Egyéb oldalak:

2012. október 28., vasárnap

Manuel Palacios, 2010-2012 .TÁLTOSOK BARLANGJA. > Magyar kutató az inkák földjén. / Móricz János, 1969.

TÁLTOSOK BARLANGJA (útleírás). Posted: March 20, 2012 © Manuel Palacios, 2010-2012 .
2010. szeptemberében meghívást kaptam a Teleamazonas TV nevű ismert csatornától, a Napról napra c. műsor programfelelősétől, hogy a témában járatos tanácsadóként részt vegyek a műsorban a Tayos barlang meglátogatása szempontjából, aminek a magyar kutató, Móricz János, a barlangok hivatalos felfedezője a Táltosok Barlangja nevet adta és kinyilvánította, hogy a barlangok belsejében van egy fémkönyvtár, ahol az emberiség özönvíz előtti történetét találjuk leírva ideografikus írással, amit kutatásaink mindegyikében felfedeztünk és amelynek nyilvánvaló a kapcsolata a sumér lineáris írással és egy székelynek nevezett ősi európai írással. A 70-es évek elején Erich von Däniken a nyilvánosság tekintetét Morona Santiago tartományra (Ecuador) irányította, amikor azt állította, hogy Móricz János levitte őt a Fémkönyvtárba, hogy fényképeket készíthessen. A valóság teljesen más, itt utalok Dr. Gerardo Peňa Matheus „A Tayos Barlangok felfedezésének dokumentált története” c. könyvére azok számára, akik jobban meg szeretnék ismerni a történetet. Ettől fogva, jó vagy rossz szándékkal, a látogatók egy lavinája indult meg, akik a legtöbb esetben csak egy témát szerettek volna a könyvükhöz. Mások jövőbeli kincsvadász expedíciókat szerettek volna szervezni, akiket sötét szándékú banditák vezettek félre, vagy olyanok is voltak, akik ismeretlen növények iránti botanikai kutató utakat szerettek volna szervezni. Érdekes adalék, hogy a 80-as években Stanley Hall által szervezett turista utak is irányultak a Tayos Barlangokba. Az 1976-os expedíció során a barlangokból származó tekercsek százait fényképezték le és egy videófelvételt is készítettek, amely annak bizonyítására szolgált volna, hogy a barlangok belseje geológiai képződmény, ahogy azt a skót katonák által kísért angol tudósok állították. Stan Hall saját szavaival mondta: „ Inkább dobnánk a videót a folyóba, minthogy átadjuk az ecuadoriaknak,” és mikor Jaime Rodríguez, a Tayos, egy világ a Föld belsejében c. dokumentumfilm szerzője megkérdezte tőle, hogyan gondolja a skót csapatoknak ezt a kijelentését, Hall egyszerűen ezt válaszolta: „Skót büszkeség.” A 2004-től különböző médiáktól megszerzett fényképes bizonyítékok, különösen 2009-től Gerardo Peňától kezdve izgalmasak voltak, de ugyanakkor elégtelenek is, ezért próbáltunk meg néhány alkalommal anyagi forrást keresni egy újabb expedícióhoz. Rafael Correa úr, Ecuador elnöke titkárán keresztül megörvendeztetett minket arra buzdítván, hogy vegyünk részt Quitóban egy rendezvényen a Nemzeti Kulturális Minisztériummal megbeszélendő a jövőbeni terveinket, ami a neoarcheológiára, a Crespi gyűjteményre, a nyelvészeti összehasonlításokra, a feliratok megfejtésére vonatkozik, amelyek közelebb hoznák hozzánk annak a megértését, hogy néhány kövön látható ábrázolás a barlangok közelében valójában földalatti térkép. Sajnálatos módon az egyik engem támogatni hivatott akadémikus távolléte miatt nagymértékben lelassult bármely jövőbeni terv. Ekkor megismertük az Isaminas csoport tagjait, akikkel megosztottam az ismereteimet, és akikre a Teleamazonas-szal való kapcsolat kezdeményezése maradt, akik egyidőben terveztek egy expedíciót ugyanabban a témában. Utána találkoztunk Quitóban a Napról napra producerével, David Romeroval, tanácsot adtunk neki, hogy mely témákkal foglalkozzon, a felkészítések egész sorát koordináltuk, amelyeket a hadsereg tagjainak kellett volna vezetni. Ezek a felkészítések a rappelban való leereszkedésre, hegymászásra és túlélésre irányultak . Mióta csak meghívtak, szorosabbra fűztem a kapcsolatot Juan Pablo Torallal, Jorge Toral Ordóňez fiával, az apa Móricz munkatársa és barátja volt, van egy az „Atlantisztól a Tayos Barlangokig” c. kiadatlan könyve, bér Francisco Torallal segítettem kiadót keresni és lektorálni. Juan Pablo meghívása egy tiszteletadás volt édesapja fáradhatatlan munkájának, akinek a néhány évvel ezelőtti halála Spanyolországban, rejtélyes körülmények között nagyon meglepett. Juan Pablóval részt vettünk egy felkészítésen, ott bemutattam Santiago Lenin Villarruelnak, aki, azonkívül, hogy a Teleamazonas-szal való találkozásaink eredeti létrehozója volt, olyan okokból, amelyeket eddig még nem sikerült megfejtenem, elvált a Tayos Barlangokhoz utazó csapatunktól. Chiribogában, Pichincha tartományban találkoztunk, egy 5 órás gyaloglás elé néztünk a hegyekben egy sáros és vad vidéken. Készen álltunk az expedícióra. Quitóig utaztunk és az expedíció résztvevőivel és a főváros hadseregének egy csoportjával repülőre szálltunk a Shell osztagának az irányába, ahol az iwiáktól kaptunk kiképzést, akik hősiesen védték az országok őserdőbeli tapasztalataiknak köszönhetően. Ebben a 100 %-ban ecuadoriakból álló expedícióban a shuarok voltak a stratégák. Az elmúlt évtizedekben csak teherhordók és idegenvezetők voltak, most viszont ők határozták meg az úticélt. Flores kapitány, a különítmény instruktora fogadott minket, a bevezető beszélgetés után meghívtak engem, hogy vegyek részt egy tájékoztató beszélgetésen, amely az én nyelvészeti és epigráfiai kutatásaimról szólt. A következő napon az Awá uwishin (sámán) vezette védő szertartáson vettünk részt, szellemileg felkészített minket a kiképzésre és a Tayosba vezető expedícióra. A helikopter felszálló pályájához mentünk,40 méter magasságba, ahonnan meg kellett valósítanunk a rappel kiképzésünket. Eredetileg ez egy olyan katonai kiképzés, ahol a helikopterből való ugrást és mentést oktatják. Érzelmek kavarogtak bennünk, a magasságtól való félelem, hogy a leereszkedésünk egy vékony kötéltől függ, az őserdő végtelensége a horizonton, egy könnyű kis eső, amely felélénkített minket és az öröm, hogy egy újabb lépést tettünk meg. Nem fogom azt hazudni, hogy az ereszkedő technikám tökéletes volt, van egy sérülés a vállamon, amely korlátozza a mozgásomat, ez nyilvánvaló volt, amikor megpróbáltam felfelé mászni. Aztán a kiképzés második napján, amikor már jobban teljesítettem, elindultunk Patuca felé, ahonnan egy Super Puma helikopterrel utaztunk a barlangok mostani őrzőjéhez, akivel egy máig tartó barátságot kötöttem, mint ahogy a közösség többi tagjával és a shuar vezetőséggel is. Az este folyamán indultunk el, megrágott jukkáből készült chichát ittunk és hallgattuk Susanát, vendéglátónk feleségét, aki történteket mesélt, amelyek sokak számára bizonyára fantáziának tűnnek, de ezek kötik őket az őseikhez. Így tudtuk meg, hogy Sunki, a vizek istene/istennője hogyan küldött vízözönt, amely nagyon sok összefüggést mutat a sumer táblákon leírt vízözönnel. Megtudtuk a shuarok hüllőktől valő eredetét,hogy a barlangok mélyén szellemi és anyagi lények vannak, különösen egy, akit Iwianchi-nak vagy ördögnek hívnak. Másnap reggeli után, és miután Susana megáldott minket az énekével, megkezdtük a gyaloglást a barlangok bejáratához, csomagjainkkal, élelmünkkel, barlangászfelszerelésünkkel a vállunkon, amely összesen több, mint35 kilónyomott. A nap perzselő volt, de mivel az azelőtti hajnalban esett az eső, ami jellemző az amazonasi őserdőre, párába burkolóztunk, a sár és az oldalunkra eséstől való félelem miatt minden megtett lépés egy hőstett volt. Megérkeztünk a barlangok bejáratához és biztonságos pozícióba helyezkedtünk. A Katonai Földrajzi Intézet tagjai felszerelkezve magasságmérőkkel, iránytűkkel, mágnespisztolyokkal, GPS-ekkel a térképeket és a koordinátákat tanulmányozták. Az eredmény: a Táltosok Barlangjának a bejárata a déli szélesség 3’02” fokánál és a nyugati hosszúság 78’12” fokánál található. A tengerszint feletti magassága520 méter. A kora kb. 200 millió év. Itt van az idő, hogy leereszkedjünk és megbizonyosodjunk emberkéz alkotta nyomok létezéséről a földalatti világ belsejében. Az iwia vezetők, a terület jó ismerői (évente 2-szer ereszkednek le kezdetleges eszközökkel, hogy tayo madarakat gyűjtsenek) egy erős fatörzset tettek a szűk nyíláshoz, ahhoz erősítettünk minden biztonsági felszerelést, amik a leereszkedéshez kellettek. Az expedíció tagjai egyenként ereszkedtek le, amíg rám került a sor. Egy nyílással találtam magam szemben, ahonnan csak néhány méterre lehetett látni, aztán megkezdtem a leereszkedést. A szikla nagyon csúszós és szokatlan volt, ezért a lábaimmal kellett magam löknöm. Belülről mantraszerűen hallottam a dalt, amit tanítottak nekem: Tayu, tayu, viňajei. Tériszonyom elmúlt, biztonságban éreztem magam. Megkapó élmény volt felfelé nézni és látni a megtett távolságot, a fényt kezdett eltűnni a távolsággal és miközben mind beljebb haladtunk a barlangban, megértettük, hogy az új valóság, amelyben vagyunk: a teljes sötétség. Miután megtettünk egy tárgyakkal díszített utat, kis ereszkedőkkel, kibontottuk a felszerelést és akkor ért minket az első meglepetés: A földalatti világ lejárata, ahogy Móricz mondta, egy sumér-egyiptomi típusú boltív volt, ahol megbizonyosodtunk arról, hogy ez egy nagy kőblokkokból összerakott építmény és ez a megalit derékszögeken nyugszik. Óránként százat vert a szívünk, amikor összevetettük egy fotóval, amit Gerardo Peňa korábban bocsájtott a rendelkezésünkre. Felállítottuk a tábort egy impozáns helyen, amit Móricz a 60-as években „Katefrálisnak” nevezett el. Ez egy30 mszéles, több, mint100 mmagas terem. Nagyon megkapó érzés volt egy ilyen tág helységben lenni ami elfeledtette velünk, hogy a föld gyomrában vagyunk. Egy előretolt csapattal (akik nem voltak egészen a filmes csoport tagjai) haladtunk egy természetes földalatti kristálytiszta és üdítő vizet adó forrásig. A szemüvegem kényelmetlenné vált, mert a nedvesség és a lélegzés miatt könnyen bepárásodott, így fedezhettem fel először biológiai tulajdonságaimat, azt, hogy a fény teljes hiányában a szemem nagyon könnyen alkalmazkodott a sötéthez, lehetővé téve, hogy még szemüveg nélkül is láthassak. Amikor hónapokkal később kutattam ezt a jelenséget, egy ún. luekodermiáról találtam információt, ez egy olyan helyzet, amikor a napfény káros hatásainak kitett szemek tisztán látnak a sötétben, ami természetesen most nem a kutatás tárgya, de vele összefügg. Magunkhoz vettünk néhány nagy üveg vizet, megálltunk felderíteni az ún. cseppkő temetőt. A shuár világnézetben a barlangok az ősök szellemeinek a lakhelye, és hogy kiengeszteljék őket, hangosan ki kell mondani, hogy én….nak a fia,…, …nak az unokája vagyok, felsorolván a felmenőket is, ezáltal mintegy összekötve a jelent és a múltat, amelyek ebben a dimenzióban találkoznak. Aztán meglátogattunk néhány termet. Visszatértünk a táborba, ahol a másnapi fotózás tárgyát beszéltük meg. A másnap olyan relatív fogalom volt, hiszen abban a sötétségben az ember nem tudta, hogy nappal van-e vagy éjszaka. Fáradt voltam, elfogyasztottam egy katonai ételadagot és leheveredtem egy kicsit az iglu sátramba pihenni. Az álmomat néha megzavarta a tayo madarak fülsiketítő zaja, ami egyesek szerint gyereksírásra hasonlít. A célom az volt, hogy néhány percet pihenjek, rendbe hozzam magam, száraz ruhát vegyek fel, felfújjak egy műanyag párnát, ami a hátizsákomban volt és aludjak néhány órát. Nyugodtnak, tisztának éreztem magam, mintha a fejem egy kényelmes párnán nyugodna, félig nyitott szemmel láttam magam, mintha egy nagy fehér nő lábaiban lennék összekuporodva, aki anyaként hívogatott magához, láttam, hogy a bőre fehér és olyan vékony, hogy még a kis vénákat is láttam. Ekkor valami visszatérített a „valóságba”, vagy amit valóságként tanítottak: vizes volt a ruhám, piszkos voltam és rettenetes görcseim voltak. A párna nem volt sehol. Nyugalom, mondtam magamnak, te egy tudós vagy, nincs bizonyíték arra, amit tapasztaltál, csak egy lidércálom volt. Ekkor egy másik biológiai változást éreztem, bizsergést a teljes testemben, mintha minden egyes póruson egymástól függetlenül mozogna és én ennek tudatában lennék. Elhatároztam, hogy hallgatok a tapasztalataimról, még sok hónapig nem beszéltem róluk. A következő napon minden szükséges dologgal felszereltük a filmes csapatot, a fényképek nagy részét én készítettem. Volt egy szóbeli egyezségünk a producerrel, hogy hozzáférhetővé tesszük számára az utómunkálatokat és a kiadatlan videók is bekerülhetnek az archívumba, ennek ellenére néhányuk már nincs meg. A filmes felszerelés nem volt éppen a legjobb, de teljesítette a feladatát, lefényképeztünk minden sarkot, de a meglepetés csak hetekkel később ért minket, amikot átnéztük a fotókat. 150 mmélyen voltunk, és kb. 11 km-t tettünk meg. A levegő hőmérséklete26, avízé 23 fok volt. Másnap lassan haladtunk, hogy jól sikerüljenek a videófelvételek, kihasználtuk a megvilágítást, hogy a környező részletek is jól láthassuk. Az első megálló a Móricz-kapu volt, amelynek éles sarkai megremegtettek, a teteje egyszerű struktúrájú volt, kívül is, belül is megítélésem szerint a kövek be voltak illesztve. Ezután az „ősök temetőjébe” mentünk, így ismerik ezt az álló és függő cseppkővekben bővelkedő helyet, itt, a barlang belsejében egy olyan struktúrát találtunk, amely nagyon emlékeztetett egy megalitikus lépcsőre. Utána arra a helyre mentünk, amit az 1976-os brit expedíció anfiteátrumnak nevezett el, mivel lenyűgöző az akusztikája, így lehet, hogy éppen színház céljaira szolgált, mivel csatlakozott hozzá két melléküreg is, ahonnan meg lehetett közelíteni a félkör alakú csiszolt kövekből készült színpadot. Itt készítettünk néhány fotót a lépcsősorról. Ezután egy vízesést érintettünk, itt figyelmeztettek a shuárok, hogy Arútam, a szellem, ami életet ad mindennek harcos vagy nagy kígyó képében tűnik fel néha, hogy próbára tegye azok bátorságát, akik meg akarják közelíteni. Ezért Santiago Kamaján ezt a helyet „arútam vízesésének” nevezte el. Itt megfürödtünk, már aki meg merte kockáztatni. Egy hatalmas energiát lehetett érezni a vízben. Ekkor emlékeztem rá, hogy egy más helyen az őslakos testvéreim egy csoportja megmutatta nekem, mi az – amit most már így nevezek – „természetes beavatás”, amikor egy bizonyos hely védőszelleme egy olyan beavatási folyamatot végez, amelyet sok esetben az alany nem fog fel, hanem később álmai által táródik fel. Visszatértünk a táborba és mialatt ebédeltünk (nem tudom, hogy reggel volt-e vagy este), a kőlapok mellett észrevettem egy támadásra készülő lapuló jaguárt. Közelebb menve rájöttem, hogy ez csak egy jaguárra nagyon emlékeztető kőképződmény volt. Ezek a pontosan vágott kőlapok gyakoriak a földalatti rendszer egész hosszában, mintha csak előzetesen halmozták volna fel ezeket az óriási kőblokkokat, hogy aztán egy építmény vagy egy terem végleges kialakításához szállítsák őket. Nem tudom elmagyarázni, miért képzeltem azt, hogy egy a termek között gyorsan sikló állattá változom, azt sem, miért éreztem úgy, hogy le kell vetnem a cipőmet, az ingemet, és így futni, de a csapat nyugalma érdekében megfékeztem magam. Kérdeztem magamtól: „Talán megőrültem? Miért érzem olyan jól magam ezen a helyen? Miért érzem azt, hogy nem ez az első alkalom, hogy itt vagyok, hanem, hogy egyszerűen haza érkezek?” Ezen a hajnalon videófelvételeket készítettünk a táborhelyünkről, itt felismertem azokat a fotókat, amelyeket régebben Gerardo Peňa bocsájtott a rendelkezésemre, kapcsolataim révén az angol expedícióval, az általuk készített képek néhányára is ráismertem. Az expedíció 3 részre oszlott, az egyik a Teleamazonas-szal a táborban maradt, a másik kettő pedig megközelíthetetlen helyekre indult. Éppen ezeket a tevékenységeket végeztük, amikor Kamaján Grefával a vállán jött vissza, aki egy terem kutatása közben eltörte a lábát. A teremben mindkettőjük leírása alapján hatalmas méretű kőágyakra hasonlító objektumok voltak, közepükön egy kőtérképpel, ahol látni lehetett, hogyan helyezkedtek el a termek az alagútrendszerben. Ez egy évekkel ezelőtti felirat megfejtésemre emlékeztetett engem, amelyeket a környéken végeztem, ahol egy ideografikus írás megadta az alap útvonalat, hogy beljebb melyik irányba kell menni és ott miket lehet találni. Ezért azt mondtam Kamajánnak, hogy el szeretnék menni oda. Beszéltem Grefával, tudtam, hogy már 2 ezelőtti alkalommal is majdnem megsérült, először a bejáratnál. Úgy érezte, hogy valami megragadja a medencéjénél, és lassan a földre rogyott. Grefának ezt gy figyelmeztetésnek kellett volna vennie. Másodszor4 métermagasságból zuhant le, amikor a táborhelyünk környékén nagy számban található termek egyikét kutatta. Grefát kimenekítettük, visszamentem oda ahol Flores kapitánnyal meg akartunk nyitni egy kis termet, amelyet láthatólag szándékosan zártak le, de a rendelkezésünkre álló eszközökkel ez elég nehézkes volt. A felső részt fényképeztem, hetekkel később fedeztem fel, hogy az itt látható vésett írás nagyon hasonlított a sumér lineáris íráshoz. Varga Géza magyar tudós szerint –akivel közel egy évig leveleztünk – köze van a székely íráshoz is. Ez nem is volt olyan őrült gondolat, Móricz maga is mondta, hogy az ősidőkben azt a területet, ahol a barlangok vannak Shumirnak hívták, amely az ősi kaňari nyelven azt jelenti: „a hegyek tudása”. Chamico főnök és Piaguaje felmásztak egy bejárathoz a vízesés tetején, beljebb mentek, hogy megnézzék mennyire veszélyes, miközben én Kamajánnal folytattam a beszélgetést a kőtérképről, ekkor kezdtem érezni, hogy milyen bizonytalan a talaj. Ebben a percben a rendszer megrázkódott, nagy kövek kezdtek hullani, de nem a közelünkben. A shuár kísérőink figyelmeztetően mondták: „Ez Iwianchi, haragszik, mert a lakhelye közelében vagyunk. Egy száraz zajt hallottam, valami organikus volt, mintha valaki be akart volna indítani egy motort. Valaamit érdemes kihangsúlyozni, hogy a Teleamazonas által megjelentetett videón – amelynek az utómunkálátaihoz nem férhettünk hozzá – és a meg nem jelentetett videókon egy olyan hangot lehet hallani, amelyet rovarok idéznek elő. Mintha egy ováció hangjai lennének, amilyent egy Jimmy Hendrix-dal, a „Wild Thing” elején lehet hallani. Véletlen vagy nem, az 1976-os angol expedíció kelletlenül meghagyta a Katonai Földrajzi Intézetnek, hogy nevezzék el ezt a termet „The Wild Thing”-nek (vad dolog). Ekkor hallottuk, hogy valami beleesett a vízbe, amikor odairányítottuk a fényt, láttuk, hogy Chamico ugrott bele 3 méterről a vízbe Őt követte Piaguaje. Látszott a szemükben a félelem. „Valami figyelt és követett minket” – mondták. Órákkal később a felszínen megtudtuk, hogy nem történt semmi geológiai jelenség, pl. földrengés, sem légköri, mint elektromos vihar, amelyet összefüggésbe lehetett volna hozni a barlangban tapasztaltakkal. A táborban miközben a Teleamazonas felvette ezt az esetet és a katonák tanúbizonyság tételét és kijelentéseit, egy másik csoport megpróbált visszamenni abba a terembe, ahol Grafa eltörte a lábát, és fotókat készített. Néhány órás pihenőt rendeltünk el, mert amint hajnalodott, nekifogtunk a visszamászásnak, amely az egész csoport számára kb. 4 órát vett igénybe. 60 órát töltöttünk a Táltosok Barlangjában, elégedettek voltunk, bár nem mentünk 12 km-nél többet. Móricz kijelentései alapján ez a rendszer kilométerek százaira, ezreire húzódik észak és dél felé, egész Amerikán keresztül. Megtettük az első lépést. Még várjuk egy második expedíció anyagi támogatását, amikor is legalább 15 napot szeretnénk a föld gyomrában tölteni. Eközben elménkkel folyamatosan halljuk shuár barátnőnk dudorászását: Tayu, tayu, tayu, viňajei (Tayo, tayo, jövök már). Ekkor, amikor ruhát váltottam, ujjak nyomát fedeztem fel az alkaromon, mintha valaki így ragadott volna meg. Ekkor eszembe jutott egy sor olyan esemény, amelyek a többiek nagy része számára észrevehetetlenek maradtak. Pl. miközben mindenki pihent, felkeltem, hogy „folyó ügyeimet” elvégezzem, és elmentem vizet keresni az „arútam vízesése „ felé, mivel már ismertem az utat és a távolság sem volt nagy, így hát felkerekedtem azzal az örök érzéssel, hogy nem vagyok egyedül, valami biztatott, hogy folytassam, taszigálta a vállamat, mikor fáradtnak éreztem magam, és amikor megcsúsztam a cseppköveken, ami egy 8 m-ről történő halálos zuhanást eredményezett volna, ugyanaz állította meg a zuhanásomat is. Mikor megnéztem, láttam, hogy az egy álló cseppkő, és mivel letört, magammal hoztam. Álmaim nem voltak pihentetőek, nem engedtek pihenni hetekkel később sem, amíg nem tettem meg azt, amit az álmok kértek tőlem: Beszéljek egy érintett csoport egy vezetőjével és mondjam neki: Miért hagyod, hogy mások a te élményeidet a sajátjukként meséljék el? Nem emlékszem a pontos szavakra, de mindenesetre az álmok megszűntek, amint teljesítettem az utasítást. Továbbra is álmodtam a barlangokkal, hogy volt egy lény, aki sebesen, ugrálva futott beljebb olyan úton, amellyet én is bejártam a shuár testvéreimmel, míg el nem értem egy olyan helyre, ahol mindig lenyugvóban volt a Nap, ahol dús volt a vegetáció és a föld színe vöröses volt. Álmodtam és még mindig folyamatosan álmodom. Csak az a különbség, hogy most már értem, hogy ezek az álmok a valóság látásának egy formája. Nem vagyok a Tayos Barlangok szakértője, nem szándékozom semmilyen könyvet írni a témáról. Nem fogok előadásokat tartani paranormális jelenségekről, sem csoportot ill. vallást alapítani. Ez csupán csak az én személyes élményem tanúságtétele, akár bizonyítható, akár nem. Csak azt mondhatom, hogy az a Manuel Palacios, aki lement a Tayosba, nem ugyanaz, aki feljött. Ott lent valami megszakadt és új struktúrát kapott. A személyiségem 90 %-át meghatározza az a 60 órás feledhetetlen expedíció. Lényemben ezért mindig visszhangzik Susana dala: Tayu, tayu, tayu, viňajei: Tayo, tayo, (a barlangok őrzője), jövök már! ELŐTTE: Tayos-i aranykincsek és más fém leletek(angol) Móricz János felfedezése a hatvanas években A Táltos-barlang leletei Móricz János: „Mikor a Fém-könyvtár tartalma nyilvánossá válik, nem lesz több háború!” Magyar kutató az inkák földjén. TITKOS INDIÁN KINCSEK A TÁLTOSOK BARLANGJÁBAN. (a Delta c. folyóirat egy régi számának cikke). Újsághírek szerint a perui Andokban inka barlangrendszert találtak. Hasonlót már sokat ismernek a szakértők, de most páratlan felfedezést tett egy magyar kutató. Az Argentínában élő Móricz János az egyik indián törzs bizalmából Ecuadorban olyan barlangrendszerbe jutott el, ahová félezer éve nem tette be idegen a lábát. „Táltosok barlangja” nevet adta neki s eddigi kutatásaival sok ezer éves, páratlan értékű régészeti leletekre bukkant. Annak idején az inkák nagyon sok föld alatti szállító és hadiutat építettek ki. A legtöbb Napisten-templomot is összekötötték egymással a föld alatt. Felhasználták azokat a barlangokat is, amelyeket elődeik természeti katasztrófák, így vízözön (az indián legendákban „nagy víz”) idején készítettek menedékül. A tudósok már jó néhány hasonló jellegű barlangot tártak fel, például a Rio Grande del Norte, a Rio Selado és a Rio Mancos kanyonjainak tufa- és homokkő falaiban. Az inkák ezek nagy részét templommá, szent helyekké alakították át. A spanyol hódítók megjelenése, mérhetetlen pusztítása és népirtása idején főpapjaik vezetésével e helyekre igyekeztek összegyűjteni a még megmenthető értékeket, amelyeket azután hihetetlen ügyességgel és ravaszsággal tüntettek el a fosztogató zsoldosok elől. Számos rejtekhelyüket a mai napi sem sikerült felfedezni. Legújabban teljesen sértetlen föld alatti „városra” bukkant Móricz János, a Vas megyei Horvátnádaljáról (ma Körmend) származó argentin kutató. Több éves szívós munka eredménye volt ez a felfedezés. Éveken át tanulmányozta a dél-amerikai múzeumok, könyvtárak forrásmunkáit. Megtanulta a különböző indián nyelvjárásokat is, s ezután látott neki az alapos kutatásnak. Rokonszenves, vonzó egyéniségével baráti kapcsolatot teremtett több indián törzzsel, akiktől számos hasznos információt hallott arról, létezett valamikor egy „nagy menedékhely”, ahová őseik a „nagy víz”, majd a spanyolok pusztításai elől menekültek. Azt azonban nem tudták megmondani, hogy ez merre lehet. A kutató nem csüggedt. Először 1964-ben Argentínában és Paraguayban, 1965-ben Bolíviában, 1966-ban Peruban, 1967, 1968, 1969, 1970 és 1971-ben pedig Ecuadorban végzett alapos kutatásokat. Járt a Titicaca tónál, majd a Tihuánaku romvárosban. A közelében levő hegyekben található barlangokról azt regélik az indiánok, hogy azokon át el lehetett jutni Cusco városába. Kutatott a cuscoi Naptemplom föld alatti járataiban is. A Cuscohoz közeli Sakszauáman sziklavárban meg is találta az egyik föld alatti barlang bejáratát , amelyről az a legenda, hogy ezen az alagúton át közlekedtek hajdan a papok a a cuscoi Naptemplom, Sakszauáman és a Machu Picchu-i erődváros között. Sajnos, a magyar kutató alig néhány száz métert tudott csak előrejutni az alagútban, mert annak további részét omlás zárta el. Kutatási eredményei mind jobban azt bizonyították, hogy a keresett helynek Ecuador és Peru határán, az őserőben kell lennie. Hosszú hónapokon keresztül tanulmányozta az ecuadori indián törzsek életét, szokásait, fennmaradt mondáit. Egyre többet hallott az őserdő mélyén levő föld alatti rejtekhelyről, ahová az indiánok a természeti katasztrófák idején menekültek. Sokáig úgy látszott, nem sikerül megtudnia, merre is lehet ez a hely. Érthető volt a bizalmatlanság egy „fehér emberrel” szemben, hiszen a spanyolok kegyetlenkedései kitörölhetetlen, örök nyomokat hagytak az őslakókban. Móricz János elment az indiánok közé, velük élt, dolgozott, segített mindennapi munkájukban, sőt még a törzsi versenyeken és vetélkedőkön is részt vett. Baráti kapcsolatai végül is sikerhez vezették. A döntő fordulat 1967 szeptemberének egyik napján következett el, amikor jibarók törzsfőnöke, Nayambi és a varázsló Yukma, magukhoz kérették. Elmondták, hogy meggyőződtek baráti szándékáról és készek arra, hogy elvigyék a „szent helyre”. Öt napos kimerítő út után érkeztek el Santiago és a Coangos folyók közötti területre. Itt Nayambi rövid időre eltávozott, majd egy bélák nevű törzs főnökével tért vissza. Móricz János céljainak ismertetése után a bélák főnöke beleegyezett, hogy a kutató is velük tarthat. A jibaro törzsfőnöktől és a varázslótól megtudta, hogy a bélák „az istenek által kiválasztott szent törzs”, a spanyolok megjelenésekor vonult vissza önkéntes „száműzetésbe”a titkos menedékhelyre, magukkal hozva legértékesebb ősi értékeiket. Vállalták azt, hogy a többi törzzsel nem érintkeznek, és védik ezt a helyet. A bélákról tulajdonképpen csak a törzsfőnökök, és a varázslók tudnak, de nem beszélhetnek róluk. Területük határait törzsön kívüli ember nem lépheti át, mert a bélák őrei elpusztítják az illetéktelenül behatolót. A titokzatos törzs visszavonultsága ellenére is mindenről tud, mert a barlangrendszer folyosói nagy területet hálóznak be, s a kivezető és szellőző nyílásokon át figyelik a vidéket. Másrészt időnként a többi törzs vezetői és varázslói találkoznak velük, és minden eseményről beszámolnak. A folyosók bejáratait mérgezett nyilakkal felfegyverzett őrök fák üregeiből, sziklák hasadékaiból, sziklaszirtek rejtekhelyeiről figyelik mintegy ötszáz év óta változatlan éberséggel; aki oda behatolni próbál, s a bonyolult, titkos jeleket messziről nem mutatja fel, életével fizet merészségéért. A mai napig sem lehet pontosan tudni, minek is köszönhette Móricz János, hogy az indiánok megmutatták neki a barlangrendszert. „…Mindig végtelen hálával gondolok indián testvéreimre – írja levelében -, akik bizalmukba fogadtak, s vállalták a kockázatot, hogy esetleg arra érdemtelenre pazarolják szeretetüket. Esküvel ígértem meg, életem feláldozásával is megőrzöm titkukat, s nem árulom el kincskeresőknek az utat…” Visszatérve az őserdőből a kutató, az indiánok engedélyével az ecuadori hivatalos szerveknek megemlítette a barlangrendszer létezését, de nem nagyon akartak hitelt adni beszámolójának. Csak szinte emberfeletti kitartásának köszönhette, hogy végül 1969-ben maga az akkori államelnök, José Maria Valesco Ibarra fogadta, s állandó kutatási engedélyt és segítséget biztosított számára, hogy expedíciót vezethessen a barlangok feltárására. Móricz külön szerződést kötött az indiánok jogainak biztosítására. A „Móricz 1969” elnevezésű ténymegállapító expedícióban részt vettek a CETURIS (Turisztikai és Idegenforgalmi Hivatal), a turista szövetség küldöttjei, filmesek, geológusok, stb. Az expedíció Guayaguilból Cuencába majd Limonba ment. Limonban otthagyták a személy- és teherautókat, és El Pescadoba öszvérekkel utaztak. Tres Copalest Puntilla de Coangest kenun közelítették meg, de innen már csak gyalog mehettek tovább, amíg a jiberók földjét, a Guajare hegyhátat el nem érték. Ezután a barlangrendszer közelében tábort vertek, és elkezdődött az expedíció legizgalmasabb fejezete: a barlangba való leereszkedés. Az indiánok kérésére ugyanis, biztonsági okokból, Móricz János az egyik nehezebben megközelíthető – veszély esetén könnyen lezárható – szellőztető kürtőt választotta lejáratnak. Ekkor kb. 1000 méteres tengerszint feletti magasságban voltak. Mintegy 80 métert kellett kötélen leereszkedni, ezután kb. 100 métert mentek egy alacsony és keskeny folyosón, ami hirtelen kiszélesedett, és egy 5 méter széles 1,7-1,8 m magas kapuhoz értek, melynek bejáratát rengeteg törmelék borította. Ezután egy hétszer forduló, 4 méter széles és a törmeléktől 1,4-1,6-2 méter között változó magasságú folyosón haladtak tovább. Erről több út ágazott el, melyek kisebb-nagyobb termekbe nyíltak, ahol a falakon több helyen látható volt a Göncöl-szekér és a Dél-Keresztje csillagkép. Körülöttük medvék, bikaszerű állatok és férfialakok rajzai, és furcsa, íráshoz hasonló jelek. Nagyon érdekesnek találták, hogy a barlang természetes képződésű andezit falait gránittal erősítették meg. Gránitlapok fedték a folyosók és a termek padozatát is. A kövek simára csiszolt felületei pontosan illeszkedtek egymáshoz. Az egyik járat egy nagy, 20x12 méteres terembe vezetett, amelyről Móricz János így ír: ’…megilletődve mentünk a sok ezer évvel ezelőtt épített, gránittal burkolt padozatú folyosón, amely egyszer csak kiszélesedett, s egy tágas terembe értünk. Lenyűgöző látvány volt, amint a lámpák fénye két hatalmas oszlopra s a körülöttük lévő hét, kőből faragott székre esett; mindegyikkel szemben egy-egy folyosó sötét nyílása tátongott. Az egyik sarokban 180-190 cm-es, aranyból készített csontváz feküdt. Kissé mellette, egy menekülő nőt ábrázoló szobor csodálkoztatott meg bennünket, amely úgy nézett, mintha valami borzalmas dolog elől menekülne. Karjaiban gyermeket tartott, aki kezében a ma ismert földgömbtől alig eltérőt szorított magához. Körülöttük több, rézből és kőből készült állat- és madárszobrocska hevert szétdobálva. Egy másik teremben vésett követ találtunk. Levegőben álló embert ábrázolt, aki egyik kezében a Napot, a másikban a fél Holdat tartotta, lába alatt a gömbölyű Föld, az Egyenlítő, a Bak- és a Ráktérítők vonalaival. Az emberke egyik lába pontosan az Egyenlítőn volt.” A tíznapos kutatás során megállapították, hogy a 20 fokos, a szellőző kürtők következtében tiszta, friss levegőjű barlangrendszerben régebben hosszú ideig tevékeny élet folyt. Az expedíció tagjai számos fő- és mellékfolyosót tártak fel. Ezek szimmetrikusan, határozott rend alapján kötik össze a termeket és vezetnek tovább. A szintkülönbségeket gránitlépcsők hidalják át. Jó néhány teremben megmunkált gránittömb és -laphalmazra leltek. Louis Ortega főmérnök megállapítása szerint a barlangrendszert kb. 8-10 ezer éve kezdték kialakítani. Sajnos, az expedíció technikai felszereltsége nem volt alkalmas arra, hogy legalább a barlangrendszer jelentékenyebb részét feltárják, átvizsgálják. Megfelelő eszközök híján nem is mertek belebonyolódni a föld alatti járatok szövevényébe, mert féltek, hogy eltévednek. Nagyon kár, hogy a bizonytalan politikai helyzet miatt Móricz János egyelőre nem kapott további támogatást, annak ellenére, hogy a hivatalos szakértők, s a helyszínen készült fényképek, filmek és diapozitívek bizonyítják, hogy korunk egyik legjelentősebb régészeti felfedezéséről van szó. A barlangrendszer-feltárást nagymértékben akadályozta, hogy nagyon nehéz megközelíteni. Móricz Jánost nem kedvtelenítette el, hogy a nagy költségekre hivatkozva nem kapott további segítséget. Azóta 1970-ben és 1971-ben, legutóbb idén februárban indián barátaival többször felkereste a barlangrendszert, amelynek időközben a „Táltosok barlangja” nevet adta. Megállapításai szerint a föld alatti járatok összes hosszúsága több száz kilométerre tehető. Kutatásai igazolják, hogy a föld alatt több út vezet a Lojai tartomány felé. A feltárás közben rátaláltak egy olyan folyosóágra is, amelyben egymásra halmozott aranylemezek sokasága várja szépen elrendezve, hogy feltárják titkukat. De idézzünk itt ismét a kutató legújabb leveléből: „… Valóban létezik a barlangrendszerben egy központi hely, amit véleményem szerint a „könyvtár” névvel lehet illetni. Itt sok-sok aranylemez látható gondosan elrendezve, tele képírással, de vannak lemezek, amelyek szerintem képleteket tartalmaznak; magasabb matematikai képleteket. Rengeteg használati tárgy is található itt, csak úgy hirtelenében odadobva, felborulva kétkerekű kocsik, a rómaiak által használtakhoz hasonlítanak. Valószínűnek látszik, hogy az inkák föld alatti hírvivő útjai is kapcsolódnak ehhez az építményrendszerhez…” A kutató jelenleg hihetetlen erőfeszítések közepette folytatja munkáját, pedig nagyon fontos volna, hogy a világ régészei és történészei mielőbb megismerjék a barlangrendszer létrehozásának okait, s feldolgozzák az ott található adatokat, amelyek jelentősen elősegítenék a dél-amerikai kontinens történelmének alaposabb megismerését.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése