A magyar huszár születése, dicsõ harcai és történelmi jelentõsége.

 

 Vári-Kovács Péter - A JÓ LOVAS KATONÁNAK dal.

(Huszártörténeti konferencián elhangzott elõadás szerkesztett változata):

A tanulmány kezdetén a magyar huszárral kapcsolatosan néhány fontos kérdést kell tisztáznunk. Ezek a huszár születésének körülményei, a téves nézetek tisztázása, a huszár dicsõ harcainak általános és elvi meghatározása, végül a huszár szerepe és jelentõsége a történelemben.

Erre azért van szükség, mert a mai kor embere - fõleg az ifjúság - már csak könyvekbõl, képekbõl, a múzeumok tárgyi emlékeibõl alkothat magának fogalmat arról, hogy mi is volt a huszár, a magyar huszár? Hiszen már a ló is kiszorult a mezõgazdaságból, a közlekedésbõl, lovat alig látni, legfeljebb a lóversenyeken, bemutatókon, vagy a városnézõ egy-két konfliskocsiba fogva. Pedig a ló az egyik legrégibb, hûséges és hasznos társa, harci bajtársa volt az embernek. Ezért okoz igazi örömöt, hogy mégse vész el a ló, a huszár emléke, szelleme, mert mint a vadvirágok a réten, mostanában egyre több hagyományõrzõ egyesület, huszárbandérium születik, áll fel még a határon túl is, az egész Kárpát-medencében!

E tanulmánynak is az a fõ célja, hogy megismerjük, mi is hát a huszár, hogyan keletkezett, mi volt a szerepe és jelentõsége történelmünkben egészen az utolsó háborúig. Milyen volt a harcmódja, és végül mi volt az a sajátosság, ami annyira kiemelte a magyar huszárt az európai és amerikai hadseregek katonái közül, hogy példáját követendõnek találták.

Fölteszem a kérdést: ki is volt, mi is volt az a magyar huszár, aki fél évszázaddal ezelõtt, a XX: század második, legvéresebb világháborúja után örökre eltûnt a harcok mezejérõl?

Ha megpróbálom jellemezni, sokféleképpen beszélhetek róla. Olyan ember volt mint akármelyikünk, olyan katona, mint bárki más. Olyan fából faragták, mint akár téged, akár engem, de ha felült ficánkoló, mozgékony, gyors, fáradhatatlan, szép magyar lovára, kezébe kapta a huszárkardot, és visszaszállt belé az õsi magyar lovasszellem, akkor más ember, más katona, más férfi lett belõle: magyar huszár!

Születését a történelem évezredes mélységében kereshetjük, valahol Napkelet messzi mezõin, onnan hozta magával a nagy õsi népek magas lovaskultúráját.

Nem túlzás ez, nem nagy szavak szépítõ szándékával akarom bekeretezni a világhírû magyar lovaskatona képét. Mert amilyen félelmesen merész, bátor és eredményes lovaskatonák voltak honfoglaló õseink, amilyen meglepõ, fölényes, rajtaütõ harcmóddal vívták gyõzelmes küzdelmeiket 1100 évvel ezelõtt egész Európa nagy térségeiben, ugyanolyan hõsies lélekkel, leleményes hadmûvészettel rettentették és kápráztatták el földrészünkön és a tengeren túl is az újabb korok népeit, akik megpróbálták utánozni õket harcban, szellemben, fegyverzetben, sõt még a világon legszebb egyenruhájukban is.

Népünk történetében nem a XV. században, a török betörések idején jelent meg elõször az a könnyû lovaskatona, akit huszárnak nevezünk! Csupán az történt, hogy elsõ "névjegyét", a huszár szót legnagyobb királyunk, Hunyadi Mátyás mondta tollba 1481-ben apósának, a nápolyi királynak szóló levelében. Éspedig ilyen módon: "equites levis armaturae, quos hussarones appellamus!" Vagyis "könnyû fegyverzetû lovasok, akiket huszároknak nevezünk." Ez azt jelenti, hogy a huszár szót a mi lovaskatonánkra vonatkoztatva legrégebbrõl ekkortól ismerjük írásban, mert mint nemesi családnév hiteles okmányokban már elõbb, 1449-bõl, sõt már 1403-ból is ismeretes.

Az a feltevés, hogy a huszár szó a magyar nyelvbe a török elõl menekülõ szerb lovasok lovasrablót jelentõ gusar szavából ered téves, mert teljesen elképzelhetetlen, hogy Mátyás király legelõkelõbb elit magyar lovaskatonáit a szerb rablók nevén határozta volna meg, valamint kizárt dolog, hogy nemesi családok a lovasrablók nevét vették volna fel. Ez csak a XIX. század szlávosító, nyelvünket lebecsülõ irányzat agyszüleménye. Legújabb kutatások szerint állítólag az ujgur (hun eredetû) nyelvben van egy "huszár" szó, amely közkatonát jelent.

A huszár szó ezen elsõ írásbeli megnevezését meghatározni a magyar huszár születésének, elsõ megjelenésének a hadtörténelemben helytelen és alaptalan, mert bár a könnyûlovasság haderõnkben sajnálatosan háttérbe szorult a XI-XII. század óta, de könnyû lovasaink mindig voltak. A fõ érvünk az, hogy a huszárok ugyanazzal a könnyûlovas harcmóddal küzdöttek, védekeztek a törökkel szemben, amely teljesen azonos volt a régi magyar lovas taktikával. Hiszen kezdetben még nyíllal is lövöldöztek, mint az Árpádok idején. A huszár tehát nem ekkor született, hanem csak ekkor tért vissza a régiekhez, vagyis ekkor: újjászületett!

Milyen is volt ez a könnyûlovas harcmód, amellyel olyan nagy fölényben voltak lovas õseink a nyugati népek elmaradott taktikájával szemben, s milyen volt az ezzel azonos huszár harceljárás a csapatnem, majd a fegyvernem egész fennállása idején?

Alapvetõ volt a ló gyorsaságában, mozgékonyságában rejlõ lélektani lehetõség felhasználása, ami abban nyilvánult meg, hogy váratlan idõben, helyen és irányban végrehajtott villámgyors megjelenésükkel, szokatlan támadási módjukkal, tûzzel (nyíllal) való rajtaütésükkel szokatlan megrázkódtatást idéztek elõ meglepett ellenségeikben, és ez olyan ijedtséget, rettentõ félelmet, teljes akcióképtelenséget váltott ki soraikban, ami minden ellenállást megszüntetett. Ez már fél gyõzelmet jelentett, mivel védekezés helyett pánikszerû menekülésbe kezdtek.

A másik alkalmazási mód ezzel ellenkezõ értelmû volt, amikor fejvesztett menekülést színleltek, amivel az ellenségben kiváltották a biztos gyõzelem érzését, az üldözés vadászszenvedélyét, s ekkor váratlanul, gyorsan visszafordulva a felbomlott üldözõk csoportját szétverték, vagy elõre elõkészített lesbe csalva, nagyobb erõkkel körülzárva semmisítették meg. A harc más formája volt még, amikor a zártrendû alakzatban felvonuló ellenséget nyilas támadásokkal körülszáguldották, rendjét felbomlasztották, és így végeztek velük. Ezekhez járult a gyors megjelenésük mellett, hogy a harc félbeszakítása után, vagy a harc végeztével újból váratlanul villámgyorsan eltávoztak, szinte eltûntek. Ezekkel a mozzanatokkal olyan hatást értek el fõleg kezdetben, hogy a kor babonás népei Isten ostorának, túlvilági lényeknek képzelték õket, és imádságban kerestek elõlük menedéket.

Mindehhez fûzzük még hozzá, hogy fél évszázadig tartó megelõzõ támadásaikkal elérték azt, hogy 895-tõl 1030-ig az országot nem érte sikeres ellenséges támadás. Felejtsük el és tüntessük el az ún. "kalandozás" tudatlan és megszégyenítõ kifejezést hadjáratainkra.

A huszár harcmódja ugyancsak a ló jó tulajdonságain alapult, kezdetben még a nyilat használták a törökkel szemben, késõbb a lõfegyverek megjelenésével a lovassági pisztoly, majd a karabély, végül az összes sorozat- és nehézfegyvereket használatba vették. Kardjuk természetesen ugyanolyan volt, mint õseiké. A lesbe csalás, félrevezetés, a terep messzemenõ kihasználása, a rajtaütés, a távolról megsemmisítés, halogató harc, a felderítés, utóvédharc, az üldözés és a gyors tartalék volt a huszár jellemzõ alkalmazásmódja.

A magyar huszár harcmódja, harceljárása, taktikája az õsi magyar lovas hadmûvészetébõl származik, még a második világháborúban is alkalmazták egyes elemeit. Így csak a nevének eredetét keltezzük a XV. századra.

Szétszórt, de tervszerû alakzatokban hajtották végre támadásaikat egészen a XVIII. század közepéig, amikor harcmodoruk Nagy Frigyes porosz király kezdeményezésére zártrendû, kétsoros vonalba fejlõdve változott meg, ettõl kezdve így rohamozták meg az ellenséget. Ez a harcmód az I. világháborúig tartott, amikor a harcban a lóról már le kellett szállniuk és gyalog folytatták a harcot. A két világháborúban már csak néhány lóháton végrehajtott sikeres rohamról tudunk.

A magyar királyság megalapításakor még az õsi lovas harcmódot alkalmazták, de szervezésük és felhasználásuk egyre inkább háttérbe szorult, s ez véleményem szerint hozzájárult az országot ért nagy vereségekhez, így Muhi 1241, Nikápoly 1396, Várna 1444 és Mohács 1526 végzetes eseményeihez. Lángeszû nagy királyunk, Hunyadi Mátyás volt az, aki a fenyegetõ török közeledésekor felismerte a könnyûlovasság szükségességét, és felállította a magyar huszárság elõdeit. De nemcsak felismerte a huszárban rejlõ erõt, hanem harcmódjukat is sikeresen használta fel. Így 1474-ben a sziléziai háborúban huszár rajtaütõ, az ellenség utánpótlásának megsemmisítésével végrehajtott akciójával kényszerítette térdre a sokszoros túlerejû cseh-lengyel csapatokat Boroszló (Wroclaw) falai elõtt! Sajnálatosan korai halála megakadályozta fõ szándékát, a nyugati császári hatalom megszerzésével megsemmisíteni az oszmán veszedelmet.

A végvárak közt harcoló huszárok pótolhatatlan védõ feladatokat teljesítettek, nélkülük összeomlott volna az amúgy is omladozó, rozoga határvédelem. A nemzeti királyság megszûntével sajnos végzetesen lehanyatlott népünk, országunk sorsa, fõképp a Habsburg uralom alatt. A huszárok történetének legsikeresebb korszaka következett, amikor az idegen királyok nagyhatalmi harcaikban nyugaton alkalmazták õket a fõ veszély, a török elleni országvédelem helyett. Az ország három részre szakadásával az erdélyi fejedelmek szabadságküzdelmeiben is mindkét oldalon sok huszárcsapat küzdött, sajnos sokszor magyar a magyar ellen. Bocskai, Bethlen, I. Rákóczy György, sõt Báthory István lengyel seregében még litván földön is harcoltak. A 30 éves háborúban is zömmel huszárok küzdöttek. Zrínyi Miklós nemzeti hadsereg-tervében fõképp huszárokra támaszkodott volna. Ö maga is huszárjaival aratta sikereit.

A török kiûzésének nagy jelentõségû utolsó hadjáratában aránylag kevés huszár vett részt, bár Bercsényi Miklós, Bottyán János kiválóan irányították a kb. 1200 magyar huszárt. Budavár ostrománál magyar huszár tört be elõször, és tûzte ki a zászlót: Petneházy Dávid kapitány és hû huszárja, Ragó János. 

 

1688-ban szervezték az elsõ sor-huszárezredet Czobor Ádám huszárcsapatából. Ebbõl lett a 9. sz. Nádasdy huszárezred, 1920-tól 1945-ig a m. kir. Nádasdy Ferenc 3. honvéd huszárezred.

 

Jelentõs szerepük volt a huszároknak II. Rákóczi Ferenc szabadságharcában is, amikor nyolc évig újra volt nemzeti haderõnk. A 83 ezredbõl 52 volt lovasezred. A Fejedelem kárpátaljai felkelõihez elõször huszárok csatlakoztak, Ocskay László és Borbély Balázs 200 huszárja. Rákóczi kuruc huszárjai a portyázó, lesvetõ, rajtaütõ hadmozdulatokkal aratták sikereiket, és nagyméretû raid-jeikkel különösen Bottyán János, Béri Balogh Ádám, Bezerédy, Ocskay értek el nagy hatást. Ilyen volt a nagy morvaországi betörés, midõn a sikertelen nagyszombati csata után Bottyán 1705 januárjában 6 huszárezreddel és szekérre rakott gyalogsággal átsiklott a biztosító vonalon, majd 12 nap múlva veszteség nélkül, nagy zsákmánnyal tért vissza, s ezzel a nagyszombati császári sikert semmivé tette.
 

III. Károly török háborúiban fõleg a nyolc huszárezred aratott múltjához méltó sikereket. 1717. augusztus 5-én péterváradi nagy csatájában Pálffy 22 lovasezrede, Nádasdy és Ebergényi huszárregimentje a török túlerõ háta és oldala ellen indított fergeteges lovasrohamával gyõzött, alig két hét múlva (augusztus 16.) pedig báró Splényi generális a belgrádi csatában Orsováig, sõt a Dunán túlra ûzte a majd tízszeres túlerõt. "...mint a szélvész vágtatott a török után" - írták egy korabeli levélben. Mária Terézia nagy hadseregének összes háborúját 19 huszárezred harcolta végig kiemelkedõ eredményekkel. Ekkor kezdõdött huszárságunk fénykora.
     

Az örökösödési háborúkban a kiváló huszárvezérek visszatértek az õsi magyar lovas harcmódhoz. Ezt a huszár harci mûvészetet ismerte meg és vette át egész Európa minden jelentõs hadserege. Innen áradt szét a magyar huszár dicsõsége, szelleme, s ennek az emléke maradt fenn mind a mai napig. Gondoljunk csak a francia és amerikai huszárhagyományokra!
 

    A vezérek közül az egyik leghíresebb Nádasdy Ferenc volt (1708-1783), a nagyszerû hadvezéri képességû huszárgenerális, számtalan csata sorsát eldöntõ vezér, aki 1742-ben Chotusitz-nél rohamával gyõzött, bevette Pisek várát, 1744-ben a Rajnán túl szétverte a franciákat. Merész portyázásainak hatására Nagy Frigyes porosz király kénytelen volt kiüríteni Csehországot. 1746-ban Piacenzánál (Olaszország) 7000 spanyolt fegyverletételre kényszerített. Legnagyobb sikerét a kolini csatában aratta 1757. június 18-án. Zieten oldaltámadását 28 százada rohamával megállította, 60 századával Zieten 80 századát megrohamozta, majd 100 százada élén megállította, végül negyedik rohama után Nagy Frigyes elrendelte a visszavonulást. A királynõ a kolini gyõzelem emlékére megalapította a Mária Terézia Rendet, amelynek elsõ négy nagykeresztese közül kettõ - Nádasdy és Hadik - magyar volt.
 

A döntõ hatású haditettek után a kor 40 huszártisztje Mária Terézia Rendet kapott. Összehasonlításképpen: arany és ezüst vitézségi érmet 15 huszárezred 1946 katonája kapott, míg 15 gyalogezredbõl 1064 fõ baka kapott elismerést.

A kor másik leghíresebb huszárvezére Hadik András volt, aki közhuszárból emelkedett a tábornagyi rangig, majd egyetlen magyarként a bécsi Legfelsõbb Haditanács elnöki tisztét töltötte be. Erdély kormányzójaként õ volt a székelyek megmentõje. A csángók róla nevezték el Hadikfalva községüket. Leghíresebb, igazi huszárbravúrja volt, amikor a porosz sereg háta mögött elfoglalta Berlint, s azt megsarcolva még 200 pár kesztyût vitt a királynõnek ajándékul. A sarc hiányzó részét a berliniek utólag küldték el Hadiknak"¦ Hadik kiváló portyázó törzstisztként tûnt fel Sziléziában. Elõzõleg III. Károly török háborúiban, majd a németalföldi harcokban már mint lovasdandár parancsnok vett részt.

Érdekes módon a régi magyar könnyûlovas taktikát alkalmazta Kálnoky õrnagy, amikor 200 huszárjával színleg megrohant egy 300 fõs porosz lovas elõvédet, majd visszavonulást fújatott, meghátrált, mire a poroszok üldözni kezdték. Kálnoky a kellõ pillanatban megállította jól képzett embereit, megfordultak, és fegyelmezett huszárjaival szétverte a meglepett, rendetlenül vágtató üldözõket - igazolva ezzel is a huszár harcmód õsi voltát. Mindez 1741. augusztus 23-án történt.

II. József török háborújában 7 huszárezred vett részt. Az ekkor alapított arany vitézségi érmet egy Gáspár nevû magyar huszár mellére tûzte ki elsõként a császár a saját kezével.

A 23 évig tartó napóleoni háborúkban a huszárság jelentõségének csúcspontját érte el. Ez volt a nagy lovascsaták korszaka, népek csatái zajlottak le. Mind a 13 huszárezred bátorsággal, vakmerõséggel, szívós kitartással és példás vitézséggel küzdötte végig a harcokat. Hõsi haditettek egész sorát hajtották végre. A sok öreg huszár közül ki kell emelni a legöregebbet, Skultéty László zászlótartó õrmestert, aki katonai szolgálatának 81. évében, 95 évesen halt meg 1832-ben! Már Hadik 1757-es berlini portyáján is részt vett.

 

Skultéty õrmester

Korának kimagasló hõse volt a nagykállói nemes hentesmester katonának szökött 16 éves fia, aki Simonyi József óbesterként kortársaitól és az utókortól a "legvitézebb magyar huszár" címet érdemelte ki.Ö volt az, aki õrmesterként a Garda tó partján lévõ Salo-nál lovasrohammal visszafoglalta a tüzérségi ütegeket, s azok tüzével, majd lovasrohammal az egész saját hadtestet kiszabadította a franciák fogságából. Hadnagyként félszázadával a visszavonuláskor két ezredet és a tüzérséget mentette ki Ulmnál a körülzárásból. Õ rnagyként harcolt Aspernnél és Wagramnál, majd a 4. huszárezred egyik osztálya élén 1809-ben az egész hadsereg visszavonulását biztosította azzal, hogy az üldözõ franciákkal küzdve a Thaya folyó hídját Laa-nál az utolsó pillanatig tartotta, majd a maga mögött felgyújtott hídon át vágtatva jutott a túlsó partra. 1813-ban Drezda mellett, és a Lipcse melletti "Népek csatájában" - amelyben hét magyar huszárezred harcolt - a harctér különbözõ pontjain 18 rohamot intézett a franciák ellen.

A magyar csapatok, köztük a huszárok még 1812-ben Napóleon oldalán az oroszok ellen hatvannál több kisebb ütközetben vettek részt, a huszárok fõleg portyázásokkal. Ezek közül kiemelkedik Paulinyi Mihály kapitány, aki 71 kiválasztott jó lovasával október 13-án a Bug folyó mellõl elindulva, 400 kilométert megtéve Minszkig jutott, ahonnét december 16-án tért vissza. Elismerésként a Mária Terézia Rend lovagkeresztjét kapta.

A huszárság története szempontjából igen jelentõs és meghatározó volt az 1848-49-es magyar szabadságharc. A küzdelem az ország szabadságát, függetlenségét védelmezõ harcokból állt. A Habsburgok által népünk ellen fellázított nemzetiségek gyilkos támadásai ellen kellett elõször védekezni, majd megindult a kamarilla nyílt támadása Jellasics betörésével. Windisch-Graetz nagy támadása után Görgey felvidéki hadjáratával és az új honvédség megszervezésével, a gyõzelmes tavaszi hadjárattal lehetett a védekezést megkísérelni, de az orosz-osztrák túlerõ vérbefojtotta jogos harcainkat. A külföldön állomásozó huszárok hazaverekedték magukat népünk védelmére, bizonyítva áldozatos hazafiasságukat. A felállítandó haderõt júliusban 200 ezer fõre tervezték, ebbõl az év végére 18 huszárezred állt fel, és harcolta végig önvédelmi háborúnkat. A huszárok kezdettõl kivonták kardjukat. A délvidéken a Württemberg-ezred huszárjai, Pákozdnál a Miklós-huszárok döntõ szerepet vittek. A nyugati határon vezéreik katonai tudományának hiányában nem volt jelentõs szerepük. A téli visszavonuláskor volt néhány lovasroham, de ez sajnos már nem volt meghatározó. A szolnoki csatában Kászonyi huszárjai Ottinger lovasdandárát kényszerítették visszavonulásra, és üldözték Abonyig. A Ferdinánd-huszárok a hatvani csatában nagy lovasharcban verték vissza Schlik csapatait a Zagyva hídjánál. A tavaszi hadjárat gyõzelmes csatáiban - Isaszeg, Nagysalló - kiemelkedõ eredménnyel támogatták csapatainkat a harcokban.

 

Bem erdélyi hadmûveleteiben kiválóan alkalmazta a huszárokat. A Mátyás huszárok a gálfalvai és nagyszebeni csatában, Piskinél õk és a Württemberg huszárok, Medgyesnél még a Vilmos huszárok ismételt rohamaikkal járultak hozzá Bem gyõzelmeihez. Bem kiváló hadvezetése eredményezte, hogy a Koburg és Vilmos huszárok elfoglalták Brassót, és a Vöröstoronyi szoroson át kiüldözték az osztrákokat az orosz tüzérséggel együtt.

Az 1849-es hadi eseményeket az ellenséges túlerõ határozta meg. Ezekben a harcokban a huszárok önfeláldozóan védték a visszavonulókat. Július 2-án a szabadságharc legnagyobb lovascsatája zajlott le Komárom alatt. 40 magyar huszárszázad küzdött 50 osztrák-orosz lovasszázaddal szemben. Elõzõleg az összevont huszárerõk visszaverték az orosz Panjutin-hadosztály csapatait. A csata végülis sikeres volt. Július 11-én Komáromnál harmadszor kellett visszavonulniuk. Az utolsó utóvédharcokban augusztus 5-én Szöregnél, másnap Óbesnyõnél, két napra rá Csatádnál még sikerrel mérték össze fegyvereiket a császáriakkal. A temesvári nagy csata volt a végsõ harcuk. Két nagyhatalom túlereje, az európai országok érdektelen közömbössége, mint már annyiszor, hõsi küzdelmeink lehanyatlását idézte elõ.

A huszárok a szabadságharc küzdelmeiben kimagasló bátorsággal, önfeláldozó hõsiességgel teljesítették kötelességüket. Becsületüket, haza- és szabadságszeretetüket mindennél jobban bizonyítják Lenkey és huszárjai példája, akik külföldrõl verekedték magukat haza. Az aradi 13 vértanú közül 8 volt huszár.

 

A szabadságharc alatt és 1859-ben olasz földön harcoló huszárok a tõlük megszokott eredményes módon tûntek ki. A vesztes magentai csatában a III. hadtestet a nyíregyházi huszárok mentették meg gyilkos kartácstûzben rohammal szétverve a franciákat. Solferinónál Majtényi kapitány 6 századdal vert szét egy egész lovas hadosztályt.

 

Az 1866-os porosz háborúban 10 huszárezred vett részt. Itt kezdõdött a fegyvernem jelentõségének rohamos hanyatlása az ismétlõ- és sorozatfegyverek megjelenésével. Bár még teljes erõvel indultak harcba a huszárok, de az I. világháborúban indított lovasrohamok nagy része már vérbe fulladt a géppuskákkal, drótakadályokkal megerõsített állóháborúban. Így néhány sikeres lovas- és gyalogroham után a lóról leszállva és árokba bújva gyalogharcra kényszerültek. Asiago és Doberdó sziklapoklában, majd a Piave partján gyalog is hõs huszárként harcoltak.

 

 

 

 

 

 

 

 

A II. világháborúba belekényszerülve már a csonka ország egyetlen lovasdandára, majd huszárhadosztálya Ukrajnában a sikeres üldözõ harcokban - Zwanczyk, Uman, Nikolajev és a Dnyeszter védelemben, majd a Pripjaty mocsaraiban, s 1943 óta elõször megállítva Varsóvál az orosz harckocsi-áradatot - mutatta meg, hogy milyen volt a magyar huszár. Végül 1945-ben amerikai hadifogság után hazatérve szûnt meg a világhírû magyar huszárok utolsó maradéka. A háború után felállított két huszárezredet 1954-ben szüntették meg.
 

 

 

 

 

 

A magyar huszár fegyvernem a Mátyás király által 1481. március 11-én megörökített "huszár" szót véve alapul közel 500 évig állt fenn, hirdetve a magyar nép rendkívüli katonai képességeit szervezésben, hadmûvészetben és utolérhetetlen huszár hõsi szellemében. A magyar huszár múltjának, történelmi jelentõségének, nemzetközi hatásának és elismertségének széleskörû elterjedése nemzeti önismeretünk, öntudatunk fontos eszköze. A huszár népünk történelmi értékeinek megtestesítõje. Jelképezte és tetteivel megvalósította mindazon legszentebb erényeket, melyek mindig biztosították nemzetünk fennmaradását.

 

 

 

 

 

 

A magyar huszár emlékét és szellemét meg kell õriznünk népünk, ifjúságunk szívében - a sorsot vállaló, a reménytelennek látszó helyzetekben is a mindig újrakezdés hitét és akaratát s az érte végzett szívós munkát, a haza rögéhez való hû ragaszkodást. Külön ki kell emelni: a huszár mindig jókedvû volt, és mi is csak örülhetünk az emlékének, mert az nem a vesztes háborúk, elbukott szabadságharcok elkeserítõ és megszégyenítõ érzésével tölti el a szívünket, hanem a huszár mindig újrakezdõ, mindig gyõzelemre törõ, s mindig sikeres tevékenysége emlékére; mert ha nem sikerült is valamely akciója, a huszár lovával mindig el tudott szakadni ellenfeleitõl, s akkor ismét és mindig újra kezdte!

A huszár ma már valóban a mesék, mondák, legendák hõse, de meg is érdemelte az elismerõ, dicsõítõ jelzõket. Volt idõ, amikor kardja hegyével õ írta a történelem legszebb lapjait hazai földön és messze idegenben, Európa- és Amerikaszerte.

Manno Miltiades, mûvész, költõ, tartalékos huszártiszt így búcsúzott a magyar huszártól:

 "... mert tûzben, vérben, virtusában égve,
ezer csatából egyenest az égbe
száguldott egykor a magyar huszár!"
 

 

Nem csoda, hogy országunkban oly sok hõsi emlékmû huszár alakjában emlékeztet hõsi halottainkra. A sok szép huszár hõsi emlékmû közül különösen nagyon közel áll a szívünkhöz a budapesti Szervita-téri templom homlokzatát díszítõ bronz dombormû. Az emlékmû Istók János alkotása, - rajta a Vilmos huszárezred hõsi halottainak névsorával - azt ábrázolja, hogy Jézus Krisztus a keresztfáról lehajolva magához emeli-öleli a lováról holtan lehanyatló magyar huszárt.

Nagy Kálmán

 

A szerzõ, Nagy Kálmán hadtörténész, nyugalmazott huszárezredes, életének 95. évében jár. Fáradhatatlanul tanítja az ifjúságot a huszárság történetére. A tanulmányt kísérõ képek saját gyûjteményébõl valók.

FORRÁS:  http://www.lovasok.hu/index.php?i=15824