2016. szeptember 6., kedd

Budapest ostroma.

 Budapest ostroma

 

A második Sztálingrád

 


Budapest 1944-1945-ös ostroma a legvéresebb városostromok közé sorolható. Ellentétben a korábbi ostromokkal, amikor döntően a Várhegy birtoklásáért folytak a harcok, a II. világháborúban az egész város csatatérré vált. Ennek nyomai mind a mai napig jól láthatók. Nemcsak a szétlőtt homlokzatok tanúskodnak erről: a városban folyó építkezések során ma is kerülnek elő tömegsírok, fel nem robbant lövedékek, fegyver- és felszerelésmaradványok.
    Mivel a harc szó szerint a lakosság feje felett folyt, az eseményeknek több mint 800 000 szemtanúja maradt. Az ostrom kataklizmáját érzékelteti, hogy élménye kitörölhetetlenül ott van mindenkiben, aki átélte, akár kisgyerekként, akár családfő- ként. A harcokat áltélt német és magyar katonák számára Budapest ostroma minden korábbi bevetésük szörnyűségeit felülmúlta: jellemző, hogy a 66. páncélgránátos ezred parancsnoka, Wilhelm Schöning tartalékos alezredes 1985-ben bekövetkezett haláláig csak budapesti élményei rekonstruálásával foglalkozott, holott 1939 óta folyamatosan részt vett a háború különböző ütközeteiben. Helmut Wolff alezredes, a Bundeswehr későbbi tábornoka sem tudott szabadulni az átélt borzalmaktól: "hogy még élek, vad álmokat okoz nekem", nyilatkozta a kitörés után.
    Budapest ostromáról az utóbbi években örvendetesen sok publikáció jelent meg. A szerző doktori disszertációjában dolgozta fel az ostrom történetét.[1] A nemrég elhunyt Gosztonyi Péter több évtizedes kutatásait adta közzé Budapest lángokban[2] címmel. Gasparovich László A rettegés ötven napja[3] című kötete elsősorban népszerűsítő céllal íródott. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum külön kötetbe tette közzé az ostrom fontosabb német, magyar és román katonai iratait.[4]
    A publikációkhoz hasonló sikert aratott a Nyílt Társadalom Archívum által megrendezett kiállítás is Budapest ostromáról.[5] A publikációk és a kiállítás hatására folyamatosan jelentkeztek a szerzőnél magyar és német túlélők, akik közzé akarták tenni az emlékeiket.
    Budapest ostroma több szempontból is rendkívüli volt. A szovjet hadsereg magyarországi összes veszteségének fele Budapesttel kapcsolatosan keletkezett. A város elfoglalásáért indított hadművelet 108 napig, a tényleges ostrom 102 napig tartott, amelyből 52 napot a védők teljes bekerítésben harcoltak végig. Ezzel szemben Berlin két hét alatt, Bécs hat nap alatt elesett, és a legkitartóbb német helyőrségek is, mint a königsbergi vagy breslaui, csak 77, illetve 82 napig álltak ellen az ostromlóknak. Sztálingrád ostroma ugyan 125 napig tartott, de ennek döntő része nem érintette a város területét, ahonnan a civil lakosságot egyébként is evakuálták. Budapest ostromához igazából csak Varsó 1944-es ostroma mérhető - csak ott a németek voltak a támadó fél. 
    Hitler monológjaiban sokszor említette meg a magyar fővárost, amelyet építészeti szépsége miatt csodált. "Budapest a legnagyszerűbb, ami csak elképzelhető. Az egész Német Birodalomban nincs hozzá hasonló"[6] "Egyébként pedig - történelmi szempontból nézve - megbocsáthatatlan paródia, hogy Attilának és hunjai utódainak legyen a legszebb fővárosa a Nibelun- gok folyója mentén",[7] nyilatkozta egyszer. Mindez természetesen semmilyen szerepet sem játszott abban, hogy Budapestet Hitler külön utasítására háztól-házig védendő erődnek nyilvánították. A német diktátor számára Budapest birtoklása a zalai és zistersdorfi olajmezők miatt volt elengedhetetlen. Ezt csak erősítette a főváros politikai jelentősége: eleste után vélelmezhető volt, hogy az addig is gyenge magyar harcikedv még jobban csökkenni fog. Magyarországra viszont gazdasági és katonai okokból is feltétlen szükség volt. A Kárpát-medencében harcoló gyalogságnak még 1945 februárjában is a Honvédség adta a 30 százalékát, és ez az arány a tüzérség esetében az 50 százalékot is meghaladta.
    Sztálin szemében Budapest elfoglalásának elsősorban politikai okai voltak. Számára axióma volt, hogy a győztes dolga saját társadalmi rendjének mielőbbi bevezetése a vesztes országaiban. Magyarország előre eldöntött bolsevizálásának menetrendjét nagymértékben felgyorsíthatta volna Budapest birtoklása. A britek adriai partraszállási terve 1944 őszén jutott Sztálin tudomására. Bár a terv illúziónak bizonyult, a szovjet diktátor beteges gyanakvását teljes mértékben felkeltette. Sztálinnak elfogadhatatlan lett volna angolszász csapatok megjelenése azon a területen, amelyet ő saját érdekszférájának tekintett, ezért 1944. október 28-án parancsot adott Budapest azonnali, menetből történő bevételére.
    Az első szovjet harckocsi 1944. november 3-án elérte Budapest mai közigazgatási határát. Malinovszkij marsall támadása azonban az Ecser-Vecsés-Soroksár vonalban kiépített Attila vonalon megállt, és az akkori közigazgatási területen az első építmény, a pesti oldalon, csak 1945. január 1-jén került szovjet kézre: Adavkin gárdaőrmester foglalta el Sashalomtól nyugatra az első házat.
    Budán 1944. december 24-én jelent meg az első szovjet harckocsi: a Budakesziről érkező harckocsidandár egyik zászlóalja a déli órákban elérte a Szépjuhászné nyerget, majd rövid tűzharc után továbbgördült a Budakeszi úton, keletnek, a főváros szíve felé. 13 órakor az első T-34-es kijutott a Budakeszi út-Hűvösvölgyi út torkolatához, ahol most a Szépilona kocsiszín, illetve egy patika található. A kocsiszín melletti benzinkútból egy magyar katonai tartálykocsi éppen a benzin leszívásával foglalatoskodott. Percek alatt heves tűzharc bontakozott ki a mögötte állásba menő német katonák és az előretörő, de gyalogság nélküli szovjet karckocsik között. Közben a benzinkútból és a találatot kapott tartály- kocsiból is folyni kezdett az üzemanyag, és hamarosan lángra is lobbant. Egyes források szerint a szovjetek oldalán civil ruhás fegyveresek is bekapcsolódtak a harcokba. A T-34-esek mellett szórványos akna- és géppuskatűz süvített végig a Hűvösvölgyi úton: néhány gépkocsi és teherautó ennek ellenére ekkor még megpróbálkozott az áttöréssel, nagyrészt sikerrel. A Bolyai laktanyába települt "Galántai" csendőrzászlóalj páncélosszázadának Csaba páncélgépkocsijai, a vezetők szerencséjére, nem tudtak útnak indulni: az elavult járműveknek befagyott a hűtővizük, így ott kellett hagyni őket a laktanya udvarán - elindulás esetén valószínűleg percek alatt kilőtték volna őket a szovjet páncélosok. A beindítható járművek közül egy Párduc harckocsi még akadálytalanul kijutott a gyűrűből; a csendőrök az északi kapun át gyalogosan távoztak.[8]
    Egy másik szovjet csoport, amely gyalogosokból állt, a Svábhegyen keresztül közelítette meg a várost. Andrej Iljics Kozlov alhadnagy felderítőszakasza este hat órakor érte el, különösebb harcérintkezés nélkül, a Fogaskerekű svábhegyi végállomásának épületét, ahol karácsonyfát és egy vaskályhánál sült gesztenyét is árultak még. Miután a szovjet katonák is vásároltak egy-egy zacskónyi gesztenyét, megérkezett a menetrendszerinti járat. Kozlov nyolc emberével a középső kocsiba szállt fel. A szerelvény elindult, ám az egyik utasnak feltűnt az ismeretlen egyenruha, és megrántotta a vészféket. A szerelvény megállt, a szovjet katonák pedig elvették néhány utas karóráját, majd eltűntek az erdőben. Egyes források szerint a szovjet őrjárat egészen a János Kórházig jutott.[9] A megállított szerelvény később újra elindult: az új beszállókat a kalauz azzal a hírrel fogadta, hogy a fogaskerekűt a szovjetek indították el a Széchenyi-hegyről.[10]
    Karácsony után nem sokkal megkezdődött a háztól-házig harc. Voltak épületek, amelyek néhány nap alatt ötször is gazdát cseréltek. A háztengerben gyakran előfordult, hogy a támadó szovjet vagy éppen ellentámadó német harccsoport mélyen betört a másik fél által ellenőrzött területre. Az így előretörő csoportok sokszor beszorultak valamelyik épület földszintjére vagy éppen emeletére. Leküzdésük legegyszerűbb módja az volt, ha rájuk gyújtották az épületet: a Postapalota, a Várfok utca-Vérmező utca sarokháza, illetve a Kálvin tér északkeleti oldalán épült Pintér-bérház is ilyen harcok során égett ki.
    A Kálvin térre január 14-15 között jutott el egy szovjet harccsoport, amely a Pintér-bérház pincéjében tűzharcba is keveredett a németekkel. A harcoló felek a civileket használták fedezékül, emiatt sokan meghaltak. A szovjet katonák hamar eltűntek a pincéből, és a német védők végiglángszórózták az épület összes szobáját, hogy megsemmisítsék az esetleg elrejtőzött harcosokat. Mindennek csak annyi következménye volt, hogy a carrarai márvánnyal burkolt épület teljesen kiégett állapotban ke- rült másnap a szovjet csapatok kezére.[11]
    Hasonlóan pusztult el a Várfok utca- Vérmező utca sarkán álló ház is. Január 30-án, egy viszonylag csendes napon a háziak közül többen felhasználták a szokatlan nyugalmat arra, hogy friss levegőt vegyenek a ház belső udvarán. Egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy a Logodi utca felől pufajkás alakok ugrálnak ki az ablakokon. Minden jel szerint sikerült egy szovjet cso- portnak észrevétlenül elfoglalnia az Attila út sarkán álló iskolát, és onnan továbbjutnia. A házban állomásozó csendőrök és német katonák leadtak néhány lövést, de közben az óvóhelyre rohantak, hogy a szom- szédos épületbe átmenekülhessenek, mivel a pincék közti falak át voltak törve. A géppisztolyos szovjet csatárok először meghátráltak, de látva a védők menekülését, folytatták a támadást. Mielőtt az utolsó német katona átbújt volna a másik házba vezető résen, elkiáltotta magát: "weg vom Loch ich schieße" (el a lyuktól, lövök). A szovjet katonák közül senkit sem talált el, de négy lakót agyonlőtt géppisztolysorozatával. A házba beszorult szovjetek további támadásai mind összeomlottak a védők tüzében. Február 2-án a szomszédos épületből német lángszórók felgyújtották az emeletet: a ház teljesen kiégett, a lakók a né- metek megszállta 14. számú ház pincéjébe menekültek, és a szovjet katonák is visszavonultak. Az épület az ostrom végéig német kézen maradt, lakói minden vagyonukat elveszítették, és ettől fogva a harcok végéig éheztek.[12]
    Az első vonal házaiból a szovjet hadsereg igyekezett kiköltöztetni a lakosságot. Erre praktikus okokból volt szükség: a civilek közt megbújhattak német-magyar katonák is, és saját harcosaik biztonságát is féltették a civilektől. A lakosság volt hogy öt percet, volt hogy egy órát kapott, hogy összeszedje a holmiját, és elhagyja otthonát. Aki "csak" a vagyonát veszítette így el, még szerencsésnek bizonyult: voltak ugyanis olyanok, akik a biztos hátország helyett ismét belegyalogoltak a frontba, mint például a Kis-Svábhegyen lakó család, akiket a Tusnádi utca 45. számú házból költöztettek ki a szovjetek. A menekülő család a Csaba lépcsőn át az Endresz György térre menekült (ma Magyar Jakobinusok Tere a Déli Pályaudvar előtt). Itt vették csak észre, hogy a kapualjakból és a házakból német és szovjet katonák tüzelnek egymásra. A lövöldöző szovjet katonák innen is továbbzavarták őket, és a Horváth házaspár gyerekével együtt a Városmajori templom küszöbén talált csak fedelet a februári hidegben, míg végül jóindulatú lakók be nem fogadták őket a Csaba utca egyik házába.[13]
    Az ostrom tragikus fejezetei közé tartoznak a szovjet katonák erőszakoskodásai, kilengései. A megerőszakolásokon, fosztogatásokon túlmenően a hadsereg speciális kémelhárító osztagai számos vérengzést követtek el. A katonai szolgálatot sohasem teljesített T. Sándor családjával és néhány másik civillel együtt szenvedő alanya volt egy ilyen esetnek:
    "Február 11-én a Lepke utca 23. számú házban voltunk. A kitörés utáni reggel tódultak a villába a németek, magyarok és néhány nyilas pártszolgálatos. Mind meg akarta adni magát, sokan sebesültek voltak. 10-11 óra felé megjelent a GPU. Min- denkit összeszedtek, és elvittek, csak a civilek maradtak ott. Majd lejött egy ukrán, és elvette igazolványainkat. Majd ő is elment.
    Az ablakon kinézve láttam hogy nyolc német katona áll feltartott kézzel a ház előtt. Egyszer csak bejött egy ötfős szovjet járőr a szobába, és minden átmenet nélkül elkezdett lövöldözni. Én karlövést kaptam, lezuhantam a dohányzóasztal alá. Az egyik katona felkapott, és közvetlen közelről leadott rám egy lövést, ami mellkason talált. Valaki elkiáltotta magát 'ne lőjetek, magyarok vagyunk', de válasz nem érkezett, csak egy géppisztolysorozat, és a bátyám meghalt. Hasonlóan járt a szobában tartózkodó többi hat civil: egyikük bablevest kanalazott, amikor elérte a halálos golyó. A lövöldözésre apám is bejött az udvarról, ahol addig éppen a csajkáját mosta: őt hátulról lőtték fejbe. Engem hasra fordítottak, és úgy hagytak. Sötétedés után átcsúsztam a szomszédos házhoz, és levonszoltam magam a pincébe. A nyolc német katona tarkólövéssel feküdt a házunk előtt."[14]
    Az ostrom legutolsó felvonása a védősereg kétségbeesett kitörési kísérlete volt. A német parancsnokság és katonáik zöme is úgy tartotta, hogy a szovjet hadifogság egyenlő a halállal. Bár február első napjaiban már szinte semmi esély sem látszott arra, hogy a kitörés sikerrel szervezhető meg, Pfeffer-Wildenbruch mégis elszánta magát erre a lépésre. Február 11-én este 8 órakor a Széll Kálmán (ma Moszkva) és a Széna téren, valamint a Margit körút teljes hosszában megindult a védők rohama. Szovjet részről felkészülten várták az akciót: a szemközti házakban elhelyezett géppuskák szörnyű aratást végeztek a sztálin- gyertyák által szinte nappali fénnyel megvilágított utcákon. A Széna téren hullahalmok alakultak ki, a katonák nagy része még a városban elesett vagy megsebesült.
    Az elképesztő veszteségek ellenére több ezer német és néhány száz magyar katona, valamint civilek kijutottak a budai hegyekbe. Az erdőben nem üldözték őket szovjet csapatok, de a zsámbéki medence nyílt terepén már csak keveseknek sikerült átjutniuk. Az éhségtől és hidegtől szinte félőrült kitörők egy része még a budai hegyekben feladta a küzdelmet. Billnitzer vezérőrnagy volt az egyetlen tábornok, aki túljutott a hegyeken és csak Perbálnál esett szovjet fogságba.
    A legnehezebb feladat a német vonalak előtt húzódó, kb. 5-10 kilométer széles nyílt terepen való átjutás volt. Otto Kutscher és Adolf John azon kevesek közé tartozott, akiknek ez is sikerült. Kutscher így emlékszik az utolsó méterek megtételére:
    "Hirtelen két világítórakéta szállt fel. Ezek csak a mieink lehetnek. Már el is értük az orosz lövészárkot, amikor ránkkiáltottak. Erre azonnal megnyitottuk a tüzet kézifegyvereinkből, és akinél még volt, az bevágta a lövészárokba az utolsó kézigránátot. Amilyen gyorsan csak tudtunk, átugrottunk a lövészárkon és akkor kezdtek el az oroszok is lőni ránk.
    Egy kézigránát éppen köztem és Schöning alezredes, a csoport vezetője között landolt. Schöning megsebesült a jobb lábán, én egy nagyobb repeszt kaptam a bal combomba. Kúszva és bicegve jutottam még néhány métert tovább, mígnem két katona el nem kapott és a saját vonalakhoz nem vitt. A kötözőhelyen tört aztán ki rajtam a megváltott zokogása."[15]
    A 40 000 katonából kevesebb mint két százalékuk, 624 fő jutott át a szovjet ostromgyűrűn. Mintegy 20 000 ember elpusztult, a maradék - részben sebesülten - fogságba esett, és ebből a fogságból sokan nem tértek vissza.
    A főváros ostroma közben egy másik háború is folyt: a nyilasok gyilkosságai a főváros zsidósága ellen. Budapest 38 000 civil áldozatából 14 000 volt zsidó származású, miközben arányuk az ostromlott főváros lakosságának alig 15 százalékát tette ki (a munkaképes férfiak zöme munkaszolgálatosként nem tartózkodott a fővárosban, tízezreket korábban Nyugatra hajtottak, és egyes külső kerületek zsidóságát még a nyár folyamán deportálták). A zsidók zöme az Újlipótváros nemzetközi védelem alá helyezett házaiban vagy a VI. kerületben kialakított gettóban élte át az ostromot, de több tízezren voltak, akiket keresztény ismerőseik bújtattak el. A gettóban sokan éhen haltak. Mintegy 7000 ember lett gyilkosság áldozata. A nyilasok általában a Duna-parton végezték ki áldozataikat: sokan, mint például Kis Ervin, a sortűz előtt a vízbe ugrottak, és így élték túl a vérengzést. Váradi Gézáné egy ilyen túlélőtől tudta meg vőlegénye halálának körülményeit: bár ő is megmenekülhetett volna, ha korábban ugrik, azt súgta barátjának, hogy nem akarja elhagyni a családját, négy év munkaszolgálat és szenvedés után.[16]

     Az emberveszteség mellett rendkívül súlyos volt a főváros értékeinek pusztulása is. Bár korábban a szovjet légierő is bombázta a hidakat, felrobbantásukat a német védők végezték el Pest kiürítése után. Súlyos károkat szenvedett a pesti Duna-korzó. A Királyi Vár egyes részei már az ostrom alatt sérüléseket szenvedtek, a tetőszerkezet elpusztult. Az épületegyüttes kiégése hetekig tartott, és döntően már az ostrom után következett be. A Rózsadomb és a Sashegy villái közül számos elpusztult, romba dőlt az Állatkert és Bel-Buda sok épülete. Egyes házak, mint például a Margit körúton épült Regent-ház, illetve a Vitéz utca egyik épülete a földdel vált egyenlővé a mellettük telepített lőszerraktár felrobbanása miatt. Szinte minden épület szenvedett kisebb-nagyobb károkat, amelyeket az alábbi táblázat csak akkor vett figyelembe, ha azok az épület lakhatóságának korlátozódásával jártak.  

  Terjedelmi okokból e tanulmány nem vállalkozhat az ostrom eseményeinek bemutatására. Erről a már említett szakirodalom részletesen tájékoztat. Az utcai harcok ismertetése is meghaladná a kereteit. Ezért inkább két, több szempontból is különleges forrással szeretnénk bemutatni az ostrom alatti eseményeket.
    Az alábbiakban közreadott napló, illetve visszaemlékezés szerzője 1944-ben 15 éves volt. Deseő László családjával a Mészáros utca 32. számú házában lakott. A környék az ostrom egyik legtöbbet támadott helye volt, a Déli Pályaudvar közelsége és a Naphegy stratégiai jelentősége miatt. Deseő az ostrom alatt folyamatosan vezette iskolai füzetbe írt naplóját: az eseményeket és saját gondolatait azonnal, mindenféle utólagos szűrő alkalmazása nélkül írta le, mintha filmet forgatna. Ez azzal járt, hogy saját akkori reakcióit is változtatás, szépítgetés nélkül örökítette meg. Írásából nyomon követhetjük, hogyan változtatta meg a háború gyökeresen egy budai család életét, hogyan változott a konszolidált polgári villa vértől síkos romhalmazzá, hogyan viselkedtek a pincébe zárt emberek a heteken át tartó infernális körülmények között...

 ***

Forrás és


VIDEÓK: 

 

Budapest ostroma -

dokumentumfilm trailer:

 


 "A Central European Media Group Budapest ostroma c. dokumentumfilmjének trailere a II. világháború egyik legvéresebb városcsatájáról. A film gyártása 2008-ban kezdődött és 2015-ben fejeződött be. A filmet Magyarországon először a Duna Televízió mutatja be."

 

Hagyaték - Állva meghalni - Budapest ostroma és a kitörés:



 "A Hagyaték a magyar szellemi kulturális örökség átörökítésén munkálkodik. Leporolja a magyar múlt szellemi hagyatékának egy-egy darabkájáról a modern korokban rárakódott szennyeződéseket, hogy azok újra a maguk fényességében ragyogjanak. Ezek a mozaikdarabkák - épületek, tárgyak, könyvek, emlékek, történetek, tájak, gondolatok és mindenekelőtt az azokat alkotó és alakító szellemek - hétről hétre a képernyőre kerülnek, hogy végül a soha el nem évülő egyetemes magyar szellemtörténet egészévé, a megújuló magyar hagyománnyá álljanak össze a nézők lelkében."


BUDAPEST OSTROMA  ÉS A KITÖRÉS
 



Hetven évvel ezelőtt kísérelték meg a budai várba szorult magyar és német katonák a lehetetlent, a többszörös szovjet ostromgyűrűből való kitörést. A kitörésről, amelynek egy nap alatt 40-60.000 hősi halottja volt, ma sem lehet akadálytalanul megemlékezni Magyarországon. Alább közzétesszük Dobai Miklós emlékező írását és Magyaródy Szabolcs fontos közlését.


Kereken 70 éve történt, amikor 1945-ben egy kisvárosnyi magyar férfi (nő és gyerek!) halt meg, s néhány óra alatt elesett hozzávetőleg 20 ezer (!) magyar, hozzávetőleg ugyanannyi, mint az 1526-ban lezajlott mohácsi csatában. 


Mi is történt 1945. február 11-én, este, úgy 8 óra után?    Tudjuk, ez évfordulója a Budai várból 1945. február 11-én történt kitörésnek, mely során a 1944 Karácsonya óta a Budai várban rekedt magyar és német alakulatok maradványai, hátrahagyva a Várhegy pincéiben sebesült és beteg bajtársaikat, elkerülendő a semmi jóval nem kecsegtető fogságba esést, megkísérelték a lehetetlent, azaz egy bravúros rohammal kitörni a Vár és Budapest körül kiépített többszörös szovjet gyűrűből.


Mint tudjuk, a Budapest körüli szovjet gyűrű 1944 Karácsonyán bezárult, s 1945. január közepén a magyar és német alakulatok, feladva Pestet, Budára, majd fokozatosan a Várhegyre, pontosabban a Budai várba szorultak vissza. A Hitler által ígért légi utánpótlás akadozott, majd a szükség repülőtérként használt Vérmező eleste után le is állt.


A magyar és német parancsnokok, Hindy Iván vezérezredes és Karl Pfeffer-Wildenbruch Obergruppenfürer, akik összességében 40-45 ezer ember – nagyjából fele-fele arányban magyar és német katonák – felett rendelkeztek, s akik minden korábbi kitörési engedély-kérelemre Hitlertől elutasító választ kaptak, lőszer és élelem fogytával elhatározták a kitörést. Itt is furfanghoz kellett folyamodniuk, azaz a Berlin felé küldött rádióüzenet után, miszerint kitörnek, összetörték a rádiót, hogy ne vehessék Hitler ismételt tiltó parancsát.



Az 1945. február 11-én este 8 óra körül a Bécsi kapun keresztül a Várfok és az Ostrom utcán kitóduló magyar és német csapatokat, melyek sem tüzérségi támogatást nem kaptak, s nehézfegyverekkel sem rendelkeztek, a kitörést már „váró” szovjetek a Széna és Széll Kálmán tereken félelmetes golyózáporral fogadták.


Az egyenlőtlen küzdelem hamar eldőlt: a fáradt, kiéhezett, lőszerrel alig rendelkező kitörő sereg, azaz józan becslések szerint 44 ezer, fele részt magyar, fele részt német katonából másnapra hozzávetőleg 700 katona érte el a magyar-német vonalakat, (átmenetileg) megmenekült. Azaz 43 ezer katona egyetlen nap leforgása alatt halt meg, amiből, ha az arányok helyesek 21-22 ezer volt a magyar halott.

És itt meg kell állni. Megállni és nem azt boncolgatni, hogy az elesettek hány százaléka szimpatizált a német terjeszkedéssel, hány százaléka volt náci (szovjet szóhasználat szerint: fasiszta) érzelmű, hanem fejet hajtani a katonai esküjükhöz halálukig ragaszkodó, hazájuk fővárosát az ellenségtől (igenis ellenségtől, mert egy katona számára a felettese, a parancsnoka mondja meg ki az ellenség) védő katonák végső erőfeszítése, halála előtt. S hogy nem adták meg magukat, az is érthető, hiszen már 1944 ősze óta magyar földön tevékenykedik a Vörös Hadsereg, s vannak hírek, hogy az elfoglalt területeken mi történik, s mi történik a fogságba esett honvédekkel. De tudjuk azt is, hogy a Várhegy pincéiben berendezett hadikórházak sebesültjeinek szenvedését a Várba betörő szovjetek, nem gyógyszerrel, kötszerrel és érzéstelenítővel, hanem lángszóróval rövidítették le.


Igen! Meg kell állni és eltöprengeni azon, hogy a mohácsi csatával azonos emberveszteség, miért nem érdemel meg, több mint 60 év után, a hivatalos Magyarországtól kegyeletet. Hogy egy tisztességesen megrendezett állami megemlékezésen elsirassuk azt a kisvárosnyi életerős magyar férfit, köztük a csupa fiatalból álló két Egyetemi Rohamzászlóalj önkénteseit, a Hadirokkantak, Hadiözvegyek és Hadiárvák Országos Nemzeti Szövetsége (HONSZ) elnökének, Dr. Padányi Máriusznak ikertestvérét, Imrét is, ahogy ezt tette Nemeskürty István 1972-ben a doni áldozatokkal a „Requiem egy hadseregért” című könyvében. Megemlékezni, s nem azon fanyalogni, hogy párfős szervezetek miként emlékeznek meg róluk. S mellesleg elsiratni azt a Gerhard Schmidhuber német vezérkari ezredest, aki egy hónappal korábban még megmentette a budapesti gettó maradék 60-70 ezer lakóját, s aki a Lövőház utcában ugyanezen harcban esett el.



Igen, ideje már központilag, államilag felmenteni ezeket az elesett katonákat a hamisan csengő „fasiszta” jelző súlya alól, s ezzel felitatni azt a gyászkönnyet, mely még ma is legördül ezekben a hideg február elejei napokban a hozzátartozók sokat látott és még többet tapasztalt barázdált arcán. Ez a feladat a hatalomban lévőkre vár!


Mi pedig, civilek, addig is kegyelettel gondoljunk az elesettekre! Legyen emlékük áldott!

Forrás:

Hivatalos Honlap:

 http://budapest-ostroma.hu/

 

  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése