Túlszabályzott társadalom
Egy túlszabályozott társadalom a sok új szabály mellett kitermeli a korlátok közé szorított, megFÉLemlített és elégedetlen embereket.
Akik folyton azon aggódnak, nehogy megszegjék a szaporodó törvényeket és rendeleteket.
Ha az a hozzáállás terjed, hogy minden felmerülő kihívásra újabb és újabb regulák kellenek, a helyzet hamar átlátHATatlan lesz.
Egyre többen a kibúvókat keresik, amely a szabályalkotókat újabb előírások megfogalmazására készteti.
Ez a rendszer arra alapoz, hogy büntessen és elrettentő példát statuáljon azoknak, akik tudatlanságból vagy szándékosan tévednek.
A helyzetből egyetlen kiút lehetséges.
Ha nem akarod, hogy a korlátaid teljesen kordában tartsanak, észre kell venned az életedben indokolatlanul alkalmazott előírásokat.
Akár a kicsiket, akár a nagyokat.
Hányszor és pontosan mikor kell étkezni, mit szabad és mit nem enni.
Mikor kell bevásárolni, ablakot mosni, rokonokat látogatni, a gyógyszert bevenni, valakit felhívni, mert ha nem teszed meg időben, balhét fog csapni.
Milyen színű felsőhöz milyen alsót szabad
felvenni, mikor és kit kell az ajtónál előre engedni.
A KÖTöttségek szaporodnak és el fogsz bennük veszni.
Azt veszed észre, hogy mint egy aknamezőn, a szabályaid között fogsz botorkálni.
Már csak a cipőd orrát figyeled, nehogy veszélyes pályára tévedj.
Ha ilyen élet kell neked, ám legyen.
Nem kötelezhet senki sem, hogy vedd vissza az Erődet.
Ha úgy döntesz, kijössz a rendelkezések útvesztőiből, kezdd el szépen kifújni őket.
A legtöbbet már megszoktad, nem lesz mindig könnyű észrevenni, mibe vitted bele MAGad.
Ilyenkor segít, ha megfigyeled a mások alkotta szabályokat és azokról döntöd el, hogy kellenek-e neked vagy sem.
Ha nem, kifújod őket.
Így egyre közelebb kerülsz a saját szabályaid letételéhez, mely - nem meglepő módon - mások szabályai is egyben.
Nem harcolni, nem tüntetni kell, hiszen ez a módszer csak azt erősíti, aminek a létjogosultságát megkérdőjelezi.
A tudatos ember nem megy senki és semmi ellen.
Felismer és döntést hoz, majd elengedi a számára szükségtelen korlátot.
Egyszerűen.
Például kifújja őket.
Az a lényeg, hogy az elengedés számára elengedést jelentsen.
Akár tapsolni is lehet, ha az könnyebb.
Néha a szabályok csak azért vannak, hogy megtanuld elengedni őket.
Két hetet töltöttem emberek közt, civilizált, kisvárosi közegben, s mindenhol félelemmel találkoztam. Félelemmel, aggódással, betegséggel. Azt mondták az emberek, ragyogok. A „ragyogást” nem értvén megkérdezték sokan, mivel foglalkozom. Miután elhitték, hogy elmúltam tizenhat (sőt, már közel harminc vagyok), értetlenkedtek.
Huszonhét, és nem aggódik? Huszonhét, és nem fél?!? Hát lehet ezt? Mit csinál másként? Miért nincs ránc az arcán? Valaki felháborodik - igazságtalanság!, felelőtlenség!, pofátlanság!, gyanús!!. Keres valami kötekednivalót, s mikor arra mosoly a válasz, benneragad a szó, és nem tud mit mondani.
Pedig, higgyétek el nekem, ugyanolyan hús-vér emberi lény vagyok, mint bárki más. Az életem sem nem „jobb”, sem nem „rosszabb”, csak nem vagyok hajlandó engedelmes fogyasztóként fejet hajtani láthatatlan háttérhatalmaknak. Elsőnek Isten törvényeit tisztelem, s az emberi törvények közül csupán azokat fogadom el, amelyek előbbinek ellent nem mondanak. Minden napomat imával kezdem, és azzal is fejezem be. Minden imámat ’köszönöm’-mel kezdem, és azzal is fejezem be.
A próbákat (élethelyzeteket) nem jutalomként, vagy büntetésként kapjuk. Leckének kapjuk, hogy tanulhassunk, fejlődhessünk belőlük-általuk. Csakis rajtunk múlik, hogyan állunk hozzá egy problémához, egy tragédiához, hogyan fogadjuk az örömöt, hogyan a bánatot. Csakis a mi döntésünk, meddig kesergünk szerelmi bánatunkban, vagy az elvesztett választások után, vagy a család kedvenc kutyájának elaltatásán. Mi döntjük el, mivel és meddig akarjuk keseríteni a saját életünket.
És eldönthetjük azt is, hogy nem keserítjük tovább. A veszteséget alázattal elfogadjuk, a leckét megköszönjük, hibáinkból tanulunk, és igyekszünk többször azt a hibát nem elkövetni.
Hiába szidjuk a világot, hogy az sodor minket a rossz irányba. Hiába hárítjuk a felelősséget a világra, hogy „az én autóm már nem oszt, nem szoroz, a másik két milliárd úgyis használja”. Hiába okoljuk a világot az emberek szomorúságáért, félelméért, gondolván, mi is ettől vagyunk búskomorak. Igenis a kezünkbe vehetjük az életünk irányítását, igenis rámosolyoghatunk a búskomorakra, s bőséggel adakozhatunk szeretetünkből a világnak - mert igenis számítunk, minden egyes ember számít, és minden egyes embernek joga van a mosolyhoz és a szeretethez.
Huszonhét, és nem aggódik? Huszonhét, és nem fél?!? Hát lehet ezt? Mit csinál másként? Miért nincs ránc az arcán? Valaki felháborodik - igazságtalanság!, felelőtlenség!, pofátlanság!, gyanús!!. Keres valami kötekednivalót, s mikor arra mosoly a válasz, benneragad a szó, és nem tud mit mondani.
Pedig, higgyétek el nekem, ugyanolyan hús-vér emberi lény vagyok, mint bárki más. Az életem sem nem „jobb”, sem nem „rosszabb”, csak nem vagyok hajlandó engedelmes fogyasztóként fejet hajtani láthatatlan háttérhatalmaknak. Elsőnek Isten törvényeit tisztelem, s az emberi törvények közül csupán azokat fogadom el, amelyek előbbinek ellent nem mondanak. Minden napomat imával kezdem, és azzal is fejezem be. Minden imámat ’köszönöm’-mel kezdem, és azzal is fejezem be.
A próbákat (élethelyzeteket) nem jutalomként, vagy büntetésként kapjuk. Leckének kapjuk, hogy tanulhassunk, fejlődhessünk belőlük-általuk. Csakis rajtunk múlik, hogyan állunk hozzá egy problémához, egy tragédiához, hogyan fogadjuk az örömöt, hogyan a bánatot. Csakis a mi döntésünk, meddig kesergünk szerelmi bánatunkban, vagy az elvesztett választások után, vagy a család kedvenc kutyájának elaltatásán. Mi döntjük el, mivel és meddig akarjuk keseríteni a saját életünket.
És eldönthetjük azt is, hogy nem keserítjük tovább. A veszteséget alázattal elfogadjuk, a leckét megköszönjük, hibáinkból tanulunk, és igyekszünk többször azt a hibát nem elkövetni.
Hiába szidjuk a világot, hogy az sodor minket a rossz irányba. Hiába hárítjuk a felelősséget a világra, hogy „az én autóm már nem oszt, nem szoroz, a másik két milliárd úgyis használja”. Hiába okoljuk a világot az emberek szomorúságáért, félelméért, gondolván, mi is ettől vagyunk búskomorak. Igenis a kezünkbe vehetjük az életünk irányítását, igenis rámosolyoghatunk a búskomorakra, s bőséggel adakozhatunk szeretetünkből a világnak - mert igenis számítunk, minden egyes ember számít, és minden egyes embernek joga van a mosolyhoz és a szeretethez.
Források :
https://www.azuton.hu/egy-tulszabalyozott-tarsadalom-a-sok-uj-szabaly-mellett
http://www.felesegek.hu/naplo/bejegyzesek/zaka-dominika-szabadon_10502
***
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése