A kettős honfoglalás diadalútja.

Annak felvetése, hogy Árpád magyarjai már magyarul beszélő tömegeket találtak a Kárpát-medencében, a világot finnugrista szemüvegen át szemlélő történészek között több mint heves ellenállást váltott ki: téziseik létalapját érezték megremegni. Első reakciójuk az elmélet lehetetlennek és megalapozatlannak minősítése volt, ami is nem csoda, hiszen általa „borul” az amúgy is ezer sebből vérző finnugor elmélet. A mindenféle alátámasztás, és bizonyíték nélküli cáfolatok nem érték el a várt hatást: a kettős honfoglalás teóriája a mai napig szilárdan áll az őstörténet kutatás megkerülhetetlen eredményei között, s az alábbiakban a régészet, az antropológia és a nyelvészet szemszögéből is bizonyítást nyer, merről jöttünk, valamint hogyan, s ami még fontosabb: hányszor vetettük meg lábunkat a Kárpát-medencében. Noha, az MTA a mai napig nem ismeri el, ellenérvek híján nem is veti el teljes mértékben hazánk két (vagy akár több) lépcsőben való betelepítésének gondolatát.

A kettős honfoglalás elméletének lényegét tekintve a régészeti leletek és a helységnevek összevetése alapján, valamint a történeti források alapos elemzése után kijelenthetővé vált, s a kiváló László Gyula fel is ismerte, hogy a késő-avar kori népesség temetőinek illetve telepeinek környékén a földrajzi nevek éppúgy magyarok, mint Árpád magyarjainak nyughelyei és falvai esetében. Abból kiindulva, hogy a földrajzi neveket azok adják, akik az adott helyet lakják, nem véletlenül vonhattuk le tehát azt a következtetést, hogy a késő-avar kori „honfoglalók” magyarul beszéltek. Hogy a magyarok legalább két lépcsőben szállták meg a Kárpát-medencét, annak számos megdönthetetlen bizonyítéka ismeretes: ezeket elsősorban a történeti forrásokban és a régészeti leletekben, valamint a történeti földrajzban találjuk meg.




Előbbiek közül elsőként az orosz ősdokumentum, a Nesztor-krónika leírását említhetjük: „[…] Ezek az ugrok (fehér ugrok – a szerk.) Hérakliosz császár korában jelentek meg… Ezek után jöttek a besenyők, majd a fekete ugrok mentek el Kiev mellett, később Oleg idejében.” A krónikában szereplő Hérakliosz bizánci császár 610 és 641 között uralkodott, míg Oleg kijevi fejedelem 879 és 912 között. Egyértelműen datálható tehát Árpád magyarjainak 895-ös honfoglalása Oleg idejében és a késő-avarok megjelenése Hérakliosz uralkodása alatt.

Az orosz krónikán kívül a török nyelvű Tarih i Üngürüsz leírása is alátámasztja a késő-avarok magyar ajkúságát. „[…] látták, hogy csodálatosan bőséges folyamai vannak, nagy számban, sok gyümölcse, bő termése van ennek az országnak, és az ő nyelvükön beszélnek.” A fenti sorok a 895-ös honfoglaló őseinkre vonatkoznak. A krónikás értesülései is megerősítik tehát, hogy a régi-új hazában szintén az ő nyelvükön beszélő népeket találtak.

Egy harmadik forrás mellett sem mehetünk el szó nélkül, amely ugyancsak magyarok jelenlétére utal még a „hivatalos” honfoglalás előtt, 860-ban. II. Német Lajos frank király oklevelében említ egy határhegyet „marcha uengeriorium” néven, melynek utótagjában felismerhető a magyarok ungar neve.

A szász Widukind, bencés szerzetes írja krónikájában, „Avares, quos modo Ungarios vocamus…”, ami annyi tesz „Az avarok, kiket most ungarnak neveznek…”.

A történeti forrásokon kívül a régészet is kellőképpen alátámasztja a kettős honfoglalás elméletét. A leletek tanúsága szerint a VII. század végén egy új nép jelent meg a Kárpát-medencében: az úgynevezett griffes-indás kultúra. E késő-avar kori népesség és Árpád magyarjainak régészeti hagyatéka igen jól elkülönül egymástól, habár kimutathatóan szoros rokoni kapcsolatban állnak. A két nép temetkezési helyei meglepően közel fekszenek egymáshoz, ám míg a griffes-indások temetői akár több száz sírt rejtenek, a 895-ös hazatérőké ennek csak töredékék. A nagy temetők faluközösségekre és földművelő életmódra engednek következtetni, míg Árpád népének temetői a nomád állattartó életvitelre utalnak. A feltárt sírok is jól mutatják az első honfoglalók létszámbeli fölényét, később pedig ezt erősítette meg egy antropológiai vizsgálat, amely megdöbbentő eredményt hozott! Az Árpád-kori (azaz XI-XIII. századi ) lakosság nagy része ugyanis nem pusztán a Hétmagyar törzs leszármazottja, hanem a késő-avar kori népesség embertani jegyeit hordozzák magukban. Ez azt jelenti, hogy Árpád népe egy katonáskodó, „arisztokrata” réteg lehetett, míg az VII. századi honfoglalók (nevezzük őket nevükön: onogurok) alkották a „köznépet”.

A régészeti leletek és a történeti források között ezen felül nincs nyoma pusztításnak, fegyveres konfliktusnak, amely tény azt erősíti meg, hogy a magyarok honfoglalását nagy számban megélt késő-avarok (korai magyarok) és Árpád magyarjainak együttélése teljes mértékben békésnek volt tekinthető. Figyelemre méltó, hogy a magyarok települései sem az onogurokéra, hanem azok mellé, esetleg azok kiegészítéseként épültek.

Az avarkorban már egyértelműen felfedezhetőek magyar helység-, folyó- és dűlőnevek. László Gyula ebből arra következtetett, hogy a medence belsejében ekkor már tisztán magyar ajkú lakosság élt, és szlávokkal csak a peremvidékeken számolhatunk, főként a Kárpátokban.

1983-ban Szarvas határában került elő egy tűtartó, amely a késő avar korra (700-as évek) datálható. A lelet oldalán rovásfeliratok láthatók, melyek magyarul értelmezhetők. A tárgyon egy mágikus versike olvasható, melynek olvasata még nem tisztázott a kutatók között. A lelet értéke szinte felbecsülhetetlen, mivel a maga körülbelül ezerháromszáz évével az első kézzel fogható, vitathatatlanul magyar nyelvemlékünkről lehet szó.

A régészet, a népművészet, és a történettudomány részéről, bizonyított az is, hogy az első honfoglaló onogur-magyarok és az Árpád vezette szabir-magyarok rokonnépek voltak. A korabeli forrásokból tudjuk, hogy a szabirok, és onogurok egyaránt hun népek voltak (pl.: Jordanes). Továbbá az is köztudott, hogy e két nép történelme több helyen is összefonódik. Priskos rhétor leírásából van tudomásunk, arról, hogy a szabirok és az onogurok szállásterületei, már a VI. században egymás mellett voltak. Hol összefogva, hol egymás ellenségeként, de a források döntő többségében, együtt említik a két törzsszövetséget. Mint említettük a régészet és a népművészet részéről is bizonyítható a két etnikum rokonsága. A griffes-indás kultúra mindkét nép motívum világát erősen jellemzi, igaz ugyan, hogy ekkoriban ez a sztyeppe legtöbb népére jellemző volt. Azonban kimutatható, hogy a két nép kultúrája közös gyökerű: a dél-orosz sztyeppéről, valamint Belső-Ázsiából származik, s a legújabb kutatások szerint az embertani egybeesések is a közös származást erősítik. (László Gyula, Bakay Kornél, Götz László stb.). A legnehezebben kétségbe vonható közös vonulat mégis az a tény, hogy ahol a korai- és késő-magyar telepek és temetők előfordulnak, ott a földrajzi nevek már a középkortól kezdve magyarok. Tehát fennáll az esélye annak, hogy mindkét nép magyarul szólt, vagy annak két, egymáshoz közeli nyelvjárását beszélték.

De biztosak lehetünk-e abban, hogy a 670-es években hazánkba özönlő onogurok voltak ténylegesen az első honfoglalók? Egyértelműen nem. E sorok írója, úgy véli, hogy Baján avarjaiban, és Attila hunjaiban is, vitathatatlanul az onogurokat megelőző honszerzőket kell látnunk, de ennek taglalása már egy másik tanulmány lapjaira kívánkozik.

Mint a fentiek megerősítik, a kettős honfoglalás elmélete őstörténet-kutatásunk egyik legszilárdabban álló oszlopa, amely bizonyítást nyert a régészet és a történeti források, valamint a nyelvészet oldaláról is. Azáltal pedig, ha végképp bebizonyosodik, hogy a magyarság 895-ben nem először, hanem véglegesen vette birtokba a Kárpát-medencét, végre őstörténetünk más tabukérdései is tárgyalhatóvá válhatnak. Majd pedig a hatalmas ellenszélben is rátalálhatunk az igazság ösvényére.

Forrás: http://gestahungarorum.blog.hu/

http://gestahungarorum.blog.hu/2015/05/09/a_magyar_ostortenet_vitas_kerdesei_306?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

Ujvári László

Kárpátia

2013./ 10. szám