Az elmúlt napokban-itt a Face- on- gyalázatos vádak érték a magyarságot és a magyarság történelmét. Úgy döntöttem, hogy minden áldott nap-időt és energiát nem sajnálva- a magyarság igaz történelméről írok egy-egy nagyon rövid fejezetet. Sajnos napjainkban, minél rövidebb az írás, annál nagyobb az esélye, hogy el is olvassák. Nem „megmondó” és bölcs emberként, csupán egyszerű, hazáját féltő magyarként. Az elmúlt 70 esztendő megtette a hatását, agymosott liberálissá vált a világunk… gyújtsunk gyertyát a sötétségben és erősítsük a nemzettudatot! Kérlek benneteket, hogy minél többen osszátok meg szerény írásaimat, talán hasznára válik olvasóinak…
A legfontosabb! A célom a figyelem felkeltése és a kölcsönös érvek ütköztetése. Senkit nem akarok megbántani a hitében, és megosztani sem szeretnék. Az sem biztos, hogy igazam van, de én úgy ítélem meg, hogy István király „felrúgta” az árpádi-vérszerződés elveit és népe ellen fordult a szent király. Istvántól nem lehet elvitatni az érdemeit és a hitét… a családom Csanád vezértől származtatja magát, aki, István oldalán harcolt Koppány és Ajtony ellen. Furcsa lesz a számból a vélt igazságom! Őseimért nem felelhetek. Vágjunk hát bele!
Audiatur et altera pars!
(Hallgattassék meg a másik fél is, még ha pokolra is jut érte!)
Mindenek előtt, be kell, hogy valljam,- nem bírok történész diplomával, nem szakmám a históriaelemzése -leginkább „közgondolkodónak” és lelkes, a magyarság történelme iránt érdeklődő,autodidakta kutatónak tartom becses személyemet.
Nem hiszem, hogy alábbi dolgozat meg fogja megváltoztatni – az évszázadokon (évezredeken)belénk plántált szemléletet, és tudom, hogy nem jelenik meg soha egyetlen történelem –tudományos szaklapban sem, de bízom abban, hogy akik veszik a fáradságot és végig olvassák ezen írást, azoknak megváltozik a véleményük a köztudatban kialakult Szent István király– Koppány vezér képről.
Talán ennyit felvezetésképpen!
Augusztus 20-án Mezőtúrra voltam hivatalos, mondjuk úgy – szószólónak. Miközben az előttem beszédeket mondó előadókat hallgattam, – az Új kenyér és István király szentté avatásnak évfordulójáról,- felvetődött bennem egy kérdés, ami azóta sem hagy nyugodni.
Vajon, mi a csodát is ünnepelünk mi augusztus 20-án?
Az Új kenyér, az rendben is van, (és még az adott napon Horthy István halálának évfordulójáról való megemlékezés is teljes egészében helyén való) ám, kit és mit éltetünk mi Szent István napján?
Szent István napjának megünneplését az 1083-as szentté avatásakor I. László magyar király rendelte el (mely szentté avatást, ő maga járt ki VII. Gergely pápánál,amit nem is nagyon kellett!) és 928 éve minden évben mi így is teszünk.
A Magyar történelmi tudat azt diktálja, hogy István király a „nagy államalapító”, és első királyunk.Hoppá! Itt már meg is dől az a „tudat” által diktált dekrétum. Egyik állítás sem fedi a valóságot! A magyar állam, már István király előtt létezett és már Taksonyt (István nagypapája)és Gézát (István apukája) is a korabeli krónikák királyként, és nem fejedelmekként említik.
Mint tudjuk, a korona csak szentesíti a (keresztény) királyságot! Akkor, először – a szűkre szabott lehetőségeken belül, – ismerjük meg István király személyét és jellemét:
Istvánt (aki egyébiránt Vajk-ként látta meg a napvilágot) 974-ben kereszteltette meg Géza király. Prágából meghívta Adalbert püspököt, hogy a megtérést elmélyítse, és István további képzését előmozdítsa. Adalbert volt az is, aki a fejedelmi ifjút megbérmálta, és vallási szempontból befolyásolta. Ez egész pontosan azt jelentette, hogy idegen és nyugati–keresztény
tanokat csepegtetett az ifjú elméjébe.
966-ban egy dinasztikus házasság révén, feleségül veszi (nem nagyon kérdezték, hogy akarja -e?)
II. Henrik bajor herceg lányát, Gizellát. A házasság terve Gézától és tanácsadóitól eredt,tudni illik, ezzel a friggyel, a legnagyobb potenciával rendelkező lehetséges ellenfél megszűnt ellenfélnek lenni. A bajorok pedig már akkor is Magyarországban a jövőbeni hűbéri-birtokot látták. (Már akkor is!)
977-ben, apja halála után „jólneveltségének” köszönhetően szerzetes papokat hívott Bajorországból, Csehországból, Olaszországból, és külföldi lovagokat a testőrségére.
Megkezdődött a Nyugat-római kereszténység erőszakos terjesztése…
A Magyar, nem az a fajta, aki könnyen beadja a derekát az idegen hatalmak eszméinek, Koppány vezér ősi jogon (teljes mértékben az ezeréves magyar szokásjog szerint) jelentkezett a fejedelmi címért és az elhalt király feleségéért. (Nem túl szép, de ez is szokásjog, a férjét gyászoló asszony is az új királynak jár!)
Géza még halála előtt megeskette a hozzá közel álló főurakat, hogy elmúlása után, fittyet hányva, a hagyományoknak, ne a regnáló Gyula (azaz: hadúr, akit Koppánynak hívnak és nem mellesleg, István nagybácsija) legyen a király, hanem fia, István.
Tényleg csak néhány szó Koppányról: Eszerint Árpád legidősebb fiának, Tarhosnak volt fia Tevel unokája Tar Zerind, s így dédunokája Koppány, vagyis Koppány Árpád ükunokája volt. (Remélem még érthető!) Már Gézával is voltak birtokvitáik és a rokoni viszony sem volt elég ahhoz, hogy kedveljék egymást, de Koppány mindig kikerülte a konfrontációt. Nem kívánt nyíltan szembe szállni, hiszen úgy hitte, hogy ő a „rangidős” király, Géza „ jobb létre szenderülése” után, csak ki kell várni az idejét. Tévedéséért súlyos árat fizetett! A korabeli papi-média így jellemezte őt: „Ő minden jónak ellensége, az irigységgel és gonoszsággal teljes ördög, hogy Krisztus apródjának szent szándékát szétzilálja, belháborút támasztott; az ő sugallatára a pogány nép vonakodott nyakát a keresztény hit igájába hajtani…” Sokan nem tudják, de a magyar, már régtől fogva Istenfélő őskeresztyény nép. De nem így tanították! Hát persze,hogy nem! Mindjárt erre is rátérek…
Koppány is keresztény volt!
Koppány
Tessék kérem meglepődni! Bizánci-kereszténységet vett fel (az ősi hitet is megtartva!), és vetetett fel követőivel (és bizony nem is kevéssel, mert Bizáncban az „összes magyarokat”, bizánci és ősi magyar keresztényként ismerték).
Foglaljuk akkor össze a kialakult helyzetet:
Az öreg király (Géza) halott. A fiának kijárta az utódlás jogát (nem magyar jog szerint). A fia, akit a bajorok neveltek elfogadja ezt, viszont a nagybácsi (Koppány) vinné a nőt és a királyságot is! (joggal!). Itt kezdődnek a komoly ideológiai viták! Az egyik oldal a római, a másik a bizánci kereszt nevében osztja az észt. (már akkor is a megosztottság!) Azért a vagyont, a hatalmat és a dinasztikus álmokat se felejtsük ám el! Koppány „lázadásának”(ez tetszik! Lázadás,hiszen csak a sajátját akarta!) hírére, István összehívta a főembereket, és azon nyomban értesítette sógorát, Gizella bátyját, Henrik bajor herceget és maga is Esztergomba vonult, ahol egyházi szertartás keretében felövezték a nagyfejedelmi karddal. A szertartást a kor szokása szerint a püspök, bizonyára Domokos, végezte.
A szertartáson jelen voltak az őt támogató magyar főemberek, valamint a Hont, Pázmány, Orci és Vecellin sváb lovagok, akik a nehézfegyverzetű sereg, István testőrségének élén álltak”- ez nem túl szép dolog! „Idegeneket hívni magyarok ellen segítségül?” István az „egy új korszak megindítója a legendás szent király”, aki évszázadokra majd meghatározza nemzete sorsát, a római hit mellé áll és elárulja a szokásjogot?
Szóval nincs kompromisszum!
Egymásnak esik a két fél. „Bizonyos nemesek, akiknek szíve a renyhe dőzsölésre hajlott, látva,hogy bevett szokásaikat elhagyni kényszerülnek, a király törvényeit ördögi sugallatra megvetették,a régi élvezetekhez lelkükben, testükben ellene fordulnak” – így jellemzi Koppányékat az akkori helyi szpíker.
Veszprém mellett zajlik le a döntő csata…
Az egyik oldalon: Koppány ellen induló sereg vezére Vecellin, a testőrség parancsnokai pedig Hont és Pázmány lettek. (echte magyar fiúk!), a besenyők és kabarok alkották az elővédet,(ők sem magyarok!) a sereg és a had erőssége, a nehézfegyverzetű német testőrség, páncélos lovagok és skandináv-varég eredetű zsoldosok.
A másik oldal: színmagyarok szabad népe, Bulcsú utódai, a Vérbulcsú nemzetség tagjai vezetésével.
Istvánék túlerőben voltak és lényegesen megkönnyítette a dolgukat a külföldi nehéz
lovasság, a korabeli krónikák így írtak: „A bajort nem fogta a kard”. A legendáriumok és az írásos dokumentumok a csatát, magyarok és németek harcának írja le.
Veszprémi csata – I. István német támogatással, Koppány magyarokkal
Nesze neked legnagyobb magyar király!
Beugrik az István a király c. rockopera István-dicsősítése: István a mi urunk…
A csata megkezdése előtt nem volt ám ilyen „nagylegény” István! Koppány bajvívásra buzdítását nem fogadta el (pedig mennyi magyar vért menthetett volna meg, ha ők ketten lerendezik a dolgot!), sőt egyik legvitézebb zsoldos alvezérét bízta meg, hogy Koppányt a csatában levágja (nem írom le a zsoldos nevét, fityiszt neki marketing!) Egyébként a zsoldos a küldetését teljesítette! Hiába küzdöttek hősiesen, a magyarokat legyőzték az István által vezetett németek.
A nagybácsi testét felnégyelték és kitűzték az ország négy várában, Győrben, Veszprémben, Esztergomban és Gyulafehérváron. (Nem egy szent királyhoz méltó cselekedet!).
István másik két riválisát is „lerendezte”, az erdélyi földek urát, Gyulát saját hitére erőszakkal megkereszteltette, Ajtony vezér és az összes ellene forduló magyarok seregeit pedig szétverte. Majd a Pápától kapott (visszakapott?) keresztény koronával keresztény dicső királyunkká lett…
A „mi lett volna ha”, nem történelmi fogalom, de…
Tegyük fel, hogy – a hatalomért, pénzért, vallásért és nőért –zajló háborút Koppány vezér és magyarjai nyerik meg?
Ismerjük a (hibás) tanítást! Elveszik az ország, oda a magyarság! Könyörgöm, ki találta ki ezt a bugyutaságot? Ugyanúgy lett volna jövő képe az országnak, mint a már az általunk ismert esetben, csak bizánci keresztény lett volna a magyarság és kicsit „melósabb” lett volna a megmaradás, itt Európa szívében.
Hagyjuk a hipotéziseket! István győzött és korának kiváló politikusainak egyikévé vált. Az ősi hitet eltaposó, a nyugati mintákat átvevő, magyar írásbeliségünket latinná alakító áruló- kép azonban csalóka. Egy valamit nem lehet elvitatni tőle: – A hitét!
Nem célom az, hogy István király emlékét gyalázzam (hogyan is jöhetnék én ehhez!) ,de felvetődik bennem a kérdés: Megérte a megalkuvás, a magyar ősi törvények elárulása? Melyik a jobb: elbukni becsülettel – akár az egész nemzetnek, – vagy a magyarok ellenségeivel szövetséget kötni a megmaradásért? István, Imre fiának intelmei között például ez áll: „Az idegent jobban becsüld, mint a magyart!” (ha nem is szó szerint, de ez a lényege)
Elérkeztünk a szentséget sértő dolgozat végére! István agg korára lemond a koronáról, mindent elért hosszú élete során, amit célul tűzött ki maga elé, és most nyugodtan hátra dőlhet, jöhetnek a nyugalmas nyugdíjas évek. Dinasztikus tervei is valóra válnak, az országát biztonságban tudja, hiszen fiát, Imre herceget hat nap múlva királlyá választja az ország!
Nem így történt! Imrét egy vadászaton egy vadkan megöli (meg pár száz év múlva Zrínyit is?!) és oda az utódlás lehetősége Az öreg István. fia elvesztése után meghasonlik önmagával, zárkózott szinte szerzetesi életet él. Elfordul a politikától és magába roskadva latin kódexeket olvasgat, és sokat imádkozik az Istenéhez. Az országban zavargások törnek ki, a pusztákon újra fellángolnak a pogány tüzek. Sámánok harci dobja újra csatába hívja a magyarokat…
István királynak egyetlen választása maradt, hogy megőrizhesse örökét: húga fiát a „velencei” Orseolo Pétert jelöli ki utódjául. A jog szerinti utódokat, apja testvérének fiait, Vazult és Szár Lászlót rövid úton lerendezi. Vazulnak ólom a fülbe és vakság, Lászlónak halál(ejnye, szent király!).
Ám mégis kétségek között, lélekben magányosan kell számot vetnie sorsával és tetteivel élete utolsó hónapjaiban. Krisztus 1038. évében adja vissza a lelkét teremtőjének…
Nyugodj békében “szent” király!
Sapiente sat! (Bölcsnek ennyi elég!)
Vitéz Zetényi Csukás Ferenc
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése