Egyéb oldalak:

2016. október 9., vasárnap

A titokzatos Pártusok.

 
Bizonyítékok a szumer-pártus-szkíta-hun-magyar azonosságra: 

1. A magyar és a külföldi középkori krónikák a népünket szkítának, hunnak, magyarnak, pártusnak, türknek és sarmatának is megnevezik (+ ősgesztáink, így a Tarih-i Üngürüsz is a szumer-pártus-hun-magyar azonosságról beszélnek.)
2. 2800 szumir szógyök egyezik a magyarral, ehhez képest 300 finnugor szógyök egyezik a magyarral
3. Régészetileg cáfolhatatlanul a szkíta és hun népek kultúrája jellemzi a magyar népet
4. A magyar nép egy lovasíjász hadú nép volt, akárcsak a szkíták, hunok, sarmaták, pártusok és egyéb turáni népek, a finn hadak akkortájt csak gyalogosokból állt.
5. Vallásunk teljesen megegyezik a szkíta-hun elődeink vallásával, ahogy nekik, nekünk is táltosaink voltak, a finn és egyéb északi szláv népeknek csak sámánjai voltak.
6. A magyarok rovásírással írtak akárcsak a szkíta-hun őseink.
7. Krónikáink nem is hallottak \"finnugor\" népekről, mivel nem is létezett finnugor nemzet, ők szlávok antropológiailag
8. A szumir ékirásaink magukat MAH-GAR-nak (magyarnak), azaz a Tudás Népének hívják.
9. a turáni, magyari népek (hikszosz, óegyiptomi, arámi, etruszk, hurrita stb) írásokat csakis a mai magyar nyelvvel lehet értelmezni!
10. Hazánkat rengeteg külföldi országban HUNgary-nak, (H)UNgarn-nak s eféléknek van megnevezve, amelyek a HUN-GAR szóból származtatók és nem az onugor szóból (mellesleg szumir nyelven UNUGURI jelentése: UR városából származó!!!)

 

 A titokzatos pártus lovasnépről és az esetleges magyar őstörténeti összefüggésekről:

 

 Aki egy kicsit is érdeklődik e témakör iránt, netán a szakirodalomban utánanéz a hajdani Pártus Birodalom határainak — és a pártus uralkodók által befolyásolt térségnek —, hamar kiderítheti, hogy nemcsak a Kaszpi-tenger térségének délkeleti területeire terjedt ki, hanem nyugati-délnyugati és déli irányban is; az ókori Plinius szerint a Perzsa-öböltől a Kaszpi-tengerig és egészen a Kaukázusig.
Götz László A. von Gutschmidre hivatkozva közli, hogy a Kr. e. I. században az Azovi-tengertől az Indusig húzódó hatalmas területen több — szám szerint öt — pártus részkirályság létezett: Pártia, Média, Örményország, Szkítia (a Kaukázustól északra) és Baktria területén, s az utóbbi fennhatósága kiterjedt az Indus vidékére is.
A „pártuskérdés” azonban a földrajzi vonatkozásoknál sokkal összetettebb. E helyütt a pártusokkal összefüggő gondolatkör rendkívül bonyolult és szerteágazó szálainak mindössze néhány adalékára utalok, pusztán azért, mert e rövid írás keretei a téma bővebb kifejtését nem teszik lehetővé. Ugyanakkor feltétlenül szükséges pár szót ejteni e népről, mert sok a félreértés körülötte, s nem zárom ki a szándékosan leegyszerűsítő jellegű ferdítéseket sem.
A pártusok kifejezett irániságának –– nyilván ezzel együtt az állítólagos indogermánságának vagy indoeurópaiságának –– megkérdőjelezése tekintetében kiindulópont (vagy ha úgy tetszik, egyfajta vezérfonal) lehet az is, hogy a nyelv, a kultúra, valamint a különböző népek vérségi-genetikai összetartozása nem mindig fedi egymást tökéletesen; nem is beszélve a nyelvi hatás vagy a nyelvváltás útvesztőiről, esetleg arról a tévedésről, amikor egy régi történeti időben élt népről — vagy a nép egy ágáról — néhány neki tulajdonított töredékes nyelvi emlék alapján mondják ki „halálos” bizonyossággal hovatartozását. Néhány „csőlátású” nyelvész ugyanis gyakorta hajlamos figyelmen kívül hagyni az egyik alapvető fontosságú problémát, nevezetesen a néppé válás, vagyis az etnogenezis hallatlanul bonyolult szálait és annak folyamatát. Nagy Géza, Götz László, Bakay Kornél és mások már rámutattak ilyen esetekre, például a szkíták állítólagos (és kizárólagos) iráni nyelvének vonatkozásában.
A pártusok iránisága esetében a probléma valahol ott kezdődik, hogy többen összetévesztik őket a perzsákkal, aminek több oka van. Ebben — többek között —közrejátszhat a perzsák Indiába vándorolt párszi nevű népcsoportjának neve is. (A párszi név ugyanis halványan emlékeztet a pártus szóalakra.) A „hivatalostól” eltérő nézetű történészek és egyéb, a magyar őstörténettel foglalkozó kutatók körében viszont köztudomású, hogy az iráni nyelvet beszélő (és iráninak mondott) perzsák a pártusokat maguktól idegennek tekintették, pedig az utóbbiak — állítólag — szintén iráni nyelvet beszéltek. (Idevonatkozó források nyomán többen utalnak erre.) Akkor vajon kik a „valódi” irániak? S honnan tudható, hogy a pártusok pontosan milyen nyelvet beszéltek? S vajon mennyire lehetünk bizonyosak abban, hogy a pártusok kizárólag egy nyelvet beszéltek?

 A különböző gyűjtőnevek alatt ismert régi lovas népek (és utódaik) már eleve (nép)ötvözetként foghatók fel, ahol a meghatározó embertani arculat olyan europid jellegzetességeket mutat, amelyek a Kaukázus és környékének népességére, valamint a Közép- és Belső-Ázsiában élt — napjainkban is élő — türk és iráni embertípusokra jellemzők. Az antropológiai jegyek, illetve a vérből kimutatható markergének vizsgálata jelzi a különböző történeti időkben lezajlott keveredéseket, a különböző jellegű europid és a többféle mongolid típusok eltérő mértékű összeolvadását. Bizonyos források és különböző utalások a szkítaféle népeket a türkökkel-törökökkel is kapcsolatba hozzák. A szkítákkal közeli rokon szarmatákat Plinius egyenesen török fajúnak ismeri. Bakay Kornél viszont arra utal, hogy egy Aral-tó környéki szkíta fejedelemnek, Kara Tasnak (neve Fekete Követ jelent) türk neve volt. Ez egyáltalán nem egyedülálló adat, mert Götz László O. Franke-ra hivatkozva írja, hogy a Kr. e. I. században Indiába benyomuló szkíta-szakák „nevei és címei túlnyomórészt törökök, maguk a hindu források is »turuskának« nevezik őket. Úgyszintén a »jüe-csi« néven említett nép baktriai utódai, a kusánok is török méltóságneveket viselnek”. László Gyula viszont (egy általa írt előszóban) arra figyelmeztet, hogy a szkíták közt járt ókori írók mongolos jellegűeknek látták őket. Nyilvánvaló tehát, hogy a szkíták sem voltak homogének. A körükbe tartozó — pártus, szarmata, geta, daha (dák?) stb. — népek közt kétségkívül ott voltak az iráni, de minden bizonnyal a türk, valamint esetleg a vegyes „közlekedőnyelvű” törzsek és ezek töredékeit felölelő embercsoportok is. Még az sem zárható ki teljesen, hogy közöttük ómagyar nyelvet beszélő, illetve a magyar nyelvvel kapcsolatba hozható néptörzsek is lehettek (nem szükségszerűen finnugorok). A nyelvi vonatkozásoktól függetlenül lehetett egy nem meghatározó, mongolos — esetleg a görögökre, latinokra és a nyugat-európaiakra nem hasonlító, enyhén mongoloid, a turanid embertípus körébe tartozó — rétegük is. Ezeket az embertani kategóriákkal kapcsolatos vonásokat viselő népek esetében azonban kissé kétséges, hogy kifejezetten valamilyen mongol nyelven beszéltek, noha teljesen ez sem zárható ki. A szkíták egy része — így a pártusok művelt rétege — görögül is beszélt, s többféle írást alkalmazott.
Közép- és Belső-Ázsia bizonyos türk vagy iráni nyelvű népeinél jelenleg már az europid és a mongolid típusok különböző mérvű, néhol erőteljes keveredése tapasztalható, gyakran inkább a mongolid kategória felé hajló (erősen mongoloid) arculattal. Ez azonban a szkíták és pártusok idejében még távolról sem volt ilyen komoly mértékű, mint azt a számtalan (szobrokon, domborműveken és a legkülönbözőbb tárgyakon való) arcábrázolás tanúsítja.
Az ókori és későbbi lovas népekkel kapcsolatosan talán az a gondolat is megkockáztatható, hogy az olyan nagy népek, mint például a szkíták, a hunok és az avarok genetikai vonatkozásban nem „tűntek el”, nem „haltak ki” — miként ezt közhelyként emlegetni szokták. Más neveken, rokon kultúrájú és gyakorta rokon genetikájú népekkel összeolvadva, különféle mértékben idegen etnikumokkal is keveredve utódnépeikben éltek és — lassan változva — élnek tovább.
A pártusokkal összefüggő kérdés kapcsán a valódi gondot az okozza, hogy a szkíta és hun vonatkozásokra utaló forrásokat sokan figyelmen kívül hagyják. A „hivatalos” szemlélettel ellentétben tény, hogy a pártusokat több ókori és középkori forrás, valamint a későbbi történeti szakirodalom számos utalása — köztük a IX. század végétől napjainkig — a szkítákkal és hunokkal hozza összefüggésbe. Emellett több szerző felhívta a figyelmet bizonyos, a pártusok és a különböző történeti időben élő (szkítákkal és hunokkal rokonítható) altáji népek közti kulturális hasonlóságokra. (A fentiekkel összefüggő szakirodalmak részletes felsorolásától az adatok sokasága és a már említett indokok miatt e helyütt szintén eltekintek.)

 Götz a hun–pártus összefüggések terén a középkori örmény forrásokra hivatkozik, köztük Faustus Byzantinusra, kinek tanúsága szerint a IV. század elején az örmény trónon ülő Sanesan a pártusok Arszakida- (Arsakida-) uralkodóházának leszármazottja, aki „a »maszkitok és hunok« királya” volt. „De a legfontosabb adat ezzel kapcsolatban az, hogy több kora középkori örmény forrás az Arszakidákat egyenesen az ázsiai hun dinasztiából származtatja. Ennek pedig történelmi alapja kell legyen, mert az örmény trónon háromszáz évig Arszakidák ültek, az örmény írók tehát saját dinasztiájuk eredetét, hagyományait bizonyára jól ismerték.” Götz e helyütt még arra is felhívja a figyelmet, hogy „a hunok két fő ága pontosan az egykori pártus birodalom két hűbéres királyságának területein alakította ki birodalmait: az eftalita-hunok a Baktria–Indus-vidéki, volt Arszakida-királyságot szállták meg, az európai hunok pedig a szkítiai, Pontusz–Kaukázus-vidéki pártus utódállam térségében tűntek fel, és itt a Sanesan-féle Arszakida-dinasztia alatt erősödtek meg”. Götz a továbbiakban a következőképpen folytatja: „Szintén szoros pártus–hun kapcsolatokra mutat Altheim közlése is »Geschichte der Hunnen« című műve II. kötetében: Artabán pártus király seregével együtt köszönti a felkelő napot, éppúgy, mint a kínai források szerint a kelet-ázsiai hunok. ... A »Weltgeschichte Asiens im griechischen Zeitalter« című... műben leírja a pártusok szokásait, harcmodorukat, amelyek pontról pontra egyeznek a későbbi altáji népek analóg szokásaival. A csatát dobokkal vezették be, mint később a törökök is. Háborúban vezéreik, békében bíráik voltak: »duces in bello, in pace rectores« –– írja róluk Plinius, Apollodórosz nyomán. Figyelemre méltó itt a mi Kézaink teljesen azonos közlése a hunokról.”
Újabban Tábori László foglalkozik behatóan a „pártuskérdéssel”. Véleménye szerint a pártus név első említése az I. Dareiosz (Dareios) perzsa uralkodó alatt keletkezett úgynevezett „behistuni” (óperzsa, újbabiloni és elámi nyelvű ékírásos) feliratban tűnik fel, s e témakör vonatkozásában — többek közt — e nép egyik legkorábbi említésére utal: „Hérodotosz leírta az Akhaimenida Birodalom adófizető kerületeit, s ebből tudjuk, hogy Pártia a 16. adókerület volt az óperzsa birodalomban. ... Mitikus első uralkodójukról, Arsakról (Arszakész) az egész pártus királyi dinasztiát Arszakidának nevezik.” Tábori is Götzhöz hasonló következtetésre jutott: „Az Arszakida-dinasztia eredetére nézve az örmény források döntő fontosságúak. Ezek szerint Nagy Arsak és utódai az ókori Baktriából származó hunok.”
Viszonylag közismert az ókori Sztrabónnak (Strabónnak) a Pártus Birodalommal kapcsolatos, a Kaszpi-tenger térségéből a dahák (dákok?) területéről szóló, kissé bizonytalankodó leírása — amelyet Bakay, Tábori és mások is idéznek a különböző szakirodalmakban. Sztrabón a dahákat aparnosoknak nevezi: „Az aparnosokhoz tartozó Daai törzsről mondják, hogy a Maiotistól [valószínűleg a Meotiszként ismert terület] északra lakó és a xandiosoknak vagy pariosoknak is nevezett Daai törzsek köréből vándoroltak ki. Ámde nincs egyetértés abban, hogy a Daai törzs a Maiotistól északra lakó skythákhoz tartozik-e.” Sztrabón leírása ugyanakkor Arsakot szkítaként említi, s a pártusok életmódját pedig a szkítákhoz hasonlónak találja, mondván, „sok barbár és szkíta elemet tartalmaz”.
Justinus viszont minden kétséget kizáróan, egyértelműen és határozottan kijelenti: „A pártusok a szkíták száműzöttjei voltak. Ezt a nevük is nyilvánvalóvá teszi, mert szkíta nyelven a száműzötteket parthusoknak mondják. ... Szkíthiából belső lázongások folytán űzték ki őket.”
Georgina Herrmann álláspontja szerint a szkítákhoz tartozó dahák egyik parni nevű törzse a Kr. e. III–II. század fordulója táján a Szeleukida Birodalom Pártia nevű tartományában telepedtek le, s nevüket is erről kapták. Justinus és más ókori leírások nyomán azonban többen arra gondoltak, hogy maga a pártus név esetleg a magyar párt, pártos, pártoskodó, pártütő szavakkal rokonítható. E felfogástól Bakay sem zárkózik el, mondván, hogy „talán nem is alaptalanul” következtettek erre némelyek. Bakay állásfoglalásában azonban (nagyon helyesen) érezhető a tudományos óvatosság bizonytalansága, hiszen e gondolatok mindmáig feltételezések, amelyek bár nem lehetetlenek, napjainkban még nem tudható, hogy igazak-e vagy sem. Éppen ezért a hipotézist –– bármennyire tetszetős is –– nem szabad összetévesztenünk a teljes bizonyossággal. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a régi magyar kultúra némely vonása kísértetiesen emlékeztet a szkíta és pártus lovas népek műveltségének több jellegzetességére.

 A pártusok kultúrájáról régebben Georgina Herrmann írt kimerítően, míg e nagy múltú nép néhány jellemző sajátosságát, viselkedését, tulajdonságát magyar részről Bakay Kornél és Tábori László foglalta össze.
1. A pártusoknak könnyű- és nehézlovasságuk volt; előbbiek hátrafelé nyilaztak. Szinte egész életüket lovon töltötték, noha városaik (is) voltak. Justinus imigyen ír róluk: „Minden idejüket lóháton töltik: lovon harcolnak, lovon lakomáznak, lóháton intézik a közügyeket és magánügyeket, lovon utaznak és pihennek, lóháton kereskednek és társalognak.” Lovaikról kevés adat maradt fenn. Egy, az I. századból származó és a grúziai Boriban előkerült ezüstedény alján levő véseten egy pártus mén látható. Az ábrázolás viszonylag arányos termetű, bár törzséhez képest némiképp hosszú lábú, magas és izmos termetű, kis fejű, ívelt, ám kissé rövid nyakú állatot mutat. Jól tudjuk, hogy a lovas népek nem csak egyfajta lovat használtak. Az azonban jól kivehető, hogy a véseten látható pártus mén nem egyezik a későbbi lovaskultúrák népeinél általános „taki”-féle (Equus caballus przewalskii) lóval, sem pedig a szintén kisebb termetű tarpánra (Equus caballus gmelini) emlékeztető típusokkal.
Herrmann azt is említi, hogy a kínai források is megemlékeznek a közép-ázsiai (talán pártus) lovakról. „Az i. e. II. század vége felé a pártusok Közép-Ázsiában közvetlen kapcsolatba kerültek a nagy Han-dinasztia uralma alatt álló Kínával. ... A Han-császár, Vu-ti (i. e. 141–87) követét Csang Csient Közép-Ázsiába küldte.”
Zhang Qian (kiejtése megközelítőleg: Dzsang Ty[s]hien) — többek közt — kiváló lovakról számolt be. „A fergánai lovak messze felülmúlták a Kínában tenyésztetteket; Vu-ti [helyesen írva: Wu Di] messze nyugatra, Szogdiába vezetett hadjáratot, csak hogy szert tehessen rájuk. A Kínában »mennyei« vagy »vért izzadó« néven ismert lovak erősebbek és gyorsabbak voltak, mint azok, amelyeket a kínaiak korábban ismertek, s majdnem biztosra vehető, hogy a pártusok ezt a fajtát tartották. ... II. Mithridatész és Vu-ti követet cserélt, s ajándékokat küldött egymásnak. A pártusok mint újdonságot, strucctojást [?] és bűvészeket vittek a Han-udvarba.”
2. A pártusok alkalmazták a vérszerződés rítusát, s tisztelték őseiket.
3. Hitvilágukban helyet kapott a Nap tisztelete, de többféle vallás hívei voltak (buddhizmus, zoroasztrizmus, Mithrász-kultusz, a görög mitológia hatásai stb.). Vélhető, hogy egy mindezek keverékéből kialakult, összetett vallás is létezett náluk, az animizmus és sámánizmus elemeivel együtt.
4. Szent madaruk a sólyom volt, mint az királyszobraikról és hadijelvényeikről ismeretes.
5. Miként a szkítáknak, a pártusoknak is a szarvas volt a szent állatuk.
6. Öltözetükre jellemző volt a bő, kissé buggyos nadrág és egy kaftánszerű ruhadarab, amelyről az előkelőiket ábrázoló szobraik tanúskodnak. Jellegzetes némely pártus uralkodó és családtagjai szobrainak üdvözlő kéztartása is, amely a felemelt jobb kéz tenyerét mutatja, s amelyről feltételezhető, hogy szkíta összefüggésekre utal, ugyanúgy, miként az a hajdani közép-ázsiai Baktriából származó, a kusán birodalom nyomait őrző reliefeken is megfigyelhető.
7. A szkíta-féle népekre jellemző módon nagyfokú igazságérzetük és fejlett jogérzékük volt, továbbá ismeretlen fogalom volt előttük a hazugság, és „szent” volt számukra az adott szó.
8. A feudalizmus alapjait mutató társadalmukban alapvető lényegiséggel bírt a földtulajdon.
9. Temetkezési jellegzetességeik közt szerepelt a halotti maszk és a sírobulus.
10. Fejlett építészeti ismereteik voltak, számos városukról tudunk (Nisza [Nisa], Hekatompülosz [Hekatomphylos], Hatra stb.), s több helyütt feltárták épületeiket. Különösen érdekes Nisza (a jelenlegi Ashabádhoz közeli Parthanisa), ahol erődöt, templomokat fedeztek fel, valamint egy négyszögletes alaprajzú palotát, benne a lepecsételt királyi kincstárral. A rengeteg felbecsülhetetlen kincs között negyven darab nagyméretű elefántcsont ivókürtöt (rhytont) találtak. E gyönyörű rhytonok minden bizonnyal szertartási edényekként szolgáltak, szájperemüket vésett domborművekkel, míg keskenyebb végüket kis szobrokkal ékesítették. Bakay megjegyzi, hogy a pártus ivókürtök állatábrázolásait a szkíta művészet egyenes folytatásának tartja. Ugyanakkor feltűnő hasonlóságokat lát az avar és pártus állatábrázolásokat illetően, s több párhuzamot von a pártus és a kései magyar kultúra bizonyos elemei között.

A szkítákkal, hunokkal stb. kapcsolatba hozható pártuskérdés a magyar őstörténet szemszögéből is fontos. Semmiképp sem hagyhatók figyelmen kívül a magyar eredetkutatás bonyolult szálainak szövevényében a különféle források azon utalásai, valamint a különböző szakterületeken folyó kutatómunka eredményeinek ama sokasága, amely a magyarságot a pusztai lovas népekkel és azok különféle ágaival köti össze. A nyelvrokonságra alapozott, kizárólagos finnugor eredet ugyanis napjainkban már igencsak kérdésessé vált.
A magyarság és a finnugor népek közti nyelvrokonság tudományos tényét komoly kutató — legyen bármely szakterület képviselője — nem tagadja. E nyelvrokonság azonban egymagában is igen bonyolult kérdés, amelyre hosszadalmasan és részletekbe menően e rövid írás keretében lehetetlen kitérni (s majd csak lábjegyzetben utalok László Gyula egy fontos meglátására). Az azonban bizonyos, hogy a nyelvrokonság többféleképpen létrejöhet. A nyelvrokonság gyakran jelez(het) több-kevesebb genetikai rokonságot, amely azonban semmiképpen nem kizárólagos és meghatározó. A nyelvrokonság nemritkán csak a különféle népek eltérő (néha pusztán felszínes vagy éppen csak elenyésző genetikai összefüggést mutató) érintkezését jelzi. A többé-kevésbé hasonló, illetve a különféle kultúrák egymásra hatásából keletkezett nyelvi sajátosságok alapján egy csoportba sorolt népek tehát nem minden esetben származnak meghatározó módon egy tőről, vagyis nincs köztük alapvető vérségi kötelék. Következésképpen a népek, illetve egy bizonyos nép eredetét kizárólag a nyelvrokonság tényének megállapításából levezetni igen nagy hiba, s valójában nem is lehetséges (különösképp így van ez a máig vitatott eredetű magyarság esetében).
Abszolút egygyökerű, homogén népek természetesen nincsenek, ellenben voltak és vannak rokon kultúrájú, valamint hasonló testi jellegzetességeket viselő, rokon genetikájú népek, népcsoportok. Egy nép esetében az egységgé válás folyamatában az eredetet a többséget alkotó népösszetevők antropológiai, genetikai-vérségi, valamint kulturális jellemzői határozzák meg, s nem a beolvadt kisebbségek jellegzetességei. A kutatások tükrében a magyar–finnugor nyelvrokonság létező valósága mellett ugyancsak kétségtelen és már régóta világos tény, hogy a magyarság embertani, genetikai felépítése és ősi kultúrája nem a finnugorokhoz, hanem a (túlnyomóan europid arculatú, azaz szkíta, hun, avar, türk) lovas népekhez áll közel. Ebből következik, hogy a finnugor nyelvrokonságot és a másfelé mutató embertani-genetikai összefüggéseket a magyarság vonatkozásában semmiképpen sem szabad összekevernünk, sőt ez esetben el kell választanunk.
Mindenféleképpen tényként kell kezelnünk, hogy az ázsiai lovaskultúrák rokoni körébe a pártusok is beletartoznak, noha a más lovas népekkel való kapcsolataik még nem tekinthetők tökéletesen felderítettnek. A pártuskérdés tekintetében tehát feltétlenül szükségesek a korábbi forrásokra alapozott további kutatások, illetve tisztázni kell a szkíta–pártus és hun–pártus stb. összefüggéseket is. Ugyanakkor semmiképp sem szabad félresöpörni vagy egyszerűen „tévedésnek” minősíteni azokat a keleti (perzsa és arab nyelvű), bizánci és nyugati források, valamint a magyar krónikák megállapításait, amelyek a magyarságot a lovas népekkel — az egymáshoz különféle szállal kötődő szkítákkal, hunokkal, avarokkal, szavárdokkal, türkökkel — hozzák kapcsolatba. Ám a magyarságot — hagyományai és krónikái tanúsága ellenére — a szkíta, hun stb. összefüggések köréből természetesen kirekesztette a „hivatalos” tudomány, amely a magyar őstörténet vonatkozásában kizárólag a finnugor eredetet fogadja el. Szinte lehetetlen, hogy a magyarságot a régi lovas népekkel kapcsolatba hozó minden idevonatkozó forrás „téved”. A tudományos álca alatt „tévedésnek” minősített feltételezések és magyarázatok mögött azonban jól sejthető a valódi ok: a lovas népekkel való azonosítás (illetve a tőlük való származtatás) nem fér bele a magyarságról kialakított és „hivatalosított” — ám egyre gyengülő lábakon álló — finnugor „képbe”.


Forrás:


Csajághy György  / http://www.valosagonline.hu/index.php?oldal=cikk&cazon=143&lap=4

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése