A magyar őstörténet alapjai V.

......Az így létrejött népszövetség etelközi területeit a velük egy kultúrkörhöz tartozó besenyőknek átadva (és nem fejvesztve menekülve!) nyugat felé vette útját, hogy a mai Magyarország területére érve újra birtokba vegye ősei földjét, Atilla örökét, ahogyan krónikáink fogalmaznak. (Jézus vállára veszi keresztjét) Mivel a dinasztiaalapító Álmos nagykirály már igen előrehaladott volt a korban, a gyula tisztét betöltő fiára, Árpádra ruházta át a hatalmat, akiről a „szent királyok nemzetsége”, a későbbi időkben a történészek által „Árpád-ház”-nak elnevezett királyi dinasztia a nevét kapta. Arra, hogy etelközi szállásterületeiket eleink nem űzött vadként menekülve, nem egy megvert gyülevész had módjára, a túlerő elől futva hagyták el, elegendő bizonyítékot szolgáltat az a senki által sem vitatott tény, hogy ez az állítólagos megfutamodás után szinte egyet sem szusszanva a magyar hadak néhány év alatt katonai megszállásuk alá vonták egész Európát a Bretagne-félszigettől Bizáncig, a Közép-német hegyvidéktől Hispániáig.


A magyar hadi egységek két irányból lépték át a történelmi Magyarország határait: Árpád vezetésével a Vereckei-hágónál északon, míg délen az Árpád fia, Levente parancsnoksága alatt álló hadtest a dunai Vaskapun keresztül nyomult előre az ország belseje felé. Mert az ország java részét a magyarokéval azonos nyelvet beszélő, rokon népek lakták, az avar-hunok vagy vár-kunok, az onogur-magyarok és székely-hunok, ezért csupán kevés vérontásra volt szükség azon kevesek ellenállása miatt, akik a hazatérő magyarokban ellenséget láttak. Ilyenek voltak a bolgár Zalán és Mén-Marót fejedelmek és törzseik.

A honba történő visszatérés nem úgy zajlott le, mint amikor egy echósszekeres cigánytábor útra kel. Zseniális szervezőkészséggel kellett népünk vezetőinek rendelkezniük ahhoz, hogy nem csak a hadakat, de egy egész, legalább hat-nyolcszázezer emberből álló népet asszonyaikkal, gyermekeikkel, öregjeikkel, teljes állatállományukkal és vagyonukkal együtt folyókon, úttalan hegyi hágókon, mocsaras-ingoványos vidékeken lehetőleg minél kevesebb veszteséggel átmenekítsék a régi-új hazába. Erről a példátlan szervezői képességről tettek tanúbizonyságot népünk későbbi vezetői is már a Kárpát-medencében. Árpád utódai az ország élén Szent Istvánig: Zsolt (Solt), Fajsz, Taksony és Géza nagykirályok. A „nagykirály” kifejezést szándékosan használom velük kapcsolatban, mert – ellentétben a zsidókeresztény, zsidókommunista vagy habsburgi elfogultságban szenvedők hivatalos véleményeivel – szememben nem az tesz királlyá valakit, ha az illető személy belép az ótestamentumiak klubjába, hanem történelmi érdemei és régről örökölt státusza emelik e méltóság magasába. Ezért szó sincs arról, amit iskoláinkban még mindig ostoba módon és nemzetellenes szándékkal sulykolnak a nebulók fejébe, hogy Szent István lett volna a magyarok első királya. A magyar történelem és egyben az özönvíz utáni emberiség első királya nem Szent István, hanem Nimrud volt („Nimrud ... volt az első király a földön.” Teremtés könyve)! Hogy az írott történelem hajnala és nemzetünk történetének özönvíz utáni kezdetei időben egybeesnek egymással, nem véletlen, hiszen a történetírás atyja, Hérodotosz is megerősíti ősiségünket, amikor a szkítákat, tehát az íjfeszítő népeket és művelődésüket az emberiség legrégibb nemzeteként és kultúrájaként azonosítja.

Egy nemzet, mely viszonylag rövid időn belül egy jól szervezett, központilag irányított birodalmat volt képes életre hívni és hosszú időn át fenntartani anélkül, hogy egy idegen hatalom vazallusává vált volna, egy nemzet, melynek királyi háza egyedül több nagy szentet adott Európának és a világnak, mint a többi európai királyi házak együttvéve, többek között egy Árpádházi Szent Erzsébet (a nyugati egyház legnagyobb női szentje), egy Skóciai Szent Margit, egy lengyelországi Szent Kinga (Kunigunde) Lengyelország nemzeti szentje, egy bizánci Szent Iréné (Piroska, Szent László leánya, az orthodox egyház legnagyobb női szentje) ) formátumával stb., és akkor szent királyainkat, királylányainkat még nem is említettem, elképzelhetetlen, hogy ez a nép korábban csupán egy barbár és nomád horda lett volna, mint ahogyan irígyeink és ellenségeink habzó szájjal ordítják bele a nagyvilágba!!

E gondolat igazságának aláhúzását szolgálandó idézek Szent Methód legendájából egy részletet, mely Árpád nagykirály és Szent Methód találkozását meséli el: „Midőn pedig a magyar király (Árpád; LP) a dunai részekre érkezett, látni akarta őt (Methódot; LP). ... Ő pedig, mint uralkodóhoz illik, azonképpen tisztességgel, fényesen és örömmel fogadta. És beszélgetve vele, miként ilyen férfiaknak illett beszélgetni, megszeretvén, megcsókolván és nagy ajándékokkal elbocsátotta, mondván néki: Emlékezzél meg mindig rólam, tisztelendő atya, szent imáidban.”21 (Metód-legenda, XVI. 1-4.)* Még ha bele is élném magam ellenségeink alacsonyrendű mentális állapotába, amikor acsarkodnak ellenünk, akkor sem állapíthatnám meg e szövegszakaszról, hogy itt egy vérszomjas, primitív és nomád csürhe még vérszomjasabb és primitívségében még kérkedőbb uralkodójáról szólna e beszámoló. Ez a szöveg két egymással azonos szinten lévő szent ember találkozását mondja el („miként ilyen férfiaknak illett beszélgetni”), mégpedig mindkettejük egy és ugyanannak a népnek két testvéri ágából, a magori és a hunori ágból származtak, hiszen tudjuk, hogy Szent Methód hun származású volt. A beszélgetés minden bizonnyal tolmács igénybevétele nélkül zajlott.



Atilla és Álmos nagykirályok egyik legnagyobb érdeme, hogy fölismerve az idők szavát, egyesíteni tudták a Turáni Alföld (Szkítia) rokonfajú és rokonkultúrájú népeit, azokat a népcsoportokat, melyekben jelen volt a saját hagyományok és kultúra megtartásának, ápolásának és továbbvitelének szilárd szándéka. Mindkét szakrális uralkodó azokat a népeket vonta össze hatalma alatt, melyek sem a zsidó befolyás alatt álló judeo-krisztianizmusnak, sem a Kazár Birodalomban államcsínnyel becsempészett jahvizmusnak, sem a VII. században tűzzel-vassal terjesztett, fanatikus szemléletű, új szemita vallásnak, az Iszlámnak nem akartak rabszolgáivá válni. Legyen áldott az emlékük minden becsületes magyar ember számára! Legyünk büszkék múltunkra, mert ha valakiknek, hát nekünk aztán van mire! Történelmünk nagyjainak emlékezetét ápoljuk az idők végezetéig! Ha a hazugságoktól megtisztított múlt, mely jelenünk fundamentuma, újra a miénk, meglátjuk, a jövőt is birtokba vehetjük, s az Isten és szent Boldogasszonyunk is őrködni fog sorsunk felett!

http://www.gyornet.eu/index.php?option=com_content&task=view&id=176&Itemid=185