Érdekes írás arról, mit tartunk normálisnak
Amit
gyerekkorunkban tapasztaltunk, azt tartjuk normálisnak, amit már nem,
az túlhaladott számunkra, ami később következett az meg szentségtörés. A
korábbi állapotot helyreállítani szemléletünk miatt is nehéz.
Elgondolkodtató írás. Az eltolódó alapvonal tünetei:
Ez
a poszt napokkal ezelőtt elég komolyan elgondolkodtatott. A kultúra,
technológia és az épített környezettel kapcsolatban már korábban is
feltűnt, hogy az emberek többségénél egy hármas csoport létezik:
----------------------------------------------------------------
. Ami a gyermekkorom előtt létezett és már nem volt annak része: Elavult, meg kellett haladni, múzeumba, történelemkönyvekbe való. ("Apa, ez nem zene, hogy lehetett ezekre bulizni?", "Micsoda, volt olyan idő, hogy nem volt internet? Hogy tartottátok a kapcsolatot?!")
----------------------------------------------------------------
. Ami a gyermek- és fiatalkoromban létezett: A legjobb és legtökéletesebb, maga a normalitás. ("Nekünk még valódi gyermekkorunk volt!", "Még tudtak a fiatalok szórakozni!")
----------------------------------------------------------------
. Ami a fiatalkorom után létezett vagy tapasztalható: Szentségtörés, borzalmas, így nem szabadna élni!("Magyarországon nincs Halloween, Mindenszentek van!", "Mi még palatáblán tanultunk írni, nem a kütyüket nyomkodtuk az iskolában is!)
----------------------------------------------------------------
Ma május 1-je van, vélhetően felszakad néhány sóhaj, hogy régen mennyivel színesebb, pörgősebb volt az ünneplés, míg az akkori ötvenesek vélhetően kevéssé értették, mire fel ez a nagy felhajtás, hiszen őket az élet arra tanította: Takarékosnak, óvatosnak kell lenni, minél kevésbé látszani.
Tiszaújvárosban groteszk módon még a Lenin szobrot is előveszik, hogy kellően retro legyen az idei majális, ergo megújulás helyett visszanyúlnak egy korba, amiben a "majális még működött", ez az állandó hátratekintés a magyar közgondolkodásban akár külön posztot is érdemelne.
De ugyanez igaz a természetre is.
Az ember után a hód következik az állatvilágban, ha azt nézzük, tevékenységével mennyire befolyásolja, alakítja át a környezetet, amiben él, mindkét teremtmény esetében már a környezetnek kell őhozzá alkalmazkodnia. Viszont ha az ember egy hegy, a hód hozzá képest egy rizsszem. Ahogy alakítottuk át a természeti környezetet, csapoltuk le a mocsarakat, törtük fel az erdők talaját és használtuk fel a faanyagot (talán többen emlékeznek, a leégett Notre Dame esetében 2019-ben bajban voltak, mert ma már nemigen vannak akkora több száz éves fák Európában, ami toldás nélkül átérné az épület tetőszerkezetét).
Az a normális az egyén számára, amit fiatalon lát, de az előző generáció még tudja, honnan jutottunk el évtizedek alatt egyik állapotból a másikba, hogyan lett mindig minden egy kicsit szegényebb és üresebb, csökkent a vadak és az érintetlen természet aránya, hogyan lett a Dunántúl egyes megyékben szinte egybefüggő szántóföld. Nyilván ezzel egyidőben az emberélet is kényelmesebbé vált, kiépültek a közszolgáltatások, az infrastruktúra (nehéz is ma a lakossági vízszegénység kapcsán kampányolni, hiszen akinek már folyik a csapból, nem érez együtt azzal, akinél még a XIX. század kísért), kevésbé vagyunk röghöz kötve a betonutak és gyors járművek által.
Az a kép, ami bennünk él a "normálisról", egyfajta béklyóként nehezíti meg, hogy változásokat eszközöljünk, ez különösen igaz akkor, amikor nem meghaladni, hanem helyreállítani kell a sorozatos rossz döntések láncát, hiszen minden eggyel korábbi láncszem a normális része és erre fűzzük fel a következő lépést, visszabontásról szó sem lehet. A saját családomban is van, akit élete végéig sem fogok tudni meggyőzni róla, hogy a szántás, öntözés és a Holstein-Fríz tehénfajta zárt telepi nevelése nem a magyar mezőgazdaság és tájformálás jövője, hanem annak zsákutcája, hiszen számára is a 80s évek szemlélete a normalitás alapja. Örök mondásom, hogy legalább úgy kell a világot átadni unokáinknak, ahogyan nagyszüleinktől azt örökül kaptuk, de ez egyre kevésbé tűnik elegendőnek.
Első lépésként talán az kellene felismernünk, hogy a táj nem azért van, hogy azt legyőzzük, az erőforrásai nem arra vannak kizárólag, hogy azokat elfogyasszuk. „Az Úristen fogta az embert, és az Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze.” (Teremtés 2:15) Minden egyes drasztikus beavatkozás csökkenti a sokszínűséget, hiszen korábban évmilliók alatt következtek be radikális változások és azokhoz sem tudott a fajok többsége alkalmazkodni, de az ember által évtizedek alatt véghezvitelekkel szemben tényleg csak azok éreznek védelmet, akiket az ember már teljesen domesztikált, behelyezett a maga mesterséges környezetébe.
