A magyar őstörténet alapjai II.

Igaz történelmünk vázlata a kezdetektől a harmadik honvisszafoglalásig .

1.) In medias res - A végzetes finnugor származáselmélet cáfolata.

Mielőtt belevágnék tulajdonképpeni témánkba, meg szeretném szüntetni egy számunkra neuralgikus pont feszültségét, mely a Habsburg-ház törekvéseit szolgálandó, a finnugor származáselmélet trójai falovaként lett becsempészve köztudatunkba.

Egészen pontosan 173 év törökuralom (1526. és az 1699-ben kötött karlócai békeszerződés közötti idő) után, mialatt hazánk központi területei a hajdani középkori fővárosainkkal, Esztergommal és Budával együtt török iga alatt nyögtek, miután a kereszténység védőbástyája szerepében a pogány elleni hősies harcban majdnem teljesen elvéreztünk (Jézust megkorbácsolják.), úgy gondolhatták volna a megmaradt magyarok, hogy végre talán kissé föllélegezhetnek. Ez egy végzetes tévedésnek bizonyult.

A veszélyek szélkakasa száznyolvan fokos fordulatot vett. Míg eddig a fő veszély dél-keletről, a hódító félhold irányából fenyegetett, úgy most észak-nyugatról szakadt ránk a vész, a „keresztény testvérek” irányából, ahol a sas két fejet hord a nyakán.

Amikor a minden aljasságra kész, emberségükből kivetkezett, nyugati zsoldosok látták, hogy a kivérzett lakosság nem képes semmilyen szóra érdemes védekezésre, elkezdték a koronás Habsburg-uralkodó beleegyezésével az amúgy is nincstelen emberek kirablását és az ország kifosztását. (Jézust megfosztják ruháitól.) A védtelenül kiszolgáltatott alsóbb rétegek szenvedése szinte még elviselhetetlenebbé vált, mint a török uralom alatt, ezért sokan visszasírták a törököt.



A magyargyűlölő Habsburg-bestia, I. Lipót német császár és magyar király

A vastag ajkairól hírhedt, ördögi ábrázatú I. Lipót császár és király (1658-1705.) a következő jelszót tűzte zászlajára: „Faciam Hungariam captivam, postea mendicam, deinde catholicam.”1 Ez annyit jelent magyarul: „Magyarországot foglyul ejtem, majd koldussá, végül katolikussá teszem.” A Habsburg-ház ilyetén ellenséges viszonyulása nemzetünkkel és országunkkal szemben mindvégig megmaradt, egészen a K. u. K. Duna-Monarchia darabokra szaggatásáig. Ennek a magatartásnak mély aljasságát még tisztább fénybe vonja az a történelmi tény, hogy még erőnk teljében, korábban két ajánlatot is kaptunk a Nyugat elleni közös fellépésre: Az elsőt minden mongolok kánjától, Batutól, aki közel harminc levelet intézett IV. Béla királyunkhoz annak érdekében, hogy miután az osztrák tartományok ura, Babenbergi Frigyes (Friedrich) herceg megölette a mongol követet, a magyar király közreműködjön a kán Német-Római Császárság elleni hadjáratában. Kétszáz évvel később a törökök szultánja szintén jó néven vette volna a vérségi és történelmi közös gyökerekre hivatkozva, ha Magyarország ellenállás nélkül átengedi vonulni seregét területein a német császárság elleni támadást megkönnyítve ezzel. Ha uralkodóink válasza igenlő, több, mint valószínű, hogy ma mi is ugyanannyi középkori látványossággal rendelkeznénk a turisták számára, mint német- vagy franciahon. Ne feledjük, hogy a középkori Magyarország ásványokban, nemesfémekben, drágakövekben és áldott természeti adottságainak köszönhetően Amerika fölfedezéséig az akkori Európa leggazdagabb országa volt. Egy gazdasági, politikai és kultúrális nagyhatalom. Ezt a státuszt veszítettük el valószínűleg örök időkre a kereszténység védelmének oltárán hozott áldozatunkkal. E kijelentésünket alátámasztandó idézek két korabeli szemtanú nyilatkozatából: Abu Hamid al Garnáti, granadai mór utazó, aki megfordult 1153-ban hazánkban is a következőket írja: „Magyarország egyike a legjobb módnak örvendő, fölöslegben dúskáló országoknak. Hegyeiből aranyat és ezüstöt termelnek ki.” Ottó, freisingi püspök imígyen fogalmazott a XII. század kötepe táján: „Ez a tartomány, melyet a régiek Pannóniának neveztek, mivelhogy köröskörül erdőségek, hegyek, s főképpen az Appeninnek (Kárpátok) övezik, belsejében nagy kiterjedésű síkság, amelyet jeles folyók és vizek öntöznek. Erdőkben felettébb gazdag, tele van mindenféle vadakkal, s felületének természeti szépsége éppen olyan bájos, mint amilyen dús a föld termékenysége, hogy mintegy Isten paradicsomának vagy pompás Egyiptomnak látszik lenni.”

Jules Michelet (1798-1874.), a XIX. század legjelentősebb francia történésze így nyilatkozott áldozatvállalásunkról: „A magyar nemzet a hősiesség, a lelki nagyság és a méltóság arisztokráciája. Mikor fogjuk adósságunkat ez áldott nemzet iránt leróni, mely a Nyugatot megmentette? (Lerótták a Trianon kastélyban. LP) Vajha a francia történetírás leróhatná már egyszer hálájának adóját a magyarsággal, a nemzetek hősével szemben. E nemzet hősi példájával felemel és megnemesít minket. A magyar hősiesség magas erkölcs megnyilatkozása.”

Bécs egy alkalmat sem szalasztott el, hogy a Magyarországra a török előnyomulása elől védelmet keresve betelepülő későbbi nemzetiségeket (szerbeket, oláhokat, horvátokat) a magyar többség ellen fölbujtogassa. A Habsburg-ház uralkodói minden időben virtuóz módon értettek a „Divide et impera!” („Oszd meg és uralkodj!”) sátáni alapelvének használatához. Ez vezetett végülis a trianoni tragédiához 1920. június 4-én, amikor a párját ritkítóan kegyetlen békediktátum során a több, mint ezeréves magyar birodalom kétharmadát az országba hajdan menekültként érkező idegenek leszármazottainak ajándékozták (Jézust keresztre feszítik). Elkezdődhetett nagyhatalmi szentesítéssel a régóta várva várt magyarirtás, miután 1920. június 4-én többmillió magyar arra ébredt, hogy ellopták lába alól az anyaföldet. A tolvajok lelkiismerete sosem tiszta. A szörnytettek magyar tanúit el kellett takarítani az útból.

A magyarság és a Habsburg-ház közötti közel 400 éves kényszerházasság nem állott másból, mint a Bécs elleni felkelésekből és azok túlerővel való leverettetéséből. (A Bocskai István-féle felkelés 1604-ben, a Thököly Imre gróf által vezetett szabadságharc 1678 és 1690 között, a II. Rákóczi Ferenc kirobbantotta szabadságharc 1703 és 1711 között, majd végül a dicsőséges 1848-49-es forradalom és szabadságharc, melynek leveréséhez Bécsnek az orosz cár seregeinek segítségére volt szüksége.)














Mindezen történelmi tények ismeretében nem csodálkozhatunk azon, hogy a Habsburg-ház minden tőle telhetőt megkísérelt stratégiailag fontos területen fekvő országunk birtoklásának érdekében, hogy a lázadozó magyarokat saját honukban nemzeti büszkeségükben megalázza és hogy minden ellenállást csírájában elfojtson.

A legsikeresebb módszer, hogy elrabolják egy nemzet jövőjét, ha e nép múltját meghamisítják és beszennyezik. Ez történt Magyarországon. (Jézust arcul köpik)

A világ minden jelenlegi lexikonában azt olvashatja a gyanútlan érdeklődő népi-nyelvi hovatartozásunkról, hogy az ún. finnugor népek ugor ágának legdélibb képviselői vagyunk. Ennek a rokonításnak első nyomait Aeneas Silvius Piccolomininek, a későbbi II. Pius pápának (1405-1464.) köszönhetjük, aki Cosmographia című művében tesz erről említést. Ő volt az első, aki a magyarsággal kapcsolatban először vetette föl a tajgák-tundrák lakóival való rokonság lehetőségét. Hogy éppen egy pápa volt e javaslattevő, nem lep meg bennünket, tudva azt, hogy valódi eredetünk és királyaink apostol-királyi státusza mindig is szálka volt a Vatikán urainak szemében, akik sportot űztek királyaink és nemzetünk egyházból történő kiátkozásából, ha valami nem tetszett nekik a magyarországi fejlemények terén. Értesüléseink vannak arról is, hogy a Vatikán mindmáig titkos és idegenek számára hozzáférhetetlen archívumában található számos olyan hiteles dokumentum, melyek nemzetünk authentikus történelmét tárgyalják. Badiny professzor úr tudni vélte, hogy egy olyan Corvina is birtokában van a Vatikánnak, melyben egy királylista olvasható Nimrudtól Mátyás királyig.

Az újabb időkben valószínűleg a római egyház megbízásából egy Sajnovics János nevű jezsuita szerzetes csinált iskolát ebből az eredetelméletből. Ez a pap csillagászattal is foglalkozott, és egy hosszabb ideig tartó lappföldi tartózkodása során, melyet eredetileg csillagok megfigyelésének céljából tett, állítólag hasonlóságokat fedezett fel saját anyanyelve és a lappok szókincse között. Hazatérve megírta hírhedt esszéjét e témakörben „Demonstrata Idioma Ungarorum et Lapporum Idem Esse” címmel.

Ez a teória kapóra jött a Habsburg hatalomnak. Felfedeztek ugyanis benne egy felettébb hasznos eszközt a magyarok büszkeségének, nemzeti öntudatának beszennyezésére, megalázására. Ennek az elméletnek segítségével nem kis kárörömmel megkísérelték a magyar nemzetet az emberi civilizáció peremvidékén vegetáló, néhány ezer lelket számláló népecskékkel rokonítani, mint a vogulok és az osztjákok, akik az Ob folyó vidékén sötét sámán- és medvekultuszok ködös félhomályában meglehetősen primitív körülmények között tengették szomorú hétköznapjaikat.

Később már szándékos célzatossággal képezték ki a Habsburg-hatalom védőszárnyai alatt azokat az eredetileg németajkú, de Magyarországra katapultált „nyelvészeket”, akik a magyargyűlölő hatalom mecénatúrája támogatásával üstökösként emelkedtek fel az e téren legmagasabb pozíciókba, hogy téves és kártékony tanaikat ország- és világszerte zavartalanul terjeszthessék. Csak hogy néhány nevet is említsek: Josef Budenz, egy a fuldai járásban, rasdorfi születésű német, aki élete végéig sem volt képes tisztességesen megtanulni magyarul, Hunfalvy Pál alias Paul Hunsdorfer, Franz Schedel, Szinyei alias Faerber. Hozzájuk társult a magyar Reguly Antal.

Nyelvészeti vizsgálódásaik során nagy nehezen sikerült összeszedegetniük megközelítőleg 300 olyan szót, melyekben némi hasonlóság fedezhető fel az azóta finnugornak csúfolt népecskék és a magyarok szókincse között. Az a nyelvészeti tény fölött, hogy nyelvünk csak úgy hemzseg az őstörök és sumér szavaktól, melyekből alapszókincsünkben több ezer lelhető fel, „nemes eleganciával” elsiklottak. E szavak mind alaktanilag, mind jelentésbelileg sokkal közelebbi párhuzamokkal rendelkeznek az összehasonlított nyelvek között, mint az erőszakkal és hipotetikus alapon kiagyalt finnugor elmélet példaszavai.

Nézzünk csak néhány példát:

magyar ; finn

egy &nbs p; iksi

kettő &nb sp; kaksi

három &n bsp; kolmi

négy &nb sp; nelja

kéz &nbs p; kate

hal ; kala

víz ; vete

vér ; veri

Ugyancsak szolgáltassunk néhány példát a török nyelvcsaládhoz tartozó kazahok, ujgúrok és egyes magyar szavak közötti egyezésekre, melyek sokkal közelebbi rokonságra engednek következtetni, mint a fenti magyar-finn szóegyeztetés példaszavai. Az e népekkel való közeli rokonságunkat a népzenéinkben és népviseleteinkben fennálló megcáfolhatatlan és szembeötlő megfelelések is napnál fényesebben bizonyítják.

magyar ; kazah ujgúr

sárga saru serik

szakáll szakál szakál

alma alma alma

bátor batul -

kicsi kisi kisik

ember ber pber stb.

A finnugor elmélet kizárólag nyelvi úton próbálja meg a népek rokonítását, miközben figyelmen kívül hagyja egy sokkal fontosabb szempont górcső alá vételét, éspedig az embertani hovatartozás kérdését. Ezt a szembeötlő hiányosságot már László Gyula professzor úr fölvetette a nyolcvanas évek elején. A testi leszármazás sokkal többet árul el egy népről, de az általa beszélt nyelv eredetéről is (!), mint a pusztán légből kapott messzi nyelvi hasonlóságok, még akkor is, ha tudjuk, hogy tiszta, keveretlen fajok nem léteznek. A magyarság embertani képe, ahogyan László Gyula fogalmaz, visszatükrözi egész Eurázsiát. Ennek dacára azonban az uralkodó jelleg mind a vezető rétegen, mind a köznépen belül világosan és egyértelműen meghatározható mint a néperedet fő tendenciája.

Az egyetlen fő érv az említett „finnugor” népek és népünk között az lehet, hogy e nyelvek egyöntetűen agglutinatív, azaz ragozó nyelvek. De a török és a sumér nyelv is az! E nyelveket az ún. urál-altáji vagy turáni nyelvcsoportba sorolták. A ragozó nyelvekre az a jellemző, hogy a szógyökök után különböző toldalékokkal, ragokkal, jelekkel és képzőkkel módosítják, árnyalják az adott szó jelentését. Ez a nyelvi sajátosság a záloga nyelvünk hallatlan tömörségének és kifejezésbeli gazdagságának. E nyelvek nélkülözik az indoeurópai, hajlító nyelvekre jellemző nyelvtani nemeket (masculinum, femininum, neutrum, der-die-das), melyek – ha jobban belegondolunk – nem egyebek fölösleges nyelvi ballasztnál, az emberi nyelvi visszafejlődés kései, túlspecializálódott, degenerált vadhajtásai.

Ha a magyar és a sumér nyelv között fennálló nyilvánvaló és megcáfolhatatlan szókincsbeli és nyelvtani egyezéseket vesszük alapul, nem esünk a túlzás hibájába, ha a mai magyar nyelvet a sumér kor óta eltelt 5000 év ellenére új-sumérnak nevezzük. A nemrég elhunyt Badiny Jós Ferenc sumerológus professzor annak mintájára, ahogy az asszírológusok a modern héber nyelvet segédnyelvként használják a szintén szemita ókori nyelvek, mint az akkád vagy az asszír megfejtéséhéz, tanulmányozásához, jó okkal azt javasolta, hogy a mai magyar nyelv legyen az alap a sumér nyelv hiteles megfejtésében a szókincs, a nyelvtan és a helyes kiejtés terén.

Az ókortudomány által ma sumérnak nevezett nép és magaskultúra magát sosem hívta így! A többi ókori kultúra írásrendszereihez hasonlóan csak a mássalhangzókat jelölő sumér írás az ékírásos agyagtáblácskák tanúsága szerint önmagát e négy betűvel jelölte: K-N-G-R. Magánhangzósítva tehát a legvalószínűbb szóalak a KANGAR vagy KUNGAR. Utóbbi változat sokkal valószínűbb, mert ha a palatális K helyett ennek gutturális párját vesszük, az eredmény így néz ki: H-N-G-R, azaz HUNGAR, mely népünk latin elnevezése.

Pater Anton Deimel, a zsidó Samuel Noah Kramer és a két francia kiválóság, Maurice Lambert és René Labat mellett a XX. századi sumerológusok legkiválóbbjainak egyike, a római Institutum Biblicum akkori igazgatója, Badiny professzor hajdani tanára a következőket írja Sumerische Grammatik című kiváló összefoglaló művében e témáról: „A sumérok az írás feltalálói. Ez a már a vízözön előtt létező nyelv a magyarban maradt fenn. A magyarság lesz a megoldás az emberiség igazi történetének megfejtésében. Minden a feje tetején áll. Újra kell írnunk az emberiség történelmét.” Majd másutt: „A legkisebb aggályom sincs a magyar-sumér rokonság elfogadásával kapcsolatban.” De idézhetünk hazai szaktekintélyektől is, mint például a zseniális Dr. Padányi Viktor történészünktől is idevágó gondolatot Dentumagyaria című könyvéből: „A sumír és a magyar nyelv szelleme, szerkezete és nyelvtana olyan mértékben egyeznek egymással, mint amilyen mértékben mind a ketten különböznek más nyelvektől.”

Dr. Zakar András, egy római katolikus tudós pap, Mindszenty József hercegprímás magántitkára kimutatta a nyelvfejlődési időmeghatározás alapján, hogy 5000 év múltán is 100 magyar szóból átlagosan 63 sumér és 12 akkád eredetű. Ez nem csupán egy távoli rokonság, hanem sokkal inkább az egyenes ágú leszármazás bizonyítéka!

A két világháború közötti idő rövid föllélegzése után a szovjet megszállási övezetbe került Magyarországon az idegen megszállók érdekeit kiszolgáló tudományos nómenklatúra kötelező érvénnyel visszaállította a habsburgi hamisítások áltudományos „eredményeit” eredetkutatásunk terén.

Hogy csekély mértékben valóban fennáll egyfajta távoli rokonság nyelvi vonalon a finnugornak csúfolt népek, népecskék és a magyarság között, ne lepjen meg bennünket. Honnan is származtatható e jelenség? Hogy e kérdésre elfogadható válasszal szolgáljunk, le kell merülnünk az emberiség történelmének mélyére, a legutolsó jégkorszak korába, amikor Eurázsia jelentős része több száz méteres, néhol több kilóméteres glaciális jégtakaró alatt volt. A Kárpát-medence azonban sosem tartozott az örök jég birodalmához. Ezt annak a természet által formált, gigantikus védrendszernek köszönhetjük, melyet Kárpátoknak nevezünk. E fiatal lánchegység hegygerincével képes volt föltartóztatni a dél felé terjeszkedő jégtömeget, így hazánk területe mentes volt a jég pusztításaitól. Mivel a medence belseje a föld olyan területeinek egyike, ahol viszonylag keskeny a földkéreg, s így a felszíni rétegek több meleget kapnak a bolygó belsejében dohogó forróságból, a számtalan helyen fölbuzogó hévízforrások áldásos hatásaikkal megkönnyítették a helyi szkíta őslakosság túlélését e nehéz időkben.

Az utolsó jégkorszak a Kr. e. 14-12. évezredek tájékán ért véget, amikor a jégtakaró fokozatosan elkezdett észak felé visszahúzódni. Az eljegesedés elindultakor északi irányból a Kárpát-medence felé levándorló rénszarvastenyésztő törzsek, a mai finnugorok ősei a szkíták által lakott Európai Szkítiában, hazánk földjén leltek végül menedéket. Itt hosszantartó ám felszínes kapcsolatot ápoltak a szkíta őslakosokkal, és ez érthető módon a mindennapi élet fogalmaira korlátozódva egy közlekedő alapszókincs kialakulásához vezetett az őslakosok és a jövevények között. Ennek a kapcsolatnak emlékei a ma már csak igen elmosódottan föllelhető szóegyezések. A jégtakaró visszahúzódásának ütemét követve e törzsecskék újra visszavándoroltak észak felé, mindig oda, ahol a rénszarvas jól érezte magát. A magyarság ősei azonban mint európai ősnép helyben maradtak. Ezt ugyancsak alátámasztják a legújabb markergén-kutatások. E kutatások kimutatták, hogy a magyarokra 60%-os gyakorisággal jellemző EU 19-es markergén már 35-40.000 éve jelen van a Kárpát-medencében. (Science folyóirat, USA 2000. novemberi száma, Az európai népek származása és betelepedése)

A mi őseink lehettek azok a görög félsziget és archipelág felől „hyperboreusz”-inak, azaz az északi szélen túl örök tavaszban élőnek tűnő népek, akik Hérodotosz írásaiban ezt a nevet viselik. Az ő örökösei vagyunk mi, ma élő magyarok, akik nem estünk áldozatul egy szemita vallásnak, az ellentmondást nem tűrő és fanatikus Iszlám tanainak, mely valláshoz ha egy nép csatlakozott, ez egyet jelentett a saját kultúra elvesztésével. Közép-Ázsiában élő rokonainknak sajnos ez a sors jutott, ám az utóbbi időben mintha közöttük is észlelhetőek lennének az ébredezés jelei és a turáni-szkíta öntudat újraéledése. Indiában például kb. 200 millió ember vallja magát hun leszármazottnak, az indo-szkíták utódai, Buddha népe és a Kr. u. az V. évszázadban Észak-Nyugat-Indiát elfoglaló fehér hunok (hephtaliták) származékai. A leginkább a szikek ébredeznek e téren (15 milliónyian vannak), akik nevük hangzása alapján is szkíta utódnép.

E témával kapcsolatban nem hagyhatjuk említés nélkül Prof. Grover S. Krantz2 nevét, aki az Egyesült Államokban dolgozta ki a geográfiai lingvisztika módszerét. Elméletének alapgondolata, hogy egy nép jelenleg beszélt nyelve alapján pontos és sokatmondó információk nyerhetők e nép származásának, korábbi tartózkodási helyeinek tekintetében. A nyelvből pontosan kiolvashatóak tehát egy hajdani tartózkodási hely akkori klimatikus viszonyai, földrajzi adottságai és az ott egyes korszakokban jelenlévő állatvilág és növénytakaró jellegzetességei, melyekről a szókincs gazdag információkat hordoz .

Professzor Krantz népünkről kimutatta, hogy ahhoz, hogy a magyarság mai nyelvét beszélni tudja, szükséges volt legalább egy részének folyamatosan legalább 8.000 éve a Kárpát-medencében jelen lennie különböző elnevezésű népek formájában (Agathyrszök, Szarmaták, Massagéták, Szkíták, Jazigok, Daha-Dákok, Hunok, Székelyek, Avarok, Magyarok).

Summa summarum: Nem mi jöttünk észak-keletről, hiszen mi Európa ősnépeként mindig is itt tartózkodtunk, hanem a jégtakaró terjeszkedésének nyomására a ma finnugornak nevezett néptöredékek ősei menekültek hozzánk, itt átvettek rengeteg szót és nyelvtani elemet tőlünk, s majd amikor véget ért a jégkorszak, lassanként visszahúzódtak eredeti, átmenetileg jéggel fedett szállásterületeikre.

Kárpát-medencei ősi jelenlétünknek korai bizonyítékai azok az Erdély területén a sors iróniájából pont egy Vlassa nevű román régész által Alsó-Tatárlaka (románul: Tartaria) falunál talált feliratos ún. tatárlakai amulettek3 a Kr. e. V. évezredből, az Erdélyben, a Maros folyó mentén virágzó Vinca-Tordos kultúra idejéből, melyeken rovásírásunk egyes jelei is láthatóak már és megegyeznek a Mezopotámiában, sumér földön egy évezreddel később megjelent, az ékírást megelőző sumér írásjelekkel. A betűírásos ős-ABC minden bizonnyal a Kárpát-medencében élő szkíta őseink szellemi vívmánya. Ebből a jelrendszerből fejlődtek ki később a magyar rovásírás több, mint 40 jelénél jóval kevesebb betűből álló, egyéb betűírásos rendszerek, így az általánosan elterjedt latin ABC, de az ógörög alphabét is, mely etruszk ill. pelazg közvetítéssel jött létre. (Lásd e témában Varga Csaba Jel, jel, jel avagy az ABC 30.000 éves története című és egyéb könyveit e témában.)



A tatárlakai amulettek:

Különös figyelmet érdemel a kör alakú, négy mezőre osztott amulett, amelyen világosan felismerhető három betű rovásírásunkból: a gy, az ny, és a z.



A székely-magyar rovásírás jelrendszere:

A tarthatatlan és magyarellenes finnugor származási elmélet máris két nyomós okból túlhaladott:

Először: A fent részletesen ecsetelt történelmi és nyelvészeti tények bizonyító súlya miatt.

Másodszor: Az éppen úgy nem elhanyagolható, a népi emlékezetben máig jelenlévő hagyomány finnugor származásnak ellentmondó tartalmai miatt, melyek, mint említettük, a népi hagyományban, a mítoszokban, legendákban, népmesékben, eredetmondákban és az írott krónikai hagyatékban vannak jelen.

Nem lehet elfogadható gyakorlat az, hogy idegen, hódító hatalmak határozzák meg azt, kik vagyunk, honnan jöttünk és mi lesz velünk, és mindezt úgy, hogy az áltudományosság leple alatt világszerte rosszindulatú rágalmakat és hazugságokat terjesszenek rólunk!

2. A turáni népek és kultúra jelenléte a neolitikumtól (újkőkortól) az ókor végéig a Földközi-tenger medencéjében és Mezopotámiában

Az előző fejezetben megtudtuk, hogy a finnugor származáselmélet világszerte történt elterjesztése egy magyargyűlölő, idegen dinasztia számlájára írandó, mely csak és kizárólag saját családjának szűklátókörű érdekeit volt hajlandó figyelembe venni. E légből kapott és hipotetikus alapon kiokoskodott teóriának azonban mindenben ellentmond népünk embertani képe és hagyományvilága. Még ma is itt ólálkodnak e fent említett, szégyenletes família egyes rókalelkű tagjai egy túlontúl átlátszó terv szolgálatában, hogy adandó alkalommal ismét egy Habsburg fejére kerüljön a Szent Korona, ha már az osztrákoknál kitelt egyszer és mindenkorra a becsületük.

Mielőtt még az indoeurópai népek inváziója a Kr. e. III. évezred elején Ázsiából nyugati irányba elkezdődött volna, kontinensünk egyáltalán nem volt lakatlan. Gordon Childe5, egy szabadgondolkodó a történészek között, erről az időszakról azt írja, hogy a Visztula és az Égei-tenger, Dél-Franciaország és Közép-Ázsia közötti földrajzi térséget, melynek a Folyamköz (Mezopotámia) is része, egy közös nyelvet beszélő, hatalmas nép lakta. Önkéntelenül is erre a népre gondolok, amikor fölötlik bennem a Teremtés könyvéből ismert legenda a bábeli toronyépítők egynyelvű emberiségéről. A nyelvek összezavarásáról szóló elbeszélésnek valóságmagjában annak a történelmi eseménynek emlékét fedezhetjük fel, amikor a Folyamközben a déli sivatag homályából borzasan, szutykosan, agresszív dühvel csordultig telten megjelentek a más nyelvű és barna bőrű nomád szemita invázorok, „a fekete fejűek népe”, hogy sivatagi démon-istenük irígy parancsait követve véget vessenek a valódi Isten képére és hasonlatosságára, boldogságra teremtett, nagy tudással megajándékozott, egynyelvű, az emberi műveltség legmagasabb fokán álló sumér-pelazg-turáni-szkíta emberiség lélegzetelállító fejlődésének.

A görög-római antik kultúra ennek a nem indoeurópai, nagy népnek köszönheti azt a fundamentumot, melyre egész civilizációjuk épült: a görögök a pelazgoknak, a rómaiak pedig az etruszkoknak. Hérodotosz világosan különbséget tett az újonnan érkezett indoeurópai hellének, dórok és achájok és az égei térség őslakói, a pelazgok és nyelveik között, akik magaskultúrájukkal lerakták a későbbi görögség fénykorának (Athén Periklész korában) alapjait és egy kiforrott, fejlett íráskultúrával rendelkeztek. Ez a nép volt a mínoszi kultúra alapítója is Kréta szigetén.

Az olasz félszigeten hasonló szerepet játszottak az etruszkok, akiket Massimo Pallottino6, aki a legjelesebb etruszkológusa volt a XX. századnak, szintén pelazgnak nevezett. Az etruszkok nélkül, akik többek között Róma város alapítói, aligha lettek volna elképzelhetőek a későbbi időkben kifejlődő, lélegzetelállító vívmányaival megbabonázó, dinamikus latin-római művelődés eredményei. A római papi testület még a császárkorban is túlnyomórészt etruszkokból állott. A latin ÁBC kétségtelenül az etruszk írásrendszerből fejlődött ki, mely a legfrissebb kutatások fényében sokkal idősebb a főníciainál. Az etruszk írásjelek pedig javarészt megegyeznek a magyar rovásírás jeleivel, melyeket hun őseink is használtak mint a szkíta művelődés örökségét.

Az etruszk és a magyar-székely ÁBC jeleit tüzetesen összehasonlították egymással, és kiderült, hogy a fennmaradt etruszk írásemlékek a magyar olvasásrend szabályai alapján olvashatóak, és magyarul értelmezhető jelentéssel bírnak.7 A már említett olasz Dr. Mario Alieni XXI. század elején megjelent, Ősi kapocs című könyvében egyenesen kijelenti, hogy az etruszkok a mai magyar nyelv egy archaikus változatát beszélték. Egy idézet a könyvből: „Az etruszkok, vagyis a török népnek tartott őskori magyarok, Olaszország megszállóinak születése tehát a bronzkorra tehető. Midőn a kárpát-medencei-dunai terület Európa ipari központjává válik (Barfield), és a magyar fémkohászat virágzásának csúcspontján megadja a kezdő lökést a magyar terjeszkedésnek.” Ezen állítás további alátámasztására idézzünk egy évezredekkel korábbi szöveget Xenophontól: „Az özönvíz óta Európában a szkíták uralkodnak.” Érdekes módon a zsidó történész, Josephus Flavius is segítségünkre siet, amikor ezeket írja: „Magóg és Gomer népei az özönvíz óta itt voltak. Hispániától a Tanais (Don) folyóig terjedt területük. Magóg a róla elnevezett Magarokat alapította, akiket a görögök szkítáknak neveznek.” Ennek az ősi rokonságnak tényét az is aláhúzza, hogy az etruszkok, mielőtt a mai Közép-Itália (Umbria, Toscana) területére költöztek, a kárpát-medencei, duna-balkáni térségben éltek. Ez a ma már megdönthetetlen történelmi igazság is megsemmisítő módon cáfolja a finnugristák azon kijelentését, hogy népünk ősei az etruszk-magyar együttélés idején szerintük az észak-szibéria-i tajga ködös és hideg bozótjaiban tanyáztak.

Gordon Childe hatalmas és egy nyelvet beszélő népe az indoeurópaiak és a szemiták megjelenése előtt az európai térségen kívül Mezopotámiát és a Kaszpi-Aral Mediterráneumot is uralmuk alatt tartották. Minden valószínűség szerint fennállhattak az egyes nemzetcsoportokat egymástól elválasztó nagy távolságok miatt kisebb-nagyobb nyelvjárási különbözőségek az akkori szkíta-pelaszg-sumér-hungar8 ősnép nyelvében.

Dél-keleti legfontosabb területe e népnek Mezopotámia volt, a legendás Folyam-köz, mely terület az özönvíz előtt is proto-sumérok által volt benépesítve (az Al-Ubaid kultúra). Nippur sumér városállam romjai alatt rábukkantak a régészek olyan ékírásos táblácskákra, melyek a vízözön előtti királyok listáját valamint a kataklizma előtt létezett városok neveit tartalmazzák. Ilyen városok voltak tk.: Eridu, Bad-Tibirra, Sippár, Suruppak stb. E városok maradványait is megtalálták egy vastag iszapréteg alatt, mely egyben az özönvíz megtörténtét bizonyítja.

A katasztrófa alatt elnéptelenedett országnak az északabbra és észak-keleten élő, azonos kultúrával, fajisággal és nyelvvel rendelkező testvérnépek siettek segítségére. Ők népesítették be újra a Tigris és Eufrátesz közét. Az új-sumérok kultúrateremtő és civilizáló zsenialitását, mely mind szellemi-kultikus, mind materiális vonatkozásban a későbbi, már az indoeurópai-szemita invázió népeinek letelepedése után létrejött magaskultúrák megszületését egyáltalán lehetővé tette, alaposan ismerjük. A sumér eredetű kultúrkincsek hosszú listájáról néhányat: az írás feltalálása, az asztrológiai rendszer alapjainak lefektetése és kifejlesztése a kozmoszról és annak földi hatásairól alkotott mély és ősi tudás alapján, a naptári rendszer kialakítása, a hatos számrendszer kidolgozása, mely időmérésünkhöz szolgáltatja mind a mai napig az alapokat, a torony- és istenhegy(piramis-zikkurat)-építés technológiájának és misztikus szimbólumrendszerének megteremtése, a városállamok közigazgatási egységeiben folyó életforma kialakítása, az istenkirályság intézményének bevezetése, a városfalépítés (Gilgamesh!), az öntözőcsatornás mezőgazdaság létrehozatala, a Főisten Szent Háromságban való tisztelete, az Isten igazi természetéről kialakított pontos ismeret, a rokon szkíta testvérnépekkel közösen a hátasló háziasítása, a kerék valamint a fazekaskorong föltalálása, stb. stb.



Balra: egy Úr városában feltárt zikkurat romjai Jobbra: egy zikkurat rekonstrukciós rajza

Végülis ha a zsidóságot a Kr. e. VI. században (Kr. e. 597-538.) az asszírok nem hurcolják el Babylonba, az Ószövetség nem lenne mai formájában és tartalmával elképzelhető, ha az ún. babyloni fogságban tartózkodó zsidóság Istenről kialakított ismereteit és fogalmait ebből az ősi forrásból nem bővítette és gazdagította volna. Ez a kultúrakeveredés az oka annak a szembetűnő anarchiának, mely az ókori zsidó iratokban végig tetten érhető, hogy két istenkép keveredik egymással és hozza zavarba és téveszti meg az embert e könyvet lapozgatva: a héberek eredetileg imádott, haragvó, vérszomjas, féltékeny és szűkkeblű törzsi Jehovája és egy jóságos, teremtményeinek sorsát atyai jósággal figyelő, gondviselő Isten, Éli, Élohím, a Babylonból importált, valódi Isten, kinek neve a sumér-magyar él igéből származik, és Istennek legalapvetőbb, alaptermészetéhez tartozó vonását fejezi ki, azt hogy Ő az, aki a létezés teljességét birtokolja, tehát él-Él. A Mezopotámiában a Kr. e. harmadik évezred második felében lezajlott szemita hatalomátvétel után is a vallási kultusz szent nyelveként a sumér nyelvet használták az akkádok és utódaik! Így érthető, hogy bizonyos mitológiai neveket is átvettek az őslakosok nyelvéből. Így került aztán át a zsidó iratokba ez az istennév. Innen az ún. jahvista és elohista iratok furcsa kettőssége és a két teremtéstörténet. A zsidóság és velük együtt az emberiség tragédiája, hogy Jákob utódai mind a mai napig Jahvét követik és vezető rétegük az ő szellemében él és cselekszik. Itt a Talmudból sugárzó, emberiségellenes, rasszista tévelygés eszmei gyökere. Minden további mentegetőzés zsidó oldalról csak a porhintést és a lényeg elkendőzését szolgálja.

Miután a pusztító áradat hullámai lassanként visszahúzódtak, elkezdődhetett az élet újbóli normalizálódása, az elnéptelenedett területek etnikai föltöltődése az ázsiai (Tarim-medence, Kászpi-Aral-Mediterráneum) és az európai szkítiákból (Kárpát-medence). Az új élet Kish városában kezdődött, amikor „az ár után a földi uralom ismét az égből küldetett le”, ahogy a sumér krónikás följegyezte. Melyik nép tehát, ha egyáltalán létezik ilyen, Isten igazi „választott népe”? Ezt követte Kr. e. 2800 körül az I. dinasztia Uruk városában, ahol a legendás Gilgamesh (Galgamács) is uralkodott.



lra: Gilgamesh, Uruk királya, „kétharmadban isten, egyharmadban ember”, aki a hagyomány szerint 123 évig uralkodott Jobbra: Eredeti ékírásos tábla a Gilgamesh-eposz egy részletével

Majd az ún. Djemet-Nasr periódus következett, mely után a sumér városállamok vezető hatalmává Úr városa avanzsált. A szemita népek mezopotámiai jelenléte növekedésének logikus következményeként Kr. e. 2350 tájékán I. Szárgon (vagy I. Sarukkin) akkád dinasztiaalapító uralkodó uralmával Aggade városában megalakult az első szemita birodalom, Akkád. Ettől kezdve a Folyamköz története nem egyéb mint Sumér és Akkád, tehát a turániak és szemiták között dúló állandó háborúságok láncolata. Az egyetemes üdvtörténet szempontjából fontos megemlíteni az úri harmadik dinasztia (Kr. e. 2047-1939.) előtti időben Lagashban uralkodó kimagasló pap-királyt, Gudeát (Kr. e. cca. 2141-2122.), akiről feljegyezték, hogy mindenben az Isten parancsainak igyekezett eleget tenni, a béke fejedelmeként, a sumér tradíciók felelevenítőjeként és nagyszabású szakrális építkezések kezdeményezőjeként emlékezett meg róla a sumér utókor.

Három szoborábrázolás a szentéletű lagashi uralkodóról, Gudeáról, aki a középső ábrázoláson az Élet Vizét tartalmazó korsót tartja



Az első szemita birodalom alapítójának története, aki több, mint egy évezreddel korábban élt Mózesnél, kísértetiesen hasonlít a héberek törvényhozójának az Ószövetségből ismert legendájára, azzal a főbb motívumok terén megegyezik. Szárgon születését is titkolni kellett, Mózesét is. Szárgont is csecsemőként egy folyóvízre bocsátott, szurokkal vízhatlanná tett nádból vagy sásból készült kosárkába tették, akárcsak Mózest. Egy Akki nevű vízhordó és kertész talált rá, amint az Euphratesz vizén sodródott. Nála nevelkedett, mielőtt Kish királyának étekfogója nem lett belőle. Tehát rá is felfigyel a helyi királyi ház, akárcsak Mózesre stb. Nem áll távol az igazságtól, ha kijelentjük, hogy a Kivonulás (Exodus) könyvében olvasható, Mózes koragyermekkorára vonatkozó elbeszélést a babyloni „fogság” zsidósága az asszír-babyloni-akkád forrásanyagból merítette s szőtte bele utólag a bibliai történetbe. Ezt a nézetet olyan jeles, a bibliai tudományokkal foglalkozó tudósok is vallják, mint E. Otto.



Szárgon, a szemiták első folyamközi királya

Az akkádok uralmának egy, a sumérrel rokon nép, az északi hegyekből déli irányba terjeszkedő kuti vagy guthi nép vetett véget. Téves tehát annak a hamis benyomásnak a sulykolása, hogy a sumér mintára létrehozott szemita városállamok keletkezése és átmeneti katonai sikerei a sumér nép kultúrájának és jelenlétének a teljes megszűnéséhez vezettek volna. Szó sincs erről!



Az özönvíz utáni Mezopotámia fontosabb városai:

Az akkád korszakot követte a sumér városállamok újabb reneszánsza, melynek legkiemelkedőbb uralkodója volt Gudea, akivel már futólag megismerkedtünk. Az ezutáni idők legjelentősebb hatalmi koncentrációja Úr városában összpontosult, ahol a sumér Ur-Nammu király (vita tárgya, hogy Kr. e. 2112-2095. vagy 2048-2031. uralkodott-e) megalapította a harmadik úri dinasztiát. Birodalmához csatolta Eridu, Larsza, Adab és Nippur sumér városállamokat, sőt akkád területeket is meghódított. Az ő nevéhez, és nem a szemita Hammurápiéhoz fűződik az általunk ismert legrégibb törvénygyűjtemény, az ún. Ur-Nammu Codex a Kr. e. 2100 körüli időkből.

Midőn Hammurápi (Kr. e. 1728-1686., a 6. király az első babyloni dinasztiában) Babylonja (Bab-Ili) már elég erősnek érezte magát, „a jó királyok uralma”, ahogyan a sumér krónikás tudósít, újra „véget ért”.

A fotó a híres Hammurápi-féle dioritból készült sztélét ábrázolja, melyre babyloni nyelven, de sumér ékírással vannak fölvésve az egyes törvényrendeletek. A kőoszlop tetején maga Hammurápi látható, amint Samastól, a babyloni Napistentől átveszi a teljhatalmat.

Amikor Babylon hatalma hanyatlóban volt, az asszírok föllépéséig a szemita uralmat a sumérokkal szintén rokon, nem indoeurópai, hanem ragozó nyelvet beszélő (Wikipédia Lexikon) kassiták söprik el a Folyamközben Kr. e. 1550. körül.

A Kr. e. 1800 és 1600 táján egy újabb szemita bevándorlási hullám éri el Mezopotámiát. A később hébernek nevezett etnikum ekkor tűnik föl először az írásos feljegyzésekben habiru név alatt. A sumérok e nomádokat Lu-sa-gaz – nak nevezik, ami annyit jelent, mint hálóval gyilkoló gonosztevő (gaz-ember).

Ezt követően szemita oldalról újabb revans következik. A szemita asszírok, akiknek ősei a tudomány mai állása szerint Kr. e. 2300-tól jelen vannak e térségben, a történelem porondjára lépnek. Ez az agresszivitásáról és kegyetlenkedéseiről hírhedt szemita nép eredetileg a Felső-Tigris környéki Asszúr városállamából származtatható, amint népelnevezésük is ezt világosan mutatja. Eredetileg az akkád nyelv egy nyelvjárását beszélték, később azonban nyelvcsere útján az arámi nyelv terjed el közöttük. Hatalmuk első csúcsán a Kr. e. 1500 és 1100 között sorra megtámadják és elfoglalják a virágzó sumér városállamokat. Az őslakosok följegyzéseiből tudjuk, hogy Úr városában például földig rombolják az ősi szentélyt, a városkapuk előtt pedig gúlákba rakják az ártatlanul lemészárolt őslakosok levágott fejeit. E „dicső” tetteikre oly büszkék voltak e kegyetlen barbárok, hogy meg is örökítették e jelenetet az ún. Balavati-kapukon dombormű formájában.

Az őslakos sumérok közül számosan északi, észak-nyugati irányban menekülnek ekkor a mészárlások elől a hegyekben lakó testvérnépekhez, és többek között megalapítják a kisázsiai Van-tó körüli területeken a Káld Királyságot. A menekülők másik csoportja a Kaukázusba települ át, ahol a mai Örményország területén és az attól valamivel délebbre eső térségben az Urmia-tó körül mint az Urartu tartományát benépesítő hurriták váltak híressé. Ennek írásos nyomai is maradtak ránk. A III. úri dinasztia utolsó királyának, Ibi-szín-nek tulajdonítják azt a Siratóéneket, melyben ez is elhangzik: „Gyönyörű városainkat elpusztítják és az ősi nép menekül a hegyek közé.” A hegyek közé, ahol olyan árulkodó nevű városállamokat is alapítanak, mint például Árpád és Ebla.

Kr. e. 612-ben a hurritákból és médekből álló katonai szövetségnek a ninivei ütközetben sikerül megtörnie az asszírok egyeduralmát, hogy a régi rendet visszaállítsák. Babylon lesz az Új-Káldeusok fővárosa. A médektől (mat-mada-iak) származtatja Plinius a szarmatákat (egy szkíta nép), Hérodotosz pedig szkítákként írja le őket (Her. CXVI-CXVII.). Ugyancsak ő jegyezte fel róluk, hogy „a mágusok képezik a hét méd törzs egyikét”, akik a perzsa királyi hercegeket nevelik.

A Folyamköz történetének újabb fejezetében az eddig csak szórványosan jelen lévő árja rassz, a perzsák is kiterjesztik nyugati, dél-nyugati irányban hatalmukat. II. Nagy Kürosz (óperzsául Kurus, Kr. e. 590-530. élt, 559-530. uralkodott) először meghódítja és országához csatolja a Méd Birodalmat, majd diadalt arat Lüdia és az Újbabyloni Birodalom felett. Ő az ún. Achemenida-dinasztia korai tagja, a Perzsa Birodalom megalapítója. Szinte minden hadjáratából mint diadalittas győző érkezett haza. Egyetlen alkalommal szenvedett megsemmisítő vereséget, éspedig a szkíta masszagéták ellen a Szir-Darja folyó mellett. Fiát, II. Kambüszészt hozzá méltó utód követte a trónon, I. Nagy Dareiosz, a mesés gazdagságáról legendás hírű Dárius király (Kr. e. 522-486. élt, 558-486. uralkodott), a Bibliában Ahasvérus név alatt megörökített uralkodó.





I. Nagy Dareios a perzsa államrend nagy megreformálójaként (satrapia-rendszer) és Susa, a régi központ mellett az új perzsa főváros, Persepolis alapítójaként, újabb területek meghódítójaként és a példás vallási türelem mintapéldájaként vonult be a történelembe. Hódításai során több alkalommal kudarcot is szenvedett, pl. Görögországban, Marathónnál Kr. e. 490-ben, majd még uralkodása idején a fia, Xerxes vezette hadjárat során a thermopülei tengerszorosban Kr. e. 480-ban. Neki is, akár Nagy Kürosznak beletörött a bicskája a szkíták megtámadásába is, ugyanis amikor Kr. e. 513-ban megtámadta az európai szkítákat, akik a fölperzselt föld taktikáját alkalmazták a perzsákkal szemben, s ha nem fordulnak vissza, serege nagyrésze éhen halt volna. Ő engedélyezte a Palesztínába visszatért zsidóknak egy Nagy Kürosz hozta rendelet alapján, hogy újra fölépítsék a jeruzsálemi templomot.

Az indoeurópai történelemírás faji megfontolások alapján (a perzsák árják!) e nem túl hosszú perzsa időszaknak tendenciózusan túl nagy jelentőséget tulajdonít, mint ahogy a Nagy Sándorral összefüggő eseményeknek is (a görögök pedig indoeurópaiak!), pedig ez csak egy viszonylag rövid, bár kétségtelenül dicsőséges epizód volt Mezopotámia roppant mélységű történelmében.

Az Arisztotelész kezei alatt nevelkedett makedón Nagy Sándor (Alexander, Kr. e. 356-323.) rablóhadjáratait követően, aki hódításaival véget vetett a perzsa achemenida dinasztia nagyhatalmi uralmának, minden tekintetben új korszak vette kezdetét a mezopotámiai térségben: megjelennek a Szkítiából dél felé terjeszkedő, és uralmukat a Földközi-tenger és India között egy fél évezredig fenntartani képes turáni Pártusok (Kr. e. 256 - Kr. u. 226.), a Római Birodalom legrettegettebb ellenségei, akik egyedüli hatalomként, és nem csak katonai téren, Róma egyetlen méltó vetélytársai voltak. Ha a pártusok fél évezreden keresztül nem akadályozták volna meg az embertelenségen és kegyetlenségen alapuló római hatalmat ama törekvésében, hogy a kincses Kelet álmodó magaskultúráit lerohanják, az emberiség történelme egészen máshogyan alakult volna, oly módon, amely nem sok jót jelentett volna a világnak. Míg mi, magyarok a keresztény Nyugat védőbástyájaként saját testünkkel tartóztattuk fel a keletről érkező hódító hadakat, addig egy jó évezreddel korábban a pártusok voltak azok, akik az ellenkező irányból, a nyugati barbárság további expanzióját hiúsították meg. Úgy látszik, nekünk már az ókorban is ezt az önfeláldozó, jézusi sorsot szánta a Teremtő.

Az európai ősnéppel kapcsolatos gondolatok ily módon történt lejegyzésére és a mezopotámiai ókor történetének vázlatos bemutatására csak azért volt szükség, hogy a nekik kijáró történeti perspektíva fényében érzékeltessük a turáni népek Folyamközben való jelenlétének folyamatosságát, különös tekintettel a pártusokra, akik a fent vázolt történelmi ívben témánk összefüggésében -, mint látni fogjuk - különös szerepet játszanak9.

>>>>folyt.