2013. május 31., péntek

Ujgurok – a nép, amely csak a magyart tartja rokonának.




Ujgurok gyökerei – a nép, amely a nomádok közül csak a magyart tartja rokonának.

Az ujgur testvéreink (“fehér emberek hosszú, világos hajjal” – ahogyan egy korabeli kínai utazó látja őket), akik a Sárga folyó és a mongol sztyeppék között éltek. Az évszázadok során a szomszédos, kisebbrendűségi komplexussal igazán nem vádolható Középső Birodalom mindig is megpróbálta bekebelezni őket, ha nem egyéb, már csak az itt húzódó – és nagyon komoly gazdasági hasznot hajtó – Selyemút feletti totális ellenőrzés okán. A hivatalos kínai álláspont szerint Hszincsiang, (vagyis az “új határvidék”) már az időszámításunk előtti első században a Mennyei Birodalom szerves részévé válik – persze ezzel az indokkal az ujgurok (akiknek őseit a bizánciak “fehér hunoknak” nevezték) nagyon nem értenek egyet.
Amint az Kőrösi tanárának, Benkő Ferencnek földrajzkönyvéből kiderül, “Nagy és Kis Bukária” akkori fogalmak szerint lényegében Turkesztánnal azonos és az Aral-tótól Észak-Kínáig és Mongóliáig elnyúló hatalmas terület volt. Nevezetesen: “Nagy-Bukária” tulajdonképpen Turkesztán nyugati része és egészen a Musztag-ata hegységig terjed. “Kis Bukária” viszont a Musztag-ata vidékétől keletre eső, Kínához tartozó terület, és a mai értelemben vett Kelet-Turkesztánnal azonos, a Tarim-medencében fekszik, amelyet északon a Tien-san, délen pedig a Kien-lun hegyláncai vesznek közre, s keleti felé a Góbi-sivatagot is magában foglalja. Csoma
kutatói felfogásában a kitűzött cél nemcsak a magyar őshaza megtalálása volt, hanem a magyarok rokonának tekintett hunok ázsiai őstörténetének tisztázása is. “Ázsiai utazásom tárgya: kikutatni a magyarok első település helyeit. Összegyűjteni történelmi tetteinket, megfigyelni a hasonlóságát, ami több keleti nyelv és a mi anyanyelvünk között van.” – írja.Különféle források szerint Kőrösi Csoma Sándor nak a göttingeni egyetemen folytatott tanulmányai során két olyan tanára is volt, aki arra ösztönözte, hogy a magyarok eredetét kutassa. Az egyik Eichhorn, akit híres orientalistaként ismer a nyugati világ. A másik pedig az antropológia megalapítója Blumenbach professzor volt. Kőrösi az utóbbi révén tette magáévá az ujgur elméletet. Ugyanis a professzor irányította rá figyelmét arra, hogy a magyarok valószínűleg a kínai évkönyvekben sokat szereplő ujguroktól származnak. De õ volt az is, aki arra biztatta tanítványát, hogy a magyarságnak ezt az állítólagos őstörzsét, és ezeknek eredeti hazáját felkeresse.
Mint ismeretes Kőrösi Csoma Sándor végül is sohasem jutott el az ujgurok közé. Személyes véleményem szerint ebben – nagy valószínűséggel – az is akadályozhatta, hogy nem volt muszlim, nem ismerte a szükséges mértékben és alapossággal az iszlám vallást, az iszlám kultúrát. Abban a korban – és ezt bizton állíthatom – egy ilyen cél megvalósítása, a megfelelő tudás nélkül eleve kudarcra volt ítélve. Hogy mit talált volna Kőrösi, ha eljut a céljához és találkozik az ujgurokkal? Erre most nem térnénk ki részletesen, de egy dolgot mégis elmondunk:
Mukliszi Juszupbek, ujgur történész, aki a 30-as években a kínaiak által alapított nemzetiségi fõiskolán, 1941-ben, Urumcsiban végezett, azt állítja: “Az ujgur nép õslakos Ázsiában, eredetükrõl az a legenda járja, hogy élt Közép-Ázsiában két testvér, “10 ujgur” és “9 ujgur”. Tõlük származik e pusztai nép két csoportja: a kínai Hszincsiang területén élõ népcsoport a “9 ujgur” népe, míg a “10 ujgur”, az onogurok Európába vándoroltak, s õk a magyarok õsei – tartja a máig is élõ legenda. Az ujgurok a mai napig számon tartják a magyarságot, mint távoli rokonokat. 14 milliónak tudjuk az Európában élõ magyarok számát, mi Kelet-Ázsiában 22 millióan vagyunk, így a törzs leszármazottait 36 milliós lélekszámúra becsüljük.”
Ujgurisztán egy megszállt ország.

Ujgurisztán az ujgurok otthona volt legkevesebb 2000 éven át, amely idõ alatt kisebb megszakításokkal szabad és független ország volt, szemben a kínaiak állításával, mely szerint Ujgurisztán õsi, elválaszthatatlan kínai föld.
A történelmi tények világosan bizonyítják, hogy Kína ezen állítása történelem hamisításon alapszik, annak a reményében, hogy az elnyomás és az asszimiláció eredményeit idõvel legitimálhatja a világ szemében.
A kínai inváziók sora Kr. e. 104-ben kezdõdött, és azóta Ujgurisztánt többször foglalták el kínai csapatok, ám ezek a megszállások soha sem voltak hosszú életûek. A következõkben néhány történelmi adalék a kínai megszállásokról:



1. A Wu ti korban, Li Kuang tábornok Kr. e. 104-ben elfoglalta Ujgurisztánt, de Ujgurisztán népe visszaszerezte függetlenségét Kr. e. 86-ban, a kínai katonák legyõzésével.
2. A Hsuan Ti korban, Chang Chi tábornok megtámadta és elfoglalta Ujgurisztánt Kr. e. 59-ben. Azonban Kr. e. 10-ben az ujgur kánok legyõzték a kínai seregeket és visszanyerték szabadságukat.
3. A Ming Ti kor Második Kán Dinasztiája idején Pan Chao tábornok belháborút indított Ujgurisztán megtámadásával, Kr.u. 73-ban. Ez a háború mintegy 28 éven át tartott. Kr. u. 102-ben Pan Chao visszatért Kínába, majd egy évre rá fiának Pan Yungnak menekülnie kellett az õt legyõzõ ujgur kánok elõl. Ekkor Ujgurisztán újból visszanyerte biztonságát és függetlenségét.
4. A Topa(Wei) korban, Ujgurisztán adót volt köteles fizetni Kínának, 448-tól 460-ig.
5. 657-ben a Tang dinasztiabeli Kau Tsung elfoglalta Ujgurisztánt, de 669-ben a Gök Türk kánok kiûzték a kínaiakat Ujgurisztánból.
6. 747-ben Kau Tsung a koreai Kao Sien-chi tábornokot nevezte ki a kínai seregek parancsnokává és megbízta az egymással hadakozó ujgur kánok egy csoportjának támogatásával. Ez a tábornok kihasználva az ujgurok megosztottságát, rendkívül agyafúrt és kegyetlen módon állította szembe egymással az ujgurokat, és így sikerült Ujgurisztánt kínai alávetettségbe taszítania. Azonban az ujgurok 751-ben arab segítséggel megsemmisítették Kao Sien-chi erõit és így elnyerték függetlenségüket.

Kr. e. 104 és Kr. u. 751 között hat kínai hadjárat indult Ujgurisztán ellen. Ezalatt a 855 év alatt, a kínaiak mindössze 157 évig uralták Ujgurisztánt, és mint ahogy a hadjáratok gyakorisága mutatja, ez az uralom mindvégig csak részleges és idõleges maradt. A fennmaradó 698 évben Ujgurisztán szabad és független ország volt.
Abban idõszakban(Kr. e. 104-Kr. u. 751) általánosságban baráti volt viszony és kereskedelmi kapcsolatok létesültek Ujgurisztán és Kína között. Az újabb keletû kínai történelmi könyvek és politikai szándék ezeket a kapcsolatokat hátsó szándékoktól öveztetve úgy igyekszik beállítani, mint Ujgurisztán Kínának való alávetettségének bizonyítékát, hogy így legitimálják Ujgurisztán iránti igényüket.
Miután az arab, türk és tibeti erõk kiûzték a kínai megszállókat 751-ben, mintegy 1000 esztendõ telt el a kínai mandzsu uralkodók hódításáig. Ez alatt a hosszú idõszak alatt nem Kína volt az egyetlen fontos diplomáciai tényezõ Ujgurisztán számára. Az ujgurok önkéntesen csatlakoztak a Mongol Birodalomhoz, ahol 207 éven keresztül megtartották függetlenségüket és fontos szerepet játszottak annak kulturális és politikai életében. A fennmaradó 800 éven keresztül Ujgurisztán teljesen független volt, a jólét és fejlõdés saját útját járta.
A mandzsu hódítók mintegy egy millió polgári lakos élete árán 1876-ban elfoglalták Ujgurisztánt és formálisan is betagolták a Mandzsu birodalomba, Xingjiang (vagy Sinkiang, amelynek jelentése “új tartomány”) Tartomány néven. Ezen idõtõl fogva Ujgurisztán folyamatosan katonai közigazgatás alatt állt. 1949-ig 42 fegyveres felkelés tört ki (átlagosan négyévente) a mandzsu uralom ellen, a függetlenség visszaszerzéséért.
1933-ban az ujgurok Ujgurisztán déli részén megalakították a Kelet-Turkesztáni Iszlám Köztársaságot, majd Ujgurisztán egészén a második Kelet-Turkesztáni Köztársaságot. Az elõbbi államalakulat 3 évig, míg az utóbbi 5 évig állt fenn.
A kommunista Kína 1949-ben foglalta el Ujgurisztánt, és 1955-ben változtatta XUAR-ra a nevét. A kommunista Kína, azóta gyarmatosító uralmat valósít meg Ujgurisztánban. Az ujgurok leírhatatlan szenvedéseket kellet kiálljanak az embertelen idegen elnyomó uralom alatt. Dacára a szenvedéseknek és a kulturális genocídiumnak az ujgurok lelkét nem sikerült megtörni. A hozzáférhetõ kínai források szerint, az ujgurok 1954 óta, a kockázatok és veszélyek ellenére tüntetéseket és felvonulásokat szerveznek, földalatti mozgalmakat alakítanak, hogy kivívják jogegyenlõségüket vagy akár függetlenségüket, harcuk mely csúcspontját 1996-ban érte el, soha sem szûnt meg. Az ujgurok építette Ming Oy vagy az Ezer Buddha Temploma még megtekinthetõk Kucha, Turfán és Dunhuang városaiban, ahol a kanchou ujgurok éltek.
Kucha városában több mint 50 buddhista templom, könyvtár és a szegényeket istápoló népjóléti intézmény volt. Hotan városában 14 nagy t és számos kisebb kolostor állt. Az ujgurisztáni ujgurok 934-benv vették fel az iszlámot, a Karahanida Satuk Bughra Kán uralkodása alatt. Azóta az iszlám az ujgurok egyetlen vallása, mind a mai napig.
Az ujgur hatalom, tekintély és kultúra a történelem hosszú folyamán át virágzott és több mint 1000 éven át uralta Közép-Ázsiát majd meredek hanyatlásba kezdett a mandzsu invázió után, majd a nacionalista de különösképp a kommunista Kína uralma alatt.



magyartudat.com

2013. május 24., péntek

BIMINI - ÚT.



A Bahamák nyugati végén fekvő Bimini- szigetcsoport rendkívüli víz alatti jellegzetességeiről híres: ezek a Bimini-fal és a Bimini-út A „fal” 400 méternyire fut a parttól az óceánfenék drámai zuhanását követve. A Bimini-út az öböl északi csücskétől 300 méternyire húzódik a Paradise Pointtól. Ezen „út” eredete sok splekuláció tárgyát képezte, beleértve azokat az állításokat is, hogy az Atlantisz elveszett városának része.

Az „út” hatalmas szögletes mészkőtömbökből áll, melyek annyira szabályosnak tűnnek, hogy csábító a feltételezés: ember készítette őket, noha szinte biztos, hogy természeti alakzat. Összetételükben nagyon hasonlók a terület parti sziklaalakzataihoz, amelyek hajlamosak négyszögletes tömbökre töredezni, de azt még mindig nem tudja senki, hogyan kerülhettek 5 méterre a víz alá.

Atlantisz – Felfedezések.



Soha nem kezdődött volna el a kutatás, ha a görög filozófus, Platón (kb. Kr. e. 427-347) nem meséli el a történetét két dialógusában, a Timaioszban és a Kritiaszban. Atlantisz létezése nem tény, de nem is alaptalan mese. És nem Platón agyából pattant ki, ugyanis az egyiptomi Középbirodalom idejéből ránk maradt egy ugyanilyen mese.

Egy papirusz, amely ma Szentpétervárott található, elbeszéli egy utazó történetét, aki a fáraó bányái felé tartott egy hajón, amikor a hatalmas hullámok ripityára törték a hajót, és rajta kívül mindenki vízbe fúlt. Ő egy gerendába kapaszkodva partra evickélt egy ismeretlen szigeten. Itt egy aranysárkány lakott, aki a barlangjába vitte a hajótöröttet, de egy ujjal sem bántotta. Elmesélte vendégének, hogy a sziget a gazdagság és boldogság földje, régen 75 elégedett sárkány népesítette be, akik közül csak ő egyedül maradt életben. Távollétében egyszer egy csillag pottyant a szigetre, és szénné égetett mindent. Megjósolta még azt is, hogy egy egyiptomi hajó hamarosan megmenti a hajótöröttet, de azt is hozzátette, hogy "soha többé nem láthatod majd e szigetet, mert a hullámok maguk alá temetik"







Charles Hapgood (1904-1982) - amerikai történész.

Sok régi térkép őrzi a térképészek elképzeléseit és számításait távoli vidékekről. Így a tudósok kétkedve fogadták Charles Hapgood amerikai történész (1904-1982) kővetkeztetéseit, aki az 1960-as években a középkori navigációs térképeket tanulmányozta.

A Kongresszusi Könyvtárban rábukkant egy 1531-ból származó térképre, amely Antarktisz partjait jégmentes szárazföldként tünteti fel. Egészen addig úgy tudták, hogy az óceáni hajózás csak Kr. e. 2000 körül kezdődött, és a tudomány mai állása szerint Antarktiszt 6000 éve jég borítja. Vajon előfordulhatott-e, hogy még azelőtt térképet készítsenek róla?

Hapgood több középkori térképet, ún. portolanót tanulmányozott át, melyek szerint az egyiptomiak előtt több ezer évvel létezett egy nagy tengeri civilizáció. Erről azt írja Hapgood „A tengerek királyainak ősrégi térképei” című művében, olyan nyomtalanul semmisült meg, hogy a számtalan tengerészgeneráció semmiféle nyomot nem talált, aminek alapján a helyét azonosíthatták volna a térképeken. Annak ellenére, hogy Hapgood nem állítja, hogy ez a civilizáció azonos volt Atlantisszal, sok egybeesés támasztja ezt alá…







Heinrich Schliemann (1822-1890).

A Trója és Mükéné romjainak feltárásával világhírnevet szerzett Heinrich Schliemann állítólag a következő feliratot találta a mükénéi Oroszlán-kapu közelében:

"Az egyiptomiak Misortól származnak, Misor pedig a történelmi Thot isten gyermeke. Thot egy atlantiszi pap száműzetésbe vonult fia volt, akinek, miután szerelembe esett Kronosz király lányával, menekülnie kellett. Hosszú évekig vándorolt, míg végül eljutott Egyiptom földjére. Ő építette fel az első saisi templomot, ahol tanítványainak átadta szülőföldje bölcsességét."

Schliemann a nyomára bukkant egy papirusztekercsnek is Szentpétervárott, mely a II. dinasztiabeli Senet fáraó idejéből való. Többek között az áll rajta, hogy Senet fáraó expedíciót küldött nyugatra, azzal a céllal, hogy kutassa fel Atlantisz földjének maradványait, ahonnan 3350 évvel ezelőtt (kb. i. e. 6300) az egyiptomiak ősei elmenekültek, elhozva magukkal szülőföldjük minden bölcsességét. Az expedíció öt évvel később sikertelenül tért vissza.

Ugyanebben a múzeumban, egy másik papiruszon az egyiptomi pap-történész, Manetho szavai találhatóak, aki oly módon utal egy 13.900 éves periódusra, mint Atlantisz bölcseinek (királyainak) uralmára. Ez a papirusz az atlantiszi civilizáció csúcsát az egyiptomi történelem kezdetére, azaz kb. 16.000 évvel ezelőttre teszi.

Paul Schliemann.

Amikor Paul Schliemann, a Tróját felfedező archeológus unokája 1912-ben bejelentette, hogy birtokában van néhány atlantiszi leletnek, úgy tűnt, ezzel bebizonyosodik a sziget valamikori létezése. A lelőhelyet ábrázoló, általa rajzolt térkép is nagyjából megfelelt a sziget elhelyezkedéséről és nagyságáról alkotott elképzeléseknek. A sötét ovális vonalak a fővárost jelzik, ahogy Platón is leírta.







A váza "felfedezője" Paul Schliemann volt, a nagy autodidakta ásatórégész, Heinrich Schliemann unokája, aki a következőket írta.



"Egy évvel halála előtt nagyapám (Heinrich Schliemann) egy darab papirost és ceruzát kért. Reszkető kezekkel ezeket írta a papírra: Titkos toldalék a lepecsételt köteghez. Törd szét a bagolyfejű vázát. Figyelj a tartalmára, az Atlantiszra vonatkozik."

Paul Schliemann - aki maga is régész volt - elhatározta, hogy folytatja híres nagyapja munkáját. 1909-ben - miként azt a rejtélyes hagyaték parancsolta - letette az ünnepélyes esküt, hogy életét a nagy feladatnak szenteli. Most már kézhez vehette a nagyapja által hátrahagyott papírköteget, amelynek egyik lapján ez állt:

"Arra a következtetésre jutottam, hogy Atlantisz nemcsak egy nagy földrész volt Amerika, Európa és Afrika partjai között, hanem összes kultúránk bölcsője is... Amikor 1837-ben Trója romjait ásattam Hisszarlikban, és a második rétegben a híres Priamosz-kincset megtaláltam, ezek között egy sajátságos külsejű bronzváza is volt. Néhány tárgyon és a bronzvázán főníciai betűkkel rótt felirat betűzhető ki. Ez a felirat pediglen így szól: Chronostól, Atlantisz királyától. Az 1883. évben a Louvre-ban egy olyan gyűjteményre bukkantam, amely a közép-amerikai Tiahuanacoban kiásott tárgyakból állott. Ezek között ugyanolyan formájú és ugyanolyan anyagból készült agyagcserepeket és tárgyakat fedeztem fel, mint amelyeket a Priamosz-kincsek bronzvázájában találtam. Ez a hasonlóság nem lehet véletlen. A fémtárgyakat analizáltattam. A vizsgálat szerint az anyagok platina, alumínium és réz volt; olyan ötvözet, aminőt sehol sem találtak az antik hagyományokban (oreikalchos), és amely még ma is ismeretlen... Mi következik ebből? Az, hogy egy közös helyről kerültek ezekre a lelőhelyekre. A tárgyaimon levő felirat megadta az eredet helyét: Atlantisz!"

Paul Schliemann feljegyzéseiben elmondja, hogy a szentpétervári múzeumban talált ősrégi papirusztekercsen azt olvasta, hogy a II. dinasztiabeli Szet fáraó Kr. e. 4571-ben hajókat küldött nyugat felé, hogy hajósai megtalálják Atlantisz országának nyomait, ahonnan 3500 évvel azelőtt (azaz napjaink előtt 10000 évvel) az egyiptomiak kivándoroltak, magukkal hozván anyaországuk minden bölcsességét. Paul Schliemannt idézve: "...az egyiptomi és a maya kultúra közötti egyezés oly teljes, hogy ezt lehetetlen a véletlennek tulajdonítani. Az egyetlen lehetőség éppen az, amit a legenda mond: egyszer volt egy nagy kontinens, amelyik összekötötte a mostani Új Világot a Régi Világgal. Ez volt az Atlantisz."

A képzelet szüleménye? Az "Atlantisz földjén készült váza" története - annak idején - valóságos sajtószenzáció volt; még a tudósok is elhitték a mesét. Hiszen az "egyiptomi és a maya kultúra közötti egyezés" rejtélye már néhány évszázada foglalkoztatja a világ tudósait: így hát sokan úgy vélték, hogy a szerencsés lelet - a titokzatos váza - révén megoldódott a tudósnemzedékek sorát vitára késztető probléma. Az után persze kiderült, hogy az egész csupán a képzelet szüleménye.

Az "egyiptomi és a maya kultúra közötti egyezés" kérdése azonban ma is foglalkoztatja a kutatókat. A tenger elárasztotta gazdag, boldog szigetről szóló mesét, jól ismerték az egyiptomiak, és megtalálható az indiai mondavilágban is, közelebbről a Mahábhárata című eposzban. A legendák és mítoszok alapjai gyakran bizonyított tények. Sokan, akik Atlantisz után kutattak, ilyen ténynek tekintették a görög Thíra szigetét.



Atlantisz újjáéledése - Edgar Cayce (1877-1945).

Az amerikai médium és gyógyító, Edgar Cayce (1877-1945) megjósolta, hogy Atlantisz feltámad, és újból virágzásnak indul. 1940 júniusában így jövendölt, "Atlantisz részei közül Poszeidia lesz az első a felemelkedésben. Nem kell rá sokáig várnunk, 1968-69-ben fog bekövetkezni!" A helyet is pontosan meghatásozta, a Bahamákat!

Igazán csodálatos egybeesés, hogy 1968-ban repülőgépek pilótái a Bahamáknál, Észak-Bimininél arra lettek figyelmesek, hogy a partok mentén épületek emelkednek ki a vízből. A búvárexpedíciók kiderítették, hogy a mederben kőépítmények húzódnak, amelyek hatalmas utakat, falakat, piramisokat, köröket formáznak. Amennyire a beszámolók alapján lehetséges volt, archeológusok feltételezik, hogy a "Bimini utak" emberi alkotások.



http://paleoasztronautika.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=1145954

Mi vár ránk tulajdonképpen? - "Ember voltunk hanyatlása"



Olvasva Zsolt ma hajnalban közzé tett jelentését a dollár helyzetéről úgy éreztem, számot kellene vetnünk saját kilátásainkkal. Mi vár ránk, milyen forgatókönyvek képzelhetők el a jövőt illetően. Kiindulásként John Michael Greer: „A hosszú út lefelé: Hanyatlás és az ipartalanodott jövő” című írását választottam. Nem véletlenül. Greer szerint egyaránt tévednek azok, akik szerint „valamilyen óriáskatasztrófa készül mindannyiunkat eltörölni”, és azok akik a jelenlegi helyzet fenntartásában valamiféle csodában reménykednek, bár mint írja: „lehetséges, hogy a tudósok előhúznak egy technológiai nyulat a kalapból, amely még egy életet ad az ipari társadalomnak. Az is lehetséges, hogy földönkívüli lények süvítenek keresztül a légkörünkön repülő csészealjakban jövő kedden és radioaktív zöldségeket osztanak mindenkinek, aki a Fred névre hallgat.— Ám, mint írja, a „tény, hogy ez utóbbi valószínűsége nem zárható ki, még nem teszi ésszerűvé, hogy a jövőnket arra tegyük fel, hogy a gyárakat sötétben világító káposztákkal fogjuk üzemeltetni!” Akár az egyik, akár a másik végletet vegyük alapul, mindkettő valamiféle mítoszon nyugszik.
A valóságban ezzel szemben inkább lépcsőzetes összeomlásra kell számítanunk. A válság nem egyik pillanatról a másikra emészti majd fel a civilizációnkat, hanem lépésről lépésre. Maga Greer igen szemléletes történelmi párhuzamot is hoz ennek szemléltetésére, a maja civilizáció összeomlását. Ez alapján emberi időléptékre vetítve a dolgot az alábbiakban vázol fel egyfajta várható jövőt.
„Képzeljünk el egy 1960-ban született amerikai asszonyt. Látja az 1970-es évek sorbanállásait a benzinkutaknál, a rövidtávú politikai trükköket, amelyek elfedték a válságot az 1980-as és 90-es években, majd a kiújuló problémákat a következő évtizedekben. Égbeszökő energiaárak, hiányok, gazdasági válságok és erőforrásháborúk alakítják hátralévő életét. 70 éves korában egy agonizáló, lepusztult nagyvárosban él, ahol a lakosság felének nem jut tiszta víz, áram, vagy egészségügyi ellátás. A felhőkarcolók tövében nyomortelepek terjednek, miközben a politikusok és gazdasági vezetők makacsul hajtogatják, hogy a dolgok jobbra fordulóban vannak.
Az ő 2030-ban született fiú dédunokájának sikerül elkerülnie a betegségek, az általános erőszak, valamint a járványos alkoholizmus és kábítószerezés “svédasztalát”, amely generációjának felét elviszi 30 éves kora előtt. Szerencséjének köszönhetően technikai karriert csinál, ami megmenti a katonai szolgálattól a végtelen tengerentúli háborúkban, vagy a hazai szeparatista gerillák elleni “pacifikáló akciókban”. Technikai tudása nagyrészt a hatékony guberálás egyszerű fogásaiból áll, a kocsi, vagy a hűtőszekrény olyan luxuscikk, amelyet soha nem fog birtokolni, lakásában nincs áram, vagy központi fűtés és egészségügyi ellátását egy olyan öregasszony jelenti, akinek a nagyanyja orvos volt és tud ezt-azt a sebek ellátásáról és a gyógyfüvekről. Mire megőszül, a viszálykodó régiók, amelyek egykor az Egyesült Államokat alkották, már szétváltak, az összes megmaradt üzemanyag és elektromos áram felett az új kormányok rendelkeznek, a partmenti nagyvárosokat pedig elhagyták a lakók az emelkedő tengervízszint miatt.
Az ő 2100-ban született leány dédunokája számára a nagyvárosok nagyrészt a múlt részei. Kis falvak között nő fel, amelyek gyűrűként vesznek körül egy rozsdásodó felhőkarcolókból álló magot, amelyet csak guberálók csoportjai keresnek fel, hogy nyersanyagokat bányásszanak belőlük. Szórványosan helyi háborúk zajlanak, az óceánok még mindig emelkednek, az éhínségek és járványok megszokottak, de mivel a Föld lakossága talán 15%-a annak, amennyi 2000-ben volt, az ember és a természet viszonya az egyensúly felé tart. A leány írni és olvasni tanul, ez olyan képesség, amellyel szomszédai zöme nem rendelkezik, akad néhány régi könyv nagyra becsült holmijai között, de azok az idők, amikor ember járt a Holdon, legendává fakulnak. Amikor ő és családja végül elindul egy vidéki falu felé, a guberáló csapatokra hagyva az öreg város csontvázát, fel sem merül benne, hogy csendes léptei a foszladozó aszfaltúton egy civilizáció végét jelzik.”
A folyamat tehát az 1960-as évektől mintegy 150-200 éven át zajlik. Ennyi idő alatt jutunk el az ipar nélküli civilizáció korában, cserélődik le életformánk és vész feledésbe mindaz, ami bennünket vesz körül. Számomra azonban a vázolt lépcsők kérdésesek maradnak. Sajnos magam nem tudom elképzelni, mi történne egy nagyvárosban, ha „a lakosság felének nem jut tiszta víz, áram, vagy egészségügyi ellátás”, illetve azt sem, hogy ilyen körülmények között, hogyan és miként jutnak élelemhez az emberek. Azt hiszem itt olyan kérdésekről van szó, melyek egészen más megvilágításba helyezik az 1960-ban született amerikai asszony utolsó húsz-harminc évét. De mielőtt ennek fényében megvizsgálnánk az ő életét, térjünk vissza saját földrészünkre, és kíséreljük meg itten példa alapján nyomon követni mi várható.
Greer nyomán mi is induljunk ki egy történelmi párhuzamból. Vegyük alapul Róma összeomlását. A folyamat kezdeteit Észak-Afrika elterméktelenedéséhez köthetjük. Kr. u. 1-i században járunk. A vég gyakorlatilag már kódolt, de még senki sem sejti. A birodalom ereje teljében, újabb és újabb hódítások, technikai újítások jelzik a haladást. A folyamatok azonban kérlelhetetlenül sodorják az ókori világ népeit az elkerülhetetlen összeomlás felé. A jelek egyre egyértelműbbé válnak, kialakul és általánossá válik az un. klasszikus rabszolgaság, nagybirtokok, a közigazgatás központosítása, ezzel párhuzamosan állandó válságok, folyamatos háborúk, majd a második század végétől polgárháborúk. A várható összeomlás első komolyabb jele 395-ben a birodalom kettészakadása. Mindez nem előzmény nélküli, egy folyamat része. Ebben az időszakban a birodalom már számos provinciát kénytelen feladni, magára hagyni. Az összeomlás első kézzel fogható jelét Dácia feladásában érhetjük tetten.
Mindent összevetve a birodalom felbomlását négy egymással többé-kevésbé rokon vonásokat mutató, mégis alapjaiban eltérő formával jellemezhetjük. Vegyük sorra ezeket:
1. Feladott provinciák — ahol a romanizált formák nem tudtak fennmaradni. (Dácia)
2. Feladott provinciák — megmaradt és csak lassan pusztuló romanizált formákkal (Britannia)
3. Az itáliai törzsterületek
4. Bizánc
Ha már most az egyes formákat nézzük, akkor az elsőként tárgyalt eseménysorhoz a hirtelen összeomlást vizionálók vélekedése áll a legközelebb, annak szinte minden mozzanatával. A második típusú vég már közelít a lépcsőzetes összeomláshoz, azzal, hogy az egyes lépcsők igen gyorsan váltakoznak, és területi hatásuk is meglehetősen korlátozott. Itália gyakorlatilag a lépcsőzetes bukás iskola példája, ugyanazokkal a tanulságokkal, melyeket Greer a maja történetből vont le. Bizánc viszont a békés átmenet, a központi hatalom megmaradása mellett, reformokkal levezényelt változás példáját adja.
Ahhoz, hogy a példánk érthető, és a várható eseményekre utaló legyen, meg kell határoznunk azokat a kulcs mozzanatokat, melyek alapvetően jellemzik Rómát. Min alapul a Birodalom, minek köszönheti létét, hogyan változik meg ez az alap az évek során. Illetve ugyanezek az alapok milyen formában jelennek meg mainapság. Talán nem tévedek nagyot, ha Róma létalapjaként az élelemtermelést és a katonaságot, illetve a kettő egymáshoz való viszonyát határozom meg. Végig követve az eseményeket, úgy tűnik, hogy e két mozzanat s a kettő közötti kapcsolatok játszották a döntő szerepet mind a belső hatalmi viszonyok alakulásában, mind pedig Bizánc túlélésében. Ennek fényében vizsgálódva érzékelhetjük a különbséget Dácia és Britannia között.
Dácia feladását követően nem marad jelentős római katonaság a térségben. Minek következtében a romanizált lakosság elmenekül, a városok egyik napról a másikra lenéptelenednek, elpusztulnak. Britanniában azonban még száz évvel a római uralom megszűnése után is találunk élő városokat, mi több még római mintájú villák és épülnek ebben a korszakban. Itt a katonaság egy része megmarad és az egykori központokban összpontosul. Az élet nem lehetetlenül el egyik napról a másikra. Folyamatos háborúk, válságok emésztik fel, az egykori római alattvalók utódai csak mintegy százötven évvel a római fennhatóság és közel száz évvel a birodalom megszűnése után menekülnek el tömegesen Britanniából Bretange-ba, s lesznek a térség névadói. Az itáliai törzsterületeken hasonló folyamatok játszódnak le. Megjelennek a jól védhető várak, kastélyok, fallal körülvett városok köré szerveződő közösségek, melyek elsősorban önellátásra másodsorban rablásra, fosztogatásra, illetve az ez elleni védekezésre rendezkednek be.
Ha a példát napjainkra vetítjük, az energiahordozókat, elsősorban a földgázt és az olajat kell alapnak tekintenünk. Központosított átmenet, illetve Britanniát és Itáliát idéző formák ott a könnyen kiaknázható olajkutak környékén várhatók, míg azoktól távolodva a folyamatok inkább a dáciai eseményeket idézik majd. Van azonban három döntő különbség, amivel számolnunk kell. Tulajdonképpen ezek a mozzanatok késztettek e kis összegzés megírására. Az emberiség most először olyasmivel kerül szembe, amivel eddig még soha!
Arról van szó, hogy Róma összeomlásakor a birodalom szempontjából idegen, barbár népeknek megvolt a maguk gazdálkodása és az erre épülő társadalmi-katonai rendje. Róma azért tudott sikerrel szembeszállni velük, s tudta sorra meghódítani, illetve észak felé szorítani őket, mert gazdasága és katonai ereje ezt lehetővé tette számára. A birodalom hanyatlása megfordította az erőviszonyokat. Így aztán ezek a népek törtek be a birodalomba, szakították el a provinciákat, illetve züllesztették szét a törzsterületeken a központosított államot. Ugyanakkor ezek a népek hozták magukkal az őket jellemző, a rómaiak szemszögéből nézve elmaradott, kezdetleges, de az élet kereteit fenntartó gazdálkodásukat és az erre épülő társadalmi-katonai berendezkedést. A Pax-Románához képest persze így is zűrzavar és káosz köszöntött az egykori birodalmi tartományokra, de ez a káosz mégis csak viszonylagos maradt. Hasonló a helyzet egyébként a maják esetében is. Mindkét civilizációs korszakot jellemezte a fenntartható, esetenként a természettel együttműködő gazdálkodási formák léte és fennmaradása. Magyarán volt mihez visszatérni.
A másik döntő különbség az élelemtermelés módszereiből fakad. Az idézett történeti példák esetében, legyen szó a majákról vagy a rómaiakról az élelemtermelést ugyan túlhasználat jellemezte, ami szükségszerű bukáshoz vezetett, de maga az élelemtermelés nem szűnt meg. Megmaradtak az eszközei és sok tekintetben a tudás is. Ahol pedig nem voltak ott éppen a hódítók hozták magukkal ezeket.
A harmadik különbség a természetes rendszerek egészségi állapotában keresendő. A jelenlegi leépülés mértéke messze meghaladja mind kiterjedésében, mind tényleges állapotában és így hatásaiban is a római, illetve maja kori mértéket.
Miért kell ezeket figyelembe venni?
Kezdjük az elején. Ez a három tényező összefügg. Ennek következményeit az alábbiak szerint foglalhatjuk össze:
1. Nincs követendő, követhető gyakorlati példa, csak elméleti okoskodások, hogyan is kellene gazdálkodni.
2. Maga a gazdálkodás, a fenntarthatósági kísérletekkel egyetemben az olaj létére épül. Nem élelemtermelés, hanem élelmiszeripar.
3. Az élelemtermelés a világ nagy részén teljes egészében megszűnt, eszközei elvesztek, a fenntartásához nélkülözhetetlen tudás feledésbemerült.
4. Természetes rendszerek az összeomlás küszöbén állnak. Mindez nemcsak az iparszerű mezőgazdaság feltételeit számolhatja fel, de igen nehéz helyzetbe hozhatja az élelemtermelésre irányuló kísérleteteket is
Vegyük sorra e négy pontot.
A beregi térség gazdálkodását tanulmányoztuk, amikor is kísérőink megmutattak nekünk egy hagyományos gyümölcsöst. Nos, nem az egykor volt ártéri gyümölcsények maradványait láthattuk, hanem egy intenzív, egy-két fajta termesztésére összpontosított, átlag tizenkilencszer permetezett ültetvényt. A mellette lévő kordonos, támasztásos csepegtető öntözéses ültetvényhez képest már ez tűnt hagyományosnak. Mindez jól jelzi, hogy a gazdálkodók nem tudnak kilépni az iparszerű termelés gondolati keretei közül sem. Ami ezen kívül esik, a számukra nem létezik.
Felmértük azt is, mennyiben maradtak meg a vidéken olyan eszközök, melyek egy olaj utáni korszakban is lehetővé tennék az élelemtermelést. Azt tapasztaltuk, hogy ilyenek nincsenek. A régi igák, ló vagy ökör vontatta ekék eltűntek, emlékük is feledésbe merült. Ezek visszahozására nincs esély. Mindez azért lényeges, mert bár az olaj nem az egyik pillanatról a másikra fog elfogyni, de világ számos területén az ellátási zavarok egyik pillanatról a másikra súlyos eddig még soha nem tapasztalt éhínségekhez vezethetnek, melyek következményei teljesen kiszámíthatatlanok. Itt számításba kell venni, hogy a boltokba kerülő élelem nem nélkülözheti az olajat. Az ellátási zavarok nem azt eredményezik majd, hogy egy-egy városban kevesebb lesz az élelem, hanem azt, hogy hosszabb rövidebb ideig egyáltalán nem lesz mit enni. A lakosság pedig képtelen önállóan élelmet termelni (ez a korábbi történelmi példák esetében nem állt fenn!), illetve tartalékot képezni. Ilyen körülmények között a társadalmi következmények és az összeomlás lehetséges formái kiszámíthatatlanok. Nagyon sok múlik egy-egy részterület jellegétől, helyzetétől, a tartalékok meglététől, azok felhasználási lehetőségeitől és még számos előre nem látható mozzanattól.
A társadalmi szervezettség, a gazdálkodás rendjének felborulása korábban is súlyos következményekkel járt. Ilyen jellegű változásokra azonban talán a Húsvét-szigetek esetét leszámítva sehol sem találunk példát. Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy az összeomlás nem lépcsőzetes lesz, csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az egyes lépcsők elképzelhetetlenül nagy távolságokat hidalhatnak át, s emiatt eddig nem vagy alig tapasztalt borzalmakkal járhatnak.
Ehhez járul még a természetes rendszerek összeomlása. Mindezt saját bőrünkön is érzékelhetjük. A Kárpát-medence természeti adottságait a hegy- és síkvidékek rendszerei között kibomló, az egész földrajzi teret egységes rendszerré szervező együttműködés alakította ki és tartotta fenn évezredeken keresztül. Az együttműködés kereteit az erdők és a vizek különleges kapcsolatrendszere adta, amihez szorosan hozzátartoztak a folyók (különösen a Tisza és mellékfolyói), a maguk jellegzetes parttalan medrével, és sajátos vízjárásával, valamint az ártér és a meder közötti kapcsolatokkal. Ha végig nézzük e téren mi változott, azt láthatjuk, egyre kevesebb az esély bármiféle régi élelemtermeléshez való visszatérésre.
1. A medrek beágyazódtak, miért is a folyók elvezetik a vizet és nem szétterítik. Ezen az árvédelmi rendszerek feladása sem változtatna. Olyan munkára volna szükség, amelyet az iparszerű rendszerek eltűnéséig senki sem akar elvégezni, azt követően pedig hiába is akarna, nem lesz rá lehetősége.
2. A Kárpát-medence élővilága felkészült ugyan a vizek visszatartására, a vízháztartás szélsőségeinek kiegyenlítésére, de ez az élővilág mindössze a területek 4-10%-ára zsugorodott és 80-90%-ban sérült.
3. A vízvisszatartásához arra van szükség, hogy annak nagy része a vegetációs periódusban érkezzen a medencébe, illetve, hogy az azon kívül érkező csapadék hó formájában ragadjon itt és csak rügyfakadás idején kezdjen elfolyni. Ehhez képest az utóbbi időszakok azt mutatják, hogy a medence középső területein egyre ritkábban marad meg tavaszig a hótakaró, sőt az 1000 m körüli hegyekben is jellemzőek a január végi február eleji hóolvadások, illetve hogy a csapadék túlnyomó része a vegetációs perióduson kívül esik. Pl. 2002-ben a Bodrogköz 600-700 mm körül összcsapadékából 500 mm körül! De ez az év is hasonló jellegzetességeket mutat. A téli és az őszi csapadék már most meghaladja azt a mennyiséget, ami az év további részében esett!
Ami az utóbbi mozzanatot illeti, más példát is hozhatunk. James Howard Kunstler a következőket írja az amerikai helyzetről: „Az éghajlatváltozás szaporítani fogja az alternatív üzemanyagokkal kapcsolatos hatalmas problémákat is. Amint ezt írom, az amerikai gabonaövezetet ádáz nyári aszály sújtja. A kukorica és a szója fonnyad Minnesotától Illinoisig, a búza kiég a Dakotákban és Kansasban. Ezzel egyidejűleg a mezőgazdaság 'inputjainak' költsége a dízelolajtól a földgázból készülő műtrágyákon át az olajalapú rovarirtókig 2003 óta egyenletesen emelkedik, nagy fejfájást okozva a farmereknek. Az időjárás és az olajárak egyaránt leszorítják a terméshozamainkat, miközben a mezőgazdaság második világháború után kialakult ipari modellje egyre fenntarthatatlanabbá válik.” — És ez a kulcs, emiatt válik kiszámíthatatlanná a válság, és emiatt lehetséges szinte valamennyi forgatókönyv egyidejű bár térben elkülönülő megvalósulása. Az iparszerű mezőgazdasági modellnek ugyanis nincs olyan alternatívája, amit egyik pillanatról a másikra előhúzhatnánk. Nem arról van szó, hogy csak zökkenőkkel tudunk átállni, hanem arról, hogy egyszerűen nincs mire átállni. Létünk az olajhoz kötött, és ez nem azt jelenti, hogy addig maradhatunk fenn, ameddig az utolsó csepp olaj el nem fogy, hanem nagyjából azt, hogy a folyamatok csak addig a pontig áttekinthetőek, amíg az olajellátás biztonságát garantálni lehet. Az ellátási zavarok következményei teljességgel kiszámíthatatlanok. Mindez azt jelenti, hogy bármi megtörténhet.
Ha azt kérdezzük, mire kell felkészülnünk, a válasz egyértelmű. Nem tudjuk, és sajnos nem is sejthetjük. Mindenkinek van persze sajátos képe a folyamatok várható irányáról. E képeket nagyban befolyásolják az előképzettségek, a történeti ismeretek, az iparszerű gazdálkodás jellegzetességeiről vallott kép, az emberek várható viselkedéséről kialakult nézetek és még számos mozzanat. Ezek más-más forgatókönyvet valószínűsítenek, és más-más stratégiát követelnek meg az egyes emberektől. Általános, biztonsággal előre jelezhető kép azonban nincs, és sajnos nem is lehet. Minden egyes forgatókönyv változat cáfolható, így minden stratégiának felmutathatók a gyenge pontjai. Ezzel együtt az egyetlen esélynek az olaj nélküli mezőgazdasági módszerek újrahonosítása látszik. Itt számos kísérletnek lehettünk már tanúi. Ezeknek azonban volt egy sajátos jellemzőjük, ami később már nem lesz. Nevezetesen egy-egy kudarc esetén még mindig el lehetett menni a legközelebbi üzletbe élelmiszeripari termékeket vásárolni.
A tényleges terveket a teljes bizonytalanság tudatában kell kidolgozni. Előre nem látható, kiszámíthatatlan jelenségek tömegére kell felkészülni, és persze erre fel kell készíteni a környezetünket is. Azt kell tudatosítani az emberekben, hogy a helyzet súlyos, a veszély komoly, és egyetlen dolog biztos csak, a bizonytalanság, illetve hogy a billenési pont után segítséget már sehonnan sem várhatnak, csak magukra számíthatnak.
Molnár Géza(Fenntartható Fejlődés és Erőforrások Kutatócsoport)

Mi vár ránk tulajdonképpen? - 2. rész

Tanulmányok

|
Időpontok és forgatókönyvek.
Az egyetlen dolog, ami biztos: minden bizonytalan. 2008 végén, közel egy évvel ezelőtt megkockáztattam egy óvatos becslést, miszerint 2009 tavaszán már látni lehet, sikerül-e lassítani a folyamatokat, avagy sem. A körülmények arra utalnak, hogy többé-kevésbé sikerült. A helyzet persze még mindig hordoz magában némi bizonytalanságot, de ezt jobbára csak azok veszik észre, akik 2007-ben és ma is dolgoztak, illetve sorakoztak a munkaügyi központokban, netán alaposabban tájékozódnak a FFEK honlapján vagy a „válságirodalomban”. Személyes érintettségünk a számtalan intő jel ellenére, még mindig túl kicsiny, nem teszi kézzel foghatóvá az összeomlást. Kicsit úgy vagyunk mi ezzel, miként az egyszeri béka. A forró vízből rögvest kiugrott, ám hogy lassan melegítették körötte a vizet, szépen megfőtt. A változásokban rejlő veszélyek számunkra is érzékelhetetlenek, avagy csak közvetve érzékelhetők. Hozzájuk szoktunk.
Ha végig tekintünk csak a közelmúlt történetén, láthatjuk, a mostanihoz hasonló jelenségek híreivel folyamatosan bombáznak bennünket. S még sem történt semmi. A hírek egyfelől túlzóak, másfelől viszont épp ellenkezőleg, elkenik a dolgokat. Első közelítésben azt mondhatnánk, mindannak, ami a tömegtájékoztatás útján eljut hozzánk az ellenkezője sem igaz, de ez így túl egyszerű lenne. A naponta kipattanó „ügyek”, „botrányok” egyfelől emelik az ingerküszöbünket, másfelől feszültségeket szítanak emberek, csoportok között, néha még családon belül is, ám legfőképpen arra szolgálnak, hogy eltereljék figyelmünket a valódi kérdésekről. Nagyon lényeges azonban, hogy lássa, az ember: nincs szó itt valamiféle tudatos összeesküvésről, egyszerűen a „média” sajátos belső törvényszerűségei érvényesülnek. Egy mindennapi esetnek nincs hírértéke. Ha tehát egy postást megharap egy kutya, az nem hír, hacsak a postás bele nem hal a sérüléseibe. Ellenben ha mindez fordítva történik, ha a kutyát harapja meg a postás, már egészen más. Ennek már helye van a hírek között. Mindezt persze ki is lehet használni, és sokan ki is használják. A valóság azonban, amiben hitünk szerint élünk, ennek következtében egyre torzul. A folyamatok előrejelzése egyre bizonytalanabb és egyre kérdésesebb. E bizonytalanság egyébként kétarcú, mert a torzulások egyszerre hatnak mindkét irányba.
Egyfelől sokkal súlyosabbnak mutatják a helyzetet, mint amilyen az valójában, másfelől sokkal enyhébbnek. A tények azonban a két kép átlagolásával sem közelíthetők meg. Társadalmi-gazdasági életünk e téren éppúgy viselkedik, mint bármely rendszer. Működési zavarai egyfajta ingamozgásban öltenek testet. A két szélsőség e mozgások következményeként egyszerre van jelen. Ha most eltekintünk a „média” torzításaiból fakadó jelenségektől, azt mondhatjuk, a túlzó állítások az adott pillanatra vonatkozóan éppúgy helytállóak, mint a végletes derűlátás. E szempontból mindkét vélekedés érvénytartama meglehetősen korlátozott, szinte csak másodpercnyi, és semmit sem mondanak a folyamatok irányáról. Jobban megérthetjük a helyzetet, ha egy természetes rendszer lengéseit követjük nyomon. A vízháztartás felborulását az ár- és belvíz illetve az aszály egyre gyakoribb és egyre jelentősebb károkat okozó váltakozása vezeti be, mígnem a rendszer megáll az egyik szélsőségnél.
Az Alföld esetében ezt jól jelzik a középkor végi aszályokról és árvizekről szóló tudósítások. Aztán a korszak végére a vizek állandósultak. Most e téren fordulni látszik a kocka. A szélsőségek ismét fokozódnak, ám az előrejelzések azt mutatják, a születendő sivatag állandósul majd. Ezzel együtt az odavezető út ma még teljesen kiszámíthatatlan. Aki tévedhetetlen jósnak akar bizonyulni, leghelyesebb, ha azt mondja: az alföldi városokat vagy a víz viszi el, vagy a homok lepi be néhány emberöltőn belül, bár a jelenlegi tendenciák mellett az utóbbinak van nagyobb esélye. Hasonló a helyzet hírekben megjelenő szélsőségekkel. A jelenlegi rendszer vagy hosszan elhúzódó válságba torkollik, mely évezredekig is eltarthat, számos szép új világgal, melyektől még szegény Huxley-t is kirázná a hideg, vagy néhány emberöltőn, esetleg évtizeden belül véget ér, bár az utóbbinak mintha nagyobb lenne a valószínűsége.
Az előrejelzések felvetésekor a helyzet ingatag voltán túl, azt is figyelembe kell vennünk, hogy a ható tényezők töredékét sem tudjuk áttekinteni. Az előrejelzések pontosságát vagy pontatlanságát e két mozzanat egyaránt befolyásolja. Mindannyian érezzük, városi civilizációnk mennyire ingatag, milyen mértékben kiszolgáltatott. De ezek az érzések csupán érzések, rémálmok, melyből nem akarunk felébredni. A „modern civilizáció gépszövevénye remekül működik, amíg jó idő van. Mihelyt aszály áll be, vagy árvíz van, sokat esik az eső, vagy a hó, kitűnik, hogy az egész elképzelhetetlenül labilis. Inogni kezd, és nem egyik vagy másik részletében, inogni kezd az egész. Az államintézmény is csak jó idő esetén működik. Mihelyt szociális zavar, elégedetlenség, bizalmatlanság lép fel, válságba kerül. Az egész civilizáció normálidőben jó. Nem számol azonban a mutációkkal, és a katasztrófákkal — írja e jelenségről Hamvas Béla a XX. század közepén. Az energiaálság azonban mindent ígér, csak épp jó időt nem. Hogy az eresztékek meddig tartanak ki, s a recsegés-ropogást mikor váltja fel az összeomlás robaja, nem tudni. Mint ahogy nem azt sem, mire is kell, illetve mire lehet számítani. Itt ugyanis nagyon komoly korlátot állít elénk a számba jöhető hatások bizonytalansága.
Vegyünk itt is egy történelmi példát a helyzet érzékeltetésére. Gárdonyi Géza írja a Katalauni ütközettel kapcsolatban: „Az is furcsa egy kicsit, hogy Atilla mindjárt Galliába érkezésekor gondosan kijelölte a csatateret, s fölállította a táborjelző karókat, de lám, a két sereg között levő dombot, csak akkor veszi észre, amikor már Thorismund elfoglalja, s akkor kapkod, hogy az övé legyen.” Azaz a csatatéren van egy domb. Ezt a csata helyszínét megválasztó hadvezérnek ez fel sem tűnik. Amidőn kísérletet tettünk a csata lejátszására, szereplőink minden esetben e dombon állították fel a fővezéri sátrukat. Soha egyetlen „beépített” szereplőnek sem sikerült elérnie, hogy e mozzanat elkerülje „hőseink” figyelmét. Akkor hát, hogyan lehetséges, hogy épp az akkori világ egyik legjelentősebb hadvezére hagyta ezt figyelmen kívül?
E jelenségnek két magyarázata lehetséges. Az első, hogy valamilyen hatótényezőről nem tudunk, a második, s tán ez a valószínűbb, a csata leírása e téren torz. Ha valóban Atilla jelölte ki a csatateret, „verte le a tábort jelző karókat”, akkor minden valószínűség szerint a dombon állt a vezéri sátor, ha azonban küzdenie kellett a dombért, akkor vagy később vagy közel egy időben ért oda, mint a rómaiak. Miután azonban a rendelkezésünkre álló adatok e téren bizonytalanok, nehéz helyes következtetést levonni. Hasonló a helyzet a jövő forgatókönyveivel kapcsolatban is. Maguk a forgatókönyvek elsődlegesen „szerzőik” előfelvetésein alapulnak. Ezek azonban az esetek nagy részében rejtve maradnak. Greer szerint a két szélsőség, a haladás és a gyors összeomlás hátterében mítosz húzódik meg, s harmadik út, „az ipartalanodott jövő földműves kultúráihoz vezető lassú hanyatlás, szó szerint nem fér az ezekben hívők a fejébe”. — Igaz, a haladás és az apokalipszis egyaránt lehet mítosz, ugyanakkor meghúzódhatnak mögötte olyan képzetek, melyek a lassú hanyatlás képzetéből maradtak ki. E téren az sem segít ha az ember a korábbi társadalmak összeomlását veszi alapul, mert számos ponton a mai helyzet jelentősen eltér minden korábbitól. Az emberiség ma olyasmivel áll szemben, amivel eddigi története során még soha. Sorra véve e jelenségeket, láthatjuk, hol is válik nehezen tarthatóvá a lassú összeomlás tétele, azzal együtt, hogy más meggondolások okán azért még figyelemre méltó lehetőség marad.
Greer felvetése, miszerint „az agonizáló, lepusztult nagyváros(ok)ban (…) a lakosság felének nem jut tiszta víz, áram, vagy egészségügyi ellátás. A felhőkarcolók tövében nyomortelepek terjednek, miközben a politikusok és gazdasági vezetők makacsul hajtogatják, hogy a dolgok jobbra fordulóban vannak.” olyan jövőkép, ami számos mozzanattal nem számol, illetve számos kérdésre nem ad választ. A nagyvárosokban nem az ivóvíz és az egészségügyi ellátás a lényeg. Mi történik az árammal? A fűtéssel? A szemét és szennyvíz elszállításával? Az élelmiszerellátással? Ezek a kérdések sokkal fontosabbak, mint a két érintett probléma. Magyarán szólva az agonizáló városi lét csak olyan körülmények között tartható fenn, amikor az alábbi feladatok ellátására még marad valamennyi erőforrás:
1. Élelemellátás
2. Fűtés
3. Legalább részleges vízellátás
4. Szennyvízelvezetés, szemétszállítás
5. Valamilyen szintű rendfenntartás, a káoszba zuhant negyedek elkülönítése
— Élelemtermelé
Biztonságos élelemellátás nélkül semmiféle városi lét nem tartható fenn. Ez azonban már egy kétmilliós nagyváros esetében is hihetetlenül összetett feladat. Iparszerű mezőgazdaságot és ráépülő élelmiszeripart feltételez, annak víz-, energia- és anyagszükségletével, szállításigényével egyetemben. Az iparszerű termelésnek és terméknek szükségszerű velejárója a szemét, aminek az elhelyezése megint csak létkérdés, illetve egy város esetében a szennyvízzé vagy szemétté váló emberi ürülék kezelése is energia igényes feladat.
Mi kell ahhoz, hogy élelmet lehessen termelni egy több milliárdos agglomeráció számára?
1. Termőterület
2. Termelőeszközök
3. Vetőmagok
4. Műtrágyák
5. Növényvédő szerek
6. Energia. Azaz kőolaj. Részben ezek előállítására, kijuttatására, részben a termelésre, és a szállításra.
Elvben a mai kereteket meg is lehetne változtatni. A milliárdos népesség nagy részét földművelésre lehet szorítani, kérdés, hogy mennyiben vannak meg ennek a feltételei.
1. Termőterület — a helyi élelemtermeléshez kevésnek tűnik. Egy olyan környezetben, mint mondjuk a keleti parti agglomeráció vagy Budapest és környéke, az összes zöldterület, illetve tér, közterület feltörésével sem látszik elegendőnek. A számba vehető változatok, melyek az iparszerű termelés kiváltói lehetnek — zöldháztetők, vízkultúrás termelések stb. mind energia igényesek. A több milliárd, avagy csak millió ember ellátása, önellátásra való áttérése, azaz az iparszerű gazdálkodás lecserélése e nézőpontból erősen kérdéses.
2. Termelőeszközök — az élelemtermelésnek egyszerűen nincsenek meg az eszközei. Valamennyi forgalomban lévő eszköz meglehetősen energia igényes. Jól használható, nagy tömeg, vagy akárcsak viszonylag nagyobb létszámú csoportok ellátására is alkalmas kézi-, vagy állati erő felhasználására épülő szerszámok nincsenek forgalomban, és jórészt hiányzik a készítésükhöz, fenntartásukhoz, használatukhoz nélkülözhetetlen tudás, szakértelem. Az is bizonytalan, hogy egy általános energiaválság esetén mennyiben maradnak működőképesek a bonyolult, a modern idők igényeinek kielégítésére szolgáló gépsorok, illetve milyen korábbi technológiák felélesztésének vannak meg a feltételei.
3. Vetőmagok, a termelés anyagi feltételei. — nagy kérdés, hogy elegendő mennyiségben vannak-e olyan vetőmagok, amelyek szabadon termeszthetők és korlátlanul szaporíthatók. A jelenlegi iparszerű termelésben felhasznált szaporító anyagok egy- esetleg két-három idényt bírnak ki, utána a végletekig elkorcsosulnak. Fel vagyunk-e készülve ezek helyettesítésére, van-e elegendő megfelelő génállományú vetőmagunk?
4. Műtrágyák — Ezek előállítása, nem nélkülözheti a nehézvegyipart. Kérdés, hogy egy sorozatos energiaválság, és kísérőjelenségei között fennmarad-e egyáltalán a termelésük. Itt olyan körfolyamatok egymásra hatásairól van szó, amelyek hihetetlenül érzékennyé és ingataggá teszik a rendszert.
Ha a városi lakosság ellátására csak időlegesen sem lesz elég energia, olyan helyzetet teremthet, melynek következtében ezeknek a termékeknek az előállítása időlegesen leállhat, illetve gyártósoraik megrongálódhatnak, tönkremehetnek. Kérdésessé válhat üzembe helyezésük, illetve a nyersanyag odaszállítása, a késztermék elszállítása, stb. Műtrágya nélkül pedig nincs iparszerű termelés.
5. Növényvédő szerek — hasonló a gond mint a műtrágyák esetében, bár kiesésük talán nem olyan súlyú.
6. Energia — Ez a legkritikusabb kérdés. Ha abból indulunk ki, hogy a világ olajtermelése ma 84 millió hordó/nap körül alakul s hasonló arányú a fogyasztás is, a helyzet nem tűnik reménytelennek. A fogyasztás visszafogása mellett a rendszer megszilárdíthatónak tűnik. Itt azonban két olyan mozzanat lép fel, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül, mindkettő a jelenlegi rendszer szerkezetében megnyilvánuló irányításhoz köthető. Az egyik a növekedési kényszer, a másik szorosan az előbbihez kapcsolódva az energiafogyasztás szükségszerű növekedése. Első nekifutásra úgy fogalmazhatnánk, hogy a jelenlegi társadalmak motorja a gazdasági növekedés (ideértve a fogyasztás növekedését is), üzemanyaga pedig az olcsó és egyetemes energiaforrás: az olaj illetve a földgáz. Hetesi Zsolttól tudjuk, hogy ma még, illetve hosszútávon egyik sem helyettesíthető. E két mozzanatra még vissza kell majd térnünk.
— Fűtés
Gondolom, ez nem igényel bővebb magyarázatot. A téli hidegben a nagyvárosokat legalább részben el kell látni melegvízzel, illetve a hőmérsékletet mindazokon a helyeken, ahol csővezetékek futnak, fagypont felett kell tartani. E nélkül a téli hónapokban az élet teljesen ellehetetlenül.
— Részleges vízellátás
Szorosan összefügg a fűtéssel, ha szétfagynak a vezetékek, vagy nem lesz elég energia, legalábbis minimális vízellátáshoz, a városi élet ellehetetlenül.
— Szennyvíz elvezetés, szemétszállítás vagy kezelés.
Első pillantásra a legmellékesebb körülménynek tűnik, ugyanakkor hosszútávon igen komoly problémát okozhat. Milliós illetve a többszázezres nagyságrendet feltételezve az ürülék és a szemét elszállításának hiánya néhány éven belül ellehetetlenítheti az életet a városokban.
— Rendfenntartás
Itt sem szükséges bővebb magyarázat. A tartós élelmiszerhiánnyal, illetve a közüzemek működésének megszűnésével, vagy akadozásával járó válságok komoly próbatétel elé állíthatják az embereket, melyben akár egymást érhetik a zavargások, éhséglázadások.
Természetesen egymásra ható, egymást erősítő, illetve akár fékező folyamatokról van szó, melyek — kiszámíthatatlanságukkal egyetemben egyetlen kulcselemtől, az olajtól, illetve a reáalapozott ipari termeléstől, energiaellátástól függnek.
A kőolaj fogyasztás visszafogása — amennyiben nem jár a gazdaság, így az iparszerű mezőgazdálkodás teljes összeomlásával — elvben olyan helyzetet teremthet, amelyben a luxusra egyre kevesebb energia jut, értve ezalatt, hogy az kevesek kiváltsága lesz, míg a nagy többség egy minimális szinten ellátott, agonizáló nagyvárosok egyre züllő nyomornegyedeibe kényszerül. Ebben az esetben előállhat a Greer által felvetett kép, és a lassú hanyatlás. De van-e tényleges esély a fogyasztás visszafogására.
A társadalmi rendszerek működése felől vizsgálva a dolgot, a fogyasztás visszafogásának egyetlen ismert formája kereslet-kínálat, illetve az ár alakulása. Kérdés, hogy e téren lehetnek-e változások. Azt már tudjuk, mivel jár, ha jelentős fogyasztói rétegek hullanak ki a piaci versenyből. Ezt végül is nagyon jól példázza a hitelválság, aminek (egyik) kiváltó oka az amerikai középosztály korábbi életmódjának fokozatos, ám egyre gyorsuló ellehetetlenülése volt. Az olaj ebben a megközelítésben történelmi példánk csataterének dombja. Eddig úgy tűnt, a hozzáférés korlátlan, bárki, bármikor elfoglalhatja, nem is foglalkoztak vele túlságosan: Most azonban minden szereplő előtt egyre világosabbá válik korlátozott volta, miért is komoly küzdelem indul meg a birtoklásáért. A jövőkép felvázolásakor e küzdelmek hatásait is számításba kellene venni. Ez, ha lehet, még kérdésesebb, mint a többi említett mozzanat.
Mégis azt mondhatnánk: a helyzet kulcsa az olaj, és pedig a kitermelés-fogyasztás alakulása. Ha már most minden e téren rendelkezésünkre álló adattal és törvényszerűséggel számolni akarunk, ideértve India és Kína olajigényének növekedésétől, az Uniós országok és az USA fogyasztásának tetőzésén, esetleges visszaesésén, illetve az olajcsúcs tényén át a növekedési kényszerig, a következő képletet állíthatjuk fel.
Egyik oldalon áll a kitermelés a maga 84 millió hordó/napi adagjával, a másik oldalon 7 milliárd ember közelítőleg ugyanilyen nagyságrendű fogyasztása. Egyenes arányokkal számolni persze nem lehet, de feltételezhetjük, s talán pontosan ki is számíthatjuk, a lakosság hány százalékának kell kiesnie ahhoz, hogy a fogyasztás jelentős mértékben csökkenjen. Az efféle véralgebra elég távol áll tőlünk, mégis csak a példa kedvéért tegyük fel, hogy ilyen számítások felmerültek, és eredmény gyanánt valami olyasmit kaptunk, hogy a jelenlegi fogyasztók 1/7-e mellett a fogyasztás a negyedére esik vissza, ami azt jelentené, hogy a civilizációnak a növekedési kényszer mellett is több száz évnyi tere nyílna. Egy ilyen forgatókönyv természetes velejárói lennének az agonizáló nagyvárosok.
Persze itt is számos kérdés merül fel. Hogyan lehet a jelenlegi lakosságot úgy meghetedelni, hogy elegendő humánerőforrás maradjon a társadalmi szerkezetek fennmaradásához. A megmaradó népesség fenn tudja-e tartani az olajtermelés szükséges volumenét, avagy a zuhanás olyan jellegű lesz, ami ezt kizárja. Egyáltalán: hogyan lehet elképzelni ilyesfajta változásokat?
Első nekifutásra talán hívjuk segítségül az irodalmat. A galaktika folyóirat anno egy igen érdekes regényt tett közzé, Egyetlen fűszál sem, címmel. Ebben egy vírus lehetetlenítette el a világ gabona termelését. A következmény teljes káosz lett, melyben megoldásként Anglia vezetése saját túlzsúfolt városaira atombombát dobatott, így oldva meg az éhínség problémáját. Másik hasonló jellegű példa, a V, mint vérbosszú című film. Ahol az energiaválság nyomán jelentkező társadalmi „rosszidőt” egy félfasiszta–félkommunista (a filmnek semmi köze a fasizmushoz, hiszen nem Olaszországban játszódik, de egyébként is, csak egy ócska, burkolt lejarátásról van szó, amelynek tartalma a fasizmussal köszönő viszonyban sincs - a szerk.) diktátor a hatalom megragadására használta fel, illetve ennek mintegy melléktörténeteként rászabadított egy pusztító vírust saját lakosságára, egyfelől mert a kezükben akkor már ott volt az ellenszer, amit jó áron értékesíthettek, másfelől mert ezzel mintegy a szelekció eszközét is a kezükben tartották. A harmadik példa e téren Stephen King Végítélet c. írása, amelyben a vírus még az előtt szabadul el, hogy kikísérletezték volna az ellenszerét, s az emberiség több mint 99%-át elpusztítja. Mellesleg ez utóbbi esetben a vírus egyfajta szuperinfluenza volt.
Az effajta összeesküvések — legalábbis elméleti szinten megjelentek a valóság peremén is, ha még nem is tény, de bizonyos tényekről vallott nézetek, képzetek formájában. Elég itt csak a Fahrenheit 9.11 c. (ez viszont több, mint egyszerű összeesküvés-elmélet - a szerk.) filmre és az ahhoz kapcsolódó elméletekre gondolni.
Mindezekre tekintettel több, mint érdekes mindaz, ami jelenleg az influenza új törzse, melyet részben sertés-influenzának részben H1N1-nek hívnak.
Kérdés, mennyiben vehető komolyan mindez. Az ilyen és ehhez hasonló helyzetek tényleg kijöhetnek a könyvek lapjai közül, lemászhatnak a filmvászonról, s megjelenhetnek mindennapi életünkben? Erre is fel kell készülnünk?
Persze ezek a forgatókönyvek túlságosan bizonytalanok ahhoz, hogy építeni lehessen rájuk. Hat milliárd körüli ember nem likvidálható szabályozott keretek között, egy súlyos járvány kiszámíthatatlan következményekkel jár. Hogy mennyiben, megértheti bárki, aki végig olvassa Stephen King regényének vonatkozó részeit. Igazán komoly esély az események kézben tartására csak két esetben kínálkozik: egyfelől olyan szelektív hatású biológiai fegyver kidolgozása esetén, mely valamely gén létét vagy nem létét érzékeli és csak a célcsoportot írtja ki. (Akikben megvan, illetve akikben nincs meg a gén). Vélhető azonban, hogy ilyen jellegű kísérleteket minden érintett fél végez, miért is erre bizton építeni nem lehet. Marad a másik lehetőség, az előzetes immunizálás. Magyarán, még a járvány kirobbanása előtt védettséget biztosítani a társadalom kulcspontjain tevékenykedőknek: katonáknak, rendőröknek, orvosoknak, egészségügyi személyzetnek, állami tisztségviselőknek, közüzemi dolgozóknak stb. Mindezt fel se vetné az ember, ha a jelek e téren nem lennének nagyon aggasztóak, ha pontosan lehetne érteni, mi is játszódik le a H1N1 körül.
Bármilyen forgatókönyv szerint köszöntsön ránk az olajkorszak vége, vannak bizonyos jelek, amelyek arra utalnak, a szép új világ felépítése nem lesz fáklyásmenet. A szállítás, az útvonalak biztosítása, a csővezetékek karbantartása mind olyan kérdés, ami önmagában megérne egy-egy alaposabb elemzést, végiggondolást. Számomra úgy tűnik, hogy a válságnak lesz egy rövid, de igen súlyos, nagy vérveszteségekkel járó szakasza, melyet előre tervezni nem lehet. Még akkor sem, ha ilyen tervek esetleg léteznek. E téren túl nagy a bizonytalanság, túl sok a kétes elem, melyekkel számolni nem lehet. Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy a Greer által jelzett korszakot valami olyasmi előzheti meg, amely mind hatását, mind az áldozatok számát tekintve messze meghaladhatja az eddigi két világháborút. Ezt követően a jelenlegi rendszerek maradványai ott élhetnek túl és olyan fokban, amennyiben helyben felhasználható, vagy a közelben beszerezhető készletek állnak majd a rendelkezésükre nyersolajból. A jelenlegi eszközkészlet mellett ugyanis elsősorban ilyen helyeken képzelhető el a mai világ egyfajta reneszánsza. E téren elég legyen utalnom a barátság kőolajvezeték egyik északi szárnyára, ahol a fenntartó szerint mintegy 4000 hibát kellene kijavítani, hogy a vezeték ismét üzemképessé váljon, s ez egyszerűen nem éri meg. Hasonló a helyzetre már a Katharine-hurrikán kapcsán már utaltunk. Itt a megrongálódott kitermelő üzemek helyreállítását torpedózták meg a gazdasági számítások.
Akkor tehát mire is készüljünk fel?
Térjünk vissza egy gondolat erejéig Greer szavaihoz:
„…a hirtelen összeomlás hollywoodi képe rémálom, látványos forgatókönyvet lehet írni belőle, ám semmi köze a civilizációk bukásához. Történeti tapasztalatok szerint egy összetett társadalom felbomlása nem napokig, évtizedekig tart. Mivel a fosszilis energiahordozók kitermelése fokozatosan fog csökkenni, a dolgok várható kimenetele inkább fokozatos hanyatlás, mint szabadesés. Általában a civilizációk egy-négy évszázadig is eltartó, helyi szerencsétlenségekkel tarkított gördülő jelenség során omlanak össze. Az adott esetben nem is beszélhetünk folyamatos hanyatlásról, a hirtelen válságok között viszonylag szilárd állapotok, sőt akár szerény javulás is lehet; különböző régiók különböző ütemben hanyatlanak, a létező társadalmi, gazdasági és politikai szerkezet nem zilálódik szét, olyan társadalmi rendszerek válthatják fel, amelyek egészen jelentős intézményi stabilitást érhetnek el.”
Mindezt a folyamatok összessége tekintetében gond nélkül elfogadhatjuk. A részletekben lakozó ördög megvilágítása érdekében azonban néhány alapvető kérdést fel kell tennünk, ha válaszolni nem is tudunk még ezekre.
1. A gördülő összeomlás egyes lépcsőit képező válságok milyen súlyúak lesznek? Milyen következménnyel járnak?
2. A fosszilis energiahordozók kitermelése fokozatosan csökken?
3. Milyen szerepet játszik a gördülő válságban a történelem folyamán eddig még soha nem tapasztalt kiszolgáltatottságunk?
1. Az egyes lépcsők önmagukban is megjeleníthetnek olyan különbségeket, amelyek az azt átélőkben — joggal keltik a Mad Max féle összeomlás látszatát. Az előző elemzésünkben jeleztük ezt Róma összeomlásával kapcsolatban. Itt az élelemtermelés ellehetetlenülésére céloztunk. Ha egy energiaválság következtében tényszerűen lehetetlenné válik a nagyvárosok élelem ellátása, ha az új rendszer a jelenleginek csupán százalékban vagy ezrelékben mérhető töredékét tudja élelmezni, az első lépcső gyakorlatilag teljes káoszt eredményez, melyet persze követhetnek majd a rendszer megszilárdításának és az enyhe javulásnak kisebb lépcsőfokai.
2. Itt megint csak kulcskérdésről van szó. A kitermelés nagyságrendje szorosan összefügg a társadalom szervezettségével. Ha megbomlik a rendszer szövete, ha akadozni kezd a szállítás, ha társadalmi, vagy természeti viharok rongálják meg az eszközrendszert és a háttéripart, a kitermelés összeomolhat. Azaz a folyamatos csökkenés helyett itt is valószínűbb egyfajta gördülő összeomlásra felkészülni. Nagy kérdés azonban, hogy ennek első lépcsője milyen hatással és milyen következményekkel jár? A magam részéről nem tartom elképzelhetetlennek azt sem, hogy kitermelés 1-2 százalékban mérhető nagyságrendre zuhan vissza, s a lassú emelkedés innen indulva jut el valamilyen szintig, akár a jelenlegi termelésig, hogy kezdődhessen minden elölről. Ebben az esetben az összeomlás maga nem évszázados, inkább évezredes folyamat lesz, és távoli leszármazottaink ismételten átélhetik az energiaválság és az azt követő zuhanás minden borzalmát.
3. Az emberiség történetében az ember még soha nem volt ennyire kiszolgáltatva egy életmódnak, illetve az általa létrehozott társadalmi-gazdasági rendszer szerkezetében megnyilvánuló irányításnak. A korábbi összeomlások során az embert e téren egyfajta kettősség jellemezte. Egyfelől rabja volt a maga teremtette világ törvényszerűségeinek, de valamilyen mértékben a természeti folyamatokhoz is kötődött. Ma e kötöttség teljes egészében közvetlenné vált. Csak annyiban hatnak a természeti folyamatok, amennyiben próbára teszik, s végső soron ellehetetlenítik a társadalmi-gazdasági szerkezetünk. E kérdés súlyáról és jelentőségéről elemzésünk harmadik, befejező részében ejtünk szót.
Molnár Géza
(Fenntartható Fejlődés és Erőforrások Kutatócsoport)

Mi vár ránk tulajdonképpen? - 3. rész

Tanulmányok

|
"Ember voltunk hanyatlása"
A cím Konrád Lorenz művére utal, s nem véletlenül. Ha a mai válságot összehasonlítjuk bármelyik korábbi összeomlással, legyen szó bár a maja városokról, az inkákról avagy Rómáról, azt látjuk, hogy az ember egyetlen alkalommal sem volt ily mértékben kiszolgáltatva a maga alkotta társadalmi-gazdasági szerkezetnek, és ennyire távol az őt termető természettől. Mindezt egyfajta háziasításként, elembertelenedésként is felfoghatjuk. Hamvas Béla szavaival élve: amiről „a jelen történeti pillanatban szó van, az a tömegesen fellépő embertelenné válásnak olyan legázoló ereje, amely elől kitérni éppoly kevéssé lehet, mint feltartóztatni. Hogyan? Van érző lény, aki látja, hogy egész népek észtvesztő sebességgel zuhannak az emberi lét alá, és szótlanul megállja? De van olyan ostoba, aki látja, hogy egész népek, mint lavinák gurulnak le a hegyről, amelyre százezer év alatt kapaszkodtak fel és azt higgye, ha ő kiáltozni kezd, a lavina meg fog állni? Mindenképpen arról van szó, hogy az emberiség túlnyomó nagy része az emberiség körét elhagyni készül. A népek nagy része leszakad és elmerül”. Elmerül, mert megszűnt körötte a közeg, mely fenntartotta, s mindez benne is mélyre ható változásokat indított el.
Konrad Lorenz szerint „Amikor a civilizált emberiség az őt körülvevő és éltető természetet vandálmódon elpusztítja, ökológiai összeomlással fenyegeti önmagát. Amikor ezt gazdaságilag is megérzi, valószínűleg felismeri hibáját, de megeshet, hogy akkor már késő lesz. Sajnos azonban azt fogja utoljára észrevenni, hogy ennek a barbár folyamatnak a során milyen lelki sérüléseket szenved. Az élő természettől való általános és gyors elidegenedés nagyban felelős a civilizált ember esztétikai és erkölcsi eldurvulásáért.” s mint látni fogjuk fizikai leépüléséért is. Embervoltunk hanyatlása a válság következménye, de egyben oka is, s egyben kérdésessé teszi meg-, illetve fennmaradásunkat is.
Az összeomlás lehetséges forgatókönyveit vizsgálva eddig nem ejtettünk szót a legfontosabbról, az emberi tényezőről. Ugyan utaltunk már rá, hogy az ember ma oly mértékben szolgáltatja ki magát egy életformának, amire a történelem során eddig még nem volt példa.
De mit is jelent ez a valóságban?
Ha egy mondatban akarnám összefoglalni, azt mondhatnám, az ember még soha nem állt ilyen messze a természettől, mint mainapság, ami egyben azt is jelenti, a körülmények akár csekély változása is készületlenül éri. Vegyünk itt egy egyszerű példát. A második világháború zűrzavaros korszakaiban a front átvonulásakor és az azt követő időszakban több helyen ellehetetlenültek a mezőgazdálkodás korábbi feltételei. Az iparszerű nagybirtokok képtelenek voltak termelni. Ezzel szemben a kisparaszti gazdaságokban a termelő eszközök részleges kiesése mellett is kísérletet tettek élelemtermelésre. Ahol volt állat, ott az emberek egymást kölcsönösen segítve szántották fel a földeket, ahol pedig még az sem maradt egymást fogták az eke elé. A rendszer megszilárdulása után a város még évekig (kis túlzással, illetve a háztáji gazdálkodást is ideszámítva: évtizedekig) abból élt, amit a korábbi gazdálkodási formáktól el tudott venni, magyarán a padlás előbb fizikai, majd virtuális lesöpréséből.
E folyamatnak két komoly tanulsága is van. Egyfelől az együttműködés, illetve az arra való hajlam és képesség, a másik viszont az élelemtermelés és élelmiszeripar ellentéte. Mindkettő szorosan kapcsolódik „ember voltunk hanyatlásához”
Kezdjük talán az élelemtermelés megszűnésével. Hogy ez milyen veszélyeket rejt magában azt korábban érintettük, nem számoltunk viszont azokkal a közvetlen következményekkel, amelyeket saját bőrünkön érezhetnénk, ha nyitott szemmel járnánk a világban, illetve ha nem lassan észrevétlenül változtak volna meg a körülmények.
Itt mindenféle további elmélkedés helyett egy gyakorlati példával igyekszem megvilágítani a helyzetet. Néhány évvel ezelőtt egy tábor keretében három-négy napon át a kis paraszti gazdálkodáshoz kapcsolódó mindennapi munkát kellett végezni néhány fiatalnak. Az eredmény siralmas volt. A jelenlévők közül szinte senki sem bírta végig a munkát. A tábort követően a szervezők, akik többé-kevésbé helytálltak, a tanulságok levonásakor a mai ifjúság elkorcsosulásán keseregtek. Egészen addig, amíg valaki fel nem vetette, hogy ők maguk hasonlóképp nem bírnák a versenyt a korábbi nemzedékekkel. Végül is arra a megállapításra jutottak, hogy az ember állóképességének folyamatos leépülését figyelhetjük meg.
De vajon mi lehet ennek az oka?
Első körben nyugodtan ráfoghatjuk mindezt az életmódra. A mai ember ül a számítógép előtt, nem fizikai, inkább szellemi munkát végez. Még ha szántó-vető, akkor is inkább a gépek dolgoznak helyette. Mindez akár magyarázat is lehetne a jelenségre. A valóságban azonban inkább kölcsönhatásról van szó. Egymást erősítő mozzanatokról. Tény, hogy a gyermekek az adott esetben kevesebbet mozognak. A mozgáshiány azonban összefügg az erőnlétükkel, állóképességükkel. Ha egy gyermek olyan tevékenységet folytat, ami meghaladja, vagy csak megközelíti teljesítőképessége határait, elmegy tőle a kedve. A mozgásszegény életmód és az erőnlét nem egyoldalúan függ össze, inkább kölcsönhatásról, mint sem egyedi meghatározottságról beszélhetünk. Azaz az életmód következtében romolhatnak fizikai adottságink, miközben a romló fizikai adottságok miatt menekülünk ehhez az életmódhoz. Adottságaink romlása viszont élelmiszereink tápértékének visszaeséséből is következhet. Az iparszerű termelés eredményessége elsődlegesen a terméshozamok mennyiségi növekedésében mérhető. Ugyanakkor nagyon kevesen vették maguknak a fáradtságot ahhoz, hogy megvizsgálják, mi is történik ezzel párhuzamosan a minőséggel, az elfogyasztott élelem tápértékével?
Vegyünk egy egyszerű példát, a búza beltartalmi értékét. Amióta az emberiség termelni kezdte ezt a növényt, tápértéke folyamatosan csökkent. Eleinte alig észrevehetően, aztán pár évezredre visszatekintve már mérhetően, az elmúlt pár évszázad vonatkozásában pedig ugrásszerűen. Ma ahhoz, hogy annyi tápanyagot illetve tápértéket juttassunk be a szervezetünkbe, mint amennyit mondjuk az 1800-as évek végén egy szelet kb. 20dkg-nyi kenyér tartalmazott, megközelítőleg 6 kg-ot kell megennünk. S a jelenség valamilyen formában minden élelmiszeripari termékre jellemző. Fizikai adottságaink romlásának egyik oka az elfogyasztott élelmiszer(ipari termékek) minőségének fokozatos mára már ugrásszerű romlása. A mozgásszegény életmód oka, hogy a mozgás ilyen körülmények között nem okoz örömet, illetve, hogy sérülékenyebbé válunk mind fizikai, mind szellemi-lelki téren. Maga az életmód aztán ráerősít e folyamatra. A következmény Konrád Lorenz szavaival élve a háziasított ember.
A folyamat másik oldalán az együttműködésre való hajlam és képesség áll. Ha az ember saját maga kísérli megtermelni az élelmét, rögtön nyilvánvalóvá válik az erre való képtelensége. Az ember egymagában nem tudja ellátni magát. ha valaki netán egyedül műveli a kertjét, és úgy gondolja e téren tévedünk, kérem tegye meg, hogy csupán egyetlen téli hónapban nem vesz magához semmilyen más élelmet, csak azt, amit maga termelt meg. (Tehát olyat sem, aminek az előállításában más akár önként, mint segítő, akár mint fizetett alkalmi munkás vett részt) A kis paraszti gazdálkodások még a háztáji idején sem személyes, inkább közösségi vállalkozások voltak. A környezetemben szétnézve azt láttam, hogy általában egy család, de legalább két ember összehangolt munkáját igényelték. Igazán ott működtek jól, ahol legalább 4-5 ember vett részt a tevékenységben, ahol ettől kevesebben voltak, ott egyre több részműveletet kellett pénzben megváltani. Terményt venni, vagy a földet műveltetni. Gyulai Iván mindezt úgy fogalmazta meg, hogy az ember elhitette magával, hogy a gépek segítségével megáll a saját lábán is, holott csak annyi történt, hogy így a személyes, embertársainktól való függést felcseréltük egy személytelen, számunkra áttekinthetetlen „gépszövevénytől”, illetve társadalmi kapcsolatrendszertől való függésre. E függést éljük meg függetlenségként. Mindez egyfelől komoly csapást mér az együttműködésre való hajlamainkra illetve képességeinkre, másfelől a kapcsolatrendszer szétzilálódása nem csak életmódunk, de teljes világképünk, lelkivilágunk összeomlásához is vezet. E jelenség egyébként most is megfigyelhető azoknál a városi értelmiségieknél, akik valamilyen szerencsétlen módon képesek ezt átérezni. Egyikük sem meri ugyanis felvállalni, hogy a számára láthatatlan kapcsolatrendszertől való függést, az embertársaitól illetve a köztük kibomló együttműködés különböző formáitól való közvetlen függésre cserélje fel.
Mire is kell tehát felkészülnünk?
Amennyiben a rendszer sérülése egy bizonyos általunk nem mérhető és előre nem jelezhető fokot meghalad, magyarán túl jut saját billenési pontján, a rendelkezésre álló olaj és termelőeszközök nagyságrendjétől és arányától függetlenül is összeomlik.
Ez az összeomlás az élelmiszeripar megszűnésében ölt testet.
Ahhoz, hogy e jelenség minden következményét megfelelően értékeljük tudnunk kell, hogy ma elsődlegesen életmódunk következtében egy egyszerű háztáji gazdálkodás kialakítására sem vagyunk képesek, ennek ma hiányoznak az eszközei (szerszámok, igák, igavonók), nincs meg az eszközöket előállító és fenntartó háttéripar, és végső soron belőlünk is hiányoznak azok a fizikai, szellemi és lelki képességek, melyek egy ilyen gazdálkodási formához való visszatérés alapfeltételei lennének.
Mindez összességében azt vetíti előre, hogy az összeomlás első lépcsője nem Mad-Maxszerű, hanem attól sokkal borzasztóbb rémálom lehet, s a javulások csak ezt követően a mai emberiség talán ezrelékekben mérhető túlélői körében várhatóak.
Hogy mindez mennyiben mítosz?
Természetesen nem hisszük, hogy valamennyi hatótényezőt tá tudtuk itt tekinteni. A jelenlegi folyamatok ismeretében azonban úgy véljük, az itt vázolt kép tűnik a legvalószínűbbnek. De hogy gondolatmenetünk tiszta és világos legyen, az alábbiakban összefoglaljuk még egyszer, mire is alapoztuk mindezt.
1.) A mai rendszerben sajátos növekedési kényszer figyelhető meg. Erre két példát is hozhatunk. egyfelől a Tisza szabályozása: látni kell, hogy egyetlen nagyobb XX. századi árvizet sem tudtunk volna megfogni XIX. századi eszközökkel. Magyarán a természeti folyamatokba történő beavatkozásaink visszahatásainak kivédése egyre komolyabb eszközöket és egyre több energiát igényel. Amennyiben e téren a társadalom teljesítőképessége csökken, e visszahatások egyszerűen elsöprik a fennálló társadalmi-gazdasági rendet. Ami e példához csatlakozva azt is jelenti: a Tisza völgy jelenlegi tájhasználata szükségszerűen fog összeomlani a nem túl távoli jövőben.
A második példa szorosan idekapcsolódik. A tájhasználat ugyanis nem csak,és nem is elsősorban a Tisza mentén kötődik a növekedéshez. Vegyük akár mondjuk India, akár a Duna-Tiszaközi homokhátság példáját, csak addig van lehetőség itt az iparszerű művelésre, még a kutakból el nem fogy a víz, illetve amíg van elég energia a jelenlegi túlhasználat fenntartására. Maga a túlhasználat egyre energia igényesebb egyre érzékenyebb az energiaingadozásra. Minderről már volt szó. Most a helyzet jobb megvilágítása érdekében idézzük ismét James Howard Kunstler szavait: „Az éghajlatváltozás szaporítani fogja az alternatív üzemanyagokkal kapcsolatos hatalmas problémákat is. Amint ezt írom, az amerikai gabonaövezetet ádáz nyári aszály sújtja. A kukorica és a szója fonnyad Minnesotától Illinoisig, a búza kiég a Dakotákban és Kansasban. Ezzel egyidejűleg a mezőgazdaság 'inputjainak' költsége a dízelolajtól a földgázból készülő műtrágyákon át az olajalapú rovarirtókig 2003 óta egyenletesen emelkedik, nagy fejfájást okozva a farmereknek. Az időjárás és az olajárak egyaránt leszorítják a terméshozamainkat, miközben a mezőgazdaság második világháború után kialakult ipari modellje egyre fenntarthatatlanabbá válik.”
2.) A növekedés üzemanyaga az olaj. A mai körülmények között úgy tűnik, ez semmivel sem helyettesíthető. Viszont a növekedési kényszer miatt a státus quo megőrzéséhez annyi olajra van szükség, amely nemcsak a növekedést magát, de annak fokozódó ütemét és képes biztosítani. Ha ez nem történik meg a rendszer szövete szétesik.
3.) A rendszer a jelenlegi körülmények között képtelen helyi szintű élelemtermelésre. Ennek okai
a.) a túlhasználat miatt nagy területeken a hagyományos eszközökkel már semmi sem termelhető, vagy ha igen, csak a korábbi nagyságrendekhez képest elenyésző mennyiségben
b.) a helyi termelésnek nincsenek meg a feltételei, hiányzik az eszközállomány,
c.) a mai ember felkészületlen, képtelen megtermelni az élelmét, ehhez nincsenek meg sem a fizikai, sem a lelki, sem a szellemi adottságai.
4.) Az emberek együttműködési készsége megszűnt. (Bár feltételezhetjük, hogy kényszerhelyzetben e téren jelentős változások lehetnek, az együttműködések gyakorlati példái arra engednek következtetni, hogy e téren számos meglepetés várható, még azok számára is, akik azt hiszik, hogy képesek az együttműködésre).
5.) A természetes rendszerek sorra összeomlottak. Mára gyakorlatilag képtelenné váltak saját arculatuk, adottságaik megőrzésére, fenntartására. Mindezt az ember globális változásokként éli meg. Ezek a változások egyszerre lehetetlenítik el az iparszerű tájhasználatot, és teszik kínkeservessé a korábbi, természetes tájhasználathoz való visszatérést. Azt is mondhatnánk, nincs természetes táj, amihez igazíthatnánk a tájhasználatot. Ez nyilvánul meg a Kárpát-medencében pl. a vízháztartás szélsőségeiben, illetve abban a tényben, hogy a csapadék lassan kiszorul a vegetációs periódusból. A folyamat egyre jellemzőbben nyilvánul meg e formában, ami nem csak az iparszerű tájhasználat összeomlását vetíti előre, hanem a jelenlegi létfeltételek megszűnésére is utal.
Mindaz, amit hozzáfűzhetünk a kérdéshez az itt felvetett alapproblémák ragozása illetve értelmezése. Ezzel együtt az időpontok tekintetében számos kérdés merülhet fel. Jóslásokba nem bocsátkoznánk, csupán annyit szögeznénk le, a jelenlegi folyamatok viszonylag zárós határidőn belül teljes összeomlást sejtetnek.
Molnár Géza
(Fenntartható Fejlődés és Erőforrások Kutatócsoport)

http://ffek.hu/blog/molnar_geza/mi_var_rank_tulajdonkeppen_3_resz_ember_voltunk_hanyatlasa

A magyarok ősi hitvilága: Táltos, avagy sámán.



A pogány magyarság hitvilágának megismerése lényegében összehasonlító kutatás eredménye. Össze kell hasonlítani a magyar népi kultúra jelenségeit a környező népek megfelelő kultúrjelenségeivel. Amikor ebből az összehasonlításból az derül ki, hogy a magyar jelenségek a szomszédjaink népi műveltségéből nem származtathatók, akkor rokonnépeink és a velük történeti kapcsolatban állt, vagy álló népek sámánhitének megfelelő képzeteivel kell egybevetnünk azokat. A kutatások szerint a sámánisztikus világkép alkothatta a pogány magyarság világfelfogásának a gerincét. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy ez a világfelfogás aligha lehetett homogén, hiszen a maga a pogány magyarság sem volt az. Az egykori világkép, mivel az azt összetartó erő, vagyis a benne való hit megszűnt, egyre inkább alkotórészeire hullott.

Szükség van annak a ténynek a megállapítására, miszerint a sámánizmus nem vallás, a szónak a teljes értelmében: nem ismeri az embertől alapvetően különböző, természetfeletti, tökéletes Isten fogalmát és ahhoz fűződő etikai kapcsolatot. - Ezek az alkotóelemek más formában, pl.: hiedelmek, hiedelemmondák, mesemotívumok, rituális énekekként éltek tovább, s napjainkig megőrződtek a magyar népi kultúrában. Ez a néprajzi anyag, kiegészítve a nyelv, az írásos emlékek, továbbá a régészeti leletek néhány idevágó adatával, szolgáltatja azt a forráscsoportot, amelynek komplex vizsgálata révén rekonstruálható az egykori magyar hitvilág. Ezekből a forrásocsoportokból csak néhány sajátságos példát emelek ki - a kis terjedelem miatt - hogy bemutassam a magyar néphit és a sámánisztikus kultúra közötti kapcsolatot.

TáltosA Táltos

Túrkeve város körözési jegyzőkönyvéből közli Győrffy István a békési születésű Csuba Ferenc leírását. Ez a Csuba Ferenc már tizenkét éve azzal hitegeti a népet, hogy ő táltos és meglátja a földbe rejtett kincset. Azon rossz szemeit csodálatosan forgatja nagyon tudja szóval, sőt énekléssel is tódíttya a dolgot, azonban a magyar versek mondására csodálatosan nagy hajlandósága van. A magyar folklór szokott hangulatában a táltos sajátságos személye egyedi színfoltot képez. A boszorkányperek adataiból élesen kiütközik a különbség a közép-európai boszorkány és a magyar táltos között. Mivel ezek írásos emlékek, sokat tanulhatunk belőlük és megfelelő alapot nyújt a környező népek és az uráli rokonnépek hitvilágával való összehasonlítására.

1725, Bartha Andrásné pere: -Kitől tanulta az orvoslást, mikor és hol, könnyen-e? -Az orvoslást tanulta bátyjától, Balási Páltól, s maga is táltos, Ersók leánya is, úgy született is két foggal az ínye között. - Tanított-e másokat reá, kiket és mi módon? A táltosságra nem tanított senkit, mert azt az Isten anyja méhiben úgy formálja. - Ha táltos micsoda erejek, s tisztek van a táltosoknak? - Viaskodnak az égben a birodalomért. - Gyalog ment-e oda, vagy másképp? - Az Isten vitte a maga szárnyai alatt és szárnyakat ad, mint a madárnak.

Noha példánkban a honnan tanulta kérdésre Bartha Andrásné szintén a tanulta igét használja, mondata második feléből kitünik, hogy táltosnak születni kell. A magyar táltos természetellenes születési jegyei, illetve feltételei: ujjhiány, ujjtöblet, foggal születés, azaz fölös csont, - akinek nincs fölös csontja, az nem lehet sámán - nagy erő, mindjárt születéskor emberré válás. Gyermekkorában a közönséges gyermekektől eltérő módon viselkedik: patológikus tünetek mutatkoznak rajta (emberkerülő, nyugtalan stb.) Később ezek a tünetek tovább fokozódnak, látomásai lesznek. Táltos mivoltukra jellemző: huzamos alvás, a pénz meglátása a földben; később a regölés, éneklés. Bosszúból vihart tudnak kelteni; de ha megkapják a tejet, segítőkészek. Annak ellenére, hogyha a gyermek nyílvánvalóan táltosnak született, szülei feltétlenül, ő maga ritkán, igyekszik elkerülni ezt a hivatást. Az ellenszegülés azonban hiábavaló, a természetfeletti lények ismételten eljönnek hozzá. Ha a jelölt és hozzátartozói végleg ellenszegülnek a táltos akaratának és nem engedik elvinni a gyermeket, akkor a táltosok a jelöltet megnyomorítják. Egyes feljegyzések szerint, ha a bábaasszonynak sikerül kihúzni a csecsemő fogát, úgy a gyermek elveszti a táltosságát.

A magyar néphitnek a leendő táltoshoz fűződő hiedelemcsoportja és a sámánhitű népek sámánjelöltjének képzetköre között mutatkozó azonosság kétségtelenné teszi, [...] hogy a magyar táltos kiválasztása a vogul, osztják, lapp, stb. Illetve altaji török, jakut sámán kiválasztásához hasonlóan történt. - Írja Diószegi - Eliade vallástörténész a sámáizmust archetípusnak tartja, amely látszólag időtlen minőség. Könyvében, szinte minden vallásnál, hiedelemnél megemlíti a sámánizmussal való kapcsolatot. A primitív vallások alapelemei fellelhetők a legtöbb vallásban. De nem szabad abba a hibába esni, hogy azonosítsuk őket. A primitív társadalomban, így a szibériai népeknél is megtalálhatjuk azt, amit közösségi mágiának nevezhetnénk, azaz azt a varázslatot, amelyet az egész közösség érdekében végeznek. Mindenütt, ahol a közjó érdekében végzett ilyenfajta szertarttással találkozunk, nyílvánvaló, hogy a mágikus cselekményt gyakorló személy nem magánszemély többé, hanem bizonyos fokon közfunkcionáriussá válik. A magyar táltos viszont szabályosan menekül a társadalom elől. Nem tudok olyan feljegyzésről sem, ami arról szólna vagy arra utalna, hogy a táltos közösségi munkát végez. Sőt a társadalom maga is kitaszítja. Csak a településtől távol - tanyán - élő vagy vándorló táltosokról hallunk.

A táltos-történetekből levezetve, az eredeti táltos totemisztikus perszonifikáció, míg a sámán csak a lélek, szellem tartózkodási helye, azaz csak közvetítő az istenek és az emberek között. A táltos élő fétis, ha ilyenről szó lehet. A táltos általában csak a szegény embereket keresi fel a faluvégi utolsó házakban, s ott tejet kér, mást el nem fogad. A tej a varázsjegyek közzül az egyik legfontosabb, mágikus felnagyításban mindenféle táplálékot jelent. A táltost, mint majd látni fogjuk -a totemisten nemzi, éppen ezért Földanya fia, szükségképpen az anyatej táplálja. Példa a totemnemzésre: Láposi Sándor régen - még gyermekkorában - halotta édesapjától: a Kosarasnál, a nádas szélén egy szerepi leányra ráugrott egy különös nagy farkas, és "megnyomta". Mikor eljött az ideje, a lánynak nagy erős fia született, sűrű, nagy fekete haja, cigány bőre volt, és egy farkasfog volt a szájában. Hétesztendős korában már szőrösödött a melle meg az ágyéka; az ereje, pedig úgy megnőtt, hogy nem bírtak vele a legények. Példa a táltos totem-jegy inkarnációjára: Nagyapám ahogy elaludt, megjelent neki egy ősz-öregember: megmutatta nagyapámnak, hogy merre vannak a Mária Terézia tallérok elásva. Reggel alig tudták felkőteni, olyan mélyen aludt. Elmondta, hogy mit látott. Nem akarták elhinni a többiek, csak azután, hogy meglátták a jegyet a bajuszán. Egy fehér jegy maradt rajta, és minden holdváltozáskor egyik oldalról a másikra ment. Hét év múlva eltünt a jegy. A fejlődés folyamán, a totem-animista szinkretizmus idején a táltos főpappá válik. A táltos elnevezés, a feljegyzések szerint elválik a varázslótól, de sámánról még nincs szó. A Biblia körülírtan így sorolja fel a táltos, sámán neveit: Ne találtassék teközötted aki az ő fiát vagy lányát átvigye a tűzön, se jövendőmondó, se igéző, se jegymagyarázó, se varázsló; se bűbájos, se ördöngőstől tudakozó, se titokfejtő, se halottidéző. (5móz. 18:10-11.) E kifejezések elemzésekor a következő eredményre jutunk: totemmágia a tűzugrálás (pogány házasságkötés), a jövendőmondás (a táltos meglátja a földben a kincset a jegymagyarázás (csillagjóslás). Ezzel szemben: az igéző, bűbájos ördöngös, titokfejtő (animista jós), halottidéző mind a sámán neve, tekintettel arra, hogy ezek a jelölések animista mágiát jelentenek. A varázsló megnevezés itt még a többi mellett van, csak később lesz gyűjtőfogalom, amikor összefogja mind a totemista mind az animista elnevezéseket. Talán az egyik oka, hogy a kutatók egy nevezőre hozták a táltos és a sámán fogalmát. A néphagyomány azonban tudja, hogy különböznek egymástól. Azért nevezi az egyiket táltosnak, a másokat boszorkánynak. (A boszorkány megnevezés nem feltétlenül vonatkozik nőre - mint ahogy azt ma általánosan elterjedt.)

Az elrejtezés

A fentemlített nagypapa mély alvása általánosan jellemző a táltosokra és az azzá való váláshoz. A táltosok a sárrétiek szerint olyan emberek voltak, akik mikor rájok jött a révületjek, olyankor elindultak bolyongani. Más vidéken rejtezésnek mondják a táltos révületét. A moldvai csángóknál például a táltos, ha közönséges emberek számára titkos dolgot akartak megtudni tőle, mint ki meg volt halva úgy elaludt, akkor úgy elrejtezett. Mikor felébredt, akkor mondott. (Választ a kérdésekre) A bukovinai székelyek úgy tudják, a féltáltosoknak olyan napjai, órái vannak, mikor rájuk jön, lefeküsznek, ëlesznek, mennek a másvilágra. A lelki megy el.A lelkek értekeznek. Ott van az ágyba a teste, de a lelke jár, kóborol. Nincs az esze ezen a világon, a túlvilágon van akkor az esze. - A féltáltos egy-másfél óra hosszáig szokott elenni. A léleknek a testtől való eltávozása egyértelműen animista jellemvonás. Ugyanilyen testelhagyást figyeltek meg a sámánvallású-népek között is. A sámán eszméletlensége természetesen az összes sámáhitű népek révülésére jellemző: általános vonása ez a sámánextázisnak. Makra Sándor azonban azt írja: A táltos álma nem eksztázis (önkivületi állapot), mint a sámáné, hanem totemisteni földönkívüli tartózkodás. Mármost akkor hol van a táltos lelke, illetve a táltos maga? A dolog titka vagy az, hogy a táltos személye állandó fejlődésben volt, így megőrzött különböző totem-animista szinkretizmusra jellemző jellemzőket vagy a népkeveredés következtében a hasonló megnyílvánulásoknak azonos tartalmat tulajdonítottak. Az európai népek körében - miként a világ minden népénél - élnek extatikus jelenségek. Ezek tartalomban mind megegyeznek egymással: az eksztázis révén érintkezni lehet a természetfeletti lényekkel. Ez általános emberi elképzelés. A tartalom azonban formályában, megnyílvánulási módjában már jól körülhatárolható különbségeket mutat. A táltos viaskodás előtt csak úgy egyszerűen elalszik, smély álomba kerül. Álmában szerez tudomást róla, nikor és hol és miért kell viaskodnia. Rendszerint bika vagy csődör képében. Mindig így találkoznak a táltosok.

Táltos viadal

A született táltos úgy nyeri el a teljes >tudománytpróbán< túl is gyakran sor kerül A viadal nemcsak a vén táltossal, hanem animista testet öltéssel (fekete, kormos bika) is történhet. Az öreg táltosnak kell megvívnia a fiatallal, s a termászet rendje szerint a fiatal győz. Az animizmusban viszont a táltos, mint állat-totem, a sámánnal, mint testet öltéssel viaskodik, s a mágikus törvény szerint általában győz. Akad néhány olyan adat is, mely mintha azt sejtetné, hogy a táltos mely itt (sámánként értelmezhető) nem alakul át testileg, hanem elrejtezett állapotában, a révület ideje alatt a párája ölti fel a viaskodó állat alakját, s ha legyőzetik a sámán is meghal. A totemet az animától a színéről lehet megkülönbeztetni: a fekete az ártó, vihart keltő, pusztító; a fehér a segítő. Heves megyéből idézzük a bikaalakban vívott alábbi táltosküzdelmet: A tátosoknak vót kijelölt éjszakájuk, akkor birkóztak, megmarakodtak, mint a bika. Vót nekik olyan helyük, ahol viaskodtak. Bikának változnak és úgy viaskodnak; füstös vagy fekete és fehér bika alakban A táltosviadalok jellemzői: A táltos viaskodás előtt mély álomba merül. Bika, ritkább esetben csődör alakban viaskodik. A táltosviadalt szélvihar kiséri (táltosszél). A viaskodás helye halom vagy laponyag, porong. A viaskodás után a táltos kimerült, fáradt, hagyják pihenni, gyakran tejet kér. A viaskodás kizárólagos célja a kedvezőtlen időjárás elhárítása. A bemutatott példákkal megegyező elbeszéléseket ismeri az egész magyar etnikum. Szomszédos népeink körében ez a képzetkör - eddigi ismereteink szerint- ismeretlen. Ezzel szemben a sámánhitű népek körében általánosan ismert az állatlakban való viaskodás képzete. Ám amíg táltosaink személyesen, azaz valóságos bár átalakult testtel küzdenek, addig a sámánhitűeknél - noha nehezen eldönthetően - a szembenálló sámánok lelke viaskodik. Egy vogul példában a sámán a megrontott beteg fölött sámánkodik, elmondja a megrontás ellen való isten idézetet: ...közben az istenidéző férfira (sámánra) az isten heve, bálvány heve jön rá, (vagyis elrévül) a megrontó, vagy bosszúságot okozó ember bálványalakja ím az ő bálványalakjához jött. Amint megjött, egymásnak neki mentek. Miközben a folyó alvidéke felől valami 'pockos kántor' (medve) termett elő, a folyó felvidéke felől egy vas jávorbika termett elő. (A sámán úgy megíjedt, hogy) im a szánja alá bújt el. A szán alól, amint előjött, a vas jávorbika és a medve öreg im birokra kelve összefogódzkodtak. Hosszú ideig ügyeskedtek, vagy rövid ideig ügyeskedtek, a vas jávorbikának két homlokszarva letört, a medve öregnek egik első foga kitört. Azután im kétfelé válva távoztak. Hazatértek két vidéken lévő falujukba. A megrontó ember elpusztult, a pocakja föpukkadt. Az istenigézés dolga im ilyesnemű. >>A teleut sámánok viaskodó állata a tin-bura; ezt szellem állatnak fordítják A tin azonban nem egyszerűen szellem van lélek jelentése is. Az észak-eurázsiai népek kétféle lelket ismernek: lélekzetlelket és szabadlelket. A tin szó pedig a tin- lélekzeni igéből származik A tin-bura tehát a sámán lelke

A sámán és a táltos közötti különbségek igen, kicsik ám mégiscsak arra mutatnak, hogy a kettő nem ugyanaz. Gyakran megfigyelhető modern vallásokban is, hogy a kultusz ugyanaz, viszont a tartalom, a mögötte rejlő dogmatika merőben különbözik. Egyelőre több minden szól a sámán-táltos azonosság mellett, mint ellenne. A különbség részletes bemutatása egy nagyobb lélegzetvételű munkát ami viszont megfelelő néprajzi és archeológiai kutatást igényelne.

http.://www.solyommadar.hu

Tászok-tető-pallagkultúra.



Megalitok a Tászok-tetőn.









Motto:

"Tiszteletre méltó minden nép hite, nem hajlok a pogány idők képzeteinek megvető lekicsinylésére. Nem szentségtörés ős vallásunknak a még élő jelkészlete által helyreállítható szemléletmód vizsgálata. Nem szentségtörés felfedezni, hogy az ősvallást tiltók szervezett működése ellenére széles népréteg ragaszkodott a régi tanokhoz, sőt gyakorolja máig a régi szokásokat.

Nem szentségtörés annak a közlése, hogy orvosló bölcs táltosaink a lélek olyan mezsgyéin mozogtak otthonosan, amelyeknek már a kezdeténél megtorpan a keresztény egyház, a tudomány pedig zavartan, vagy indokolatlan nagyképűséggel nyilatkozik róla." Kabay Lizett



Akik szeretik a rovásírást, jól érzik magukat Gyergyószentmiklóson és környékén, mert úton-útfélen találkozhatnak őseink betűivel. Oláh Szilveszter szobrászművész velük díszítette a város főterén Bethlen Gábor szobrát, néhány lépésnyire pedig egy Informatika Bolt rovásírásos cégérének örvendezhetünk. Még a Szabadság-tér piros szemetes kukáin is gyakorolhatjuk megfejtési készségünket, és el is gondolkodhatunk, hogy méltóak-e a hulladékgyűjtők őseink írásához? A Soós Sándor által szervezett Erdélyi Magyar Ifjak táborában, a 4-es Motelnél rovásírás oktatás és előadás is van. Czimbalmas Tivadar kovácsoltvas kapuján a Fogarasi Mihály utcában a következő rovásírásos szöveget olvashatjuk: "A bemenőnek szállás, a kimenőnek békesség." A közeli Gyergyócsomafalva neve újságján és a község bejáratánál lévő dísztáblán rovásírással is szerepel. Követendő példa minden magyar számára a székelyek hagyománytisztelete.

Gyergyószentmiklóson a Tarisznyás Márton Múzeumban (Rákóczi Ferenc utca 12.) rögtön a bejárati kapu mögött megpillanthatunk kettőt a híres, titokzatos, több ezer éves véseteket is hordozó Tászok-tetői Kövekből.

A Tászok nevű hegygerinc a Csík vármegyei Ditró községtől északra, mintegy 14-15 kilométerre emelkedik. A Halaság patakon át a Borszék felé vezető út bal oldalán lévő erdei ösvényen lehet feljutni az 1313 méter magasan lévő fennsíkra, Dr. Kovács István régész 1914-ben megjelent tanulmánya szerint.

A kövek számát a beszámolók nem egyöntetűen írják le. Bizonyos, hogy a több ezer év alatt folyamatosan hordtak el belőlük, akár azért, hogy vallási vagy politikai okokból megsemmisítsék, akár azért, hogy ereklyeként őrizzék őket. Jómagam is szívesen tartanék a szobámban egy Tászok-tetői Követ, még ha a nagyszekrényt ki is szorítaná onnan.

Mint a címből következik, feltételezésem szerint a Tászok-tetőn és környékén valaha a megalit műveltség virágzott. Nézzük akkor először, mik is azok a megalitok!

A megalit görög összetett szó, nagy követ jelent, így legfőbb jellemzője a kőemlékek hatalmas mérete. Ma is feltételezések sokasága születik arról, hogyan mozgatták, szállították, helyezték el egymáson szabályosan a kőtömböket, de rendre kudarcba fulladnak a kísérletek, amelyeknek célja egy-egy ilyen elmélet igazolása.





A megalitok főbb csoportjai:



1. Menhirek: Magányos, vagy párhuzamos sorokba rendezett kőszálak. Elnevezésük kelta eredetű: moen=kő, hir=hosszú. Legnagyobb számban Bretagne-ban fordulnak elő, pl. Carnac városka mellett. A néphit az ősök sírhelyének tartja őket, mikor is az elhunyt lelke madár alakban a kőszálon megpihen.

2. Dolmenek: Asztal, vagy kőkamra formára összerakott sziklalapok. Elnevezésük breton vagy kelta eredetű, a daul=asztal és a moen=kő összetételből származik. A kőkamrák egyik lapján néha léleklyuknak nevezett nyílás van, ahol az elhunyt lelke közlekedik. Nem minden esetben találtak azonban temetésre utaló maradványokat alattuk. Érdekes, hogy Németországban a néphagyomány hun síroknak tartotta a dolmeneket. Ha a dolment földhalom borítja, tumulusznak nevezik.

3. Kromlechek: körben felállított menhir sorok, gyakran a kő kör többszörös. Kelta nyelven krom=kör, lech=szikla. A két leghíresebb Angliában található, a Salisbury melletti Stonhenge és az Avebury kőkör. Stonhenge háromszoros kő körből áll, a külső sor tetejét kőgerendák kötik össze. A legbelső körében lévő öt kőemelvény valószínűleg oltár volt, mivel a kutatók a kromlecheket ősi pogány áldozó helyeknek tartják. A mondák szerint Stonhenge köveit óriások hozták Afrikából, s először Írországban, Kildare síkján állították össze. Merlin varázsló - aki majd évezredekkel később Arthur király udvarában is jelentős személyiség - szállítja át varázslat segítségével Írországból Britanniába. Az Avebury melletti kromlech nagy kő- köréből menhirek ágaznak el, amelyek végén újabb, kisebb kőköröket alakítottak ki.

Várkonyi Nándor (Sziriat oszlopai, Magvető 1972) a piramisokat is a megalit műveltség emlékei közé sorolja. Robert Beverly-t, Virginia történetíróját idézi (1705), aki szerint az ottani indiánok szent kőpiramisokat raktak. Szakács Gábor számol be a Magyar Demokrata hetilapban 2006/26 és a DVTV 26-os, valamint 2006/45 és DVTV 45-ös korongján Semir Osmanagic piramiskutató feltárásáról a boszniai Viszoko-ban, ahol öt, az egyiptomiaknál régibb, hatalmas kőlapokkal fedett piramist fedeztek fel földdel és fákkal borítva. A gizehi Cheops piramisnál nagyobb Nap piramis alagútjában, ahol Szakács Gábor bent is járt, nagyméretű (hozzávetőleg 2 m x 1.5 m) követ találtak, amelyeken a Tordos-Vinca kultúrkörhöz tartozó (a történelmi Magyarország délkeleti része, első feltárója Torma Zsófia) írásjeleket találtak. Ezek a jelek, a ma székely-magyarnak nevezett rovásírásban megtalálhatók, továbbá egy jel közülük Tróján, az iráni Tepe Yahya-n, az egyiptomi piramisokban és a Kolozsvári Történelmi Múzeum egyik újkőkori cserepén.

A kromlechek, a kőkörök csillagászati megfigyelések helyszínéül is szolgáltak, csillagvizsgálók, Napvárták, Naptemplomok voltak, mint ahogy meggyőződésem szerint a később római keresztény imahellyé átalakított, a Kárpát-medencében gyakori körtemplomok. Többek között Őskü, Karcsa, Kiszombor, Süvéte, Bény, Kallósd, Nagytótlak, Algyógy (Gondos Béla előadása alapján).

A megalit kultúra faragatlan, vagy durván megmunkált kőemlékei az egész Földön mindenütt előfordulnak. Az említett helyeken kívül, többek között Skóciában, Libanonban, Afrikában, Új-Guineában, Madagaszkáron, Kashmirban, Peruban, Bolíviában, még Ausztráliában is. Gazdag gyűjteményt találunk róluk Várkonyi Nándor könyvében. Korukat Colin Renfrew cambridgei régészprofesszor Krisztus előtt 4000 és 2500 közé helyezi.

Véleményem szerint a Tászok-tetőn is egy ilyen csillagászati, vallási, őstiszteleti, szertartási, találkozási központ volt, ahol az ősök és utódok a Teremtő és a Természet együtt lehettek.

Nézzük először a fontosabb ismereteket a Tászok-tetőről szóló irodalomból!

Sajnálatos módon a Tászok-tető irodalmának tetemes részét a ditrói Józsa család vitája teszi ki arról, hogy közülük ki fedezte fel először az írásos köveket. Másrészt ez a vita nemesnek is nevezhető, hiszen nem anyagi javakért küzdenek, hanem a dicsőséget őseink írásának területén szeretnék learatni, azaz igen fontosnak tartják ezeket a kőemlékeket.

Ha a sajtó megnyilvánulások időrendjét követjük, először a Pesti Hírlap 1913. április 27-i, vasárnapi száma, Attila sírjának nyomában címmel, a Napi hírek rövid rovatában, aláírás nélkül tudósít arról, hogy Gyergyó-Ditró közelében letarolták az erdőt (már akkor is !) és emiatt a megáradt patak egy hatalmas írásos követ mosott ki. Ezt egy ditrói kereskedő megmutatta idősebb Józsa Sándor ottani igazgató-tanítónak, aki a kőről lemásolt írást a budapesti Nemzeti Múzeumba szándékozik küldeni. Véleménye szerint a kő alatt Attila sírja van. Ezt sajnos közölte a kereskedővel is, aki kapzsiságból felrobbantotta az írásos követ, hogy az alatta lévő feltételezett Attila-kincsekhez jusson.

A második tudósítást az Archeológiai Értesítő 1914-es évfolyamának 110. oldalán olvashatjuk. Kémenes Antal gimnáziumi tanár, id. Józsa Sándor veje írja le tászok-tetői kirándulásának tapasztalatait. A 350-400 m2-es térségen nyolc darab vésetes kőemléket talált, amelyek közül a legnagyobb kb. 120 x 60 x 60 cm. A kövek eredetileg be lehettek süppedve a földbe, mivel azonban a környéken az a hír járta, hogy alattuk több üst pénz van, így többségüket kincskeresők kiásták, helyükből kifordították. Az arra járó ditró-hodosi bírótól megtudta, hogy 1905-ben két kincskereső, az oláh Mundra Jakab és Mundra Nikita az egyik kő alatt egy rozsdás vaslándzsát talált, amelyet még most is őriznek. Kémenes Antal megállapítja, hogy a köveken lévő jelek a székely tulajdonjegyek és az ősi székely rovásírás betűformáival mutatnak egyezőséget. Véleménye szerint a XIII. században, a tatárjárás előtt a Tászok-tetőre menekült székelyek egyes kövek alá rangos halottaikat, más kövek alá kincseiket temették. Az Archeológiai Értesítő öt rajzot közöl Kémenes Antaltól. Nagyon lényeges, hogy még két helyet nevez meg, ahol hasonló írásos kőemlékek fordulnak elő, az egyik a Ditrótól hat kilométerre lévő Tatár nevű hegy oldala, a Gödüc patak forrásvidékénél, a másik Gyergyószentmiklós határában a Zsedán patak forrásvidékénél.

Dr. Kovács István, az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem és Régiségtárának régésze, a Pesti Hírlap 1913.április 27-i számából értesült a társzoktetői írásos "sziklákról", majd pár hónappal később a múzeum őt küldte ki az emlékek megtekintésére. Előtte levélben kért tájékoztatást id. Józsa Sándor igazgató-tanítótól, aki az emlékeket már régóta ismerte. Józsa május 7-én kelt válaszában megírta, hogy a havasi jellegű tetőn az emlékeket még hó fedi, majd július 24-én részletes ismertetést küld a kövek véseteiről, azokat összeveti a gyergyói székely tulajdonjegyekkel és közli, hogy útjára vejét, Kémenes Antalt is magával vitte. Id. Józsa Sándor egy későbbi levelében arról is tájékoztatja dr. Kovács Istvánt, hogy Ditró más határrészeiben is találhatók írásos kőemlékek, így a Fekete sarkon, az Orotva patakán, a Tatár havason, és a Barlang nevű részen. Kémenes Antal július 31-én szintén írt a múzeumnak, hogy a gyergyói családjegyekből az ősi rovásírás ábécéjét teljes egészében össze tudta állítani, s hogy a Barlang határrészben egy olyan kőemléket fedezett fel, amelyről a nemrég nyilvánosságot kapott Konstatninápolyi Rovásemlékkel "formai szépség tekintetében is felérő" öt rovás sort sikerült lemásolnia.

Dr. Kovács István 1913. augusztus 4-én érkezett Ditróba, a múzeum két másik munkatársával. Id. Józsa Sándor mindent előkészített, a községtől még két fogatot is kaptak, az időjárás azonban olyan hideg és esős volt, hogy csaknem az egész napot a Józsa család fűtött szobáiban töltötték. Végül két közelebbi kőemlékhez, a Fekete saroknál és a Barlangnál lévőhöz elmentek, de az előzőn csak természetes repedéseket, a másodikon pedig csak a Török nevet latin betűvel és a 188? évszámot találták.

Itt szakítom meg Dr. Kovács István tanulmányát néhány mondat erejéig, amelyekre Mandics György Rejtélyes írások című könyvében (Bukarest, 1981) találtam. A megalitokat vizsgáló kutatók Franciaországban egy dolmen kövén felfedeztek egy jelcsoportot, de mivel akkor nem volt náluk fényképezőgép, később tértek vissza. A jelcsoport azonban nem volt sehol! Nem adták fel, órákon át figyelték a követ, míg végre egy megfelelő Nap állásnál sikerült lencsevégre kapniuk. Egy másik dolmenen lévő Napkorong jelet a francia tudósok többsége nem akarta elismerni. Végül megoldódott a rejtély - az ábrázolás csak az év bizonyos szakaszaiban, 16 és 17 óra között jelenik meg! A megalitikus emlékeken előforduló jelek rögzítését tehát két tényező nehezíti: az időjárás hatására fellépő erőteljes jelkopás, valamint a jelek elhelyezésében megnyilvánuló tudatosság: csak bizonyos napokon, bizonyos Nap állásoknál, bizonyos helyekről válnak láthatóvá.

Visszatérve Dr. Kovács beszámolójához: augusztus 5-én az idő megjavult, azonban id. Józsa Sándor megbetegedett, a múzeum két másik munkatársának pedig vissza kellett térni. Így dr. Kovács István régész, Kémenes Antal és ifjabb Józsa Sándor társaságában két fényképező készülékkel, a kövek mosására szolgáló kefékkel és a pacskolatok készítéséhez szükséges eszközökkel ment fel a Tászok-tetőre. Az ott látottak annyira meggyőzték, hogy úgy döntött, még két napig marad, sőt időnyerés céljából a helyszínen éjszakázik. Ebből is látszik, hogy a múzeum rátermett kutatót küldött a helyszínre, nem nyafogó szobatudóst!

A továbbiakban két társa és Csibi István szekeres segítségével a körbeásott és mozdítható köveket igyekeztek minden oldalról lefényképezni, pacskolatokat készíteni, a jeleket lerajzolni. Időnként alkalmi segítségük is akadt, pl. Márk György, ditró-hodosi bíró arra jártában közreműködött az egyik kő kiemelésében.

A második nap délutánján hagyták el a tetőt, mert ismét esni kezdett. A falubeliek azonban újabb kirándulásra késztették, mert előállítottak egy ditrói székelyt, aki elmondta, hogy erdővágás alkalmával az erdőmérnökkel sokat tisztogattak a Csíkszentmiklós határában lévő Zsedány pataknál egy követ, hogy elolvashassák feliratait. Emlékezett egy másik írásos kőre is a Somlyó pataknál, amelynek a munkavezető sátra támaszkodott. Dr. Kovács tehát fuvarost fogadott, majd Kémenes és ifjabb Józsa társaságában éjjel 1-kor útnak indultak. Reggel 6-ra értek az egyik helyszínre, ahol délután 2-ig hideg esőben mászták "a Somlyó patak rengeteg erdőkkel borított szakadékos szorulatait", az írott követ azonban nem találták. Itt visszautalnék a Mandics Györgytől idézett részre. Talán, ha verőfényes napsütés lett volna, több szerencsével jár a kutató társaság. A múzeum régésze így augusztus 10-én azzal az elhatározással indult haza, hogy a következő nyáron ismét felkeresi Ditró határrészeit és felkutatja a lappangó köveket.

Dr. Kovács István tanulmánya további részében leírja, hogy a Tászok nevű hegygerinc a Csík vármegyei Ditró faluból a Halaság nevű patak mentén a Borszékbe vezető út bal oldalán fekszik. A kövek az 1313 méter magas tetőn mintegy 4-500 méter hosszú vonalon a hegygerincen át vezető út két oldalán helyezkednek el, szám szerint 11 darab. (Emlékezzünk, hogy Kémenes Antal nyolc követ említ!) A közelben bővizű forrás található, amelyet Tolvajok kútjának neveznek. A terület régebben a község közös tulajdona volt, Kovácsék ottjártakor egy Köllő János nevű úr birtokolta, akinek disznócsordáját a tanulmányozás idején is ott legeltette egy oláh. Az emlékek területe erdő nélküli, de fakivágás nyomai láthatók.

Dr. Kovács említi Benkő Károly művét 1855-ből, amelyben Csíkszentdomonkos leírásánál megemlékezik egy "Fenyítő-nek", vagy "Írott-nak" nevezett kőről, a Bálán havas oldalában, amelybe "hunnus" betűk voltak vésve. Ezt azonban 1849-ben a báláni bányászok ezüstöt keresvén, "puskaporral felhányatták, szétrombolták, legnevezetesebben az egész kőnek déli oldalát, hol a betűk voltak, ma csak az északi feléből áll fenn kevés rész, hol semmi írás nincs".

Magán a Tászok-tetőn dr. Kovács robbantás nyomait nem találta, de a Tolvajok kútja nevű forrás közelében, a kődarabok alapján elképzelhetőnek tartja. A mikroszkópikus vizsgálat céljából magával vitt darabka olivines piroxen andesit-nek bizonyult. Az andezit kőzet keménységére jellemző, hogy csak igen jó acéllal véshető, és a hozzá hasonló keménységű kvarccal karcolható.

A kőemlékeken faragott, vésett és karcolt jeleket különbözetet meg. A faragottak bányászcsákány szerű szerszámmal készültek, vonalhordozásuk szabálytalan, egyenetlen. Ugyancsak határozatlan, ingadozó a karcolt jegyek vonala, míg a vésett jegyek határozott vonalvezetésűek.



Az Őshaza - A pallagkultúra



By Morgó Sapiens - Posted on 15 július 2011

Mottó: "...kutatásaim rávilágítottak arra a már többé nem tagadható igazságra, hogy a Kárpátokon belül, 400-1300 méter tengerszint feletti magasságon, a természetes tájat ősidők óta behálózza az ember által alkotott épített táj, a pallagkultúra."

Czimbalmos Tivadar - Az őshaza - A pallagkultúra című film alkotója - oldaláról idéznék, mely film újabb korszakalkotó mérföldköve ősiségünk hatalmas bizonyítékának a Kárpát-medencében: "Már gyermekkorom óta figyelem szülővárosom, Gyergyószentmiklós felett a csodálatosan kialakított képződményeket. Magyarországon agroteraszoknak nevezi az a néhány szakember, akik ezen csodálatos képződményeket kutatja. A román történészek természetesen "dák" agroteraszokról beszélnek, miért is ne, megtehetik a többi hasonló súlyú és komolyságú kijelentéseik után. Itthon Székelyföldön, pallagnak nevezi a gyergyószéki székely már ősidők óta.Hosszas tanulmányozás és kutatás után rá kellett jönnöm, hogy egy csodálatosan kialakított, épített tájról van szó. Erről beszél a néphagyomány és erről beszélnek a pallagok. Kutatásaim során kiderült, hogy nemcsak Gyergyót övezik pallagok. Megtaláljuk ezen a képződményeket Csíkban, Udvarhelyen, a Királyföldön, Kalotaszegen, az Aranyos mentén, Torda vidékén, a Mezőség bizonyos részein, a meleg Szamos felső folyásán, az Iza völgyében. A Keleti- és Nyugati Kárpátok között, közel 250 település körül találtam szakrális pallagokat. Igen, szakrális!



Méréseim igazolták, hogy olyan, aktív energiákat kibocsájtó pallagokról beszélünk Erdély szerte, amelyek "élnek" és pozitiv energiákat árasztanak. Környezetükben jó érzés tartózkodni. Állatok, növények és emberek a szokványostól eltérően, békésen viselkednek a pallagok közelében. Talán ezen jótékony hatásoknak (is) köszönhetjük, hogy fennmaradtunk a történelem évezredes viharai között is, mind a mai napig. Megfigyeltem, hogy forma/rendeltetés szerint háromféle pallag létezik:

Gazdálkodás céljára kialakított pallag,
Ipar és közlekedés céljára kialakított pallag,
Szakrális célt szolgáló pallagok.

Felméréseim eredményeként megállapítottam, hogy Erdély szerte, azon települések körül, ahol pallagokat találunk, a táj jelentős része mesterségesen épített. Egy jól átgondolt, kristálytiszta terv szerint alakították, formálták azt őseink, igényeik szerint. Nem tettek mást az idők folyamán, csak leköltöztek azokba völgyekbe, ahol ma is élünk. Nyilván felmerül a kérdés, hogy menyi idős lehet a pallagkultúra? A válasz részben az 1330 méter magas Tászok tető rovott megalitjainak tanulmányozásából, részben a Tászok tetőn is fellelhető pallagokból kell kiolvasni. Az kétségtelen tény, hogy a Tatárlakán talált 7500 éves rovott amulett előtt már állt a pallagkultúra. A sors külön ajándéka, hogy Tatárlaka körül is találtam szakrális, sugárzó pallagokat. A történelem folyamán magyar népünktől mindig azt követelték, ha ősiségről volt szó, hogy bizonyítson. Ellenségeink természetesen hitték, hogy olyan tökéletesen dolgoztak a múltban, hogy minden, ősiségünkkel kapcsolatos nyomot sikerült eltüntetniük..."