Ha megnézünk egy mai híradót, mit látunk benne? Milyen hírekről
számolnak be a kereskedelmi – és más – tévécsatornák híradós műsorai, és
mely hírekről hallgatnak? A média aljas manipulációs gépezetének
nyomába eredünk...
Statisztikailag napjainkban az egyik leggyakrabban elhangzó hír az vagy autóbalesettel, valamilyen robbanással, gyilkossággal vagy bűncselekménnyel kapcsolatos.
Az újságírók, a sajtó és minden más média is mindig csak a negatív eseményeket keresik.
Ha nem teszel valami rosszat, akkor nem lehet hír belőled. George
Bernard Shaw azt mondja: ha egy kutya megharap egy embert, akkor az nem
hír. De ha egy ember megharap egy kutyát, akkor az már hír. Egy esemény
csak akkor méltó a publikálásra, ha bizarr, ha szokatlan, ha szembeötlő.
Manapság ha valami nem kellően sokkoló
vagy megdöbbentő, akkor nem bír hírértékkel. A negatív hírek nem hatnak
egészségesen, ez bizonyított tény. Félelmet és agressziót keltenek,
visszavetik a kreativitást és a gondolkodási képességeket.
A legtöbb negatív hírnek semmiféle értelme nincsen azon kívül, hogy ezekkel a negatív hírekkel próbálják befolyásolni tudatunkat.
Hogy mennyire nincs értelmük, azt máris
letesztelhetjük: Gondoljunk bele, az előző évben hány olyan hírrel
találkoztunk, ami valamiféle pozitív hatással volt az életünkre, netán
gyakorlati hasznot kovácsoltunk belőle a munkahelyünkön, vagy a
magánéletünkben? Minden bizonnyal alig akad ilyen, és erősen
gondolkodnunk kell, pedig egy átlagos tévénéző évente legalább 10 ezer
hírről értesül a médián keresztül.
Abba szinte félelmetes belegondolni,
hogy ha csak kétszer megnézzük az interneten a híreket naponta, este
pedig valamelyik híradót, már akkor is hetente egy fél napot elvettek a hírek az életünkből. Ráadásul ezen negatív hírek legtöbbje olyan, mint a drog. Folytonosan, és egyre kíváncsibbak vagyunk a hírekben bemutatott „történetek” folytatására, fejleményeire.
Innen már nem nehéz belátni, hogy a
negatív híreket szándékosan erőltetik rá a társadalomra. A mai modern
emberi közösséget ugyanis folyamatosan elmeprogramozni akarják bizonyos
felsőbb körök. A világhatalmi elit, vagy a média abban érdekelt, hogy
bólogató rabszolgákként teljes tudatlanságban meneteljünk a totális
kontroll felé. A negatív hírekkel ezt képesek elérni, ugyanis
bizonyított tény, hogy a hírek tanult tehetetlenségre nevelnek, és hajlamosabbak leszünk egy pesszimistább, érzéketlenebb, szarkasztikusabb és fatalistább világlátásra.
Egy pesszimista, boldogtalan embernek pedig egy idő után külső segítségre van szüksége. Itt lép közbe az orvostudomány és a gyógyszeripar.
Kiégett, pszichológiai kezelésre szoruló emberek milliói élnek
különféle antidepresszánsokon, kiegészítőkön. Ezek egy része éppen az
állandósult negatív hírek hatására indult meg a lejtőn. Persze nem
állítható, hogy a negatív hírek önmagukban mindenkinél ilyen drasztikus
tüneteket váltanak ki, az viszont tagadhatatlan, hogy a modern kor
emberének erkölcsi és személyiségbéli torzulásához nagyban hozzátesznek.
A szép lassan megbetegített társadalmon
képes csupán néhány tucatnyi önmagát felsőbbrendűnek tartó szervezet
vagy elit uralkodni.
A gyógyszeripar mindig is nagy
biznisznek számított, és kapóra is jött a felső vezetésnek, mert
gyógyszerekkel, különféle addiktív drogokkal anélkül lehet elérni, hogy
mindenki függővé váljon, hogy ezt az emberek egyáltalán észrevennék.
Minél több a negatív hír, annál nagyobb lelki roncsokat generál a társadalmunk.
Tulajdonképpen a média és a gyógyszeripar egymást erősítik, egymáshoz
terelgetik a nyájat. A média manipuláció által megbetegített emberek a
méregdrága piruláktól várják a megoldást. Költik a pénzüket, szórják a
vagyont, és amíg így tesznek, addig a rendszer által felhalmozott pénz
egyre csak hízik.
A hírekben az emberek olyannyira megbíznak, hogy bármit el lehet hitetni velük. Gondoljunk csak a több évtizede megtörtént Orson Welles
által írt rádióműsorra. Ezrek rémültek halálra és hagyták el
pánikszerűen otthonaikat, a telefonvonalak pillanatok alatt
felforrósodtak, amikor 1938. október 30-án Orson Welles „A világok harca”
című H. G. Wells-mű rádiójáték-változatát bemutatták, mely egy
földönkívüli invázióról szólt. Howard Koch, aki négy évvel később a
Casablanca írójaként került be a filmtörténetbe, olyan realista
forgatókönyvet írt Welleséknek - váratlan programmegszakításokkal,
gyorshírekkel és különböző hanghatásokkal -, hogy rengetegen valóságosnak hitték a "tudósítást" - annak ellenére, hogy az adás előtt, majd alatta többször is felhívták a figyelmet: csupán fikcióról van szó.
A világok harca egyfajta lecke volt a média hatalmáról. Welles megmutatta, hogy ezt a hatalmat nem lehet félvállról venni.
Ezzel a hatalommal – ha rossz kezekbe kerül, mint ahogyan napjainkban
is történik – könnyen vissza lehet élni. Ez a visszaélés hosszabb távon,
nagyobb szinteken művelve katasztrófákat is okozhat.
Ilyen katasztrófák már bekövetkeztek,
nem sokkal Orson Welles rádiójátéka után valamikor 1944-ben
Chilében,1949-ben pedig Ecuadorban. Az ecuadori eseményeknek ráadásul
halálos áldozatai is voltak. A pánikba eső, majd kijózanodásuk után
feldühödő hallgatók felgyújtották a quitói rádió épületét, és az
összecsapásokban hatan életüket veszítették.
Az embereket tárgyként kezelő globális
média több évtizede működik, és a jelek szerint működni is fog, míg a
tévé előtt gubbasztó, talán még magukról sem tudó társadalom föl nem
áll, és meg nem nyomja a távirányítón azt a piros kis gombot…
Források:
