*** David Icke:"végtelen szeretet az egyetlen igazság minden más csak illúzió" ***

☼ We Are Not Physical Bodies, We Are Infinite Consciousness That Never Dies (David Icke)

"Nem fizikai testek vagyunk, hanem Végtelen Tudatosság, mely soha nem hal meg"

A végtelen szeretet az egyetlen igazság minden más illúzió.


Soha egyetlen hópehely sem
érezte magát felelősnek egy lavinában.

„A legtöbb ember egy másik ember. Gondolataik valaki más véleménye, életük utánzat, szenvedélyük idézet." Oscar Wilde


Tudatosan belevágtam az önfelfedezés hihetetlen utazásába 1990-ben. Fogalmam sem volt, hogy merre fog vezetni, mégis, mindenképpen mennem kellett. Elegem volt. Ez a „világ” mindig is értelmetlennek tűnt számomra: az igazságtalanság, az ostobaság, ahogy a Rendszer az embereket gépekké változtatja, akik ugyanazon ismétlődő tapasztalatok és programozott viselkedési minták körforgásában pörögnek egyhelyben, s ezt görcsösen életnek hívják. Nem mi éljük az életet – az élet él minket. Vannak kivételek, és sokuk fogja olvasni ezt a könyvet, azonban a legtöbb ember elfogadja, hogy megmondják, mit gondoljon, hová menjen, mit és hogyan tegyen. Nem így van?

Nos, honnan kapod a „tényeket”, amelyek alapján következtetéseket vonsz le magadról és a világról? Ki dönti el, hogy munkanapokon mikor kelsz? Ki dönti el, hová mész, és odaérvén mit teszel? Ki dönti el, hogyan tedd? Ha olyan vagy, mint az ebben az álomvilágban szédelgő emberek döntő többsége, akkor döntéseidet nem te hozod, hanem az „életedre” akaratát ráerőszakoló Rendszer, az iránytás pókhálója.
„Információdat” a médián keresztül szerzed be, ami eladja neked a napi hazugságokat, és ez alapján döntöd el, mit gondolj, és mit higgy.
Fel kell kelned egy bizonyos időben, mert munkára kell jelentkezned, és nem késhetsz el. Oda mész, ahová a főnökeid mondják, és azt teszed, amit ők mondanak. Ha fellázadsz, kirúgnak, és ha nem kapsz fizetést, nem tudod fenntartani a lakásod, és még elegendő élelmet sem tudsz venni. S ez nem csak téged érint. Mi van a családoddal és azokkal, akik tőled függnek? Ha nem szolgálod a Rendszert, milyen következményekkel jár ez rájuk nézve? Hogy ezeknek a hitt szükségleteknek, felelősségeknek megfelelj, minden napodat azzal töltöd, hogy igyekszel másoknak megfelelni. Cserébe a főnökök szintén szolgalelkűen követik irányítóik előírásait, és ők sem mernek kilépni a sorból. A főnököknek is mindig vannak főnökeik.


Vegyük a szupermarketbe élelmiszert szállító gazdát. Ő parancsol az embereinek, és ha nem utasításai szerint járnak el, kirúgja őket. Azonban neki is végre kell hajtania, bármit diktál a szupermarket, különben elveszíti a szerződést, és tönkre mehet. A következő szinten, a szupermarket vezetőjének meg kell felelnie a részvényesek elvárásainak, akik a főnökeiket szolgálják, és a főnökeik pedig az ő főnökeiket. Ez a függőség, és akarat-rákényszerítés piramisa. Az egyik ember szolgája, a másik gazdája. Az egyik ember birkája a másik ember pásztora.

A világot szándékosan így építették fel. A Rendszer azt akarja, hogy mindenki irányítson, tartson kordába másokat, és ez pontosan így is történik a legkülönbözőbb módokon. Amit mi szabad társadalomnak hívunk, az egy soknevű Gulag. Nem a Rendszer szolgál minket, mi szolgáljuk a Rendszert. Szolgák vagyunk, akik azzal áltatják magukat, hogy szabadok, mert nem vagyunk hajlandóak szembe nézni sorsunk valóságával.

Egyik éjjel egy amerikai rádióműsort hallgattam, és egy telefonáló rátapintott a lényegre. Az emberiséget egy olyan férjhez hasonlította, aki tudja, hogy a felesége hűtlen, de mégis kétségbeesetten győzködi magát, hogy ez nem igaz! Amikor a feleség hazajön, kérdőre vonja, hogy hol volt és kivel. A férj tudja az igazat, de kétségbeesve reménykedik, hogy a feleség magyarázata eléggé hihetőnek hangzik, hogy továbbra is áltathassa magát, hogy minden rendben van. Inkább hallana egy jó hazugságot, mint elfogadná a kényelmetlen igazságot. Ugyanígy a legtöbb ember nem akar szembenézni az összeesküvéssel és a kormányok árulásával, vagy megkérdezni, hogy az országok miért viselnek háborút védtelen polgárok ellen, beleértve a sajátjaikat is. Amikor a kormányok hazugságokkal, kifogásokkal igazolják képtelen tetteiket, legtöbben hajlandóak ezt elfogadni, mert azt akarják hinni, hogy a hazugságok igazak.

David Icke: Ébred már az oroszlán (Brixton Akadémia, 2010)


A másik lehetőség, hogy szembenézünk a rideg ténnyel, hogy a kormány nem az emberek jóságos szolgája – ez pont fordítva van. Szembe kell nézni a valósággal, hogy az Egyesült Államokat irányító hatalmak képesek a szeptember 11-i szörnyűséget levezényelni, valaki mást okolva, és arcátlanul részt vesznek az áldozatok temetésén, miközben tudják, hogy tevőlegesen segítettek legyilkolni őket. Hányan elég erősek ahhoz, hogy szembenézzenek ezzel, és hogy mit jelent ez életükben? Ez egyik jelentős oka a hivatalos hazugságok széleskörű elfogadásának igazságként. Az alternatíva megfontolása túl elképzelhetetlen és túl elviselhetetlen, ezért a legtöbb ember bele sem gondol. Amiről nem tudok, az nem fájhat!? A birkának szüksége van a pásztorra, és szüksége van a hitre is, hogy a pásztor az ő érdekeit szolgálja, még akkor is, ha látja, hogy a pásztor kíméletlenül megnyírja, és habozás nélkül elvezeti a vágóhídra.

Ugyanez igaz életünk minőségének kollektív tagadására: „Nagy házam és nagy kocsim van, hát nem nagyszerű az élet?” Nos, a ház és a kocsi lehet hogy nagyszerű, de az élet? Hány ember tölti ténylegesen azzal idejét nap mint nap, amit szeret, ami kielégíti, ami hozzájárul kibontakozásához, fejlődéséhez, kiteljesedéséhez? Ténylegesen hányan boldogok, elégedettek és élnek békében magukkal? Valójában alig van ilyen. Önmagában nem elmebajra kárhoztatás, amit „életnek” nevezünk? Legtöbb ember egész életében azt teszi, amiről azt hiszi, hogy tennie kell, s ez egyet jelent a Rendszer kiszolgálásával, a Rendszer kínálta keretek között.

Miért keverjük össze az „életet” a jelenleg tapasztalható világgal? Mi köze az életnek ahhoz, hogy gyerekeket robbantanak fel szüleik előtt, és szülőket gyerekeik előtt, miközben felszabadításról papolnak? Hol az élet abban, hogy minden nap egyidőben kelünk, hogy ugyanabban a dugóban araszoljunk, vagy sorban álljunk ugyanazért a vonatért, hogy eljussunk a munkába, ami úntat, frusztrál, kielégítetlenül hagy? Majd hazafelé ugyanazon a dugón keresztül, és ugyanaz a sorbaállás, hogy ugyanazt az esti tévéműsort megnézzük, ami szellemi fogyatékosként bánik velünk?

Milyen életről beszélünk, amikor gyerekeinket iskolákba, egyetemekre küldjük, amiket arra terveztek, hogy a következő generáció fogaskerekeiként köpjék ki őket? Azonban mi ismét inkább meggyőzzük magunkat, hogy van egy „jó állásunk”, „jó karrierünk”, „jó életünk”, a gyermekeinknek „jó oktatást” biztosítunk, aztán időnként szembesülünk a szörnyűségek szörnyűségével, miszerint az élet ténylegesen szar. Szar, összehasonlítva azzal, amilyen az élet lehetne, és amilyennek szeretnénk, hogy legyen. Valójában ez egyáltalán nem „élet”, hanem egy önámításunkból szőtt könnyfátyol.

„Boldogságunk” illékony pillanatait a mindent elborító boldogtalanság állapotából ítéljük meg, míg eredményeinket a jelképek és csecse-becsék révén, amiket a Rendszer a siker elengedhetetlen kellékeiként hírdet. Aznap, amikor ezt írtam, kezembe került egy tanulmány a brit tinédzserek szellemi és érzelmi egészségéről, bár ugyanez vonatkozik az egész iparosított, számítógépesített világra. A „Gyermeklélektan és pszichiátria” folyóiratban megjelent írás címe: „Idő trendek a serdülőkori mentális egészségben”.

Arról szólt, hogy az elmúlt húsz évben 70%-al megnőtt a szorongástól, depressziótól szenvedő tizenöt évesek száma. Hé! Tizenöt évesekről beszélünk!!! A tanulmány arra a következtetésre jutott, hogy a „siker utáni vágy” miatti nyomás okolható a kamaszok érzelmi sérüléseinek drámai növekedéséért.


Hozzá kellett volna tenni, pontosabban a Rendszer által meghatározott siker utáni vágy. A cikk szerint: „a tanulmányi eredmények hajszolásának kényszere és az eladósodási kilátások hozzájárulnak a széleskörű boldogtalansághoz”.
Angliában a Blair kormánynak köszönhetően, a diákok óriási adósságba kerülnek az egyetem végére, mivel kölcsönöket kell felvenniük, hogy fizessenek az oktatásért (pontosabban azért, amit oktatás címszóval letolnak a torkukon). A kölcsön a Rendszer uralmát jelenti, és ez a diákhitelek valódi oka. A tanulmány azt is kimutatta, hogy az iskolában eltöltött idő és a szabadidő közt nincs egyensúly, amiről már évek óta beszélek. A kölyköket ötször egy héten hosszú órákig az iskolában tartják, és amikor a börtönajtó végre kinyílik, házi feladattal kitömve bocsátják őket útjukra. Mikor van a gyerekeknek és a fiataloknak idejük azzal foglalkozni, amivel akarnak?
Válasz: a tudományos baromságok áradatának feladata egyrészről, hogy szürkeállományt gyártson, ami aztán továbbgördíti a Rendszert, mint egy elszabadult hólabdát, másrészről, hogy napról napra egyre többet lefaragjon szabadságunkból és egyediségünkből. Más szóval a túlélés miatt ne legyen időnk az életre.

Egy másik tanulmány: „A növekvő fájdalmak vizsgálata”, amiről az Egyesült Királyság Sajtótársasága 2004 októberében számolt be, megerősítette ezeket a trendeket. A megkérdezett szülők háromnegyede szerint gyermekeikre sokkal nagyobb nyomás nehezedik az iskolában, mint aminek ők voltak kitéve ebben a korban. Százalékban hasonló mennyiségben azt mondták, hogy az állandó iskolai stressz (egymás gyötrése és a vizsgák) hat leginkább gyermekeik emocionális egészségére és jólétére. És a vizsgák mire szolgálnak, könyörgöm? Hogy kimutassák, mennyire vonta irányítása alá a Rendszer elméjüket és érzékelésüket. A kutatás szerint tízből hét szülő mondta, hogy a kormánynak több pénzt kellene fordítania a gyerekek és fiatalok mentális egészségügyi ellátására.

Ó Istenem, ments meg innen! Ne a probléma „kezelésével” törődj, mit szólnál az ok megszüntetéséhez? Mit szólnál ahhoz, ha megváltoztatnád a gyerekeid közérzetét azzal, hogy azt mondod nekik, pihenjenek és szórakozzanak, mivel az oktatás és a Rendszer vizsgakövetelményeinek megfelelés egy rakás szar? Az „oktatás” célja a programozás, idomítás, hogy a hatalmi felépítménynek megfelelő valóság kollektív hitét ültesse mindenkibe. Ez az egész az alárendeltségről, a korlátozásokról és az „én nem tudok” „te nem tudsz” mentalitásról szól, mivel a Rendszer azt akarja, hogy mindenki ezt szajkózza a sírig vagy a hamvasztásig. Amit mi oktatásnak hívunk, az nem felnyitja az elmét, hanem rácsavarja a fedelet. Mint ahogy Albert Einstein kijelentette: „A tanulásomat akadályozó egyedüli dolog az oktatásom volt.”
Azt is mondta, hogy „a műveltség az, ami megmarad, miután mindent gondosan elfelejtesz, amit az iskolában megtanultál.”
Miért büszkék a szülők, ha a gyerek bizonyítványt kap arról, hogy felmondta a Rendszernek, amit az hallani kíván? Nem azt mondom, hogy ne törekedjünk tudásra, azonban ha szabadságra törekszünk, akkor a saját, s nem a Rendszer elképzelései szerint kell a tudást megszereznünk. Azt is kijózanító lehet megfigyelni, hogy a politikusok, kormányhivatalnokok, újságírók, tudósok, orvosok, ügyvédek, bírók, az üzleti élet vezetői vagy mások, akik igazgatják, vagy szolgálják a Rendszert, kívétel nélkül mindig azok, akik ugyanazon az egyetemi (idomító) elme-gépsoron mentek keresztül.
Sajnálatos módon az értelmet és a sikeres vizsgákat gyakran egy dolognak hiszik. Egyik este diszkóban voltam, s a táncparkett üres volt, mivel a DJ olyan zenét játszott, amit az emberek nem akartak hallani. Ez a pokoli ego nem volt hajlandó más zenét feltenni. Megkérdeztem tőle, hogy ilyen körülmények között vajon ez az eljárás értelmes-e. Felháborodott felvetésem hallatán. „Igazolása” volt róla, hogy ő értelmes, mivel oklevele van. Remek! Az alapvető értelem azt jelenti, hogy észreveszi, hogy senki sem táncol, mert szar a zene, és utána olyan zenét játszik, ami a vendégeknek tetszik. Az oklevél csupán arról szól, hogy azt mondod a Rendszernek, amit mondott, hogy mondjad. Mi értelmes van ebben?

Block McCloud & Vinnie Paz - Igaz Hazugságok / True Lies [HUN SUB]



Legtöbben azzal bolondítják magukat, hogy szabadok, mivel ténylegesen sosem vizsgálják meg elméletüket. Olyanok, mint a légypapirra ragadt legyek, akik mindaddig, amíg nem próbálnak mozdulni, meg tudják magukat győzni arról, hogy ha akarnának, tudnának. Csak éppen most nem akarnak!
Ha megpróbálnák, szembesülnének a ténnyel, hogy a seggük teljesen odaragadt egy valaki más irányította rendszerhez, ami vacsorát fog felszolgálni – őket. Azt teszik, amit a kormánydiktatúra mond nekik, anélkül hogy megkérdőjeleznék, vagy kétségbe vonnák az utasításokat. Fenntartják a szabad választás illúzióját azzal, hogy sosem választanak. „Nekem teljesen megfelel, hogy szárnyaim ehhez a hálóhoz ragadtak, mivel azt választom, hogy nem repülök”. Oly sok emberrel találkoztam az évek során, akik egészen addig szabadnak hitték magukat, amíg valami olyat nem tettek, ami nem volt „normális”. Ekkor keményen beleütköztek a valóságba, mert, hogy a nagy amerikai komikust, Bill Hickst idézzem: „Szabadon teheted azt, amit mondunk neked.” (A magyar népi bölcsesség ezt így mondta a népi demokráciában: szabad országban szabad ember azt teszi, amit szabad. – szerk.).

Ahogy az orwelli globális állam egyre nagyobb iramban bontakozik ki az árnyékból, a „szabad világ” önámítást egyre nehezebb fenntartani. Szorult helyzetükkel való szembesülés helyett, sokan minden erejükkel igyekeznek félrenézni. Legtöbben készek bármikor panaszkodni, hogy mi minden szörnyűség történik az életükben és a nagyvilágban, azonban kővé dermednek, amikor tettekre kerülne sor. Láthatóan sokkal kényelmesebb a felelősséget valaki másra hárítani. A világ pontosan ezért ilyen, amilyen. Pár embernek megengedjük, sőt felkérjük őket, hogy ilyenné tegyék, emiatt a változtatáshoz nem elegendő, sőt teljesen felesleges ujjal mutogatni másokra. Mi mindannyian részesek vagyunk ebben. Voltaire brilliánsan ragadta meg a lényeget: „Soha egyetlen hópehely sem érzi magát felelősnek egy lavinában”.

Hét-nyolc éves korom óta ez a világ őrültnek tűnt számomra, és amikor kezdtem felismerni, mi van a valóságnak hívott illúzió mögött, teljesen nyitott voltam rá. Nem kellett lökni, én már szálltam a hintában. Kell, hogy legyen egy ok, amiért ilyen nevetséges ez a világ, és amiért ilyen kevesek képesek ezt felismerni, vagy bevallani legalább maguknak. Az 1990 óta szerzett hihetetlen tapasztalataim bebizonyították nekem, hogy valóban van egy ok, egy rendszer az őrületben. A társadalom azért ilyen, mert tagjai azt akarják, hogy ilyen legyen. Tervezetten haladunk a globális diktatúra felé, mert ez felel meg tudatossági szintünknek.
A megtévesztő, mindennapi látszat mögött húzódó rendkívüli történet lépésről-lépésre világossá vált előttem. E könyv a következő lépést képviseli – egy hatalmas ugrást egy olyan birodalomba és valóságba, ahová kevesen készek átlépni.






Forrás: http://vilaghelyzete.blogspot.hu/p/david-icke-szeretet.html