A mai köztudat szerint a magyarok Árpáddal költöztek a Kárpát-medencébe, keletről, a hivatalos történetírás szerint a finnugor őshazából, krónikáink szerint Ázsiából, és ezek szerint ázsiai származásúak lennénk. Az elmúlt évtizedekben, elsősorban Grandpierre K. Endre (1979, 1990, 1996, 2005, 2006) munkáinak nyomán egy harmadik nézet kezd megerősödni: eszerint a magyarság őshonos a Kárpát- medencében, és Árpád magyarjai csak visszajöttek őshazájukba.
Magyarok Világszövetsége — Magyarságtudományi Füzetek
A mai köztudat szerint a magyarok Árpáddal költöztek a
Kárpát-medencébe, keletről, a hivatalos történetírás szerint a finnugor
őshazából, krónikáink szerint Ázsiából, és ezek szerint ázsiai
származásúak lennénk. Az elmúlt évtizedekben, elsősorban Grandpierre K. Endre
(1979, 1990, 1996, 2005, 2006) munkáinak nyomán egy harmadik nézet kezd
megerősödni: eszerint a magyarság őshonos a Kárpát- medencében, és
Árpád magyarjai csak visszajöttek őshazájukba. Az elmúlt években pedig
egy sor olyan alapvető régészeti munka látott napvilágot, amely
alátámasztja a magyarok Kárpát-medencei őshonosságát éppúgy, mint a
Kárpát-medence őslakosságának kirajzásait és visszatéréseit. Az árpádi
magyarság, és a szkíta nép ősének kirajzása az i.e. 6. évezredben
történt. Douglas T. Price és munkatársai 2001-ben az
Antiquity nevű régészeti szakfolyóratban közölték stroncium-izotópos
vizsgálataik eredményét. Eszerint Európa első magasműveltségét a
Kárpát-medencéből a vonaldíszes kerámia népe vitte Nyugat-Európába i.e. 5
700-tól kezdve, mégpedig 10-20 fős kis csoportokban, amelyek főként
fiatal nőkből álltak. Ez a műveltség i.e. 5 500-ban ért el a Rajnához,
és később fokozatosan kiterjedt egész Nyugat-Európára. A nyugatra
kirajzás kis létszámával ellentétben a keletre kirajzásra alaposabban
felkészült az őslakosság, mert itt egy sokkal nagyobb szabású
vállalkozásra került sor. Hatszáz évvel a nyugatra indulás után indult
meg a keletre kirajzás, ám ezúttal összehasonlíthatatlanul nagyobb
tömegekben. Ez a tény különös jelentőséget kap a legújabb eredmények
fényében.
2004-ben jelent meg Blagoje Govedarica hamburgi régészprofesszor monográfiája „Zeptertrager - Herrscher der Steppen” címmel. Fő következtetése: i.e.
5 100-tól kezdve a Kárpát-medencéből, pontosabban az Erdély-Felső-Tisza
körzetből (I) jelentős népesség települt ki az Al-Dunához (II), a
Meótiszhoz (III), a Volga-könyökhöz (IV) és a Kaukázusba (V) (1. kép).
Ez az öt hatalmas művelődési központ évezredeken át
meghatározója volt az eurázsiai fejlődésnek. Az i.e. 5 100-ban indult
népesség-kitelepülés milliós nagyságrenddel jellemezhető, hiszen
többezer településről van szó, s ezek átlagos népessége néhány száz fő. Igor Manzura
orosz régész 2005-ben jelentette meg az Oxford Journal of
Archaelogy-ban eredményét, amely szerint az i.e. 5. évezredtől Erdélyből
nagy létszámú népesség költözött egyre keletebbre, település-hullámok
egymásra következő sorozatát hozva létre a nyugat-eurázsiai síkságon
(Manzura, 2005). Felmerült bennem a kérdés: mi vezethette a
Kárpát-medence korabeli lakóit arra, hogy nyugat felé csak kis
csoportokat, kelet felé viszont hatalmas népességet bocsásson ki?
A magyarázatra az első fény akkor vetődött, amikor
felismertem, hogy ugyanez a különös jelenség bukkant fel i.sz. 1
492-ben, amikor is II. Ulászló magyar király szentesítette az ősi székely szokásjogot, amely szerint hadiállapotban a székelyek hadrafoghatók, de amíg keletre minden egyes telkes székelyt behívhatják katonának, addig nyugatra csak minden tizediket
(Rugonfalvi Kiss, 1939). Első pillantásra megdöbbentő, hogy az ősi
székely szokásjog szerint a székelyeknek nem mindegy, milyen irányban
található az a csatatér, amelyen életüket kockáztatják. Erre a
jelenségre azt a magyarázatot találtam, hogy a Kárpát-medence növény-és
állatföldrajzi viszonyai alapján egy övezetbe tartozik az eurázsiai
síksággal (2. kép),
hasonlóak az életfeltételek, tehát minden bizonnyal a
Kárpát-medencében őshonos nép elsősorban kelet felé települt ki már az
emberréválás időszakában. A Rudapithecustól a gravetti népig valóban
kimutathatóak a Kárpát-medencéből történt kirajzások (Grandpierre,
2010). Így tehát a Kárpát-medencei ősnép utódai, akik tisztelték
őseiket, őseik földjét, szintén elsősorban keletre települtek ki, hogy
biztosíthassák népük folytonosságát. Az ősi székely szokásjog ugyanebből
a hagyományból eredhet, és ez a székelyek őshonosságát új távlatok közé
helyezi. Ha a jogarhordozó nép és a székelyek egyaránt az
égtájak iránya szerint döntöttek életük egyik legalapvetőbb kérdésében,
mégpedig jelentős különbséggel, mindketten a keleti irány javára, akkor a
két nép hasonlóan gondolkodott, hasonló gondolatrendszere volt ebben a
különlegesen egyedi kérdésben, tehát a két nép minden bizonnyal
egymással azonos. És ha ezt a következtetést további tények is
megerősítik (lásd Orbán-Grandpierre, 2009), akkor az i.e. 6. évezredben
Erdélyben őshonos székelyektől származik az i.e. 1. évezredben a
görögöktől szkíta nevet kapott nép! Ezt a meglepő következtetést egész
sor alapvető tény támasztja alá. Ezekből mutatunk be néhányat.
Grandpierre K. Endre (1996a, 23-36), és nyomában Orbán Dezső (Orbán, Grandpierre, 2009, 29-37) kimutatták, hogy a székely népnév és a szkíta népnév ugyanannak a népnévnek két változata. Grandpierre K. Endre amellett érvelt, hogy a székely és a szkíta ugyanaz a nép
(1996a, 29 és a következő oldalak). És ha ez az azonosság kimutathatóan
székely eredetet jelent, az az egyik legnagyobb fordulatot jelentheti
történelemszemléletünkben.
Figyelemre méltó, hogy Govedarica a „jogarhordozók népét” a „sztyepp urának”
nevezi. A jogarak kétségkívül felségjevények, tehát a „jogarhordozó
nép” egy királyi nép. Mekkora létszámú lehet ez a királyi nép? Manzura
több, mint 800 település adatait dolgozta fel. Ezek átlagos létszáma 30
és1000 fő közöttire tehető. A szóban forgó korban és körzetben
többezer településen lakott a jogarhordozó nép, tehát létszáma
többszázezres, milliós nagyságrendű volt már az i.e. 5. évezredben.
Az új környezetben hamarosan hatalmas fejlődés indult be, ahogy azt a
királyi kurgánok építése is jelzi (lásd alább). A jogarhordozó nép 3 000
éves fennállása után folytatódik a pre-kimmerek (gerendavázas
műveltség, srubnaya) és a pre-szkíták (andronovói műveltség) népében (3.
kép), a Kárpát-medencétől Koreáig terjedő hatalmas övezetben.
Az i.e. 1. évezred első felében a kimmerek, a szkíták
és a keletebbre a hunok uralják az egész eurázsiai síkságot. Ez a három
népnév a jelek szerint ugyanazt a népet takarja. Hérodotosz
(Herodotus, i.e. 440) szerint az i.e. 1. évezred elején a kimmerek
királyi törzse és a nyugat-eurázsiai síkságon őshonos, a királyi
kimmerekkel együtt élő nép egyenlő katonai erőt képviseltek.
(Megjegyezzük, hogy a magyar fordításban – Hérodotosz, 1989, 269. o. - a
bennszülöttek, őshonosak jelentésű angol „natives” szót „kimmerek”-re
cserélték, és ezzel a bennszülött, őshonos jelentést eltüntették.) Ezek
szerint a királyi kimmerek népe a nyugat-eurázsiai síkságot évezredek
óta lakó nagy nép létszámával összevethető létszámú! Ez a királyi nép
ráadásul kiemelkedően magas, rendkívüli jelentőségű tudással és
gazdagsággal bírt.
Govedarica megjegyezte, hogy az (I)-(V) körzetek i.e. 5 100-tól kezdve háromezer éven át szoros kapcsolatokat tartottak fenn egymással. Ez a tény arra utal, hogy évezredeken és ezer kilométereken át képes volt ez a nép megtartani egységes szervezettségét, vagyis rendkívüli államszervező képességgel rendelkezett. A kiemelkedő államszervező képesség az őskorban és az ókorban a mágusok sajátja, éppúgy, mint a magasműveltség, a nőtisztelet, és a nők kiemelkedő tudása. Ezen jelenségek együttese tehát egyrészt azt jelzi, hogy az időszámításunk előtti évezredekben a Kárpát-medencében volt a mágusok központja, másrészt azt, hogy az eurázsiai síkság népességének a Kárpát-medence az őshazája.
A régészek rendszerint fazekasedényeikről,
temetkezési szokásaik jellegzetességeiről, vagy első jelentős
lelőhelyeiről nevezik el a régészeti kultúrák népét. Azt a népet, amit
Govedarica egyik temetkezési szokásáról a jogarak népének nevez, a
legtöbb kutató lelőhelyeiről erősdi (Erdély), kukutyini (ma: Moldva),
vagy tripoljei (ma: Ukrajna) kultúrának nevezi. Ezt az erősdi,
kukutyini-tripoljei kultúrát (4. kép) ma az első európai civilizációnak
tekintik (History of Europe, 2010).
Fejlett írása volt az i.e. 6. évezred végén (Tordos,
Tatárlaka, Vinca), és az írás innen terjedt el Délkelet-Európába
(Fehérné Walter, 1975, 1. Kötet, 37.o.; Todorovic, 4. térkép).
Natalie Taranec, a Sydney-i
Powerhouse Museum munkatársa 2005-ben megjelent cikkében az i.e. 5
500-tól i.e. 2 400-ig az eurázsiai síkság nyugati felén élő
kukutyini-tripoljei műveltség népéről (Cucuteni-Trypillian culture,
2010) megjegyzi, hogy a kukutyin-tripoljei műveltség népének utódai a szkíták.
Ha viszont az eurázsiai síkság népe a Kárpát-medence ősnépéből települt
ki, akkor a Kárpát-medence őshonos népe a szkíták elődje. Mivel a
székelyek magyarul beszélnek, és őrzik ennek az ősnépnek a hagyományait,
szokásait, ezért arra a következtetésre jutunk, hogy a Kárpát-medence
őshonos népe, a szkíták, és a székely-magyarok egyugyanazon nép,
különböző korokban, különböző megközelítésben nyert elnevezései.
Különleges népjelzőnek számít, és ezért erről a
temetkezési szokásáról nevezték el a kurgánok (halomsírok) népét. A
halomsíros temetkezés az i.e. 5. évezredtől az i.u. 2. évezred elejéig
volt jellemző, elsősorban a Kárpát-medencétől Koreáig terjedő eurázsiai
síkságon. A régészek ezt a hatalmas időszakot több alegységre tagolják,
ezek időrendi sorrendben a következők: a kukutyini-tripoljei kultúrával
kapcsolatos Sredny Stog kultúra (ehhez fűzik a lovaskultúra
megszületését az i.e. 5. évezredben), a gödörsíros kultúra, a
gerendavázas kultúra, a szkíta, a szarmata, a hun, és a kun-kipcsak. Ha a
kurgánok építése egy történelemből ismert néphez köthető, akkor ez a
nép a szkíta-szarmata-hun-kun-kipcsak nép. Tegyük hozzá, hogy az Alföldön 40 000 kurgán létét tartják számon!
A kurgánok népe rendkívüli tudású, kiemelkedő szellemi, technikai,
művészi és anyagi gazdagsággal bírt. Az i.e. 3 500-3 300 időszak körül
például a Kaukázus északi lábánál fekvő Kubán erdős-sík körzetben
különösen gazdag, kimondottan királyi kurgánsírokat kezdtek emelni. Az
óriás halomsírokat kőoszlopok övezték, s mélyükben mesés kincseket rejtő
sírkamrákat őriztek. A sírkamrákban 70 literes óriás üstöt is találtak.
Ezek az üstök kaukázusi eredetű, arzén tartalmú bronzból készültek,
mellettük arany- és ezüstlemezekből készült, állatdíszítéses vázák,
arany bikával díszített ezüst rudak, bronz fokosok és tőrök, többszáz
arany, türkiz és kalcedon ékszerek feküdtek (Anthony, 2004). Az üstök
később a szkíta, hun és magyar nép jellegzetes tárgyaiként ismeretesek
(6. kép, törteli hun üst).
A régészeti népjelzők tárgyak jellegzetességeire épülnek, tehát az adott tárgyakat előálltó népnél rendszerint szűkebb korszakra és körzetre korlátozódnak (Grandpierre K. Endre – Grandpierre Atilla, 2006). Világos ugyanis, hogy a mai magyar nép más tárgyakat használ ma, mint száz vagy ezer évvel ezelőtt, mégis ugyanarról a népről van szó. Hasonlóan, a történelmi népnevek is gyakran leszűkítő jellegűek, különösen egy ősi és nagy körzetben élő nép esetében, mert a különböző korokban az adott nép másként szerveződhet, és a különböző szomszédos népek is másként nevezhetik. Ráadásul többféle jellemző tulajdonsága is lehet egy-egy népnek, és az elnevezés ezek közül szükségképpen egyet emel ki. A jogarhordozók népe (Govedarica, 2004) ugyanabban a korban (i.e. 5 100 – i.e. 2 400), ugyanabban a körzetben (Kárpát-medence és az eurázsiai síkság) él, ugyanazon jellemzőkkel bír, mint az erősdi-kukutyini-tripoljei műveltség népe (Cucuteni-Trypillian culture, 2010), és a kurgánok népe (Kurgan culture, 2000), tehát ez a három nép-elnevezés a valóságban ugyanazt a népet takarja. Azonosítható-e, hogy melyik, a történelemből ismert nép őseiről van szó? Próbáljuk ezt a kérdést az eddig bemutatott eredményektől függetlenül megvizsgálni! Ehhez egy újabb régészeti népjelzőre támaszkodunk. A hatalmas üstök a hunok régészeti népjelzői (Bóna-Cseh-Nagy és munkatársai, 1993). Érdekes, hogy az „üst” címszónál az üstöt az angol nyelvű Wikipédiában a magyar bogrács képével szemléltetik (Cauldron, 2010)! Erdélyben szkíta üstöket is találtak (7. kép).
A kurgánok népe szintén hatalmas üstöket állított elő
(Kurgan culture, 2000), és ez azt jelzi, hogy a kurgánok népének utódai
a hunok. A Tien-San hegység északi lábánál fekvő hatalmas Issyk Kul tó
mélyén (a mai Kirgizisztánban) egy bámulatosan nagy szakértelemmel
megalkotott 2 500 éves hatalmas üstre bukkantak. A szakértők szerint az
egyes darabok egymáshoz illesztése annyira pontos, hogy ehhez hasonló
pontosságot ma csak nemesgázban végzett fémmegmunkálással lehet elérni.
Rejtély, hogyan volt képes elérni a 2 500 éve itt lakó királyi
szaka-szkíta nép ilyen magas-technológiájú tökélyt. Különlegesen magas
szintű a bronz tükrök, a díszes lószerszámok és sok más egyéb tárgy
kialakítása. A víz alatt kisebb, aranyból készült drótgyűrűket és nagy,
hatlapú aranytömböket találtak (Lukashov, 2008). Ez a szkíta műveltség legalább olyan magas szintű, mint az ókor legmagasabb, ismert műveltségei, a görög vagy az egyiptomi.
A királyi szaka-szkíta nép öltözködése is rendkívüli műveltséget és
gazdagságot sugároz (8. kép). Tegyük hozzá, hogy a legújabb embertani
vizsgálatok szerint a gerendavázas kultúra népének koponya-adatai
azonosíthatók az ugyanebben a körzetben utánuk következő szkítákra
jellemzővel (Dolukhanov, 1996).
Az Ordos körzetéből az i.e. 8.-6. században Európába
érkezett hunokat az ókori görögök szkítának nevezték (Gilbert, 2002, map
2; 9. ábra), tehát a két népnév, a szkíta és a hun, ugyanazt a népet
jelzi, ugyanabban a korban, csak két különböző szomszéd nép által.
Érdekes például, hogy Ciprus szigetére az i.e. 8.
században érkeztek meg a szkíták. Virágzó társadalom bontakozott ki
nyomukban, királyi sírokkal, amelyeket bár kiraboltak, még mindig igazán
királyi bőséggel kápráztatnak el bennünket. Lóáldozat nyomai, bronz
állványok, óriási üstök szirénekkel, griffekkel díszítve, díszes
szekerek, lószerszámok, elefántcsont-gyöngyök és páratlan eleganciával
díszített trónok vallanak mestereik magas műveltségéről (Prehistoric
Cyprus, 2010).
Nem kétséges, az ősi helynevek, amelyeket még nem
fertőzött meg a terjeszkedő, hóditó hajlamtól űzött országok nyelvi
imperializmusa, valamely nép ittlétének vagy ittnemlétének legszilárdabb
bizonyítékai közé tartoznak (Grandpierre K. Endre, 1996b, 48). Az
eurázsiai helységnevek vizsgálata alátámasztja az eurázsiai síkság
településeinek erdélyi székely eredetét (Bihari, 2004). Herodotosz írja, hogy a szkíták önelnevezése: szkolota, vagyis levágva a –ta népnév-képzőt, a szkol, szikul, székely
népnév mássalhangzóira bukkanunk. Bihari (2004) a világ többszáz millió
helynevének számítógépes elemzésével kimutatta, hogy a sz*k*(l) népnév
(itt a * jel tetszőleges magánhangzót jelöl) változatai elsősorban
Eurázsiában, azon belül is a Kárpát-medencében, Erdélyben és Moldvában a
leggyakoribbak. Az egész Eurázsiára kiterjesztett keresés során tömegesen bukkannak elő az erdélyi helységnevek.
A helységnevek tanúsága szerint a székelyek elnevezése valójában nem
más, mint az ősi szaka népnév modern változata, írja Bihari (u. ott, 91.
o.). Az itt bemutatott tények értelmében azonban fordított a helyzet:
inkább a szaka, szkíta népnév tekinthető a székely népnév változatának.
Vizsgálataink szerint a szkíták székely-magyar eredetűek.
Az i.e. 5 100-tól az ókori görögök koráig ez a népesség sokszorosára
növekedhetett. Az a földrajzi körzet, amelyben éltek évezredeken át,
i.e. 5 100-tól i.sz. 453-ig, Atilla meggyilkoltatásáig, kiterjedt a
Kárpát-medencétől Koreáig és Észak-Indiáig (Grandpierre K. Endre –
Grandpierre Atilla, 2006; Grandpierre, 2007). Ez a tény alátámasztja,
hogy az ókori történetírók a szkítákat a legrégibb és legnagyobb
lélekszámú népként ismerték. „A szkítákkal egyetlen európai nép sem
állhatja ki az összehasonlítást, sőt még Ázsiában sincs egyetlen nemzet
sem, aki megmérkőzhetne velük, ha összefognak.” (Thukydides, i.e. 431). Terdzsüman Mahmud, I. Szülejmán
szultán tudós magyar tolmácsa által megmentett Árpád nagykirály-kori
magyar ősgeszta, a Tarih-i-Üngürüsz (magyarul: A magyarok története,
1982; tehát az “üngürüsz” népnév a magyarok török neve)
ekképpen emlékezik meg a vízözönt követő időkben Hunor által a
Kárpát-medencében talált népről: Hunor, Nimród fia - “elvált Adzsem
/Perzsia/ padisahjától, és Pannonijja tartományába költözött. Amikor
abba a tartományba érkeztek, látták, hogy csodálatosan bőséges folyamai
vannak nagy számban, sok gyümölcse és bő termése van annak az országnak,
és az ő nyelvükön (azaz Hunor népének a nyelvén) beszélnek az ottani
népek.” Az eredetileg regősök által írt őskrónika azt bizonyítja,
hogy üngürüsz népe Hunor nemzetségéből származott. Tökéletesen világos
okfejtés és ezredéves régiségből fakadó nyom ez a magyar nemzeti lét ősi
voltára és arra, hogy a magyarok már a vízözönt követően itt éltek, és
innen költöztek ki a vízözön után az Európa keletén fekvő másik
Szkítiába. Grandpierre K. Endre (1979, 1990) kimutatta, hogy
Csodaszarvas-mondáink több tízezer évre tekinthetnek vissza, és a magyar
őshazába, a Kárpát-medencébe történő visszatérés isteni elrendeléséről
tanúskodnak.
Xenophon írja, hogy Európát és
Ázsiát a szkíták uralják. Ezt a régészeti leletek teljes mértékben
alátámasztják. A szkíta befolyás kiterjedt Koreáig és Japánig. Különböző
koreai tárgyak, mégpedig nagy jelentőségűek, mint például a koreai
Silla királyság koronái, szkíta jellegűek. Hasonló szkíta jellegű
koronákat találtak Japán Kofun korszakában (i.sz. 250-538, vagyis az ún.
hun korban) (Cambon et al., 2006, 282). A kínaiak a szkítáktól vették
át az állatstílust (Mallory, Mair 2000). A hun-magyar népzene hatása a
kínai népzenére máig kimutathatóan meghatározó jelentőségű (Juhász,
2006). Nagyon ősi időkben, vagy már a kínai vallás hajnala előtt, a
mágusok vallásának szervezett papsága lehetett (de Groot [1982, VI,
II:1187]). Az i.e. évezredekben a mágusok a kínai vallás minden szintjén vezető szerepet játszottak (Schafer [2005, 234]). Victor H. Mair,
a kínai nyelv és irodalom professzora régészeti és nyelvi
bizonyítékokra bukkant, amelyek azt bizonyítják, hogy az ó-kínai „*myag,
mágus, természettudós, filozófus” jelentésű szó nem kínai, hanem
közép-ázsiai eredetű (Mair [1990]). Kínában a mágusok tanítása
elsősorban az ősi királyi vallásban volt fontos (Harper [1995]). A kínai
univerzalizmus, konfucianizmus, taoizmus a mágusok tanításaira épült. Modi professzor (Modi, 1926) és Aradi Éva (Aradi, 2005) könyveiből tudjuk, hogy a szkíta-magyar-hun kultúra alapvető hatást gyakorolt az indiai történelemre és műveltségre (Grandpierre, 2007). Hiteles történetíró, Josephus Flavius (i. sz. 37) írja Antiquitates c. munkájában (Flavius, 1957, 59), hogy Magóg és Gomer népei a vízözön után „a Don folyóig, nyugaton pedig Gadeiráig (ma Cadiz), elfoglalván a térséget, amelyre rábukkantak, s amelyet előttük senki sem lakott, a saját neveik szerint nevezték el a népeket”. A Hérodotosz feljegyezte szkíta ősmondában Hargita első emberként „néptelen tájon” született, vagyis a szkítasággal jelent meg az ember a Kárpát-medencében.
Középkori krónikáinkban, néphagyományainkban
megőrződött annak hite, hogy a magyar hajdanta a világ legnagyobb
lélekszámú népe volt. A magyar őskirályok a négy égtáj urai, ők
szervezték meg a négy égtáj őreinek hálózatát, szorosan ide tartozik a
négy folyó, az esztergomi oroszlános címer négy sávja. Az őshazához
ragaszkodás fejeződik ki a középkori „Extra Hungariam non est vita”
(Magyarországon kívül nincs élet) szólásban is (Grandpierre K. Endre,
1996c, 68). A székelység többezer éves erdélyi őshonosságára nemrég
derült fény (Orbán-Grandpierre, 2009).
Mindezek fényében ideje felismernünk: a székely-magyarság szkíta-hun eredetének tétele helyett helyesebb ma már a szkíta-hun nép székely-magyar eredetéről beszélni.
Forrás:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése