Szénhidrátpusztító vegetáriánusok voltak a római gladiátorok:
A harcosok ugyanis szénhidrátdús, súlynöveléshez ideális, jórészt vegetariánus étrenden éltek,
legalábbis ez derül ki a gladiátorok maradványainak elemzéséből,
akiknek a hasürege és mellkasa bizony jókora bőr alatti zsírrétegeket
rejtett.
A magas szénhidráttartalmú ételek közül az árpát ( energiafokozásra ) és a babot ( izomnövelésre )
részesítették előnyben, állati fehérjékből azonban meglepően keveset
juttattak a szervezetükbe, teljesen ellentmondva a ma az atléták és a
gladiátorok modern megfelelői által alkalmazott paleo, vagy hús- és
halközpontú diéták alapelveinek.
A kutatást végző Bécsi Orvosi Egyetem antropológusai közel kétezer
éves, a mai Törökország területén állt Epheszosz romvárosában talált,
hatvanhét gladiátor és egy rabszolganő – talán az egyik harcos felesége
volt – sírjának tanulmányozásával jutott a fenti eredményekre.
A maradványok azonosítását megkönnyítette, hogy a testek egy
gladiátorharcot ábrázoló, elhunyt harcosoknak ajánlott domborműsor alatt
feküdtek, így nem volt kérdés, hogy mi okozhatta az emberek halálát.
Nem csak rabszolgák
Mindemellett a hatvannyolc csontváz közül egyik sem volt teljes, de
elég kéz- és lábcsont, valamint koponya és fog maradt meg ahhoz, hogy a
tudósok elvégezhessék az életmóduk részleteire rávilágító vizsgálatokat –
így az izotópos analízist, melynek részeként a csontmaradványok
kalcium- és cinkszintje válik mérhetővé, sejtetve egykori gazdáik
étrendjét.
A jobbára húsmentes diétát egyébként számtalan antik szöveg említi, így idősebb Plinius úttörő műve, A természet históriája is, aki a gladiátorokat egyszerűen csak hordearii, azaz árpaevők néven emlegette.
A kutatók mindemellett úgy gondolják, hogy a (részleges)
vegetarianizmust nem a harcosok rabszolgastátusza, vagy épp
pénztelensége indokolta, a rómaiak egyszerűen csak felismerték, hogy a
diéta növeli a harctéri teljesítményt, a súlygyarapodás
következményeként megjelent zsírréteg pedig extra védelmet nyújtott: az
idegvégződések nehezebben sérültek meg, a nem túl mélyre ható vágások
pedig kevésbé voltak veszélyesek. Nem volt persze elhanyagolható az sem,
hogy a harcok során szerzett sérülések látványa így még kielégítőbb
volt:
az egyre több vágott sebből lassan, de
biztosan vérző férfiakat és nőket a vágások ugyanis nem zavarták
annyira, hogy feladják miattuk a harcot, vagy épp láthatóan lassabban
reagáljanak egy pillanatban, a nézőközönség pedig hosszú időre megkapta
azt a vérzivatart, amire vágyott.
De miért teljesen más a művészetekben a gladiátorokról megőrzött kép, mint a valóság?
Az ókori rómaiak is idealizáltak, így a valódi világ nem teljes
tökéletességével ellentétben csak tökéletesen hibátlan férfi és
nőalakokat ábrázoltak, még akkor is, ha ennek semmiféle köze nem volt a
valódi modellekhez, akik a zsírrétegük ellenére egyáltalán nem voltak
egészségtelen, sőt, kimondottan jó bánásmódban részesültek:
képzőhelyeiken a téli edzést megkönnyítő padlófűtés, fürdők, vízvezeték
és közeli temető is feküdt, sőt, a lehető legjobb orvosi kezelést
kapták, sokszor a Római Birodalom legkitűnőbb orvosaitól.
...
Források:
***
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése