„Én vagyok a magyarok legelső királya,
utolsó világrészről én kihozója!
utolsó világrészről én kihozója!
Én lehetek tehát magyarnak példája,
Hírét s birodalmát hogy nyújtsa szablyája.”
Hírét s birodalmát hogy nyújtsa szablyája.”
- Zrínyi Miklós Atillát mint magyar királyt méltatja (1651)
Atilla-Birodalomban is fő szerepet játszik a Duna. A Duna az a tengely, amely köré szerveződik az ország. Atilla vára (Dobogó-kő) a Pilisben (PiLiS = VaLLáS), abban a Duna (DuNa = TaN) kanyarulata által körülölelt térségben volt, amely végig a középkorban az uralkodói központ szerepét töltötte be.
Miért fontos mindez? Azért, mert bármennyire is pogánynak nevezik a hunokat és Atilla magyarjait, magát Atillát is, a néphagyomány szerint Birodalma uralkodójaként legfelső szinten Jézus Krisztust tartja. Atilla tehát keresztény volt!
Arra a kérdésre pedig, hogy milyen minőségű volt az élet Atilla Birodalmában, elég azt a Priszkosz rhétor által leírt esetet felelevenítenünk, amely két görög találkozásáról szól. Az egyik maga Priszkosz, a másik pedig egy Hunniában szabadon és boldogan élő görög ember. Álljanak itt ez utóbbi ember szavai mintegy annak bemutatására, hogyan érzékelte az élet minőségét valaki, aki Bizáncban és Atilla Birodalmában is élt.
„Oh igen - folytatá pillanatnyi eszmélkedés után az ember a hunoknál, ha egyszer a had munkája befejezve, gondtalan életet él, senki nem háborgatja, semmi nem zavarja. A háború minket táplál, mind azokat kik a római kormány alatt élnek, kiszivja s tönkreteszi. A római alattvalónak mások karjába kell ön életének reményét helyezni, miután egy zsarnok törvény nem engedi, hogy fegyvert viseljen, mellyel magát védelmezhesse; azok, kiknek a törvény a fegyverviselést megengedi, bármily vitézek volnának is rosszul folytatják a háborút, részint tudatlan, részint gyáva főnökeik által nyűgözve lévén. Azonban a háború baja mind semmi azon nyomorúsághoz mérve, mely a rómaiaknál a békével együtt jár, mert ekkor van igazán virágában a kiállhatatlan szigorú adó, a kincstári ügynökök huzavonája és a hatalmasok elnyomása. De hogyan is lehetne másképp? A törvény nem mindenkire nézve ugyanaz. Ha gazdag vagy hatalmas ember hágja át, büntetlen viheti jogtalankodásait, hanem szegény embert, oly embert ki a törvényes formaságokat nem ismeri, a büntetés késedelem nélkül el fog érni, hacsak kiköltekezve s a végtelen per által tönkrejutva kétségbeestében ítélet előtt el nem hal. Pénzért juthatni csak igazsághoz és törvényhez nézetem szerint a legnagyobb igazságtalanság. Ha valami sérelmed van, törvényszékhez nem járulhatsz, ítéletet a bírától nem nyerhetsz míg bizonyos összeg pénzt előre le nem fizetsz a bíró és alárendeltjei javára.” - Priszkosz rhétor -
A fent leírt esemény tanulságait levonva kijelenthetjük, hogy még ezen a viszonylag alacsony szinten is egészen más volt Atilla birodalma, mint a vele szemben álló görög-római világ. Összehasonlíthatatlanul nagy minőségi ugrást jelentett Hunniában élni Bizánchoz és Rómához viszonyítva, akár erkölcsi, akár anyagi szemszögből vizsgálódunk. Ezt pedig nem egy jelenkori „elfogult, délibábos” magyar kutató, hanem egy kortárs, a hunokkal ellenséges birodalom valamikori polgára jelenti ki. Azt is mondhatjuk, hogy a két életeszmény úgy viszonyul egymáshoz, mint fény a sötétséghez.
Atilláról azt is tudnunk kell, hogy ő a görög-római világot úgy kezelte, mint egy betegséget. Birodalma határai mentén háromnapi járóföldnek megfelelő területet hagyott lakatlanul, ahova senkit nem engedett betelepülni. Ehhez hasonló módon a középkorban a járványok elől védekeztek.
Fülöp Szabolcs református lelkész - Székelydálya
*
Kép forrása:
http://azeletvan.network.hu/blog/az-elet-van-mely-gyonyoruseges-hirei/attila-hun-fejedelem
Szöveg lelőhelye:
HUN Nemzetiség
(facebook)
A Világ Ítélethozója Atilla önmérséklete Róma kapujában olyan szellemi fölényt takar, amivel azóta sem tudott a nyugati történetírás megbirkózni. Jutalmul barbár fenevadként tartják számon és a kisgyerekeket riogatják vele. Ők nem tudják, neki Róma csak egy állomás volt az egységes magyar Európa megteremtésének útján. Azóta sem volt igazi európai politikus, aki hozzá mérhető lenne. Szakrális királyaink égben fogant végtelen hatalma, melyet népükért használtak, fényévnyi távolságokra volt a barbár nyugatiak Róma romjaiba kapaszkodó hatalomőrületétől. Ma már körvonalazódni látszik az is, hogy a Római Birodalmat úton-útfélen segítő hunok Atillával sokkal messzebbre néztek, mint ahogy azt ma tanítják.
Atilla-Birodalomban is fő szerepet játszik a Duna. A Duna az a tengely, amely köré szerveződik az ország. Atilla vára (Dobogó-kő) a Pilisben (PiLiS = VaLLáS), abban a Duna (DuNa = TaN) kanyarulata által körülölelt térségben volt, amely végig a középkorban az uralkodói központ szerepét töltötte be.
Miért fontos mindez? Azért, mert bármennyire is pogánynak nevezik a hunokat és Atilla magyarjait, magát Atillát is, a néphagyomány szerint Birodalma uralkodójaként legfelső szinten Jézus Krisztust tartja. Atilla tehát keresztény volt!
Arra a kérdésre pedig, hogy milyen minőségű volt az élet Atilla Birodalmában, elég azt a Priszkosz rhétor által leírt esetet felelevenítenünk, amely két görög találkozásáról szól. Az egyik maga Priszkosz, a másik pedig egy Hunniában szabadon és boldogan élő görög ember. Álljanak itt ez utóbbi ember szavai mintegy annak bemutatására, hogyan érzékelte az élet minőségét valaki, aki Bizáncban és Atilla Birodalmában is élt.
„Oh igen - folytatá pillanatnyi eszmélkedés után az ember a hunoknál, ha egyszer a had munkája befejezve, gondtalan életet él, senki nem háborgatja, semmi nem zavarja. A háború minket táplál, mind azokat kik a római kormány alatt élnek, kiszivja s tönkreteszi. A római alattvalónak mások karjába kell ön életének reményét helyezni, miután egy zsarnok törvény nem engedi, hogy fegyvert viseljen, mellyel magát védelmezhesse; azok, kiknek a törvény a fegyverviselést megengedi, bármily vitézek volnának is rosszul folytatják a háborút, részint tudatlan, részint gyáva főnökeik által nyűgözve lévén. Azonban a háború baja mind semmi azon nyomorúsághoz mérve, mely a rómaiaknál a békével együtt jár, mert ekkor van igazán virágában a kiállhatatlan szigorú adó, a kincstári ügynökök huzavonája és a hatalmasok elnyomása. De hogyan is lehetne másképp? A törvény nem mindenkire nézve ugyanaz. Ha gazdag vagy hatalmas ember hágja át, büntetlen viheti jogtalankodásait, hanem szegény embert, oly embert ki a törvényes formaságokat nem ismeri, a büntetés késedelem nélkül el fog érni, hacsak kiköltekezve s a végtelen per által tönkrejutva kétségbeestében ítélet előtt el nem hal. Pénzért juthatni csak igazsághoz és törvényhez nézetem szerint a legnagyobb igazságtalanság. Ha valami sérelmed van, törvényszékhez nem járulhatsz, ítéletet a bírától nem nyerhetsz míg bizonyos összeg pénzt előre le nem fizetsz a bíró és alárendeltjei javára.” - Priszkosz rhétor -
A fent leírt esemény tanulságait levonva kijelenthetjük, hogy még ezen a viszonylag alacsony szinten is egészen más volt Atilla birodalma, mint a vele szemben álló görög-római világ. Összehasonlíthatatlanul nagy minőségi ugrást jelentett Hunniában élni Bizánchoz és Rómához viszonyítva, akár erkölcsi, akár anyagi szemszögből vizsgálódunk. Ezt pedig nem egy jelenkori „elfogult, délibábos” magyar kutató, hanem egy kortárs, a hunokkal ellenséges birodalom valamikori polgára jelenti ki. Azt is mondhatjuk, hogy a két életeszmény úgy viszonyul egymáshoz, mint fény a sötétséghez.
Atilláról azt is tudnunk kell, hogy ő a görög-római világot úgy kezelte, mint egy betegséget. Birodalma határai mentén háromnapi járóföldnek megfelelő területet hagyott lakatlanul, ahova senkit nem engedett betelepülni. Ehhez hasonló módon a középkorban a járványok elől védekeztek.
Fülöp Szabolcs református lelkész - Székelydálya
*
Kép forrása:
http://azeletvan.network.hu/blog/az-elet-van-mely-gyonyoruseges-hirei/attila-hun-fejedelem
Szöveg lelőhelye:
HUN Nemzetiség
(facebook)
Napkirály volt Atilla,a Rabszolgatartó birodalmak szétzúzója.
A Világ Ítélethozója Atilla önmérséklete Róma kapujában olyan szellemi fölényt takar, amivel azóta sem tudott a nyugati történetírás megbirkózni. Jutalmul barbár fenevadként tartják számon és a kisgyerekeket riogatják vele. Ők nem tudják, neki Róma csak egy állomás volt az egységes magyar Európa megteremtésének útján. Azóta sem volt igazi európai politikus, aki hozzá mérhető lenne. Szakrális királyaink égben fogant végtelen hatalma, melyet népükért használtak, fényévnyi távolságokra volt a barbár nyugatiak Róma romjaiba kapaszkodó hatalomőrületétől. Ma már körvonalazódni látszik az is, hogy a Római Birodalmat úton-útfélen segítő hunok Atillával sokkal messzebbre néztek, mint ahogy azt ma tanítják.
Aki most
legyinteni akar, halassza későbbre: bizony mindkét Római Birodalom
adófizetője volt Atillának, mégpedig igen nagy tételben, ugyanakkor a
hunok élelmezték őket. Ez úgy volt lehetséges, hogy az eurázsiai
búzatermő öv mind a hunoké volt, hatalmas hajóparkjuk pedig e termény
szállításával foglalkozott. Badiny ez utóbbi megállapításainak
természetesen megsemmisítően romboló hatása van az eddig hangoztatott,
nomád - értsd: primitív és barbár- életmóddal fémjelzett előtörténeti
elképzelésekre. Hogyan is tudhatnának primitív barbárok kontinensnyi
méretekben búzát termelni és szállítani? Pedig ezt tették.
Ami itt a legdöntőbb érvnek tekinthető a szkíták, hunok, avarok, Atilla, Baján és később Árpád mozgalma körül, az a felismerés, hogy a Kr. e. 1200 táján indult hun háborúk Kínától Rómáig a rabszolgatartó társadalmak szétzúzását célozták. A rabszolgatartók borzalmas irtást végeztek Európa magyari földműves őslakói között. Felszabadítottak szinte minden (rokon) népet Eurázsiában és egyúttal felszámolták a nagy ókori rabszolgatartó társadalmakat. Hogy miért tettek volna ilyet? Mert ők tudták, hogy egész Európa földművesei, az őslakók, a Kárpát-medenceiek, a kelták nyugaton és a szkíták, szarmaták keleten mind az ő népük és a reájuk telepedők nyomása alatt nyelvüket és nemzetüket készültek elveszíteni. A harcias nagyállattartók, a rettenthetetlen katonák jöttek felszabadítóként vissza földműves testvéreik hívására, és a nagy munkát el is végezték. A szlávokat sem ajándékképpen szabadították fel, hisz kőztük is rengeteg őshonos földművelő készült felszívódni és elveszíteni nyelvét. Nem csoda hát, hogy a "horrortörténelem" - (a tanított köztörténet) - írói minden hunban, de legfőképpen Atillában szörnyeteget szeretnének láttatni, hisz az ő népeik jólétét tönkretette Atilla. Nekik valóban a Flagellum Dei, Isten ostora csapott végig a hátukon. Nekünk viszont Atilla első nagy királyunk, népünk megmentője és újraegyesítője. Európának pedig akár Catalaunummal, akár nélküle, döntő változásokat hozott. Az addigra megváltozott tudatú nyugat-európai magyari leszármazottakat nemzetünkbe visszahozni már nem tudta, de a földrésznek e részét is felszabadította. Különös módon az akkor felszabadult Nyugat-Európa, amely akkor frank név alatt kezdett új életet és egyesítette nyers erőit, a bukott Római Birodalom eszménye helyett nem talált jobbat. Még különösebb az, hogy szinte Bismarckig tovább élt a Birodalom iránti vágyódás ezen a tájon. Hogy ez Róma "zsenialitását", vagy az utódok gondolati sivárságát bizonyítja-e inkább, majd megválaszolja valaki az eljövő generációkból.
Vesztésre áll már a népvándorlás elméletének ügye is, Atilla nem lehetett egyszerre a dominósor két végén, amikor valójában ki sem mozdult Európából. A rómaiak és görögök-bizánciak Atilla csapásait meglehet, egy számukra végtelennek tűnő népözöntől elszenvedett csapássorozatként élték meg. Úgy tűnik, hiába írtak eddig már könyvtárakat tele a hunokról és Atilláról, mert csak azon tények alapján is, amit itt sikerül felemlíteni, az ő történetüket is újra kell írni. A rabszolgaság felszámolása helyreállította a népek valódi egyenjogúságát. Hogy ez mennyire így van, arra fényes bizonyíték a perzsa, arab, itáliai és görög pompázatos világbirodalmak romjain maradt egykori vezérnépek utódainak eljelentéktelenedése, elszürkülése.
Arra mindenesetre maradt energiájuk, hogy egykori "dicsőséges" történelmüket úgy írják meg, hogy abból ne derüljön ki a valóságos ókori történelem és saját bűneikért a sommásan barbárnak nevezett népeket tegyék felelőssé. A "barbárok" istene, műveltsége, tudása ma is fénylik. Többek közt mi magunk is emiatt lettünk "betolakodók" saját őshazánkban, ez a "jutalom" kijárt Atilla örököseinek. A nyugaton felszívódott hunokban már nem keresnek ellenséget, onnét nézve megszűntek létezni. Ami pedig Buda halálát illeti, nemcsak a történeti tények cáfolják, de a magyar szellemiség sem engedte meg ilyen tett elkövetését sem Atillának, sem másnak. És ha ilyen szörnyűség elkövetését csak az erkölcsük nem engedte, akkor azt nem is tette meg senki, akár van erre "írott" forrás, akár nincs.
A hun kérdéskör tárgyalásába a németek már eddig is nagy energiát fektettek, valószínűleg nem véletlenül, ők a hunok "indogermánságából" kiindulva szeretnének a Régi Kelettel azonosulni. E szándék megléte azt mutatná, nem is olyan rossz a hurok származása. Szerintem azonban rossz úton járnak, ha a hunok indogermanizálásán munkálkodnak, mert az Atillával és a hun névvel kapcsolatos németországi helynevek azokra a területekre összpontosulnak, ahol valóságos hun letelepedés volt: Bajorországban és Svájcban, ez pedig nem indok arra, hogy a fehér hunokat - akik Ammianus Marcellinus szerint tényleg fehérek és szőkések lettek volna, mint az alánok - egyszerűen germánnak jelentsék ki. E kérdések megválaszolását bízzuk azokra, akik ezt felvetették. Ami azonban mindenki számára megfontolandó lehet, az éppen az a kívánság, hogy mindenki a saját történelmére lehessen büszke, akármilyen volt is az, pusztán azért, mert az a sajátja. Nyugodtan felszámolhatjuk tehát a kis nép - kis történelem, nagy nép - nagy történelem téveszmét most így együtt, mindannyian.
A földi és égi Hadak Útja és a magyar műveltség gyökerei
Megérezzük és kitapintjuk az akkor "ismert" földrajzi területeken kívül működő hun-pártos birodalmak erős hatásait, láthatatlan anyaszékhelyeit, ahol a menekülők új erőre kaphatnak. Talán van is egy hatalmas, kontinenseket átölelő, Esztergomtól a kínai Ordosig érő ősi, népeink megtartó országútja, a mag, amelyen élni, életben maradni, erőt gyűjteni, visszatérni és elválni lehet. Pap Gábor már ráérzett e gondolatra. Talán a földi Hadak Útja ez, Csaba királyfi e világban megtestesült hadiösvénye, mint az égi Tejút párja, ahová mindig volt lehetőség szorongatott helyzetekben visszatérni. Általában az "ismeretlen eredetű és barbár" népekről - és ilyen rengeteg van e környéken az indogermán történetírás szerint - legtöbbször az derül ki, hogy magyari népek ők, akár Keleten, akár Nyugaton élnek-nevük, nyelvük, kultúrájuk, vallásuk, tudásuk van, mert a Tudás Népe ők. Ha kell, városokat építenek, ha kell kamlikot (és nem jurtát), ha kell, hajót építenek, ha kell, lovon élnek. Mindenütt otthon vannak az irdatlan méretű tájakon, tudják pontosan, mi történik tőlük ezernyi kilométerekre. Ők a szkíták (hunok, magyarok stb.)
Kozmikus méretekben gondolkodnak, testvérük a mindenség. Bárhová nyúlunk e táj (és e nép) történelmében, művészetében, gondolkodását reprezentáló bármilyen területen az ősi gyökerek kozmikus eredetű bizonyítékaiba botlunk egyfolytában. Ha valakinek kétsége támadna e megállapítás iránt, próbálja megmagyarázni saját kútfőjéből népmeséink rejteki tartalmát, mennyezett templomaink kazettás, festett, elképzelhetetlen tömegű népi motívumos ábrázolásainak rejteki, az Égből, a Zodiákusról letekintő hit és tudás tartalmát - melyek kozmikus és mégis végletesen letisztult hétköznapi tudást tömörítenek hallatlan sűrűséggel - saját maga, ezzel is bizonyítandó megalapozott tudását a cáfolatra. Mai hétköznapi tudásunk bizony kevés ehhez. Ugyanerről a Zodiákusról - legyen az keleti vagy nyugati - és a Tejútról származik a magyar műveltség minden többi tudása és eleme is. Minden, minden tárgy, ami a magyar műveltséget hordozza, beszél, eligazít, irányt szab, erkölcsöt oktat, vallást tanít, eligazít a világegyetemben és a hétköznapokban. De nem csak ezek. Ugyanezt a tudást hordozza a magyar tánc is, mozdulatai regényeket beszélnek ugyanerről, amiről a hímzések, faragások, aranytálak, kancsók, mennyező festett táblák is. Csontváry géniusza minden képéről visszaköszön az utókorra, a Zodiákus lényeit és lényegüket jeleníti meg ő is más, rejteki nyelven számunkra a kultúra mélyére ásva. Ugyaninnen táplálkozik a magyar zene is. Az újabb kutatások arra mutatnak, - megkoronázva az eddigi felismeréseket -, hogy innét származik a magyar nyelv maga is: az ige, a vers. Bár nyelvészeink még nem végeztek a munkával, de remélhetőleg erre igen jó esély mutatkozik.
E fejtések jelentik ma a kutatás legforróbb pontjait. Újra táltosokra van szükségünk a régiek műveltségének megfejtésére. Erre ma Magyarországon még csak néhány elme képes.
Táltosokra van szükség, hogy a tudásra vágyókat újólag felismert ősi kincseink megértésére megtanítsuk. Az a páratlan és hallatlan gazdagság, amely körülvesz mindannyiunkat, kötelez annak megbecsülésére, de nem a múzeumok tárlóiban van e kincs helye. Hétköznapi életünket kell átszőjék egy teljes életen át. Eljött az ideje annak, hogy a magyar műveltség oktatását kiterjesszük utódainkra. Bár e munka még csak kísérleti jelleggel működik, nincs kétségem afelől, hogy a kísérlet fényes sikerrel fog zárulni. Akkor majd ne szégyelljük magunkat iskolás gyermekeinktől megtudakolni a magyarázatot a "jó pásztorok hagyatékáról". Hagyjuk magunkat újra megtanítani ezekre a fontos dolgokra. Az a szerencse, hogy örökösei lehetünk a történelem gyermekeinek, hallatlan energiát kell felszabadítson bennünk hagyományaink megbecsülése és ápolása terén.
Nagyformátumú történészekre, nyelvészekre, régészekre, műtörténészekre stb. - szakmájukban elmélyülő és a láncszemeket összekapcsolni képes tudósokra - is szükségünk van, sokra és becsületesre, akik feltárják e sodró lendületű történelem részleteit és fő vonulatait. Újra kellene olvasnunk megmaradt krónikáinkat azon az alapon, hogy ami azokban van, nem mind dajkamese. Utána kellene menni a legapróbb utalásoknak is. Ma már tudjuk, hihetünk az ókori szövegeknek, de Kézait és Anonymust se tekintse senki képzelgő hazugnak. Még sokat mesélhetnének a nyugati és keleti levéltárak is, a vatikánit is beleértve. Újra kellene értékelni régészetünk eddigi eredményeit. Mindezt a feladathoz illő alázattal. Mindehhez szükség lenne eltanulnunk újra azt a hallatlan magabiztosságot is, amivel őseink a földgolyón jártak, a felmérendő terület nagysága is ezt kívánja meg.
Ez a földi Hadak Útja ígéretes kutatási terület, mert ma is létezik, él és működik, bár nem sok információnk volt eddig róla. Az eddig ismert hátrahagyott rokon népeink megsokasodni látszanak többek közt az újraindított TURÁN c. folyóirat jóvoltából is. Tudósításokat olvashatunk kaukázusi oszét, csecsen, ingus, majd kazahsztáni kazak és nepáli magar népekről. A folyamatosan előkerülő rengeteg új anyag akarva-akaratlanul támogatja az itt felvázolt történelmet, olvasása azt a reakciót válthatja ki az olvasóból, hogy a minél többet tanulunk meg valamiről, annál kevesebbet tudunk érzése kerítheti hatalmába a tájékozódni kívánót. Napjainkra kialakult már olyan szellemi kapacitás a különböző kutatási területeken, hogy a legjobbak vezetésével összekapcsolható az egységes szellemben való közös munkálkodás. Hatalmas alkotóerő lakozik az e területen dolgozó tudósainkban, amely képes módszeresen feltárni azt az óriási anyagot, amely a magyari népek története, műveltsége, alkotása. Ők eddig árnyékban, szinte pironkodva kényszerültek kutatni, de félelemre nincsen tovább ok. Kiléphetnek a fényre, el kell foglalják az őket megillető helyet múltunk feltárásában. Talán paradoxonként hat, de a finnugorizmus léte és cáfolata egy még letisztultabb, alaposabb őstörténet létrejöttét segítette elő.
Az örökség bemutatása
Néhány szobor is hiányzik még Magyarországon. Kik és mik is lennének ezek? Nimród, Tudó, Lugalzagasi, Ur-Nammu, Nagy Arszák, Berozamad, Atilla, Baján, Opos, Ügek, Emese, Álmos, Nagy Árpád és fiai, a Turul, mint jelképe az új fénynek, a téli napforduló ünnepének (sumirul Tur-Ullu) és talán még találhatunk jeles magyar személyeket, akik példája méltó az utódok tiszteletére. Van már újra hely is a nagy elődök számára, Ópusztaszernek hívják. Az embernek szinte vissza kell fognia magát, ha arra gondol, mi minden hiányzik még Ópusztaszerről, mit kellene még ott felépíteni és láttatni, tanítani és megmutatni, mert irdatlan a bemutatni érdemes anyag. A sumirok szekere, a fokos népének jelképei, a magyarok istene -a Nap - megörökítése, az aranyszarvas, a párduc, az oroszlán, a kos, Én-Lil ligetének lakói, Tündér Ilona - Dingir Mama és a többiek, a Tündérkert lakói, népeink családfája, a népeink által belakott világ bemutatása, népművészetünk emlékei és jelképei, a történelemelőttiben fogant jelképek bemutatása, tanítása mind az elkövetkezők feladata. Eljött az ideje annak is, hogy a romantikus lovasmesékkel is leszámoljunk. Tekintsük ezentúl a lovat-minden tiszteletünk, szeretetünk és vonzódásunk mellett - egyszerű közlekedési eszköznek, harci társnak.
Vajon hány magyar várost építettek fel eleink, a kelták, hunok, pártusok, avarok és szkíták, mielőtt hazajöttek volna? Tízet, százat, ezret? Ki lehet olyan tudatlan, hogy Padányi óta összekeveri a nomád és a primitív fogalmait? El tudná-e készíteni valaki e városok makettjeit és Ópusztaszeren bemutatni? Várunk még arra az emberre is, aki a gondolatot, szellemet, hitet megtestesíti népünk évezredeiből legalább úgy, ahogy azt a szkíták tették végtelen alkotókészséggel tonnaszám készült aranyműveiken. Itt talán jut hely azoknak a testvérnépeknek is a Népeink parkjában, akiktől elszakadtunk és feloldódtak Kelet és Nyugat új népeiben, és akik közül néhányan a fehér Magyarországon találtak menedéket maradványaik túlélésének biztosítására és talán a besenyőknek is, akik évszázados küzdelmekben morzsolódtak fel keleti határainkon kívül Bizánccal vívott élethalálharcukban, minket is védve egyúttal, és azoknak is, akik korábban olvadtak fel a magyar név alatt az elmúlt évezredekben. És nem biztos, hogy üldözött népnek kell magunkat képzelnünk. A hely, ahol élünk- a hallatlan stratégiai jelentőségű Kárpát-medence - rengeteg népnek keltette fel érdeklődését és akarta birtokolni saját túlélése vagy éppen hatalma támasza biztosításának érdekében. Megvívtunk mindegyikkel tehetségünk szerint.
Nem elég magunkat meggyőzni új történelmünkről. Meg kell győzni a világot is róla hatásosan és érthető formában. Folyamatosan és állandóan, nem fáradva, minden lehetséges módon. És ahogy Kemál Atatürk megújított török őstörténetével is könnyen megbarátkozott a világ, bízvást számíthatunk mi is erre. Ráadásul nyertünk egy sereg rokont is Európában azok után, hogy eddig mást sem hallottunk, mint a magyarok nagy magányosságát e földrészen. Sőt, Európában majdnem mindenki rokonunk őseink elkeveredése okán, még ha ma nem is hiszik el mind. Az indogermanizmus és finnugorizmus széthullásával eltakaríthatók már a korlátok Európa őstörténetének újraírása elől is. Újabb ismereteinket is beleépítve mi is megérdemelt helyünkre kerülünk végre.
ÁLDOTTAK LEGYETEK
MAGYAROK,
ATILLA NÉPÉNEK ÖRÖKÖSEI!
J.J. Modi indiai történész, hun-kutató rövid beszéde, részlet.
,,Mert ez a faj, amely egy Atillát tudott produkálni, magából kitermelni, olyan érték és olyan erő, amelyet ideig-óráig érhetnek ugyan leromlások, kisiklások, letörések, de mégis a maga őserejéből táplálkozva megújulhat százszor és ezerszer, s amelyet végleg elpusztítani nem lehet soha! A magyarok mindig az első faja voltak a világnak s azok is maradnak mindvégig, a történelmi idők jó és balsorsán keresztül.
ATILLA AZ ISTEN OSTORA, A KIRÁLYOK KIRÁLYA
(434 – 453 között uralkodott)
Ami itt a legdöntőbb érvnek tekinthető a szkíták, hunok, avarok, Atilla, Baján és később Árpád mozgalma körül, az a felismerés, hogy a Kr. e. 1200 táján indult hun háborúk Kínától Rómáig a rabszolgatartó társadalmak szétzúzását célozták. A rabszolgatartók borzalmas irtást végeztek Európa magyari földműves őslakói között. Felszabadítottak szinte minden (rokon) népet Eurázsiában és egyúttal felszámolták a nagy ókori rabszolgatartó társadalmakat. Hogy miért tettek volna ilyet? Mert ők tudták, hogy egész Európa földművesei, az őslakók, a Kárpát-medenceiek, a kelták nyugaton és a szkíták, szarmaták keleten mind az ő népük és a reájuk telepedők nyomása alatt nyelvüket és nemzetüket készültek elveszíteni. A harcias nagyállattartók, a rettenthetetlen katonák jöttek felszabadítóként vissza földműves testvéreik hívására, és a nagy munkát el is végezték. A szlávokat sem ajándékképpen szabadították fel, hisz kőztük is rengeteg őshonos földművelő készült felszívódni és elveszíteni nyelvét. Nem csoda hát, hogy a "horrortörténelem" - (a tanított köztörténet) - írói minden hunban, de legfőképpen Atillában szörnyeteget szeretnének láttatni, hisz az ő népeik jólétét tönkretette Atilla. Nekik valóban a Flagellum Dei, Isten ostora csapott végig a hátukon. Nekünk viszont Atilla első nagy királyunk, népünk megmentője és újraegyesítője. Európának pedig akár Catalaunummal, akár nélküle, döntő változásokat hozott. Az addigra megváltozott tudatú nyugat-európai magyari leszármazottakat nemzetünkbe visszahozni már nem tudta, de a földrésznek e részét is felszabadította. Különös módon az akkor felszabadult Nyugat-Európa, amely akkor frank név alatt kezdett új életet és egyesítette nyers erőit, a bukott Római Birodalom eszménye helyett nem talált jobbat. Még különösebb az, hogy szinte Bismarckig tovább élt a Birodalom iránti vágyódás ezen a tájon. Hogy ez Róma "zsenialitását", vagy az utódok gondolati sivárságát bizonyítja-e inkább, majd megválaszolja valaki az eljövő generációkból.
Vesztésre áll már a népvándorlás elméletének ügye is, Atilla nem lehetett egyszerre a dominósor két végén, amikor valójában ki sem mozdult Európából. A rómaiak és görögök-bizánciak Atilla csapásait meglehet, egy számukra végtelennek tűnő népözöntől elszenvedett csapássorozatként élték meg. Úgy tűnik, hiába írtak eddig már könyvtárakat tele a hunokról és Atilláról, mert csak azon tények alapján is, amit itt sikerül felemlíteni, az ő történetüket is újra kell írni. A rabszolgaság felszámolása helyreállította a népek valódi egyenjogúságát. Hogy ez mennyire így van, arra fényes bizonyíték a perzsa, arab, itáliai és görög pompázatos világbirodalmak romjain maradt egykori vezérnépek utódainak eljelentéktelenedése, elszürkülése.
Arra mindenesetre maradt energiájuk, hogy egykori "dicsőséges" történelmüket úgy írják meg, hogy abból ne derüljön ki a valóságos ókori történelem és saját bűneikért a sommásan barbárnak nevezett népeket tegyék felelőssé. A "barbárok" istene, műveltsége, tudása ma is fénylik. Többek közt mi magunk is emiatt lettünk "betolakodók" saját őshazánkban, ez a "jutalom" kijárt Atilla örököseinek. A nyugaton felszívódott hunokban már nem keresnek ellenséget, onnét nézve megszűntek létezni. Ami pedig Buda halálát illeti, nemcsak a történeti tények cáfolják, de a magyar szellemiség sem engedte meg ilyen tett elkövetését sem Atillának, sem másnak. És ha ilyen szörnyűség elkövetését csak az erkölcsük nem engedte, akkor azt nem is tette meg senki, akár van erre "írott" forrás, akár nincs.
A hun kérdéskör tárgyalásába a németek már eddig is nagy energiát fektettek, valószínűleg nem véletlenül, ők a hunok "indogermánságából" kiindulva szeretnének a Régi Kelettel azonosulni. E szándék megléte azt mutatná, nem is olyan rossz a hurok származása. Szerintem azonban rossz úton járnak, ha a hunok indogermanizálásán munkálkodnak, mert az Atillával és a hun névvel kapcsolatos németországi helynevek azokra a területekre összpontosulnak, ahol valóságos hun letelepedés volt: Bajorországban és Svájcban, ez pedig nem indok arra, hogy a fehér hunokat - akik Ammianus Marcellinus szerint tényleg fehérek és szőkések lettek volna, mint az alánok - egyszerűen germánnak jelentsék ki. E kérdések megválaszolását bízzuk azokra, akik ezt felvetették. Ami azonban mindenki számára megfontolandó lehet, az éppen az a kívánság, hogy mindenki a saját történelmére lehessen büszke, akármilyen volt is az, pusztán azért, mert az a sajátja. Nyugodtan felszámolhatjuk tehát a kis nép - kis történelem, nagy nép - nagy történelem téveszmét most így együtt, mindannyian.
A földi és égi Hadak Útja és a magyar műveltség gyökerei
Megérezzük és kitapintjuk az akkor "ismert" földrajzi területeken kívül működő hun-pártos birodalmak erős hatásait, láthatatlan anyaszékhelyeit, ahol a menekülők új erőre kaphatnak. Talán van is egy hatalmas, kontinenseket átölelő, Esztergomtól a kínai Ordosig érő ősi, népeink megtartó országútja, a mag, amelyen élni, életben maradni, erőt gyűjteni, visszatérni és elválni lehet. Pap Gábor már ráérzett e gondolatra. Talán a földi Hadak Útja ez, Csaba királyfi e világban megtestesült hadiösvénye, mint az égi Tejút párja, ahová mindig volt lehetőség szorongatott helyzetekben visszatérni. Általában az "ismeretlen eredetű és barbár" népekről - és ilyen rengeteg van e környéken az indogermán történetírás szerint - legtöbbször az derül ki, hogy magyari népek ők, akár Keleten, akár Nyugaton élnek-nevük, nyelvük, kultúrájuk, vallásuk, tudásuk van, mert a Tudás Népe ők. Ha kell, városokat építenek, ha kell kamlikot (és nem jurtát), ha kell, hajót építenek, ha kell, lovon élnek. Mindenütt otthon vannak az irdatlan méretű tájakon, tudják pontosan, mi történik tőlük ezernyi kilométerekre. Ők a szkíták (hunok, magyarok stb.)
Kozmikus méretekben gondolkodnak, testvérük a mindenség. Bárhová nyúlunk e táj (és e nép) történelmében, művészetében, gondolkodását reprezentáló bármilyen területen az ősi gyökerek kozmikus eredetű bizonyítékaiba botlunk egyfolytában. Ha valakinek kétsége támadna e megállapítás iránt, próbálja megmagyarázni saját kútfőjéből népmeséink rejteki tartalmát, mennyezett templomaink kazettás, festett, elképzelhetetlen tömegű népi motívumos ábrázolásainak rejteki, az Égből, a Zodiákusról letekintő hit és tudás tartalmát - melyek kozmikus és mégis végletesen letisztult hétköznapi tudást tömörítenek hallatlan sűrűséggel - saját maga, ezzel is bizonyítandó megalapozott tudását a cáfolatra. Mai hétköznapi tudásunk bizony kevés ehhez. Ugyanerről a Zodiákusról - legyen az keleti vagy nyugati - és a Tejútról származik a magyar műveltség minden többi tudása és eleme is. Minden, minden tárgy, ami a magyar műveltséget hordozza, beszél, eligazít, irányt szab, erkölcsöt oktat, vallást tanít, eligazít a világegyetemben és a hétköznapokban. De nem csak ezek. Ugyanezt a tudást hordozza a magyar tánc is, mozdulatai regényeket beszélnek ugyanerről, amiről a hímzések, faragások, aranytálak, kancsók, mennyező festett táblák is. Csontváry géniusza minden képéről visszaköszön az utókorra, a Zodiákus lényeit és lényegüket jeleníti meg ő is más, rejteki nyelven számunkra a kultúra mélyére ásva. Ugyaninnen táplálkozik a magyar zene is. Az újabb kutatások arra mutatnak, - megkoronázva az eddigi felismeréseket -, hogy innét származik a magyar nyelv maga is: az ige, a vers. Bár nyelvészeink még nem végeztek a munkával, de remélhetőleg erre igen jó esély mutatkozik.
E fejtések jelentik ma a kutatás legforróbb pontjait. Újra táltosokra van szükségünk a régiek műveltségének megfejtésére. Erre ma Magyarországon még csak néhány elme képes.
Táltosokra van szükség, hogy a tudásra vágyókat újólag felismert ősi kincseink megértésére megtanítsuk. Az a páratlan és hallatlan gazdagság, amely körülvesz mindannyiunkat, kötelez annak megbecsülésére, de nem a múzeumok tárlóiban van e kincs helye. Hétköznapi életünket kell átszőjék egy teljes életen át. Eljött az ideje annak, hogy a magyar műveltség oktatását kiterjesszük utódainkra. Bár e munka még csak kísérleti jelleggel működik, nincs kétségem afelől, hogy a kísérlet fényes sikerrel fog zárulni. Akkor majd ne szégyelljük magunkat iskolás gyermekeinktől megtudakolni a magyarázatot a "jó pásztorok hagyatékáról". Hagyjuk magunkat újra megtanítani ezekre a fontos dolgokra. Az a szerencse, hogy örökösei lehetünk a történelem gyermekeinek, hallatlan energiát kell felszabadítson bennünk hagyományaink megbecsülése és ápolása terén.
Nagyformátumú történészekre, nyelvészekre, régészekre, műtörténészekre stb. - szakmájukban elmélyülő és a láncszemeket összekapcsolni képes tudósokra - is szükségünk van, sokra és becsületesre, akik feltárják e sodró lendületű történelem részleteit és fő vonulatait. Újra kellene olvasnunk megmaradt krónikáinkat azon az alapon, hogy ami azokban van, nem mind dajkamese. Utána kellene menni a legapróbb utalásoknak is. Ma már tudjuk, hihetünk az ókori szövegeknek, de Kézait és Anonymust se tekintse senki képzelgő hazugnak. Még sokat mesélhetnének a nyugati és keleti levéltárak is, a vatikánit is beleértve. Újra kellene értékelni régészetünk eddigi eredményeit. Mindezt a feladathoz illő alázattal. Mindehhez szükség lenne eltanulnunk újra azt a hallatlan magabiztosságot is, amivel őseink a földgolyón jártak, a felmérendő terület nagysága is ezt kívánja meg.
Ez a földi Hadak Útja ígéretes kutatási terület, mert ma is létezik, él és működik, bár nem sok információnk volt eddig róla. Az eddig ismert hátrahagyott rokon népeink megsokasodni látszanak többek közt az újraindított TURÁN c. folyóirat jóvoltából is. Tudósításokat olvashatunk kaukázusi oszét, csecsen, ingus, majd kazahsztáni kazak és nepáli magar népekről. A folyamatosan előkerülő rengeteg új anyag akarva-akaratlanul támogatja az itt felvázolt történelmet, olvasása azt a reakciót válthatja ki az olvasóból, hogy a minél többet tanulunk meg valamiről, annál kevesebbet tudunk érzése kerítheti hatalmába a tájékozódni kívánót. Napjainkra kialakult már olyan szellemi kapacitás a különböző kutatási területeken, hogy a legjobbak vezetésével összekapcsolható az egységes szellemben való közös munkálkodás. Hatalmas alkotóerő lakozik az e területen dolgozó tudósainkban, amely képes módszeresen feltárni azt az óriási anyagot, amely a magyari népek története, műveltsége, alkotása. Ők eddig árnyékban, szinte pironkodva kényszerültek kutatni, de félelemre nincsen tovább ok. Kiléphetnek a fényre, el kell foglalják az őket megillető helyet múltunk feltárásában. Talán paradoxonként hat, de a finnugorizmus léte és cáfolata egy még letisztultabb, alaposabb őstörténet létrejöttét segítette elő.
Az örökség bemutatása
Néhány szobor is hiányzik még Magyarországon. Kik és mik is lennének ezek? Nimród, Tudó, Lugalzagasi, Ur-Nammu, Nagy Arszák, Berozamad, Atilla, Baján, Opos, Ügek, Emese, Álmos, Nagy Árpád és fiai, a Turul, mint jelképe az új fénynek, a téli napforduló ünnepének (sumirul Tur-Ullu) és talán még találhatunk jeles magyar személyeket, akik példája méltó az utódok tiszteletére. Van már újra hely is a nagy elődök számára, Ópusztaszernek hívják. Az embernek szinte vissza kell fognia magát, ha arra gondol, mi minden hiányzik még Ópusztaszerről, mit kellene még ott felépíteni és láttatni, tanítani és megmutatni, mert irdatlan a bemutatni érdemes anyag. A sumirok szekere, a fokos népének jelképei, a magyarok istene -a Nap - megörökítése, az aranyszarvas, a párduc, az oroszlán, a kos, Én-Lil ligetének lakói, Tündér Ilona - Dingir Mama és a többiek, a Tündérkert lakói, népeink családfája, a népeink által belakott világ bemutatása, népművészetünk emlékei és jelképei, a történelemelőttiben fogant jelképek bemutatása, tanítása mind az elkövetkezők feladata. Eljött az ideje annak is, hogy a romantikus lovasmesékkel is leszámoljunk. Tekintsük ezentúl a lovat-minden tiszteletünk, szeretetünk és vonzódásunk mellett - egyszerű közlekedési eszköznek, harci társnak.
Vajon hány magyar várost építettek fel eleink, a kelták, hunok, pártusok, avarok és szkíták, mielőtt hazajöttek volna? Tízet, százat, ezret? Ki lehet olyan tudatlan, hogy Padányi óta összekeveri a nomád és a primitív fogalmait? El tudná-e készíteni valaki e városok makettjeit és Ópusztaszeren bemutatni? Várunk még arra az emberre is, aki a gondolatot, szellemet, hitet megtestesíti népünk évezredeiből legalább úgy, ahogy azt a szkíták tették végtelen alkotókészséggel tonnaszám készült aranyműveiken. Itt talán jut hely azoknak a testvérnépeknek is a Népeink parkjában, akiktől elszakadtunk és feloldódtak Kelet és Nyugat új népeiben, és akik közül néhányan a fehér Magyarországon találtak menedéket maradványaik túlélésének biztosítására és talán a besenyőknek is, akik évszázados küzdelmekben morzsolódtak fel keleti határainkon kívül Bizánccal vívott élethalálharcukban, minket is védve egyúttal, és azoknak is, akik korábban olvadtak fel a magyar név alatt az elmúlt évezredekben. És nem biztos, hogy üldözött népnek kell magunkat képzelnünk. A hely, ahol élünk- a hallatlan stratégiai jelentőségű Kárpát-medence - rengeteg népnek keltette fel érdeklődését és akarta birtokolni saját túlélése vagy éppen hatalma támasza biztosításának érdekében. Megvívtunk mindegyikkel tehetségünk szerint.
Nem elég magunkat meggyőzni új történelmünkről. Meg kell győzni a világot is róla hatásosan és érthető formában. Folyamatosan és állandóan, nem fáradva, minden lehetséges módon. És ahogy Kemál Atatürk megújított török őstörténetével is könnyen megbarátkozott a világ, bízvást számíthatunk mi is erre. Ráadásul nyertünk egy sereg rokont is Európában azok után, hogy eddig mást sem hallottunk, mint a magyarok nagy magányosságát e földrészen. Sőt, Európában majdnem mindenki rokonunk őseink elkeveredése okán, még ha ma nem is hiszik el mind. Az indogermanizmus és finnugorizmus széthullásával eltakaríthatók már a korlátok Európa őstörténetének újraírása elől is. Újabb ismereteinket is beleépítve mi is megérdemelt helyünkre kerülünk végre.
ÁLDOTTAK LEGYETEK
MAGYAROK,
ATILLA NÉPÉNEK ÖRÖKÖSEI!
J.J. Modi indiai történész, hun-kutató rövid beszéde, részlet.
,,Mert ez a faj, amely egy Atillát tudott produkálni, magából kitermelni, olyan érték és olyan erő, amelyet ideig-óráig érhetnek ugyan leromlások, kisiklások, letörések, de mégis a maga őserejéből táplálkozva megújulhat százszor és ezerszer, s amelyet végleg elpusztítani nem lehet soha! A magyarok mindig az első faja voltak a világnak s azok is maradnak mindvégig, a történelmi idők jó és balsorsán keresztül.
ATILLA AZ ISTEN OSTORA, A KIRÁLYOK KIRÁLYA
(434 – 453 között uralkodott)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése