2013. október 27., vasárnap

Arvisura és az ősmagyar nagyság krónikái.




Az Arvisurák a Hunok szent könyvei de ezzel együtt minden olyan népé akik a Magyarországtól Kínáig terjedő pusztát tartották otthonuknak. Ez a könyv tízezer éveket ölel fel és leírja benne a magyarok és a hunok igaz történetét. És a Föld történetében is bemutat pár olyan dolgot ami ezt megváltoztathajta.


Ataisz- Az őshaza

A történelem előtt több mára eltünt földrész volt a Földön. Ezeket a legtöbben Legendának vélik de ez nem igaz. Ezen birodalmak tényleg léteztek és nyomot hagytak a Civilizáció történetében.

A legrégebbi Lemuria volt. A mai Csendes és Indiai Óceánon helyezkedett el. Több romot hagytak a Csendes Óceáni térségben ezen civilizáció tagjai. I.e. 30.000-ben már elsüllyedt.

A másik Földrész Mú ami egész Ausztráliának és a környező szigetvilágnak volt az akkori elnevezése i.e 22.000-ben pusztult el. Lakóinak leszármazottai az Ausztrál őslakók és a környező szigeteken élők.

A következő sziget a már szinte mindenki által ismert Atlantisz volt az Atlanti óceánon. Platón is megemlékezik róla aki az értesüléseit az Egyiptomi papoktól szerezte.

Erről a földrészről az Arvisura is megemlékezik. A síkságán törpe népek, a hegyláncolat északi részén szőke fajúak, a déli részén pedig barnább bőrűek élnek, s ezek hadban állnak egymással. A legyőzöttek agyvelőit kiszívják, de a húsukat nem eszik meg. A törpék békés természetűek, és nagyasszonyaik vezetésével közösségben élnek. Az óriások viszont a sok háborúskodás miatt férfi munkaerő hiányában szenvednek. Ezért az asszonyaik törpe férfiakat fogadnak fel cselédségre. Atlantisz középső síkságán a harcias nők háborúságra léptek a csekély létszámú férfiakkal, mivel azok a törpék cseléd sorsát meg akarták szüntetni. Az asszony-hadsereg győzött, és a férfiak a horog alakú havas hegyekbe vándoroltak. A nem cselédsorban élő törpék a melegebb földek felé vándoroltak. Lakossainak leszármazottai a teljes európai és észak afrikai lakosság. Atlantisz sajnos megadta magát a többi kontinens sorsának Kr.e. 11.540 kezdett el süllyedni. Az utolsó jégkorszak előtt a magyarok ősei már a Kárpát Medencében éltek. És amikor beállt ez a nagy fagyás hajókon elmenekültek Mu maradványára Ataiszra mely már több más népnek is menedéket nyújtott.

Itt nyertek menedéket a hunok, az agabák, úzok, /a palócok és a grúzok ősei/ és az ndijók, a maják, a sakák /a szkiták ősei/ és a környező szigeteken az Asok /az Aztékok ősei/

Az évszázadok alatt ezen népekből törzsek alakultak ki. A magyarok itt egy új vallási csoportot hoztak létre. De erről beszéljen az Arvisura: „A Magyarok, az egyistenhívőknek nevezett jó emberek, akikhez más törzsek gyermekei is csatlakoztak. Így az Anyahita kegyhely és Joli-Tórem dombjai között megtelepedett egyistenhívőket magyaroknak nevezték. Ezen egyistenhívők követői nem képeztek külön törzset, hanem a jó embereknek a vallási közösségébe tartoztak. Ezen közösségnek tagjai soha nem háborúskodtak, hanem az Anyahita által lerótt egy igaz Isten hitében nevelték fel gyermekeiket.” A sziget maga volt a paradicsom. Mivel a mai Hawaii-hoz volt közel ezért bőven jutott neki a Csendes Óceáni éghajlatból. A lakói Földművelést folytattak: a domboldalakon teraszos földművelés, míg a síkságokon csatornázott öntözéses gazdálkodás folyt, s így minden szükséges élelmet meg tudtak termelni. A hegyoldalakban fakitermelés folyt a farönköket leúsztatták a folyokón ahol a Hun tónál a kézművesek már várták hogy megmunkálják őket.

A Föld alatt raktárakat és azokat összekötő folyosókat építettek amelyek az egész kontinenst behálózták. A hegyeken templomok voltak közel az éghez. Itt voltak a különböző törzsek székhelyei is.



Ataisz lakott részének térképe



A Kékleny hegység és a Garai Zugó kettéosztja a kontinenst.A jobb oldalon élnek az agabák és az úzok. A fővárosuk Kosztroma. Az Agabák kereskedelem foglalkoztak. A bal oldali részeken Fehér és Fekete Hunok törzsei legeltették állataikat. Fentebb, az Indus folyó partján éltek a maják, indijók, valamint a Kékleny hegység felett a sakák. Középen Il-Du városa van ami egyfajta közös szállás terület ahol ötévenként összejöttek a fiatalok hogy játékos erőpróbák keretében elnyerjék jövendőbelijüket.

A vallási központjuk a Bálván hegy volt, mig a tudományos központjuk az Anyahita hegy. A fiatalokat akik a tudományokal akartak foglalkozni a Tudomány Várába küldték tanulni. Aztán a Bálvány hegyre küldték őket ahol a csillagok állásából előretudták jelezni az időjárást. Ekkor kezdték el jegyezni az Arvisurákat még agyagtáblákra. Ataisznak alkotmányos államformája volt. Kr. e. 6000-ben fogták írásba az alkotmányt Dorozsmában az Öregek Tanácsa, a 24 hun törzs Vezéri Tanácsa, valamint a Fejedelmek és Királyok Tanácsa javaslatára. Az alkotmány három pontból állt. 1. A KÁLL köteles mindenki panaszát meghallgatni és uralkodni. 2. Földmunkát végzőket cselekedetükben békén kell hagyni. 3. Várakban dolgozó tárkányok, böszörmények békében éljenek Ataiszon a rendet a Káll felügyelte a helyetesse a kis Káll volt.

Hajó flottájuk volt amivel egy hatalmas gyarmatbirodalmat építettek ki. Gyarmatuk volt Egyiptom /Hikszosz-óm/ itt továbbfejleszteték az Ataiszi kultúrát. Mezopotámiban /Anina-óm/ ahol az őslakosok a gyarmatosítókat sumirnak nevezte. Lettek gyarmataik Dél Ázsiában /Parszi-óm/ Mexikóban /Indijó-óm/ és Peruban /Kuszkó-óm/.

De Ataiszt virágzásának csúcsán érte utól a végzett. Az utolsó jégkorszak véget ért. Az Eurázsiát és Észak Amerikát borítto jég lassan felengedett. Emiatt a tengerszint megemelkedett, Ataiszon a termés az aszályok miatt elpusztult. Nem tudták már a megnött népességet táplálni. Ezért a lakosság inkább kivándorolt a gyarmatokra ezzel lefektetve a későbbi nagy kultúrák alapjait. Ataiszt i.e.5070 körül érte utól a végzett. Egyre több lett a földrengés. A kontinensen beindult a vulkánizmus. Elsüllyedt a kontinens.

De Ataisz sámánjai előre jelezték a katasztrófát. Beszéltek azokkal akik kiemelték Ataiszt a tengerből és megtették a civilizáció bölcsőjének. Ataisz vezetői nagy hajókat építettek és evakuálták a kontinenst. Hamarosan Ataisz elsüllyedt szörnyű földrengés, tűzáradat, az özönvíz kiséretében. De a túlélők szétszéledtek a Földtön hogy máshol folytassák.

http://photoarchive.hu/hunok/ataisz/ata06.html

2013. október 22., kedd

Vajk, a hitehagyott.







Bognár József: Vajk, a hitehagyott. Kényszerek és lehetőségek a X-XI. század fordulóján.



Ha az árpádi bejövetelt követő mintegy száz évet kívánjuk megérteni, feltérképezni, akkor legjobb, ha először felvázoljuk a korabeli Európát. Képzeljük magunk elé Európa földrajzi képét, ne a mai politikait, mert az félrevezet. Mi volt a politikai helyzet a korabeli Európában?





Menjünk nyugatról kelet felé. Az Ibériai félszigeten az iszlám uralkodott. A brit szigeteken féltucat keresztény angolszász fejedelemség vívta egymással élet-halál harcát. Skandináviában még pogányok a vikingek, a későbbi norvégok, svédek, dánok. A Baltikum szintén pogány. A mai Franciaország, Benelux-államok, Németország, Svájc, valamint Itália nagy része a Római Birodalomhoz tartozott. Szicília, Szardínia iszlám kézen volt. Dél-Itáliában és az Adria mentén mindkét oldalon Bizánc az úr. A Balkán Horvátország kivételével szintén Bizánchoz, a Kelet-Római Birodalomhoz tartozott. Mi voltunk a Kárpát-medencében, és nyugati határunk az Enns-folyó. A keresztény Lengyelország velünk együtt alakulgat. Tőlünk keletre besenyő és más rokon népek, vagyis a mi kultúrkörünk. Észak-Keletre pedig a Kievi Rusz viking eredetű nemessége szinte állandó szövetségesünk, néha dinasztikus ellenfelünk. A Bizáncban székelő császár törvénytelennek tartotta a nyugati "pályatársát". Kapcsolatra is alig volt hajlandó vele, nemhogy szövetkezett volna, mondjuk ellenünk. Vagyis valamiféle komplex és dinamikus keresztény Európáról abban az időben beszélni utólagos belemagyarázás.

Hogy a két császár összefogásának lehetősége fennállt volna ellenünk, ez nem több utólagos fantáziálásnál. Egymásnak sokkal nagyobb ellenségei voltak, mint nekünk együttvéve. És akkor még a kor többi kellemetlenségeiről (arabok, vikingek, lázadó hűbéresek) nem is beszéltünk. Jellemző a két császár viszonyára, hogy Nikeforosz bizánci császár 968-ban I. Ottó követét a rangsorban hátrább ültette egyik hűbéresénél, a bolgár fejedelem követénél, azzal az indokkal, hogy a nyugati császár nem római, csak longobárd. Ilyen feltételek mellett tehát kényszerítő körülmények nem nagyon voltak számunkra (lét vagy nemlét alapon) a kereszténység felvételével kapcsolatban. A skandinávok a XIII. században krisztianizálódtak, a baltiak még később. Litvánia például 1400 körül. Őket tehát 1000-ben még senki sem kényszerítette, csak bennünket, a kor meghatározó nagyhatalmát? Ha viszont mi akkor nem térünk meg, akkor valószínűleg ők sem, soha. Vagyis az ő esetükben is mi voltunk a kulcskérdés. Ugyanis éppen a mi krisztianizálódásunk súlyosbította az ő helyzetüket. Ennek ellenére még századokig tartották magukat. És mivel erővel bennünket nem lehetett kiirtani, ezért jött a régi trükk az asszonnyal, Bajor Gizellával, a belső bomlasztással.



Nyugat-Európával kapcsolatban Római Birodalomról beszéltünk a X. század elején, noha úgy tanítják nekünk régóta, hogy a Nyugat-Római Birodalom 476-ban megbukott, megszűnt. Igen, valóban, de csak a mesében és egyes történészek agyában. A valóságban viszont nem történt akkor más, minthogy Odoaker gót vezér megbuktatta Romulus Augustulus császárt. Volt már ilyen korábban is, és lett még néhányszor. A Birodalom ugyanis nem szűnt meg. Az adminisztráció tovább működött, a területet a "kelet-római" császárok nevében kormányozta Odoaker éppúgy, mint Teodorik, s minden utóduk jogosan, aki később is a mindenkori császár uralma alatt élt, úgy tudta még sok évszázadon keresztül, hogy a Római Birodalom létezik, ő pedig annak a polgára. Nagy Károly nem frank császár volt, hanem frank eredetű római császár. Miként a Hohenstaufenek vagy a Habsburgok is római és nem "német-római" császárok voltak. Mindez csak XIX. századi kitalálás. Közben persze létezett a római jog stb. Az, hogy néha interregnumos korszakok voltak, az, hogy szép lassan csökkent a birodalom területe és egyre nagyobb lett benne a német túlsúly, ami a westfáliai béke (1648) után vált szinte teljessé, az semmit nem jelent, pontosabban csak a maradék birodalom elnémetesedését, római tudatának egyre felszínesebbé válását, talán lassú megszűntét, de nem jogi értelemben. Az elgörögösödött kelet-római birodalom is végnapjaiban (1453) alig terjedt túl Konstantinápolyon, de attól még jogilag és ténylegesen is létezett. A Nyugat-Római Birodalom is sorra vesztette el itáliai, galliai stb. birtokait, s húzódott vissza a német területre egészen 1806-os (!) megszűnéséig. A Birodalmat de facto és de iure ugyanis Napóleon szüntette meg, minden más vélemény csak a helyzet nem kellő ismeretét mutatja. Miért fontos ez?



Európa fogalmával kapcsolatban történetírásunk ugyanis az akkori Európát politikai értelemben úgy kezeli, ahogy csak évszázadokkal később, nagyjából a reneszánsz óta lehet. Mivel az akkori ember nem Európában, hanem római birodalomban vagy kereszténységben gondolkodott, és úgy tudta, abban él. A kettőt gyakran azonosítva, bár a jobbak mindig tisztában voltak azzal, hogy e két fogalom teljesen nem fedi egymást, hiszen már akkor is voltak a birodalmon kivül keresztény államok, például Örményország, Etiópia stb. Az akkori ember két megkülönböztetést tett: a birodalmon belül, illetve kívül, a kereszténységen belül, illetve kívül. Vagyis a limesen (a birodalom korábban tényleges, később egyre inkább csak szimbolikus, de jogi értelemben mindenképpen érvényes határán) kívül és belül.







Az ún. kalandozásokkal kapcsolatban több dolgot is le kell szögezni. Mindjárt el kell felejteni a magyarság e talán legragyogóbb korszakával kapcsolatban a legkisebb lelkifurdalást és kisebbrendűségi érzést. Legyünk rá mindenekfelett büszkék. Keresztény alapozottságú történetírásunk csak az augsburgi vereséget (955) próbálja belénk verni. A mintegy ötven megnyert csatánkról semmit nem tanítanak. Ez olyan, mintha a francia iskolákban Napóleonról csak azt tanítanák, hogy húsz éven át fosztogatott Európában, aztán szerencsére Waterloonál tönkreverték.

Rabló hadjáratok voltak "kalandozásaink"? Igen is, és nem is. Minden háború rabló hadjárat. Bízzunk benne, hogy őseink is minden sikeres útjukról jól megrakodva tértek haza. Egyébként szinte minden hadjáratunk szövetségben történt. Akcióink terepfelmérések, megelőző csapások is voltak. Kísérletek arra, hogy környezetünkben senkinek ne lehessen túlhatalma. E terepfelmérések is az árpádi bejövetel előtt kezdődtek. Vajay Szabolcs 862-től, Kristó Gyula 876-tól számítja a "kalandozásokat". E hadjáratokról tudjuk, hogy minden évben voltak, néha egyszerre több irányban is. Az utolsó évnek 970-et szokták tekinteni, bár nyugat felé később is komoly harcok dúlnak. Igaz, hogy azok belpolitikai okok miatt elsősorban visszavonuló utóvédharcok voltak. Figyelemreméltó, hogy a kárpát-medencei sírleletekben nem találtak még nyugatról származó megmunkált nemesfém kincseket, ami azt mutatja, hogy a zsákmányolt nemesfémeket itthon azonnal feldolgozták arany- és ezüstműveseink. Csak néhány esetben találtak pénzérméket, melyeket ruhadíszként használták egyszerűbb ízlésű őseink. A régészeti leletek elődeink ún. bálványimádását is cáfolják. Ugyanis semmi ilyen tárgy nem került elő sírokból.



Impozáns együtt látni ezt a mintegy hetven évet (899-970), álljon itt a "kalandozások" listája. Mint már hangsúlyoztuk, minden évben volt hadjárat, csak nem mindegyikről vannak adatok. Ezért nem teljes a lista, és így néha csak magát a kalandozás tényét tudjuk, semmi mást.





899. szeptember 24. Itália, a brentai csata, győzelem Berengár király ellen

900. itáliai hadjárat, Modena feldúlása, Velence megtámadása

901. Karintia

902. Morvaország, II. Majomir legyőzése, halála

904. Támadás Berengárral szövetségben III. Lajos császár ellen.

906. Szászország, a szláv dalamancok hívása

907. július 4-6. A pozsonyi győztes csata a bajor herceg vezette egyesült keresztény csapatok ellenében, amelyben több ezer harcosa mellett elesik maga a bajor herceg, 19 grófja, a salzburgi érsek, 2 püspök és 3 apát. E győzelem biztosította kárpát-medencei uralmunkat. Ettől az időtől a magyar határ nyugaton az Enns folyó, melyet 970-ig idegen csapatok szinte nem léptek át! Ez a győzelem biztosította megmaradásunkat. Ez történelmünk legjelentősebb csatája

908. augusztus 3. A türingiai Eisenachnál győzelem a türingiai őrgróf serege ellen, elesik az őrgróf is, Freising feldúlása

909. Svábföld, vereség Rottnál Arnulf bajor hercegtől

910. junius 12. Győzelen Augsburgnál a sváb-alemannok (erről a csatáról nem tanulunk, csak a negyvenöt évvel későbbiről), június 22-én győzelem Rednitz mellett a frankok ellen, mindkét csatában elesnek az ellenséges seregek fővezérei is, visszafelé vereség a bajoroktól Neuchingnél

911. hadjárat Burgundiába, Aargau

912. hadjárat Türingiába és Frankföldre

913. hadjárat Burgundiába, visszafelé újra vereség Arnulftól az Inn-nél

914. Arnulf Magyarországra menekül

915. hadjárat Svábföldre, Szászországba, Türingiába egészen Dániáig, közben Bréma felgyújtása, illetve hadjárat Itáliába X. János pápa hívására

916. Arnulf első visszasegítése Bajorországban (végleges a következő évben)

917. január 21-én Basel lerombolása, Elzász, Lotharingia, a remiremont-i apácák bedobálása a jeges Moselbe, támadás Bizánc ellen és győzelem ellenük Ankialosz mellett

919. Szászországban győzelem Püchennél Henrik herceg ellen, majd hadjárat Lotharingiába

920. Itália

921. Verdun felgyújtása

922. Végig Itálián, Veronánál győzelem Berengár ellensége, Rudolf ellen

923. Újra Itália

924. Szászország, Itália, ott Pavia felgyújtása

926. Bajorország, Svábföld (Szent Gallen elfoglalása május elsején) Lotharingia, Ardennek, egészen az Atlanti-óceánig

927. Itália, X. János pápa testvérét, Pétert segítjük vissza Rómába, közben 924-től kilenc éves béke Henrikkel az ő kérésére, amiért adót fizet

933. Itália, Szászország, az elmaradt (!) csata Merseburgnál, amit egyes szakemberek magyar vereségnek állítanak be

934. hadjárat Metzig, délre pedig Bizáncig

935. Burgundia, Aquitania, Itália

937. Bulcsú hírneves hadjárata: Frankföld, Szászország, Lotharingia, Reims, Sens, Orleans, le az Atlanti-óceánig, visszafelé Burgundia, Itália, győzelem Capuanál

938. Szászország, Türingia, vereség Drömlingnél

939. Itália Rómáig

940. Itália, vereség Rietinél a longobárdoktól

942. Itália, Provance, át a Pireneusokon, Hispánia, ott a leridai arab vár ostroma

943. Bizánc, öt év béke velük, közben vereség Welsnél Berthold bajor hercegtől

947. Itália, Otrantóig Taksony vezetésével

948. Bajorország

950. Henrik bajor herceg seregével átlépte az Enns folyót! - Eredménytelenül

951. Itália, Aquitania

954. Bajorország, Frankföld, Németalföld, Burgundia, Itália

955. Bajorország, vereség Augsburgnál

958. április 11. Bizánc (Botond)

961. Makedónia

965. Trákia

968. Hadjárat Bizáncig

970. Trákia, vereséget szenved a bizánciaktól az egyesített viking (rusz)-besenyő-magyar-bolgár hadsereg. De később is például:

976. Győzelem a bolgárokkal szövetségben Bizánc ellen



Összesen 48 hadjáratról tudunk, amelyből 38 nyugat felé, 10 déli irányba történt. Másfelé is voltak hadjáratok, csak azokról nem maradtak fenn semmilyen adatok. Nem közismert, hogy csapataink azért tudtak néha mesésen gyorsan - pár nap alatt - például Lotharingiába érni, mert a gyülekezési helyünk nem a Duna-Tisza közén volt, hanem a mai Ausztriában, Trangaunál. Ennyire nyugatabbra volt katonai súlypontunk. Innen 3 nap alatt elérték gyors lovaikkal a Rajnát!



Érdemes a 955-ös augsburgi csatánál kicsit elidőzni. A hivatalos - keresztény alapozottságú - történetírás szerint ott megsemmisült Bulcsú és Lehel serege. Fogadjuk el ezt ténynek. Annak ellenére, hogy e megállapításban nyilván több az ideologikus elem, mint a tényszerű. Viszont akkor érthetetlen, hogy a győztes birodalmi sereg miért nem támadta meg az akkor szintén Bajorországban lévő Taksonyt és seregét. Hagyták őket békésen hazamenni, ami akkor nem is volt Augsburgtól olyan messze. Elég volt csak az Enns folyót átlépni. Attól keletre már ötven éve töretlen volt a magyar szupremácia. Az is érthetetlen, hogy a győztesek mindjárt melegében miért nem támadták meg a pogány Magyarországot? Miért nem akartak azonnal kiverni minket Európából? Így lett volna logikus. Ennek ellenére két emberöltő telik még el, mikor a Kárpát-medencét nyugatról először keresztény támadás éri, ráadásul a keresztény Magyarországot. A későbbi Szent István keresztény országát támadják meg, nem a "megvert" pogányt. Milyen érdekes!



Taksony haláláig (970) tehát változatlanul az Enns folyó a nyugati határ. Géza hatalomra kerülésével változott a helyzet. De akkor se nyugati nyomás, hanem belpolitikai okok miatt. Géza ugyanis egyeduralomra törekedett. Ezért kifelé, így nyugat felé is defenzív politikát folytatott. Például fokról-fokra vonta vissza erőit a Lajta és az Enns folyó közötti részről. A németek pedig ennek hatására kezdtek e területeken berendezkedni, létrehozva különféle őrgrófságokat. Géza azért néha - látva a nagy német mohóságot - visszaütött. Például 985-ben Melknél. De belharcai miatt, melyek abszolút dinasztikusak voltak, sorra adta fel pozícióit, hogy befelé szabad keze legyen. E cél keretében kezdték az országot nyugatról elözönleni idegen lovagok, papok. Megkeresztelkedésének is ez volt döntő oka. De nála ez még csak érdek volt, ha úgy tetszik ösztönös machiavellizmus, fiánál vált fanatikus meggyőződéssé. Vajk volt a magyar történelem első bolsevikja ("a múltat végképp eltörölni..." szellemében). Totalitárius agyával igazi tabula rasa-t akart csinálni. E "szent" király adta fel bajor sógorainak a Bécsi medencét, mintegy viszont nászajándékként a Gizellán keresztüli szövetségért. Azt mondják róla, sohasem vesztett csatát. Lehet. Viszont vesztett területeket. Érdekes "örök győztes"... Leginkább Pürrhoszhoz hasonlít.



A keresztény apologetika Julianosz császárt hitehagyottnak, aposztatának szokta nevezni, mert a gyerekkorában rákényszerített keresztény vallástól megszabadult, s visszatért ősei hitére. Vajon nem inkább Vajk volt a hitehagyott, aki nem csak ősei hitét és a Vérszerződést tagadta meg, de még a teljes magyar kultúra kiirtását is életcéljának tekintette. Vajk 997-es hatalomra kerülésével új helyzet állt elő. Ő Magyarországon úgy működött, mint mondjuk 1945 után Rákosi. Egy idegen ideológiát terjesztett erőszakkal, idegen segítséggel. Hatalomra jutása törvénytelen volt. Az ősi jogfelfogás, a szeniorátus elve alapján a hatalom Koppányt illette volna. A későbbi keresztény krónikák a keresztény felfogást, a primogenitúra, az elsőszülöttség elvét tekintették mérvadónak, s utólag jogszerűnek. Ez olyan volt, mint manapság Amerika ténykedése Irakban, ahová saját ideológiáját, értékrendszerét kivánja bevezetni, a "vérfertőző" irakival szemben. Vajkot keresztény alapozottságú hivatalos történetírásunk mint államalapítót élteti. Viszont akkor fennmarad az a szerény kérdés, hogy Géza vagy Taksony miféle állam élén állt? Mi volt az ő "urszáguk"? A korábbi századokkal ellentétben a II. vatikáni zsinat óta a katolikus egyház manapság a békésebb arcát mutatja, még visszamenőleg is. A "harcos egyházat" felváltotta a szerető, megértő, karitatív egyház. Ami persze nem más, mint egyszerű taktika. A megrendült helyzetű egyház saját érdekében a megrendült helyzetűek jogát hirdeti önmaga érdekében. Túl akarja élni saját eljelentéktelenedését. Ezért is annyira nyitott, ökumenikus. A cél a túlélés, a helyzetben maradás. Az ideológiát pedig ennek megfelelően súlypontozzák át. Vajk-István kapcsán ma már azt is tagadják, hogy a Koppány elleni harc és a térítés vérfürdővel járt. Becslések szerint e "német-magyar háborúban" a magyarság 15-20 százalékát irtották ki - az "üdvösség", a "szeretet" és a "haladás" jegyében. Joggal nevezi Szent Istvánt csak Véreskezű Vajknak Határ Győző. Amit persze ma már tagadnak, de még az 1938-as Szent István emlékkönyvben, melynek szerkesztője Serédi Jusztinián hercegprímás volt, a katolikus Hóman Bálint büszkén a "pogányirtó" Szent Istvánról lelkendezett. De manapság kínos humanista világunkban Koppány négyfelé vágatása Jézus nevében, Tonuzoba és felesége élve eltemetése hasonlóan magasztos eszme érdekében, vagy emlékezzünk a kirívóan kegyetlen szent istváni törvényekre, elpusztított ősi kultúránkra, táltosaink legyilkolására stb. Márfi Gyula veszprémi érsek nemrég Koppány és Vajk harcát csak egyszerű hatalmi harcnak nevezte Hómanék pogányirtásával szemben. Vagyis valamelyikük nem mond igazat... Új történelmi adatok e kérdésről ugyanis nincsenek. Koppánnyal kapcsolatban ezer év után is rossz a keresztény egyház lelkiismerete, amely a keresztény "ressentiment", a "szeresd ellenségedet" jegyében még áldozatának sem tud megbocsátani. Ezért logikusan csak a gyűlölete marad, lelki higiéniája érdekében. A keresztény magyar is gyakran gyűlölettel tekint a nem keresztény magyarra, mert a keresztény elnyomja benne a magyart. Keresztény identitása a meghatározóbb. Noha krisztusi alázatot szajkóz, a gyűlölet mellett le is nézi a nem keresztényt. Igaza van Carl Sagannak. A kereszténység úgy hat népekre, egyénekre, mint egy agyműtét. Más emberré válnak, elszakadnak gyökereiktől, múltjuktól, nemzetüktől, néha egész civilizációkat tagadnak meg.



Egyébként érdekes államalapítás az, amelynek során a legfontosabb, agyonszajkózott tett a püspökségek felállítása, a dézsma bevezetése, a templomok építése volt. Szent István, a "nagy uralkodó" mítosza elgondolkodtató Vászoly esetében is. A minden szempontból törvényes utód megvakíttatása - a kereszténység érdekében - jól mutatja, hogy szentünk politikája keresztény lehetett, de nemzeti semmiképpen. Nem királya, nem vezetője volt a nemzetnek, hanem idegen érdek helytartója. Nem nagyon érthető, hogy noha Vászolyt gyakran nevezik keresztény nevén Vazulnak is, akkor itt miféle pogányságról van szó az ő esetében? Vazul, ha talán nem is volt buzgó keresztény, de feltehetően lett volna annyira pragmatikus, mint a hugenotta Navarrai Henrik, akinek Párizs megért egy misét. Vagyis valami másnak kell az ő esetében lennie, amiért István általa az Árpádok kiirtására törekedett. Egyesek a Vászoly-fiak "kimenekítését" az országból is valamiféle nagy érdemének mondják Vajk-Istvánnak. De ha egy nagy és erőskezű uralkodó saját birodalmában, saját feleségével szemben nem tud három ilyen fontos személyt megvédeni, az mitől olyan kiváló? Ha Gizellának ilyen nagy befolyása volt, akkor férje igencsak papucs lehetett. De a legfontosabb ideológiai szlogen "szentünk" nagyságának bizonyítására az, hogy "általa csatlakoztunk Európához". Viszont már korábban írtuk, hogy akkor politikai értelemben még nem volt Európa. A Római Birodalom volt, de ahhoz nem csatlakoztunk, mindössze a kereszténységhez. De akkor már az etiópok is keresztények voltak, és mindmáig nem nevezik ezért európainak magukat! A birodalomhoz való csatlakozás normális esetben (lásd: gótok, burgundok, frankok stb.) úgy történt, hogy a császár befogadott egy népet, amely neki hűbérese lett, viszont cserébe megvédte. Vajk-István azonban - és erre büszkék vagyunk! - nem lett a császár alattvalója, "csak" a pápáé. Amire az apologéták azt szokták mondani, hogy ez "égi" istennek történt alárendelés, ami nem megalázó. Lehet, de a másik sem volt az a kor felfogásában. A csehek vagy a lengyelek elég jól viselték. Adót viszont István urunk is fizetett égi felettese földi helytartójának.



Elgondolkodtató a Szűz Máriának vagy Boldogasszonynak tett felajánlás is. E tény egy keresztény hívő számára nyilván szép és felemelő dolog, de egy reálpolitikusnak igencsak szánalmas megoldás. Az "államalapítónak" ennyire nem volt realitásérzéke? Akkor ő még III. Károlynál (1711-1740) is rosszabb politikus volt. Ő lánya trónöröklését nemzetközi szerződésekkel kívánta biztosítani. Tudjuk milyen eredménnyel... Bár neki legalább volt egy intelligens hadvezére és államférfija, a Savolyai herceg. Ő ugyanis a nemzetközi szerződések helyett azt javasolta urának, hogy tele kincstára legyen, és kétszázezer katonája, ez ugyanis hatékonyabb. A nemzet megvédése is könnyebben ment volna, ha egységes, és nem ülnek idegenek a nyakán. De ez ellen éppen István tett legtöbbet. E tettével ugyanis, mármint a pápáknak történt önalárendelésével, megkérdőjelezte a korabeli "Európa" hierarchiáját, amivel kiélezte a viszonyt a császárral. Igazán nem is lehet érteni, miért tette. Az, ami a "súlyos" augsburgi vereség után se következett be a pogány Magyarországgal, István idejében kétszer (1018, 1031) is nyugatról érte támadás a keresztény Magyarországot.





Mert a császár nem tűrhette tekintélye, hatalma csorbítását egy a kereszténységbe éppen csak betért neofita által. A korszellem nem engedte. István utóda, Orseolo Péter talán e lehetetlen helyzetet látva lett a császár hűbérese, bár ez rajta ostoba belpolitikája miatt nem segíthetett. Nagyjából Könyves Kálmán korára "higgad le" a császár. Addigra vette tudomásul a tőle független keresztény magyar államot.

A mai Magyarországon minden évben megünnepeltetik a szent istváni államalapítást, mivel a hatalmon levők annak folytatásaként tekintenek saját hatalmukra. Amivel csak az a baj, hogy szentünk halála után azonnal összeomlott állama, majd szándékaival ellentétben az általa megsemmisítésre ítélt Vászoly-leszármazottak alkotnak szilárd hatalmat, államot Magyarországon. Vagyis "hála a nagy uralkodónak", történelmünk mindjárt a szent halála után más irányt vett, vagyis a "hatalmi harcot" (Márfi Gyula) nem István nyerte, hanem ellenfelei - a nemzet szerencséjére. "Csak" az volt a probléma e győzelemmel, hogy a papok időben váltottak, a győztes mellé álltak, és továbbra is a nyakunkon maradtak. Az Istvánhoz valójában semmi módon sem köthető Szent Korona-kultusz is egy utólagos mítosz az "istváni helyzet konszolidálására".



Érdekes az istváni választás is Bizánc és Róma között, ebben is "előrelátó" volt "nagy királyunk". Képzeljük el a két "ajánlatot". Róma akkor egy legfeljebb tíz-húszezres piszkos kisváros a maga teljes bigottságában, ahol a legszínvonalasabb kikapcsolódás a teljesen mindennapos eretnekgyilkolászás és a pápák s családjaik egymás elleni harca, nem ritkán vérfertőző élete volt. Ezzel szemben állt az akkori milliós Bizánc a csillogásával, ahol persze szintén nagy volt a papok hatalma, de még antik hagyományként voltak színházak, könyvtárak, virágzó gazdaság stb. Istvánunk pedig mégis az előbbit életformát választotta maga és "népe" számára. Ez bizony vagy tudatlanság, vagy bigottság volt a részéről. Feltehetően mindkettő. Ez a választás olyan volt, mintha ma valaki a perspektívát nézve inkább választja Észak-Koreát lakhelyéül, mint Ausztriát. Nyilván ilyen elszánt, elvhű ember is akad, de egy egész nemzet számára ez meglehetősen békaperspektíva. István esete talán annyiban érthető, de nem menthető, hogy ő a korabeli keresztény világba csak a nyugati, akkor alakulgató lovagi kultúra által nyert beavatást, amely nem terjedt ki még az írás-olvasás elsajátításáig sem. A parancs (a vallás) viszont megfellebbezhetetlen volt. Egyszerű, nem túl tagolt agyú lelkeknek pedig ennyi mindenkor elég.



A Koppány-Vajk konfliktus kapcsán napjainkban egyre gyakrabban hallható az a vélemény, hogy Koppány bizánci keresztény volt, noha erre semmilyen adat nincs. Például mi volt a keresztény neve? Az, hogy egykori hatalmi övezetében korabeli templommaradványokat találtak, semmit nem jelent. De Bulcsú kapcsán is lelkendeznek azon, hogy ő is keresztény lett Bizáncban 948-ban. Az ő keresztény nevét se tudjuk. Arról nem is beszélve, hogy az olyan bizánci híradásokat rendre elhallgatják, melyek arról panaszkodnak, hogy Bulcsú nem vált kereszténnyé egy kis sós víztől. Miként Géza sem. Vele kapcsolatos egy talán korabeli jellemző monda e kérdésről. Már "keresztény volt", mikor egyik pap megrótta, hogy még áldoz a pogány isteneknek is. Mire azt felelte: elég gazdag ahhoz, hogy több istennek áldozzon. És itt ez a lényeg. A pogány szemlélet szerint minél több isten jóindulatát meg kell nyerni, nem csak egyét. Ők elfogadták a keresztény isten támogatását is, de nem mondtak le a többiről se. Bulcsú is így gondolkodott. A csillogó Bizánc tetszett neki (jobb ízlése volt Vajknál), gondolta, akkor azok istene is hatalmas, hát egy kis hókusz-pókuszt megér, ha megnyeri annak is a jóindulatát. Viszont Koppány esetében még erről sem beszélhetünk. Pogány magyar templomokat pedig nem azért nem találnak, mert Koppány stb. keresztény volt, hanem mert őseink nem építettek: ligetekben, fák tövében, forrásoknál stb. áldoztak. Túl kellene már lépnünk ezen a mindenben kereszténységet és Jézuskát kereső és találó megrögzöttségen. "Magyarország az az ország nagymacska, amelynek megvan a maga forró kásája - az elaggott zsidókereszténység vallásszédelgése, és ez a macskaország ezt az ő forró kásáját behúzott körömmel, állhatatosan kerülgeti"(Határ Győző).



A magyarság ősvallásával kapcsolatban mostanság "ősi monoteizmusról" beszélnek egyes kutatók. Legfőbb érvük, hogy magyar istenek nevei nem maradtak fenn. Vagyis sumér vagy görög analógiára képzelik el ősi hitünket. Ezt viszont semmi pozitív bizonyítékkal nem tudják alátámasztani. Inkább tűnik valószínűnek az, hogy őseinknek nem volt antropomorf istenképük. Nyelvünk által megőrzött tények legalábbis erre utalnak. Őseink csak megneveztek bizonyos természeti jelenségeket, tiszteltek természetfölötti erőket. Ráadásul az ilyen megnevezések (pl. ármány, íz) is átvételek más kultúrákból. Őseink világképe még leginkább a kínaival rokonítható, ahol szintén vannak "felsőbb erők", de személyes istenek nincsenek. A magyar ősi hitet tehát nem csak azért nehéz rekonstruálni, mert a keresztények kiirtották. Arról nem is beszélve, hogy ha a Vérszerződésre gondolunk, amely hét törzs, hét nép és valószínűleg hét mitológia egyesülése volt, akkor még érdekesebb a helyzet. Ehhez tegyük hozzá még az akkori korok kozmopolita vallásait (kereszténység, manicheizmus, iszlám, buddhizmus), azok esetleges hatásait. És akkor látjuk mennyire komplex kérdéssel állunk szemben.



A szent istváni mű mindmáig bennünket talán legjobban sújtó darabja az Intelmek nevű "eligazításunk" a miheztartás végett. Az Intelmekről úgy tanítják, hogy Szent István iratta fiának Szent Imrének. E műről azonban az egész Árpád-kor nem tud. A XV. században került csak elő, magyar törvényekhez volt hozzácsapva. Elsősorban ebből következtet a "kegyes" történetírás arra, hogy Istvánnak köze van hozzá. Ezt evidenciaként kezelik tudósaink. Ennek ellenére sokan foglalkoznak vele, mindenekelőtt szövegelemzések formájában, hogy bizonyítsák is. Igen érdekes egy írás. Állítólag 1020 körül írták, viszont mind a tíz fejezetének kezdő sorai - "In nomine sancte Trinitatis et individuae Unitatis" - XII. századi szófordulatok. A tíz fejezetből az első hat az egyházról szól. Arról, hogy mi a kötelessége az uralkodónak a papokkal szemben - fordítva semmi. További négy a világi országnagyokról. A nép, a nemzet nem létezik. A szerző sohasem használja "István országa" esetében a regnum (királyság) szót, helyette az alacsonyabb rendű comitatusról (tartomány) beszél. Ez akkora sértés, szinte elképzelhetetlen, hogy ilyet bárkinek elnéztek volna. Aztán István fiát az "előző királyok" követésére buzdítja. "Eleink követését a királyi méltóságban a nyolcadik hely illeti meg. Tudod, hogy mindeneknél nagyobb királyi ékesség az előttünk valóknak törvényeit követnünk és tisztes szülőinknek szerinte cselekednünk. Mert ki is megveti eleink törvényeit, annak nincs gondja, az isteni törvényekre sem... Mert nehéz neked eme tartománynak uralmát tartanod, ha nem leendesz az előtted uralkodó királyok szokásainak követőjévé." Vagyis a pogány fejedelmeké? Más elődök ugyanis nem lehetnek az ő esetükben. Azt hiszem, ez elég világos szöveg, bár az apologetikusok erre azt mondják, hogy a szerző "úgy általában" gondolt a korábbi mindenféle keresztény uralkodókra.... Persze ezt bizonyítani nem tudják, csak valahogy meg kell magyarázni a magyarázhatatlant. Viszont nem értem akkor a "szülők követését". Azt is csak úgy általában kell érteni? Az egész hozzáállás hasonlít a bibliamagyarázásokra. Ott soronként és a pillanatnyi érdekek alapján döntik el, hogy mikor kell szó szerint vagy csak szimbolikusan érteni az "igazságot".


Elgondolkodtató, hogy az uralkodó a trónörökösnek nem teszi kötelezővé az utód nemzését. Talán ez az egy, amiben Istvánra és fiára ismerhetünk az intelmekkel kapcsolatban. Vazul és fiai esetében is láttuk, hogy Vajk-Istvánt az Árpád-ház és azon keresztül a nemzet sorsa nem érdekelte, csak a kereszténységé. Az ő gondolkodásának súlypontja a kereszténységben található, nem a nemzetben, azt szolgálta, nem a népét. A vendégekkel (hospes) kapcsolatos megjegyzése évszázadok óta manipuláció tárgya a nemzet felbomlasztása érdekében. Annak idején a hospes kizárólag csak a papokra és lovagokra vonatkozott, nemzetiségekről szó sem volt. Az Intelmek egy közönséges fejedelmi tükör rengeteg betoldással, feltehetően a XII. századból. Lehet, hogy valami hasonló István udvarában is volt, de hogy ez a szöveg nem Magyarországon készült, az nyilvánvaló. Legvalószínűbb lotharingiai ill. burgundiai eredete. Szerzője egyetlen olyan fogalmat (rang, hivatal stb.) nem használ, nem ismer(?), amely magyar hovatartozást mutatna. Ennyit ne tudott volna egy itt élő főpap? Egyébként az egész szöveg annyira nemzetidegen, azt semmibe vevő, hogy ha ennek ellenére mégis köze lenne szentünkhöz, akkor az ezért szégyellje magát. Olyan ez a kioktatás, mint egy öreg janicsár eligazítása egy janicseri-oglu (janicsárinas)

számára. Hiába szajkózzák az apologéták állandóan. Szó sincs benne semmiféle nemzeti megmaradásról. Egy steril udvari szöveg papokról és udvari emberekről. Mintha egy "tartomány" csak azokból állna.



Szent István mentette meg a magyarságot? Az ő műve, amely halálakor azonnal összeomlott? Miatta maradtunk fenn? De hiszen addig oly jól elvoltunk. Legtöbb nyomorúságunk éppen vele és miatta kezdődött.


http://vilagnezet.blog.hu

2013. október 21., hétfő

Az ősmagyarok hitvilága.



Az ősmagyarok vallása, a kereszténység előtti hitvilága nagyrészt ismeretlen, csak egységet nem alkotó mozaikokban maradt fenn. Az ősi belső-ázsiai vallási világkép a magyar nép mentalitásában még ma is ott él, töredékei megtalálhatók a néphit, a népmese és a népszokások körében. Maga a “mitológia” szó eredeti jelentése “titkos beszéd” volt, olyan dolgokra vonatkozott, amelyeket az ember nem tudott kifejezni. Származtatott jelentése “hitrege”, amely a hajdanvolt hitvilágába enged bepillantani; az Isten, az ember, a lét kérdéseire keres magyarázatot. Soha nem légből kapott dolgok ezek, hanem egy titokzatos ismeretanyag, amelyet beláthatatlan időkön keresztül a generációk egymásnak adtak át. A rokonnépeknél való analógiák kutatása azért olyan fontos, mert a mitológia olyan, mint egy nyelv, melynek hasonlósága minden különbözősége ellenére is rokon eredetre mutat. Őseink hitvilágába némi bepillantást engednek a régészeti feltárások, a korabeli auktorok és a huszonnegyedik óra után itt-ott fennmaradt hiedelem-töredékek, de ősi, immár elveszett csodálatos vallásunk és hitvilágunk egészét már senki sem tudja rekonstruálni, megismerni. Csak mozaikokból következtethetünk arra, ami elveszett, de ma is ott él a magyar nép mentalitásában és a legfelső lényhez való sajátos viszonyában. Úgy szokták mondani, hogy “mi magyarul vagyunk keresztények”.



Az ősmagyarok vallásáról

Felvetődik a kérdés, hogy miért nem maradtak fenn ősi magyar istennevek? Azért, mert ilyenek soha nem voltak. A magyarok ősei egyistenhívők voltak, egy Istent imádtak, a világegyetem teremtőjét, vagy ahogyan azt Anonymus nevezi: “a mindenek Urát”. Egyedül hozzá fohászkodtak és csak neki mutattak be áldozatokat. Theophylaktosznál ezt olvassuk: “A turkok (magyarok) csupán azt imádják és nevezik Istennek, aki a világmindenséget teremtette”. Ibn Fadlan pedig azt írja, hogy “a magyarok az égben lakozó Istent mindeneknél feljebbvalónak tartják”. Ugyancsak Anonymusnál olvassuk, hogy “Árpád vezér, akinek a mindenség Istene volt a vezetője…Tas, Szabolcs és Tétény látták, hogy az Isten győzelmet adott nekik… az isteni kegyelem volt velük”. Kézai Simonnál írta le, hogy hadba híváskor “Isten és a magyar nép szava” szólt a kikiáltók hangján. A Lehel-mondában pedig azt találjuk, hogy “Mi a nagy Isten bosszúja vagyunk”. A Képes Krónika, a Budai Krónika és Thuróczy János krónikája a magyar honfoglalást így kezdi: “Árpád a mindenható Isten kegyelmét kérte…” A kereszt jelét ott találjuk a honfoglalás kori bezdédi tarsolylemezen, a honfoglalás kori nők nyakában bizánci kereszt formájában és a szabadkai magyar temetőből származó öv csatján áldást osztó aggastyán alakjában. Őseink akár közép-ázsiai, akár későbbi, főleg kaukázusi tartózkodási helyén megismerkedtek a kereszténységgel, hiszen kaukázusi szomszédjuk, az örmények 285-ben vették fel a kereszténységet; püspökeik az onogurok között is térítettek. Prümwart püspök 926 táján Sankt Gallenben, Szent Wikbert pedig 954-ben a kalandozó magyarok között térített. A Cyrill és Metód-legendákban 860-ban a magyarok a keresztény vallás ismeretéről tettek tanúságot. A történeti források feljegyezték, hogy 945-948 táján Bulcsú és Tormás (Termacsu), majd 953-ban Gyula törzsfő Konstantinápolyban megkeresztelkedett, Ajtony, Géza és István pedig Vidinben vették fel a keresztséget.



A pusztában élő népek egyistenhívők, de az Istennel a szellemi világ lényeinek személyén vagy a táltosokon keresztül tartják a kapcsolatot. Tudják, hogy a Teremtő “ott van” közöttük, szertartásaik egy része mégis a szellemi világ lényeihez kötődnek. Ott élnek szoros kapcsolatban a természettel és tisztelettel adóznak a természet elemeinek anélkül, hogy azokat bármilyen módon imádnák. A menny, az égitestek és a természeti erőket megszemélyesítő világkép ott él hitvilágukban, de az Isten messze kimagaslik közülük. Isten hírnökei a vadászmadarak. Vallásuk fontos szerepet töltött be a társadalom felépítésében és a hadviselésben. A honfoglaló magyarok vallásában a teremtő Isten az egek ura volt és az ő akaratából uralkodott népén a főfejedelem. Ősi egyistenhitünk bizonyítéka, hogy összes hittel kapcsolatos szavunk török, belső-ázsiai eredetű (Isten, lélek, imád, menny, is [szent], ül, megszentel, boldog, böjt, vétek, bűn, bocsát, búcsú, hisz, hit, teremt, örök stb.). Úgyszólván az egész Bibliát le lehetne fordítani a honfoglalás kori magyarságunk nyelvével. “Pogány kori” szókincsünkből jóformán csak a “Fiúistenre” vonatkozó hit emlékei hiányoznak. A magyarok ősvallása sem volt más, mint mindazon belső-ázsiai népeké, akik ugyanazokon a területeken mozogtak, ahol őseink. A vallások története tanúsítja, hogy egyazon éghajlat alatt, hasonló természeti benyomások közepette, egyforma életmód mellett, a műveltség egyazon fokán hasonlóképpen alakul a népek vallásos szemlélete. Ezért is keverik össze az európai auktorok a szkítákról, a hunokról, az avarokról, a “türkökről” és a magyarokról kialakított képüket.



A magyar ősi hitvilágával szemben a finnugor népek vallásában ott szerepel Numio-Tórum, Num, Senke, az Embernevelő isten, Orr-iki, a világfelügyelő férfi, a Nahracsi bálvány, Nadim szent helyei, a halotti báb, a medve-kultusz és még megannyi olyan vallási elem, amely őseinknél sohasem volt jelen; népművészetünkben és hitvilágunkban még csak nyomokban sem lelhető fel.

A belső-ázsiai nagy állattartó lovas népek vallása

A nagy nyájak és csordák együtt-tartása, a legelők kiszemelése és védelme nem annyira testi munkát, mint szemlélődést és előrelátást követel; az embert irányításra, parancsolásra és uralkodásra neveli. Míg a vadásznépek babonás félelemmel tekintenek a táplálékul kiszemelt állatra és benne természetfeletti erők letéteményeseit vélik felfedezni, addig a pásztornak a gondozott nyájhoz való viszonyát a hasznosság és az ésszerűség szempontjai szabályozzák. A nagy állattartó népekre jellemző a biztos kezű átgondolt életirányítás, ugyanakkor vallásos szemlélete a világnak. A végtelen rónákon való barangolás, a teljes fenségében kibontakozó égbolt látványa a nagy kozmikus összefüggések felé irányítják az ember tekintetét. Minthogy a pásztorok szemében a szelídített állat minden rejtélyességét elvesztette, a vadmadarak válnak számára olyan lényekké, hírnökökké, melyeknek életmódját még nem ismeri. A turulmonda ugyanazokból a totemisztikus hiedelmekből táplálkozik, melyek a többi türk nép eredethagyománya alapjául szolgál. A magyar uralkodóház e mondára való utalással, mint turulnemzetség élt az emberek tudatában, s a magyarok egészen Géza fejedelem idejéig a turult ugyanúgy vezéri jelvényként használták, mint a szkíták a szarvast. A fejedelmi háznak ez a mitikus származása rendkívüli képességeket, bölcsességet, vitézséget és előkelőséget biztosított, melynek hatása alól a magyarság még a keresztény korban sem tudott szabadulni. Ez a gondolatvilág jól illusztrálja az eurázsiai lovasnépek uralomfelfogását. A belső-ázsiai lovasnépeknek eredetükre vonatkozó hagyománya a mítosz és a vallásos képzeletvilág ködébe burkolja népük és birodalmuk megalakulásának valóságos folyamatát, e mítoszokból pedig a dinasztiaalapító fejedelem alakja lép elő természetfeletti képességekkel felruházott hősként. “Midőn fent a kék ég és lent a fekete föld megteremtettek, a kettő közé születtek az emberek, s emberek felett pedig úrrá lettek ősapáim, Bumin kagán és Istemi kagán.” olvassuk az egyik Kr. utáni VIII. századból származó orhoni feliraton. A belső-ázsiai uralkodó valamilyen módon az Istent képviseli a földön, hiszen annak “kegyelméből” uralkodik.

Miként az állami szervezet, úgy a hadrendszer is vallásos értelmű. Ahogyan a fejedelem uralma a világmindenséggel való harmónián, az “ég akaratán” alapul, ugyanúgy kívánják ezt az üdvöt hozó összhangot hadvezetésükben is biztosítani. A hunok csak telihold idején támadtak és mitológiájukban fontos szerephez jutott a négy égtáj, melyeket meghatározott színekkel szimbolizáltak. A hunok hadseregük bizonyos szárnyaiba csak bizonyos színű lovakat állítottak. A belső-ázsiai állattartó népek minden életmegnyilvánulása meghatározott vallási rítusokhoz kapcsolódott; ezek egész életüket átitatta. Ezt a keresztény Európa nem értette meg, hiszen ezen népek életfelfogása, vallása távol állt Európától. A magaskultúrájú nagy állattartó lovas népeket Góg és Magóg ószövetségi hordáival mosták össze, kiket büntetésből az Úr küldött választott népére. Az új lovasnép, amely az első évezredben tűnt fel a “keleti határon” európai megítélés szerint pogány volt és megítélésük szerint szemben állt a keresztény kultúrkörrel és vallással. Márpedig a magyarság olyan kultúrkörből szakadt Európába, amelynek népei magasrendű istenélménnyel, egyszerű és tiszta hitvilággal rendelkeztek. Az ősi magyar hitvilágban világos rend van; az égi hatalmak és az evilági élet rendje ugyanaz. Miként az emberpiramis csúcsán a korlátlan hatalmú fejedelem áll, akként trónol az ég legmagasabb szférájában a (fő)isten. Ahogy a földi élet alapja a család, a nemzetség, a törzs és az egész nép termékenysége a szent fejedelemben testesül meg, ugyanúgy népesül be az emberfeletti erők birodalma is. A földi rendben folytatja az egész nép a halállal kezdődő új életet.

Sámán vagy táltos?



Irányított őstörténetünk egyik legnagyobb csúsztatása az, hogy Szibériában és másutt valóban létező sámánokat önkényesen összemosták őseink tudós gyógyító embereivel a táltosokkal, márpedig őseink soha olyan területen nem tartózkodtak, ahol sámánok éltek volna. Jogos a “sámánkutatás” Szibériában, csakhogy a magyarok ősei sohasem jártak ott. Ezen összemosás gyökereit abban kereshetjük, hogy őseink papjainál valóban voltak olyan tulajdonságok – kiválasztottság, “szakmabeli” ismeretek tudatos megszerzése stb, – amelyek a sámánoknál is megvoltak, a kettőjük közötti különbség azonban igen nagy. A marxista őstörténet azt hirdette, hogy a magyarok őseinek a vallása a sámánizmus volt, holott az nem tekinthető vallásnak. A vallásokra ugyanis bizonyos strukturális jegyek a jellemzőek, legfontosabb a vallási tudat, az istenhit (ideológia) és a mitológia. Emellett, de csak másodikként említendő a kultusz, azaz rítus, majd a függőségi érzések és a szociális szervezet. A sámánizmusnak azonban nincs egységes ideológiája, különböző mitológiákkal rendelkező népeknél fordul elő, nincs dogmatikája és teológiája. Leglátványosabb és kiemelkedő része a szertartás (a rítus, a “sámánkodás”), mely összefonódik a törzsi kultuszokkal és nem önálló, azaz a kultusznak nincs társadalmi szervezete. A szibériai sámán az a személy, aki – jelképesen – közvetít az emberek világa és a szellemek vagy lelkek elképzelt világa között. Legfontosabb jellemzője, hogy elő tudja idézni az extázist, melynek során megváltozott tudatállapotba került. A sámán extázisa előidézésére narkotikumokat, kenderfüstöt vagy gombákat használ, “sámánkodásait” szaggatott szarvasbőrruhában végzi, fején sámánkoronát visel és sajátos hangszerén dobol. Sámánjai voltak a lappoknak, az obi-ugoroknak, a madzsu-tunguz népeknek, a paleo-szibériai keteknek, korjákoknak, csukcsoknak, jukagíroknak, de sem az iráni népeknél, sem a belső-ázsiai hunoknál, ujguroknál és türk népeknél ilyenek létezéséről nincs tudomásunk.



Ezzel szemben őseinknek a természettudományokban járatos, tudós, gyógyító papjaik – táltosaik - voltak. A gyógyítást végző tudós és a varázslatot űzni akaró sámán között óriási a különbség. A táltoshoz hozzátartozik a tudás, a másikról való gondoskodás (tehát a gyógyítás), a természetfölötti erők (gyógyfüvek, sugárzások stb.) felismerése és használata. Ősvallásunk papjairól Theophylaktosz írja, hogy “a türköknek papjaik vannak”. 1046-ban Péter király ellen fellázadt Vata fia János “táltosokat gyűjtött maga köré, akik éneket zengtek az új hit ellen”. Honfoglaló őseink táltosai rendkívül nagy tudás birtokában voltak; mint a törzs legszűkebb vezetőrétegéhez szorosan hozzátartozóknak módjukban állt más kultúrák vallásaiból, papjaik tudásából a lehető legtöbbet eltanulva magukévá tenniük. Talán úgy is mondhatnánk, hogy a táltosok azok a nagy tudású emberek, akik a magyarság “kusza és véletlenszerű” szellemvilágát a Magyarok Istene alá rendezik. Őseink táltosai Belső-Ázsiától a Kárpát-medencéig megtartva ősi feladataikat sokat változtak, ma úgy mondanánk “modernizálódtak”. A táltosok szerepe Európába érve fokozatosan halványodott, de a hagyomány gyökerei olyan mélyek, hogy bizonyos formában a máig fennmaradtak; füvesasszonyok, javasasszonyok és jövendőmondók személyében; a táltosok egy-egy részfeladatát ők viszik tovább, asztrológiai ismereteiket az Alföld pásztorai hasznosították, termékenység-rítusuk pedig néphagyománnyá vált. Tevékenységükből sokat megőrzött a néphagyomány; legmarkánsabban a regősök ritmikus ütemű éneklésében vagy a busó-táncokban és a sokáig élő garabonciás diák személyében lelhetők fel nyomai, de szokásaink, nyelvi fordulataink, sőt néhány régi helyneveink is őrzik személyüket. Ez a hitvilág semmiképpen sem nevezhető “primitívnek”, hanem a valóságnak az adott körülményekhez való alkalmazkodásának tekinthető, mely a természettel, az ismeretlennel való szoros kapcsolatból ered. Az eltűnt táltos szerepe egy ősi hitvilág pusztulásának tragikus jele. A magyarság táltosai is arra a sorsra jutottak, mint a magyarok közül sokszor annyian. Egy részük abbahagyta az ősi gyakorlatot és a kereszténységet fölvéve igyekezett beilleszkedni az új, számára idegen társadalomba, más részük, aki ellenállt, kivégeztetett. Nem jelent meg többé “táltosló” és természetes okokkal magyarázták a lidérceket és a sokat jelentő szimbólumokból “díszítőelemek” váltak. A halottakat keresztény módon útravaló nélkül temették el, nem adtak melléjük útravalót és nem tették mellé használati tárgyait, fegyvereit. Az sem lett fontos, hogy a halott a felkelő Nap felé tekintsen. Az ősi hagyomány a civilizált Európában “babonává” minősült.

A totemizmus



Őseink társadalma vérségi kapcsolatokra épült; a vérrokonságot tartották a létező legszorosabb kapcsolatnak ember és ember között. A rokonok úgy érezték, hogy a vér titokzatos ereje fűzi össze őket eltéphetetlen szálakkal. Összetartozásuk tudatát a közös ős tartotta ébren, akit ezért tiszteletben részesítettek. Amikor a pontos leszármazás már elhomályosodott, az ős jelképpé, totemmé változott. A leszármazottak valamennyien ugyanazon nemzetség tagjainak tekintették magukat és egész életüket az ebből fakadó parancsok és tilalmak szegélyezték. Az a tény, hogy a magyar csodaszarvas új hazába vezeti népünk őseit azt mutatja, hogy régmúlt időkben az ősanya és a vezető állat jelképe elmosódott.

A “totemizmus” ismérvei a következők: egy embercsoport és egy másik természeti lény áll kapcsolatban egymással, az emberek maguktól szimbolikusan totemektől származtatják, a totemeket ősüknek, rokonuknak és védelmezőjüknek tekintik és az embercsoportok és a totem között rituális kapcsolat van, a totemeket tisztelni (de nem imádni!) kell, végül a totem egy embercsoport címerévé vagy szimbólumává válik, az emberek magukat a totem segítségével nevezik meg, illetve különítik el. Totemisztikus elképzelések bontakoznak ki a régi magyar többnyire török eredetű férfi személynevekből, melyek egyúttal nemzetségeket is jelölnek. A honfoglaló magyar a totemizmus két formáját ismerte: a nemzetségtotemizmust és a családtotemizmust, azaz egy nemzetségen belül az egyes családoknak is megvoltak a külön totemjeik és totemállataik. Jellegzetessége a magyar totemizmusnak a madártotem (sólyom, keselyű, sas, ölyv, főnix, turul stb.), amely régen is gyakori volt és ma is az a belső-ázsiai török népeknél. “Az ősi magyar totemvilágban olyan motívumokra lelhetünk, amelyek gerincei a mai belső-ázsiai hitvilágnak is ” (Gunda Béla).

A magyarok ősvallásának kutatásáról

Őstörténetünk egyetlen részével sem foglalkoztak annyit, mint ősi hiedelemvilágunkkal és ősvallásunkkal. Vallásunk nyomait megtaláljuk Szent István, Szent László, Könyves Kálmán dekrétumaiban; megismerjük a boszorkányvilágot, a gonosznak körülszántását és a kolompolással való távol tartását, az állatok betegségének elűzését, a betegséget-megelőző tűzgyújtást, a szerelmi- és termésvarázslatokat és a madarak hangjaiból való következtetést. A XVI. században Bornemissza Péter (1535-1585) Ördögi kísértetek címmel ír a Luca-napi dorgálásokról és az óvónevek használatáról, Félegyházi Tamás (1540-1586) a halotti torról és a lelkek megváltásáról értekezik, Méliusz Juhász Péter (1536-1572) írásaiban a babona és a kuruzslás kerül említésre, majd Ilosvai Selymes Péter (1548-1574), Beythe András (1564-?) Comenius János Ámos (1592-1670) írnak a garabonciásokról, bűbájosokról és a kuruzslásokról. Nadányi János (1643-1707) a vérállító colonokról és a családi élet babonáiról, Apáczai Csere János (1625-1659) a mágikus varázslatokról, Esterházy Ferenc a békakőről és Bod Péter (1712-1769) a gazdasági élet praktikáiról tudósít. Összefoglaló munkát Otrokocsi Fóris Ferenc (1648-1718) és Cornides Dániel (1732-1787) írnak; ez utóbbinál olvassuk: “Semmi kétségem afelől, hogy a magyarok csak egy istent imádtak”. A Kisfaludy Társaság pályázati felhívására Kállay Ferenc (1790-1861), Ipolyi Arnold (1823-1886), Csengery Antal (1822-1880), Kálmány Lajos (1852-1919) és Kandra Kabos (1843-1905) nyújtanak be pályamunkákat. A legjelentősebb Ipolyi Arnold 1854-ben megjelent Magyar mitológiája, amelyben “megmentette” az ő korában még található ősvallásunk nyomait.

Ezután a magyarság ősvallásának kutatása tévútra tért, mivel “hivatalos” kutatóink (Munkácsi Bernát, Vikár Béla stb.) a finnugorok – amúgy igen értékes és érdekes – Kalevala-problematikájával kezdtek el foglalkozni, ehhez azonban a magyar ősvallásnak semmi köze sem volt. Diószegi Vilmos (1923-1972) a szibériai sámánkutatásban elévülhetetlen magyar- és nemzetközi érdemeket szerzett, kisebb képességű utódai azonban a sámánkutatást kritika nélkül az ősmagyarok vallásává téve hosszabb időre tévútra vitték őseink vallásának kutatását. A kitérő idején a hagyományos gyűjtőmunka is tovább folyt; Zlinszky Aladár (1864-1941), Róheim Géza (1891-1953), Marót Károly (18855-1963), Szendrey Zsigmond (1879-1943), Szendrey Ákos (1902-1965), Dömötör Sándor, Manga János, László Gyula, ifj. Kodolányi János, Vajda László, Dienes István és sokan mások értékes rész-munkákat közöltek és egy részük folyamatosan közölnek.

A honfoglaló magyarság istenhite



- “A magyarok istene”. Az ősi magyar mitologikus istenhitnek főalakja a többféleképpen megnevezett Teremtő, az Isten vagy az Úr, a népi szóhasználatban az Úristen, az Öreg isten vagy Atyaisten. Ő a világ ura, a legfőbb irányító lény, aki kézben tartja az ember és minden élőlény sorsát, segítő és igazságos, de büntet is. Mitológiáinkból, meséinkből, az írott forrásokból és a népszokásokból összeállított ősi istenfogalmunk szerint a magyarok istene az égben lakozik, ahonnan figyeli a világ folyását, noha néha neki tulajdonítják villámszóró funkcióját “istennyila”, “mennykő” formájában. Az ázsiai népek istenüket férfi formában testesítik meg. Bár a kereszténységet népünkre ráerőltetők ősi vallásunk elemeit igyekeztek eltörölni, annak egy része a keresztény ünnepekben és liturgiában tovább élt. Középkori templomainkban nyomára bukkanunk a fény és árnyék, a jó és a gonosz küzdelmének. Szent László (a fény) és a kun (a sötétség) keresztény köntösben folytatják harcukat templomaink északi falán. A haláltalan hősök küzdelmébe belekerül a női elem (Boldogasszony szerepe). A kereszténység ünnepeit szinte kivétel nélkül visszavezethetjük és megtalálhatjuk a természeti népek műveltségében. Krisztus feltámadásának előképe a sumer Innin, a világ teremtése az ugyancsak sumer Enkinek ember-gyúrása, de ősi jelkép a piros tojás, a húsvéti locsolkodás, a körmenetek stb. Ami még ősi hitvilágunkból megmaradt, azt népmeséink, mondavilágunk és népművészetünk őrzi. Népi hagyatékunkban megjelenik az ördög mint teremtő (demiurgos, a világ teremtése a tengerből felhozott homokból, a Nap és a Hold elrablása és megszerzése, a pünkösdi király, a bikafékezés, a táltosparipa, a sokfejű sárkány, a vashegy a világ tetején, az égig érő fa, a kancatejfürdő, a kacsalábon forgó kastély stb.). A honfoglalás előtti magyar hitvilág a honfoglalást követő változások (az új társadalmi-gazdasági rend, a kereszténység felvétele) következtében elvesztette azt az erőt, ami egységben tartotta.



Egy részük nyomtalanul elpusztult, más részük megmaradt és/vagy “babonává” süllyedt, vagy teljesen elvesztette jelentőségét. Mivel Európa háborúban nem tudta legyőzni a magyarságot, azt az erőt kellett elpusztítania, ami összetartotta; múltját és ősi hitét (vallását). A magyarság megnyerése vagy elvesztése a katolikus egyház számára létkérdés volt. Egy olyan erős nép, mint a honfoglaló magyar, mindenképpen térképformáló erővel rendelkezett. A nagy magyar térítések ellenére mégis egyetlen európai uralkodócsalád sem volt olyan független a pápától, mint Emese unokái: az Árpád-háziak.

A végtelen rónákon való barangolás, a teljes fenségében kibontakozó égbolt-látvány a nagy kozmikus összefüggések felé irányítják az ember figyelmét, s hitéletében a menny, az égitestek, valamint a természet erőit megszemélyesítő szellemvilág képzeteinek juttatják a főhelyet. Felfogásuk szerint ez a szellemvilág, melyből meglepő tisztasággal egy főisten, “az Isten” alakja emelkedik ki, aki a legkülönbözőbb jelek által a természeti jelenségekben vagy akár az állatvilág révén nyilvánítja ki akaratát az ember előtt. E vallásos háttérnek megfelelően mondavilágunkban és művészetünkben mitikus jelentőségű állatalakzatok jutnak fontos szerephez. Ilyenként kell értelmeznünk a magyar mondavilágban szereplő turul alakját, mely a nép születésének homályba vesző történelmi tényeit a mítosz világába emeli. A magyar uralkodóház e mondával való utalással az Eurázsia lovas népeire jellemző felfogást mutatja, miszerint az uralkodóház hatalma természetfölötti természetű. A dinasztiaalapító fejedelem természetfölötti képességekkel felruházott hős, aki az istenséget képviseli a földön, mint olyan, aki “az ég akaratából” uralkodik. Ennek nyomán vallásos értelmet nyer az állami szervezet, és benne a hadrendszer is. A Gesta Hungarorumban olvassuk, hogy “Árpád a mindenható Isten kegyelmét kérte, hogy az Úr azt a földet engedje nekik örökre”. “Isten” szavunk ótörök eredetű (“Ősök Istene”=Es-Ten, ami egyes török népeknél osten változatban fordul elő).

– Boldogasszony. Ősi hitvilágunkban megjelenik egy talányos rendeltetésű nagy tiszteletnek örvendő istenanya, akinek neve Boldogasszony vagy Boldoganya. Fogalma Belső-Ázsiába nyúlik vissza. Szent István azért tudta az országát Szűz Máriának felajánlani és ezt a felajánlást a magyarokkal elfogadtatni, mert a hitvilágunkban szereplő Boldogasszony – Babba – fogalma közel állt a katolikus Szűz Mária fogalmához. Mindkettőnél nem egyszerűen asszonyról van szó, hanem egy életet adó személyről. A szeplőtelen fogantatáshoz igen hasonló mitológiánk Emeséje is, éppen ezért mi magyarok Máriát Szűz Máriának nevezzük, holott őt az európai kereszténység Szent Máriának (Heilige Marianak, Santa Marianak stb.) nevezi. Őseink istenanyja nem az európaiak által ábrázolt Holdon, hanem a Napon, illetve a Napot szimbolizáló kereszten áll. Szent Gellért térítő törekvései során találkozott egy jóságos, fenséges mennyei asszony kultuszával, akiben mintegy Szűz Mária előképét láthatta, akinek tisztelete nagyobb akadály nélkül válhatott Mária-kultusszá és akinek költői neve sem látszott méltatlannak arra, hogy Isten anyját ékesítse. Ekkor választotta ki Szent Gellért a “Napba öltözött asszony” bibliai idézetét az udvar előtt tartott prédikációjának témájául.

Népünk hét “Boldogasszonyt” tisztel, akik között legnagyobbnak a Nagyboldogasszonyt tartja. Ennek “leányai” a többi boldogasszonyok (szülő-, fájdalmas-, gyertyaszentelő-, sarlós-, segítő- és havi), de ismerik a “Szűz Kisasszonyt” is. A néphit Kisasszonyt azonosítja a kereszténység legnagyobb szentjével, Szűz Máriával, jóllehet a keresztény hittan erről nem szól. Meddő asszonyok kilenc hetet böjtölnek, hogy a Nagyasszony segítsen rajtuk és aki kedden mos, megbántja a Nagyboldogasszonyt, a Kedd Asszonyát. Kedden tilos minden erős munka, viszont elkezdésre, elindításra (pl. tyúkültetésre) szerencsés a kedd. Az adatok tömegéből kitűnik, hogy Nagyboldogasszony az élet adója és védője, bőség, termékenység, aratás, növény és ember szaporodásának védője.

Kálmány Lajos, aki Boldogasszony, ősvallásunk istenasszonya című kötetet 1885-ben adta ki a magyar díszítőművészet keleti forrásainak kutatása közben talált egy ősi magyar Nagyasszonyt gabonával, gyümölccsel, termékenységgel összefüggő kultuszának nyomaira, akit Huszka József Asztarte-Boldogasszonynak nevezett. A magyar népművészetben együtt találjuk sumer Baú istenasszonyt és a belső-ázsiai Boldogasszonyt, amint trónszékén ott ül a baúkoronás nőalak fodros ruhában, szimbóluma az életfa, a termő ág, amit kezében tart, vagy az életvízzel telt serleg, melyek jelzik, hogy ő az Élet Nagyasszonya. Az ősmagyar Babba, a “születést adó” és a sumer Bau, az “élelemadó” alakja népünknél immár összemosódik Szűz Mária alakjával. A Boldogasszony füveket népünk Nagyboldogasszony napján a templomba viszi megszentelni, ezeket a füveket a halott mellé teszik a koporsóba. A megszentelt ökörfarkkóró pedig a boszorkányok elkergetésére hasznos. De funkciója van a Boldogasszony hajának, tenyerének, cipellőjének stb. elnevezett gyógynövényeknek is. Az ősi ábrázolások némelyikén feltűnik a Nagyasszony mellett az úgynevezett “lagashi címer” állata, a kiterjesztett szárnyú napmadár, a mindig visszatérő sas, de mellette ott látjuk őseink totemmadarát a turult is.

Csíksomlyó ősi kereszténység előtti zarándokhelye a magyarságnak. Úrasszonya, a Napba öltözött, akit a csíki székelyek, a gyimesi csángók és Moldova csángóságának egy része Babba Mariának nevez, akiben őshitünk istenasszonya és Szűz Mária alakja keveredik. Daczó Árpád (Lukács atya) Erdély tudós ferences szerzetese mondta, hogy “annak, aki Babba Mária nyomában jár, annak fölösleges népünk mítoszát a régmúltban keresnie, hiszen az európai környezetünkben ez az egyetlen élő, minden fontos elemében ma is föllelhető mitológiánk”. A székelyeknél egy legenda maradt fenn: amikor Bálványos várához egy keresztény hittérítő érkezett, a vár táltos papja, miután meghallgatta őt, hogy miféle szándékkal keresi vára magyarjait, rendelkezett a bebocsátás felől, hiszen – amint mondta – “azt hirdeti e küldött, ami szerint mi eddig is éltük napjainkat“. Szent László – a Képes Krónika tanúsága szerint – a magyarság fényes állatát, a csodaszarvast testvére, Géza előtt angyalnak nevezi a mogyoródi dombon. Nem tüntette el a szarvast, csupán új tartalommal öltöztette fel. Népünk elfogadta e változatlan változást, mert királyainkban a nagy hun király, Attila és Árpád örökösét látta. A dozmati regős énekben a szarvas Isten küldötte “szent angyalaként” jelenik meg. A magyar feszületeken igen gyakran alul, a boltívbe az Istenszülő Asszony, népünk Boldogasszonya áll. Április 25-én, Márk napján a keresztútnál állított feszületnél áldja meg a pap a határt, ég és föld közelgő ünnepe előtt a “nászágyat” szenteli meg e kitüntetett helyen. Zalában szélben megszólaló csengőfűzéssel díszítették fel az útelágazásoknál álló feszületet, hogy távol tartsa a viharral érkező, határt pusztító gonosz szellemeket.



Ősvallásunk egyes elemei

Őseink életében jelentős szerepet játszottak az elhalt ősök, kiknek lelke hitük szerint jó szelleme volt leszármazottainak. Tiszteletükkel függött össze az állandóan égő nemzetségi tűzhely, a különféle temetkezési szertartások és az emléktorok. Róluk emlékeztek meg őseink tűzre vetve az étel első darabját és az ital első cseppjét. A sötétség hatalmainak őseink hite szerint az igazi ideje az éjszaka. Elűzésük legjobb fegyvere a Nap tükre, a melegítő és világító tűz, amiben őseink tanyáznak, ezért nem szabad a tűznek kialudni. A tűzhely közül foglaltak helyet a családi és nemzetségi jelképek, melyeket Szent Gellért “szkíta bálványoknak” nevezett. Ezeket a mély értelmű és éltető szimbólumokat alacsonyította le az európai “kultúra” “tűzimádássá” és “bálványimádássá”. A halottal vele temették használati tárgyait és lelkének kiengeszteléseként halotti tort ültek. A család őseinknél annyira megbonthatatlan egység volt, hogy az a túlvilágon is folytatódott. Őseink szerint az égi hatalmak nem mások, mint őseik szelleme. A nagycsalád munkamegosztása hitük szerint a túlvilágon is folytatódott: a férfiak a Nap és a Hold pályájával törődtek, az asszonyok az élet vízére és a születendő gyermek lelkére ügyeltek. A becsületes embernek hét ősét kellett ismernie. A kereszténység felvételével az égi nagycsaládok rétegei lassan a múltba vesztek és kialakult belőlük a rétegekre osztott mennyország. Az alsó rétegekben lakik az isteni lények többsége, felfelé haladva egyre kevesebb lény tartózkodik, míg legfelül székel az Úristen. Ehhez a világos rendhez járul még hozzá a teremtéssel kapcsolatos hitvilágunk, miszerint ami létezik, azt teremtett dolognak képzeljük.

- Az égig érő fa (életfa vagy világfa) népművészetünk leggyakoribb jelképe. Őseink látták, hogy a növények megszületése, növekedése és halála az emberek szeme előtt folyik le és teljesen hasonlatos az ember életrendjéhez. Ám a növényzet tavasszal újraéled, viszont az ember élete halálával véget ér. Márpedig az ember a vegetáció örök megújulását átviszi az emberre. Az emberek saját életét átvitték a fa életére, egy olyan fáéra, amely nem nyújtja az árnyékot, egy távoli, mesés helyen érleli gyümölcseit, ahová csak a kiválasztottak juthatnak el. Az életfa ágainak és virágainak a száma szigorúan megszabott, legelterjedtebb a hármas elosztás, de találkozunk annak többszörösével is. E fa ágai között ott van a Nap (a férfi), a Hold (a nő szimbóluma). Nemegyszer az életfa az évente kiújuló szarvasagancsból indul ki, ami a folyamatos elmúlás és megújulás egységét fejezi ki. Az égig érő fa képzetét a török népek mind ismerik a következő elképzelés szerint: van a világon egy csodálatos fa, amelynek kilenc elhajló ága van. Ha az ágak elkezdenek kavarogni, abból támad a szél. Olyan csodálatos fa ez, hogy nemcsak a Hold jár el az ágai között, hanem a Nap is. A csodálatos fa olyan helyen nőtt, hogy csak az ilyen tudományban jártas ember találhatja meg, a közönséges ember csak hírét hallja, de látni nem láthatja.



A magyar hiedelemvilág “csudálatos fája”, “égig érő” vagy “tetejetlen” fája nem egyéb, mint a táltoshitű népek világfája, amely összeköti az alsó (a földalatti-), a középső (a földi-) és a felső (túl-)világot. Az Égig érő fa csodálatos népmesénkben is megmaradt: A sárkány elrabolja a lányt és az égig érő fa tetejére viszi. Sokan indulnak el a kiszabadítására, de kísérletük kudarcba fullad. Végül a kis kanásznak sikerül feljutnia a világfa csúcsára úgy, hogy baltájával lépcsőt vág a fa törzsébe és a rétegekből álló lombkoronán “világról-világra” halad. A hőst az ott lakó Szél, a Hold és a Nap anyja segíti útján. Ebben a mesében a magyar ősvallásnak három rétege ötvöződik: 1. az ég rétegződése és az egyes rétegekben lakók pontos munkamegosztása; 2. az élet fája teli tápláló gyümölccsel; 3. az akadályokkal megtűzdelt fa megmászása. Az égig érő fa motívumát elszigetelt, Európában csak magyar területen megtalálható volta miatt még a honfoglalás előtt Keletről hozott ősvallásunk maradványának kell tekintenünk.



- Őseink föld alatti világ-képzete igen régi. A felsőbb lények közül legélénkebben a tündérek maradtak meg, akik a csodás szépségű arany boldog honban, Tündérországban, túl az Óperenciás tengeren laknak. A tündérek a csodálatos világban az emberiség, a természet, a föld jótevő anyáiként jelennek meg, kik a halandókat kegyelve, látogatva boldogító munkával és művészettel áldják meg. Van mitológiánkban “szépasszony”, “kisasszony”, de rosszindulatú tündér is. Ősi hiedelemvilágunk csodálatos állatlénye a belső-ázsiai sárkány, amely halakból, vagy olyan kígyókból lesz, melyek hét évig a mocsárban tenyésznek. A sárkány általában a földön kezdi el életét, aztán felszáll a fellegekbe, elborítja a Napot és zivatart hoz létre. A mocsári lángnak, a lidércnek alakjában afféle tűzmanót vélnek felfedezni, aki a kulcslyukon is befér. A táltosló népmeséink vitézeinek elengedhetetlen társa és segédje, aki gazdájának tanácsot ad és mindenben segíti őt. Az elemek közül a tűznek őseinknél különösen jelentős szerepe van; ez meleget ad és éltet. Ott van a születéskor, a házasságánál és a halálnál. A víz az élethez nélkülözhetetlen, ezért tiszteletük tárgya volt. A föld azon jótevő anya, amelynek méhéből minden ered, amelyben minden tenyészik, nő, gyümölcsöz, és amelybe minden visszatér. A lég (levegő, lehelet, szél, szellő, szellet, lélek, szellem) az istenség és az emberek közötti elem, illetve az istenségek, az emberfeletti lények eleme, régi nyelven: levegőég, amelyben jár a tündér és táncolnak a boszorkányok, repked a sárkány, a lidérc és a táltos paripa.

Az égitestek közül a Nap kultusza jelentős volt a szkítáknál, a hunoknál és a török népeknél. Megünnepelték a Nap feljöttét és a tavaszi napéjegyenlőséget. Őseink kötődése a Naphoz szorosabb volt, mint manapság; a fény jelentette számukra az életet és az igazságot. Vezetőik szimbóluma a Nap volt; a “kündü” szó annyit jelent, mint Nap fia. Az égi frigynek a mintájára a földi házaséletben a Nap szerepe az erősebb, természetesebb és ellenálló férfié, a Hold alak- és fényváltoztató szerepe pedig a nőé. A magyar népművészet átvészelte a mintainkvizítorok emlékirtását, a kíváncsi és nem értő szemek elől virág- és állatalakokba, növényi kompozíciókba rejtette ezeket az ősi szellemvilágot. Ezek az ősi Nap-jelek ott díszelegnek a kapukon, a házormokon, a fejfákon és a kézimunkákon, kerekes változatát a nép “naprózsának” mondja. A napjel ősi tartalmát a nép elfelejtette, de formáit hagyományaiban konzerválta.

A Hold. A természetben élő ember az őt körülvevő világban ügyefogyott, gyenge volt, segítségre volt szüksége, felfigyelt a Holdra. A Nap fényével szemben az éj félelmeit, borzalmait a Hold enyhítette, amely alakváltozásai, időleges eltűnése és az ezzel járó sötétség révén tiszteletreméltóvá vált. A Hold őseinknél az anyaméhet, az örök emberi megújulást szimbolizálta; a Holdon elhelyezett életfa is ennek a jelképe.

A magyarok ősei a testet és a lelket megkülönböztették; erre utal, hogy létezett külön szó a lélekre és e kifejezés bizonyos kapcsolatban áll a lehelettel. A lélek továbbélésére utalnak a halotti torok és a temetési szertartások. Őseink szép mítosza volt, hogy a születésre várók lelke a túlvilágon az életfa ágán lakozik, onnét száll le a földi létbe, és a test halála után oda tér vissza. Ezért megkülönböztették a testlelket, amely a testben levő minden élettani, szellemi, érzelmi és értelmi működés fogalma, a szabad lelket, ami az egyénnek a testen kívüli megjelenési formája, második énje, amely alkalmilag el is válhat a testtől, az álomlelket, amely az embernek nem cselekvő állapotában (álmában) mutatkozik meg, a halotti lelket, amely a halál után a föld alatti másvilágon tartózkodik, valamint a fejlelket, amely az ember fejében fészkel. E lélek-hit népünkben a mai napig él; ha meghal valaki, az ablakokat kinyitják, hogy megkönnyítsék a lélek távozását. Eger környékén fekete kendőt borítanak a tükörre, hogy a halott abban ne lássa meg magát, és az órát megállítják, hogy a lélek vissza ne térjen. A halott mellé odahelyezték használati tárgyait és pénzét. Szeged környékén egy öreg csizmadia fiának lelkére kötötte, hogyha meghal, egy botot és egy négykrajcárost tegyen mellé a koporsóba, mert a hídpénzt majd követelni fogják a mennyország hídján.

Voltak őseinknek szent helyei, ahol imádkoztak, esetleg kérték a természet erőit jó termésre, esőre vagy másra. Az áldozatok bemutatásáról már Anonymustól is szerezhetünk ismereteket: “Tarcal hegyén kövér lóval áldoztak” és Ungvárt bevévén “a halhatatlan isteneknek nagy áldozatokat mutattak be”. Áldozatokról a Kínai Évkönyvek a hsziungnúkkal kapcsolatban is tesznek említést. Nagy eseményekkor fehér lovat áldoztak a Főistennek. Az áldozatok csökevényes maradványa az, amikor italozás előtt parasztjaink a pálinkából ujjukkal néhány cseppet a földre fröccsentenek. Ősi ázsiai színes- és egységes hitvilágunk csökevényei a magyar nép képzeletében élő, a mesterségüket tanuló garabonciások, hazajáró halottak és gonosz kísértetek, “tudományosok“, halottlátók, embert és állatot megrontó boszorkányok és bábaboszorkányok.

istvandr.kiszely/magyarno.com

http://www.magyarno.com/az-osmagyarok-hitvilaga/

Ébredj fel! Rabszolganevelés 2.Miért keverjük össze az „életet” a jelenleg tapasztalható világgal?




Miért keverjük össze az „életet” a jelenleg tapasztalható világgal? Mi köze az életnek ahhoz, hogy gyerekeket robbantanak fel szüleik előtt, és szülőket gyerekeik előtt, miközben felszabadításról papolnak? Hol az élet abban, hogy minden nap egyidőben kelünk, hogy ugyanabban a dugóban araszoljunk, vagy sorban álljunk ugyanazért a vonatért, hogy eljussunk a munkába, ami untat, frusztrál, kielégítetlenül hagy? Majd hazafelé ugyanazon a dugón keresztül, és ugyanaz a sorbaállás, hogy ugyanazt az esti tévéműsort megnézzük, ami szellemi fogyatékosként bánik velünk?



Milyen életről beszélünk, amikor gyerekeinket iskolákba, egyetemekre küldjük, amiket arra terveztek, hogy a következő generáció fogaskerekeiként köpjék ki őket?


Az „oktatás” célja a programozás, idomítás, hogy a hatalmi felépítménynek megfelelő valóság kollektív hitét ültesse mindenkibe. Ez az egész az alárendeltségről, a korlátozásokról és az „én nem tudok” „te nem tudsz” mentalitásról sz



ól, mivel a Rendszer azt akarja, hogy mindenki ezt szajkózza a sírig vagy a hamvasztásig. Amit mi oktatásnak hívunk, az nem felnyitja az elmét, hanem rácsavarja a fedelet. Mint ahogy Albert Einstein kijelentette: „A tanulásomat akadályozó egyedüli dolog az oktatásom volt.”
Azt is mondta, hogy „a műveltség az, ami megmarad, miután mindent gondosan elfelejtesz, amit az iskolában megtanultál.”


A Rendszer azt akarja, hogy mindenki irányítson, tartson kordába másokat, és ez pontosan így is történik a legkülönbözőbb módokon. Amit mi szabad társadalomnak hívunk, az egy soknevű Gulag. Nem a Rendszer szolgál minket, mi szolgáljuk a Rendszert. Szolgák vagyunk, akik azzal áltatják magukat, hogy szabadok, mert nem vagyunk hajlandóak szembe nézni sorsunk valóságával.


Azonban mi ismét inkább meggyőzzük magunkat, hogy van egy „jó állásunk”, „jó karrierünk”, „jó életünk”, a gyermekeinknek „jó oktatást” biztosítunk, aztán időnként szembesülünk a szörnyűségek szörnyűségével, miszerint az élet ténylegesen szar. Szar, összehasonlítva azzal, amilyen az élet lehetne, és amilyennek szeretnénk, hogy legyen. Valójában ez egyáltalán nem „élet”, hanem egy önámításunkból szőtt könnyfátyol.



A „Gyermeklélektan és pszichiátria” folyóiratban megjelent írás címe: „Idő trendek a serdülőkori mentális egészségben”. Arról szólt, hogy az elmúlt húsz évben 70%-al megnőtt a szorongástól, depressziótól szenvedő tizenöt évesek száma.

Hé! Tizenöt évesekről beszélünk!!!

A tanulmány arra a következtetésre jutott, hogy a „siker utáni vágy” miatti nyomás okolható a kamaszok érzelmi sérüléseinek drámai növekedéséért.
SBGBuddha by David Icke

A reinkarnáció egy tudományosan bizonyított tény!

Dr. Ian Stevenson (1918-2007), a Virginiai Egyetem Orvostudományi Karának volt pszichiátria professzora, az egyetem Személyiségkutatási Tanszékének volt igazgatója több, mint 40 évet töltött el olyan gyerekek felkutatásával, akiknek pontos, részletes emlékeik vannak előző életükből, és hipnózis használata nélkül is képesek felidézni őket. Több, mint 3000 gyerek esetét dokumentálta.



A gyerekek közül sokan meg tudták mondani, mi volt az előző életükben a nevük és kik voltak a barátaik, családtagjaik. Gyakran emlékeztek arra, hogy mikor és hogyan haltak meg és még sok meglepően pontos részletre, amiket egy kis kutatással könnyen bizonyítani vagy cáfolni lehet. Személyiség- és viselkedésjegyeket örököltek előző életükből és meglepő külső hasonlóságot mutattak azzal, akik állítólag előző életükben voltak.



Újra és újra, Dr. Stevenson úgy találta, hogy a gyerekek által megadott nevek stimmeltek. A még élő, előző életbeli rokonok megkeresése után kiderült, hogy a megadott részletes információk is helyesek. Egy libanoni lány előző életéből 25 ember nevére és a közöttük lévő pontos kapcsolatra is emlékezett úgy, hogy ebben az életében nem is találkozott velük vagy bárkivel, aki ismerhette volna őket. Tekintélyes akadémikusok mondták, mint például Dr. Jim Tucker, a Virginiai Egyetem Gyermek- és Családügyi Pszichiátriájának igazgatója, hogy a reinkarnáció a legvalószínűbb magyarázat néhány esetre. Dr. Tucker folytatta Stevenson kutatását, és további új eseteket kutatott fel dokumentálható bizonyítékok után kutatva, mint például specifikus emlékek, melyeket igazolni lehet, anyajegyek, foltok, melyek gyakran jelennek meg az új testen azokon a helyeken, ahol az előző test halálos sebet kapott, valamint arcfelismerő programot használt a hasonlóságok bizonyítására.



A következő videóban a Georgia Állami Egyetem filozófiaprofesszora, Dr. Robert Almeder beszél Stevenson munkásságáról:



Dr. Ian Stevenson több, mint 40 évnyi kutatása bizonyította, hogy reinkarnáció létezik. Ez azt jelenti, hogy határozott, mély, belső tudással kijelentheted magadnak, hogy te örökké létezni fogsz, és ezután a nemlét, a halál rejtett félelme nélkül egy sokkal boldogabb életet élhetsz.



David Wilcock - The Source Field Investigations...

Angol nyelvű interjú Stevensonnal ...



Ian Stevenson könyve: Twenty cases suggestive of reincarnation...



Forrás: Van Magyarázat

Magyar indiánok - indián magyarok.



Iványi Sándor:

Mottó:,, A magyar nemzet háromszáz esztendőn át sokat szenvedett. Török és tatár dúlta édes hazánk kebelét, és a királyok idegen gonosz tanácsosai, és a hazának háládatlan fiai sokszor elárulták e szegény nemzetet, de mióta Isten e világot megteremtette, soha még oly ocsmány árulást nem hallott az embernek fia, mint aminővel most hazánkat meg akarják ölni a hitszegők. Ha most a magyar nemzetnek minden fia, aki csak karját bírja, fel nem kél, hazáját védeni, akkor kiirtanak saját hazádból, szegény magyar nép! Országodat, mit őseid vérrel szereztek, árulással szétrabolják. Ki fognak irtani az élő nemzetek sorából, hogy szegény hazádnak még csak neve se maradjon fenn.” (Kossuth Lajos, 1848)



Dr. Simon Péter írja:

,,5 hónapja éltünk az Újvilágban, és leendő családi házunk vétele előtt egy rövid időre albérleti megoldást választottunk. Feleségemmel a reggeli mellett magyarul arról tanakodtunk, hogy miként indulhatnánk minél előbb kirándulni. Ennek egyetlen akadályát abban láttuk, hogy a hetente kétszer megjelenő bejárónő éppen akkor is ott serénykedett, s hogy hagyhatjuk el a házat bezáratlanul. Arra sosem volt szó házigazdáinkkal, hogy a kulcsot bárkinek átadhatjuk. A máskor mindig diszkrét bejárónő most szemlátomást mindig a közelünkben szorgoskodott.

- Te, ez a nő figyel bennünket! - szólalt meg a feleségem. Akkor a takarítónő elénk állt és könnytől csillogó szemmel mondta:

- Igazán röstellem, hogy ismeretlenül így megzavarom Önöket a beszélgetésükben. Végül is éppen azt szeretném kérni, hogy folytassák csak azt a mi drága anyanyelvünkön. Olyan ez az én fülemnek, mint a régi időkből visszaszállt álom, amikor dakota kislányként nevelkedtem és az anyanyelvemen beszéltem. Fiatal lányként a fehérek közé kerültem. Az anyanyelvemen ma már a szavakat is nagyon keresgélem, némelyiknek a jelentését is csak sejtem. De most kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy az én népem nyelvét újra hallhatom!

- Asszonyom, Ön azt állítja, hogy megértette a beszélgetésünket? - kérdeztem hitetlenül.

- Hát persze, a lényegét. Már nagyon elfelejtettem a dakotát, és csak a mondandójuk értelmét tudtam kihámozni. A sok ismerős szó csengése és az angol nyelvben teljesen ismeretlen szóvégi változtatás azonban egészen elbűvölt. De ha tényleg el akarnak menni, akkor csak nyugodtan menjenek, én majd bezárom az ajtót, hiszen nekem is van kulcsom a házhoz.

- És azt meg honnét tudja, hogy kirándulást tervezünk, és azért izgultunk, hogy meddig tart a takarítása?

- Azt nem értettem meg, hogy kirándulásra készülődnek, de azt igen, hogy el szeretnének menni, és nem tudják, hogy ki fogja bezárni a kaput.”



Az eset nagyon szívhez szóló, és tanulságos: Már a 60-as években, tényként jelölték meg az amerikai migrációs kutatások az őslakóknak vélt lakosság ázsiai eredetét. Ezek az őskori mamutvadászok Ázsiából, Szibérián keresztül vándoroltak az Újvilágba a legkorábban Kr.e. 9 ezer évvel. A fehérbőrű és az indián tudósok abban teljesen egy véleményen voltak, hogy az északi és déli részből álló, de a Panama csatorna elkészültéig gyalogosan is átjárható Amerika bizonyos területein (mint például a Maya-föld Mexikóban vagy az Inka-föld Peruban és Ecuadorban) minden általunk ismert ősi - mezopotámiai, egyiptomi, kínai, zsidó, görög és egyéb - kultúrák előtt ezer évekkel már más magas kultúrájú népek éltek.

A 70-es évek kutatásai azonban bebizonyították, hogy sok ezer évvel az első bevándorlások után a mai időszámításunk szerint Kr.u. 100 és 1200 között érkeztek az amerikai földrészre tengeri, vízi úton az Észak-amerikai kontinens indiánjai. A kanadai Yukon territórium Csendes óceáni oldalán érték el a nyugati partokat, ahonnét először kelet, később dél felé kezdték lazán feltölteni a mai Észak-Amerika területét. A kutatások során előkerült leletek és az indián törzsek emlékezetében még élő adatok alapján pontosan föltérképezték, és kronológiailag jelölték az amerikai földrész ezen újabb betelepedését is. Ezekből a telepedési térképekből jól kivehető, hogy a már említett ősi, magas kultúrát képviselő népek kivételével a többiek mind jóval később érkeztek és mindannyian északról délre vándoroltak. Így töltötték fel lassan az egész Észak-amerikai kontinenset. Általános szabály, hogy a legdélebbre lakók érkeztek a legkorábban, és az északiak a legkésőbbi időkben. Ezt a szabályt kb. 600 eset igazolja. Mindössze 11 esetben fordul elő, hogy későbben érkezett törzsek a szabálytól eltérően sokkal délebbre helyezkednek el. Talán azért, mert valamikor mégis sikerült nekik a már elfoglalt területeken is keresztüljutniuk. Ez különösen fontos nekünk, hiszen pontosan Peruba, Ecuadorba és Brazíliába vitt az útjuk ezeknek a kiemelkedően penetráns törzseknek. Nem véletlen tehát, ha ott az alapszabálytól eltérően mégis léteznek részünkre "rácsodálkozni valók", hiszen a magyarhoz nagyon közeli nyelvet beszéli ott néhány törzs.

A 90-es évek régészeti és genetikai vizsgálatai során az amerikai szakemberek már az indiánokat nem csupán valamely Ázsiából betelepülő népnek, hanem nyíltan "American ugors" -nak, magyarul "amerikai ugorok"-nak nevezték.

2000 után pedig az Észak-Mexikótól délre eső indiánokra vonatkoztatják az "amerikai ugorok" megnevezést, az Észak-amerikai indiánokat pedig az "American turanics", az "amerikai turániak" megnevezéssel illetik. Az indiánok leigázását, földjükből való kifosztását, és kiirtásukat nem ismertetem, azt bizonyára ismerik.



Ha ezek után azt hiszik, hogy egy antropológiai szenzációról akartam beszámolni, tévednek, mert a lényeg most következik:

A napokban kaptam a hírt egy barátomtól, hogy egy hazai ,,fehér” ember, aki sémita származású, és nem hajlandó kisebbségként bejegyeztetni magát, és népét - mondván, hogy ő magyar, felvásárolt egy gyárat, és így beszél a szintén magyar alkalmazottaihoz:

,,Örülhetnek ezek a bennszülöttek, ha van kenyérrevalójuk a gyáramban, nem kell ezeket sajnálni, hiszen biorobotok”. (Ebben a gyárban napi 12 órát izzadnak a gépeken, a földjüktől megfosztott falusiak)

Több hasonló esetről is hallani lehet, például a 2007. októberi Simon Peresz kijelentésről: Felvásároljuk Magyarországot...s ez már majdnem a csoda!

A Világbank ideküldött hóhérai megismételték a 90-es évek elején kiadott ukázt tavaly is: Magyarországon hatmillió lakosra kell redukálni a népet!

Ma a magyarság - az indiánokhoz hasonlóan – megosztott, és mindenéből kifosztott. Nem negyven, hanem több száz év vándorlás után, ideérkeztünk a IV. században, egységben, és erősen, birtokunkba vettük a Kárpát-medencét, mi által mienk lett Európa legtermékenyebb síkvidéke. Fejlett árucsere-kereskedelemmel, és földműveléssel foglalkoztunk minek következtében gazdagok voltunk, nem szorultunk senkinek a kölcsönére. Rovásírást használtunk, amelynek emlékei mai s láthatóak Erdélyben, és Amerikában is: Ezt az 1700-as években megtalált követ (181 kilós) ma a Yarmouth Country Museum-ban őrzik. A szöveget nem skandináv rúnákkal írták, hanem magyar rovásírással. Ezt a szöveget 1984-ben Budapesten fejtette meg Szilva Lajosné és így szól: "/Eric/son járt e hejen is sok tár/sával/".

Az indiánokkal együtt, mi is egyistenhittel rendelkeztünk, amelyet a Nap szimbolizált, és csak azt az Istent imádtuk, aki a Világot teremtette. Legfontosabb jelképünk: Az indiánok Thunderbird-jének (Mennydörgésmadár) ornitológiai megfelelője a Havasi Sólyom (Falco rusticolus altaicus). Jelentése: az Észak-amerikai indiánok összefogásának jelképe. A magyarok Turulmadarának madártani megfelelője ugyanez a Havasi Sólyom, melynek édes, legközelebbi, kisebb termetű rokona a Kerecsensólyom. A Turulmadár jelentése: a turáni népek összefogásának jelképe. Árpád, a VIII/IX. század fordulójának legjelentősebb magyarja volt az, aki népünket ide, a Kárpátok medencéjébe vezette,

aki itt „nagyúr”-ként a hét „úr”, azaz fejedelem „uruság”-ának, azaz törzsi hatalmának szövetségét megszilárdította,

és megszervezte az új haza határainak a gyepűrendszeren alapuló védelmét.

Krónikásaink közül csak Kézai Simon örökítette ránk azt a hagyományt, hogy Árpád a Turul nemzetségből származott:

„A kapitányok közt tehát Árpád, Álmos fia, ki Előd fia, ki Ögyek fia volt, a Turul nemzetségből, vagyonban gazdagabb és hadban hatalmasabb vala.”

A turul az Árpádok emblémája, címere, védőszelleme lett, a magyarság jelképes madara.

Az Árpád név ótörök eredetű, az „árpa” szavunk „d” kicsinyítőképzős alakja. Valószínű jelentése: „árpás”, „árpácska”.

Árpád volt az, aki 907-ben, július 4-5-én IV. (Gyermek) Lajos keleti frank uralkodónak a túlerőben lévő, hódító seregét Braslauespurchnál, azaz a mai Pozsonynál visszaverte, s ezzel elhárította a nyugati veszélyt. A győzedelmes csatában Luitpold herceg, fővezér, valamint Theotmar salzburgi érsek, főkancellár is elesett. A győzelem következtében a magyar befolyást az Enns folyó felső folyásáig kitolták.

Takács Károly fiatal régész-történész kutatásai alapján, valamint számos régi kutatás eredményeinek újraértékelése révén joggal feltételezhetjük, hogy az őseink az árucsere-kereskedelem mellett fejlett vízgazdálkodást is folytattak! A Tóközben és a Duna mentén folytatott ásatások olyan csatornarendszert sejtetnek, amely az ármentes mezőkön folytatott vízgazdálkodásra utal.

Ezek az adatok is cáfolják azt a magyarokról szóló hazai és külföldi elképzelést, mely szerint őseink rabló nomádok voltak, akik nem termeltek, csak elragadták a meghódított népek békés munkájával termelt javait. Ezt már a nyelvtudomány, a régészet és a korabeli híradások alapos elemzése megcáfolta, a kép mégse változott. Ez azt bizonyítja, hogy a valótlanságokat állító tudósok nem feltárt, és bizonyított tényekre alapozzák elméleteiket, hanem, ahogyan az amerikai, M. Crimo professzor megnevezte: - a tudásszűrés révén, egy már uralkodó elmélethez, például a finn-ugor elmélethez (amelyből jól megélnek) igazítják a feltárt anyagot, ami pedig szöges ellentétben van az uralkodó elmélettel, azt el is tüntetik. Hazánkban a történelemhamisítást a balliberális politikai vezetés gerjeszti, az MTA csupán ennek hű csatlósa annak a szégyenletes tervnek az érdekében, hogy az identitásától megfosztott magyarságot a XIX-ik században liberális, majd a XX-ik és a XXI-ik században neoliberális szelleművé atomizálják. A legkirívóbb példa erre a harminc nyelven beszélő, három európai egyetemen is oktató, székely Szentkatolnai Bálint Gábor nyelvtudósunk (1841-1913) 1879-es elűzése Magyarországról. ,,Bűne” annyi volt csupán, hogy nem volt hajlandó Paul Hunsdorfer nyomására az alaptalan finn-ugor elméletet elismerni. Vázsonyi-Weiszfeld Vilmos képviselő is a magyar történelemoktatás "reformját" hirdette egy szabadkőműves közlönyben: szerinte túl sokat hallanak a gyerekek az iskolákban a végvári harcokról, a kurucokról és Rákócziról, holott mindez szégyenfolt, mert a tankönyvek a pacifizmus és humanizmus helyett a "vérontás apológiáját" hirdetik.



Tanulság: Eleink István államalapításáig, mint a hun nép örökösei, egységben, és függetlenségben éltek. A hűbéri Európa ezt az életformát akarta és végül el is pusztította, még mi is részben a hűbéri rendszer alá kerültünk a kereszténységre térítés következtében. István tűzzel-vassal kiirtotta a magyarok hitét, hogy helyettesítse az európai ideológiai stabilizátorként eszközül használt római katolikus, zsidók által írt, judeo-kereszténységgel.

I. István királyságának erősödését nem a föld mennyiségében, hanem a nép számában látta. Ezért megnyitotta az ország határait a betelepítésre. Jöttek németek, olaszok, csehek, szerbek, oroszok, lengyelek és még sok más nemzetiség. Ugyanakkor az egyház a testvérnépek betelepülését azzal az indokolással, hogy ”pogányok” -- ilyenek voltak a kunok, besenyők --, kik tőlünk keletre éltek és nem engedték be az ország területére. Ebből látható, hogy mindjárt az ország átszervezése után, a legemberibb bánásmódban részesítettük az idegeneket, a saját fajtánk kárára is. I. István az Enns és a Lajta folyók közét a németeknek adományozta. Átvette a frank rendszert, a belső erő megoszlásának és a lakosság védelmi rendszerének megszervezését. A királyi vagyon kezelését az ispán (curtis) látta el. A várakat, a várkatonaság és a környék népe védelmezte. A tiszttartók kevés kivétellel mind idegenek voltak. I. István adómentességet adott az idegen „vendégeknek”, ugyanakkor a magyarokat megadóztatta, utakat, templomokat építtetett velük, és a papok eltartását tőlük követelte meg. Lassan kicsúszott a föld a lábunk alól.

Magyarországon már a Krisztus születése utáni X-XI. században még csak szórványosan éltek zsidók. A Déli-Kárpátokból érkeztek, lélekszámuk a középkorban azonban nem érte el hazánk össznépességének 0,5 %-át. Mivel a XII-XIII. században az országgyűlések állandó témája volt a zsidók uzsorakamat-szedése és a királyi jövedelmek (a "regálék") kisajátítása, a nemesség kérte a királyt a zsidók pénzügyi és kereskedelmi tevékenységeinek korlátozására. II. András (1205-1235) ezért 1222-ben az Aranybullában meghagyta: zsidók nem lehetnek nemesek, pénz- és só-kamaraispánok, vámosok, köztisztséget sem viselhetnek. (A rendelkezések betartatására azonban nem került sor, így IX. Gergely pápa 1232-ben "egyházi tilalom"-mal - "interdictum"-mal - sújtotta hazánkat. 1223-ban megfogadta ugyan II. András, hogy betartatja az Aranybulla idézett előírását, de nem tette meg sohasem.) Katonai szolgálatot - kevés kivételtől eltekintve - nem vállaltak, annál inkább igyekeztek beférkőzni a politikai-gazdasági hatalomba:

A judeokrácia céljaira a magyar nemzet csak 1919-ben döbbent rá. A "budapesti szovjetköztársaság" irányítói csaknem teljesen zsidók voltak. Miután 1919. március 21-én gróf Károlyi Mihály átadta a hatalmat Kohn-Kun Bélának, Magyarországot a következő személyek vezették a trianoni koporsóhoz: Kohn-Kun Béla, Pogány-Schwartz József, Erdélyi-Erlich Mór, Rákosi-Roth Mátyás, Varga-Weiszfeld Jenő, Landler Jenő, Kunfi-Kunstätter Zsigmond, Böhm Vilmos, Szamuely-Samuel Tibor, Kalmár-Kohn Henrik, Lukács-Löwinger György, Ágoston-Augenstein Péter, Rabinovics József, Szántó-Schreiber Béla, Hevesi-Honig Gyula. A 133 napon át teljhatalmú kormányzótanács tagjai, valamint Szamuely és Cserny "különítményesei" is - többnyire ortodox - zsidók voltak (kivéve Garbai Sándort): Morgenstern Árpád, Feldmár Marcell, Beck József, Keller József, Korvin-Klein Ottó, Dormán Árpád, Ellenbaum Ignác, Kohn Ignác, Danczinger Ernő, Ellenbaum Náthán, Lázár Henrik, Bienenstock Ármin, Greiner Ferenc. (A korszakot hűen bemutató Tormay Cecile a "Bujdosó könyv"-ben említi, hogy egy francia tábornok - Franchet d? Espérey - megkérdezte Károlyitól: "Önök valamennyien zsidók?" Majd hozzátette: "Nem hittem volna, hogy ennyire lesüllyedtek!")

XIX. század első felében már a magyar statisztikai adatok is mutatják a tizennyolcadik századvég felvilágosodásának a hatását.

Luther Márton így írt róluk: ,,Köztünk élnek, házainkban laknak, élvezik a védelmünket, használják földjeinket és utainkat, piacainkat és utcáinkat. Hercegek és kormányok támogatják őket, tátott szájjal hagyják, hogy a zsidók elvegyék pénztárcájukat, pénzes ládájukat, lopjanak és raboljanak, mindent, amit csak megkívánnak. Azaz megengedik, hogy saját magukat és alattvalóikat a zsidók kiszipolyozzák, és koldusbotra juttassák a saját pénzükért, mindezt a zsidók uzsorája miatt. A zsidóknak, mint idegeneknek semmijük sem szabadna, hogy tőlünk legyen. Amijük csak van, az mind tőlünk van. Dolgozni nem dolgoznak, nem keresnek nálunk semmit, nem is adakozunk nekik. Ennek ellenére övék a pénzünk és javaink, és ők az urak a mi országunkban, ahol ők menekültek.”



1840-ben hazánk népességének 2,2 %-a volt zsidó (számuk 120 év alatt megnégyszereződött), 1850-ben már 3,2 %-a (366 000 fő). Berzsenyi Dániel a falusi zsidókat "demoralizált népcsalók"-nak és "orgazdák"-nak tekintette. Kossuth Lajos 1844-ben a Pesti Hírlap hasábjain a zsidót "a növény tápláló nedvét elszívó gombá"-hoz hasonlította. Hírlapi cikkében ő fogalmazta meg elsőként hazánkban, hogy a zsidóság nem vallásfelekezet, hanem népfaj. Az emancipációs törvény hatályba lépésétől (1867. dec. 28.), akik a judeokráciát ellentétesnek tartották a nemzet érdekeivel, azokat az országgyűlési képviselők és újságírók, banktisztviselők jelentős része kigúnyolta vagy elhallgattatta. Amikor például az 1870-es években a Magyar Antiszemita Párt egyik képviselője, Zimándy Ignác törökbálinti plébános a Parlamentben egyik beszédében a Talmudból és a Sulchan Aruchból vett idézetekkel bizonyította a zsidó és a keresztény világnézet összeférhetetlenségét, a képviselőház elnöke csaknem belefojtotta a szót.

A Trianon előtti Magyarországon 20.886.487 ember élt, amelynek több mint 60 %-a magyar nemzetiségűnek vallotta magát, ismerte a hármas honfoglalást, és a Szent korona eszmét is. Ma alig vagyunk tízmillióan, nincs nemzeti vagyonunk, izraeliták gyáraiban, vagy földjein izzadunk, rovásírásunkat, és ősi hitünket elfelejtettük, sokunk az indiánokhoz hasonlóan a ,,tüzes víz” rabja lett.

&

JELEK:

Utószó: Ha látsz egy izzadó magyar indiánt, vagy aki éppen a tüzes vizet issza, mondd el neki, micsoda hős nép sarja ő, és kik tették földönfutóvá.



Az elvégzett matematikai valószínűség-számítás azt bizonyította be, hogy az indián és a magyar jelek nem véletlenül, hanem a genetikai kapcsolat miatt hasonlítanak egymásra. Eredetileg az eurázsiai ősvallás általánosan ismert, fonetikus jel

képei voltak. Az egyes indián írásemlékek értelmezési lehetőségeit az ábraszövegekben vázolom. Az ismeretlen jelek jelentésének megismerésére több támpontunk is van. - Felhasználhatjuk a rokon írásrendszerek hasonló jeleit is. A rokon írásrendszerek segítségével végzett értelmezés az ismeretlen feliratok elolvasásakor alkalmazott szokásos eljáráshoz tartozik. - Az ismeretlen jelek jelentésének feltárásakor hasznosíthatjuk a jelek képi tartalmát is. Az ősvallás jelei ugyanis eredetileg képszerűek voltak, a jelek képi tartalma feltárható. - Hasznosíthatjuk a társtudományok eredményeit is. Ha például ismerjük az ősvallás legfontosabb tételeit, akkor számíthatunk arra, hogy az egyes jelformákhoz milyen jelentés kapcsolódhat. Ezen az úton a tévedések, vagy pontatlan értelmezések mellett helytálló eredményekre is számíthatunk. A magyar és az eurázsiai anyag alapján csak megközelíteni lehet a feliratok értelmét, az elolvasásukra (hangzósításukra) az indián nyelvek ismerete nélkül aligha vállalkozhatunk a teljes siker reményében. A hangzósítás megkísérlése mégsem teljesen reménytelen vállalkozás. A vallás megőrző hatása miatt az ősvallási szókincsben fennmaradhatott néhány közös elem. Ezek közül sikerült azonosítani például az Otto von Sadovszky által felismert jó-jomas párhuzamot (amelynek írásjel-megfelelője a Jóma ligatúra). Feltűnően sok indián istenszobor viseli magán egy-egy székely jel párhuzamát, vagy ilyen jelekből alkotott ligatúrát. Az egyik ábrán látható panamai istenszobron például a Jóma ligatúra látható több példányban. A Jóma ligatúra két összetevője a folyó (hullám) és a lépcső ábrázolása. Ezek együttes képi tartalma a magasba vezető folyóra, a Tejútra (illetve a véle azonos istenre) utal. A jeleknek a szobron való ismételt előfordulása azt jelzi, hogy az isten nevét, vagy jelzőjét rögzíthetik. Joggal következtetünk ebből arra, hogy a székely írás és az itt bemutatott indián jelkészlet közös őse eredetileg az ősvallás szolgálatában állt. Varga Géza

Ágnes Takács Tanultam egykor, hogy testvérnépek vagyunk. Alkalmam nyílt indián származású ifjú leánnyal beszélgetni, és megkérdeztem, mi a véleménye erről. A hatás megdöbbentő volt: a nyakamba ugrott, és nagyon boldog volt, amiért találkozott olyan magyar emberrel, aki ezt tudja, ugyanis az indián kultúra ezt természetesen tudja és tanítja, de nincs élményük, tudomásuk arról, hogy a magyar emberek is tudatában vannak ezen ismereteknek. Fantasztikus élmény!