Harmóniában a természettel!
Az ártéri gazdálkodás története egyidős az emberiséggel. A Kárpát-medencében évszázadokon keresztül hasznosították a folyami ártereket, amelynek nyomai egészen az államalapítás koráig visszavezethetők. A történészek szerint ezeken a területeken az egész középkor alatt fejlett gazdasági rendszer működött, amely fenntartható módon hasznosította a természet erőforrásait. Bár a folyószabályozással jórészt eltűnt ez az életforma, mégis sokat tanulhatunk őseinktől, akik maximális harmóniában éltek a természettel, és az ökológiai erőforrásokat találékonyan hasznosították.
Az ártéri gazdálkodás és a vízhaszonvétel lényege az, hogy az ember nem akarta megakadályozni a víz kiáradását, épp ellenkezőleg: minél jobban igyekezett szétteríteni a kiáradó folyót a földeken. Ezzel megelőzték a magas vízszintek és árvizek rombolását, hiszen a víztömeg csendesen, kontrolláltan emelkedett. A csatornákat állandóan tisztították és karbantartották, ezért apadáskor magától visszatért eredeti medrébe a folyó. Nem maradt az ártérben lefolyástalan, pangóvizes mocsárterület, a rövid ideig tartó elárasztás viszont öntözte és megtermékenyítette az egész árteret. A helyi népek sokoldalúan és tervszerűen hasznosították az ártér minden egyes négyzetméterét. Megélhetésük alapját az állattartás, a gyümölcstermesztés, a méhészet és a halászat adták, amelyhez kiváló feltételeket biztosított az ártéri gazdálkodás. A történeti források szerint a középkorban folyóink mentén virágzó ártéri kultúra alakult ki, és rengeteg utazó beszámolt a magyar vizek gazdagságáról. Egy névtelen francia szerzetes 1308-ban például így írt hazánkban tett látogatásáról: „Legelőkben, kenyérben, borban, húsban, aranyban és ezüstben bővelkedő föld, halakban pedig minden országnál gazdagabb, Norvégia kivételével, ahol kenyérként és kenyér helyett esznek halat.”
Mi lett ezzel a bőséggel és gazdagsággal? Az ártéri gazdálkodás a 18-19. századra szinte teljesen eltűnt, amelynek összetett történelmi és társadalmi okai vannak. Már a török hódoltság idején pusztulni kezdett ez az életforma, hiszen az állandó háborúk nem kedveztek az összehangolt ártéri együttműködésnek. Később nagy folyószabályozások kezdődtek a kereskedelem fellendítésére, a termékeny területek pedig a Habsburg Birodalom éléskamrájává váltak, miután ármentesítették őket. Kétségtelen, hogy sokat köszönhetünk ezeknek az átalakításoknak: a folyókat gátak közé szorították, a közlekedés fejlődött, és az öntözéses gazdálkodás megnövelte a mezőgazdaság termelési értékét. A nagy természetátalakító munkával azonban megszűnt az a szerves életforma, ami gyakorlatilag maradéktalanul megvalósította az Európai Unió által előirányzott körforgásos gazdaság eszményi modelljét.
Az ártéri gazdaság rendszere a természeti folyamatokat használta fel: az árvizeket, a folyók áradását-apadását és természetes mozgását. Ez a modell egyáltalán nem áll távol a mai zöldmozgalmak törekvéseitől. A körforgásos gazdaságnak épp az a célja, hogy megállítsa a természeti erőforrások kizsákmányolását, és megszüntesse azt az önmaga alapjaitól elkülönülő gazdasági szerkezetet, ami szép lassan felemészti magát. Ez nem könnyű feladat, de a jó hír az, hogy sokat tanulhatunk az őseinktől, akik mesterei voltak a fenntartható gazdálkodásnak.
Hogyan tegyük ezt? Megoldást kell találnunk arra, hogy a hulladékokból nyersanyag váljon. Fokozatosan vissza kell térnünk a zárt, önfenntartó, szerves rendszerekre, legyen szó akár az iparról, akár a gazdaságról, akár a társadalomról. És ehhez bizony mélyen át kell formálnunk a gondolkodásunkat. A fejlődés nem egyenlő azzal, hogy a természet kirablásával rövid távú előnyökhöz jutunk. Ezzel elpazaroljuk az erőforrásainkat, és hosszú távon ellehetetlenítjük a földi létet. Az ártéri gazdálkodás példáján láthattuk, hogy a fejlődés fogalma sokszor összekapcsolódik a termésátlag növelésével. Érdemes ezen is elgondolkodnunk: vajon a mennyiségi gyarapodás milyen minőségi változással jár? Megéri feláldozni a természetes élővilág gazdagságát és sokszínűségét?
És végül: hogyan hat mindez ránk, emberekre? Hiszen a hétköznapi életben teljesen magától értetődően azonosítjuk magunkat a környezetünkkel. Az elhanyagolt lakás, a szemetes udvar láttán a benne élő emberről is véleményt alkotunk. Nincs ez másként akkor sem, ha tágabb értelemben vesszük szemügyre a dolgokat. A lecsupaszított esőerdők, a hulladékban fuldokló folyók vagy az elsivatagosodott földek épp ugyanúgy jellemeznek minket: a természetet birtokba vevő embereket.
Forrás: Andrásfalvy Bertalan – A Duna mente népének ártéri gazdálkodása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése