(avagy: a liberális-kommunista mese-rendszernek kezdenek harangozni.)
1. rész:
A 2. világháború témaköre
lerágott csontnak tűnik a történelmi érdeklődésű, de a
teljesen érdektelen emberek számára is. A többség csak a ‘népnevelő’
hollywoodi filmek által felvetett kérdésekkel találkozik, ami annyira
egyoldalúvá vált az idők során, hogy szinte kizárólag a ‘gonosz nácik’
zsidóság elleni atrocitásaira redukálja a háború történéseit.
Pedig a 2. világháborúval szemben nemigen
szabadna érdektelenné válni, hiszen ez alakította ki a világ mai
arculatát. A háború után kialakult hatalmi viszonyok és ideológia mai is
erős hatást fejt ki a politikára, és nem utolsósorban érvényben van a
háború utáni békerendszer is.
Ez a nagy háború közvetlenül beleszólt a
kisemberek egyéni sorsának alakulásába, családok létrejöttébe, illetve
sajnos pusztulásába is – mindezt sokmilliós nagyságrendben. Hatása a
nemzetek, de a családok szintjén is a mai napig erősen érezhető, sőt
olykor meghatározó.
Ebben az írásban nehezen magyarázható
tényeket és kérdéseket szeretnék felvetni, amelyek egy kicsit
rávilágíthatnak arra, hogy bár a 2. nagy háború közvetlen történéseinek
javát ismerjük,a látható-látványos politikai forgószínpad eseményeit
több-ezerszeresen feldolgozták, mégis a háború történetének igazi
összefüggéseiről, a tényleges stratégiai-hatalmi történésekről még csak
manapság kezdenek halvány sejtések megfogalmazódni. Nyugodtan
kimondhatjuk, hogy a 2. világháború történetét nem ismerjük, és nem is
fogjuk megismerni addig, amíg a résztvevő felek az érzékenyebb
dokumentumaikat nyilvánosságra nem hozzák, de főleg addig, amíg a
liberális háttérhatalom nagy bankárdinasztiáinak iratszéfjei meg nem
nyílnak a nyilvánosság számára.
ELSŐ FONTOS
MEGÁLLAPÍTÁSUNK TEHÁT:
A II. VILÁGHÁBORÚ TELJES TÖRTÉNETÉT LEÍRÓ MŰVEK MÉG NEM KÉSZÜLTEK EL.
Bármilyen hihetetlen is ez egy olyan
eseménylánccal kapcsolatban, melyről már könyvek százezreit írták meg.
A 2.világháború történeti feldolgozásának alapvetően négy verziója létezik:
1./ Egy nyugati liberális rózsaszín
meseváltozat: ebben a mélyen demokratikus, talpig becsületes, gáláns
lovag elviszi a szabadságot rossz útra tévelyedett európai testvéreinek.
Közben melléküzemágban pedig elpusztítja az ok nélkül előbukkanó
gonoszt, a világtörténelem eddigi legsötétebb erejét, melynek győzelme
pokollá változtatná a földet. Mindezt pedig úgy tudja megtenni, hogy
közben a keze is alig lesz piszkos. Tisztán jött, tisztán megy, alig
vannak veszteségei. Gyönyörű történet. Ma is ez ihleti a nyugati
irodalmat és Hollywoodot is. (Ugye, hogy még a Csillagok háborúja
forgatókönyvének fő vonulatát is erre szabták?) Természetesen ahhoz,
hogy egy ilyen szépséges változatot kapjunk, tények ezreit kell
megváltoztatnunk, eltüntetnünk, kozmetikáznunk. Magyarán szólva a
hazugságok tengerén billeg ez az egész. Bár mostanában már elég nagy
repedések jelentek meg rajta, egyelőre még működik ez a dolog.
2./ Ugyan a Szovjetunió azóta már
jobblétre szenderült, a főleg a szovjet diplomácia és hadtörténet által
folyamatosan szült könyvekből összeállt egy kommunista változat, melynek
leglényegesebb elemei változatlanul forgalomban vannak. Csak a
sztálinista ideológiai túlzásokat faragták le belőlük. Történeti értéke
még a liberális változatot is alulmúlja, mivel a tényeket még inkább
meghamisítja, sőt teljesen összezavarja, és annyira bántóan erős benne
az ideológiai szál, hogy nyugodtan kijelenthetjük, használható adatot
alig-alig tartalmaz.
Fő műve: ” A nagy honvédő háború
története” című, egy hruscsovista kollektíva által összeállított
iszonyat, mégis a legszebb ékkövei ennek, a szovjet hadvezérek
memoárjai, (Zsukov, Konyev, Csujkov, Malinovszkij stb..) melyeknek
különböző kiadásai még a szerzők halála után is jelentős változásokon
estek át. A kommunista háborús filmek infantilizmusa (Ballada a
katonáról, Leningrád ostroma stb..) pedig még a mostani 10 éveseket is
sokkolná, ha megnéznék. (de ez szerencsére eszük ágában sincs).
Ez a verzió ideológiailag erősen bírálja
ugyan a liberális változatot, de fő vonulataiban azért illeszkedik
hozzá. Ellentétben a liberális változattal, amely részigazságokra húz
fel egy hamis felépítményt, itt még részigazságokról sem lehet szó. Itt
csak ideológiailag determinált kisebb, vagy nagyobb, esetleg ordító
hazugságok léteznek.
3./ A legyőzött országok önsanyargató,
agymosott, mazochista háborús irodalma. Ez a leggyomorforgatóbb és
legmocskosabb verzió. A vereséget szenvedett népekre kényszerített
agymosó, önmegtagadó meakulpázás olyan eredményeket ért el, ami
elgondolkodásra kell hogy késztesse még az emberi psziché kutatóit is. A
saját magukat mocskoló, apáikat, rokonaikat, nemzeti hőseiket megtagadó
vazallus írásműveket egy önérzetes ember nehezen tudja végigolvasni. Ha
mégis valami egyéb ok miatt végigerőltetjük magunkat egy ilyenen, akkor
a Rajk-per juthat eszünkbe erről. A kommunista-globalista világlátás ad
talán valami olyan pluszt, ami a lelket is ki tudja préselni a
feláldozandó egyénből, vagy közösségből. A legyőzöttek verziója
világnézettől függően szolgalelkűen és teljes alázatossággal illeszkedik
a fentebb tárgyalt változatokhoz. Léteznek olyan szélsőséges művei,
melyek már az elmebetegség jeleit mutatják. (Paulus és más tábornokok
‘megtérése’, magyar partizánok csudálatos kalandjai, egyes japán
szerzők, akikbe a gonosz ki-be költözött stb…)
4./ Interneten, radikális web-helyeken,
szamizdat csoportokban terjedő, részben a történelmi revizionizmus fő
vonulatait követő, suttogó irodalom. Erősödőben van, de ahhoz még
gyenge, hogy komoly tömeghatása legyen. Erős kételyeket fogalmaz meg a
hivatalos történetírással szemben, jól rátapint a hazugságokra, de
megfelelő mennyiségű és minőségű forrásanyag híján nehezen tud egy
konzisztens saját változatot kidolgozni.
Állításait a hivatalos történészek, és a politika, összeesküvés-elméleteknek minősíti.
Kezdjük talán azzal, hogy sokan az első
világháború közvetlen folytatásaként értelmezik a másodikat. Ez
tetszetős magyarázat, mivel jól illeszkedik a vesztesek
megalázottságához és az első világháborút lezáró békerendszer
igazságtalanságaihoz. Egy nagy hibája azonban van ennek a magyarázatnak.
Nevezetesen az, hogy eltereli a figyelmet a közben felemelkedő nagy
bankárdinasztiák egyre meghatározóbbá váló szerepéről, majd a háború
kirobbantásában és irányításában betöltött szerepéről. A 2. nagy háború
céljai sem ugyanazok már, mint az elsőé. Az első háború javarészt még
tényleg egy befolyási területeken és erőforrásokon történő marakodás, a
második háború esetében viszont ehhez már hozzáadódik két kialakulóban
levő világgazdasági szisztéma küzdelme, amely nem férhetett meg egy
planétán békésen egymás mellett. Az egyik szisztéma az új
bankároligarchia által erőltetett hitel és kamatos kamat-alapú
liberalizált pénz és árumozgást kívánó új pénzkapitalizmus volt. Ennek,
még az akkor általános nemesfém alapú pénzrendszerek is útjában voltak.
Győzelme után ez a szisztéma továbbfejlődve, majd a világpénz státuszt
is megszerezve a 80-as évekre egy teljesen liberalizált és monetarizált
gazdasági rendszert tett uralkodóvá a nyugati féltekén. (Jelenleg éppen
ez van összeomlóban, de ez már egy másik történet.)
A másik gazdálkodási szisztéma teljesen
más elven működött. A hitleri Németország alakította ki alapelveit, és
mivel életképesnek bizonyult, számos európai ország átvette és részben
működtette. Ez nem a pénzen, hanem a termelésen alapult. A belföldi,
vagy nemzetközi résztvevői tényleges teljesítményeket cseréltek el
egymással (nem értékpapírokat, váltókat stb..) A pénznek ebben a
rendszerben csak elszámoló szerepe van. A cserék először bilaterális,
később már multilaterális alapon történtek, az erre szakosodott
bankokban történő kölcsönös jóváírásokkal. Tulajdonképpen egy
sokoldalúan működő nemzetközi klíringrendszer körvonalai bontakoztak ki.
Németország ezzel a rendszerrel olyan gyors fejlődést produkált, ami ma
is zavarba ejti a korszakot tanulmányozókat.
Nem is illik erről beszélni liberális
berkekben. Ha szóba kerül, azzal intézik el, hogy a fellendülés a
fegyverkezésnek volt köszönhető, ami egy hatalmas hazugság (csak
gondoljunk arra, mit tett a fegyverkezés a Rákosi korszak
Magyarországával).
Németország 1933-tól hat év alatt a
világgazdaság 40. hely körüli pozíciójából, és sok
millió munkanélkülivel nekivágva 1939-re a világgazdaság egyik éllovasa
lett, az egy főre jutó mutatók többségében az Egyesült Államokat is
megelőzve. Mindmáig az egyetlen kapitalista ország a történelemben, ahol
teljesen megszűnt a munkanélküliség, még ún. szerkezeti munkanélküliség
sem létezett. És mindezt teljes nyugati bojkott mellett! (ismerjük ugye
a hitleri autópályák még itt-ott létező zötyögős szakaszait, ahol az
utat betonlapokból rakták össze, mivel az olajembargó miatt aszfaltot
nem tudtak előállítani) A német fellendülés mértéke a mai korszak kínai
adatait is messze felülmúlta! A fellendülés fontos tényezője volt egy
kissé naív, de őszinte lelkesedésen alapuló össztársadalmi összefogás. A
korszak filmdokumentumait nézve, ezt még a legelvakultabb ellenfelek
sem tagadhatják le.
A mai kor még mindig nem engedi ezeknek a
kérdéseknek a tárgyilagos elemzését. Amit a nácik csináltak az csak
rossz és szégyenletes lehet, – ez a mai kor üzenete.
Óriási tabu erről beszélni manapság,
hiszen azonnali nácivá minősítést kockáztat az, aki megpróbálna őszintén
beszélni az akkori tényleges német viszonyokról. Megkockáztatom, hogy a
holokauszt után az egyik legérzékenyebb témáról van szó. És egyre
inkább azzá válik, hiszen a végsőkig monetarizált kapitalizmus
alternatívájaként, egyre többeknek jut eszébe, hogy úgy is lehetne
csinálni a dolgokat..
Ebben a rendszerben nem lehet végsőkig
eladósodni, ennek megfelelően politikai és gazdasági nyomás alatt sem
lehet tartani országokat. Nincs szerencsejáték-szerű értékpapír
rendszer, és nincsenek pénzügyi derivátumok. Csak jól látható munka és
teljesítmény, ami mellett egyáltalán nem tud létrejönni egyetlen
háttérhatalmi szisztéma sem.
A HÁTTÉRHATALMI STRATÉGIA NEM ENGEDHETETT KIBONTAKOZNI EGY ILYEN SZISZTÉMÁT! A SAJÁT RENDSZERE PUSZTULT VOLNA EL TŐLE!
Ez megérne egy külön írást, de térjünk vissza eredeti vezérfonalunkhoz.
A bankárdinasztiák felemelkedése és
megerősödése 1913-tól datálható, amikor egy bankkonzorcium megszerzi az
USA jegybanki jogkörét és létrejön a FED, a Szövetségi Tartalék
Rendszer. (az alapító történelmi családok nevei érdekesek, de nyilván
semmi újdonságot nem jelentenek: Rotschild,Rockefeller, Morgan, Kuhn,
Loeb, Warburg) A megszerzett kulcspozíció hamarosan országos, később
nemzetközi politikai hatalomhoz juttatja őket, és a későbbiekben a
köreikhez csatlakozókat. Az első világháborút még jobbára nyerészkedésre
használták, bár jelentős szerepük volt Amerika hadba-lépésében, a
háború után egy-két évtizeddel azonban már jelentős nemzetközi
pozíciókat is kiépítettek. Ne feledjük azonban, hogy a dollár itt még
nem világpénz, a nagy nemzetközi cégek még nem hódoltak be a
bankárhatalomnak. Pozíciójuk erős és egyre erősödőben van, de még
korántsem világhatalmi.
Hiba lenne azt feltételezni, hogy a
bankárhatalom egy kész, kiválóan megalkotott tervvel vágott neki a 2.
világháborúnak, és az csaknem száz százalékban meg is valósult. Szó
sincs erről. De léteznie kellett egy Háttérhatalmi Stratégiának, – az
események erre utalnak – amely kisebb nagyobb buktatókkal haladt a célja
felé, ami kétségtelenül a hitlerizmus megsemmisítése és azon túl,
világhatalmi pozíciók megszerzése volt.
Ezt a stratégiát dominánssá tudták tenni
az amerikai politikában és egyeztették a későbbi szövetségeseikkel. Itt
azonban már sűrű köd ereszkedik le a történeti látómezőre és hiteles
források hiányában csak nagyon óvatos következtetéseket tehetünk. Az USA
kezdettől fogva komoly anyagi segítséget adott Németország
ellenfeleinek, elsősorban Angliának, és mindezt a semlegesség
korszakában. Már ez elég sokat elmond, hiszen a végtelen óvatos
diplomácián keresztülnyomni a hadiszállításokat egy hadban álló
országnak, nos ehhez komoly belső nyomás kellett.
A Szovjetunióhoz való tényleges viszony
is egy talány, az sokat mond, hogy a fejlett világból az USA töri meg a
szovjet elszigeteltséget, és veszi fel a diplomáciai kapcsolatot a
kommunista országgal. Azt azonban, hogy a kapcsolat mikor vált sokkal
szorosabbá, és tette lehetővé a szinte korlátlan hadianyag-szállításokat
a Szovjetuniónak, nem tudjuk megmondani. Azt is érdekes lenne tudni,
hogy a szorosabb, titkos kapcsolatok vajon a Molotov-Ribbentrop paktum
előtt köttettek, vagy utána. Amennyiben előtte, akkor egyértelműen
Hitler tőrbecsalásáról és kijátszásáról van szó, ha később, akkor
viszont jó nagy külpolitikai kanyarokat írt le az USA, és azon belül a
Háttérhatalmi Stratégia.
Itt most kanyarodjunk kicsit el a
bankárhatalomtól – amely mint látjuk igen erős, de nem döntő pozíciókat
szerzett a világháború kezdetére – és vessünk néhány pillantást a háború
más aspektusaira is.
Bár agyonrágott csont, azért néhány szót
szóljunk a német-zsidó viszony megromlásának okairól is. A jelenkori
liberális és vazallus történetírás sugallata szerint a német nép
veleszületett irracionális gyűlölettel viseltetett a zsidók iránt és
csak arra várt, hogy egy eljövendő vezérrel az élen megkezdhesse a
leszámolást ezzel a kisebbséggel. Hatalmas félrevezetéssel állunk itt
szemben!
A viszony megromlásának egyik oka az első
világháborúban gyökerezik. Arról van szó, hogy a háború antant számára
válságossá vált szakaszában a német cionista körök felkeresték angol
kollégáikat azzal, hogy segítenek beléptetni az USA-t a háborúba
Németország ellen, amennyiben a háború után azok hozzásegítik a
zsidóságot Palesztina megszerzéséhez. Ezt a mai történetírás a
‘Dolchstoss’ (tőrdöfés) legendának minősíti, amit a nácik találtak ki.
Egy baj van ezzel: az hogy annak idején az újságok ezt teljesen nyíltan
megírták, és cionista politikusok névvel, fényképpel ezt fel is
vállalták a sajtóban. A párizsi béketárgyalásokon meg is jelent a Zsidó
Világkongresszus több mint száz képviselője Benjamin Baruch vezetésével
és nyíltan követelni kezdte (a Balfour nyilatkozat alapján) jussát,
Palesztínát.
Ez komoly meggondolatlanság volt
részükről, igyekeznek is visszamenőleg eltüntetni a nyomait, amit csak
lehet (fényképek retusálása a történelemkönyvekben, újságok eltűntetése
stb). de ebben csak részleges sikereket lehet elérni, mindig marad
valami, vagy valaki, aki/ami ismeri a tényeket.
Az ellentétek megjelenésének másik fő oka
már az első háború után, a húszas évek derekára tehető. Ekkor a
jóvátételek alatt megroppant és hiperinflációt átélő németek érdekes
látogatókat kapnak főleg a tengerentúlról. Jórészt zsidó származású
befektetők és spekulánsok népes csapata érkezik az országba és a
dollárjaikért óriási felvásárlásokba kezdenek a teljesen padlóra került
német piacon. Ezek voltak az úgynevezett “pár dolláros hajók”, ami arra
célzott, hogy Németországban pár dollárért szinte mindent meg lehetett
szerezni. Óriási ingatlan-portfóliók kerültek a kezükbe, a nagyobb német
városokat szinte szórakoztató központokká változtatták. Megjelentek az
Európában még sosem látott kabarék, sztriptíz és buzi bárok, ennek a
kornak a találmánya a meleg-felvonulás is.
A teljesen elszegényedett német családok tömegei lökték a prostitúció karjaiba leányaikat.
Nem tudom mennyire reális adat, de
számos, a kort vizsgáló írás a fiatal német nők egyötödére, egyhatodára
teszi a prostitúció mértékét. (Szegény német nők! A háború végén majd a
szovjet katonák kezdenek el ‘udvarolni’ nekik ‘igen hevesen’. Ez a női
generáció emberfeletti áldozatokat vállalt a túlélésért, de még
megértést sem kapott soha.) Még a kábítószer is megjelent a német
hétköznapokban.
El lehet képzelni, hogy milyen
indulatokat váltott ki mindez, egy addig puritán, evangélikus többségű
társadalomban! Hát ennyit az ok nélküli ellentétekről!
A nácik és a kereszténység rossz viszonya
a következő hatalmas hazugság, amit a jelenkor történészei mindenképpen
tudatosítani szeretnének a közvéleményben. Ez egyáltalán nem igaz. A
nacionalista mozgalmakhoz történelmileg hozzátartozik az egyházi szál,
még az ultra-nacionalistákhoz is. Senki nem gondolhatja komolyan egy
egyházi-szocialista-liberális ideológiai vonal létezését
nacionalista-ellenes éllel.
Senki nem állítja, hogy ez a viszony
mindig felhőtlen volt, de az ezzel kapcsolatosan leírt konfliktusok
jórészt légből kapottak. A náci táborokba például kizárólag keresztény
papok járhattak be, és nyilván az ő beszámolóik nyilvánosságra kerülése a
liberális háttérhatalom egyik fő félelme. A papi szájhagyomány szerint
léteznek ilyen beszámolók, és nyilvánosságra kerülésük hatalmas
ribilliót váltana ki ideológiai frontokon.
Az, hogy a náci nómenklatúra egy jelentős
része a háború után Dél-Amerikába tudott jutni, jórészt vatikáni
kapcsolatok és szervezés eredménye. Ezt majdnem mindenki tudja, de
hivatalosan sosem ismerték el. A háború után a pápák évtizedekig nem
voltak hajlandók a holokauszt eseményeivel foglalkozni, arról
nyilatkozni. Csak mostanában tört meg a jég ebből a szempontból is.
Gondolhatjuk milyen nyomás hatására.
De folytassuk tovább a világháború
előzményeinél és kezdeténél. A hivatalos mese szerint az agresszív nácik
rárontottak a háborúra fel sem készült, államiságát csak húsz éve
visszanyert békeszerető Lengyelországra, és a meglepetés erejét is
felhasználva néhány hét alatt tökéletesen lerohanták. Újabb csudálatosan
méretes hazugsághoz érkeztünk:
Bármennyire is szimpatikusak számunkra a
lengyelek, azt le kell szögeznünk, hogy ezekben a dolgokban ők korántsem
voltak ártatlan báránykák. Idézzük csak fel az akkori velük kapcsolatos
kronológiát:
– 1938 őszén a lengyelek felszólítják
Csehszlovákiát, hogy adja át nekik, Szlovákia északi lengyelek-lakta
körzeteit. A szétesés szélén álló Csehszlovákia fogcsikorgatva enged a
kérésnek.
– 1939 március. Az összes későbbi
hadviselő fél közül elsőnek Lengyelország teljes mozgósítást hajt végre.
Később a katonák egy részét leszerelik, majd nyár végén újra behívják.
Hatalmas ferdítés az, miszerint a lengyelek a konfliktus kitörésekor
mozgósítottak.
– A Németországgal szembeni diplomáciai
konfliktusok egyre erőteljesebbé válnak, a lengyelekhez került német
területeken egyre gyakoribbak a németellenes atrocitások, amelyek végül a
hírhedt brombergi mészárlásba torkollnak. A lengyelek elleni későbbi
atrocitásoknak jórészt ez a hivatkozási alapja.
– És végül egy megdöbbentő sajtócikk:
1939 augusztus 6.-án Rydz-Smigly a lengyel vezérkar főnöke a brit Daily
Mail-nek nyilatkozik: “Lengyelország háborút akar Németországgal, és
Németország akkor sem tudja azt elkerülni, ha akarja”. Hasonló
nyilatkozatokat tett más brit lapoknak a külügyminiszter Josef Beck is.
Hogyan lehetséges ez? Elment ezeknek minden józan eszük? Nem, csak
nekünk kell a mostani ismereteinket egy kicsit elfelejteni és
visszaidézni azokat az időket. A lengyel hadsereg korántsem volt olyan
gyenge. Másfél milliós létszám, 1200 harckocsi, 1500 repülőgép. De az
önbizalom nagy részét nem ez adta. Hanem Anglia és Franciaország
korlátlan ígérvénye, amely ezen országok azonnali hadba-lépését ígérte
bármilyen Lengyelországot érintő konfliktus esetén. Függetlenül attól,
hogy a lengyelek agresszorok, vagy védekeznek, hogy igazságos, vagy
igazságtalan konfliktusba keverednek. Nagyon ritka az ilyen széles
spektrumú katonai szerződés, és a lengyelek korlátlanul megbíztak benne.
És valószínűleg be lettek ígérve a lengyeleknek újabb német területek
is. Más nemigen magyarázhatja ezt a harciasságot. Ezt az egyetlen
ígéretet be is tartották a háború után.
Biztos vagyok benne, hogy az
angol-francia közbelépés elmaradása olyan pszichikai sokkot okozott
Lengyelországban, ami jelentősen rontotta a lengyel ellenállás
hatékonyságát.
És végül egy újabb érdekes momentum a német-lengyel konfliktus történetéhez:
A hadműveletek elindulása utáni harmadik
napon Anglia és Franciaország hadat üzent Németországnak. Két hét múlva a
Szovjetunió is elindította csapatait keletről a lengyel területek
annektálására.
A katonai szerződés úgy szólt, hogy
bárkivel keveredik is Lengyelország konfliktusba, annak automatikusan
kijár az angol-francia hadüzenet. Az angolok és a franciák azonban nem
üzentek hadat a Szovjetuniónak!!
ÉS ITT MÁR ÚJRA ELKEZDHETÜNK GYANAKODNI A HÁTTÉRHATALMI STRATÉGIÁRA. MAGÁTÓL ADÓDIK A FELTÉTELEZÉS, HOGY ITT MÁR LÉTEZNIE KELLETT EGY MAGASABB RENDŰ MEGEGYEZÉSNEK, AMELY FELÜLÍRTA AZ ESEDÉKES ANGOL-FRANCIA HADÜZENETET!
Lengyelországot egyébként a háború
végi tárgyalások során is cserbenhagyták. Nem akadályozták meg a teljes
bolsevizálását, és a Sztálin által bekebelezett területeit sem kapta
vissza soha. Lengyelország azóta bizony jól látható gyanakvással kezel
minden nyugati ígéretet!
Igaz e a legenda, miszerint a német
hadsereg volt minőségileg a legjobb, a német hadosztályok ereje
általában több ellenséges hadosztállyal is felért? A Waffen SS és az
elit Wehrmact hadosztályokra ez mindenképpen igaz, de a normál Wehrmacht
hadosztályok is jóval erősebbek voltak a szövetségesek átlagánál. Ennek
okát természetesen nem faji, vagy egyéb misztikus felsőbbrendűségi
tényezőkben kell keresni, hanem az igen hatékony militáns német
nevelésben. A német ifjúsági szervezetekben már gyermekkortól megindult
egy magas színvonalú poroszos katonai kiképzés, ami átfogta az egész
társadalmat.
A sok évig tartó magas szintű katonai
kiképzés nyilván rendkívül megemeli egy ilyen hadsereg katonai
hozzáértését, színvonalát. Ezek a katonák szinte behozhatatlan előnyben
voltak a 3 hónapos gyors-kiképzést kapott amerikai, angol, vagy a
sokszor írástudatlan, vezényszavakat sem ismerő bolsevik harcosokkal
szemben.
Ezt tovább fokozta az, hogy a német
hadsereg ismerte fel először a pszichikai felkészítés jelentőségét. Egy
sor a bajtársiasságot és a morált erősítő intézkedést vezettek be,
melynek be nem tartását halálbüntetéssel szankcionálták.
A német ellenállás szívóssága sok helyen
megdöbbentette a szövetségeseket. Az itáliai harcok során például
gyakorlatilag csak néhány ejtőernyős elit egység a pár hozzá tartozó
kiszolgáló alakulattal másfél évig tartó csigalassú araszolásra
késztette a hússzor akkora méretű és ötvenszer annyi hadianyaggal
rendelkező egyesített
amerikai-angol-lengyel-francia-dél-afrikai-ausztrál-kanadai-új zélandi
ármádiát.
A normandiai partraszállás utáni hónapok
sem voltak olyan dicsőségesek, mint amilyennek a szövetségesek
beállítják. Jókora elhallgatott momentuma az itteni előrenyomulásnak,
hogy az amerikai hadvezetés megelégelve az ember-ember elleni harcokban
elszenvedett hatalmas veszteségeket, taktikát változtatott és onnantól
többszörös szőnyegbombázással támadta az előtte fekvő ellenséges
területeket. Gyakorlatilag mindent elpusztítottak, ami az útjukba
került, és csak utána indultak meg a harcoló egységek. Óriási számú
francia civil pusztult el ettől a taktikától. De Gaulle tábornok
barbároknak nevezte az amerikaiakat, és állítólag több ízben is puszta
kézzel nekiesett amerikai kollégáinak. Az azóta is tartó
francia-amerikai ellentéteknek a gyökerét valahol itt kell keresnünk. Jó
néhány nyugat-franciaországi település határában ma is kint van a
felirat, miszerint ide amerikai be ne tegye a lábát! (ugye ez nincs
benne a hollywoodi filmekben?)
Ugyancsak egyre erősebb repedésnek
látszik a liberális történetek rózsaszín falán, hogy mind nehezebb
elrejteni a légi banditizmus történéseit és következményeit. Állandóan
erősödő érdeklődés kíséri a szörnyű tűzviharokat átélt német városok
(Drezda, Hamburg, Schweinfurt Köln stb..) értelmetlen elpusztításának
történetét.
Ugyancsak egyre kevésbé tudja elfogadni a
világ közvéleménye az atombombák bevetésével kapcsolatos indoklást.
Mind többen érzik, hogy erre semmi szükség nem volt!
Mi volt hát az igazi oka a végső német vereségnek?
A német politika rövidlátása, és a
megfelelő szövetségesek hiánya. Az hogy a Háttérhatalmi Stratégia egy
olyan politikai és gazdasági elszigeteltségbe tudta bezárni a német
befolyási övezetet, amiből az óriási túlerő miatt katonai eszközökkel
szabadulni nem lehetett. A német hadsereg hatalmas teljesítményekre volt
képes, de a lehetetlent nem teljesíthette. 44 ország egyesített katonai
erejét nem győzhette le, hiszen ezek között voltak a világ
leghatalmasabb nemzetei is. Előttem van egy kép, egy filmrészlet,
amelyen a Reichstagban Göring olvassa fel a Németországnak újonnan hadat
üzent országok névsorát. Éppen Hondurast és Costa Ricát olvassa, majd
mindkettő után durván felröhög. A náci képviselők vele hahotáztak. Ez a
jelenet is jól kifejezi az ostoba önteltséget és a mélyebb összefüggések
meg nem értését. Természetesen nem Costa Ricán kellett volna aggódniuk,
hanem elgondolkozhattak volna azokon az összefüggéseken, amelyek még
ezeket az országokat is rávették a hadüzenetre. A német diplomácia
katasztrofális csődje volt ez! Egyre inkább úgy tűnik, hogy a
Háttérhatalmi Stratégia csapdájába a németek gyanútlanul belesétáltak.
EGY BISMARCK SZINVONALÚ DIPLOMÁCIA SOHASEM KEZDETT VOLNA HÁBORÚT ILYEN GYENGE POZÍCIÓBÓL !!
Térjünk át a Szovjetunióval kapcsolatos
háborús kérdésekre és hazugságokra, amelyekből aztán van bőségesen.
Kezdjük mindjárt a szovjet veszteségek kérdésével.
1946-ban Sztálin megbízza az ismert
leningrádi közgazdászt Voznyeszenszkijt, hogy mérje fel a szovjet
háborús veszteségeket. Az ő vizsgálatai 6 millió halottat (katona+civil)
tártak fel és a népgazdaság 20 %-ának elpusztulását jelzik.
Voznyeszenszkij hamarosan eltűnik a Ljubjanka húsdarálójában (nem
emiatt) és Sztálin érzi, hogy ezek a számok valahogy túl szerények. Ő is
nekilát kalkulálni, aminek eredménye a 20 milliós ember, és 40%-os
gazdasági pusztulás. Ezek a számok tartják magukat a 90-es évek elejéig.
Ekkor már a jelcini érában felállítanak egy Állami Bizottságot a kérdés
sokoldalú vizsgálatára. Vezetésével a háborús veteránt és történészt
Dmitrij Volkogonovot bízzák meg. Ez a bizottság már valóban nagy erőkkel
vizsgálja a kérdést és igen szerteágazó, részletekbe menő kutatás után
először 27, később 29 millió főben adja meg a veszteségeket, melyből a
katonai veszteség 20 millió. Ezt már sokallni és szégyellni kezdi az
Orosz Föderáció vezetése, és leállítják a bizottságot. Volkogonov egy
későbbi interjújában azt valószínűsíti, hogy a végleges adatok nagyjából
33 millió halott körül állapodtak volna meg, melyből 22-23 millió
katona.
Érdekességként elmondta, hogy azt
találták, miszerint az 1917 és 1924 között született férfi korosztályok
mindössze 3%-a maradt életben a háborúban!
Döbbenetes számok ezek!! Egy olyan
mészárszék-társadalmi rendszer számai, ahol az emberélet egy fikarcnyit
sem ért. Ahol a társadalmi vezető réteg a széttaposott marhalepényt is
nagyobb becsben tartotta alattvalói sorsánál.
A gazdasági pusztulásnak volt egy érdekes
utózöngéje a nürnbergi perben. Az egyik tárgyalási napon Rugyenko a
szovjet főügyész elkezdte sorolni, hogy a nácik mi minden pusztítást
követtek el, és hogy tízezrével hurcolták el a szovjet nemzeti vagyon
elemeit. Ekkor Göring egy rövid kérdés erejéig szót kért, majd ezt
kérdezte: “És ugyan mit vittünk mi el onnan?” A főügyész látható zavarba
jött, a nemzetközi sajtó pedig elkezdett hangosan hahotázni. Óriási
telitalálat volt. Nem lehetett rá mit mondani. Aki ismerte a szovjet
állam koldus-szegénységét, és hallott a felperzselt föld taktikáról, az
tudta, hogy néhány üszkös kapanyélen kívül más nemigen kerülhetett a
németek kezére.
Egy dolgot rögtön le kell szögezni a
szovjet események kapcsán. A liberális és kommunista beállítás az, hogy a
Szovjetunió az őt ért meglepetésszerű támadás után, az első
bénító csapásokat kiheverve összeszedte magát, és a földről
feltápászkodva, eszközeit keletre telepítve kolosszális erőfeszítésekkel
rendbe szedte haditermelését és hadseregét, majd hatalmas emberfölényét
kihasználva gigantikus ellentámadásba lendült és letarolta ellenfelét.
NOS EZ ÍGY EGY GIGANTIKUS HAZUGSÁG!
Aki egy kicsit is ismeri a háború előtti
időszak gazdasági erőviszonyait, az tudja, hogy a Szovjetunió minden
iparosítás és emberáldozat ellenére a Nyugathoz képest egy
rendkívül elmaradott állam volt. Néhány ásványi és alapanyag
termelésében ugyan ott volt a világ élvonalában, de feldolgozóipara, gép
és fegyvergyártása a kőkorszakot idézte. Öntöttvas és hullámpapír
kombinációjából álló traktoraik, fakerekű tehergépkocsijaik jól
szemléltetik a technológia ottani színvonalát. A hadsereg ugyan
rendelkezett több tízezer ócskavasszerű T 26-os harckocsival, a légierő
pedig számos Rata és egyéb kőkorszaki vadászgéppel (melyekkel nem
lehetett 3000 mfölé emelkedni), de ezeket a német
hadigépezet roncshalommá lőtte már a háború első hónapjában.
A szovjet hadigépezet és hadigazdaság még
sértetlen állapotában sem volt ellenfele a németnek. A német
hadigazdaságot pedig jócskán megerősítette az elfoglalt európai
területek kapacitása, amelyek még jelentősebb fölényt biztosítottak a
Szovjetunióval szemben.
Ráadásul a hadműveletek első hónapjai
során a németek elfoglalták a Szovjetunió európai területeinek 40 %-át.
Ahol szinte minden lényeges volt. És ezek után – a mese szerint – a
szovjetek keletre menekítették 1500 hadiüzemüket (a 4100-ból), amiket az
Ural környékén újraindítottak (a leírások szerint a szabad ég alatt,
mert épületeket nem tudtak emelni) és ezek termelését felfuttatva később
mindinkább a fasiszta hadigépezet fölé nőttek (ala Zsukov marsall).
Elnézést a kifejezésért, de aki ezt
elhiszi, annak sürgős orvosi segítségre van szüksége. Pontosabban már
nincs, mert reménytelen a dolog.
Az 1941 június 22.-i német támadás hatalmas szovjet katonai katasztrófák sorozatát indítja el.
A szovjet összeomlás dimenziói
apokaliptikusak. A későbbi sztálingrádi katlan méreteit 5-6 szorosan
meghaladó óriási bekerítések jönnek létre melyeknek veszteségadatait ma
sem ismerjük pontosan.A szovjetek tendenciózusan és jelentősen
kisebbítették a számokat, de az valószínű, hogy csak a Vjazma-Brjanszki
hatalmas ikerkatlanban legalább 2,5-3 millió ember került bekerítésbe.
Szinte az egész szovjet Nyugati Frontot bekerítették itt, és csak nagyon
kevesen tudtak kitörni ebből. Ugyancsak hatalmas katlanok jönnek létre
Minszknél, Kijevnél, Orelnél stb..
A szovjet gazdaság az elszenvedett
területi, nyersanyag és emberveszteségek következtében gyakorlatilag
összeomlik. Óriási hadianyag és élelmiszerhiány lép fel, melyet csak egy
ilyen szegénységben élő aszkéta nép élhetett túl hónapokig. Anglia
megpróbál hadianyagot eljuttatni hajókkal az északi vizeken keresztül,
de a szállítmányok 50-60%-a odaveszik, így egy idő után felhagynak a
próbálkozásokkal. És ekkor furcsa dolog történik:
1941 augusztus második felében a zajló
katasztrófa kellős közepén a szovjetek kivesznek a frontból 3
összfegyvernemi hadsereget és elindulnak vele, hogy segítsenek az
angoloknak elfoglalni Iránt. Akkor, amikor Kijev körül már majdnem
bezárult a gyűrű. Amikor a moszkvai irányban a németek Jelnyánál állnak,
260 km-re Moszkvától. Nagyon fontos dolognak kell ennek lennie, hogy
ezt megtegyék. Az is. A szövetségesek kitalálták, hogy a Perzsa-öblön és
Iránon keresztül fogják ellátni, és életben tartani a szovjet frontot.
És hamarosan elkezd özönleni a hadianyag ezen az úton keresztül. (Hogy
Irán szuverenitását durván és ok nélkül letiporták közben? Ugyan már, ne
kukacoskodjunk!)
Hogy mi és mennyi háborús anyag mozgott
itt, nos ez a mai napig nem világos. Mindenesetre biztos, hogy
nagyságrendekkel több, mint a híres Landlease kölcsönbérleti egyezmény
keretében szállított mennyiségek. Szinte biztos, hogy a Háttérhatalmi
Stratégia nyitott ekkor a szovjetek számára egy korlátlan számlát,
amivel teljes egészében fedezhették háborús szükségleteiket.
SZINTE BIZTOS, HOGY CSAK ENNEK KÖSZÖNHETI A SZOVJET RENDSZER A FENNMARADÁSÁT, NEM A SAJÁT URAL-BÉLI NÉPI KOHÓINAK ÉS EGYÉB AGYRÉMEINEK.
Nagyon sokan leírják, hogy a Vörös
Hadseregben szinte minden amerikai volt: a ruházat, konzervek és egyéb
élelmiszerek továbbá a hadianyagok is. Akkor sem lennék meglepve, ha
kiderülne, hogy még a T34-es harckocsik nagy része is Amerikában
készült. A Szovjetunió sem a háború előtt, sem a háború után, békeidőben
sem tudta ellátni magát, nemhogy egy óriási anyagigényes háborúban egy
hatalmas 20 milliós hadsereg minden igényét kielégíteni.
Vége az első háborús évnek, a németeket
az orosz tél és az erősödő szovjet ellenállás megállítja Moszkvánál. És
ekkor megint furcsa dolog történik. A második háborús évben
nem folytatják a fő hadászati irányban Moszkva felé elkezdett
támadásukat, hanem elindulnak dél felé. Mit akarnak vajon ott? A
liberál-kommunista mesék szerint presztízs okokból el akarják foglalni
Sztálin városát. és rá akarják tenni a kezüket a kaukázusi olajra.
Újabb irdatlan hazugsághoz érkeztünk. A
németek nem olyan ostobák, hogy ilyen felesleges dolgokkal vesződjenek. A
kaukázusi olajra ugyan szükségük lenne, de tisztában vannak vele, hogy
ilyen irdatlan távolságból, ilyen primitív közlekedési viszonyok között
esélyük sincs az elszállítására. Sztálin ócska, szürke falanszter-városa
pedig nem érdekli őket.
Pontosan tisztában vannak vele, hogy a
szovjet hadigépezetet ellátó amerikai segélyútvonal délről vezet az
ország belsejébe. Ezt akarják valahogy megsemmisíteni. A hadművelet
kudarcot vall, a sok ezer kilométer hosszú sztyeppei és sivatagi úton a
német hadsereg utánpótlása felmorzsolódik. A járművek itt már nem tudnak
közlekedni, és egy idő után a lóval, szamárral történő utánpótlás is
lehetetlenné válik. A perzsa utánpótlási vonalat sohasem sikerül
elvágni, és fontos része lesz a német vereségben.
Ezek után a mese szerint Sztálingrádnál
megsemmisül Paulus hatodik hadserege, amelyik állítólag presztízs
okokból nem akart visszavonulni, és Hitler teljesen feleslegesen
feláldozza ezt az elit-hadsereget. És ez a háború fordulópontjává válik.
No itt aztán tobzódik a (főleg
kommunista) hazugság. A liberált mesék is eléggé naivak, de ezek a
bolsevik állítások nagyon primitívre sikeredtek.
Elég egyetlen pillantást vetni a
térképre, hogy lássuk, hogy a 6. hadsereg a Kaukázus felé indult ‘A’
hadseregcsoport hátát védi. Ha visszavonul, akkor az egész másfél
milliós csoportosítást hátba támadják, és megsemmisítik. Ezért tart ki a
24. órán túl is a 6. hadsereg.
És el is éri célját, mivel megsemmisülése
pillanataiban a kaukázusi csoportosítás utolsó katonái is visszajutnak a
Rosztovnál kialakult szűk résen. A rés bezáródott, a 6.
hadsereg bevégezte feladatát. 300 ezer emberélet által megmentett másfél
milliót. Ez volt az értelme ennek a hatalmas áldozatnak! És nem volt ez
semmiféle fordulópont, mert bár érzékeny veszteség volt a németeknek
egy ilyen megerősített hadsereg pusztulása, de az összesen 52 német
hadseregből ez csak egy volt.
Emlékszünk rá, a szovjetek több, hatszor-tízszer ekkora méretű katasztrófát is túléltek.
Abból is látszik ez, hogy 1943 tavaszán a
németek rendbe szedve déli frontjukat hatalmas ellentámadást kezdenek
Harkovnál, mellyel visszafoglalják az elveszett területek jelentős
részét, és délről is kialakul a kurszki ív, ahol aztán júliusban német
stratégiai kezdeményezésre megkezdődik a világháború egyik legnagyobb
ütközete, a kurszki csata.
A szovjet-német háború egyik
agyonhallgatott epizódja is a Sztálingrád körüli időkhöz kapcsolódik.
1942 november 18-án megindul a Sztálingrád környéki ellentámadás, mely
néhány nap múlva a katlan bezárulásához, azután pedig a 6. hadsereg
megsemmisüléséhez vezet. 13 szovjet hadsereg vesz részt ebben az
ütközetben. Eközben 1100-1200 kilométerre Sztálingrádtól északra, a
Rzsev-i körzetben ugyancsak óriási szovjet ellentámadás készülődik. 28
szovjet hadsereg összpontosítása történt meg ebben a körzetben. Több,
mint kétszerese a Sztálingrádnál felvonult egységeknek.
A csapatok parancsnoka Zsukov, a legfelsőbb főparancsnok helyettese.
A terep rendkívül alkalmatlan a
támadásra, a németek felé folyamatosan emelkedik és ráadásul több helyen
éles szögben hornyolt. A támadás ennek ellenére december elején elindul
és kisebb szünetekkel egészen március elejéig tart. Az emelkedők
tetejéről a német védelem kényelmesen elsöprő tűz alatt tudja tartani a
felfelé rohamozókat. És képzeljük el ezt a szüntelenül megújuló
vérfürdőt230 kmhosszúságban. És a szovjet nem változtat a taktikán,
hónapokig küldik kímélet nélkül csapataikat ebbe a húsdarálóba. A
becslések szerint jóval kétmillión felül van a szovjet halottak száma
ebben a körzetben. A Rzsev-szicsevkai ütközet a 2. világháború egyik
legnagyobb vérfürdője. A sztálingrádi csatával egy időben zajlott, de
mivel megsemmisítő vereség lett az eredménye, a szovjetek egyszerűen
agyonhallgatták. A Vojenno Isztoricseszkij Zsurnal közölt néhány éve egy
cikksorozatot néhány túlélővel. A történelemkönyvek egyáltalán nem
tárgyalják ezt a grandiózus ütközetet! Nem is illik a képbe, hiszen
állítólag Sztálingrádnál megfordult a háború menete….
A német erők megroppanása igazából már
Kurszk után, 1943 őszén történt. A hitleri hadsereg valójában ekkor
kezdi meg igazi vesszőfutását, amely a teljes megsemmisülés felé
vezet. Érdekesnek tűnő adatok merültek fel a németek veszteségeivel
kapcsolatban is. 1944 végéig a katonai veszteségük “csak” 3,8 millió,
ami 1945 májusára 5,5 millió fölé ugrik. Ebben a szakaszban, az
összeomlás időszakában pedig már igazi nagy ütközetek nincsenek, csak
tömeges fogságba esések. Vagy talán valahol tömegesen irtani kezdték a
német katonákat? De ez egyelőre még a gyanúnál is halványabb gondolat.
Még egy adalék a szovjet-amerikai viszony
történetéhez: A háború befejezését követően az amerikaiak 1945 nyarán
minden szállítást leállítanak. A szovjetek erősen zokon veszik ezt, úgy
gondolják, hogy áldozataikért ez továbbra is jár nekik. Ez az egyik fő
oka a háború utáni kapcsolatok gyors megromlásának.
Miért esik olyan kevés szó a Szovjetuniónak nyújtott segítség mértékéről és később a szovjettel szembeni engedékeny politikáról?
MERT EZ SZOVJET OLDALON CSÖKKENTENÉ A KATONAI DICSŐSÉG NAGYSÁGÁT, ROMBOLNÁ A NEMZETI ÖNÉRZETET. AMERIKAI OLDALON PEDIG RÁVILÁGÍTANA A MEGLEHETŐSEN ALJAS HÁTTÉR-STRATÉGIÁRA: MÁSSAL HOZATNI MEG A HATALMAS VÉRÁLDOZATOT AZ ANYAGI SEGÍTSÉGNYÚJTÁS ELLENÉBEN. EGY OLYAN TOMPA-AGYÚ KOLOSSZUSSAL, AMELY HABOZÁS NÉLKÜL SALAKKÁ ÉGETI A HÁBORÚ KOHÓJÁBAN ÁLLAMPOLGÁRAINAK TÍZMILLIÓIT. EZ AZTÁN A TISZTESSÉGTELEN MEGEGYEZÉS MINTAPÉLDÁJA! REMÉLJÜK VALAMIKOR EGYSZER KITUDÓDNAK, NYILVÁNOSSÁGRA KERÜLNEK A RÉSZLETEK!
Szovjet részen nem a hazát árulják el, hanem a haza árulja el fiainak hatalmas tömegeit.
A szovjet katonánál szánalomra méltóbb,
magányosabb, halálra ítéltebb ember aligha élt a földön. Nevetséges,
széteső, zörgő fegyverekkel zavarják be az ütközetekbe. Ha
visszavonulna, akkor az NKVD záró-osztagai tüzelnek rá. Ha fogságba
esne, akkor a családját internálják, ha dezertál, akkor a SZMERS
egységei vadásszák le.
Egy dolgot tehet: megy előre és meghal. És meg is teszi tízmillió-szám.
A legfőbb ’gonosz’ elpusztítása után a
Háttérhatalom Stratégiájának már szinte semmi sem állhat az útjába.
Egyenes út vezet a teljes győzelméig, melynek következményeit ma is
érezzük a bőrünkön.
DE EGYÁLTALÁN, KI IS VOLT ITT A FŐGONOSZ ??
2. rész:
Mindenekelőtt ki kell jelenteni, –
de gondolom ez már az eddigiekből is nyilvánvaló volt – hogy az itt
felsorolt események, tényezők, okok és következmények csaknem mind a
német oldal számára jelentettek előnyt a háborúban. Ezzel természetesen
nem azt akarom mondani, hogy tulajdonképpen a németek nyerték a háborút,
erről szó sincs, csupán helyre szeretném igazítani azt a mértéktelen
sok túlzást, ami a háború kapcsán a győztesek történetírásában,
sajtójában elharapódzott.
A győztesek mellett álló körülményeket,
tényezőket jól ismerjük. Az idők folyamán azonban az események olyan
ábrázolása kezdett elterjedni, miszerint a németek mindig ostobák, de
vérszomjasak voltak, a fegyvereik rosszabbak voltak, mindig túljártak az
eszükön, a kódjaikat megfejtették, a hadvezéreik buták, a katonáik
pedig tehetetlenek voltak. Ha ez így lett volna, akkor a háború 3
hónapig sem tartott volna. Ezzel szemben a háború hat évig tartott, és
óriási véráldozatokat követelt a szövetségesektől. Ötször annyi
katonájuk pusztult el, mint a németeknek. A német hadsereg évekig bírta a
sokfrontos küzdelmet a megsemmisítésére létrejött hatalmas koalíció
15-szörös túlerejével szemben. Ez nyilván csak úgy sikerülhetett, hogy a
mennyiséggel a minőséget állította szembe, mind az emberi tényezők,
mind a fegyverzet vonatkozásában.
Az előző részt a szovjet-amerikai háborús
kapcsolatokkal, és a Szovjetunió szerepének extrém vonásait vizsgálva
fejeztük be. Maradjunk még egy kicsit a szovjeteknél.
A szovjet hadsereg lefejezésének 1937-es
története (Tuhacsevszkij és társai meggyilkolása), gondolom közismert.
Ennek következményei egy kicsit el vannak túlozva, mert bár ő valóban
kiváló szakembernek számított európai szinten is, de társai egyáltalán
nem. A szovjet hadi-akadémiai színvonal messze el volt maradva a
némettől, de bármely szövetségestől is. Ezt sajnos fényesen bizonyítja,
hogy ők adták az egész háború összes veszteségének majdnem kétharmadát,
mivel hadművészetük jórészt a frontális gyalogsági rohamokban merült ki.
Az egész háborúnak csupán két, nyugati értelemben véve is jó szovjet
hadvezére van: Vaszilevszkij és Antonov, a vezérkar tábornokai. Az
agyonsztárolt Zsukov, Csujkov, Malinovszkij és a többiek valójában
korlátolt ’hullagyárosok’ voltak, akik a veszteségre való tekintet
nélkül hajszolták előre katonáikat, mondván, hogy mindenkit azért mégsem
lehet megölni. Zsukov marsall beceneve is ez volt: mjásznyik, azaz
mészáros. Az ő híres esete volt, amikor a győzelem után egy partin az
amerikai főparancsnoknak Eisenhower-nak elmesélte, hogy egy aknamezőt
valójában úgy szoktak hatástalanítani, hogy áthajtanak rajta néhány
büntető-zászlóaljat, mert a drága harci technika megsérülhet. Eisenhower
nem akart hinni a fülének, de a szövetséges propaganda ennek ellenére
ezt az embert kiáltotta ki a legnagyobb szovjet hadvezérnek.
Viszonylag újkeletű állítás a történészek
körében a Szovjetunió állítólagos támadási szándéka, ami a németek
támadása utánra, 1941. július 6-ra volt időzítve. Ekkor állítólag a
délnyugati körzetben Románia felé indult volna a fő támadás, majd
Magyarországon át akartak délről behatolni Németországba. Ehhez
bizonyítéknak tekintik a csapatok vékony vonalban való felállását, tehát
nem mélységben, mint védekezésnél, továbbá, hogy lebontották a hátuk
mögött a fő védelmi vonal, a Sztálin-vonal erődítményeit. Ezenkívül
fennmaradt néhány tábornok zárolt hadparancsa, amely valóban támadásról
beszél, bár nem világos milyen esetre. Én nem nagyon tartom valószínűnek
ezt, erre az időpontra. Itt még gyászosan felkészületlen volt a Vörös
Hadsereg. A következő nyárra, tehát 1942-re szerintem már elfogadható
egy szovjet támadás (sőt valószínű is), 1941-re nem igazán.
A közmondásos végtelen szovjet
embertartalék sem volt teljesen igaz, mert bár e téren sosem álltak
rosszul, de a veszteségek méretei miatt a háború vége felé a Vörös
Hadsereg átlagéletkora elérte a 40 évet. Ebből a szempontból az is
nehezítette a helyzetet, hogy a Szovjetunió népeinek egy jó része egész
egyszerűen átállt a németek oldalára. (az ukránok több mint fele, a
baltikumiak, a krimiek, a kaukázusiak, doni kozákok és tatárok, a
sztyeppeiek egy része stb..) Ebből lett aztán a háború után a ’nagy
vagon-kérdés’, szép messzire elszállították ezeket a népeket, és még
jegyet sem kellett venniük (retúrt meg főleg nem). A német hadsereg
vezetése nem tudta kellőképpen felhasználni ezeknek a népeknek a szovjet
ellenes érzelmeit. Csak néhány katonai egységet sikerült megszervezni
ezekből a népekből és azt is csak a háború vége felé. Ma is találgatják
ennek okát, aminek egyik tényezője kétség kívül a németek
bizalmatlansága lehetett.
Az óriási szovjet emberveszteség a háború
után kaotikus viszonyokat teremtett az országban, és máig ható
társadalmi következményei is vitathatatlanok.
Érdekes adalék a háború utáni
viszonyokról G.B.Shaw drámaíró leírása egy 1947-es Szovjetunió-beli
utazásáról, amikor a szovjet vezetés meghívására Ukrajnán keresztül
vonattal Moszkvába utazott.
Leírja, hogy a vasútállomásokat, ahol a
vonat áthaladt, a háborúban megnyomorodott hadirokkantak tömegei lepték
el. Szinte minden állomáson több ezer ilyen kéz és/vagy láb nélküli
ember vívta közelharcát egymással, a vasutasokkal és a karhatalommal,
valami túlélési lehetőségért. Néha kenyérhéjat, vagy zöldségmaradékokat
szórtak ezek közé a szerencsétlenek közé, amitől óriási ’ütközetek’
bontakoztak ki közöttük. Mindenfelé olyan szerencsétlenek feküdtek,
akik, vagy ezektől a ’csatáktól, vagy az éhségtől, esetleg betegségektől
pusztultak el.
Ugyancsak a ’szovjet haza hálájára’
jellemző, hogy amikor a Szovjetunió felbomlása után 1992 elején az Orosz
Föderáció hivatalnokai átvették a szövetségi emberektől a honvédelmi
minisztérium épületét, a pincékben óriási tömegű ki nem osztott 2.
világháborús kitüntetést találtak. Összesen 4,5 millió darab
’Bátorságért’ érdemérem (ami a legegyszerűbb pléh plecsni volt)
porosodott a pincékben, aminek összsúlya csaknem 90 tonna volt, és 47 év
alatt sem sikerült eljuttatni az érdekeltekhez.
De térjünk vissza egy kicsit az európai eseményekhez, fő történeti szálunkon, mégpedig a német – lengyel háború utáni időkhöz.
A lengyel fegyverletétel utáni idők egyik
érdekes és elgondolkodtató jellemzője a német-szovjet barátság
mértéktelen megerősödése. A megnemtámadási egyezmény és a hátterében
kötött titkos Molotov-Ribbentrop megállapodás tényei ma már ismertek.
1939 októberében azonban már barátsági szerződést is kötöttek a felek.
Az újonnan létrejött határ mentén fekvő
városokban pedig közös katonai dísz-szemléket rendeztek. Közös
kulturális események voltak, a magasabb rangú tisztek sokszor családilag
is meglátogatták egymást. A korábbi időszak sátáni kiátkozásaihoz
képest teljesen érthetetlen volt ez a pálfordulás. A teljes
kézi-vezérelt média (mindkét oldalon) mézes-mázos szavakkal illette az
új szövetségest. Még egy olyan pletyka is van (ez lembergi vasutasoktól
származik) miszerint 1939. november elején egy napon a titkosszolgálatok
megszállták a Lvov-i vasútállomást, és később két luxusvonat érkezett
különböző irányokból, majd pár óra múlva távoztak. Itt nyilván egy
Hitler-Sztálin találkozó lehetőségét igyekeznek sejtetni, aminek
realitását nehéz ebből megítélni. Hitlerről még el tudnám képzelni, de
Sztálinról nemigen…
Két ingerlékeny, mufurc, harcias, ideológiailag halálosan ellenséges társadalmi rendszer borult itt egymás nyakába.
A szovjetek barátsága biztos, hogy
színlelt volt, hiszen tudjuk, hogy nekik ténylegesen már régen teljes
nyugati hadüzenettel terhelten kellett volna várakozni, ’büntetésben’.
Az ő részükről ez a barátkozás már teljes mértékben a háttérhatalmi
stratégia árnyékában történt.
A németek barátkozása sem teljesen
érthető, hiszen saját céljaik elérése után (megnemtámadási és felosztási
szerződés) ez a magatartás inkább csak megzavarta híveik, és
szövetségeseik gondolkodását.
A németek nyugati hadjáratának eseményei
ezután halálos rémülettel töltötték el a háttér-stratégákat, és a
szovjeteket is. Erre a fölényre, magabiztosságra és gyorsaságra nem
számítottak. Megbűvölve meredtek maguk elé, és ekkoriban kezdték
megsejteni, hogy sokkal nagyobb veszedelmet zúdítottak a saját nyakukba,
mint azt előre gondolták. A háttérhatalmi stratégia ezután nehézkesen
mozdulva megkezdte egy, a teljes földgolyón átívelő szövetségi rendszer
összekovácsolását. Ehhez azonban sok időre volt szükség…
A nyugati hadjárat egyik epizódját, a
dunkerque-i katlan eseményeit említsük meg egy pár mondat erejéig. Itt
ugye 1940. május végére hatalmas szövetséges erők kerültek harapófogóba.
Egy közepes erejű páncélos lökés is elegendő lett volna a katlan teljes
összedöntéséhez, és az angol-francia erők fogságba ejtéséhez. Hitler
különutasítása azonban leállítja a támadást, máig tartó vitákat
generálva az ezzel kapcsolatos szakirodalomban. Mindenesetre az
angolokkal szembeni állandó ’fair play’ magatartás, és béke-keresés
később erősen visszaütött, és nagyméretű szögeket vert a harmadik
birodalom koporsójába.
Nem lehet nem komolyan venni az angolokkal való szüntelen békekeresés szándékát.
A győztesek háborús irodalma ezt
természetesen tagadja, és csakis Hitler mindent elnyelni akaró
agressziójáról hajlandó tárgyalni. A később tárgyalt Hess ügy is ezt
demonstrálja, de sok egyéb jel is utalt a német kiegyezés szándékára. A
németek azt gondolták, hogy az ő életterük és az angol világbirodalom
kisebb kompromisszumokkal békésen megférhet egymás mellett.
Az angol romantikus-háborús irodalom a
brit oroszlán megtörhetetlenségéről, egy utólag kreált óriási lódítás.
Az angolok rettenthetetlensége mögött természetesen nem a saját
erejükben való töretlen hit húzódott. Ne tekintsük őket se ostobának, ők
elég pontosan tudták, hogy a saját erejük mire elég.
Ők az USA hatalmas anyagi erejében (és a
háttér-stratégákban) bíztak, és tudták, hogy sikerük azon múlik, hogy
képesek e kitartani a segítség megérkezéséig. És képesek voltak, bár
igen furcsa körülmények között. Most pedig elérkeztünk a híres angliai
csatához, ami újabb tárháza a háborúval kapcsolatos csúsztatásoknak.
A szovjet példából már tudjuk, hogy egy csata, vagy háború megnyerése nem elsősorban a veszteségeken múlik. A győztes sokszor jóval nagyobb veszteségeket is szenvedhet, mint a legyőzött.
Az angol háborús irodalom úgy állítja be
az angliai légi-csatát, hogy azért győztek, mert rengeteg német
repülőgépet lőttek le, és ezzel megakadályozták a szigetország
elözönlését. Ugyancsak ők állítják azt is, hogy Göring csak a levegőből
akarta legyőzni őket, és ezt sikeresen elhárították. Mindkettő egy
méretes sületlenség, ezen kívül pedig egyre többen látják úgy, hogy
egyáltalán nem az angolok nyerték meg az angliai csatát.
A repülőgépek csatározása persze fontos
dolog, és valószínűleg igaz az is, hogy több német gép semmisült meg,
mint angol (bár itt azért a túlzásoknak nincs felső határa) A Luftwaffe
azonban majdnem négyszer akkora volt, mint a Királyi Légierő, sokkal
jelentősebb háttéripar állt mögötte, és valójában még a támadóképességét
sem vesztette el ezekben a harcokban, hiszen alig pár hónap múlva már
két fronton is tudott egyszerre eredményes lenni.
DE IGAZÁBÓL A LÉNYEG EGÉSZ MÁSHOL VAN. Az
angliai csata fő hazugsága abban áll, hogy MEGHAMISÍTJÁK A NÉMET
STRATÉGIAI CÉLOKAT. Nem London és az ipari városok bombázása volt a cél,
és nem is a Royal Air Force tönkretétele.
Mi volt hát a stratégiai cél?
Partraszállás Angliában úgy, hogy az átkelés körzetében az angol flotta
ne fejthessen ki tevékenységet. Ezt hogy lehet elérni? Úgy, hogy meg
kell szerezni a korlátlan légi-fölényt Dél-kelet Anglia és a csatorna
fölött. Megvalósította ezt a Luftwaffe? Meg bizony! 1940. augusztus
végétől a légi harcok már messze a szárazföld belsejében folytak. A
csatorna közelébe ekkor angol gép már nem tudott menni, ezt ők sem
tagadják. A teljes német légi fölény miatt tehát az angol flotta sem
mehetett a csatorna közelébe. Az átkelés feltételei adottak voltak?
Igen, legalább 1,5-2 hónap időtávra mindenképpen. (Az árapály és
időjárási kérdésekbe most ne bonyolódjunk bele.)
Magyarán szólva tehát a német hadsereg
átkelhetett volna, ha egyéb tényezők miatt nem tesz le a dologról. A
holland és belga kikötőkben meg is történtek az előkészületek egy
hatalmas komp-csónak-rohamdereglye-kishajó flotta összevonására. De ez a
flotta sohasem kelt útra…
Ismerjük az angol irodalomból, filmekből,
hogy milyen elszánt készülődés folyt ekkoriban a szigetországban, (még
az apácák is fegyvert fogtak), de azért maradjunk a realitásoknál.
Angliának ekkor komoly szárazföldi hadereje nem volt, páncélosai nem
voltak. Ez a polgári-védelmi hőseposz – nem akarom őket nagyon
megbántani – pedig körülbelül 3 napig tartott volna. Utána a Wehrmacht
hazazavarta volna őket.
DE AZ ÁTKELÉS NEM TÖRTÉNT MEG. ÉS MINDMÁIG CSAK TALÁLGATNI LEHET, HOGY MIÉRT NEM…
Nagyon lényeges ponthoz érkeztünk, a
világháború egyik elágazási pontjához, ahol nem tiszta a döntések
háttere. A világháború menete itt megváltozhatott volna. Félreértés ne
essék, a háború végeredménye ettől nem változott volna, de úgy gondolom
az időtartama, lefolyása, és következményei igen. De ennél tovább a
feltételes mód miatt ne menjünk. Az ezzel kapcsolatos találgatásoknak se
szeri, se száma. Én csak egyet említenék meg ezek közül, amelyik
számomra talán a legelfogadhatóbb, de igazából azt sem érzem teljesen
meggyőzőnek.
Eszerint Európa keleti felén ekkoriban
történik meg a szovjet dél-nyugati hadseregcsoport összevonása a Románia
előtti térségekben. (Beszarábiát júniusban már bekebelezték, de az
része volt a paktumnak) Ez volt a szovjet hadsereg legnagyobb,
legerősebb csoportosítása, ami állítólag a későbbi támadó terveiknek is a
kulcsa volt. Ez a front komoly fenyegetést jelentett az egyetlen német
nyersolaj-forrásra, Románia Ploiesti körüli vidékeire. Eszerint Hitler
nem vállalta fel a kockázatot egy ilyen óriási erő betörése esetére,
amikor a Wehrmacht egységeinek fele Angliában tartózkodik. Hát nem
tudom…
És ettől kezdve Németország máris benne találja magát a kétfrontos háborúban…
Mi lehetett az ok, ami miatt a kétfrontos
háborút inkább felvállalta, mint egy nem különösebben kockázatos
tengeri átkelést, majd egy gyors harcot egy harmatgyenge hadsereg ellen?
De igazából ekkor még a szovjetekkel való
kapcsolat sem romlott meg, az majd csak ősszel fog, amikor megérkezik
Molotov a teljesíthetetlen kéréseivel.
Hiszen Hitler a lengyel hadjárat esetében
is kockáztatta azt, hogy az angol-francia erők hátba támadják. És
Hitler általában felvállalta a kockázatokat.
A kérdés megválaszolásához alighanem
megint a HÁTTÉRHATALMI STRATÉGIA irattárára lenne szükségünk. Amire még
egy kicsit várnunk kell…
Itt egy pillanatra megint álljunk meg, és
döntsünk romba egy másik hatalmas hazugság-sort, ami ugyan a háború
mellékszálának látszik, de ha igaz lett volna, akkor stratégiai
fontossága lehetett volna.
Az úgynevezett Ultra Projektről van szó,
amelynek segítségével az angolok folyamatosan elemezték a rejtjelezett
német katonai táviratokat, megfejtették őket, majd egy külön erre a
célra létrehozott szervezet segítségével az információkat eljuttatták a
harcoló csapatokhoz, akik sikeresen felhasználták azokat.
Nos, aki elolvassa az Enigma rejtjelező
leírását, és vannak alapfokú számítástechnikai ismeretei, az tudja, hogy
a problémát véletlen próbálgatásos módszerrel (brute force) megoldani
még a mai számítógépekkel sem lehetne. Egyszerűen olyan nagy a
lehetséges kombinációk száma, hogy esély sem lenne rá ma sem. Ráadásul
kiszámíthatatlanul rotálták a kódot, tehát itt nem is csak egy kódról,
hanem egy sokdimenziós kódrendszerről van szó. Az ezzel foglalkozó web
oldalak és könyvek fotókat mutatnak mindenféle titokzatos
szerkezetekről, amivel elemezték a kódot, sőt titokzatos korai
számítógépekről szóló történetek is vannak.
Nos:
– Aki ismeri azokat a számítástechnikai
eszközöket, amik akkor rendelkezésre álltak, az tudja, hogy azok inkább
hátráltathatták a probléma megoldását, mintsem segítették volna. Az
akkori (Neumann-elv előtti) számítógépek képességei nem érték el egy mai
játék-mobiltelefon számítási képességeit. Nem egy igaziét – arról szó
sem lehet – hanem a 2 éves gyerekeknek való játékot, és ez nem túlzás.
Egyszerűen nevetséges azt állítani, hogy azoknak bármiféle közük
lehetett a probléma megoldásához.
– természetesen a visszafejtés konkrétabb módszereiről sehol sem esik egy árva szó sem, a lényeget ’bemondásra’ kell elhinnünk.
– az események elemzése sem igazán
erősíti meg azt, hogy a szövetségesek mindent előre tudtak volna. (ha
igen, akkor viszont szánalmasan gyenge teljesítményt nyújtottak a
harctereken) Rengeteg meglepetés érte őket, de az ezzel foglalkozó
irodalom erre azt mondja, hogy azok helyi német döntések voltak, amit
nem Enigmán továbbítottak. Ó, igen…
– el kellene hinni, hogy a németek
egyáltalán nem foglalkoztak az információ biztonságával, és nem
gondoltak az ezzel kapcsolatos veszélyekre.
Ami ezzel kapcsolatban hihető: A német
katonai híradó szervekbe beépülhettek szövetséges hírszerzők, akik
időnként aktuális részinformációkkal szolgálhattak. Vannak arra adatok,
hogy ez a lengyeleknek sikerült is, továbbá állítólag egy gépet is
megszereztek.
Ennek alapján a katonai táviratok egy
csekély töredékét – utólag elég lassan – megfejthették, majd ezt az
egészet mértéktelenül felfújhatták, hogy igazolásul szolgálhasson a
Bletchley parkban lebzselő, katonáskodni nem akaró arisztokrata
aranyifjak és kalandor lelkű matematikai zsenik fronttól való
távollétére.
De ezzel már több szót vesztegettünk erre a dologra, mint kellett volna.
A HÁTTÉRHATALMI STRATÉGIA és egyúttal a szövetségesek kezdeti kudarcait az okozta, hogy túlságosan korán vállalták fel a nyílt konfrontációt. A gazdaság átállítása, a hadsereg felfegyverzése sokkal hosszasabb folyamat egy rejtett vezérlésű társadalomban, mint egy nyíltan centralizáltban. Végig kellett játszani a teljes áldemokratikus procedúrát, és emiatt rengeteg időt vesztettek a felkészülésben. De ahogy végigmentek az úton a társadalom militarizálásában, azon nagyon jól látszott az előre elterveltség, különösen az USA-ban, ahol sokszor nagyon nyíltan ment szembe a vezetés szándéka az izolacionista, semlegesség-párti elsöprő társadalmi többséggel. Az emberek 88%-a nem akart háborút, de a HÁTTÉRHATALOM ekkora ellenkezésen is keresztül tudta vinni szándékát.
Rudolf Hess Angliába repülésének története is tanulságos epizódja ennek a korszaknak, bár időben később történt, közvetlenül a Szovjetunió megtámadása előtti időkben.
Mutatja a német diplomácia naivitását,
azt hogy mennyire nem voltak tisztában az ellenfél szándékaival,
eltökéltségével. Bár fel voltak készülve a kudarcra, mégis azt hitték,
hogy adódik még egy csekély esély a megegyezésre, és ezáltal az
egyfrontos küzdelemre való visszatérésre..
Mutatja, hogy mennyire nem akarta már felvenni a kapcsolatot a háttérhatalom a németekkel. Ez már valamiféle megalázkodás is, mikor az ország egyik vezetőjét kell ledobni, ahhoz hogy egyáltalán szóba álljanak velük. De ekkor már nem álltak szóba. A német vezetés besétált a kelepcébe, és a HÁTTÉR-STRATÉGÁKNAK eszük ágában sem volt tárgyalni velük. Mindazonáltal a szövetséges vezérkarnak le kellett szerelnie az ezzel kapcsolatos látszatot (miszerint a németek békét akarnak) ezért egy zűrzavaros történetet fabrikáltak az egészből egy csomó hihetetlen motívummal (Hess egyéni partizánakciója, Hess elmebeteg stb.) Ebben a németek is partnerek voltak, mivel nem akarták őszintén felvállalni a kudarcot.
Ebből lett aztán a 90-es évekig tartó
rejtélyes sztori titkokkal, embercserével, börtönromantikával. Pedig a
történet igen egyszerű, hasonlatos a gátlásos fiú esetéhez, aki fel
akarja kérni táncolni a lányt, és bár fel van készülve a kudarcra, annak
bekövetkezte után mégis igyekszik azt, meg nem történtté tenni.
1940 őszétől tehát a német érdeklődés
kelet felé fordul, és a szovjet-német viszony mind hűvösebbé, majd
később ellenségessé válik. Pontosan úgy, ahogy igazán csak a
nyugatiaknak állhatott érdekében. Az igazi, mélyben rejtőző okot itt is
csak találgathatjuk. Molotov 1940 novemberi látogatása idején a két
hatalom már semmiben sem tud szót érteni, és a szovjet külügyminiszter
távozása után nem sokkal a német vezérkar meg is kezdi a szovjetek
elleni támadás, a Barbarossa terv kidolgozását. Hogy a szovjeteknek mit
ígérhetett a háttérhatalmi stratégia? VALÓSZÍNŰLEG KELET-EURÓPÁT, úgy,
ahogy az a későbbiekben történt is. Megadták a szovjeteknek azt, amit
Hitler nem adhatott nekik. De erre semmiféle konkrét bizonyíték sincs. A
Wehrmacht átcsoportosítja csapatainak többségét keletre, a jugoszláv és
görög hadjárattal biztosítja hátországát, majd 1941 június 22.-én
elkezdi a nagy keleti rohamot, amely 4 évvel később a harmadik birodalom
bukásához fog vezetni. De akkoriban ez az információ még az idő méhében
pihent.
Most néhány gondolat erejéig fordítsuk
figyelmünket a Távol-Kelet felé, ahol olyan események történtek, melyek
az addig csak európai konfliktust globális háborúvá változtatta. Az
Egyesült Államok atrocitás-politikájának leghíresebb, és
legszégyenletesebb eseménysorozata következtében sikerült az USA-t
háborúba rángatni a Japán Császárság ellen.
A hamis ürügyeken alapuló konfliktusok kirobbantásában az USA-nak már nagyon nagy tapasztalatai vannak. Csak felsorolásszerűen:
– Maine hadihajó elsüllyedése. Amerikai-spanyol háború 1898
– A Lusitania elsüllyesztése és a Zimmerman távirat. Belépés az I. világháborúba
– Pearl Harbor japán lerohanása. Belépés a II. világháborúba 1941
– Tonkini-öböl incidens. Belépés a vietnami háborúba 1964
– Kuwaiti gyermek-inkubátor hazugság. Belépés az Öböl-háborúba 1991
– 2001 szeptember 11. önmegtámadás. Ürügy az iraki és afgán háborúkra 2001
Szép kis sor. A Maine és a kuwaiti
inkubátor incidensről már köztudomású a csalás. Kezd lelepleződni a
tonkini incidens is, a Zimmermann-távirat pedig mindig is nevetséges
volt. A Szeptember 11. ügylet hivatalosan még ezer sebből vérezve, de
egyelőre tartja magát.
A témánk szempontjából legfontosabb eset,
Pearl Harbor japán megtámadásának hazug kiprovokált volta, a
megszerzett információk szándékos elhallgatása is gyakorlatilag ma már
mindenki számára ismert, és elfogadott, bár a hivatalos beismerés soha
nem történt meg. A közismert tényekhez csak néhány kommentárt fűznék.
Japán éppúgy nem volt egy ártatlan bárány, mint ahogy abban az időben a
kor egyetlen közép, vagy nagyhatalma sem (és mint, ahogy ma sem).
Gyorsan fejlődő gazdasági potenciáljához
meglehetősen erőszakosan kereste az erőforrásokat, és sokszor katonai
erőt is alkalmazott (Kína, Korea, szigetvilág). Eközben a régi hódítók
érdekeibe, és ellenkezésébe ütközött.
Ezután az angolszászok szép fokozatosan
elzárták Japánt a főbb nyersanyagoktól, embargó alá vették, tengeri
útvonalakról tiltották ki (pld Panama-csatorna), majd végül a
legfontosabb nyersanyagtól, az olajtól is elzárták.
Ezen a ponton Japán két dolog között választhatott:
– a harc nélküli birka-módon történő elpusztulás vagy
– a kicsit dicsőségesebb, harcolva történő bukás, mely csoda esetén még kisebb eredményeket is hozhatott
Japán az utóbbit választotta, és tudta, hogy mibe vágott bele, és hogy mennyire csekély az esélye a sikerre.
Egyébként a Japán Császárságnak esze
ágában sem volt megtámadni a Egyesült Államokat. Nem őrültek meg
teljesen. Ezért rendkívül primitív az amerikai propaganda, mert mégis
ezt próbálják meg elhitetni. Mint, ahogy az oroszok ma is fennen
hirdetik, hogy 1939-ben a 4 milliós Finnország megtámadta a 200 milliós
Szovjetuniót. Rajtuk kívül az égvilágon senki nem hiszi ezt el, de ők ma
is biztosak benne.
És a németeknek szintén nem hiányzott az
USA elleni háború. Utólag úgy állítják be a dolgot, mintha a németek nem
lettek volna tisztában az amerikai potenciállal, és az ezzel járó
óriási veszéllyel. Nagyon is tisztában voltak.
Hitler számára a legfontosabb szempont az
volt hogy sikerüljön Amerikát távol tartani a háborútól mindaddig, amíg
Németország Európában meg nem nyeri azt.
Ez természetes következménye a régi német
elvnek, ami kerülni igyekszik a többfrontos háborút. Ezt a
HÁTTÉRHATALMI STRATÉGIA nem engedhette. Teljesen hamis a győztes államok
azon beállítása, hogy Németország folyamatosan provokálta volna az
USA-t. Könnyű belátni, hogy ez nem is állt érdekében, de a háborús
meséknek – amik szerint a németek kegyetlenek, és oktalanul gonoszak
még mindig sok hiszékeny ember hitelt ad. Valójában éppen fordítva történt.
1939. szeptember 3-án F.D.Roosvelt híres
rádióbeszédében még kijelenti, hogy az USA semleges marad az új
konfliktusban, ténylegesen azonban már másnap elkezdődik egy igazi casus
belli keresése a háborúba való belépésre. Ennek sebességét ekkor még
jelentősen csökkenti, hogy az amerikaiak felkészületlenségét még a
HÁTTÉRHATALOM is felismeri, és belátja (az amerikai hadsereg ekkoriban 5
hadosztályból állt).
Az amerikai provokációk különböző formákban nyilvánultak meg.
1. Hadianyag szállítása hadban álló országok számára (először az angoloknak, franciáknak, utána a szovjeteknek is).
2. Tengeri és légi kísérő feladatok ellátása hadban álló ország hajói mellett.
3. Hadban álló ország csapatainak közvetlen szállítása (angolok, franciák).
4. Közvetlen provokáció, amerikai
rombolók fellépése német tengeralattjárók ellen, az atlanti vizeken
1941. szeptember-novemberében.
Ezek a tevékenységek egyenként is a
semlegesség súlyos megsértésének számítanak. És a németek egyáltalán nem
reagáltak ezekre a provokációkra. Még a híres 1941. októberi esetre
sem, amikor Grönland partjai közelében amerikai rombolók és tengerészeti
felderítő gépek órákig üldöztek több német tengeralattjárót.
Ezek a provokációk jelentősek és
folyamatosak voltak, és nagy nyomás alá helyezték a német hadvezetést.
(természetesen voltak német melléfogások is, de a híresztelésekkel
szemben azok nem voltak szándékosak) Érdekes módon a német hadüzenet
mégsem ezek miatt következett be (a liberálisok hihetetlen nyakatekert
tényezőket jelölnek meg okként). Pedig egyszerű volt a dolog. Hitler
megígérte a japánoknak, hogy ha hadiállapotba kerülnek az USA-val, akkor
melléjük áll. És Hitler betartotta a szövetségesének tett ígéretét!
Ilyen egyszerű! A hadüzenet mellesleg egy lelki felszabadulással is
járt, hiszen legalizálta az eddigi rejtett ellenségeskedést.
Eljutottunk tehát az események világháborúvá szélesedéséig.
Zárjuk ezt a részt néhány összefoglaló megállapítással:
– Az 1930-as évekre az USA-ban politikai kulcspozícióba kerül az a bankárcsoport, amely két évtizeddel azelőtt megszerezte a pénzelőállítás jogát az országban. Az USA gyorsan növekvő nemzetközi súlya miatt ez a csoport nemzetközileg is komoly tényezővé válik.
– Az 1930-as évek elejére a Németországban uralkodó kaotikus állapotokból egy nemzeti mozgalom emelkedik ki, amely robbanásszerű hatalmi átrendeződést hajt végre az országban. Ellenfeleinek legyőzése után, azokat jórészt magába olvasztva teljes nemzeti egységprogramot hirdet meg, melyet végre is tud hajtani.
– A ténylegesen kialakuló nemzeti egység felszabaduló energiái óriásiak. A társadalom minden szegmensében szédítő fejlődés körvonalai bontakoznak ki.
Sohasem látott gazdasági fejlődés veszi kezdetét.
– A Németországban elindult folyamatoknak erős kisugárzásuk van a tágabb európai környezetre is. Új típusú nemzetközi gazdasági együttműködés indul meg.
– A németországi folyamatok erősen nemzeti jellege, továbbá az új típusú gazdasági szisztémák európai terjedése erős aggodalommal töltik el az angolszász országok fináncoligarchiáját. Ezen folyamatok kiteljesedése az ő nemzetközi gazdasági súlyuk gyors csökkenéséhez vezethet.
– A német előretörés megakadályozására különböző terveket dolgoznak ki, majd gazdasági embargó alá helyezik az országot.
– A német fejlődést azonban ilyen korlátozásokkal megállítani már nem lehet.
A gazdasági-politikai szabadságtér megnövekedésével egy erősen expanzív külpolitikai cselekvéssor veszi kezdetét.
– Az USA bankkörei, és az európai fináncoligarchia rádöbben, hogy Németországot csak egy háborúval lehet megállítani, amit csakis egy széles nemzetközi koalíció tud megvívni. A háttér-szövetségek kialakítása megtörténik, Németország gyakorlatilag ebben a fázisban már elveszíti a háborút. A tervek tényleges végrehajtásához természetesen még nagyon sok idő kell.
– Az európai háború megindulása után – a lakosság ellenkezésének dacára – Amerikában is elkezdődik a felkészülés a háborúba való belépésre.
Németország kiváló katonai teljesítmények után befolyása alá vonja az európai kontinens jelentős részét, majd preventív támadást hajt végre a Szovjetunió ellen.
– A Távol-Keleten eközben a németek szövetségesét, Japánt egy provokatív politikai cselekvéssor után sarokba szorítják, háborúra késztetik, aminek köszönhetően a vezető-hatalom USA is hadviselő fél lesz.
– A japán-német hadüzenettel a háború, világháborúvá eszkalálódik.
Kelt:
2012
Írta:
Kocsis Márk
Közzétéve:
Nemzeti InternetFigyelő
oldalon.
FORRÁS:
Fotók:
A blogoldalon megjelent , hasonló jellegű témák:
...
https://tenyekerodje.blogspot.com/2015/02/a-ii-vilaghaboru-igaz-tortenete.html
https://tenyekerodje.blogspot.com/2019/03/korunk-nagy-hazugsagai-ii-vilaghaboru.html
https://tenyekerodje.blogspot.com/2016/09/budapest-ostroma.html
https://tenyekerodje.blogspot.com/2019/07/a-masodik-vilaghaboru-elhallgatott.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése