Egyéb oldalak:

2015. január 24., szombat

HIHETETLEN - GONDOLATÉBRESZTŐ - KI MUTATJA MEG AZ IGAZSÁGOT?


(törölt csatorna)

Az emberek egy része évek óta ébredezik – állítják magukról. Kik ők és miből ébredeznek? Mire szeretnének ráébredni? Vajon ez tényleg a megoldások keresése, vagy egy menekülés a valóságtól? Mi értelme van az ébredezők közösségének, ha az ébredezésük a jelek szerint örökké tart? Különös felvetések, érdekes kérdések, kínos, ugyanakkor nagyon is igaz kijelentések erről a bizonyos „Ébredésről...

 

&

 

 FRISSÍTVE! 2021.05.28.


 Az emberek egy része évek óta ébredezik – állítják magukról. Kik ők és miből ébredeznek? Mire szeretnének ráébredni? Vajon ez tényleg elvezet minket bármilyen megoldáshoz világunk súlyos problémáit illetően? Minden korszakban felbukkantak bizonyos személyek, akik azt állították magukról, hogy ismerik a jövő egy-egy, vagy több részletét, de a Nagy Esemény, a Közös Eszmélés és az ebből fakadó kollektív cselekvés pillanata csak nem akar bekövetkezni… Mi Mindenesetre mi folytatjuk ébredezésünket és ébresztési szándékunkat! Olyan kérdésekkel, amik nagyon fontosak és nem árt tisztázni azokat, mielőtt végképp és immár túl későn rácsodálkozunk a valóságra!

 

 

 

 Hihetetlen Magazin

 

***

A világ iskoláztatása.

Iskoláink bizonyos értelemben gyárak, amelyekben a nyersanyagot, a gyermekeket, termékké kell formálni és alakítani. A gyártásra való szakosodásokat a 20. század civilizációjának igényei diktálják, és az iskola feladata, hogy a lefektetett specifikációknak megfelelő tanulókat alakítson ki. - See more at: http://tvhelyett.hu/slider-videos/a-vilag-iskolaztatasa#sthash.PRbXEN3u.dpuf

Nikola Tesla - A piramisok rejtett titkai :

A piramisok, mint tudjuk, beavatási szentélyek. A videó viszont mesél ezen csodálatos építmények egyéb rejtett titkairól, ahogy az őket használó ősi civilizáció embereiről is. Nikola Tesla, a zseni tudós, aki mint az egyiptomiak, jóval megelőzte korát, találmányait az ősi tudás felhasználásával alkotta meg. A film szemfelnyitó és igen tanulságos, olyan információkat közöl, melyekről mindenkinek tudnia kell.

2015. január 12., hétfő

Géczy Gábor - Önkéntes Rabszolgatartás.

Géczy Gábor - Önkéntes Rabszolgatartás :

Okkult Erők : A legjobb szabadkőművességről készült film.

Occult Forces" (1943)
A legjobb szabadkőművességről készült film. A film pontosan bemutatja a "titkos" kőműves beavatási ceremóniát is.

Rabszolgaságod története :



Az ember nem élhet rabszolgaként, ezt mind többen ismerjük fel. Talán azok, akik a hatalom kiszolgálóiként és pribékjeiként hozzájárulnak elnyomásunkhoz, magukra ismernek, és elgondolkodnak.
https://www.facebook.com/sevaster1

Miért nem oktatnak az iskolák?

Ez a bejegyzés nem saját írást tartalmaz. Egy ismerős ajánlotta a Facebook-on, de a benne leírtak annyira igazak a mai magyar oktatásra is, hogy úgy gondolom mindenkinek érdemes egy kis időt szentelnie az elolvasására.
1990. január 31-én hangzott el ez a beszéd, amikor a szerző átvette New York városának Év Tanára díját.

USA : A szabadság városa, vagy mégse?

Mindazoknak a nagyszerű tanárismerőseimnek a nevében veszem át ezt a díjat, akik az évek során arra törekedtek, hogy a gyerekekkel való találkozásuk hiteles legyen; azoknak a férfiaknak és nőknek nevében, akik nincsenek eltelve önmagukkal, akik szüntelenül kérdéseket tesznek föl, akik mindig igyekeznek megfogalmazni és újrafogalmazni, hogy mit is kellene jelentenie az „oktatás” szónak. Az Év Tanára díj birtokosa nem a legjobb tanár – ők túl csöndesek ahhoz, hogy csak úgy észrevehessük őket –, hanem zászlóvivő; azoknak a nyilvánosság előtt láthatatlan embereknek a jelképe, akik életüket örömmel állítják a gyerekek szolgálatába. Ez a díj éppen annyira az övék, mint az enyém.

Korunkban nagy válságát éli az iskola. Gyerekeink tizenkilenc ipari nemzet között sereghajtók olvasásban, írásban és számtanban. A legutolsók. A világ narkomániás gazdasága az árucikkek fogyasztására épül; ha nem vásárolnánk annyi álomport, az üzleti világ összeomlana – és az iskolák fontos értékesítési helyek. A tizenévesek között nálunk a legmagasabb az öngyilkosok aránya, és a többségük a gazdagok közül kerül ki, nem a szegények közül. Manhattan -ben az új házasságok ötven százaléka öt évet sem ér meg. Kétségtelen, hogy valami baj van.

Iskoláink válsága egy nagyobb társadalmi válságot tükröz. Úgy tűnik, elvesztettük az önazonosságunkat. Példa nélküli a gyerekek és az öregek világtól való elzárásának mértéke: senki sem beszél már velük. Márpedig ha a gyerekek és az öregek nem érintkeznek egymással naponta, akkor a közösség csak egy jövő és múlt nélküli folytonos jelenben él. Valójában a „közösség” szó nem is nagyon használható az egymással való viselkedésünk megnevezésére. Hálózatokban élünk, nem közösségekben, és mindenki, akit csak ismerek, magányos ettől. Furcsa módon az iskola főszerepet játszik ebben a tragédiában, mint ahogy a társadalmi osztályok bűntudatának növekedésében is. Úgy tűnik, emberválogatásra használjuk az iskolát, egy kasztrendszert hozunk létre, amelyben aztán ott vannak a metrókban barangolva kéregető és az utcán alvó érinthetetlenek.

Nagyon érdekes jelenségre lettem figyelmes huszonöt éves tanári pályafutásom alatt: a tanítás és az iskolák egyre jelentéktelenebbé válnak a bolygó nagy vállalkozásai számára. Senki sem hiszi már el, hogy a tudósokat természettudományi órákon képzik, a politikusokat állampolgári ismeretek órákon, a költőket angolórákon. Igazság szerint az iskolák valójában csak engedelmességet tanítanak. Nagy rejtély ez előttem, mert ezernyi emberséges, törődő ember dolgozik az iskolákban tanárként, segédként és igazgatóként, ám egyéni erőfeszítéseikben alulmaradnak az intézmény elvont logikájával szemben. Noha a tanárok törődnek a gyerekekkel és nagyon keményen dolgoznak, az intézmény pszichopata; nincs lelkiismerete. Megszólaltat egy csengőt, mire a versírás kellős közepén tartó fiatalembernek be kell csuknia a füzetét, és egy másik cellába kell vonulnia, ahol emlékezetébe kell vésnie, hogy az emberek és a majmok közös őstől származnak.

Kötelező oktatásunk rendszerét Massachusetts államban találták ki 1850 körül. Becslések szerint Massachusetts lakosságának nyolcvan százaléka ellenezte; néha fegyverekkel. A Cape Cod-i félszigeten fekvő Barnstable lakossága egészen az 1880-as évekig óvta a gyerekeit, de aztán a nemzetőrség elfoglalta a települést, és a gyerekek fegyveres őrizet mellett meneteltek iskolába.

Íme egy elgondolkodtató furcsaság: Ted Kennedy szenátor hivatala nemrégiben közzétett egy tanulmányt, amelyben az áll, hogy a kötelező oktatás bevezetése előtt az államban 98%-os volt az írni-olvasni tudók aránya, utána pedig sosem emelkedett 91% fölé, ahol 1990-ben áll. Remélem, ezt érdekesnek találják.

Itt egy másik elgondolkodtató furcsaság: az otthoni iskoláztatás mozgalma szép csöndben akkorára nőtt, hogy ma már másfél millió fiatalt kizárólag a saját szüleik tanítanak. Múlt hónapban az oktatási hírügynökség azt a meglepő hírt közölte, hogy úgy tűnik, az otthon tanított gyerekek gondolkodás terén öt vagy akár tíz évvel is megelőzik beiskolázott társaikat.

Nem hiszem, hogy egyhamar megszabadulunk az iskoláktól – az én életemben biztosan nem –, de ha változtatni szeretnénk a dolgok tudatlansági katasztrófába torkolló folyásán, akkor be kell látnunk, hogy az iskola nagyon jól „iskoláztat”, de nem „oktat” – tervezéséből kifolyólag. Nem a tanárok hibája ez, nem is a kevés pénzé, hanem arról van szó, hogy az oktatás és az iskoláztatás sosem lehet egy és ugyanaz a dolog.

Horace Mann, Barnard Sears, Harper (University of Chicago), Thorndyke (Columbia Teachers College) és még néhány más ember a tömegek tudományos igazgatására tervezte az iskolákat. Az iskolának az a feladata, hogy szabályok alkalmazása révén szabályos embereket állítson elő, megjósolható viselkedésű, irányítható embereket.

Az iskolák nagyon sikeresek ebben. Társadalmunk azonban szétesőben van, és egy ilyen társadalomban csak az önálló, magabiztos és individualista emberek sikeresek – hiszen halott az eltartottakat és a gyöngéket óvó közösségi élet. Mint már mondtam, lényegtelen, hogy mi kerül ki az iskolákból. A jól iskolázott emberek jelentéktelenek. Árulhatnak filmeket vagy borotvapengéket, aktákat tologathatnak és telefonon beszélhetnek, vagy számítógépek villogó képernyői előtt ülhetnek bután, de emberi lényekként hasztalanok. Hasztalanok mások és önmaguk számára.

Azt hiszem, a minket körülvevő napi szenvedést javarészt az okozza, hogy abszurd felnőttekké válásra kényszerítjük a gyerekeket, Paul Goodman harminc évvel ezelőtti szavaival élve. Az iskoláztatást érintő reformoknak foglalkozniuk kell az iskoláztatás abszurditásaival.

Abszurd és életellenes egy olyan rendszer részének lenni, amelyik pontosan ugyanolyan korú és ugyanahhoz a társadalmi osztályhoz tartozó emberekkel zár össze bennünket. Ez a rendszer gyakorlatilag elvágja az embert az élet mérhetetlen tarkaságától és az együttműködő változatosságtól; elvágja önmaga egy részétől, a saját jövőjétől, és egy folyamatos jelenhez igazítja, majdnem úgy, mint a televízió.

Abszurd és életellenes egy olyan rendszer részének lenni, amelyik arra kényszerít bennünket, hogy egy verset olvasó idegent hallgassunk, amikor mi építészetet szeretnénk tanulni, vagy hogy egy idegennel ücsörögve építészetről beszéljünk, amikor mi verset szeretnénk olvasni.

Abszurd és életellenes, hogy fiatalságunk minden napján egy gong hangjára cellából cellába vonuljunk egy olyan intézményben, amely nem engedi meg az egyedüllétet, sőt még az otthon szentélyébe is elkísér bennünket a „házi feladat” elkészítésének követelményével.

„Hogyan tanulnak meg olvasni?” – kérdik önök, a válaszom pedig a következő: „Emlékezzenek Massachusetts tanulságaira.” Ha a gyerekek teljes életet élhetnek, nem pedig korosztályokra osztottat cellákban raboskodva, akkor könnyedén megtanulnak írni, olvasni és számolni, feltéve, hogy mindezeknek a tevékenységeknek értelmét látják a körülöttük kibontakozó életben.

Ne feledjék azonban, hogy az Egyesült Államokban szinte senki sem kap sok megbecsülést, aki olvas, ír vagy számol. A fecsegők országa vagyunk, a fecsegőket fizetjük meg legjobban, a fecsegőket csodáljuk legjobban, így hát a gyerekeink állandóan fecsegnek, utánozzák a televízióban látható mintaképeket és a tanárokat. Ma már nagyon nehéz megtanítani az „alapokat”, mert a társadalmunkban ezek valójában nem is alapok többé.

Jelenleg két intézmény irányítja a gyerekeink életét: a televízió és az iskola, ebben a sorrendben. Mindkettő végtelen, szűnni nem akaró elvontsággá fokozza le a valódi világbeli bölcsességet, bátorságot, mértéktartást és igazságosságot. Az elmúlt évszázadokban a gyerekek és a kamaszok valódi munkával, valódi jótettekkel, valódi kalandokkal töltötték idejüket, és realisztikus keresést folytattak olyan mentorok után, akik azt taníthatták nekik, amit tényleg meg akartak tanulni. Sok időt töltöttek közösségi tevékenységekkel, a szeretet gyakorlásával, a közösség minden szintjének megismerésével és tanulmányozásával, a házépítés elsajátításával, és tucatnyi egyéb, a férfivá vagy nővé váláshoz szükséges feladattal.

A tanítványaimnak azonban az alábbiakra megy el az idejük:

A hét 168 órájából 56-ot alszanak a gyerekeim. Marad tehát 112 órájuk önmaguk megformálására.

A gyerekeim hetente 55 órát töltenek tévénézéssel a legújabb hírek szerint. Marad tehát heti 57 órájuk a felnőtté váláshoz.

A gyerekeim hetente 30 órát töltenek iskolában, körülbelül 6 órájukba kerül a készülődés, a bejárás és a hazajárás, és átlagosan heti 7 órát fordítanak a házi feladatokra. Ez összesen 45 óra. Ez idő alatt folyamatos megfigyelés alatt állnak, sem idejük, sem helyük nincs az egyedüllétre, és megfenyítik őket, ha a saját fejük szerint próbálnak mozogni térben és időben. Marad tehát heti 12 órájuk az egyedi tudat kialakítására. Persze a gyerekeim esznek is, ahhoz is idő kell; nem sok, mert a családi étkezés szokását már nem ismerik. Ha azonban heti 3 órát számítunk föl az esti étkezésekre, akkor azt kapjuk, hogy mindegyik gyereknek heti 9 órája marad önmagára.

Ennyi nem elég. Ennyi nem elég, ugye? Persze minél gazdagabb a gyerek, annál kevesebb tévét néz, de a gazdag gyerek idejét is éppen ilyen szűkre szabja a tömegszórakoztatás némileg gazdagabb tárháza, és az, hogy egy sor magánórára kötelezik olyan tárgyakban, amelyeket csak ritkán választ meg ő maga.

Furcsa, de mindezek csak kozmetikázottabb módjai az emberek függővé tételének. Az ilyen emberek képtelenek kitölteni a saját idejüket, képtelenek értelmes tartalommal és örömmel teli életet élni. Országos betegség ez, ez a függőség és céltalanság, és szerintem az iskolázásnak, a televíziónak és a tanítási óráknak – az egész chautauqua-elképzelésnek – sok közük van hozzá.

Gondoljunk csak az országot pusztító dolgokra: a kábítószerekre, az esztelen versengésre, a szórakozásból űzött szexre, az erőszak pornográfiájára, a szerencsejátékokra, az alkoholra, és mind közül a legrosszabb pornográfiára, a vásárlásnak szentelt életekre, a felhalmozásra mint filozófiára. A függő emberek szenvedélyei ezek, és az iskoláink elkerülhetetlenül ezt hozzák létre.

Szeretném ismertetni önökkel, hogy milyen hatással van a gyerekre az, hogy megfosztják őket minden idejüktől – a felnőtté váláshoz szükséges idejüktől –, és elvontságokkal foglalkozásra kényszerítik őket. Hallaniuk kell ezt, mert csupán megtévesztés az a reform, amelyik nem veszi tűz alá ezeket a rendellenességeket.

A tanítványaimat nem érdekli a felnőttek világa. Ez szemben megy több ezer év tapasztalatával. A fiatalokat mindig is a nagyok alapos megfigyelése izgatta leginkább, de manapság senki sem akar felnőni. És ki hibáztathatja őket ezért? Játékok vagyunk.
A tanítványaimban szinte semennyi kíváncsiság nincs, és ami van, az sem tart sokáig; nem tudnak hosszabb ideig figyelni, még az általuk választott dolgokra sem. Látnak valami kapcsolatot a teremváltásra újra meg újra felszólító csengő és az elillanó figyelem jelensége között?
A tanítványaimnak szegényes a jövőfelfogása, alig értik, hogy a holnap milyen bonyolultan kapcsolódik a mához. Mint már mondtam, folytonos jelenben élnek, tudatuk a jelen pillanatnál véget ér.
A tanítványaimat nem érdekli a múlt, nem fogják fel, hogy miként határozza meg a múlt a saját jelenüket, miként korlátozza a választásaikat, formálja értékeiket és életüket.
A tanítványaim kegyetlenek egymással, nem éreznek részvétet a szerencsétlenül járt iránt, kinevetik a gyengeséget, és megvetik azokat, akik nagyon is jól láthatóan segítséget igényelnek.
A tanítványaim kínosan érzik magukat meghitt vagy őszinte helyzetekben. Sejtésem szerint e tekintetben olyanok, mint a legtöbb örökbe fogadott ember, akit ismerek: nem tudnak mit kezdeni a valódi meghittséggel, mert egész életükben egy titkos belső ént védelmeztek egy olyan nagyobb külső személyiség burka alatt, amelynek mesterséges darabkáit a televízióból kölcsönözték, vagy a tanárok manipulálására szedték össze. Mivel nem azok, mint akiknek mutatják magukat, az álruhájukat elkoptatja a meghittség, így hát kerülniük kell a meghitt kapcsolatokat.
A tanítványaim anyagiasak, az anyagiasan mindent „osztályzó” tanárok példáját követik – és a televízióban látható mentorokét, akik a világon mindent ingyen kínálnak.
A tanítványaim függők, passzívak, és új kihívásokkal találkozva elbátortalanodnak. Ezt gyakran külső hősködéssel, dühvel vagy agresszivitással leplezik, odabent azonban bátorság nélküli űr van.

Említhetnék még mást is, amivel egy iskolareformnak meg kellene birkóznia ahhoz, hogy az ország hanyatlását megakadályozza, de mostanra már megértették a mondandómat, akár egyetértenek vele, akár nem. Vagy az iskolák okozták ezeket a rendellenességeket, vagy a televízió, vagy mindkettő. Egyszerű számtan kérdése az egész: az iskola és a televízió veszi el a gyerekek minden idejét. Ez semmisítette meg a saját gyerekei oktatásából kiszorult amerikai családot. A televízióban és az iskoláztatásban kell rejlenie a hibának.

Mit lehet tenni? Először is napról napra, évről évre zajló szüntelen és vad országos vitára van szükségünk. Addig kell ordítoznunk és vitáznunk erről az iskola nevű dologról, amíg helyre nem hozzuk, vagy végképp el nem rontjuk. Vagy az egyik, vagy a másik. Ha helyre tudjuk hozni: jó. Ha nem tudjuk, akkor ott van az otthoni tanítás reményteljes útja. Ha erre fordítjuk a családnevelésre költött pénzt, akkor két legyet üthetünk egy csapásra: a családokat is rendbe hozzuk és a gyerekeket is.

Lehetséges valódi reform, de egy fillérbe sem kellene kerülnie. Újra kell gondolnunk az iskoláztatás alapjait, és el kell döntenünk, hogy mit és miért tanuljanak a gyerekek. Ez az ország 140 éven át a „szakértők” fölényes parancsnoki központjának, egy társadalommérnökökből álló központi elitnek a célkitűzéseit próbálta ráerőltetni az emberekre. Ez nem vált be. Nem fog beválni. Emellett ezzel durván elárulták a demokrácia ígéretét, amely pedig egykor csodálatos kísérletté tette ezt az országot. Az oroszok kísérlete, hogy platóni köztársaságot hozzanak létre Kelet-Európában, a szemünk előtt mondott teljes csődöt. A mi kísérletünk is, hogy ugyanazt a fajta központi merevséget erőltessük az emberekre az iskola felhasználásával, éppen darabjaira esik, bár lassabban és fájdalmasabban. Azért nem működik, mert az alapfeltevései gépiesek, emberellenesek, és ellenségesek a családi élettel szemben. Lehet gépies oktatással irányítani az életet, de az élet mindig visszavág a társadalmi rendellenességek fegyvereivel: kábítószerekkel, erőszakkal, önpusztítással, közönnyel és a tanítványaimban látott tünetekkel.

Legfőbb ideje visszatekinteni, hogy újra szert tegyünk egy működő oktatási filozófiára. Az egyik kiváltképpen kedvelt filozófiám az európai uralkodó osztályok kedvence volt évezredeken át. Az óráimon annyit használok belőle, amennyit csak tudok; vagyis annyit, amennyivel még megúszom szárazon a kötelező oktatás jelenlegi intézményében. Azt hiszem, a szegény gyerekeknél éppen olyan jól beválik ez a filozófia, mint a gazdagoknál.

Az oktatás eme elit rendszerének magva az a hit, hogy az önismeret a tudás egyetlen igazi alapja. E rendszerben a gyerekeket minden életkorban magukra hagyják egy megoldandó problémával egy irányítatlan környezetben. A probléma néha nagyon kockázatos, például vágtatás vagy ugratás egy lóval, ám természetesen elit gyerekek ezrei oldanak meg ilyesmiket sikeresen tíz éves koruk előtt. El tudják képzelni, hogy egy ilyen kihívásnak megfelelt ember valaha is kételkedni fog a képességeiben? A probléma néha a magány tökéletes elsajátítása, mint Thoreau esetében a Walden-tónál, vagy Einstein esetében a svájci vámhivatalban.

Egyik korábbi tanítványom, Roland Legiardi-Lura – noha szülei meghaltak, és semmit nem örökölt – egyedül biciklizte át az Egyesült Államokat, pedig jóformán még fiúkorban volt. Csoda hát, hogy amikor felnőtt fejjel filmet szeretett volna készíteni Nicaraguáról, akkor egyetlen fillér és mindenféle filmes tapasztalat nélkül is nemzetközi díjat nyert? Pedig egyébként ácsként dolgozott.

Jelenleg elvesszük a gyerekeinktől az önismeret kifejlesztéséhez szükséges összes időt. Ennek véget kell vetnünk. Olyan iskolai élményekben kell részesítenünk őket, amelyek visszaadják ennek az időnek a jelentős részét; már kiskoruktól kezdve rájuk kell bíznunk a független tanulást; valószínűleg iskolai keretek között, de távol az intézményi környezettől. Olyan tantervet kell készítenünk, amely esélyt biztosít mindegyik gyerek számára a saját egyéniségének és önbizalmának kifejlesztéséhez.

Nemrégiben hetven dollárt adtam egy tizenkét éves lány tanítványom kezébe, és az angolul nem beszélő anyjával együtt busszal elküldtem New Jersey partja mentén Sea Bright rendőrfőnökéhez, hogy meghívja egy ebédre és bocsánatot kérjen, amiért eldobott egy üdítős üveget a parton. E nyilvános bocsánatkérésért cserébe elértem a rendőrfőnöknél, hogy a lány egy napra betekintést nyerhessen egy kisvárosi rendőrség életébe. Pár nap múlva két másik tizenkét éves tanítványom utazott egyedül Harlemből a West First Streetig, ahol egy újság szerkesztőjénél kezdtek tanonckodni, a következő héten pedig három tanítványom reggel hatkor a jersey-i mocsár közepén fog állni, ahol egy teherszállító társaság vezetőjét tanulmányozzák, amint 18 kerekűeket indít Dallasba, Chicagóba és Los Angelesbe.

„Speciális” gyerekek ők egy „speciális” programban? Bizonyos értelemben igen, de a gyerekeken és rajtam kívül senki sem tud erről a programról. Barátságos, okos és éber Central Harlem-i gyerekekről van szó, de olyan rossz iskolázásban részesültek, hogy amikor hozzám kerültek, legtöbbjük összeadni és kivonni sem tudott. És egyikük sem tudta, mennyi New York város népessége, vagy hogy milyen messze van New Yorktól Kalifornia.

Aggaszt ez? Természetesen, ám biztos vagyok abban, hogy ha szert tesznek önismeretre, akkor önállóan fognak tanulni; és csak az önálló tanulás bír tartós értékkel.

Tüstént szabad időt kell adnunk a gyerekeknek, mert ez az önismeret kulcsa, és amilyen gyorsan csak lehet, újra be kell vonnunk őket a való világba, hogy a szabad idejüket ne újabb elvontságokkal töltsék. Vészhelyzetben vagyunk, drasztikus tettek szükségesek a korrekcióhoz; a gyerekeink úgy hullanak az iskolázástól, mint a legyek. Mindegy, hogy jó vagy rossz iskolázásról van szó. Lényegtelen.

Mire van még szüksége egy átalakított iskolarendszernek? Többé nem élősködhet a dolgozó közösségen. Az emberiség főkönyvében csak a mi megtépázott bejegyzésünk szól arról, hogy elraktározzuk a gyerekeket és egyáltalán nem kérjük őket a közjó szolgálatára. Azt hiszem, az iskoláztatásnak egy darabig magában kell foglalnia a közmunkát. Amellett, hogy önzetlen cselekvésre tanít, ez a leggyorsabb módja annak, hogy a gyerekek valódi felelősséget kapjanak az életben.

Öt éven át vezettem egy gerillaprogramot, amelyben minden gyereknek – gazdagnak és szegénynek, okosnak és butának – évente 320 óra kemény közmunkát kellett végeznie. Évekkel később felnőttként tucatszám jöttek vissza hozzám, és elmondták, hogy a másik ember segítésének tapasztalata megváltoztatta az életüket. Megtanultak új módokon látni, megtanulták újragondolni a céljaikat és értékeiket. Tizenhárom éves korukban történt ez, a kísérleti iskola programomban; csak azért volt lehetséges, mert a gazdag iskolanegyedemben zűrzavar uralkodott. Amikor „stabilizálódtak” a dolgok, bezárták a kísérleti iskolát. Nagyon kevés pénz fölhasználásával nagyon sikeresnek bizonyult a meglehetősen vegyes gyerekcsoportokkal, nem engedélyezhették a fennmaradását. Rossz színben tűntek föl mellettünk a drága elitprogramok.

A városban nincs hiány valódi problémákból. Megkérhetjük a gyerekeket, hogy segítsenek a megoldásukban, cserébe pedig megbecsülést és figyelmet kapnak a felnőttek egész világától. Ez jó a gyerekeknek, és jó nekünk többieknek is. Ez a tanterv Igazságot tanít, az összes elit oktatási rendszer négy legfőbb értékének egyikét. Ami jó a gazdagoknak és a hatalmasoknak, az bizony jó nekünk többieknek is; mi több, az ötlet teljesen ingyenes, mint ahogyan az összes többi valódi reformötlet is az oktatásban. A még több pénz és a még több ember csak tovább fogja betegíteni ezt az amúgy is beteg intézményt.

Önálló tanulás, közmunka, kalandos tapasztalatok, jó nagy adag magánélet és egyedüllét, ezernyi különféle gyakorlati lehetőség egynapos vagy hosszabb változatban – ezekkel mind hathatósan, olcsón és eredményesen lehet valódi iskoláztatási reformot kezdeni. Ám egyetlen nagyszabású reform sem fogja helyrehozni sérült gyerekeinket és sérült társadalmunkat, amíg az „iskoláról” alkotott elképzelésünkbe nem szőjük bele az oktatás fő hajtómotorjaként a családot. A svédek 1976-ban jöttek rá erre, amikor lényegében megszüntették a nem kívánt gyerekek örökbefogadásának intézményét, és inkább arra használták nemzetük idejét és kincseit, hogy megerősítsék a létező családokat, és így ne legyenek többé nem kívánt gyerekek. Nem értek el teljes sikert, de azt igenis elérték, hogy a nem kívánt svéd gyerekek száma az 1976-os 6000 főről 1986-ra 15 főre csökkent. Vagyis meg lehet csinálni. A svédek nem kívántak tovább fizetni azokért a társadalmi bajokért, amelyek a gyerekek idegeneknél nevelkedéséből adódtak, így hát tettek valamit ebben az ügyben. Mi is képesek vagyunk rá.

A család az oktatás fő hajtómotorja. Ha az iskolákat a gyerekek szülőktől való elszakítására használjuk – és tévedés ne essék, ez a legfőbb feladatuk amióta John Cotton 1650-ben ezt tette meg a Massachusetts Bay Colony iskoláinak céljául, és amióta Horace Mann ezt tette meg a massachusettsi iskolák céljául 1850-ben –, akkor folytatódni fognak a jelenlegi rémségek. Minden jó élet alapját a családi tanterv jelenti, és mi eltávolodtunk ettől a tantervtől; ideje visszatérni hozzá. A józan oktatáshoz úgy találjuk meg az utat, ha az iskoláink élen járnak a családi élet intézményesített szorongatásának megszüntetésében, és elősegítik a szülők és a gyerekek iskolaidő alatti együttlétét, hogy így megerősödhessenek a családi kötelékek. Ez volt a valódi célom, amikor elküldtem a lányt és az anyját Jersey partja mentén a rendőrfőnökhöz. Sok ötletem van a családi tanterv elkészítéséhez, és szerintem önök közül sokaknak szintén sok ötlete lesz, ha egyszer elkezdenek gondolkodni rajta. Az iskolákat megreformálni képes alulról szerveződő gondolkodás elindításával az a legnagyobb gondunk, hogy óriási érdekeltségek vannak, amelyek elveszik mindenki más elől a megszólalási lehetőséget, és éppen az iskoláztatás mai formájából húznak hasznot, noha az ellenkezőjét állítják.

Követelnünk kell, hogy új hangok és új ötletek is meghallgattassanak: az én ötleteim és önökéi. Mindannyian eleget hallottuk már a televízióból és a sajtóból áradó szentesített hangokat; nem még több „szakértői” véleményre van szükség, hanem egy évtizeden át tartó vitára, amelybe mindenki beleszólhat. Az oktatási szakértőknek sosem volt igazuk, a „megoldásaik” drágák, önérdekeket szolgálnak, és mindig további központosítással járnak. Elég ebből. Ideje visszatérni a demokráciához, az egyéniséghez és a családhoz. Elmondtam a mondandómat. Köszönöm.

John Taylor Gatto

Angolul itt olvasható a beszéd.

Érdekes, hogy nekünk is sikerült az oktatást odáig fejlesztenünk, mint a nagy vízen túl volt 21 évvel. Gratulálok azoknak, akik ebben részt vettek…

Nem ért egyet az írással? Mondja el véleményét a hozzászólásokban :)

Levezetésnek egy kis móka és kacagás, ami ha belegondolunk nem is olyan vicces…


https://komlomedia.wordpress.com/2011/09/25/miert-nem-oktatnak-az-iskolak/

Nincs több találgatás: a rákot az ember idézte elő!




Tudósok megállapították, hogy szinte nyoma sincs a betegségnek az egyiptomi múmiákban.A rák egy ember által létrehozott betegség, melyet a modern élet túlzásai táplálnak, ez a kijelentés egy ősi maradványokon végzett tanulmányon alapul.


A daganatok a legutóbbi időkig ritkák voltak, amikor a szennyezés és a rossz táplálkozás vált a fő problémává, ezt találták a múmiák, fosszíliák és klasszikus irodalmat felülvizsgálva.

Eredetének jobb megértése elvezethet a betegség eredményesebb kezeléséhez, mely csak az Egyesült Királyságban több mint 150 ezer életet követel minden évben.

Michael Zimmermann a Manchesteri Egyetem vendégprofesszora azt mondta: “Egy ősi társadalomban a sebészi beavatkozásnak minden esetben nyoma kellett, hogy maradjon, ami bizonyíték volna a rákra.“

“A rosszindulatú daganatok látszólagos hiánya a múmiákban úgy értelmezhető, hogy ritkaság volt az ókorban, jelezve, hogy a rákot okozó tényezők a modern, iparosodott társadalmakra korlátozódnak.“

Nyomon követve a rák gyökereit Zimmermann professzor és kollégája Rosalie David a betegségre való lehetséges utalásokat elemezte a klasszikus irodalomban, és megvizsgálták a leletekben és a mumufikálódott testekben található jeleket.

Több száz egyiptomi múmiából vett szövetminta ellenére, melyeket rehidratáltak és mikroszkóp alá helyeztek, csupán egyetlen rákos eset nyert megerősítést.

Mindez a kísérletek ellenére azt mutatja, hogy a daganatok a mumufikálás következtében még jobban megőrződnek, mint az egészséges szövetek.

Elutasítva azt az érvet, hogy az ókori egyiptomiak nem éltek elég ideig ahhoz, hogy kialakuljon a rák, a kutatók rámutattak arra, hogy más, a korral járó betegségek, mint például az érelmeszesedés és a törékeny csontok okozta halál gyakran előfordult.

A rák fosszilis bizonyítékai is ritkák, a szakirodalom néhány tucat, többnyire vitatott példát ismer állatoknál, számol be a Nature Reviews Cancer című folyóirat.

Még több ezer neandervölgyi csont tanulmányozása során is csupán egyetlen példát találtak a rák lehetőségére.

Az ókori egyiptomi szövegekben a rákra vonatkozó bizonyíték szintén “csekély”, a problémákat nagyobb valószínűséggel okozta lepra vagy visszértágulat.

Az ókori görögök voltak valószínűleg az elsők, akik egy adott betetgségként definiálták a rákot, és tettek különbséget a jóindulatú és rosszindulatú daganatok között.

A Manchester professzora azonban azt mondja, hogy nem volt világos, hogy ezt a betegség valódi növekedése jelezte, vagy a nagyobb orvosi ismereteknek volt köszönhető.

A 17. századból származik az első mell- és más rákműtétek leírása.

Az első jelentésekre a szakirodalomban a daganatok megkülönböztetéséről csupán az elmúlt 200 évben került sor, többek között kéményseprők herezacskó rákjáról 1775-ben, és tubák használók orr rákjáról 1761-ben.

David professzor, aki Mike Richardson professzornak, az Egyesült Királyság egyik fontos rákszakértőjének és más onkológusoknak mutatta be az eredményeket egy konferencián az év elején azt mondta: “Az iparosodott társadalmakban a rák a második halálok a szív-és érrendszeri betegségek után. De a régi időkben ez rendkívül ritka volt.“

Nincs semmi a természetes környezetben, amely rákot okozhat. Tehát ennek mesterséges betegségnek kell lennie, amit a szennyezés, valamint a táplálkozási és életmódbeli változások okoznak.

“A legfontosabb dolog a tanulmányunkban, hogy egy történelmi perspektívát nyújt a betegségről. Nagyon világos kijelentéseket tudunk tenni a rákos megbetegedések arányáról a társadalomban, mert egy teljes körű áttekintéssel rendelkezünk. Több ezer évet vizsgáltunk, nem csupán száz évet, és nagy mennyiségű adattal rendelkezünk.“

Az ókori egyiptomi, illetve az egész évezredből származó adatoknak a modern társadalom számára világos az üzenete – a rák ember alkotta, és olyan valami, amivel lehet és kell is foglalkozni.

Dr. Rachel Thompson a Világ Rákkutatási Alap-tól azt mondta: “Ez a kutatás egy nagyon érdekes olvasmány.”

Az Egyesült Királyságban minden harmadik ember lesz rákos, ami meglehetősen általános a modern világban.

A tudósok most azt mondják, hogy az egészséges táplálkozás, a rendszeres testmozgás és az egészséges testsúly megakadályozhatja a leggyakoribb rákbetegségek egyharmadát, így talán őseink életmódja csökkenthette a rák kockázatát.

forrás:Daily Mail, ujvilagtudat.blogspot.hu

Aranyi László: Kronovízor - időlátó gép a Vatikánban :

Az idő és a tér valódi természete. Az érzékelésről. Transzverzális- és longitudinális hullámok. Az okságról, az előidejűségről, a teremtésről, a távérzékelésről, a "látásról". Térforrások, forrásterek, rezgésterek. Ernetti atya találmánya. Látni a múltat és a jelent a maga valóságában, veszélyes azokra, akik félre vezetnek.

2015. január 2., péntek

*** David Icke:"végtelen szeretet az egyetlen igazság minden más csak illúzió" ***


☼ We Are Not Physical Bodies, We Are Infinite Consciousness That Never Dies (David Icke)

"Nem fizikai testek vagyunk, hanem Végtelen Tudatosság, mely soha nem hal meg"

A végtelen szeretet az egyetlen igazság minden más illúzió.


Soha egyetlen hópehely sem
érezte magát felelősnek egy lavinában.




„A legtöbb ember egy másik ember. Gondolataik valaki más véleménye, életük utánzat, szenvedélyük idézet." Oscar Wilde


Tudatosan belevágtam az önfelfedezés hihetetlen utazásába 1990-ben. Fogalmam sem volt, hogy merre fog vezetni, mégis, mindenképpen mennem kellett. Elegem volt. Ez a „világ” mindig is értelmetlennek tűnt számomra: az igazságtalanság, az ostobaság, ahogy a Rendszer az embereket gépekké változtatja, akik ugyanazon ismétlődő tapasztalatok és programozott viselkedési minták körforgásában pörögnek egyhelyben, s ezt görcsösen életnek hívják. Nem mi éljük az életet – az élet él minket. Vannak kivételek, és sokuk fogja olvasni ezt a könyvet, azonban a legtöbb ember elfogadja, hogy megmondják, mit gondoljon, hová menjen, mit és hogyan tegyen. Nem így van?

Nos, honnan kapod a „tényeket”, amelyek alapján következtetéseket vonsz le magadról és a világról? Ki dönti el, hogy munkanapokon mikor kelsz? Ki dönti el, hová mész, és odaérvén mit teszel? Ki dönti el, hogyan tedd? Ha olyan vagy, mint az ebben az álomvilágban szédelgő emberek döntő többsége, akkor döntéseidet nem te hozod, hanem az „életedre” akaratát ráerőszakoló Rendszer, az iránytás pókhálója.
„Információdat” a médián keresztül szerzed be, ami eladja neked a napi hazugságokat, és ez alapján döntöd el, mit gondolj, és mit higgy.
Fel kell kelned egy bizonyos időben, mert munkára kell jelentkezned, és nem késhetsz el. Oda mész, ahová a főnökeid mondják, és azt teszed, amit ők mondanak. Ha fellázadsz, kirúgnak, és ha nem kapsz fizetést, nem tudod fenntartani a lakásod, és még elegendő élelmet sem tudsz venni. S ez nem csak téged érint. Mi van a családoddal és azokkal, akik tőled függnek? Ha nem szolgálod a Rendszert, milyen következményekkel jár ez rájuk nézve? Hogy ezeknek a hitt szükségleteknek, felelősségeknek megfelelj, minden napodat azzal töltöd, hogy igyekszel másoknak megfelelni. Cserébe a főnökök szintén szolgalelkűen követik irányítóik előírásait, és ők sem mernek kilépni a sorból. A főnököknek is mindig vannak főnökeik.


Vegyük a szupermarketbe élelmiszert szállító gazdát. Ő parancsol az embereinek, és ha nem utasításai szerint járnak el, kirúgja őket. Azonban neki is végre kell hajtania, bármit diktál a szupermarket, különben elveszíti a szerződést, és tönkre mehet. A következő szinten, a szupermarket vezetőjének meg kell felelnie a részvényesek elvárásainak, akik a főnökeiket szolgálják, és a főnökeik pedig az ő főnökeiket. Ez a függőség, és akarat-rákényszerítés piramisa. Az egyik ember szolgája, a másik gazdája. Az egyik ember birkája a másik ember pásztora.

A világot szándékosan így építették fel. A Rendszer azt akarja, hogy mindenki irányítson, tartson kordába másokat, és ez pontosan így is történik a legkülönbözőbb módokon. Amit mi szabad társadalomnak hívunk, az egy soknevű Gulag. Nem a Rendszer szolgál minket, mi szolgáljuk a Rendszert. Szolgák vagyunk, akik azzal áltatják magukat, hogy szabadok, mert nem vagyunk hajlandóak szembe nézni sorsunk valóságával.

Egyik éjjel egy amerikai rádióműsort hallgattam, és egy telefonáló rátapintott a lényegre. Az emberiséget egy olyan férjhez hasonlította, aki tudja, hogy a felesége hűtlen, de mégis kétségbeesetten győzködi magát, hogy ez nem igaz! Amikor a feleség hazajön, kérdőre vonja, hogy hol volt és kivel. A férj tudja az igazat, de kétségbeesve reménykedik, hogy a feleség magyarázata eléggé hihetőnek hangzik, hogy továbbra is áltathassa magát, hogy minden rendben van. Inkább hallana egy jó hazugságot, mint elfogadná a kényelmetlen igazságot. Ugyanígy a legtöbb ember nem akar szembenézni az összeesküvéssel és a kormányok árulásával, vagy megkérdezni, hogy az országok miért viselnek háborút védtelen polgárok ellen, beleértve a sajátjaikat is. Amikor a kormányok hazugságokkal, kifogásokkal igazolják képtelen tetteiket, legtöbben hajlandóak ezt elfogadni, mert azt akarják hinni, hogy a hazugságok igazak.

David Icke: Ébred már az oroszlán (Brixton Akadémia, 2010)


A másik lehetőség, hogy szembenézünk a rideg ténnyel, hogy a kormány nem az emberek jóságos szolgája – ez pont fordítva van. Szembe kell nézni a valósággal, hogy az Egyesült Államokat irányító hatalmak képesek a szeptember 11-i szörnyűséget levezényelni, valaki mást okolva, és arcátlanul részt vesznek az áldozatok temetésén, miközben tudják, hogy tevőlegesen segítettek legyilkolni őket. Hányan elég erősek ahhoz, hogy szembenézzenek ezzel, és hogy mit jelent ez életükben? Ez egyik jelentős oka a hivatalos hazugságok széleskörű elfogadásának igazságként. Az alternatíva megfontolása túl elképzelhetetlen és túl elviselhetetlen, ezért a legtöbb ember bele sem gondol. Amiről nem tudok, az nem fájhat!? A birkának szüksége van a pásztorra, és szüksége van a hitre is, hogy a pásztor az ő érdekeit szolgálja, még akkor is, ha látja, hogy a pásztor kíméletlenül megnyírja, és habozás nélkül elvezeti a vágóhídra.

Ugyanez igaz életünk minőségének kollektív tagadására: „Nagy házam és nagy kocsim van, hát nem nagyszerű az élet?” Nos, a ház és a kocsi lehet hogy nagyszerű, de az élet? Hány ember tölti ténylegesen azzal idejét nap mint nap, amit szeret, ami kielégíti, ami hozzájárul kibontakozásához, fejlődéséhez, kiteljesedéséhez? Ténylegesen hányan boldogok, elégedettek és élnek békében magukkal? Valójában alig van ilyen. Önmagában nem elmebajra kárhoztatás, amit „életnek” nevezünk? Legtöbb ember egész életében azt teszi, amiről azt hiszi, hogy tennie kell, s ez egyet jelent a Rendszer kiszolgálásával, a Rendszer kínálta keretek között.

Miért keverjük össze az „életet” a jelenleg tapasztalható világgal? Mi köze az életnek ahhoz, hogy gyerekeket robbantanak fel szüleik előtt, és szülőket gyerekeik előtt, miközben felszabadításról papolnak? Hol az élet abban, hogy minden nap egyidőben kelünk, hogy ugyanabban a dugóban araszoljunk, vagy sorban álljunk ugyanazért a vonatért, hogy eljussunk a munkába, ami úntat, frusztrál, kielégítetlenül hagy? Majd hazafelé ugyanazon a dugón keresztül, és ugyanaz a sorbaállás, hogy ugyanazt az esti tévéműsort megnézzük, ami szellemi fogyatékosként bánik velünk?

Milyen életről beszélünk, amikor gyerekeinket iskolákba, egyetemekre küldjük, amiket arra terveztek, hogy a következő generáció fogaskerekeiként köpjék ki őket? Azonban mi ismét inkább meggyőzzük magunkat, hogy van egy „jó állásunk”, „jó karrierünk”, „jó életünk”, a gyermekeinknek „jó oktatást” biztosítunk, aztán időnként szembesülünk a szörnyűségek szörnyűségével, miszerint az élet ténylegesen szar. Szar, összehasonlítva azzal, amilyen az élet lehetne, és amilyennek szeretnénk, hogy legyen. Valójában ez egyáltalán nem „élet”, hanem egy önámításunkból szőtt könnyfátyol.

„Boldogságunk” illékony pillanatait a mindent elborító boldogtalanság állapotából ítéljük meg, míg eredményeinket a jelképek és csecse-becsék révén, amiket a Rendszer a siker elengedhetetlen kellékeiként hírdet. Aznap, amikor ezt írtam, kezembe került egy tanulmány a brit tinédzserek szellemi és érzelmi egészségéről, bár ugyanez vonatkozik az egész iparosított, számítógépesített világra. A „Gyermeklélektan és pszichiátria” folyóiratban megjelent írás címe: „Idő trendek a serdülőkori mentális egészségben”.

Arról szólt, hogy az elmúlt húsz évben 70%-al megnőtt a szorongástól, depressziótól szenvedő tizenöt évesek száma. Hé! Tizenöt évesekről beszélünk!!! A tanulmány arra a következtetésre jutott, hogy a „siker utáni vágy” miatti nyomás okolható a kamaszok érzelmi sérüléseinek drámai növekedéséért.


Hozzá kellett volna tenni, pontosabban a Rendszer által meghatározott siker utáni vágy. A cikk szerint: „a tanulmányi eredmények hajszolásának kényszere és az eladósodási kilátások hozzájárulnak a széleskörű boldogtalansághoz”.
Angliában a Blair kormánynak köszönhetően, a diákok óriási adósságba kerülnek az egyetem végére, mivel kölcsönöket kell felvenniük, hogy fizessenek az oktatásért (pontosabban azért, amit oktatás címszóval letolnak a torkukon). A kölcsön a Rendszer uralmát jelenti, és ez a diákhitelek valódi oka. A tanulmány azt is kimutatta, hogy az iskolában eltöltött idő és a szabadidő közt nincs egyensúly, amiről már évek óta beszélek. A kölyköket ötször egy héten hosszú órákig az iskolában tartják, és amikor a börtönajtó végre kinyílik, házi feladattal kitömve bocsátják őket útjukra. Mikor van a gyerekeknek és a fiataloknak idejük azzal foglalkozni, amivel akarnak?
Válasz: a tudományos baromságok áradatának feladata egyrészről, hogy szürkeállományt gyártson, ami aztán továbbgördíti a Rendszert, mint egy elszabadult hólabdát, másrészről, hogy napról napra egyre többet lefaragjon szabadságunkból és egyediségünkből. Más szóval a túlélés miatt ne legyen időnk az életre.

Egy másik tanulmány: „A növekvő fájdalmak vizsgálata”, amiről az Egyesült Királyság Sajtótársasága 2004 októberében számolt be, megerősítette ezeket a trendeket. A megkérdezett szülők háromnegyede szerint gyermekeikre sokkal nagyobb nyomás nehezedik az iskolában, mint aminek ők voltak kitéve ebben a korban. Százalékban hasonló mennyiségben azt mondták, hogy az állandó iskolai stressz (egymás gyötrése és a vizsgák) hat leginkább gyermekeik emocionális egészségére és jólétére. És a vizsgák mire szolgálnak, könyörgöm? Hogy kimutassák, mennyire vonta irányítása alá a Rendszer elméjüket és érzékelésüket. A kutatás szerint tízből hét szülő mondta, hogy a kormánynak több pénzt kellene fordítania a gyerekek és fiatalok mentális egészségügyi ellátására.

Ó Istenem, ments meg innen! Ne a probléma „kezelésével” törődj, mit szólnál az ok megszüntetéséhez? Mit szólnál ahhoz, ha megváltoztatnád a gyerekeid közérzetét azzal, hogy azt mondod nekik, pihenjenek és szórakozzanak, mivel az oktatás és a Rendszer vizsgakövetelményeinek megfelelés egy rakás szar? Az „oktatás” célja a programozás, idomítás, hogy a hatalmi felépítménynek megfelelő valóság kollektív hitét ültesse mindenkibe. Ez az egész az alárendeltségről, a korlátozásokról és az „én nem tudok” „te nem tudsz” mentalitásról szól, mivel a Rendszer azt akarja, hogy mindenki ezt szajkózza a sírig vagy a hamvasztásig. Amit mi oktatásnak hívunk, az nem felnyitja az elmét, hanem rácsavarja a fedelet. Mint ahogy Albert Einstein kijelentette: „A tanulásomat akadályozó egyedüli dolog az oktatásom volt.”
Azt is mondta, hogy „a műveltség az, ami megmarad, miután mindent gondosan elfelejtesz, amit az iskolában megtanultál.”
Miért büszkék a szülők, ha a gyerek bizonyítványt kap arról, hogy felmondta a Rendszernek, amit az hallani kíván? Nem azt mondom, hogy ne törekedjünk tudásra, azonban ha szabadságra törekszünk, akkor a saját, s nem a Rendszer elképzelései szerint kell a tudást megszereznünk. Azt is kijózanító lehet megfigyelni, hogy a politikusok, kormányhivatalnokok, újságírók, tudósok, orvosok, ügyvédek, bírók, az üzleti élet vezetői vagy mások, akik igazgatják, vagy szolgálják a Rendszert, kívétel nélkül mindig azok, akik ugyanazon az egyetemi (idomító) elme-gépsoron mentek keresztül.
Sajnálatos módon az értelmet és a sikeres vizsgákat gyakran egy dolognak hiszik. Egyik este diszkóban voltam, s a táncparkett üres volt, mivel a DJ olyan zenét játszott, amit az emberek nem akartak hallani. Ez a pokoli ego nem volt hajlandó más zenét feltenni. Megkérdeztem tőle, hogy ilyen körülmények között vajon ez az eljárás értelmes-e. Felháborodott felvetésem hallatán. „Igazolása” volt róla, hogy ő értelmes, mivel oklevele van. Remek! Az alapvető értelem azt jelenti, hogy észreveszi, hogy senki sem táncol, mert szar a zene, és utána olyan zenét játszik, ami a vendégeknek tetszik. Az oklevél csupán arról szól, hogy azt mondod a Rendszernek, amit mondott, hogy mondjad. Mi értelmes van ebben?

Block McCloud & Vinnie Paz - Igaz Hazugságok / True Lies [HUN SUB]



Legtöbben azzal bolondítják magukat, hogy szabadok, mivel ténylegesen sosem vizsgálják meg elméletüket. Olyanok, mint a légypapirra ragadt legyek, akik mindaddig, amíg nem próbálnak mozdulni, meg tudják magukat győzni arról, hogy ha akarnának, tudnának. Csak éppen most nem akarnak!
Ha megpróbálnák, szembesülnének a ténnyel, hogy a seggük teljesen odaragadt egy valaki más irányította rendszerhez, ami vacsorát fog felszolgálni – őket. Azt teszik, amit a kormánydiktatúra mond nekik, anélkül hogy megkérdőjeleznék, vagy kétségbe vonnák az utasításokat. Fenntartják a szabad választás illúzióját azzal, hogy sosem választanak. „Nekem teljesen megfelel, hogy szárnyaim ehhez a hálóhoz ragadtak, mivel azt választom, hogy nem repülök”. Oly sok emberrel találkoztam az évek során, akik egészen addig szabadnak hitték magukat, amíg valami olyat nem tettek, ami nem volt „normális”. Ekkor keményen beleütköztek a valóságba, mert, hogy a nagy amerikai komikust, Bill Hickst idézzem: „Szabadon teheted azt, amit mondunk neked.” (A magyar népi bölcsesség ezt így mondta a népi demokráciában: szabad országban szabad ember azt teszi, amit szabad. – szerk.).

Ahogy az orwelli globális állam egyre nagyobb iramban bontakozik ki az árnyékból, a „szabad világ” önámítást egyre nehezebb fenntartani. Szorult helyzetükkel való szembesülés helyett, sokan minden erejükkel igyekeznek félrenézni. Legtöbben készek bármikor panaszkodni, hogy mi minden szörnyűség történik az életükben és a nagyvilágban, azonban kővé dermednek, amikor tettekre kerülne sor. Láthatóan sokkal kényelmesebb a felelősséget valaki másra hárítani. A világ pontosan ezért ilyen, amilyen. Pár embernek megengedjük, sőt felkérjük őket, hogy ilyenné tegyék, emiatt a változtatáshoz nem elegendő, sőt teljesen felesleges ujjal mutogatni másokra. Mi mindannyian részesek vagyunk ebben. Voltaire brilliánsan ragadta meg a lényeget: „Soha egyetlen hópehely sem érzi magát felelősnek egy lavinában”.

Hét-nyolc éves korom óta ez a világ őrültnek tűnt számomra, és amikor kezdtem felismerni, mi van a valóságnak hívott illúzió mögött, teljesen nyitott voltam rá. Nem kellett lökni, én már szálltam a hintában. Kell, hogy legyen egy ok, amiért ilyen nevetséges ez a világ, és amiért ilyen kevesek képesek ezt felismerni, vagy bevallani legalább maguknak. Az 1990 óta szerzett hihetetlen tapasztalataim bebizonyították nekem, hogy valóban van egy ok, egy rendszer az őrületben. A társadalom azért ilyen, mert tagjai azt akarják, hogy ilyen legyen. Tervezetten haladunk a globális diktatúra felé, mert ez felel meg tudatossági szintünknek.
A megtévesztő, mindennapi látszat mögött húzódó rendkívüli történet lépésről-lépésre világossá vált előttem. E könyv a következő lépést képviseli – egy hatalmas ugrást egy olyan birodalomba és valóságba, ahová kevesen készek átlépni.






Forrás: http://vilaghelyzete.blogspot.hu/p/david-icke-szeretet.html





Káoszból rend: így működik a világ.


Adam (Spartacus) Weishaupttól egészen Karl Marxig, Trockíjig és Kun Béláig, Rosa Luxemburgtól Emma Goldmannig nyomon követhető egy világméretű összeesküvés, melynek célja a civilizáció aláásása és a társadalom újjászervezése a rosszindulat, az irigység, az erőszak ösztöneire, és a megvalósíthatatlan egyenlőség álmára építve.

Ahogy Mrs. Webster olyan találóan rámutatott, a törekvés egyértelműen kimutatható szerepet játszott a Francia Forradalom tragédiájában. Ez volt a XIX. század valamennyi romboló mozgalmának mozgatórugója, és most végül az említett rendkívüli személyiségek, Európa és Amerika nagyvárosainak alvilági csoportja, hajánál fogva ragadta meg az orosz népet is és annak a hatalmas birodalomnak is vitathatatlan urai lettek.

- Winston Churchill, az Illusztrált Sunday Herald-ban 1920-ben megjelent cikkből

Az összeesküvés koncepciója a legtöbb embert megijeszti, méghozzá olyan mértékben, hogy a világban folyó események irányítottságára mutató legtöbb bizonyítékot hajlandóak figyelmen kívül hagyni, hogy lelkiismeret furdalás nélkül elfogadhassák a történések véletlenszerű, kaotikus jellegét bizonygató elméleteket.

A kevésbé tájékozottak az Occam borotvája elv téves értelmezésére alapozzák a politika szörnyű eseményeinek magyarázatát. Úgy érvelnek, hogy egy adott problémát vagy válságot egyformán jól leíró magyarázatok közül azt érdemes elfogadni, amelyik egyszerűbb. Az elmélet azonban azt mondja, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján válasszuk az egyszerűbb magyarázatot. Tehát a magyarázatnak a bizonyítékoknak is meg kell felelnie, különben nem tekinthető igaznak.

Az irányított összeesküvés szkeptikusai gyakran szemet hunynak azon bizonyítékok felett, amelyek ellent mondanak az ő egyszerű magyarázatuknak és úgy érvelnek, hogy az egyszerűség önmagában is bizonyítja igazát. Más szóval nem érzik szükségesnek megvédeni egyszerű világnézetüket, mert az ő fejükben az egyszerűség önállóan is nyilvánvaló. Volt idő, amikor az emberek azt gondolták, hogy a bolygók üvegszálakon függve, egymás körül keringenek. Ez a magyarázat nyilvánvalónak tűnt számukra, mert ez volt a legegyszerűbb, amivel elő tudtak állni. Az Új Világrend és az összehangolt globalizmus szkeptikusai is hasonló logika mentén gondolkoznak.

Az egyik leggyakoribb gondolatmenetük, hogy a világ túl „kaotikus”, így amennyiben az elit valóban teljesen központosított, egységes világrendszert akar felállítani, akkor csúnyán elbukott. Aki egyetért ezzel a gondolatmenettel jobb, ha kicsit mélyebbre ás és megnézi a különféle konfliktusok és az állítólagos „ellenfelek” közötti hasonlóságokat.

Vegyük az Egyesült Államokat és Oroszországot például. A két nemzet hosszú történelemre tekint vissza az egymással szembeni ideológiai és egyéb ellenségeskedést illetően, és számtalanszor kerültek háború közeli helyzetbe. Az sem kétséges, hogy az átlag amerikai individualistának tekinti magát, míg az átlag orosz szocialistának vagy kommunistának. Emellett egy átlag orosz szemében az amerikaiak kapitalista imperialisták, míg magát humanistának mondja. Mi a helyzet azonban a kormányaikkal? Mi a helyzet a bankáraikkal és oligarcháikkal? Vajon ők is ellenségnek tekintik egymást?

Miért finanszírozták volna a Wall Street-i tőkések és az amerikai hadsereg az 1917-es bolsevik forradalmat, ha ez igaz lenne?

Amikor az internacionalisták elkezdték pénzelni a bolsevik forradalmat és lehetővé tették Oroszország számára, hogy kommunista birodalommá váljon, egy hamis paradigmát hoztak létre.

Az ezt követő hidegháború pedig tökéletes ürügyként szolgált a katonai-ipari komplexum számára egy hatalmas állandó hadsereg felállítására, amit bevethetnek a világ más államainak leigázására, illetve ma már magának az amerikai népnek az elnyomására.

A hamis kelet-nyugat paradigma ma is él, amelyben az amerikaiak az ügyetlen gazember, az oroszok pedig az elszánt harcos és jogos tiltakozó szerepét játsszák. Csakhogy az orosz és az amerikai vezetés ugyanazoknak a nemzetközi pénzembereknek és elit tagoknak felel.

Hogy friss példát is említsünk, az Egyesült Államok katonai műveletet indított az ISIS (ILIÁ) terrorszervezet Bagdad és Irak északi régiói felé közeledő erői ellen. Ha azonban az ISIS az ellenség, miért támogatja az Egyesült Államok (és szövetségese Szaúdi-Arábia) ugyanennek a szervezetnek a tagjait Szíriában és Irak más részein?

Kicsit furcsa, hogy ugyanaz a kormány, amelyik segédkezik a szervezet létrehozásában, most háborút folytat ellene. Nem lehetséges, hogy mégiscsak valami többről, egy összetettebb tervről van szó itt?

Ahogy a hírhedt Rahm Emanuel mondta: „Nem engedhetjük meg, hogy egy komoly válság kárba vesszen. Ez alatt azt értem, hogy ilyenkor lehetőséget kapunk olyan dolgok véghezvitelére, amiket korábban nem lehetett.”

És amennyiben a lehetőséget megteremtő válság nem, vagy nem akkor jelentkezik, amikor szükség lenne rá, miért ne teremtenének egyet, ami megfelel céljaiknak? Az elit generációk óta használja ezt a taktikát. Hegeli dialektikának hívják.

George Wilhelm Friedrich Hegel munkája szolgáltatta a kollektivista-szocialista ideológia alapját és inspirálta Marxot a Kommunista Kiáltvány megírására. Hegel államközpontú nézeteket vallott és úgy gondolta, hogy a kollektívát egy központosított kormánynak kell vezetnie, az individualizmust pedig fel kell áldozni a magasabb célokért.

Az állam „rendelkezik a legfelsőbb joggal az egyénnel szemben, akinek legfőbb kötelessége, hogy az állam tagja legyen… mert a világ lelkének joga minden különleges előjog felett áll,” írta Hegel.

A dialektikáról szóló elméletében Hegel egy olyan stratégiát javasolt, amely segítségével, a szándékosan létrehozott megosztáson keresztül, a hatalmi elit képes lesz irányítani a tömegeket. A Hegeli dialektika egyszerűen arról szól, hogy az uralkodó csoport létrehoz egy olyan problémát vagy válságot, amire az állampolgárok félelemmel reagálnak és megoldást követelnek, mire a vezetők felkínálják azt a megoldást, amit már a válság elindítása előtt bevezetésre szántak, és amelynek segítségével saját maguknak több, az állampolgároknak pedig kevesebb hatalma lesz.

A világ éppen azért tűnik megosztottnak és kaotikusnak, mert a globalista hatalom néhány tagja ilyenné alakította. Olyannyira, hogy bármelyik háborút hozva fel példának az elmúlt 100 évből, egy valamire való alternatív elemző könnyűszerrel szolgáltat ellentmondást nem tűrő bizonyítékokat arra, hogy nemzetközi bankok és elit szervezetetek rángatták a zsinórt mindkét oldalon.

Aki nem képes megérteni a „káoszból rend” elvét, az soha nem fogja megérteni, hogy mi történik.

Az irányított káosz több célt is szolgál. Például elvonja az emberek figyelmét és lehetővé teszi az elit számára más tervek észrevétlen bevezetését.

Sokszor bűnbakként is szolgál, egymás ellen uszítva az eképpen pártokra osztott tömegeket. Erőszakos, destruktív következményekkel járó változások esetén egy könnyen azonosítható gonosszal lehet a legkönnyebben lecsillapítani a tömegeket. A globális célok finomra hangolásához az elitnek szüksége van okosan kihasznált bűnbakokra, ürügyekre.

Például az IMF már jó ideje beszél egy globális valutakosár bevezetéséről, ami az amerikai dollár helyébe lépne.

Micsoda véletlen, hogy Oroszország és a kelet szintén arra szólította fel a Valutaalapot, hogy a dollárt cserélje le az alap által kibocsátott Különleges Lehívási Jogokra (SDRs).

Végül (megint micsoda „véletlen”) az amerikai kormány elit tagjai gazdasági konfrontációba keveredtek Oroszországgal az Ukrajnában végbement irányított puccs segítségével, tökéletes ürügyet szolgáltatva a keletnek arra, hogy ejtse a dollárt és helyébe az IMF által kibocsátott valutát helyezze.

Bár egyesek szerint Vlagyimir Putyin a globalizmus elleni harc éllovasa, az orosz vezető éppen úgy támogatja a Nemzetközi Valutaalapot, mint nyugati kollégái és kijelentette, hogy az eddiginél is komolyabb szerepet szán Oroszország IMF tagságának:

A BRICS esetében számos egymással egybeeső stratégiai érdeket találunk. Elsőként a nemzetközi monetáris és pénzügyi rendszer megreformálására vonatkozó közös szándékot, ami jelen formájában igazságtalan a BRICS országokkal és az új gazdaságokkal szemben. Aktívabb szerepet kell vállalnunk az IMF és a Világbank döntéshozói rendszerében. A nemzetközi monetáris rendszer nagymértékben függ a dollártól, vagy pontosabban, az amerikai hatóságok pénzügyi politikájától. A BRICS országok ezen szeretnének változtatni.

Igen Vlagyimir. Pontosan ezt akarják a társadalom manipulálói is az IMF-nél.

WWWTalán kezd kirajzolódni a módszer: probléma, reakció, megoldás. Gazdasági vagy fizikai háborút indítanak kelet és nyugat között, a dollár pedig elvérzik a folyamat során. A tömegek igazságos és kiegyensúlyozott alternatívát követelnek a dollár, mint tartalékvaluta helyébe, hogy visszatérhessen a stabilitás. Az amerikaiak Oroszországot és a keletet vádolják pénzügyi problémáik kialakulásáért. A kelet pedig a pimasz nyugatot hibáztatja bukásáért. Érdekes módon egyik oldal sem vádolja a bankárokat, akik az egész csapásért felelősek. Az elit pedig megjelenhet a színen, mint geopolitikai megváltó és egy mindkét oldal számára szimpatikus Bretton Woods típusú megállapodással bebiztosíthatja a megálmodott globális valutarendszert. A globális valutával és hatalommal a helyén pedig már nincs messze a teljes globális kormányzás. Káoszból rend.

Céljait tekintve a folyamat inkább pszichológiai, mint politikai jellegű. Feltehetik a kérdést, hogy amennyiben az elit már teljes hatalommal bír a bankok és kormányok felett, minek neki egy globális kormány? A válasz, hogy ezek az emberek nem titkos, hanem nyílt globális kormányt akarnak. Azt akarják, hogy elképzelésüket a létezés tényeként fogadjuk el, mert csupán akkor tekinthetik győztesnek magukat, ha a hazugságukban való részvételt önként vállaljuk.

Az I. Világháború eredményeként létrejött a Nemzetek Szövetsége és azon vélekedés, hogy a szuverenitás szétválást és katasztrófát szül.

A II. Világháború az Egyesült Nemzetek Szövetsége és a Nemzetközi Valutaalap megalakulását eredményezte. Úgy gondolom, hogy egy harmadik világháború veszélye nehezedik a világra, amiben a monetáris fegyverek nagyobb szerepet kaphatnak a tömegpusztító fegyverekhez képest.

Lássuk be, hogy a globális egység minden egyes feltételezett bomlasztása végül erősebb központosítást eredményezett és erről a szkeptikusok általában megfeledkeznek.

A válságok alakulása arra enged következtetni, hogy a következő háború már a teljes globalizációt hozza el, amit az elitisták kis csoportja, a „bölcs uralkodó” szerepét öltve magára vezet majd, hogy békét és harmóniát hozzon a tömegeknek. Eközben a szkeptikusok minden józanész ellenére váltig állítják majd, hogy az egész csak a véletlen műve, és az események valahogy éppen az uralkodók kifejezett igényei szerint alakultak, így valósulhatott meg legfőbb vágyuk: a teljes globális diktatúra.

Időkjelei: „Ezután felvitte az ördög, megmutatta neki egy szempillantás alatt a földkerekség minden országát, és ezt mondta neki: “Neked adom mindezt a hatalmat és dicsőséget, mert nekem adatott, és annak adom, akinek akarom. Azért ha te engem imádsz, mindez a tied lesz.” Lukács 4:5-7



Forrás: alt-market.com , http://idokjelei.hu/