Egyéb oldalak:

2013. május 23., csütörtök

A magyar őstörténet alapjai IV.

4. Atilla nagykirály.

A hunok hatalmas nemzete (Xiung-nu vagy Hiung-nu a kínai forrásokban) már évezredek óta azonos név alatt jelen volt az írott történelem színpadán, amikor legnagyobb fia, Atilla nagykirály elkezdte példátlan művét.

Az indoeurópai történetírás lázasan azon iparkodik, hogy a hun népről egy olyan kép alakuljon ki, hogy mongolos kinézésű, vad, nomád barbárok voltak. A hiteles, szemtanúk beszámolóira épülő kínai források ellenben több helyen is kihangsúlyozzák, hogy még a keleti hunokra sem volt a „vágott szem” jellemző, hanem – ahogy ma mondanánk – egy europid jelleggel rendelkező néppel álltak szemben. A kínaiak pontosan tudták, hogy miről nyilatkoznak, ugyanis igen hosszú időn át számolniuk kellett a hunok közvetlen közelben való jelenlétével. Az állandó hun betörések ellen emelték a ma már világörökségi státuszban lévő, világhírű Kínai Nagy Falat.

Az európai történettudomány legsajnálatosabb gyengéje, hogy ahelyett, hogy a megtörténtekről az igazságnak megfelelően és objektív hitelességgel tudósítana, inkább követi azt a széles körben elterjedt, téves gyakorlatot, mely a rokon- vagy ellenszenv vezette elfogultság szellemében szelektálja vagy elhallgatja a megtörtént eseményeket lehetőleg úgy, hogy az eseményeket leíró személy saját népét, saját kultúrkörét minél jobb fényben tüntesse föl. Ezt a deviáns jelenséget csak még izgalmasabbá teszi, ha egy és ugyanazt az eseményt megkíséreljük nemcsak a győztesek, hanem a legyőzöttek szemszögéből is szemügyre venni.

A győzelem puszta ténye ugyanis még a világ egy népét, egy szervezetét, legyen szó akár egyházakról is, sem tette igazabbá vagy szeretnivalóbbá. Sajnos igen sok esetben éppen az ellenkezője igaz! Gondoljunk csak a nemrég lezárult, sátáni XX. századra, melynek folyamán a gonosz példátlanul gyakran diadalmaskodott.

Atilla nagykirálynak sem volt szerencséje e tekintetben, pedig emléke sokkal több kegyeletet és tiszteletet érdemelne. A gót Jordanes (gyanús a név!) az egyike azoknak, akik felelőssé tehetőek azért, hogy az emberiség történelmének legzseniálisabb hadvezére és a hunok vitéz és hősies nemzete az európai utókor számára a bestiális kegyetlenség és barbár vadság szinonímájává lett. Jordanes valószínűleg képtelen volt megemészteni, feldolgozni magában azt, hogy népe, a gótok a hunoknak alárendelt szerepet kellett hogy játsszanak.

Ez a hunokról alkotott egyoldalú és pejoratív kép azonban csak a nyugati féltekére jellemző. Krónikáink és gesztáink Atilla személyét és népét jelentőségüknek és a valóságnak megfelelően mindig a legmélyebb tisztelettel és büszkeséggel, mint saját históriánk szerves részét említik.

A Balkán-félszigettől keletre egyszerre megváltozik a hangnem, a hanghordozás egyszerre tiszteletteljessé és barátságossá válik, ha valaki Atilla történelmi személyét megemlíti. Egy Bajorországban élő, IV. Béla királyunk révén egyenesági Atilla- és Árpád-leszármazott, Dr. Horkovics(Horka fia)-Kováts János, megfordult Kazahsztánban, ahol helyi kormányhivatalnokokkal is tárgyalt. Amikor a magasrangú politikusok megtudták, hogy kivel állnak szemben, hogy vendégük Atilla nagykirály egyenesági leszármazotta, még tiszteletteljesebbé vált a légkör vele szemben. Már ujgur testvéreinkkel is fölvette a kapcsolatot, akiket meghívott Csíksomlyóra, ahol a helyi plépániatemplomban az akkor még ott plébánosi feladatot teljesítő, a hívek körében nagyon közkedvelt Gergely István testvér, ahogy a fiatalok nevezték, „Tiszti” jelenlétében közös misét celebráltak tiszteletükre. E megható eseményt a Duna-TV is közvetítette. Minden bizonnyal ez volt a román hatalom felé elkötelezett, jahvista gyulafehérvári érsek, Jakubinyi György számára az utolsó csepp a pohárban, mert röviddel ezután a hívek heves ellenkezése ellenére áthelyeztette e karizmatikus alkatú papot egy Jegenye (Legia) nevű, Kolozsvár melletti faluba.

A nagymúltú, keleti kultúrák körében tapasztalható mély tiszteletet szeretném egy számunkra igen pozitív tartalmú idézettel érzékletessé tenni. A történettudományok indiai professzora, Prof. Dr. J. J. Modi így nyilatkozott egyszer: „Én, egy egyszerű, öreg hindu büszke vagyok arra, hogy meghajthatom az Önök nagyszerű fajtája előtt az elismerés zászlaját. Ez a faj, mely véréből egy Atillát volt képes előhívni, akkora erőt és értéket képvisel, hogy átmenetileg ugyan hanyatlani kezdhet, de saját erejéből százszor és ezerszer képes megújulni. Végérvényesen nem lehet megsemmisíteni.”

Csak a legnagyobb iszonyattal és undorral gondolok egy a XX. század első évtizedeiben készült amerikai némafilmre, melyben Atillát tomboló vadállatként mutatják be, kinek szájából hab és vér csorog és világosan artikulált, emberi beszédre képtelenül maga körül vadul csapkodva-hadonászva morog. Ez a filmtörténeti szégyenfolt a nyugati filmgyártás ideológiai hátterének motiváltságára vet leleplező fényt, különös figyelemmel a hollywoodi filmüzem szándékaira, melynek köszönhetően az emberi lélek legalantasabb ösztönei és legpiszkosabb vágyai jelennek meg virtuálisan a mozivásznon. Atilla ilyetén módon történő ábrázolása vagy az emberiség történelmének teljes nem ismeréséből fakad, vagy túlontúl jól ismerték e film létrehozói a történelmi tényeket. Utóbbi esetben – és ez a verzió a valószínűbb – a magyar történelem meghamisítása és meggyalázása szándékos és tendenciózus. A Hollywoodot napjainkban is még uralmuk alatt tartó hatalom jellege és háttérmotiváltsága egy önálló gondolkodásra képes, értelmes ember számára ma már nem titok többé, azé a filmgyáré, ahonnan minden idők legnagyobb mérvű és legveszélyesebb agymosása nyújtogatja polipcsápjait. A III. évezred elején forgatott Atilla-film már e téren egy előremutató, ám nem az elvárható mértékű lépéssel ér fel. Atilla és népe bemutatásánál még mindig képtelenek elhagyni a barbárságot és vadságot hangsúlyozó részleteket, de mentségükre legyen mondva, hogy a hun uralkodó nemes, nagyvonalú emberi vonásai is bemutatásra találnak. A korábbi barát és későbbi ellenfél, a római Aetius szájából hangzanak el a filmben e szavak: „Egy hozzád hasonló jelentőségű ember sincs egész Rómában. Ha mi ketten összefognánk, az egész világ a lábunk előtt heverne.”

Atilla, a hun Mundzsuk király (a magyar hagyomány Bendegúza) fiaként Kr. u. 400 és 404 között született „bizonyosan nem a Duna völgyében egy döcögő szekéren (?!), ahogyan egy amerikai szerző képzelte. Apja Mundzsuk, hun király, egyik nagybátyja keletrómai hadvezér, testvére Bléda (Buda) volt. Fiatalemberként túszként került a rómaiakhoz, Honorius császár udvarába s nyilván ott tanult meg latinul, majd később gótul. Talán harminc évesen már a húnok királya s az marad 19-20 éven át. Szűk két évtized nem nagy idő, de macedóniai Nagy Sándornak csak 13 év jutott. Birodalma vetekedett a nagy Alexandroszéval, hiszen Kínától a Duna-medencéig uralta a fél világot.” (Bakay Kornél: Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!; 123. o.; II. javított kiadás; Kráter Kiadó, Pomáz, 2004.)

Priskos Rhetor következőképpen vélekedett a hun uralkodóról: „Azok közül, akik valaha a szkíta vagy akármely más földön uralkodtak, senki sem ért el olyan rövid idő alatt akkora hatalmat, mint ő, aki a tenger szigetein is uralkodik, és egész Szkítián kívül még a rómaiak is adófizetői.”

Priskos volt annak a delegációnak a vezetője, amely a nagy hun királynál vendégeskedett. Alkalma volt tehát Atillát megismerni és személyesen is találkozni vele. Egy Atilla udvarában tartott lakomáról részletesen beszámolt, melyen a nagy király is részt vett. A pompás ruhákban megjelenő hun előkelőségekkel és ugyancsak díszes ruhákba öltözött vendégeikkel ellentétben Atilla egyszerű és egyszínű fehér köntöst viselt, mely leginkább tisztaságával tűnt ki. Míg a meghívottak arany tányérokból és arany kupákból ettek-ittak, addig az uralkodó egyszerű fatányérból és fakupából étkezett. (A jézusi egyszerűség példája.) Rendkívül szótlanul és méltóságteljesen viselkedett. Csak akkor suhant át arcán egy alig észrevehető mosoly, amikor legkisebb és kedvenc fia, Irnik (vagy Ernák) megjelent. Atillának ezen a fián keresztül egyenesági leszármazottai Turul-házi királyaink. Amikor Priskos a mellette ülő hun előkelőségtől érdeklődött, hogy miért csak ehhez az egy fiához ilyen barátságos, a hun ezt válaszolta neki: - A jövendőmondók azt jósolták Atillának, hogy halála után a nemzetsége leszáll, de ez a fiú ismét felemeli. Nem tévedtek a jósok, a Turul-dinasztia magyar királyaival ismét fölemelkedett Atilla vére sosem sejtett, szakrális magasságokba. Az ún. Óbolgár királylista egyértelműen igazolja ezt. Atilla Nimrud egyenesági leszármazotta, ahogy ez a Marcel Brión Atilláról szóló könyvében, a Vida de Atilla-ban megtalálható genealógia alapján kiderül. E családfa ugyanis Nimruddal kezdődik.

Még a rosszmájú Jordanes sem tagadja, hogy „az esdeklőkkel könyörületes volt és kegyes mindazokkal, akik meghódoltak neki”. Azt is följegyezték róla, hogy sokra becsülte az egyenességet és gyűlölte az ármánykodást és a hízelgést. Egyszóval igazi magyar volt.

Philippus Callimachus, XV. századi humanista költő és író „Historia Atillae” (Atilla története) című művében egy igazságos, bölcs és kegyes uralkodót mutat be. Pádua bevételének leírásában megelevenednek e személyiségvonások. Miután a város a nyilvánvaló túlerőnek alávetette magát, Atilla szigorúan megtiltotta katonáinak a zsákmányszerzés során szokásos tobzódást és a kegyetlenkedéseket, így a város asszonyai és hajadonai közül senkit sem ért bántódás. A városlakók oly kitörő örömmel fogadták ezeket a humánus intézkedéseket, hogy a nagy hun uralkodó számára tisztelgő örömünnepet rendeztek a helyi amphiteátrumban. Egy helyi híresség, a költő Marullus is szerencsétlenségére a színre lépett és Atillát dicsőítő énekében a nagykirályt Isten fiának nevezte. E szörnyű istenkáromlás hallatán Atilla igen földühödött, és Marullust kis híján kivégeztette. A következő szavakat intézte hozzá: „Hogy jutott eszedbe, te szerencsétlen, hogy az emberek és az istenek világát összekeverd?! Hogy lehetnék én Isten fia, amikor embernek születtem? Ó, te esztelen! A te ostoba hízelgésed a legrútabb istenkáromlás!”

Ez a tanulságos és sokatmondó közjáték után tovább vonult a hun had az örök város, Róma felé, ahol Atilla túszként Honorius császár (Kr. u. 395-423) udvarában töltötte ifjú éveit, hogy barlangjában fojtsák meg az oroszlánt. Atilla egy magas szinten művelt, több nyelvet folyékonyan beszélő, írni-olvasni tudó uralkodó volt, ami a keresztény nyugat legtöbb uralkodójáról csak nagyritkán volt elmondható, kivéve a magyar királyokat.

Amikor a rómaiak megneszelték, hogy közeledik a hun hadsereg, rettegés vett rajtuk erőt. A hunok már Róma falai alatt álltak (Jézus Pilátus előtt), amikor I. Leó, római püspök vezetésével esdeklő körmenet közeledett feléjük a célból, hogy megakadályozzák a város elpusztítását. Atilla ezúttal is kegyes és irgalmas uralkodónak bizonyult, mint korábban már oly sokszor. Ekkor jelent meg Atillának a legenda szerint a pápa feje fölött Jézus angyala, aki ezt üzente a hun nagykirálynak: Ha megkíméled a várost, amelyben apostolaim csontjai nyugszanak, egy távoli utódodnak adom az élet koronáját. Ez a leszármazott Szent István, a megígért korona pedig a Magyar Szent Korona. Szántai Lajos elemzése szerint Atilla az üdvtörténet e pontján, akarata ellenére (Jézus a Getsemáné kertben), mert a leírások szerint nagyon nehezére esett e döntés, népe számára vállalt egy sorsot, Jézus sorsát, a Magyar Keresztutat. Róma falai alatt dőlt el Isten akarata szerint a magyar nemzet sorsa. Voltaképpen Atilla emelte Róma püspökét a keresztény püspökségek élére azzal, hogy megóvta Jézus kérésére Rómát. Ahogyan Jézus további sorsa a római Pilátus előtt dőlt el, úgy dőlt el nemzetünk sorsa Róma püspökének jelenlétében a szent város falai alatt. Míg Atilla megkímélte Rómát, két germán törzs, Alarik gótjai és a vandálok (ld. vandalizmus!) szörnyű pusztítást vittek végbe az örök városban.

A hunok és a hozzájuk csatlakozott népek vallási tekintetben bizonyára igen sokszínű, tarka képet mutattak. A szkíta uralkodókra jellemző vallási tolerancia szellemében, mely a vallást egészen addig magánügynek tartotta, amíg az nem veszélyeztette az államrendet, minden valószínűség szerint Atilla alattvalói között a Zarathusztra tanait vallóktól a buddhista hitűeken s a különböző animista természeti vallások sokrétű skáláján át a kereszténységig megtalálható volt Eurázsia szinte minden hitirányzata. Amiről azonban csak ritkán, ha egyáltalán szó esik, hogy maguk a hunok körében igen szép számmal hódoltak a júdaizmustól mentes, eredeti szkíta kereszténység tanainak. Atilla minden bizonnyal egy volt ezek közül. A Róma falai alatt lejátszódó epizód és a Priskos által megörökített beszámoló Atilla evangéliumi egyszerűségről tanúbizonyságot adó viselkedéséről a lakomán is ezt sugallják.

A nyugat-rómaiaknak és utódhatalmaiknak nem sikerült minden, a hunok vallási életéről szóló írásos nyomot elpusztítaniuk. Így maradt fenn Orosiusnak, egy római papnak, aki Szent Ágoston (Kr.u. 354-430.) kortársa és hitsorsosa volt, ujjongó leírása 418-ból a hunok bensőséges áhitatáról Historiae adversum paganos című művében: „Kelet és nyugat templomai hunokkal telnek meg. ... A hit melege tölti be általuk Európát.”

Az Agora című műsor Duna TV-ben 2007 őszén sugárzott egyik adásában a műsorvezető egy listát mutatott be a kétséget kizárva bizonyítottan hun származású szentekről. Olyan, főleg a keleti orthodoxia számára meghatározó jelentőségű személyiségekről van szó esetükben, mint:

- Aranyszájú Szent János (344-407.), a keleti egyház talán legnagyobb férfiszentje,

- Szent Cirill, a szlávok egyik apostola,

- Szent Methód, a szlávok másik apostola,

- Szent Urolphus,

- Szent Andronicus (a hunok első püspöke!),

- Szent Teotinus,

- Szent Victorinus,

- Szent Emiramus,

- Örményországi Szent Nikon

Arról is maradtak fenn följegyzések, hogy a hunoknak hun nyelvű keresztény szertartáskönyveik voltak. Bárcsak lapozgathatnánk ezeket! Több, mint valószínű, hogy őket olvasgatva a magyar nyelv egy archaikus nyelvjárásának becses emlékeivel ismerkedhetnénk. Az ma már nem kétséges, hogy a harmadik honvisszatérés, tehát Álmos (almush ótörökül szentet jelent; semmi köze nevének Emese álmához!) és Árpád magyarságának zöme a szkítatérítő apostoloknak, első sorban Szent Andrásnak és Szent Fülöp apostoloknak köszönhetően szkíta-keresztény volt már évszázadok óta. A harmadik honvisszatérés magyarsága éppen csak hogy elfoglalta szállásterületeit, és Cremona püspöke, Luitprandt ezt jegyzi fel róluk 910-ben: „Gens hungarorum videlicet christiana.”, azaz „A magyarok nemzete nyilvánvalóan keresztény.” Ezt bizonyítják a 3. honvisszaszerzés sírjaiban nagy számban talált mellkeresztek is. Szent Gellért, Szent Imre herceg nevelője pedig „De liberatio” című művében úgy fogalmaz, hogy a magyarok vallása őt leginkább a manicheizmusra emlékezteti, de nem az. A mi népünk az eredeti szkíta jézushitet képviselte, melyből maga a manicheizmus is kinőtt. A körénk fölépített hazugság bástyái tehát leomlóban vannak és falai repedeznek! A Magyar Tudományos Akadémia hazaáruló áltudósai pedig egyre gyakrabban kapkodnak levegő után. Minden okunk megvan hát a bizakodásra és az örömre, melyről Schiller óta tudjuk, hogy „szép isteni szikra” („schöner Götterfunke”). Ez a szikra egyszer még lángra lobbanhat Hunniában!

Atilla egy olyan, a Csendes-óceántól az Atlanti-ócán partjaiig kiterjedő szakrális birodalom kiépítésén fáradozott, egy olyan földi országon, melyben Jézus eredeti, meghamisítatlan tanítása határozná meg az emberek hétköz- és ünnepnapjait. Egy olyan birodalmat, melyben sem az ókori, sem a későbbi feudális rabszolgaságnak nem lenne létjogosultsága, melyben az ember fölemelt fejjel, az „Ótestamentum” befolyása és hatalmi igénye nélkül, szabadon élhet a Mennyei Atya gyermekeként.

A kereszténységnek ez eredeti ágára a kozmológikus-metafizikai gondolkodásmód és beállítottság volt a jellemző, ellentétben a földi, evilági hatalomgyakorlásra berendezkedett, ún. történelmi egyházak és világi támogatóik politikai istenképével. Ez volt a megbocsáthatatlan „bűne” mind a hunoknak, mind a magyaroknak. Ezért volt szüksége a zsidózó egyházak által uralt országokban Atilla emlékének a bemocskolására és meghamisítására, a magyar történelem hiteles forrásainak elpusztítására (ld. a szkítiai írással készített emlékeink megsemmisítésére kiadott XI. századi rendeletet), dugdosására, előkelő származásunk tagadására és bepiszkítására (finnugor elmélet). Ez az „archimédeszi pont”-ja a hun- és magyargyűlöletnek. Ezért sütötték a nem zsidó-keresztény hunok, avarok és magyarok homlokára a „pogányság” pecsétjét. Majd a későbbi századokban ezért üldözte olyan brutális eszközökkel Jahve egyháza mindazokat (manicheisták, katharok, patarénusok, albigensek, bogumilok, valdensek), akik valamilyen módon a szkíta kereszténység tanait vallották és e szerint szerettek volna élni. De hiszen magával Jézus Urunkkal, a „jézusi szkítizmus” megalapítójával, ahogy a rabbinikus tanítás nevezi Jézus tanait, sem bántak különbbül. Ki tehát akkor a barbár, és ki a pogány? Gondolkozzunk el már egyszer végre elfogulatlanul efölött!

Mindennek tanulságos példája a Vámbéry Ármin által 1860-ban Isztambulban fölfedezett „Tarih-i Üngürüsz” („Magyarok története”) körül kirobbant, krimibe illő herce-hurca, mely az elveszettnek hitt Ősgeszta török nyelvű fordítása. Az eredeti, magyar nyelven írt munka 906-ban vagy 907-ben keletkezhetett, ti. a magyarság történetét Árpád nagykirályig követte nyomon, aki tudvalévően 907-ben, az országunkra törő, egyesült nyugati hadak elleni, diadalmas Pozsonyi Csatában halt meg. Ezt a gesztát Szent István idejében magyarról latinra fordították, hogy nehogy fölkerüljön a tiltott vagy megsemmisítendő iratok listájára. Amikor a török lerohanja országunkat, a fehérvári királyi könyvtár titkos részlegében őrzött, becses művet II. Szulejmán szultán kérésére Mahmud Terdzsüman magával viszi és törökre fordítja. Vámbéry 1860-ban naívan, mit sem sejtve benyújtotta a Magyar Tudományos Akadémián. A finnugrista Habsburg-bérenc, Josef Budenz azonnal zároltatta, nehogy híre menjen a dolognak. Szerencsénkre majdnem egy évszázaddal később a már korábban említett Dr. Zakar András kutatásai során tudomást szerzett erről. Kiderült, hogy nem csak az Akadémian, hanem Törökországban is van egy-egy példány belőle. Ekkor sikerült filmkópián megszerezni, és ezt rögtön a Prágában tanító turkológus professzorhoz, Dr. Blaskovics Józsefhez küldték, aki magyarra fordította a művet. Az Akadémián szemmel látható idegesség lett úrrá – amint beszámoltak erről a 1970-es évek vége felé. Mitől lettek az akadémista urak és hölgyek ennyire idegesek? Ezt az MTÁ-n mind a mai napig tartó, nemzetellenes alapállást bizonyítja ez a történet is! Nemhogy rendes hazafihoz méltó módon ujjongtak volna az örömtől, hogy végre előkerült hiteles múltunk e becses dokumentuma!

Mindazon egyházak, melyek a földi, politikai istenképet képviselték, azon fáradoztak, hogy az alájuk rendelt hívek tudatlanságban, lelkiismereti terror borzasztó nyomása alatt és egy félelmetes, irgalmatlan, féltékeny és büntető „Isten”-től való félelemben éljék le életüket, hogy nehogy átláthassák a hatalmasok nem éppen jézusi szellemben gyakorolt viselt dolgait, hogy nehogy rájöjjenek a judeo-keresztény tanokban meglévő önellentmondásokra, hogy nehogy elborzadjanak a zsidó iratokban ecsetelt szörnyűségektől és elkezdjenek önállóan gondolkodni.

A szkíta kereszténység ellenben azt a nézetet vallotta, hogy Isten és az angyali szférák a szent tudás gyarapításával is fölismerhetők és elérhetők (Gnosis), ha az ember az ehhez szükséges életmódbeli erkölcsi feltételeknek is birtokában van.

A szkíta uralkodók, akárcsak folyamközi rokonaik, a szakrális királyság ideáját igyekeztek a földi síkon megvalósítani. A hatalomgyakorlásnak eme kerete azon nyugszik, hogy a király hatalmát nem csupán formálisan, hanem valóságosan is isteni jóváhagyással kapja. Emlékezzünk csak vissza, hogyan fogalmazott a sumér krónikás az özönvíz utáni sumér-mahgar uralom újraalakulásának hátteréről: „Az ár után a földi uralom ismét az égből küldetett le”, ahogyan a múltban minden bizonnyal már nem egyszer.

A szakrális uralkodó nem despota, hanem Jó Pásztor, aki az alárendelt népe sorsáért életével felel. E népek történetét tanulmányozva találkozhatunk itt-ott válsághelyzetek beköszöntének idején a rituális királygyilkosság jelenségével is. Egyesek feltételezik (pl. Dümmerth Dezső), hogy Álmos nagykirály rituális királygyilkosságnak esett áldozatul Erdélyben. E hipotézisnek manapság azonban már több az ellenzője, mint a támogatója. A szakrális uralkodó papkirályi minőségében közvetítői szerepet is betölt Ég és Föld között. Ezért is elmaradhatatlanul fontos, hogy a jövendő királyt beiktatásakor vagy a koronázás alatt (beavatási koronával), vagy más beavatási szertartás keretében (mint a pártusoknál a barlang- szentélyekben) be- és felavassák jövőbeli papkirályi feladatainak végzésére.

Molnár V. József, jeles magyarságkutató és néprajztudós szép szavával élve, „az ünnepnapok esztendőkörös változásrendjét” egy kozmológikus-metaphizikai alapszemlélettel rendelkező szakrális királyságban ez határozza meg: Ha az ég (a csillagos ég) ünnepel, ünnep van a földön is. A csillagos ég összefüggéseinek megfigyelése és a benne zajló, periódikusan visszatérő rend körforgása szolgáltatta a földi ünneprend kialakításához az égi mintát. Ezért oly fontos a 365 napból álló földi kis napév során a fény növekedésének és hanyatlásának folyamán periódikusan visszatérő rend ritmusának megfigyelése és földi ünneprendbe ágyazása. E folyamatnak négy sarkalatos pontja van, mely, nagyon helyesen, az ősvallás hatására még a zsidókereszténység ünneprendjében is kifejeződik:

A téli napforduló (december 21.), a csillagászati tél kezdete: Ezen a napon a legrövidebb a nappal és leghosszabb az éjszaka, ám ettől a naptól kezdve hosszabbodnak a nappalok egészen június 21-éig, a nyári napfordulóig. Jelképesen szólva e napon születik a fény, hogy legyőzze a sötétség és a halál hatalmát. Három nappal később, december 24-én üljük meg Üdvözítőnknek, a pártus vérből testet öltött Fénynek, Jézusnak születését. A valóságban minden bizonnyal Jézus augusztus 11-én születhetett, ugyanis a Szeplőtelen Fogantatás napja az egyházi évkörön belül 9 hónappal előbbre, december 8-ra esik, és ez sem véletlen, mert augusztusban, az állatövi Oroszlán havában tartózkodik a nap saját házában, az asztrológia nyelvén szólva. Mi sem természetesebb tehát, hogy az Igazság Napja, Jézus e hónapban látta meg a napvilágot. Míg a jézushit zsidókeresztény ága az első három évszázadban nem ünnepelte Jézus születését, a keleti szkíta népek kereszténysége kezdettől fogva fontosnak tartotta ezt az ünnepet. Ezt az a tény is alátámasztja, hogy nekünk, magyaroknak saját, a sumér időkig visszanyúló elnevezésünk van ennek az ünnepnek a megnevezésére: Karácsony (gurusunu, a téli napforduló sumér neve; az erejét visszaszerző Napisten neve sumérul: TUR-ULLU), szent madarunk, a kerecsen-sólyom (Turul-madár) első röptetésének ideje. Hogy miért került ez az ünnep mégis a téli napforduló közelébe, abban a kereszténységet megelőző korok vallási hagyományai is szerepet játszottak. Ekkor volt ugyanis Ozirisz (Usziri), Jupiter, Nimrud, de még a germán Yule ünnepe is. A legnagyobb hatást azonban a mezopotámiai-perzsiai Mithra (Mithrász) napisten kultusza gyakorolta a karácsony ünnepének december 24-25-ei megünneplésére. E kultusz hívei ugyanis december 25-én Mithra, a legyőzhetetlen Napisten (Sol Invictus) születését ülték meg ilyenkor. Jelkép: a süket és fagyott földben csírázó mag, az éjszaka sötétjében fölgyúló reménysugár.

A tavaszi napéjegyenlőség (március 21.), a csillagászati tavasz kezdete: Az e napot követő első holdtölte utáni első vasárnap Jézus Urunk, a Világ Világossága, a Fényfiú föltámadásának, Húsvétnak ünnepe. Jelkép: a természet tavaszi ébredése, a fény legyőzte a sötétség és a halál visszahúzó erőit, mert a tavaszi napéjegyenlőség napjától kezdve hosszabbak a nappalok, mint az éjszakák. Mivel a hold, az állandó változásairól ismert fogyó-kitelő női égitest, mely a nők havi ciklusát és az óceánok ár-apály jelenségét is befolyása alatt tartja, nincs megfelelésben a nap ciklusaival, ezért minden évben más és más napra esik a Húsvét-vasárnap mozgó ünnepi jellege miatt. Míg a nap (maszkulin) az állandóság, addig a hold (feminin) a változékonyság égiteste. A napfüggő ünnepek a nap állandó jellegének következtében az évnek mindig ugyanarra a napjára esnek, míg holdfüggő ünnepeink a hold rapszódikus változékonyságának köszönhetően minden évben más-más napokon vannak.

A nyári napforduló (június 21.) a csillagászati nyár kezdete: A fény éves útjának delelőjén van e napon. Ez a fény diadalának napja. Ettől kezdve azonban elkezdenek rövidülni a nappalok, de az őszi napéjegyenlőségig megőrzik uralmukat a nap sötét fele, az éjszaka fölött. Szimbolikájában ehhez a csillagászati eseményhez esik közel Pünkösd ünnepe, a Szent Lélek fényének eljövetele, a nyári napforduló előtti hetekben, amikor a nap, tehát a fény pályája már majdnem elérte ívének csúcspontját, de még felfelé visz útja. Az apostolok feje fölött megjelenő tűznyelvek a nyelveken szólás adományát (karizmáját) és egyben Isten szeretetének minden teremtményére személyválogatás és választott népi szindróma nélküli kiáradását jelenti. Jelkép: a nap nyári fényözöne, mely megtermékenyítő erejével minden egyes növényt „szóra bír” a maga nyelvén, azaz gyümölcs- és terméshozatalra bírja őket. Pünkösd ünnepének üzenete az, hogy a Vígasztaló Lélek fölszámolja a nyelvi, faji, vallási korlátokat, hiszen minden jelenlévő a saját nyelvén hallotta, és ami még fontosabb, a saját nyelvén értette az apostolok beszédét. Pünkösd feloldotta a bábeli nyelvzavart, melyet nem Isten, hanem egy szűkkeblű és irígy, alacsonyrendű, törzsi istenség okozott puszta irígységből a nagy tettekre és teljesítményekre kész, egynyelvű emberiség szétzüllesztésének céljából, az emberi nem megosztására (Oszdd meg és uralkodj!), akit pedig az igazi Isten saját képére és hasonlatosságára és boldogságra teremtett és nagy tudással ruházott fel.

Ebbe a fejlődő ívű képbe nem illik bele a nyarat követő ősz, mely a lassú agónia jelképe. A nyár diadala, Isten Lelkének diadala. Csak a természet, melynek szerves része az ember, kényszerül bele ebbe a kérlelhetetlen körforgásba, mely az év vége felé az őszbe hanyatlik.

Az őszi napéjegyenlőség (szeptember 23.) a csillagászati ősz kezdete: Ilyenkor összegez az ember, a gazda elkezdi az őszi betakarítást, eljön a szőlőszüretelés s a kései gyümölcsök leszedésének ideje. A nap lassú haldoklása elkezdődik. Jelkép: A fák lombjukat vesztik. Eljön a bent időszaka. A legemberibb évszak, mely a halandó ember tragédiáját a természet színpadán jeleníti meg és játssza el. Az ősz nem a nagy, isteni ünnepek időszaka. Két fontos Mária-ünnep ideje: szeptember 8-án Kisboldogasszony, Szűz Mária születésének emléknapja és október 8-a, Magyarok Nagyasszonyának, Magyarország Királynőjének ünnepe, jelezvén azt, hogy áldott Boldogasszonyunk elesettségünkben, szükség idején sem hagy el bennünket.

„KITA DIM ANTA”. Így hangzik a szakrális királyság alapeszméje sumérul. „Amint a mennyben, úgy a földön is.” Ez a gondolat Jézus imájának, a Mi Atyánk-nak központi gondolata, melynek semmi előzményét sem találjuk meg az Ószövetségben. Ez a felfogás ugyanis teljesen idegen a figyelmét szinte kizárólag a matéria, az evilági üdv irányába fordító szemita kultúrkör képzetvilágától. Ebben a mondatban a menny fogalma nem a csillagos eget, mely a valódi, a durva fizika anyagon túli világ materiális leképezése, földi érzékszervekkel észlelhető emanációja, hanem az Isten és az angyalok szféráját jelenti, ahonnan a ma is tartó, folyamatosan zajló Teremtés kiindul. A szakrális királyság legfőbb célkitűzése tehát a Mennyben uralkodó Rend megvalósítása a földön. Szöges ellentéte tehát mindannak, ami az európai földrajzi térségben már évezredek óta zajlik, ahol a vallás csak a hatalmas(kodó)ok macchiavellista kisded játékainak elkendőzésére szolgál(t).

A „pogány” (paganus) jelző, a zsidókeresztény egyházak szótárában oly gyakran és könnyelműen használt pejoratív elnevezés korántsem jelentette, hogy mindazok, akik általuk így neveztetnek, nem lennének keresztények. Az 1054-ben bekövetkezett nagy egyházszakadás (schisma) után a két, egymással ellenségeskedő oldal, a nyugat-római és a kelet-római (bizánci) egyház egymást is szemrebbenés nélkül lepogányozta. A keresztes hadjáratok folyamán a nyugati seregek számára majdnem lényegesebb volt a fontossági listán a keleti orthodox egyház központjának, Konstantinápolynak (Bizánc) elfoglalása (ld. Latin Császárság), mint a Szentföld fölszabadítása.

A legkiáltóbb alapprobléma a szemita befolyásövezetben létrejött egyházakban és későbbi ideológiákban, mint a kommunizmus (Marx, Engels, Lenin, a három zsidó), hogy semmilyen, a saját fölfogástól különböző véleményt és gyakorlatot nem hajlandóak megtűrni, mert magukat az abszolút igazság birtokosának képzelik. Ez a veszélyes és primitív beállítottság az oka többek között annak, hogy a fehér ember állig fölfegyverkezve áthajózott az Új Világba, hogy ott, még a tömegpusztító fegyverek föltalálása előtt (!), a júdaizmus szellemében közel 60 millió indián őslakost egy könyv nevében arany- és vérszomjtól lihegve brutális eszközökkel kiirtson. Ki is akkor a valódi barbár, és ki is végülis a pogány?!!

Az emberiség talán legnagyobb csatája után, mely 451-ben a mai Franciaország területén, a catalaunumi mezőn a gigantikus hun-germán haderő és a korábbi barát, Aetius vezette római légiók és a velük szövetséges germán törzsek között zajlott, patthelyzet alakult ki a két ellenséges tábor között. Annyi ereje azonban maradt még a hunoknak, hogy lerohanják egész Itáliát és a Kelet-Római Birodalmat adófizetésre kötelezzék.

Közel 20 év uralkodás után, amikor Atilla felesége halálát követően egy Ildikó nevű hajadonnal kelt egybe, a nászéjszaka alatt meghalt a nagy hun király. A kutatás mai állása szerint nem természetes halállal. Legvalószínűbb, hogy megmérgezték, akár 1037 évvel később Hunyadi Mátyás királyt, az atillai minőségek újratestesülését (Virágvasárnap). Eltávozása után a világ gyökeresen más lett ahhoz képest, mint amilyen uralkodása előtt volt. Mivel fiai nem tudtak megegyezni a trónutódlás kérdésében, széthullott a hatalmas birodalom. Ezt a folyamatot csak még tovább gyorsította az eleddig hun fennhatóság alatt élő germán törzsek függetlenedési törekvése. A hunok azonban nem tűntek el, mint azt egyes nyugati történészek tudni szeretnék. Sok hun Galliában telepedett le, sokan a mai Svájcban találtak otthonra, ahol még ma is léteznek hun leszármazottak lakta hegyifalvak, ahol a családnevet, akárcsak nálunk, mind a mai napig első helyen vésik a temetők fejfájára. A nyugat-római hadseregben is harcoltak a következő évtizedekben hunokból álló egységek. A Heribert Illig szerint sosem létezett Nagy Károly anyja, Berta a névadás alapján bizonyára hun vagy avar (ami ugyanaz!) asszony kellett hogy legyen, mert a frank király neve, „Kar-ulu”, ómagyar nyelven „Fekete Ölyv”-et jelent.

Hogy az Atilláról és az európai hunokról szóló fejezetet lezárjam, Nagy Gézától szeretnék egy idevágó szövegszakaszt idézni: „Atilla mindenképpen egy kimagasló s a népvándorlás valamennyi alakját felülmúló egyéniségének emléke az, amit az európai népek között hagyott maga után. Ellenséges és szövetséges népek szőtték tovább emlékezetének hagyományait (pl. az izlandi Edda-dalokban, de a Niebelung-énekben, Etzel alakjában is; LP), de ... mindegyiknek a hátterében ott rejlik az az ösztönszerűen kifejezett gondolat, hogy ez az ember vetett véget a világ régi rendjének s tőle indult ki az új rend, melyen a régi barbárság öntudatra ébredésével a középkori Európa fölépült. Az ő lángesze, akaratának ellenállhatatlan volta s egyéniségének rendkívüli varázsa adott céltudatos irányt annak az előbb nem sejtett erőnek, mely a barbárokban volt, s ezt barát és ellenség egyaránt átérezte.”

Az európai hivatalos történetírás nagy csúsztatásai közé tartozik az a „legenda”, hogy olyan hatalmas népeket, mint a hunokat és avarokat, egyik pillanatról a másikra eltűntté nyilvánítanak. Ez az álságos technika azonban túlságosan is átlátszó, csak hogy a valóságnál maradjunk, hogy a hiteles történelemnek az indoeurópai történészek számára kényelmetlen igazságait egy csalafinta tollvonással el lehetne tüntetni az útból! A hunok hatalmas népe, mely mindenekelőtt a turáni népek sokszínű, nagy családját egyesítette, nem tűnt el, csupán visszahúzódott ősi, keleti szállásterületeire: a Kárpát-medencébe (székelyek), a Turáni Alföldre, ahol a később megalakuló Onogur-Bolgár Birodalmat és Kazáriát alapítják meg, majd a Kaukázusba, a szabír magyarok hazájába, Szabíriába s az ezek közül legkeletibbre fekvő Tarim-medencébe. Mindezen területeken virágzó mezőgazdasággal, város- és erődítményépítő kultúrával és fejlett kereskedelemmel rendelkező országokat alapítanak.

5. Az avarok

A keletre visszahúzódó hunokból és a keleti hunok uralta ázsiai Hunniából jövő etnikai fölfrissülés népének lendületéből egyesült és alakult ki az a népesség, mely a második honvisszatérés („secundus ingressus”, második bejövetel; Képes Krónika) magyarságának népét, a hivatalos történetírás által avaroknak nevezett népet képezte. Az I. évezredbeli első honvisszaszerzés (primus ingressus) népe voltak Atilla hunjai. Theophylactos Symoccates, bizánci történetíró azt jegyezte fel, hogy a Duna-medencében letelepedett avarok népe az Irán északi határán élő chunnikból (nyugati fehér hunok) és uarokból (avarok) tevődött ki.

A betelepülés első hullámában érkeztek a Kárpát-medencébe Baján kagán avar-magyarjai, akik 567-ben megalapították az Avar Birodalmat. E birodalom legnagyobb kiterjedésének idején a nyugati Enns folyótól a keleti Don (Tanais) folyóig terjedt. A későbbiekben valamelyest zsugorodott az ország, de a birodalom központi magja, a Kárpát-medence fölötti teljes fennhatóságukat a frank betörésig (794-796.) sosem adták föl.

Az „avar” gyűjtőfogalom alatt ismert nép tehát két hullámban telepedett vissza a Duna-medencébe. Az első hullámban elsősorban nyugati hunok jöttek, akik a népesség legnagyobb hányadát képezték. Ehhez társult még egy, a közép-ázsia-i törökök által elűzött, főleg mongoloid jellegű etnikum, mely a kínai forrásokban a „suan-suan” vagy „zsuan-zsuan” nevet viselte. Akadnak történészek, akik azt állítják, hogy az avar-magyarokkal bulgárok is érkeztek országunkba. A mai bulgárok ősei eredetileg hunok voltak, akik azonban máig megmagyarázhatatlan okokból a Görögország fölötti balkáni területek meghódítása után az előttük már ott letelepedett szláv alattvalók nyelvét vették föl. A bulgárok a nyelvcsere ellenére töretlen hun hagyományokkal rendelkező nemzet (ld. a már említett Óbolgár királylistát, mely egy XV. századból származó, cirill betűs kódexben található.) A kárpát-medencei szlávság az avar és bizánci telepítési politikának köszönheti a történelmi Magyarország területének peremvidékein való első megjelenését ezidőtájt, mert az avarok, de a bizánciak is a meghódított és leigázott népek védelmi gyűrűjével vették magukat körül esetleges támadások visszaverésének céljából. Így kerültek először a nem őslakos szlávok az észak- és nyugat-balkáni valamint az észak-magyarországi területekre.

Az avar honvisszaszerzés második hullámának érkezése után, 670 körül nagy változások álltak be az avarok életében. Az Onogur-Bolgár Birodalomból nagyszámú, főleg onogur etnikumú embertömeg, a sírleletek motívumvilágának tanúsága alapján „griffes-indás”-nak nevezett nép lepi el a Kárpát-medencét. A temetőkben még a sírok tájolása is megváltozik. E téma legjobb ismerője, az 1998-ban elhunyt régészprofesszor, László Gyula következőképpen ír erről: „670 táján nagy változás történt. Egy időben a dunai Bolgárország megalapításával hazánkat is onogur tömegek lepték el, pontosabban az Ukrajnában felbomlott onogur-bolgár állam egyik népe telepedett meg hazánkban avar fennhatóság alatt.” (on-ogur őstörökül tíz nyilat jelent; LP) „E könyv szerzője a 670-es onogur betelepülőkben magyarokat lát. Az avar politikai hatalomnak Nagy Károly hadjáratai vetettek véget a VIII. század végén, de ez nem jelentette az avarkori népesség pusztulását vagy elszlávosodását.”17 (László Gyula: „Emlékezzünk régiekről ...”, 96. o.; Képes Történelem sorozat, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1979.) Ez az utóbbi gondolat az avarok többségével összefüggésben megállja a helyét, azonban a történészcsászár, VII. Konstantin Porphyrogenitos is fontosnak tartotta leírni, hogy például a horvátok nagy többsége elszlávosodott avarokból tevődik ki. Nem véletlen hát, hogy éppen a horvát nemzet volt az egyetlen olyan kárpát-medencei „szláv” nép, mellyel 800 éves közös államiságunk java idején egyenjogú és békés partneri viszonyt tudtunk kialakítani egészen addig, míg az ördögi Habsburg-család föl nem heccelte őket ellenünk a XIX. században (ld. Jellasics és a Pákozdi Csata). A költő Zrínyi Miklós, a szigetvári hős dédunokája ennek a kölcsönös rokonszenvnek így adott kifejezést a XVIII. században, amikor népi hovatartozásáról emígyen nyilatkozik: „Horvát vagyok, tehát magyar.” A többi germán törzstől sok szempontból olyannyira különböző bajorok (bayuwaren) ereiben is igen sok avar vér csörgedezik.

Az avar népelnevezés nem a VI-IX. századok hozadéka, hanem ősi szkíta népelnevezés. Több, mint valószínű, hogy az egyiptomi középbirodalmat a Kr. e. XVIII. században megdöntő íjfeszítő, lovas nép, a görögösen hikszosznak nevezett nép az avarok korai ősei voltak, akik Egyiptomnak több fáraót is adtak, és megalapították egyiptomi fővárosukat, Avart, a görög -isz végződéssel ellátott Avariszt, mely nevével is árulkodik.

A sírleletek tanúsága szerint és az egyidejű szemtanú-beszámolók alapján tudomásunk van arról, hogy az avarok ötvös- és aranyműves-művészete a korabeli maradék Európával való összehasonlításban messze fölülmúlta az ottanit. Az előkelő avar-magyarok nagyon kedvelték a pompát mind ruhájukon, mind használati tárgyaikon. Kortárs beszámolók adnak hírt arról, hogy az avarokat a VIII. század végén rövid időre legyőző, de csak Győr környékéig (!) előnyomulni tudó Nagy Károly katonáinak több, mint negyven ökrös szekérre volt szükségük ahhoz, hogy az avaroktól elrabolt kincseket, ötvösremekeket, aranyat és drágakövet el tudják szállítani hazájukba. Ez volt a frank király legnagyobb zsákmánya rabló hadjáratai során. Ma már szinte kétségtelen, hogy az elrabolt avar kincsek között ott volt a Magyar Szent Korona is, mely a független, nemzeti és nem janicsár kutatás eredményei szerint minden bizonnyal a Kaukázus térségében elterülő Magyarországban, az egyik ottani szabír-magyar uralkodó megrendelésére készült a IV-V. századok ideje körül. Nagy Károly e példátlan gazdagságú kincsből sokat ajándékozott tovább kolostoroknak, monostoroknak, apátságoknak és templomoknak, de jutott belőle bőven, mint ahogy az idevágó beszámolók is tanúsítják, a pápának is. Az sem kizárható, hogy nagy Károlyt 800-ban III. Leó pápa ezzel a koronával avatta császárrá. Heribert Illig, bajor történész Kitalált középkor című korszakalkotó sikerkönyve németországi kiadásának borító lapján egy Nagy Károly koronázási jelenetét bemutató festmény látható, amelyen a pápa által a jövendő császár feje fölé emelt koronában kétséget kizáróan ráismerhetünk a Magyar Szent Koronára. Ez is magyarázatul szolgálhat arra, hogy mikor és hogyan került Szent Koronánk a pápai udvarba. Suttyomban valamit tudniuk kellett a Nyugat beavatottjainak is a Magyar Szent Korona titkáról, mert azt még nehezebben tudjuk megmagyarázni, hogy hogyan kerülhetett Sir Edward Burne-Jones (1833-1898.), a praeraffaeliták második generációjához tartozó angol festő Artúr, a grál-király elszenderedését ábrázoló „The Last Sleep of Arthur” című festményére ugyanez a korona.

Hogyan vált lehetségessé, hogy a messze földön rettegett, vitéz avarok hatalma megingott? Egykorú bizánci források említik, hogy a frank betörés csak azért járhatott sikerrel, mert az ország erkölcse már korábban megingott. Két okot neveznek meg a bizánci krónikaírók: Az egyik ok az volt szerintük, hogy a hiteles, erkölcsileg feddhetetlen kiválóságokat hitvány emberek beárulták a korrupt bíráknál, s így az ország vezetése lassanként jellemtelen és gyengekezű emberek kezébe került. Elég, ha a két utolsó avar kagán neveit megemlítjük: Ábrahámnak és Izsáknak hívták őket. Ehhez nem szükséges kommentár. A másik okot pedig a mértéktelen italozásban jelölték meg. Nekünk, mai magyaroknak felettébb ismerősek e tünetek. Ez a korabeli látlelet kísértetiesen hasonlít jelenlegi hanyatlásunk kiváltó okaira. Ahogy oly gyakran mondják, a történelem ismétli önmagát. Ez esetben is.

A harmadik honvisszatérés magyar népe hadjáratainak hármas célja volt. Előszöris: A magyarok hadi hegemóniájuk jelenlétével el akarták rettenteni a Nyugat hatalmait attól, hogy ezek megtámadják országukat. Másodszor: Nyugati királyok, fejedelmek, különösen a germán térségben rendszeresen vették igénybe magyar katonai egységek segítségét, hogy az egymás között kialakuló konfliktusokat erőszak alkalmazásával oldják meg. Az akkori magyar katonák széles körben híresek és közkedveltek voltak fegyelmezettségükről, edzettségükről és hősiességükről. Harmadszor: Az 54 hadjárat, melyek során mindössze csak három csatát vesztettek (az Augsburg melletti, legsúlyosabb vereségüket 955-ben a Lech-mezőn Lehel és Bulcsú vezérek tőrbecsalatása miatt), és melyeket pontosan azokba a városokba, azokhoz a kolostorokhoz és apátságokhoz vezettek, melyekben a Nagy Károly által továbbajándékozott avar kincseket őrizték. A visszavett drágaságok tényét támasztja alá az is, hogy még a Turul-házi királyaink idején is a királyi kincseskamrában „Atilla kincsei”-nek nevezett értékeket őriztek. Még ma is szép számmal akadnak nyugati múzeumokban értékes avar ötvösremekek, melyek a nyugati ötvösművészetben sem megelőző, sem későbbi példákkal nem rendelkeznek. Ilyen például a „Hun király szobra”, az „Atilla-kanna”, a „Török tál” néven ismert hun-szabír ivócsésze, az ún. „Gizella-kincs” darabjai, a „Nagy Károly talizmán”, a palermói szabír-magyar női korona, mely érdekes módon fölülnézetből szintén körkeresztet képez, akárcsak a Szent Korona, stb. Ezek az informáciok Csomor Lajosnak „Őfelsége, a Magyar Szent Korona” című fölbecsülhetetlen értéket képviselő korona-monográfiájából származnak.

Az Augsburg melletti Lech-mezei ütközettel kapcsolatban annyit meg szeretnék említeni, hogy a német történetírás mélyen hallgat arról, hogy ott csak a magyarok egy elővédcsapatát sikerült nekik térdre kényszeríteniük, amiért a magyar fő had iszonyú bosszút állt, és megsemmisítette a német hadsereget. Erről krónikás hagyományunk is beszámol. Ha nem így lett volna, elképzelhető lenne, hogy idegen hadak az 1030-as évekig be sem merik tenni a lábukat Magyarországra, s ha be is tették, csúfos vereséget szenvedtek? (Lásd II. Konrád német császár seregének esetét 1030 júliusában; ehhez kapcsolódik Búvár Kund története, vagy III. Henrik császár sikertelen hadjáratát 1051 szeptember-októberében I. András királyunk idején, amikor a menekülő német katonák, hogy könnyebben fussanak, lehányták magukról a vértjeiket. A hely, ahol ez történt, még ma is a Vértes-hegység nevet viseli magán).

Az avarkori és honfoglaláskori temetők felosztása és karakterisztikája alapján ismeretes, hogy a későavarok és Árpád magyarjainak települései hol voltak. Fölfigyelhetünk egy érdekes jelenségre, arra, hogy a harmadik honvisszatérés magyarsága ott mindig kitért az ország benépesítése során, ahol a későavarok nagyobb számban voltak jelen. Ez a tény azért olyan fontos, mert egyrészt bizonyítja, hogy az avarok és Árpád magyarjai között nem volt fegyveres összetűzés, mert egy és ugyanahhoz a néphez tartoztak, másrészt ez arra is enged következtetni, hogy az avarok és a magyarok ugyanazt a nyelvet beszélték. Az avarok lakta területek településnevei és földrajzi elnevezései ugyanis kezdettől fogva magyarok és – kevés kivételtől eltekintve – nem szlávok. Az avarkori és harmadik honvisszatéréskori feltárt temetők embertani vizsgálata tanúsága alapján egyértelműen bebizonyosodott, hogy a mai magyar lakosság túlnyomó része az avarok leszármazotta.18 Az avarok, egynémely magyargyűlölő történész véleményével ellentétben, mindvégig megtartották turáni jellegű kultúrájukat, és nagy számban megérték az álmos-árpádi honvisszatérés magyarságának megérkeztét anélkül, hogy szlávokká váltak volna.

6. A kazár kérdés

A Muhammad, Allah prófétája tanai által a VII. században fanatizálódott arab harcosok hódító lendülete elől a Kaukázusban fekvő hazájukat elhagyni kényszerült szabír-magyarok és a velük rokon, eredetileg is tőlük valamivel északabbra lakó onogur-magyarok az Atilla halála után keletre húzódott hunok által alapított Kazár Birodalom szövetségeseiként telepedtek le átmenetileg a Kaukázustól észak-nyugatra húzódó tájakon. E szövetség nemcsak az említett népek rokonságán, hanem az együtt helyesen fölismert történelmi szükségszerűség elfogadásán alapult, hogy az arab expanziót csak együttes erővel képesek föltartóztatni.

A Kazár Kaganátus legfelsőbb hatalmi struktúrája egy már ősidők óta egyes szkíta származású és kultúrájú népekre jellemző sajátossággal rendelkezett: a kettős királyság intézményével. Már az etruszkoknál föllelhető ez a sajátosság a legfőbb hatalom megosztásában. Náluk a gyula-dsila méltóság megnevezésére a „zila” kifejezés szolgált, ami ugyanaz. A hunokról ugyancsak följegyezték: Náluk a kagán és a tegin, nálunk a kende (vagy kündü) és a gyula (vagy dsila) jeleníti ezt meg. A kende névleg a főfejedelem és a szakrális papkirály szerepét tölti be, a gyula ellenben a nyugat-európai királyszerepnek megfelelő személy, aki a főbírói és hadvezéri feladatokat látja el. Háború esetén a főhatalom a gyula tisztséget betöltő személyre száll. A harmadik honvisszatéréskor a gyula Árpád volt, míg a kende a Kartal-nemzetségbeli Kurszán. A mindenkori gyula féme az ezüst, égiteste a hold, míg a kende féme az arany, égiteste a nap. Hatalmi jelvényeik is ezek az égitestek voltak.

A Mezopotámiában élő zsidóság is az arab előretörés elől menekülve útra kerekedett északi irányba, ahol nagy számban telepedtek le ugyancsak a kazár kagán országában. A kagán közvetlen környezetébe is sikerült nekik beférkőzni, sőt arról is képesek voltak meggyőzni az uralkodót, hogy térjen át népével együtt a zsidó hitre. Így váltak egyik napról a másikra hunok százezrei, a „cuius regio, eius religio” („Akié a hatalom, azé a vallás”) elve alapján a vallás szemszögéből tekintve zsidóvá, hogy az Iszlám további terjedését ezzel megállítsák. Természetesen ezzel az embertömeggel a későbbiekben maguk a Kazáriában menedéket találó zsidók is elkeveredtek. A kelet-európai zsidóság, az ún. askenázi-zsidók túlnyomó többsége azonban vérségileg csak nagyon csekély mértékben tartozik Jákob tényleges utódai közé. Ez a csoport teszi ki becslések szerint a ma élő zsidóság közel 80 %-át. A fajiságukat megőrizni képes zsidókat, ezek közül is elsősorban az arabok legyőzése után Spanyolországból kiutasítottakat szefárd-zsidóknak nevezik, akik talán csak kinézés tekintetében különböznek a hunoktól. Hogy a ma élő vegyesvérű zsidóság mégis azonos célok mentén, egységes föllépéssel képes terveit megvalósítani, bizonyítéka annak, hogy az egyes vallások alapmentalitása, alapfölfogása meghatározóbb szerepet tölt be egy nép viselkedésében, mint az egymástól eltérő fajokat jellemző alapvonások.

Ezután a zsidó „palotaforradalom” után határozták el magukat a szemita népekkel már ősidők óta hadakozó őseink a hozzájuk csatlakozó három lázadó kabar törzzsel egyetemben, akik szintén nem óhajtottak az „Ószövetségnek” szolgálni, hogy kiválnak a kazárok szövetségéből, és tovább vonulnak az áhított őshaza, „Atilla öröke”, a Kárpát-medence felé. Szállásterületük először Levédiában, majd Etelközben volt, mely a Dnyeper és Dnyeszter, Szeret és Prut folyók közrefogta folyóköz (mezopotámia) területén helyezkedett el. Etelköz mai magyarsággal folyamközt jelent. Föltűnő e szóösszetétel első tagjának egyezése Atilla nagykirály nevével, mely a magyar hagyományban Etele névalakban is használatos, s ez nem véletlen. Etel vagy atil az ómagyarban folyóvizet jelentett. Atilla neve tehát folyót jelent, bár sokkal inkább forrása ő egy még nagyobb folyamnak, mely a magyar Turul-dinasztia (Árpád-ház) királyaiban éri el legnagyobb sodrását s torkollik az Isten óceánjába.

Magyarul beszélő népek azonban továbbra is maradtak e térségben: a továbbra is létező kaukázusi Magyarországban és Dentu-Magyariában, a mai Baskíria területén, akiknek magyarul beszélő leszármazottaival a XIII. sz.-ban Julianus barátnak még sikerült találkoznia.

7. Tovább a régi-új hazába

Itt, Etelközben pecsételik meg a magyarsághoz tartozó népcsoportok abbéli szándékukat, hogy ezentúl az idők végezetéig szövetséget kötnek és egy néphez tartoznak ezután, s hogy kizárólag Álmos nagykirály utódaiból választják ezentúl uralkodóikat. Hogy nyomatékot adjanak ennek az elhatározásnak, régi szokás szerint megkötik a híres vérszerződést. A pártusokról szóló fejezetben már ejtettem néhány szót e szkíta szertartás és az Eukarisztia megalapításának eseménye között fennálló párhuzamokról. Még néhány megállapítást szeretnék tenni erről. Jézus az utolsó vacsorán misztikusan átváltoztatott testét és vérét a szentségek üdvtörténeti fókuszába állította. Ezzel az áldozati aktussal megszentelte és mintegy megelőlegezte önkéntes kínhalálát a Golgotán, valamint kifejezte az apostolokkal s mindazokkal való baráti és testvéri együvétartozását, akik a későbbi időben hittek/hisznek benne. A földkerekségen egyetlen nép és nyelv létezik, mely egy szavával ezt a misztériumot kifejezni képes: a magyar nép és a magyar nyelv. Ez a szó pedig testvér szavunk, mely két, azonos szülőtől született vagy csak egy nézeten lévő, egymást szerető ember együvétartozását hivatott és képes a Jézus által alapított Oltáriszentség jelképrendszerével kifejezni.



Ez a szkíta, aranyból készült kisplasztika két vérszerződést kötő szkíta férfit ábrázol a Kr. e. I. évezredből

A vérszerződésben résztvett 7 fejedelem nevei a következők:

Álmos, Előd, Ond, Kond (vagy Kend), Tas, Huba Töhötöm. 19

A 7 törzs pedig, melyeknek vezetői voltak:

Magyar, Nyék, Kürt-Gyarmat, Tarján, Jenő, Kér és Keszi.20

E nevek számtalan ma is létező magyarországi település nevében megőrződve fordulnak elő az egyes nemzetségek kárpát-medencei szálláshelyeinek megfelelően.................

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése