Mi a Zeitgeist Mozgalom?
A
2008-as alapítású "The Zeitgeist Movement" egy fenntarthatóságot
elősegítő szervezet, amely közösségi alapú aktivizmust, és
figyelemfelhívó tevékenységet folytat egy globális és regionális
szervezeti hálózat, projektcsapatok, éves rendezvények, médiagyártás,
valamint jótékonyság révén.
A
Mozgalom fókuszában többek között az áll, hogy felismerjük, az
emberiséget jelenleg sújtó társadalmi problémák zömének valódi oka nem
holmi hibás politikai irányelv, korrupció,
hiány, netán az "emberi természet", vagy egyéb gyakori feltételezés. A
Mozgalom felismeri, hogy az olyan problémák, mint szegénység,
hajléktalanság, korrupció, válság, háborúk, és éhezés csupán "tünetei"
egy idejétmúlt társadalmi rendszernek. Az pedig éppen azért elavult,
mert a XX. sz. folyamán meghaladtuk a tényleges hiányt (legalábbis ami
az élethez szükséges javakat illeti, pl. élelmiszer, víz, ruházat,
lakás, stb.), és már csak ezen javak elosztásával van a gond. Az
elosztást pedig a gazdasági rendszer alapján szervezzük, ami viszont
közismert alaptétele szerint a hiány menedzseléséről szól. És itt az
alapvető ellentmondás, a jelenlegi gazdasági rendszer ugyanis csak
hiány, és problémák mellett tud működni, tehát már mesterségesen tartja
fenn azokat, méghozzá a kínálat és a vásárlóerő korlátozása, valamint a
kereslet növelése (pl. reklámok, függőség) révén.
A
“Zeitgeist” kifejezést így definiálhatjuk: Egy kor intellektuális,
morális, és kulturális klímája. A "mozgalom" szervezett változást
jelent. A Zeitgeist Mozgalom tehát egy társadalmi célkitűzés a kor
intellektuális, morális és kulturális klímájának megváltoztatására.
Egészen pontosan olyan értékek és gyakorlatok irányába, amik jobban
szolgálják az emberiség jólétét.
Amire
a TZM sarkall, azt röviden így lehetne megfogalmazni: "A Tudományos
Módszer alkalmazása társadalmi célokra". Ez jelenleg nem érvényesül,
mivel a társadalmi problémákat manapság elsősorban a monetáris gazdaság,
és a politika keretein belül igyekeznek orvosolni. Jelenlegi
társadalmi-gazdasági rendszerünk (a piacgazdaság) nem fenntartható,
ezért a mostani trendek mellett 2030-ra összeomlik (az MIT kutatása
alapján). Ezt mindannyian szeretnénk elkerülni, ám ehhez az kell, hogy
elterjedjen egy új, tudományos alapú gazdaságszervezési mód, mely a
megfelelő visszacsatolások révén biztosítja a környezeti-, gazdasági-,
és társadalmi fenntarthatóságot. Utóbbinak alapeleme, hogy minden ember
szükségletéről gondoskodunk, hisz a termelékenység magas foka révén ez
ma már technikailag lehetséges. Ennél természetesen már most többre
vagyunk képesek, azonban a piacgazdaság alapvető mechanizmusai nem csak a
javak elosztását, de a globális ökoszisztémát is veszélyeztetik, sőt,
az újrahasznosítás figyelmen kívül hagyása miatt a
nyersanyag-utánpótlást is. Ezek után talán már nem meglepő, hogy a
szakadék széle felé tartunk. Ahhoz azonban, hogy ez az új
gazdaságszervezési mód (az Erőforrás Alapú Gazdaság) elterjedhessen,
először is informálnunk kell az embereket arról, hogy a mostani rendszer
a kutatások szerint pár évtizeden belül összeomlik, valamint az
értékrendet olyan irányba kell fejlesztenünk, hogy az alkalmas legyen a
fenntarthatóság elérésére.
Link: http://tzm.hu/
***
1. rész.
Válogatott cikkek:
Életvitel...
A múlt század elején még az amerikaiak is puritán értékrendet követtek, és csak olyasmit vettek meg, amire valóban szükségük volt. Akkoriban még nem volt túl fejlett a marketingszakma, és nem létezett a TV sem, ami audiovizuális eszköz lévén egyszerre több érzékszervre van hatással. Az eszközök és módszerek fejlődésével a gyártók a hosszú évtizedek alatt mesterségesen feltornázták az igényeket a manipulatív reklámokkal (és olykor a politikusok lefizetésével), amiket folyamatosan nyomni kell, hogy a fogyasztás szinten maradjon. A fogyasztás, ami végül pusztulásunkhoz vezet (hacsak nem térünk át egy fenntartható rendszerre).[1]
A pszichológiai ismeretekre alapozott reklámok úgy kerülik meg az intellektust, és úgy bírnak rá egyébként használnak tűnő termékek megvásárlására, hogy észrevétlenül összekötik azokat pozitív érzésekkel, legerősebb ösztöneinkkel, vagy éppen félelmet keltenek bennünk, amely feloldását a termékhez kötik. Így már talán érthető, hogyan szerethetünk tárgyakat; a marketingesek az elménkkel játszanak.
Eközben a feleslegesen ránk erőltetett versenyben embertársainkra akadályként vagy eszközként tekintünk, ami rendkívül természetellenes. Az ember ugyanis társas lény, és túlélésünk évmilliók óta az egymással való kooperációtól függött, a versenyt és a harcot pedig csak a legvégső esetben alkalmaztuk (hiszen az egy zéró-, vagy éppen negatív összegű játék). A Neolitikus Forradalom után a letelepedés, és az alacsony termelékenység miatt jelent meg a szűkösség, ám a múlt évszázadban kitörtünk a malthusi csapdából. Ennek a jelentőségét viszont még nem sikerült társadalmi szinten felismernünk, és ez a vesztünket okozhatja. Az, hogy manapság a versenyre (még mindig) úgy tekintünk, mint valamire, ami önmagában "jó", remekül szimbolizálja elavult, önpusztító kultúránkat. Ezen igyekszik még időben változtatni a Mozgalom.
A pszichológiai ismeretekre alapozott reklámok úgy kerülik meg az intellektust, és úgy bírnak rá egyébként használnak tűnő termékek megvásárlására, hogy észrevétlenül összekötik azokat pozitív érzésekkel, legerősebb ösztöneinkkel, vagy éppen félelmet keltenek bennünk, amely feloldását a termékhez kötik. Így már talán érthető, hogyan szerethetünk tárgyakat; a marketingesek az elménkkel játszanak.
Eközben a feleslegesen ránk erőltetett versenyben embertársainkra akadályként vagy eszközként tekintünk, ami rendkívül természetellenes. Az ember ugyanis társas lény, és túlélésünk évmilliók óta az egymással való kooperációtól függött, a versenyt és a harcot pedig csak a legvégső esetben alkalmaztuk (hiszen az egy zéró-, vagy éppen negatív összegű játék). A Neolitikus Forradalom után a letelepedés, és az alacsony termelékenység miatt jelent meg a szűkösség, ám a múlt évszázadban kitörtünk a malthusi csapdából. Ennek a jelentőségét viszont még nem sikerült társadalmi szinten felismernünk, és ez a vesztünket okozhatja. Az, hogy manapság a versenyre (még mindig) úgy tekintünk, mint valamire, ami önmagában "jó", remekül szimbolizálja elavult, önpusztító kultúránkat. Ezen igyekszik még időben változtatni a Mozgalom.
Filmek...
... a filmek (és még sok más) azt a végkövetkeztetést vonják le, hogy bár az emberiség írott történelme tele van borzalmakkal (főleg a XX. század, és ez az új), az emberekben valahol mélyen ott van a jóindulat, a törődés, és az együttérzés. Azt azonban, hogy ez miért nem kerül a felszínre, nem tudják megválaszolni – ebben elmaradnak a klasszikustól, a Harcosok klubjától, ami egészen pontosan azonosítja az emberiség legnagyobb problémáinak forrását nevezetesen a jelenleg általunk alkalmazott mélységesen elavult és önpusztító gazdasági rendszert. A csalás, a korrupció, és a háború mind olyan viselkedési formák, amiket a jelenlegi rendszer jutalmaz (gazdasági szempontból). Ha ezeket vissza szeretnénk szorítani, akkor az a legkézenfekvőbb, hogy befejezzük ezt a morbid játékot, amit piacgazdaságnak hívunk, és egy olyat kezdünk el játszani, ami nem jutalmazza ezeket. Ne feledjük; egy rendszer nem az, amilyennek szeretnénk hogy legyen, hanem az, amit produkál.
Az ember alapvetően társas lény, és evolúciós történelmének több, mint 90%-át kooperatív közösségekben élte le (van, ahol még most is így élnek). Ez a természetes, egészséges életmódunk. Aztán a mezőgazdaságra való áttéréssel és a letelepedéssel megjelent a szűkösség, ami szükségessé tette a versenyt a túlélés érdekében. Ám már nagyjából 50 éve eljutott a technológia arra a szinten, hogy most már letelepült életmód mellett is meg tudjuk teremteni a bőséget, csak még mindig a régi mentalitás szerint igyekszünk elosztani a javakat, mintha nem jutna mindenkinek. Valójában az emberek 95%-ban megvan a képesség az együttérzésre és a jóindulatra (a maradék pszichopata, vagy borderline pszichopata [1]), így ha valóban demokratikusan szeretnénk irányítani életünket és társadalmunkat, akkor legfőbb ideje volna elkezdeni áttérni a versenyről a kooperációra.
Az ember alapvetően társas lény, és evolúciós történelmének több, mint 90%-át kooperatív közösségekben élte le (van, ahol még most is így élnek). Ez a természetes, egészséges életmódunk. Aztán a mezőgazdaságra való áttéréssel és a letelepedéssel megjelent a szűkösség, ami szükségessé tette a versenyt a túlélés érdekében. Ám már nagyjából 50 éve eljutott a technológia arra a szinten, hogy most már letelepült életmód mellett is meg tudjuk teremteni a bőséget, csak még mindig a régi mentalitás szerint igyekszünk elosztani a javakat, mintha nem jutna mindenkinek. Valójában az emberek 95%-ban megvan a képesség az együttérzésre és a jóindulatra (a maradék pszichopata, vagy borderline pszichopata [1]), így ha valóban demokratikusan szeretnénk irányítani életünket és társadalmunkat, akkor legfőbb ideje volna elkezdeni áttérni a versenyről a kooperációra.
Gépek...
A gépek megjelenése egy szemléletes példa arra, hogy a technológiai fejlettségünk elősegítette az alkalmazott gazdasági rendszer fejlődését, ugyanis ezek hatására rövidesen eltűnt a rabszolgaság és a jobbágyság.
Ám a profit intézménye révén egyre inkább az elit érdekei határozzák meg, hogy milyen téren fejlődünk, és milyen téren stagnálunk (vagy éppen hanyatlunk). Ha olcsóbb lenne az emberi munkaerő, akkor még mindig világszerte általános jelenség volna a nyílt rabszolgaság. Manapság viszont már trükközni kell ahhoz, hogy az embereket munkára kényszerítsék. Ezért aztán a manipulatív reklámok révén elhitetik velünk, hogy életünk értelme, a fogyasztás, amihez pénz kell, amihez pedig jól fizető állás.
Nem sokáig lesz ez így, ugyanis egy-két évtizeden belül már nem csak a gyárak lesznek automatizálva, de a szolgáltatószektor javát is komputerizálni fogják, így lényegében eltűnik a középosztály. Egy újabb gazdasági átalakulás előtt állunk tehát. Kétféleképpen lehet felkészülni erre a változásra; vagy egy hiányszakmát választunk (pl. programozó, gépészmérnök), vagy közösséget szervezünk és arra támaszkodva függetlenedünk a rendszertől. A második opciót választ persze ahhoz is hozzájárulunk, hogy elkerüljük az összeomlást, mivel a piacgazdaság a profit-motiváció miatt eleve fenntarthatatlan (lásd: a közlegelő tragédiája).
Ám a profit intézménye révén egyre inkább az elit érdekei határozzák meg, hogy milyen téren fejlődünk, és milyen téren stagnálunk (vagy éppen hanyatlunk). Ha olcsóbb lenne az emberi munkaerő, akkor még mindig világszerte általános jelenség volna a nyílt rabszolgaság. Manapság viszont már trükközni kell ahhoz, hogy az embereket munkára kényszerítsék. Ezért aztán a manipulatív reklámok révén elhitetik velünk, hogy életünk értelme, a fogyasztás, amihez pénz kell, amihez pedig jól fizető állás.
Nem sokáig lesz ez így, ugyanis egy-két évtizeden belül már nem csak a gyárak lesznek automatizálva, de a szolgáltatószektor javát is komputerizálni fogják, így lényegében eltűnik a középosztály. Egy újabb gazdasági átalakulás előtt állunk tehát. Kétféleképpen lehet felkészülni erre a változásra; vagy egy hiányszakmát választunk (pl. programozó, gépészmérnök), vagy közösséget szervezünk és arra támaszkodva függetlenedünk a rendszertől. A második opciót választ persze ahhoz is hozzájárulunk, hogy elkerüljük az összeomlást, mivel a piacgazdaság a profit-motiváció miatt eleve fenntarthatatlan (lásd: a közlegelő tragédiája).
Bérrabszogák...
A bérrabszolgaság a „normális”. Ez a rabszolgaság modern, burkolt formája. Ha jelenbeli döntéseink által unokáink megérnek egy jobb kort, akkor el fognak csodálkozni a tömeges piaci foglalkoztatottság korszakán, és ugyanúgy szörnyűlködve tekintenek majd rá, mint mi a nyílt rabszolgaságra, vagy a jobbágyság időszakára. A gondolat, hogy egy emberi lény értékét szinte kizárólag a termékekre és szolgáltatásokra vonatkozó termelékenységében mérték, primitívnek és barbárnak fog tetszeni, és az ember értékének és életének borzalmas elpazarlásaként fognak rá tekinteni. Ha pedig beletörődünk és elfogadjuk ezeket a pszichopaták által ránk kényszerített, és torz értékeink által életben tartott szabályokat, akkor ha egyáltalán élnek még, unokáinknak nem lesz ideje ilyesmin gondolkodni, miközben túlélésükért küzdenek egy klímaváltozás, háborúk, és fosztogatások sújtotta keserves világban.
Ez a torz rendszer, ahol a pénz a dolgozó emberektől a bankárokhoz áramlik, miközben a vállalatok részvényesei, és politikusok lecsípi belőle a saját hasznukat, nem csak igazságtalan egyenlőtlenséget szül, hanem saját pusztulásunkat okozza, mert vég nélküli növekedésre kényszeríti a gazdaságot egy véges erőforrásokkal rendelkező bolygón. Vessünk véget ennek, hogy legyen szabadidőnk, és legyen jövőnk! Kezdjünk el függetlenedni a bankoktól, for-profit vállalatoktól, és az államtól, miközben egy egyre erősödő helyi közösségre, és társadalomközpontú szabályokra támaszkodunk túlélésünk érdekében.
Szegénység...
Tekintve, hogy 10 milliárd embernek elegendő élelmiszert termelünk,[1] és több az üres lakás, mint hajléktalan,[2][3] a szegénység így már nem szükségszerű, csupán egy elosztási probléma. Más szóval, elértük a bőséget, és minden olyan intézmény, ami az egyenlőtlenség növekedéséhez vezet (pl. kamat, profit, stb.), felesleges szenvedést okoznak, így elavultak. Termelni non-profit alapon is lehet, pénzt pedig adósságmentes és kamatmentes formában is létre lehet hozni (lásd: Soproni Kékfrank, Balatoni Korona, stb.).
Ideák...
Elavult ideák, és a fenntarthatóságot biztosító értékek...
Pénz: Manapság a legtöbben mindent pénzben próbálnak kifejezni, még a fejlődést is, ám a siker ebben történő mérése sok esetben megkérdőjelezhető (pl. az egészségügyi szektor forgalma a gyatra megelőzést mutatja), ill. az igazán fontos dolgok nem mérhetők pénzben (pl. emberi élet, boldogság). Ám többnyire még mindig azt hisszük, a pénz megbízható proxi minden esetben, és a nagyobb forgalomhoz mindig azt társítjuk, hogy "jó". Ez azonban túlságosan leegyszerűsített, így hibás elképzelés. Ehelyett az egyes elemekre kellene koncentrálni, mint pl. a társadalmi mutatókra.
Gazdasági növekedés, fogyasztás: ideje, hogy evidenssé váljon az az egyszerű tény, hogy egy véges erőforrásokkal rendelkező bolygón eleve lehetetlen a végtelen növekedés. A növekedésre törekvés ugyanis figyelmen kívül hagyja azt, hogy az egyes gazdasági folyamatok fenntarthatók, vagy sem (nyilván szeretnék örökké képesek lenni arra, hogy elég élelmiszert termeljünk mindenki számára) Ehelyett egy dinamikus egyensúly fenntartására kellene törekednünk.
A másik fontos dolog, hogy a gazdasági növekedés esetén a jövedelem-többlet java része egyébként sem az átlagembert gazdagítja; az USA-ban pl. a növekmény 95%-a a leggazdagabb 1%-hoz vándorol.[1]
Szabad akarat: Az archaikus közhiedelemmel ellentétben a szabad akarat csupán egy illúzió. Elménk működését ugyanis a determinisztikus kémiai, ill. a sztochasztikus qvantum-folyamatok határozzák meg, és egyiket sem mi maguink irányítjük. Viselkedésünket valójában együttesen befolyásolják genetikánk, prenatális-, és posztnatális hormonális hatások, gyermekkori élményeink, kapott értékrendünk, társadalmi helyzetünk, stb.
Ennek fényében az igazságszolgáltatásnak a büntetésről és az elrettentésről át kell helyeznie a hangsúlyt a rehabilitációra és a megelőzésre; az északi országok sikere ezen a téren megkérdőjelezhetetlen.
Tulajdonlás, felhalmozás, verseny, piac: Az emberiség létét a neolitikus forradalom, és a letelepedés óta a szűkösség és a bizonytalanság határozta meg, így ésszerűnek tűntek a fentebbiek, hogy legalább az emberek egy csoportjának túlélését biztosítsuk (így fajunk fennmaradását). Ám a múlt század végére kitörtünk a malthusi csapdából, és bőség mellett értelmetlen a tulajdonhoz való görcsös ragaszkodás, a felhalmozás, és a verseny, így azok indokolatlanul okozzák milliárdok szenvedését (a szegénység és éhezés révén).
Bőség mellett a javak kizárólagos használata és adásvétele helyett sokkal ésszerűbb és takarékosabb biztosítani a hozzáférést mindenki számára. Egyszerre amúgyis csak egy autóban tudunk ülni, és csak egy házban tudunk lakni. Erre ma is remek példát nyújtanak az egyre szaporodó szerszám-tárak, vagy éppen a bevásárlókocsi (ezt sem visszük haza, hisz bőséggel rendelkezésre állnak).
Pénz: Manapság a legtöbben mindent pénzben próbálnak kifejezni, még a fejlődést is, ám a siker ebben történő mérése sok esetben megkérdőjelezhető (pl. az egészségügyi szektor forgalma a gyatra megelőzést mutatja), ill. az igazán fontos dolgok nem mérhetők pénzben (pl. emberi élet, boldogság). Ám többnyire még mindig azt hisszük, a pénz megbízható proxi minden esetben, és a nagyobb forgalomhoz mindig azt társítjuk, hogy "jó". Ez azonban túlságosan leegyszerűsített, így hibás elképzelés. Ehelyett az egyes elemekre kellene koncentrálni, mint pl. a társadalmi mutatókra.
Gazdasági növekedés, fogyasztás: ideje, hogy evidenssé váljon az az egyszerű tény, hogy egy véges erőforrásokkal rendelkező bolygón eleve lehetetlen a végtelen növekedés. A növekedésre törekvés ugyanis figyelmen kívül hagyja azt, hogy az egyes gazdasági folyamatok fenntarthatók, vagy sem (nyilván szeretnék örökké képesek lenni arra, hogy elég élelmiszert termeljünk mindenki számára) Ehelyett egy dinamikus egyensúly fenntartására kellene törekednünk.
A másik fontos dolog, hogy a gazdasági növekedés esetén a jövedelem-többlet java része egyébként sem az átlagembert gazdagítja; az USA-ban pl. a növekmény 95%-a a leggazdagabb 1%-hoz vándorol.[1]
Szabad akarat: Az archaikus közhiedelemmel ellentétben a szabad akarat csupán egy illúzió. Elménk működését ugyanis a determinisztikus kémiai, ill. a sztochasztikus qvantum-folyamatok határozzák meg, és egyiket sem mi maguink irányítjük. Viselkedésünket valójában együttesen befolyásolják genetikánk, prenatális-, és posztnatális hormonális hatások, gyermekkori élményeink, kapott értékrendünk, társadalmi helyzetünk, stb.
Ennek fényében az igazságszolgáltatásnak a büntetésről és az elrettentésről át kell helyeznie a hangsúlyt a rehabilitációra és a megelőzésre; az északi országok sikere ezen a téren megkérdőjelezhetetlen.
Tulajdonlás, felhalmozás, verseny, piac: Az emberiség létét a neolitikus forradalom, és a letelepedés óta a szűkösség és a bizonytalanság határozta meg, így ésszerűnek tűntek a fentebbiek, hogy legalább az emberek egy csoportjának túlélését biztosítsuk (így fajunk fennmaradását). Ám a múlt század végére kitörtünk a malthusi csapdából, és bőség mellett értelmetlen a tulajdonhoz való görcsös ragaszkodás, a felhalmozás, és a verseny, így azok indokolatlanul okozzák milliárdok szenvedését (a szegénység és éhezés révén).
Bőség mellett a javak kizárólagos használata és adásvétele helyett sokkal ésszerűbb és takarékosabb biztosítani a hozzáférést mindenki számára. Egyszerre amúgyis csak egy autóban tudunk ülni, és csak egy házban tudunk lakni. Erre ma is remek példát nyújtanak az egyre szaporodó szerszám-tárak, vagy éppen a bevásárlókocsi (ezt sem visszük haza, hisz bőséggel rendelkezésre állnak).
Kapitalizmus...
A monetáris-kapitalista gazdasági rendszer működése (a verseny) egy önző, racionális emberképen alapul. Alapvetően a versengés miatt nem engedheti meg az emberek többsége magának azt, hogy törődjön az egyre nagyobb környezeti károkkal (pl. klímaváltozás, biodiverzitás csökkenése), a társadalmi (pl. növekvő egyenlőtlenség), és gazdasági problémákkal (pl. adósság, nyersanyagok fogyása) amiket maga a kapitalizmus okoz.
A kapitalista gazdaságmodell túlontúl leegyszerűsített, és olyan régi, hogy számos technológiai jelenséggel nem számolt.
Ilyen pl. az Ipari Forradalom, és a Zöld Forradalom, melyek megteremtették a bőséget az ipari, ill. mezőgazdasági javakból, ám a bőséggel a malthus-i alapokon nyugvó kapitalista rendszer képtelen mit kezdeni, mivel eleve úgy definiálja magát, mint egy modell, ami a szűkös javak elosztását szervezi.
A másik tényező amivel nem számolt, az efemeralizáció, azaz a képességünk, hogy egyre többet állítsunk elő egyre kevesebb anyagi (és energia-)ráfordítással. Ez teljesen ellentétes az alap-ideológiával, ugyanis a termelékenység növekedése a GDP csökkenésével jár. Ha úgy vesszük, a GDP azt mutatja, mennyire alacsony egy gazdaság hatékonysága, és így lényegében azon versenyzünk, hogy melyik ország a legkevésbé hatékony.
A harmadik pedig az automatizálás és komputerizálás exponenciális növekedése, ami a 90-es évek óta kezd látható méreteket ölteni, ugyanis azóta a termelés teljesen elszakadt a foglalkoztatottsággal, és egyre csak nő az olló. Ez problémát jelent a kapitalizmus számára, mivel a fizetések össztömegének csökkenése által csökken a fizetőképes kereslet, ezáltal a fogyasztás, ami recessziót okoz, az pedig további elbocsátásokat, és így további gazdaság-szűkülést.
Az előrejelzések szerint 2033-ra az amerikai munkahelyek 46%-át automatizálni/komputerizálni lehet, 2025-re pedig az ausztrál munkahelyek 40%-át. Összehasonlításképpen: az 1929-es világválság idején "csak" 25%-os volt a munkanélküliség.
Ez átmenetileg talán kiküszöbölhető az alapjövedelem bevezetésével, ám ez a rendszerszintű környezetszennyezést, hulladék-gyártást, a nyersanyagok kimerülését, és az eladósodást nem akadályozza meg.
Lehet találgatni, hogy a kapitalizmus végső bukását a környezetszennyezés, a középosztály (és ezáltal a fizetőképes kereslet) eltűnése, vagy a társadalmi feszültségek (pl. államcsődök, bevándorlás) okozta káosz fogja előidézni.
A kérdés tehát nem az, hogy a kapitalizmus örökké tart-e, hanem hogy a végét egy összeomlás, vagy az Erőforrás Alapú Gazdaságba történő fokozatos átmenet fogja jelenteni. Mad Max, vagy Star Trek - lehet választani.
A kapitalista gazdaságmodell túlontúl leegyszerűsített, és olyan régi, hogy számos technológiai jelenséggel nem számolt.
Ilyen pl. az Ipari Forradalom, és a Zöld Forradalom, melyek megteremtették a bőséget az ipari, ill. mezőgazdasági javakból, ám a bőséggel a malthus-i alapokon nyugvó kapitalista rendszer képtelen mit kezdeni, mivel eleve úgy definiálja magát, mint egy modell, ami a szűkös javak elosztását szervezi.
A másik tényező amivel nem számolt, az efemeralizáció, azaz a képességünk, hogy egyre többet állítsunk elő egyre kevesebb anyagi (és energia-)ráfordítással. Ez teljesen ellentétes az alap-ideológiával, ugyanis a termelékenység növekedése a GDP csökkenésével jár. Ha úgy vesszük, a GDP azt mutatja, mennyire alacsony egy gazdaság hatékonysága, és így lényegében azon versenyzünk, hogy melyik ország a legkevésbé hatékony.
A harmadik pedig az automatizálás és komputerizálás exponenciális növekedése, ami a 90-es évek óta kezd látható méreteket ölteni, ugyanis azóta a termelés teljesen elszakadt a foglalkoztatottsággal, és egyre csak nő az olló. Ez problémát jelent a kapitalizmus számára, mivel a fizetések össztömegének csökkenése által csökken a fizetőképes kereslet, ezáltal a fogyasztás, ami recessziót okoz, az pedig további elbocsátásokat, és így további gazdaság-szűkülést.
Az előrejelzések szerint 2033-ra az amerikai munkahelyek 46%-át automatizálni/komputerizálni lehet, 2025-re pedig az ausztrál munkahelyek 40%-át. Összehasonlításképpen: az 1929-es világválság idején "csak" 25%-os volt a munkanélküliség.
Ez átmenetileg talán kiküszöbölhető az alapjövedelem bevezetésével, ám ez a rendszerszintű környezetszennyezést, hulladék-gyártást, a nyersanyagok kimerülését, és az eladósodást nem akadályozza meg.
Lehet találgatni, hogy a kapitalizmus végső bukását a környezetszennyezés, a középosztály (és ezáltal a fizetőképes kereslet) eltűnése, vagy a társadalmi feszültségek (pl. államcsődök, bevándorlás) okozta káosz fogja előidézni.
A kérdés tehát nem az, hogy a kapitalizmus örökké tart-e, hanem hogy a végét egy összeomlás, vagy az Erőforrás Alapú Gazdaságba történő fokozatos átmenet fogja jelenteni. Mad Max, vagy Star Trek - lehet választani.
Mohóság...
Az ember (Homo sapiens) nagyjából 195.000 évvel ezelőtt alakult ki, nagyjából 100.000 évvel ezelőtt kezdhetett el marginális jelentőségű dolgokkal (pl. kagylók, kövek) kereskedni, ám túlélése továbbra is a közösség sikerén múlt (halászó-vadászó-gyűjtögető életforma). Nagyjából 12.000 éve tértünk át növénytermesztésre, így a letelepült életmódra (itt-ott még élnek ősközösségek), emiatt elődeink megtapasztalták a hiányt (azelőtt egyszerűen továbbáltak). Emiatt felerősödött a tulajdon koncepciója, megjelent az önzőség és a mohóság, ill. rákényszerültek a túléléshez szükséges javak kereskedelmére, így megnőtt az ösztönzőerő a csalásra, ezért a kereskedelmet szabályzó intézményeket is be kellett iktatni (törvények, állam).
Az emberiség szűkösségben élte le az elmúlt pár ezer évet (malthusi csapda), és ez idő alatt elterjedt az az idea, hogy a szegénység elkerülhetetlen, és egyeseket több illet, hogy legalább az emberek egy csoportja túléljen (és így maga az emberiség). Ez az akkori körülmények között megállta a helyét, ám a II. Ipari Forradalom, és a Zöld Forradalom révén elértük, hogy már letelepedett életmód mellett is biztosítani tudtuk a bőséget. Mára már bőven elég élelmiszert termelünk mindenkinek, és több az üres lakás, mint a hajléktalan,[1][2] így a szegénység már csak elosztási probléma. Mindezzel párhuzamosan akkorára nőtt a gazdaság, hogy meghaladtuk a bolygó eltartási képességét (ami a hatékonyság növelésével kiküszöbölhető volna, ám a leghatékonyabb módszerek nem feltétlenül profitábilisak).
Ráadásul nem csak a szülők, de még az iskolák is az eredendően fenntarthatalan piacgazdaságra igyekeznek felkészíteni a gyerekeket, így termelődik újra az elavult értékrend és ideológiák. Az emberi természet azonban nem fix, hanem alkalmazkodó, csak ahhoz alkalmazkodunk, amit látunk.[3] Az észlelt tehetetlenség tehát nem az emberi természetből fakad, hanem az elavult értékrend újratermelődéséből.
Fő feladatunk tehát a kommunikáció. Beszélj erről barátaiddal, ismerőseiddel, sőt, akár ismeretlenekkel (small talk helyett). Fontos, hogy kerüld a vitát, és inkább mérd föl a közös értékeket (mindig van), és azokra alapozd érvrendszered. Sok sikert! ;)
Az emberiség szűkösségben élte le az elmúlt pár ezer évet (malthusi csapda), és ez idő alatt elterjedt az az idea, hogy a szegénység elkerülhetetlen, és egyeseket több illet, hogy legalább az emberek egy csoportja túléljen (és így maga az emberiség). Ez az akkori körülmények között megállta a helyét, ám a II. Ipari Forradalom, és a Zöld Forradalom révén elértük, hogy már letelepedett életmód mellett is biztosítani tudtuk a bőséget. Mára már bőven elég élelmiszert termelünk mindenkinek, és több az üres lakás, mint a hajléktalan,[1][2] így a szegénység már csak elosztási probléma. Mindezzel párhuzamosan akkorára nőtt a gazdaság, hogy meghaladtuk a bolygó eltartási képességét (ami a hatékonyság növelésével kiküszöbölhető volna, ám a leghatékonyabb módszerek nem feltétlenül profitábilisak).
Ráadásul nem csak a szülők, de még az iskolák is az eredendően fenntarthatalan piacgazdaságra igyekeznek felkészíteni a gyerekeket, így termelődik újra az elavult értékrend és ideológiák. Az emberi természet azonban nem fix, hanem alkalmazkodó, csak ahhoz alkalmazkodunk, amit látunk.[3] Az észlelt tehetetlenség tehát nem az emberi természetből fakad, hanem az elavult értékrend újratermelődéséből.
Fő feladatunk tehát a kommunikáció. Beszélj erről barátaiddal, ismerőseiddel, sőt, akár ismeretlenekkel (small talk helyett). Fontos, hogy kerüld a vitát, és inkább mérd föl a közös értékeket (mindig van), és azokra alapozd érvrendszered. Sok sikert! ;)
Pártok...
A kormányok világszerte azért nem merik azt mondani, hogy csökkenjen a gazdasági növekedés, vagy akár hogy zsugorodjon a gazdaság, mert kénytelenek a gazdasági növekedésre törekedni, hogy fizetni tudják a banki hitelek kamatait.
Miért szorulnak magánbankok hiteleire az államok? Nem tudnak pénzt nyomtatni? Tudnak, csak a világon szinte mindenhol tartalékrátás bankrendszert alkalmaznak, ami azt eredményezi, hogy minden forgalomban lévő készpénz alapján meghatározott arány szerint további számlapénzeket teremthetnek a bankok. Emiatt ha egy kormány elkezdene pénzt nyomtatni, a bankok sokkal több hitelt helyeznének ki, megugrana a pénzmennyiség, ami hiperinflációhoz vezetne. Ám mivel a kölcsönügylet révén annak visszafizetésekor legalább a tőkerész megsemmisül (azaz annyival csökken a teljes pénzmennyiség), így viszonylat szabályozható az infláció mértéke. Ám az egészet meg lehetne oldani egy huszárvágással, ha a kormányok a sarkukra állnának, és 100%-ra emelnék a tartalékrátát, elvéve a bankoktól a pénzteremtés jogát.
A kamat igazából nem más, mint egy széles körben elfogadott csalási forma, ami nemcsak, hogy az egyenlőtlenség növekedéséhez vezet, de általa a magánbankoknak profitérdekeltségük fűződik a pénzteremtéshez (hitelek, kölcsönök formájában). És mivel mindig egyre több pénzt teremtenek, egyre nagyobb a pénzmennyiség, ami - ha nem növekedne a termelés összértéke, inflációt okozna. Így aztán az infláció enyhítése miatt is a gazdasági növekedésre törekednek. Ám a végtelen növekedés eleve lehetetlen egy véges erőforrásokkal rendelkező bolygón.
A jelenlegi, eredendően fenntarthatatlan pénzrendszerben a kamat és az infláció hivatott biztosítani a pénz forgását, egyik a gazdagokat ösztönzi a pénz használatára, a másik pedig a szegényeket. Ám a tapasztalat azt mutatja, hogy 5%-nál alacsonyabb kamat esetén a gazdagok inkább rajta ülnek a pénzükön. Ám a pénz forgását nem csak a kamat és az infláció révén lehet biztosítani. Valójában sokkal hatékonyabban elősegíti azt a negatív kamat, ami ha az önkormányzatokhoz/államhoz folyik be (egyfajta adó formájában), akkor abból még az alapjövedelmet is lehetne finanszírozni.
Miért szorulnak magánbankok hiteleire az államok? Nem tudnak pénzt nyomtatni? Tudnak, csak a világon szinte mindenhol tartalékrátás bankrendszert alkalmaznak, ami azt eredményezi, hogy minden forgalomban lévő készpénz alapján meghatározott arány szerint további számlapénzeket teremthetnek a bankok. Emiatt ha egy kormány elkezdene pénzt nyomtatni, a bankok sokkal több hitelt helyeznének ki, megugrana a pénzmennyiség, ami hiperinflációhoz vezetne. Ám mivel a kölcsönügylet révén annak visszafizetésekor legalább a tőkerész megsemmisül (azaz annyival csökken a teljes pénzmennyiség), így viszonylat szabályozható az infláció mértéke. Ám az egészet meg lehetne oldani egy huszárvágással, ha a kormányok a sarkukra állnának, és 100%-ra emelnék a tartalékrátát, elvéve a bankoktól a pénzteremtés jogát.
A kamat igazából nem más, mint egy széles körben elfogadott csalási forma, ami nemcsak, hogy az egyenlőtlenség növekedéséhez vezet, de általa a magánbankoknak profitérdekeltségük fűződik a pénzteremtéshez (hitelek, kölcsönök formájában). És mivel mindig egyre több pénzt teremtenek, egyre nagyobb a pénzmennyiség, ami - ha nem növekedne a termelés összértéke, inflációt okozna. Így aztán az infláció enyhítése miatt is a gazdasági növekedésre törekednek. Ám a végtelen növekedés eleve lehetetlen egy véges erőforrásokkal rendelkező bolygón.
A jelenlegi, eredendően fenntarthatatlan pénzrendszerben a kamat és az infláció hivatott biztosítani a pénz forgását, egyik a gazdagokat ösztönzi a pénz használatára, a másik pedig a szegényeket. Ám a tapasztalat azt mutatja, hogy 5%-nál alacsonyabb kamat esetén a gazdagok inkább rajta ülnek a pénzükön. Ám a pénz forgását nem csak a kamat és az infláció révén lehet biztosítani. Valójában sokkal hatékonyabban elősegíti azt a negatív kamat, ami ha az önkormányzatokhoz/államhoz folyik be (egyfajta adó formájában), akkor abból még az alapjövedelmet is lehetne finanszírozni.
Reklámok...
A többség rengeteget hajlandó kiadni olyan státusz-szimbólumokra, mint pl. egy márkás sportcipő, okostelefon, táska, karóra, vagy autó, mert ott van a fejekben az a társadalomromboló tévhit, hogy az egyik ember "jobb" lehet a másiknál. A státuszszimbólumok nem is igazán a környezetünknek szól, hanem a saját egónknak, amivel el akarjuk hitetni, hogy egy bizonyos csoportnál jobbak vagyunk. Az alacsony társadalmi státusz megélése ugyanis bizonyítottan hatalmas stresszforrás, emiatt azt hazudjuk magunknak, hogy nem is olyan alacsony a státuszunk, csak mert megvettük ezt a játékszert (adott esetben hitelre, ami az önámítás netovábbja).
Az, hogy éppen melyik túlárazott kacatot tartja épp egy társadalom "menőnek", nagyban múlik a reklámokon, mivel a marketingesek folyamatosan azon dolgoznak, hogy az ő cégük termékeit részesítsük előnyben. Ehhez persze alapvetően manipulációt alkalmaznak, azaz jellemzően nem az elménkre hatva akarnak meggyőzni, hanem az érzelmeinkre hatva akarnak megvezetni. És sokan még mindig azt hiszik, hogy a reklámok, és a rétegzett társadalom szükséges, és alapvetően jó dolgok.
Többek között ezt a közkeletű tévhitet igyekszik a Mozgalom felszámolni. Egy közérthető példával élve: igazából arról is lehetne népszavazást kezdeményezni, hogy megengedett legyen-e az érzelmi manipuláció a reklámokban, sőt, hogy egyáltalán legyen-e reklám. Remekül megvoltunk nélküle néhány évszázaddal ezelőttig, és manapság ha valakinek van valami problémája, akkor úgyis rákeres az interneten. Nem kell ehhez a vállalatoknak előre felkeresniük minket a reklám révén.
A tudatos manipuláció a reklámszakmában a múlt század elején jelent meg, Freud, és unokaöccse, Edward Bernays munkássága nyomán. A lényege, hogy az adott termékhez pozitívnak tartott dolgokat kapcsolnak (pl. népszerűség, stílus, szépség, siker, szex, szenvedély, boldogság, élmény, frissesség, felfrissülés, gondoskodás, sport, győzelem, szabadság), vagy félelmeket a termék nem megvásárlásához, ill. szolgáltatás nem igénybevételéhez (pl. bizonytalanság, kirekesztettség, veszteség, stb.). Van, amikor lusta mód csak kiírják a termékhez kapcsolni kívánt pozitív koncepciókat a képernyőre. Sokszor még csak nem is a reklám szövege, vagy az elejtett szavak, hanem csak a képek, színek, formák, hanghatások teszik a hatást, ami még alattomosabb (pl. egy sikeres szexuális kaland egy dezodorreklámban, amit tudat alatt úgy fogunk föl, mintha a karakter a terméknek köszönhetné).
Az is jellemző stratégia, hogy a reklámban ráadnak a szószólóra egy köpenyt, ami azt az érzést kelti, mintha kutató vagy orvos volna, így lehet adni a szavára. Ennek egyik változata, amikor egy népszerű, sikeres hírességgel reklámoztatják a terméket, ami azt sugallja, hogy ha ezt megvesszük, majd mi is olyan sikeresek leszünk, mint a reklámban szereplő sztár.
A vállalatok képesek addig el menni, hogy nem kevesebbet akarjanak elhitetni velünk, mint hogy a túlárazott samponjuk hiányában egy társaságban még csak hozzánk se fognak szólni, mert korpás a fejünk, de ha megvesszük a terméket, és azzal mosunk hajat, akkor hirtelen a társaság középpontja leszünk. Mintha ez ezen múlna, és mintha egyébként nem lenne gyógyászati kénes sampon korpás hajra pár száz forintért, ami mellesleg rendkívül sokáig bejár, mert keveset kell belőle használni. Persze ha a nagyvállalatokon múlik, úgy halunk meg, hogy erről nem is hallottunk, miközben őket gazdagítjuk minden alkalommal, amikor megvesszük a méregdrága samponjukat, és azt hisszük, megéri.
Ne feledjük, amikor megveszünk valamit a boltban, akkor nem rangot, boldogságot, vagy frissességet veszünk, csak egy terméket, aminek vagy van némi gyakorlati haszna (ami adott esetben megegyezik egy jóval olcsóbb termékével), vagy még az sincs (pl. dísznek számító státusz-szimbólumok). Manapság egyébként már egyre jobban terjed az a - társadalmi szempontból egészséges - hozzáállás, miszerint a drága holmikat mutogató embereket inkább elítélik, mintsem irigyelnék, mivel az emberek kezdenek ráébredni, hogy „a szegény embert az ág is húzza”, azaz alacsony a társadalmi mobilitás.
Az, hogy éppen melyik túlárazott kacatot tartja épp egy társadalom "menőnek", nagyban múlik a reklámokon, mivel a marketingesek folyamatosan azon dolgoznak, hogy az ő cégük termékeit részesítsük előnyben. Ehhez persze alapvetően manipulációt alkalmaznak, azaz jellemzően nem az elménkre hatva akarnak meggyőzni, hanem az érzelmeinkre hatva akarnak megvezetni. És sokan még mindig azt hiszik, hogy a reklámok, és a rétegzett társadalom szükséges, és alapvetően jó dolgok.
Többek között ezt a közkeletű tévhitet igyekszik a Mozgalom felszámolni. Egy közérthető példával élve: igazából arról is lehetne népszavazást kezdeményezni, hogy megengedett legyen-e az érzelmi manipuláció a reklámokban, sőt, hogy egyáltalán legyen-e reklám. Remekül megvoltunk nélküle néhány évszázaddal ezelőttig, és manapság ha valakinek van valami problémája, akkor úgyis rákeres az interneten. Nem kell ehhez a vállalatoknak előre felkeresniük minket a reklám révén.
A tudatos manipuláció a reklámszakmában a múlt század elején jelent meg, Freud, és unokaöccse, Edward Bernays munkássága nyomán. A lényege, hogy az adott termékhez pozitívnak tartott dolgokat kapcsolnak (pl. népszerűség, stílus, szépség, siker, szex, szenvedély, boldogság, élmény, frissesség, felfrissülés, gondoskodás, sport, győzelem, szabadság), vagy félelmeket a termék nem megvásárlásához, ill. szolgáltatás nem igénybevételéhez (pl. bizonytalanság, kirekesztettség, veszteség, stb.). Van, amikor lusta mód csak kiírják a termékhez kapcsolni kívánt pozitív koncepciókat a képernyőre. Sokszor még csak nem is a reklám szövege, vagy az elejtett szavak, hanem csak a képek, színek, formák, hanghatások teszik a hatást, ami még alattomosabb (pl. egy sikeres szexuális kaland egy dezodorreklámban, amit tudat alatt úgy fogunk föl, mintha a karakter a terméknek köszönhetné).
Az is jellemző stratégia, hogy a reklámban ráadnak a szószólóra egy köpenyt, ami azt az érzést kelti, mintha kutató vagy orvos volna, így lehet adni a szavára. Ennek egyik változata, amikor egy népszerű, sikeres hírességgel reklámoztatják a terméket, ami azt sugallja, hogy ha ezt megvesszük, majd mi is olyan sikeresek leszünk, mint a reklámban szereplő sztár.
A vállalatok képesek addig el menni, hogy nem kevesebbet akarjanak elhitetni velünk, mint hogy a túlárazott samponjuk hiányában egy társaságban még csak hozzánk se fognak szólni, mert korpás a fejünk, de ha megvesszük a terméket, és azzal mosunk hajat, akkor hirtelen a társaság középpontja leszünk. Mintha ez ezen múlna, és mintha egyébként nem lenne gyógyászati kénes sampon korpás hajra pár száz forintért, ami mellesleg rendkívül sokáig bejár, mert keveset kell belőle használni. Persze ha a nagyvállalatokon múlik, úgy halunk meg, hogy erről nem is hallottunk, miközben őket gazdagítjuk minden alkalommal, amikor megvesszük a méregdrága samponjukat, és azt hisszük, megéri.
Ne feledjük, amikor megveszünk valamit a boltban, akkor nem rangot, boldogságot, vagy frissességet veszünk, csak egy terméket, aminek vagy van némi gyakorlati haszna (ami adott esetben megegyezik egy jóval olcsóbb termékével), vagy még az sincs (pl. dísznek számító státusz-szimbólumok). Manapság egyébként már egyre jobban terjed az a - társadalmi szempontból egészséges - hozzáállás, miszerint a drága holmikat mutogató embereket inkább elítélik, mintsem irigyelnék, mivel az emberek kezdenek ráébredni, hogy „a szegény embert az ág is húzza”, azaz alacsony a társadalmi mobilitás.
Szabadság...
Bőség mellett indokolatlan a szegénység. Jelenleg bőség van a legalapvetőbb javakból, a termelés és elosztás hatékonyságának növelésével pedig szinte minden jószágból megteremthető a hozzáférési bőség. Így tehát a szegénység ma már nem más, mint felesleges szenvedés, az emberiség ellen elkövetett bűntett (évente több, mint 18 millióan halnak meg a szegénységre visszavazethető okok miatt). A szűkösség, és ennek nyomán a szegénység csupán néhány ezer éve, a letelepedéssel, és a mezőgazdasági termelésre való áttéréssel jelent meg.
Ám a múlt évszázadban olyan szintre nőtt a termelékenység, hogy már letelepült életforma mellett is képesek vagyunk megteremteni a bőséget. Ezt sokan még nem tudják, és akik tudják, azok is egy elavult, szűkösségre berendezkedett kultúrában nőttek föl, így néhányaknak nehéz elképzelni, hogy egy jóval emberségesebb világot is tudnánk teremteni magunknak. Az északi országokban egy kicsit előrébb járnak ezen a téren (Dánia sem egy utópia, hisz létezik), bár az árral szemben úsznak, mert a piacgazdaság alapmechanizmusai folyamatosan növelik az egyenlőtlenséget (lásd: kamat, profit). A kultúránk legalább 50 évvel le van maradva, és ezt a lemaradást kell behoznunk, hogy a bőséget kihasználva újra eltűnjön a szegénység. A felmérések alapján az emberek egy nagyságrendekkel egyenlőbb társadalmat szeretnének, mint a jelenlegi – hát valósítsuk meg ;)
Megjegyzés: A közösségi gazdálkodás, valamint az Erőforrás Alapú Gazdaság nem összekeverendő a szocializmussal, ugyanis míg az előbbiek decentralizált gazdasági formák, addig az utóbbi egy centralizált gazdasági rendszer volt (megbukott). Egy másik fontos különbség, hogy a szocializmust tervgazdaság jellemezte, ám a közösségi gazdálkodás lényegében helyi piacra való termelés non-profit alapon (van már ilyen, szóval ez sem utópia), az Erőforrás Alapú Gazdaság esetén pedig valós időben elégítjük ki a szükségleteket az internet révén, és beépített hatékonysági és fenntarthatósági protokollok szűrik a tömegtermelésre kerülő termékdizájnokat.
Egy gazdaságot erőforrás alapúnak nevezhetünk, ha azt már nem a piac, hanem a közösségi gazdálkodások dominálják, és annyira elterjedté váltak az IoT rendszerek, hogy valós időben követhetjük az anyagáramlásokat, és azok társadalmi-gazdasági-ökológiai hatásait. Ha szeretnél többet megtudni a közösségi gazdálkodásról, ill. az Erőforrás Alapú Gazdaságról, látogass el honlapunkra: http://tzm.hu/
Ám a múlt évszázadban olyan szintre nőtt a termelékenység, hogy már letelepült életforma mellett is képesek vagyunk megteremteni a bőséget. Ezt sokan még nem tudják, és akik tudják, azok is egy elavult, szűkösségre berendezkedett kultúrában nőttek föl, így néhányaknak nehéz elképzelni, hogy egy jóval emberségesebb világot is tudnánk teremteni magunknak. Az északi országokban egy kicsit előrébb járnak ezen a téren (Dánia sem egy utópia, hisz létezik), bár az árral szemben úsznak, mert a piacgazdaság alapmechanizmusai folyamatosan növelik az egyenlőtlenséget (lásd: kamat, profit). A kultúránk legalább 50 évvel le van maradva, és ezt a lemaradást kell behoznunk, hogy a bőséget kihasználva újra eltűnjön a szegénység. A felmérések alapján az emberek egy nagyságrendekkel egyenlőbb társadalmat szeretnének, mint a jelenlegi – hát valósítsuk meg ;)
Megjegyzés: A közösségi gazdálkodás, valamint az Erőforrás Alapú Gazdaság nem összekeverendő a szocializmussal, ugyanis míg az előbbiek decentralizált gazdasági formák, addig az utóbbi egy centralizált gazdasági rendszer volt (megbukott). Egy másik fontos különbség, hogy a szocializmust tervgazdaság jellemezte, ám a közösségi gazdálkodás lényegében helyi piacra való termelés non-profit alapon (van már ilyen, szóval ez sem utópia), az Erőforrás Alapú Gazdaság esetén pedig valós időben elégítjük ki a szükségleteket az internet révén, és beépített hatékonysági és fenntarthatósági protokollok szűrik a tömegtermelésre kerülő termékdizájnokat.
Egy gazdaságot erőforrás alapúnak nevezhetünk, ha azt már nem a piac, hanem a közösségi gazdálkodások dominálják, és annyira elterjedté váltak az IoT rendszerek, hogy valós időben követhetjük az anyagáramlásokat, és azok társadalmi-gazdasági-ökológiai hatásait. Ha szeretnél többet megtudni a közösségi gazdálkodásról, ill. az Erőforrás Alapú Gazdaságról, látogass el honlapunkra: http://tzm.hu/
Szegénység...
Ahelyett, hogy egy igazságos elosztás mellett egyre több szabadidőnk lehetne a termelékenység növekedése révén, ugyanannyit, vagy még többet gürcölünk, mint 100 éve. Ez a tőke elsőbbsége, azaz a kapitalizmus. Nem kell azonban önként a nyakunba vennünk a rabigát. Sokkal többen vagyunk, akik egy igazságos társadalmat szeretnénk, és a néhány évtizede beköszönött bőség mellett ezt már meg is valósíthatjuk. Megpróbálhatjuk érvényesíteni a közérdeket (ti. a társadalmi mutatók fenntartható módon történő javítása) az elit rövidlátó önzésével szemben, de talán célravezetőbb, ha a kétséges kimenetelű küzdelem helyett helyi közösségeket szervezünk, és arra támaszkodva fokozatosan függetlenedünk a rendszertől.
Ezzel szorosan összefügg a fenntarthatóság kérdése is, ami azt jelenti, hogy ha nem kezdünk el azonnal egy igazságos társadalom felé elmozdulni, akkor nem csak arról van szó, hogy tovább tűrjük a ránk erőltetett szegénységet és kilátástalanságot, mint kellene, hanem azt is, hogy a gazdasági növekedés okozta ökológiai károk, és a nyersanyagok kimerülése miatt az egész társadalmi-gazdasági rendszer összeomlik, ráadásul még a mi életünkben.
Ezzel szorosan összefügg a fenntarthatóság kérdése is, ami azt jelenti, hogy ha nem kezdünk el azonnal egy igazságos társadalom felé elmozdulni, akkor nem csak arról van szó, hogy tovább tűrjük a ránk erőltetett szegénységet és kilátástalanságot, mint kellene, hanem azt is, hogy a gazdasági növekedés okozta ökológiai károk, és a nyersanyagok kimerülése miatt az egész társadalmi-gazdasági rendszer összeomlik, ráadásul még a mi életünkben.
Gazdagság...
A középkorban (és ókorban) egyébként élt pár olyan király és császár is, akiknek sokkal nagyobb volt a személyes vagyona, mint a mai gazdagok bármelyikének (pl. Mansa Musa vagy Augustus császár).[1] Ám igazából nincs is túl sok értelme azt számolgatni, ki a leggazdagabb, ugyanis a pénznek is csökkenő a határhaszna, azaz minél több van, annál kevésbé emeli az életszínvonalat.
Ha tehát nagyságrendekkel egyenlőbben osztanánk el a globális jövedelmeket (ill. ha bárki hozzáférhetne a bőséggel rendelkezésre álló javakhoz), akkor tényleg igaz volna, hogy a szegények is olyan életszínvonalat élveznek, mint egy középkori király, és még a gazdagok sem éreznének különösebb változást. Sőt, a társadalmi rétegződéssel járó krónikus stressz, valamint a velük szemben tanúsított ellenszenv eltűnne, ezáltal nekik is biztonságosabbá és egészségesebbé válna az életük (csak nem volna akkora hatalmuk mások fölött, de a hatalomfüggőség betegség, amit nem kiélni, hanem kezeltetni kell). Ám manapság, az abszolút bőség közepette (10 milliárd embernek elegendő élelmiszert termelünk,[2] és több az üres lakás mint a hajléktalan [3]) a vilát lakosságának negyede a szegénységi küszöb alatt tengődik ($2/nap),[4] miközben a jövedelmek a profit és a kamat révén folyamatosan a leggazdagabbakhoz áramlanak, akiknek ezáltal a vagyona gyorsabban gyarapszik, mint a globális javak összmennyisége.[5] Jelenleg a GDP-növekmény 95%-a a leggazdagabb 1%-hoz áramlik,[6] akik a globális vagyon 50%-át bitorolják, és ez az arány egyre csak nő.[7]
[1] http://time.com/…/3977798/the-10-richest-people-of-all-time/
[2] http://www.theguardian.com/…/2…/jan/10/half-world-food-waste
[3] http://www.theguardian.com/…/europe-11m-empty-properties-en…
[4] http://www.un.org/dpi/ngosection/annualconfs/57/attali.pdf
[5] http://www.economist.com/…/econo…/2014/05/economist-explains
[6] http://www.businessinsider.com/95-of-income-gains-since-200…
[7] http://www.theguardian.com/…/half-world-wealth-in-hands-pop…
Háború...
Alapvetően a hadiipar és a bankok akarnak háborút. Ha nincs, kirobbantanak egyet. A demokrácia hiánya ürügy a bombákra és a nyersanyagok kisajátítására, ami kétségbeesést és radikalizmust szül. A nyilvánvaló erőfölény partizánharcot és terrorizmust eredményez, ami ürügy a lehallgatásra, a szabadságjogok korlátozására, és persze a háború folytatására.
A vezetők persze tudják, hogy ha bombázás helyett kórházakat, iskolákat és hidroponikus farmokat építenének, idővel a közel-kelet is egy békés hellyé válhatna. Ám a gazdasági elit a háborúból profitál igazán, és ott az olaj, szóval folytatják a hódítást. Mindeközben a nyugati országokban se volt demokrácia egy percig sem, csak annak csúfolják a gazdagok uralmát, a plutokráciát, mert négyévente választhatunk, melyik párt szolgálja ki őket. Színjáték az egész.
Klímaváltozás...
Sokan azt hiszik, a klímaváltozás hatásait mi nem, maximum a következő generáció fogja megtapasztalni. Ám valójában már most érezzük a hatásait, hiszen a migrációs válság egyik legfontosabb oka nem más, mint a közel-keleti és afrikai országok elsivatagosodása (pl. Szíria, Eritrea).[1][2] Most menekülnek ezekről a helyekről. Sokan pedig a jobb élet reményében Európába vágynak, még akkor is, ha megvetik az európaiakat. Ez egy szemléletes példa arra, hogy valaki megértse, a klímaváltozás nem a jövő problémája, hanem már a miénk is.
Aki ezzel nincs tisztában, sokszor azzal áltatja magát, hogy a klímaváltozás csak egy újabb alaptalan, de felkapott apokaliptikus vízió. A rendelkezésre álló adatok alapján azonban a klimatológusok már rég konszenzusra jutottak a klímaváltozást illetően, csak a laikus átlagember nem ismeri az adatokat, ill. nem érti a jelentőségüket.
A pszichológiai kutatások alapján már régóta tudjuk, hogy nagyon befolyásolja az embert a környezetében lévők véleménye és cselekedetei, mert félünk kilógni a sorból. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy ha már meggyőződtünk valamiről, és csak egy embert is látunk, aki aszerint cselekszik, akkor megjön a bátorságunk, és mi is merünk tenni.[3] Mutassunk hát példát, és indítsuk be a láncreakciót ;)
Ha fel is ismerték a problémát, sokaknak nehezére esik megváltoztatnia szokásait. Néhányan reménytelennek érzik az egészet, mert úgy vélik, még ha meg is változtatnák a szokásaikat, összességében nem érne sokat. Így aztán inkább hazudnak saját maguknak, és letagadják a probléma létezését, mert az könnyebbnek tűnik. A halálos betegségek esetén is jellemzően a tagadás az első reakció a páciens részéről. Itt az a könnyebbség, hogy a klímaváltozás ellen igenis tehetünk, aminek a legfontosabb eszközei a kommunikáció, és a példamutatás.
Végül előfordulhat, hogy valaki egy olyan hitrendszert vagy gazdasági ideológiát tett magáévá, aminek tételei ellentmondanak a tényeknek, jelen esetben az ember okozta klímaváltozást, ill. annak káros hatásait igazoló bizonyítékokkal (pl. a piac önszabályzó mechanizmusa, és/vagy egy felsőbb hatalom úgyis megment minket), vagy filozófiája nem összeegyeztethető a szükséges lépések megtételével (pl. gazdasági liberalizmus, vagy világvége-várás). Mindig vannak ilyenek, de igazából nagyon kevés ember ennyire makacs, és szerencsére nem is kell mindenkit meggyőznünk (valójában elég 10%).[4] Egyszerűen hagyjuk őket, és figyelmünket fordítsuk az alacsonyan függő gyümölcsök felé.
Fogyasztói kultúra...
Alapvetően azért pusztul a világunk, mert túl sokat fogyasztunk, miközben túlságosan pazarló a javak előállítása. Mindezt a profit intézménye okozza, amit az átlagember megtűr, noha csak kára származik belőle (alacsonyabbak bérek, romló közegészség, és pusztuló környezet).
A rendszer önjelölt védőszentjei azt hangoztatják, hogy a piac már a zöld termékeket igényli, így az idővel át fog állni a fenntarthatóságra. Ám a fenntarthatóságot nem lehet elérni azáltal, hogy egyre többet fogyasztunk a zöldnek kikiáltott termékekekből. Már csak azért sem, mert ezek jellemzően sokkal drágábbak, mint a többi, és az emberek többségének egyszerűen nincs rá pénze. Sőt, amikor valamint zöldnek mondanak, az többnyire puszta marketingfogás, és a termék/szolgáltatás csak a fogyasztók fejében fenntartható, ám a valóságban nem (lásd: greenwashing). Ma a legtöbb termékre ráfogják, hogy „zöld”, ugyanakkor az iparban fölhasznált nyersanyagok 90%-a már azelőtt hulladékká válik, hogy a termék elhagyná a gyárat, a termékek 80%-át pedig hat hónapon belül kidobják.[2] Ez minden, csak nem zöld.
A termelők a profit reményében azt szeretnék, hogy minél többet fogyasszunk, ám ahhoz, hogy elérjük a fenntarthatóságot, mindenekelőtt kevesebbet kell fogyasztanunk. A fenntarthatóság felé vezető út tehát a profit csökkenését okozná. Ám a profitra valójában nincs szükség, mert már elértük a bőséget, így mindenkinek jutna elég.[3][4] Annál gyorsabban érjük el a fenntarthatóságot, minél hamarabb meghaladjuk a profit gondolatát.
A legcélszerűbb, ha közösségeket alapítunk, és azokra támaszkodva fokozatosan függetlenedünk a rendszertől. Ebben nagy segítséget nyújtanak a közösségi mezőgazdálkodás, a non-profit közösségi vállalkozások, és a kamatmentes helyi pénzek. Ezek lehetővé teszik azt, hogy odafigyeljünk egymásra, és a fenntarthatóságra. Minél többen függetlenednek a rendszertől, és térnek át a lokális, fenntartható gazdálkodásra, annál jobban csökken a globális ökológiai lábnyom, így kitolódik az összeomlás dátuma.
A fogyasztói "kultúrában" az egyén önmagával való elégedettségét, sikerességét és szociális státuszát az mutatja, hogy az illető milyen gyorsan tudja a mesterségesen (pl. reklámok által) gerjesztett „szükségleteket” kielégíteni. Ám ezek valójában nem szükségletek, mivel kielégítetlenségük nem okozna fiziológiai problémákat, csak olyan vágyak, amiket az egyén csupán egy külső hatás (pl. a reklámok manipulációs képessége) miatt érzékel szükségletnek. Sokszor annyira erős ez a külső hatás, hogy sokan hitelre vesznek olyan termékeket, amire nincs is szükségük, csak félnek, ha nem tudják megmutatni ismeretleneknek, hogy birtokolják ezeket, akkor lenézik őket. Az az ironikus az egészben, hogy közben az ismeretlenek is emiatt aggódnak. Ám az ember alapvetően nem anyagias, csak sokan azzá lettek téve, ami főleg az elmúlt száz évben zajlott le, amikor a marketingesek tökélyre fejlesztették a reklámok érzelmeinkre és félelmeinkre gyakorolt hatását.
A tudományos vizsgálatok, mint például Kasser (2005) vizsgálatai, következetesen azt jelzik, hogy az anyagias (vagy inkább anyagiassá tett) emberek kevésbé boldogok és elégedettek életükkel, viszont több szorongást élnek át. Ezt hazánkban V. Komlósi, Rózsa, Bérdi, Móricz és Horváth (2006) kutatásai is alátámasztották. Megállapítást nyert, hogy a fentiek következményeként körükben gyakoribb a szorongás, a depresszió, a különféle függőségek és az egészségügyi problémák.
A fogyasztás kapcsán esetlegesen érzett öröm lényegében úgy működik, mint a drogfüggőség. Amellett, hogy az élvezet múlékony, egyre nagyobb vagy erősebb „adagra” van szükség ahhoz, hogy az adott külső inger ugyanolyan erősségű pozitív érzést váltson ki (Seligman, 2002). Ez és az üzleti világból folyamatosan érkező üzenetek (pl. reklámok) a fogyasztási cikkek habzsolására késztetik az embereket, azt sugallva, hogy a boldogság állapotát így érhetik el, noha ez soha — leszámítva az ideig-óráig tartó örömöt — nem következik be. A médián keresztül sokat lehetne ezen segíteni, de általában az ellenkezője történik (Antal, 2010; Assadourian, 2010; Beyerl, 2010; Besio & Pronzini, 2010; Miegel és mtsai, 2011), hiszen a médiaeszközök jellemzően a nagyvállalatok és bankok tulajdonában vannak.
Ezért saját, családunk, és környezetünk boldogsága és egészsége érdekében a legcélszerűbb, ha a fogyasztói kultúra és a média leleplezését terjesztjük. Ezáltal úgymond immunizálunk mindenkit, akit elérünk. Érdemes mindenkit arra buzdítanunk, hogy mindezt tovább terjesszék, hogy végül mindenkit elérjünk, és az emberek informálásával, ill. értékrendjük fejlesztésével kihúzzuk a szőnyeget a vállalatok lába alól.
Divat...
A „divat”, ill. annak felülről irányított változtatása tipikusan egy olyan jelenség, ami egy iparág összes szereplőjének érdekében áll, mivel folyamatos bevételeket generál a ruhatárunk idő előtti kicserélése révén. Ez talán összeesküvésnek tűnik, ám a divat természetes, lassú változását valószínűleg először csak egy, vagy néhány gyártó egymástól függetlenül kezdte el manipulálni és felgyorsítani a marketing révén, majd a többi gyártó a hullámot meglovagolva igazodott ahhoz, amit a piacvezetők az éppen aktuális „új divatnak” kiáltanak ki minden évben. A női magazinok és az életvezetési magazinok többsége pedig valójában nem mások, mint álcázott termékkatalógusok.
Akik még nem találták meg a saját stílusukat azok követik a divatot. És drágán megfizetnek ezért; nemcsak anyagilag, de lelkileg is, mert folyamatosan azon aggódnak, mások mit gondolnak arról, amit hord. Ez az egyik legnagyobb stresszforrás, a krónikus stressz pedig mentális betegségekhez, valamint az immunrendszer meggyengüléséhez vezet. Talán ijesztő belegondolni, hogy egy ilyen ártatlannak tűnő dolog, mint a „divat”, hosszútávon testileg-lelkileg tönkretesz minket, ám inkább arról van szó, hogy a manipulatív reklámok hatására túlságosan sokat aggódunk amiatt, hogy mások mit gondolnak rólunk. Kevesebb TV és magazin -> több egészség és boldogság.
Piacgazdaság...
Néhány évtizede már elértük a bőséget a legalapvetőbb javakból (pl. élelmiszer, lakás), csak nem jut hozzájuk mindenki, mert még mindig pénzt kérünk értük, mintha szűkös javak lennének.[1][2] A jelenlegi gazdasági rendszer (piacgazdaság) két okból is elavult; egyrészt a szűkösség menedzselésére alkották meg, ami számos jószág esetén már nem aktuális, másrészt egy olyan korban találták ki, amikor még azt hitték, hogy a Föld erőforrásai kimeríthetetlenek. Ez számos nyersanyag esetén megdőlt; már az óceánok mélyén fúrunk, és tűlevelű őserdőket tarolunk le ahhoz, hogy olajat termeljünk (lásd: Kanadai olajhomok), miközben az összes létfenntartó folyamat hanyatlóban van.[3] Ez azt jelenti, hogy a gazdaságunk saját magunkat pusztít el, és mi asszisztálunk hozzá, amikor vásárolunk, amikor hitelt veszünk föl, és amikor elmegyünk szavazni.
A pénzrendszert, amit jelenleg használunk néhány száz éve találták ki (1694-ben törvényesítették először, Angliában).[4] Ennek lényege, hogy egyrészt a törvény nem követeli meg, hogy az összes számlapénz mögött legyen fedezet (akár készpénz, akár egyéb), valamint megengedi a bankok számára a pénzteremtést. Manapság már a pénz több, mint 90%-át a magánbankok teremtik, méghozzá adósság formájában, amiért még kamatot is követelnek, ám az ehhez szükséges pénzmennyiséget soha senki nem teremtette meg. Még az államok is a bankoktól vesznek föl hiteleket, ami egészen abszurd, tekintve, hogy maguk is teremthetnének pénzt. A jövedelmek java része (hazánkban a fele) végül a bankárokhoz áramlik, akik valójában semmi hasznosat nem termelnek.[5] Kétségtelen, hogy mára már a bankok kontrollálják minden országban a pénzmennyiséget, és így a gazdaságot, politikát, és az emberek életét is. Ezért nincs értelme a választásoknak, hisz egyetlen párt sem merné elvenni a pénzteremtés jogát a bankoktól. Sőt, a legtöbb politikus még azt sem tudja, hogy a bankok pénzt teremthetnek![5]
A kamat és a profit mind azt eredményezik, hogy a jövedelmek a szegényektől a gazdagok felé áramlanak, ám a szociológiai kutatások alapján már tudjuk, hogy minél egyenlőtlenebb egy társadalom, annál betegebb.[6] A profit hajhászása a költségek externalizálásához vezet, ami azt jelenti, hogy a vállalatok költségeiket szegény, tehetetlen közösségekkel, ill. a jövő generációval fizettetik meg, a verseny pedig nem engedi, hogy odafigyeljünk a fenntarthatóságra, mert akkor lemaradunk, és tönkremegyünk. Az MIT tanulmánya alapján már tudjuk, hogy a piacgazdaság alapmechanizmusai miatt 2030-ra várható egy ökológiai-gazdasági összeomlás.[7] Ezt viszont meg tudjuk előzni, ha elkezdünk fokozatosan függetlenedni a rendszertől, pl. úgy, hogy közösségeket szervezünk, megnöveljük a javak megosztását, non-profit alapon termelünk helyi alapanyagokból, a közösség számára, és kamatmentes helyi pénzeket kezdünk el használni.
Még a 70-es években született egy tanulmány arról, hogy hány ember hal meg évente a strukturális erőszakra, azaz a szegénységre visszavezethető okok miatt. Ez a szám nagyjából 18 millióra volt tehető.[1] Azóta csak nőtt az egyenlőtlenség és a Föld népessége, tehát feltehetően sokkal többen halnak meg évente emiatt. Pedig már bőség van a legalapvetőbb javakból (pl. élelmiszer, lakás), tehát a szegénység nem más, mint felesleges szenvedés, és az összes ebből fakadó korai halál elkerülhető volna.[2][3] Összehasonlításképpen 2014-ban nagyjából 30 ezer ember haláláért volt felelős a terrorizmus,[4] évente átlagosan 100-150 ezer ember hal meg a – szintén felesleges – háborúk során,[5] kb. 450 ezren válnak gyilkosság áldozatává,[6] és kb. 1,2 millióan halnak meg közúti balesetekben.[7] Látható, hogy a kapitalista rendszerből fakadó burkolt erőszak nagyságrendekkel több áldozatot követel, mint a nyílt erőszak. A több tízmillió gondatlanságból elkövetett gyilkosságért felelős emberek (a részvényesek és szolgáik, a politikusok) pedig nemhogy nem kerülnek rács mögé, hanem jól meggazdagodnak. Ideje véget vetni ennek a gyilkosok jutalmazásának; a piacgazdaságot puszta morális okok miatt is le kell váltani. Ha nem tesszük, a szörnyetegeket segítjük, és saját túlélésünket veszélyeztetjük.
A jelenlegi gazdasági rendszer (piacgazdaság) alapmechanizmusai (pl. profit, kamat, verseny) az erőforrások mind gyorsabb kiaknázását, és folyamatos növekedést eredményeznek egy véges erőforrásokkal rendelkező bolygón, ahol a növekedésnek megvannak a határai. Ezeket a határokat már évtizedekkel ezelőtt túlléptük, és most már a bolygó tartalékait éljük föl, méghozzá olyan gyorsan, hogy ha nem fordítjuk meg a fogyasztás növekvő trendjét, akkor 2030-ra összeomlik a világgazdaság (az MIT kutatása alapján, amit azóta számos független intézet ellenőrzött és megerősített).
Ahhoz, hogy ezt elkerüljük, kevesebbet kell fogyasztanunk. Ez viszont szöges ellentétben van a piacgazdaság lényegével. A kamat intézménye eleve fenntarthatatlan, a profit a költségek externalizálását eredményezi, ami környezetpusztításhoz, és a közegészség romlásához vezet. A verseny pedig nem engedi, hogy figyelembe vegyük a fenntartarthatóságot vagy a közegészséget, ezáltal civilizációnk puszta létét fenyegeti. A bankok pénzteremtési joga és a kamat együtt pedig azt eredményezik, hogy még a kormányok is a növekedést erőltetik, hogy tudják fizetni a hiteleik kamatát (noha saját pénzt is teremthetnének). A rendszer alapmechanizmusait kell tehát kiiktatnunk ahhoz, hogy lehetővé tegye a fenntarthatóság elérését.
Megjegyzés: vannak szinte, és jószándékú politikusok is, ám hangjuk vagy elvész a zajban (Pl. Ron Paul), vagy meghunyászkodnak (Pl. Barack Obama, Hillary Clinton), vagy ha magasra törnek, de túl makacsnak bizonyulnak, akkor a gazdasági érdekek igyekeznek megöletni (Lásd: Abraham Lincoln, Andrew Jackson, John F. Kennedy, stb.).
[1] http://sustainable.unimelb.edu.au/…/MSSI-ResearchPaper-4_Tu…
[2] Richard Girling, "Rubbish!" Transworld Publishers, 2005
Rendszer...
A népszavazás, mint olyan, talán az egyetlen valóban demokratikus eszköz, amivel minden körülmények között élnünk kell. A képviselők azonban nem minket képviselnek, hanem a gazdasági elitet szolgálják. Ha minket képviselnének, akkor az állam nem venne föl hiteleket, hanem maga teremtené a pénzt, hogy elkerülje mind az inflációt, mind a deflációt, és már rég nem a növekedésre koncentrálnánk, hanem a jövedelmek egyenlőbb elosztására. Amíg egyik párt sem tűzi zászlajára, hogy a fenntarthatóság érdekében végre megállítsa a gazdasági növekedést, betiltsa a reklámokat, vagy visszavegye a bankoktól a pénzteremtés jogát, addig nem is érdemes rájuk szavazni.
A fogyasztói „kultúrában” élő emberre jellemző a disszonancia (Kasser, 2011). Hellbrück és Fischer (1999) rámutatnak arra, hogy ha a fenntarthatóság, az élhető jövő fontos belső érték az egyén számára, és ez nem nyilvánul meg viselkedésében, akkor kognitív disszonancia keletkezik. Kifejtik, hogy a létrejövő disszonanciát az elme igyekszik megszüntetni, hogy mihamarabb helyreállítsa belső harmóniáját. Erre különböző stratégiák állnak rendelkezésére. A viselkedés megváltoztatására sokszor nem kerül sor, mert a legtöbben túl nagy lemondásnak gondolják. Ehelyett inkább az önigazolás különböző formáit alkalmazzák, mint például a probléma tagadása, a felelősség elhárítása, vagy az adott viselkedés elkerülhetetlennek való beállítása. Azért fordul elő az ilyen, mert sokan azt hiszik, a fenntarthatóságot elősegító viselkedésformák (pl. a fogyasztás csökkentése) személyes hátránnyal járnak.
Ám a fenntarthatóságra való törekvés valójában nem jár hátránnyal. Sőt, jellemzően spórolni lehet velük (pl. ha kevesebb húst eszünk), vagy megtérülő beruházás (pl. szigetelés, napelem), ill. hozzájárul egészségünk megőrzéséhez (pl. teflon és műanyag edények, flakonok kerülése). Ami látható, azt idővel mások is átveszik, ami nem, arról pedig beszéljünk, és észrevétlenül „divatot teremtünk” vele. A fogyasztásunk csökkentésével párhuzamosan kezdjünk el helyi termékeket vásárolni, lehetőleg non-profit közösségi vállalkozásoktól, és használjunk kamatmentes pénzeket (pl. helyi pénzek vagy internetes valuták), hogy megkerüljük a bankokat is. Ezek jelentik az alapját egy új, közösségi alapú gazdasági rendszernek, ahol odafigyelhetünk egymásra, és a fenntarthatóságra, így lehet jövőnk
Munka...
A robotok megjelenése, valamint az egyre inkább terjedő automatizáció és komputerizáció miatt épp a szemünk előtt alakul át a globális munkaerőpiac, ahonnan rövid időn belül rengeteg ember szorulhat majd ki. Ez a váltás pedig komoly társadalmi változásokat is hozhat magával. A jelenleg élő emberfogalomhoz szorosan hozzátartozik a protestáns etika munkafogalma: „aki nem dolgozik, ne is egyék”. Ezt azinban teljesen elavult a jelenleg zajló átalakulás fényében. A technológiai változások már megteremtették annak feltételeit, hogy az alapvető szükségletekhez mindenki hozzájuthasson. Más szóval, elértük a bőséget, csak mindenkinek kellene adni belőle, hogy elkerüljük a felesleges szenvedést (és paradox módon a további népesség-gyarapodást). Ehhez azonban elengedhetetlen egy igazságosabb elosztási rendszer kialakítása, ahol a túlélés nincs összekapcsolva a a fizetett munkával, hanem alanyi jogon jár. Ez egyébként már F. D. Roosevelt, valamint Nixon elnök fejében is megfogalmazódott; előbbi egy erre vonatkozó alkotmánykiegészítést javasolt, utóbbi pedig nem mást, az alapjövedelem bevezetését.
A felmérések alapján, az emberek 86%-a nem szereti a munkáját. A leggyakoribb ellenérv ezzel a vízióval szemben tehát az, hogy egy ilyen világban senki nem lenne ösztönözve a munkára és ezért végül senki nem is dolgozna. De Köves Alexandra közgazdász adjunktus ezzel nem ért egyet: „Nekem meggyőződésem, hogy ez nem így lenne. Ha a munka nem negatív kontextusban jelenne meg, ha nem elszenvednénk a munkát, hanem az emberi élet kiteljesítéséről szólna, akkor nagyon sokan szívesen dolgoznának.”
Az emberek egy része ugyanis kifejezetten élvezi a munkáját, és ha mindenki rendelkezne egy biztos anyagi háttérrel, hogy megtalálhassa azt a munkát, amit szeret végezni, akkor a többség valószínűleg dolgozna is valamit, vagy ha más nem, a helyi közösségnek segítene. Érdemes hozzátenni, hogy a hatékonyság, a termékek élettartama, valamint a megosztás arányának növelésével eleve sokkal kevesebb ember munkájára volna szükség (tehát igazából a maradék 14% is elég lenne). Egyesek azzal érvelnek, hogy vannak olyan munkák, amiket viszont senki sem szeret elvégezni, és még nem tudjuk automatizálni (pl. Vécépucolás). Ám valószínűleg van az az ár, amiért még ezeket is vállalná valaki. Itt az ideje, hogy elkezdjük megbecsülni a munkát. Ehhez értelemszerűen meg kell haladnunk a profit intézményét, már csak azért is, mert a költségek externalizálására ösztönöz, ami többek között környezetszennyezéshez vezet, így végeredményben túlélési esélyeink romlásához. Egyébként ahogy most a reklámok révén el tudjuk érni, hogy emberek olyasmiket vegyenek meg, amire az égvilágon semmi szükségük (pl. a legújabb okostelefon/tablet, miközben a régi még működőképes), úgy hatásos társadalmi célú hirdetésekkel az elvégzendő munkákra is toborozhatunk embereket.
Reklámok...
A reklámok manipulatív jellege abban áll, hogy érzéseinkre igyekeznek hatni, és megpróbálják az éppen markecolt kacathoz vagy vegyszerhez hozzákapcsolni az egyébként valós szükségleteinket. De ez pusztán illúzió, és csak naivitásunkon múlik, hogy elhiggyük: a termék megvásárlásával automatikusan boldogok, sikeresek, szabadok, vagy egészségesek leszünk. A várakozás és vásárlás okozta izgatottságot összetévesztjük a boldogsággal, a többit pedig csak bemeséljük magunknak, mert olyan sokat adtunk érte, vagy annyira bízunk benne. Olyan ez, mint a drog. De sosem jön a boldogság, mert a boldogságot nem termékek okozzák, hanem egészséges emberi kapcsolatok, és csupa olyan dolog, ami nem kerül pénzbe.
Miért felesleges a reklám?
Még ha valamilyen csoda folytán csak őszinte és pusztán informatív reklámok léteznének is, az internet korában az égvilágon semmi szükség arra, hogy különböző termékekről informáljanak minket - ha szükségünk van valamire, vagy meg akarunk oldani egy problémát, úgyis rákeresünk az interneten. Ilyen körülmények között az, hogy a vállalatok folyamatosan a képünkbe tolják a portékájukat, nem más, mint zaj.
Egészség...
A boldogsághormonok felszabadításának legegyszerűbb, legegészségesebb (és legolcsóbb) módja a kiegyensúlyozott emberi kapcsolatok ápolása, valamint ha azt csináljuk, amit szeretünk. Ez nem véletlen, ugyanis az ember társas lény. Az egészséges élet alapja pedig az egészséges táplálkozás (sok zöldség és gyümölcs, lehetőleg vegyszermentes), a rendszeres testmozgás, és a friss levegő. A TV kiköttetése pedig mind egészségünket, mind boldogságunkat nagyban előremozdítja.
Döntések...
Nyilván nem azokra a helyzetekre vonatkozik, ahol villámgyorsan kell dönteni (pl. vezetés), vagy amikor nincs lehetőségünk utánajárni (pl. vizsgahelyzet), hanem azokra, amikor adott az idő a gondolkodásra, és a lehetőség az utánajárásra (pl. táplálkozás, vásárlás, véleményformálás, véleménynyilvánítás, másokhoz való viszonyulás, társas kapcsolataink ápolása, lakóhely-, munka-, és életmód megválasztása, nevelés, szabadidőnk eltöltése, életünk céljának kitalálása, stb.).
Az egyik legfontosabb pszichológiai megfigyelés, hogy sök döntés automatikus, nem tudatos folyamatok eredménye, amik olyan információkon alapulnak, amiről elménk tudatos, racionális részének alig van némi fogalma. Egyre több a pszichológiai és neurobiológiai bizonyíték arra, hogy a gondolkodás két külön rendszer eredménye: egy szabályalapú rendszeré, ami tudatos, racionális, és szándékos, ill. egy asszociatív rendszeré, ami nem tudatos, érzékletek által hajtott, és impulzív (Sloman, 1996; 2007). A "Nudge" c. könyvőkben Thaler és Sustein (2008) a szabályalapú rendszert Mr. Spock-hoz, az asszociatív rendszert pedig Homer Simpson-hoz hasonlítják.
Meglehet, azért lehet az, hogy egy mélységesen elavult gazdasági rendszert működtetünk, ami a társadalom széthullása, valamint saját pusztulásunk felé hajt minket, mert túl sokan túl gyakran gondolkodnak úgy, mint Homer Simpson. Pedig mindenkinek van frontális agylebenye, szóval mindenki képes úgy gondolkodni, mint Spock. Népszerűsítsük ezt ismeretségi körünkben, mert ez a változás, és túlélésünk kulcsa
Háborúk...
A háborúkat persze manapság pusztán profitért, vagy üzleti érdekek védelme érdekében is kirobbantanak a gazdasági elittel összefonódott korrupt kormányok (lásd: USA olajháborúi), ám kétségtelen, hogy ott is kirobbannak háborúk, ahol ezek az érdekek inkább stabilitást szeretnének, mert már hatalomra juttatták bábkormányukat (pl. Irak). Ez ennek a háborúknak (és történelmileg a háborúknak úgy általában) az első számú oka a túlnépesedés.
A túlnépesedés ugyanis például egy félsivatagos országban többek között túllegeltetést eredményez, ami a területek elsivatagosodásához vezet, ami pedig a legeltetés, és alapvetően a vidéki élet ellehetetlenüléséhez. Emiatt az emberek megélhetést keresve elkezdenek a városokba áramlani, és ha a kormány nem tudja őket ellátni (mert mondjuk nem saját pénzt használ, így az emberek élelmezése, elszállásolása, és a gazdaság újraszervezése eladósítaná az országot), akkor a helyzet rövidesen polgárháborúba torkollik, ami pedig menekültáradatot indíthat (lényegében ez történt Szíriában és Eritreában).
Energia...
A „The Guardian” egy független brit napilap, ami 1959 óta működik ezen a néven. Az újság neve korábban „Manchester Guardian” volt, és 1936 óta egy alapítvány gondoskodik a lap anyagi és szerkesztői függetlenségéről. Igazából csak egy független lap esetén van esély arra, hogy az olvasók az igazságot olvassák, a különböző gazdasági vagy politikai érdekcsoportok tulajdonában lévő lapjainál ugyanis értelemszerűen úgy ferdítik azt, hogy nekik kedvezzen, és elhallgatnak mindent, ami veszélyt jelenthetne hatalmukra.
De hogyan is jutottak erre a következtetésre a lapnál? Tudvalevő, hogy még a szolgáltatások esetén is van némi anyagfelhasználás, tehát mindenféle gazdasági növekedés plusz nyersanyag-használattal jár, azaz plusz hulladékkal, következésképpen extra környezetterheléssel. Ha tehát valamilyen csoda folytán még a globális olajtermelési képesség drasztikus csökkenése előtt teljesen át tudnánk állni megújuló energiára, ám az öncélú gazdasági növekedés hajszolását nem adnánk föl, akkor csak az történne, hogy megújuló energiát felhasználva irtanánk az erdőket, és változtatnánk szemétteleppé élőhelyünket. A légszennyezés talán valamelyest csökkenne, de ugyanúgy elfogynának a nyersanyagok, és ugyanúgy mérgeznénk a talajt és a vizeket, amiktől túlélésünk függ.
A klímamozgalom egy hatalmas hibát vétett: a fosszilis energiahordozókra koncentrált (ráadásul csekély sikerrel), holott a probléma sokkal mélyebben húzódik: a gazdasági rendszerünk alaplogikája, ahol a cél a folyamatos növekedés. Számos pontban fölfedezhető a párhuzam a piacgazdaság és a rák között; mindkettő addig növekszik, amíg elpusztítja a gazdatestet. Ahhoz, hogy túléljük a következő pár évtizedet, sürgősen át kell állnunk egy fenntartható gazdasági rendszerre; ezáltal a megújuló energiára való áttérés is magától értetődővé válik. A gazdasági elit nyilván nem mondana le profitjáról, képviselőink pedig igazából nem minket képviselnek, hanem a gazdasági elitet szolgálják ki (pénz beszél). Tehát a saját kezünkbe kell venni a változást, és a rendszer megváltoztatására tett kudarcra ítélt próbálkozások helyett egyszerűen függetlenednünk kell attól. Fogyasszunk kevesebbet, szervezzünk közösségeket, támaszkodjunk rájuk, alapítsunk non-profit közösségi vállalkozásokat, és használjunk kamatmentes pénzt (ami lehelet helyi, vagy akár internetes valuta).
Fejlődés...
A jólétet, vagyis a közegészséget a társadalmu mutatók mérik, nem pedig a GDP. Az ugyanis csak egy proxi, amely növelése egy darabig valóban javítja ezeket a mutatókat, ám egy bizonyos szint fölött (amit az OECD országok már rég elértek), a gazdaság növelése már nem, csak az egyenlőtlenség csökkentése javítja a társadalmi mutatókat, azaz a jólétet.[1]
Társadalmi
mutatók: születéskor várható élettartam, csecsemőhalandóság,
gyilkosságok, öngyilkosságok, mentális betegségek, függőségek
előfordulási aránya, elhízottság, és alultápláltság aránya, iskolát
abbahagyók, és bebörtönzöttek aránya, tinédzserkori terhesség, és
általános bizalom. Ha jól akarunk élni, akkor ezeket kell növelnünk, nem
a GDP-t. A jólét ugyanis gazdasági növekedés nélkül is javítható (pl.
megosztás, vagy a termékélettartam növelése révén).[2] Ha a gazdaság
lényege, hogy kielégítse az emberek szükségleteit, és javítsa az
életkörülményeiket. Ha a gazdaság nem a társadalmat szolgálja, akkor le
kell cserélni (lásd: közösségi gazdálkodás, EAG, stb.)
Ökológiai lábnyom: Az ökológiai lábnyom egy erőforrás-menedzselésben és társadalomtervezésben használt érték, ami kifejezi, hogy adott technológiai fejlettség mellett egy emberi társadalomnak milyen mennyiségű földre és vízre van szüksége önmaga fenntartásához és a megtermelt hulladék elnyeléséhez. A népesség, a fogyasztás, és a hatékonyság határozza meg; az első kettő csökkentésével, valamint a harmadik növelésével javítható.
Világszinten, és hazai viszonylatban is kb. 160% az ökológiai lábnyom, tehát nem fenntartható. [3][4] Tehát világviszonylatban, és hazai szinten is legalább 40%-kal csökkenteni kell az ökológiai lábnyomot, hogy elkerüljük az összeomlást. A jelenlegi gazdasági rendszerben (piacgazdaság) a hatékonyságnövelés esetleges, fogyasztásnövelés nélkül pedig hamar válságba kerülne. A népesség viszont bármikor csökkenthető születésszabályozás révén, ami ráadásul kiutat jelent a szegénységből a hátrányos helyzetű családok számára!
[1] https://www.ted.com/talks/richard_wilkinson?language=hu
[2] http://epa.oszk.hu/…/EPA01739_eszmelet_2013_100_tel_mell.pdf
[3] http://www.footprintnetwork.org/…/index.php/GFN/page/world…/
[4] http://www.fna.hu/mittehetsz/okolabnyom
Ökológiai lábnyom: Az ökológiai lábnyom egy erőforrás-menedzselésben és társadalomtervezésben használt érték, ami kifejezi, hogy adott technológiai fejlettség mellett egy emberi társadalomnak milyen mennyiségű földre és vízre van szüksége önmaga fenntartásához és a megtermelt hulladék elnyeléséhez. A népesség, a fogyasztás, és a hatékonyság határozza meg; az első kettő csökkentésével, valamint a harmadik növelésével javítható.
Világszinten, és hazai viszonylatban is kb. 160% az ökológiai lábnyom, tehát nem fenntartható. [3][4] Tehát világviszonylatban, és hazai szinten is legalább 40%-kal csökkenteni kell az ökológiai lábnyomot, hogy elkerüljük az összeomlást. A jelenlegi gazdasági rendszerben (piacgazdaság) a hatékonyságnövelés esetleges, fogyasztásnövelés nélkül pedig hamar válságba kerülne. A népesség viszont bármikor csökkenthető születésszabályozás révén, ami ráadásul kiutat jelent a szegénységből a hátrányos helyzetű családok számára!
[1] https://www.ted.com/talks/richard_wilkinson?language=hu
[2] http://epa.oszk.hu/…/EPA01739_eszmelet_2013_100_tel_mell.pdf
[3] http://www.footprintnetwork.org/…/index.php/GFN/page/world…/
[4] http://www.fna.hu/mittehetsz/okolabnyom
Alapjövedelem...
Egy remek lehetőség a szabadságra az alapjövedelem vagy alapjuttatás bevezetése, pl. népszavazás útján (az alapjuttatás meghatározott áruk körére vonatkozó havi kvóta). Csak a szavazás előtt meg kell értetni a lakossággal, hogy ez jó nekik, nehogy úgy járjunk, mint a svájciak, akik balga módon leszavazták az alapjövedelmet.[1] A modern kori (bér)rabszolgaság bilincsek és láncok nélkül is működik, mert szerepüket átvették az olyan ostoba tévhitek, mint pl. „úgysem jutna elég mindenkinek”, vagy „az ember önző, és képtelen a kooperációra”, vagy „ha mindenkinek járna étel és lakás, akkor mindenki otthon rohadna a kanapén”.
Idehaza kalóriában számolva 1,5x annyi élelmiszert termelünk, mint amennyire egyébként szükség volna, és legalább 4x annyi az üres lakás, mint a hajléktalan.[2][3][4] Az éhezés és hajléktalanság tehát nem a „gyatra gazdasági teljesítmény”, hanem pusztán az igazságtalan elosztás eredménye. Aki hagyja, az hozzájárul százezrek szenvedéséhez, ráadásul bármikor a sorsukra juthat, ha elveszíti munkáját (akkor meg milyen jól jönne a segítség).
Az elitista, társadalomellenes rendszer önjelölt papjai a közgazdaságtan önző, racionális, haszonmaximalizáló embermodelljére hivatkoznak, ami valójában a pszichopata jellemrajza. Az ember társas lény, empatikus és teli van érzelmekkel, amik megértésük és feldolgozásuk híján eluralkodhatnak az elmén (főleg, ha a propaganda és a reklám ráerősít). Mindenki közös célja a társadalmi mutatók fenntartható módon történő javítása, amit az alapjövedelem/alapjuttatás elősegít. Csak akarni kell. A gyorsan terjedő automatizáció miatt amúgyis elkerülhetetlen [5]
Ami a lustaságot illeti, az emberek többsége számára nem elég az étel és a hajlék, mert szeretne kultúrálódni, sportolni, utazni, stb. Így a többség dolgozna, de ha nem sikerül munkát találnia, az sem lenne tragédia. A megélhetési kényszer okozta kétségbeeséssel együtt a felesleges munkák is eltűnnének (főleg, ha betiltjuk a profitot), a kellemetlen, de szükséges munkákat pedig rendesen megfizetnék (társadalmi célú hirdetésekkel is lehet toborozni).
Automatizáció...
Stephen Jay Gould (1941-2002) amerikai paleontológus, evolúciós biológus, tudománytörténész, író, tanár, az evolúció szakaszos egyensúly elméletének egyik megalkotója.
A fizetett munkahely ideája, valamint a teljes foglalkoztatottság görcsös erőltetése évtizedekkel elavult koncepciók a bőség, valamint az automatizáció és komputerizáció exponenciális terjedésének fényében. Ezek hosszútávon elkerülhetetlenné teszi az alapjövedelem (vagy alapjövedelem) bevezetését. A múltban az automatizáció csak az ipart, majd a mezőgazdaságot érintette, de a 90-es évek óta már a szolgáltatószektor munkahelyei sem védettek tőle. És nincs negyedik szektor, ahová át lehetne „menekíteni” a munkahelyeket. Újabb munkahelyek kitalálásának pedig nagyjából annyi értelme van, mint a zabhegyezésnek. Ha ugyanis egy gazdaság nem az emberek szükségleteit elégíti ki (méghozzá hiánytalanul), hanem arra szolgál, hogy egy szűk réteg profitáljon működéséből és rákszerű terjedéséből, akkor az a gazdaság nem méltó a megmentésre. De szerencsére van alternatíva.
Ha szeretnénk 15 év múlva jól élni, vagy egyáltalán túlélni, akkor itt az ideje, hogy elkezdjük csökkenteni a fogyasztásunkat, és szálanként elszakítani a bankokhoz és for-profit vállalatokhoz fűződő kötelékeinket, és felváltsuk ezt a helyi közösségekkel. Az adósságalapú, kamatterhelt pénznek remek alternatívája a kamatmentes helyi pénz, a for-profit vállalatoknak a non-profit közösségi vállalkozások, az állam helyett pedig célszerűbb az önkormányzat felé fordulni, mivel a helyi ügyek mindig átláthatóbbak, és az emberek is könnyebben elérhetők és mobilizálók a közérdek érvényesítése céljából.
Az sem árt, ha kevesebb gyermeket vállalunk. Sokan nem tudják, de országunk is túlnépesedett, mivel 60%-kal túlléptük az ország ökológiai lábnyomát.[1] És amúgysem a fiatalok fogják eltartani a nyugdíjasokat, mert már most sincs elég munka számukra, hét még 20 év múlva, amikor a munkák felét már automatizálni és komputerizálni tudják.[2] Emellett azzal is sokat teszünk a jövőnkért (és a jövőbeli migránsáradat enyhítéséért), ha fogamzásgátló szerekre, ill. a családtervezés népszerűsítésére adakozhatunk.
A szóban forgó cikk:
https://www.theguardian.com/global-development-professionals-network/2016/jul/15/clean-energy-wont-save-us-economic-system-can
***
Válogatott képes üzenetek:
***
Videók és videócsatorna :
Youtube csatorna:
https://www.youtube.com/channel/UCi-ACoe2S8r6HCGByke88iA
***
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése