2015. június 7., vasárnap

Spirituális-Ego helyett a valódi Tudás. Mikor és hogyan történhet meg a váltás? / A spiritualitás és a béketűrés határai.



Ezt a Thoth által vezetett megtapassztalást még 2011. októberénben éltem át.

Most valamiért előkerült a gépemen, és megakarja mutatni magát. Nem állok ellen, így megosztom veletek. Azóta persze sok mindent tisztábban látok, de ez volt az első valóságos megélésem, ami a valós valóságba vitt, így nagyon meghatározó emlék a tudatosodási folyamatomban. Remélem másoknak is szolgál valamilyen segítségként, ha egyszer valósan történik, az milyen is lehet.





0. bementem a szívembe, legbelülre, és csak voltam a saját tiszta csendben

1. Kértem Thothot és Seshatot, hogy legyenek a személyes mestereim, vezessenek, teljesen átadtam nekik az irányítást. A szívemből ment ki a tiszta szándékkinyilvánítás.

2. lementem a kertbe, kapcsolódtam fizikailag Földanyához. Jött egy dallamsor –amit már rég óta ismertem, dúdolgattam, csak eddig nem tudtam mi ez- így kapcsolódom valóságosan a fizikai, lelki szellemi szintemen oda be, a föld hálójához.

3. majd felmentem az erkélyre, a felkelő nap felé fordultam, kitártam a kezem, megnyitottam a tudatomat.

4. lefeküdtem vissza az ágyba. megint a szívben bent, mélyen tisztán vagyok. A belső hangom azt az utasítást adta, hogy kérjem meg a test vezérlőközpontját, hogy nézzék át a test teljes rendszerét, van e valahol valami elakadás, diszharmónia. Átnézték, jelentettek, hogy minden rendben, minden kiegyenlítődés megtörtént, stabil a rendszer. Biztonságos.

5. Az érzelmi test is ellenőrzésre került, ez nagyon gyors volt, hisz a szívben vagyok, ahol minden egyensúlyban, rendben van. Stabil.

6. megkértem az elmét-agyat, hogy legyen szíves mindent rögzíteni, csak figyelni, csendben félreállva.

7. megkértem a spirituális egómat, hogy szintén húzódjon hátra, csak figyeljen, ne akarjon semmit értelmezni közben, nyugodjon meg, minden rendben van.



A megtapasztalás:

fekszem a fizikai síkon és "elalszom", vagyis elvesztettem a tudatomat inkább. Onnantól úgy érzékelem mintha hason aludnék –pedig háton feküdtem le. A kezeim, lábaim maguktól elkezdenek össze felé húzódni,

- finoman, lassan, az energia magától húzza, itt már semmit nem irányítok, csak vagyok- olyan mintha négykézlábra állnék, de nincs alattam ágy így szépen lassan a kezem, lában összehúzódik magzati pózba, összegömbölyödöm, a fejem is leszegem és ekkor valami húz tovább fel –magától történik- elindulok háttal felfele, kellemes érzés. (Olyan mint mikor Z. elvitt a műrepülésre és ott forogtam.) És azt érzem valósan hogy elkezdek hátrafelé, felfelé repülni, húz valami, a magzati pózban azt érzékelem, mintha nagyon biztonságos finom, rám szabott erőtér lenne körülöttem, az is én vagyok, így stabil az egész rendszerem ezen belül. Így félelem nélkül, biztonságosan repülhetek. Nem irányítok semmit, csak hagyom, és engedem, és figyelek. És élvezem, mert úgy pörgök, forgok, ahogy a műrepülésnél, de mivel nincs fizikai erőhatás, sokkal élvezetesebb, nem kell folyamatosan lélegzéssel kiegyenlíteni, figyelemmel stabilizálni, teljesen elengedetten repülök.



Majd hazaérkezünk valahonnan a házunkba. Ahol az egyik szobát épp munkások szétverték, ott dolgoznak. Keresem a fiamat, néha látom, majd eltűnik. Látok egy kicsi babafiút, odarohanok, felkapom, megpuszilom, és látom, hogy ő nem is a fiam… elengedem… megyek tovább, fel az emeletre, ahol látom, hogy az egyik szobában ömlik a víz a tetőről. Kiderült, hogy ebbe a szobába már nagyon régóta nem mentünk be, így nem vettük észre, mekkora károkat okozott a beázás. A padló elkezdett rohadni tőle… törölgetem a vizet, ekkor jelenik meg Z… És végtelen nyugalommal kérdezi mi történt. Mutatom. Valami nagyon mély és tiszteletet érdemlő, szeretetteljes tekintéllyel rendelkezik. És érzem mennyire nagyon szeretjük egymást. Kérdezi tőlem nagy-nagy szeretettel, hogy „na kincsem ez most akkor mit mutat neked?” Én meg válaszolok, mint a jó diák: „ beszakítottam a spiriegóm érzelmi falát, annak az érzelmi megjelenítője a víz. Most már jöhet a valódi szellemi síkom befelé. Ennyi.” Megdicsér, hogy jól van, ügyes vagyok. És érzem azt a finom tekintélyt parancsoló, hatalmas szeretetét. Figyel, hogy folytatom e a magyarázatát az eseményeknek. Én megállok és azt mondom, hogy ennyi, nem kell róla többet beszélni. Megvan-tudatosítva van. Befejeztem. Na ekkor dicsér meg igazán, hogy nagyon ügyes vagyok, ez volt a cél, hogy érezzem hol kell megállni. Tudatosítok és nem agyalok, nem boncolgatom tovább. Megvan.

Z-vel odaát abban a valóságunkban ugyan így együtt vagyunk és szeretjük egymást, Ő az én Mester társam.



Még mindig ott vagyok, abban a valóságban, az a mi valódi-vagy inkább úgy mondanám egy szinttel feljebb lévő valóságunk, ahol "test" nélkül vagyunk. Az a valódi családom, a valódi otthonom. Itt ezt álmodjuk, ide álmodjuk magunkat fizikai síkra.

Meglátom, amit Adamus tanított, ahogy Ő mutatta, próbálta megértetni, hogy néz ez ki a valóságban. Ott a túloldalról, mi lehasalunk, hason fekszünk, és úgy alszunk bele ebbe a fizikai szintű valóságba, így álmodjuk ide magunkat. –most valósan megtapasztaltam, hogyan kelünk fel belőle-

Ahhoz, hogy minden szempontból biztonságos legyen a felkelés, minden szintünket ki kell stabilizálni. A fizikai síkon mind három szintünkön vannak különböző elakadások, berögzülések, amik állandóan kibillentenek minket, instabillá tesznek. Így nem lehet valósan átlépni stabilan, mert bármely szintünkről bekapcsolhat valami –hitrendszer, vagy érzelem, vagy a testben rögzült elakadás- és az vissza fog rántani ebbe a valóságba, ebbe a jelenlegi tudatsíkba.

Megértem, hogy pont ez a feladatunk, ezért jöttünk, ezért álmodjuk ide magunkat, hogy tudatosan csináljuk végig az összes szintünk kiegyesítését, tudatosan, hogy utána tudjunk segíteni ebben az embereknek, akik majd ezekbe a folyamatokba nem tudatosan fognak belekerülni, és majd nem tudják mi is történik velük. Akkor mi ott legyünk és gondoskodó szeretettel kísérjük, segítsük őket ebben a nagy változásban, ami mindenkivel meg fog történni. Mi ennek a tanítói vagyunk, csak most előbb végig megyünk az egész történeten magunkban, hogy valósan meglegyen tudatosan minden pontja. Ezért is kell még frissen rögzítenem, most már ezt is értem.



Mind a három szintünknek tisztának, stabilnak egységesnek kell lennie önmagában, minden külső segítség nélkül, hogy ténylegesen átléphessünk.



Az Egységnek Magunkban önállóan kell létrejönnie, megteremtődnie.

Nem függhetünk senkitől és semmitől kívülről. Nem várhatunk külső segítséget.

Minden külső kapcsolódásról le kell válnunk egy időre, míg a teljes belső stabilitást, egyensúlyt, semlegességet el nem érjük magunkban.

3 szinten történik az átalakulás. A testben a lélekben és a szellemben.

Mind három szintnek van további 3 szintje.

A testben is megvan ugyan az a hármasság, a lélekben is és a szellemi síkon is.

Ezek úgy épülnek fel mint a sejtjeink, van egy magja, van a mag körül egy erőtér és van egy határa, burka.

Ugyan azt a három szintet járjuk végig minden részünkön:

Először megbontjuk a határainkat, a korlátainkat.

Majd teljes terjedelmében végig járjuk az egész erőteret, ahol mindent nagyon sok oldalról megnézünk, itt történik az átélés érzés, ez az érzelmek birodalma, ezt térképezzük fel, és elindulunk befelé. Körről körre haladunk, rétegről rétegre. Míg be nem jutunk a magba.

Az elengedés, a lebontás, az áttranszformálás akkor lesz igazán hatékony, végérvényes, ha egyszerre történik mindhárom szinten. Akár egy érzelmi minta, akár egy hitrendszer legyen az elengedés tárgya, a fizikai formából egészen sejt szintig célszerű levinni, mert bárhol bent marad a rendszerben a minta, rohamos gyorsasággal épül vissza, rendezi újra magát.






Ma már látom azt is, miért nem volt eddig biztonságos valósan lebontani a meghatározottság mintáikat az embereknek. Eddig valójában szinte mindenki csak körbe-körbe járkált, és nagyon kevesen tudták valósan lebontani a személyiség meghatározottságukat, és behívni, előhívni a valódi lényüket, Isteni szintű lélekrészeiket.

Az elmúlt közel 20-25 évben a spirituális információszerzés időszakát éltük egyre intezívebben, végigjárva az összes tudatfázist, amiről ITT olvashatsz, hogy is haladtunk, haladhattunk rétegről rétegre, szintről szintre magunkban. (ábra ITT a spirituális informciószerzésről, spirituális személyiség(ego) szükségszerű kialakulásáról és a spirituális kolletívtudati folyosóról ITT).

Ebben az időszakban azok az energiák és információk segítettek, amik évről évre egyre intenzívebben beáramlottak, hogy ébredezzünk. Sok megélést tapasztalhattunk meg, az úgymond meditatív utazásaink során, de ezek nagy része nem a valós valóságba vitt minket, hanem egy mondhatni spirituális-kollektívtudati térbe, ami szintén a jelen kolletívtudati terünk egy hatalmasra növesztett csoportudata, ahol nagyon színes és izgalmas képi világgal találkozhattatok, sok érzést élhettetek át. De ez nem a valóság volt, hanem annak is csak az elképzelt, személyiségeitek által megélt csoporttudati tere.

Sokan akik kifelé terjedtek, felfelé keresgéltek, csak az asztrál sík széléig jutottak, hisz a valós kapukon, küszöbökön való átjutásnak, átfordulásoknak nem ez az iránya.

Engem a belső mestereim hosszú éveken keresztül arra emlékeztettek, hogyan haladjak magamban egyre beljebb, egyre lejjebb, és minél mélyebbre jutottam, annál magasabbra, annál messzebbre terjedt ki a tudatom, és annál nagyobb, tágabb valóságot fogott be.

Arra is sokszor figyelmeztettek, hogy ne akarjak semmit, de semmit értelmezni, felcímkézni, valamihez hasonlítani az eddigi képi világom és fogalomtáram szerint.

Azt is megértettem, hogy én miért nem láthattam olyan színes szélesvásznú képeket mint mások, nálam miért volt mindig vagy teljes sötétség, vagy csak energifolyamokat, színeket láthattam.

A harmdikszemes látásom lezártam, hogy ne rémüljek meg azoknak az ijesztő energiáknak a látványától, amikkel az évek alatt dolgoztam kliensekkel, vagy bolygószintű energiamunkákon, vagy amikor a saját egyre mélyebb rétegű emléktáraimat hívtam elő. Ha láttam volna, valószínüleg nem mertem volna olyan nagy bátorsággal belemenni bármilyen erő és energiatérbe, kapcsolódásokba, ami a feladatom volt.

http://www.szivkozpont.eoldal.hu
______________________________________________________________________________________________________________________

A spiritualitás és a béketűrés határai:


Soha nem értettem azokat, akik elcsodálkoznak azon és kajánul vigyorogva mutogatnak, ha egy alapvetően spirituális beállítottságú ember kiadja a dühét vagy kifejezi felháborodását az iránt az ember iránt, aki a másik ember türelmét és szeretetét kihasználva vagy próbára téve próbálja a másikat kihozni a béketűréséből, aljas, hazug és manipulatív eszközökkel: rágalmakkal, sértegetéssel, állandó apró szurkálódásokkal.

A spiritualitás és a segítő foglalkozás nem egyenlő azzal, hogy az ember hagyja magát lejáratni és eltűr minden mocskot, amit rádobálnak.

Itt élünk a földön, és nem a mennyországban lebegünk egy rózsaszín habcsók alakú felhőn, ahol mosolyogva tűrjük, ha a másik egész nap késeket dobál felénk.

Fontos a belső béke. És talán ez az, ami azokat az embereket zavarja, akik mások nyugalmának folyamatos megzavarásával akarják magukra felhívni a figyelmet és így energiához jutni.

Épp a békét fontosnak tartó emberek esnek abba a csapdába, hogy folyamatosan nyelnek és tűrnek. Képesek ott maradni egy rossz munkahelyen, akkor is, ha irigységből állandó támadások és hatalmi harcok célpontjává válnak. Képesek benne maradni megalázó helyzetekben és kapcsolatokban.

De hibát követnek el, hiszen a saját békénk a legfontosabb! És igenis meg kell tanulni az ilyen embereknek is kiállni magukért! A szeretet nem egyenlő azzal, hogy elnézzük másoknak a bántó és sértő viselkedést!

Ha magunkat szeretjük, meg kell tanulnunk kiállni magunkért és tudnunk kell nemet mondani a lehúzó kapcsolatokra!

De mi is a helyzet a düh kiadásával? Ezt Barok Eszter foglalja a legjobban össze a blogján:

„…Mindegy, hogy egy vallás követőjéről vagy egy egyszerű test-lélek-szellem hármasságában hívő emberről van szó, szinte már nevetséges az a buzgalom, amivel az aktív lelki életet élő ember tagadja a belső fájdalmat, amit egy-egy kemény élethelyzet magával hozhat. Mintha csak a megbocsátó Megváltó (“Uram, bocsáss meg nekik, nem tudják mit cselekszenek”) vagy a klisévé koptatott vonzás törvénye tiltaná a düh, a sértettség, a megbántottság és a belső vívódás jelenlétét a szívekben. Márpedig én azt gondolom – és ki is mondom – hogy ezek az érzések időről időre a legemelkedettebb idealistában is megjelennek, s addig lehetetlenség tovább lépni, amíg nem tudatosítjuk mindazt, ami végbemegy bennünk.

Kimondottan károsnak tartom azokat a módszereket, gyakorlatokat, rituálékat és technikákat, amelyek a keresztényi megbocsátás vagy a pozitív gondolkozás égisze alatt arra biztatják az embert, hogy nyelje le, fojtsa meg, de semmiképpen ne élje meg a dühét, majd töltse fel szenvedései képét egy vidám, kellemes vizualizációval, amitől majd boldogabb lesz az élete. Tény, hogy mindez logikusnak TŰNIK, hiszen a destruktív gondolatoktól rossz érzéseink lesznek, az építőktől meg kellemesen érezzük majd magunkat, de ez már a történet utolsó lépése, ami a jogos düh és a reális, hús-vér sérelem okozta fájdalom megélése és az azt követő elengedés, megbocsátás után történik. A két első lépés kiiktatása azonban sajnos előbb vezet rákhoz és szívinfarktushoz, mint kiegyensúlyozott élethez.

Ne legyenek illúzióink: szabad, lehet és néha kell dühösnek lennünk. Ott van Jézus: még ha nem is minden hit szerint Megváltó, mindenképpen nagy tudású próféta, csodálatos képességekkel rendelkező szellemi vezető volt kétezer évvel ezelőtt. Ő, aki még egy ateista szerint is különleges mester volt, megélte a dühöt a Biblia tanulsága szerint többször is. Ordított és tört-zúzott, amikor Isten házából zsibvásárt csináltak a kereskedők, veszekedett a rajta szombatot számon kérő rabbikkal, megátkozott egy fügefát… és voltak pontok, amikor a kétségbeesés és a félelem is úrrá lett rajta beteljesítendő feladata közeledtével. Jézus sem mondta soha, hogy ne adjunk utat a feltörő rossz érzéseinknek, ne legyünk dühösek egyszer sem: csupán arról beszélt, hogy “ne menjen le nap a haragunkkal”. Miért? Mert valóban nem mindegy, mit töltünk az égi internetre éjjel, ami aztán testünk-lelkünk mélyére rakódva megmérgezi napjainkat.

A düh, a lázadás és a félelmek megélésére igenis szükség van, hiszen érkezésük rengeteg fontos dolgot tudatosíthat bennünk és környezetünkben. Ezek a “rossznak” bélyegzett érzések (persze ki mondja meg, mi a rossz?) nyithatnak kaput egy-egy igen fontos változásnak, sőt előrelépésnek. Két dologra érdemes törekednünk velük kapcsolatban: az egyik az, hogy ne húzzuk fel magunkat jelentéktelen apróságokon (nincs értelme, viszont rengeteg energiát szív fel a bosszúság), a másik pedig az, hogy ne tápláljuk, gondozzuk, halmozzuk magunkban a destruktív érzéseket hosszan, mert – ahogy ma már azt a tudomány is készséggel igazolja – ezek képesek komolyan, fizikai szinten is megbetegíteni bennünket. Az adrenalin, például, a megfelelő pillanatban megmenti az életünket, hosszútávú jelenléte a vérben azonban súlyos stresszbetegségek kialakulásához vezet. Pedig milyen kényelmes és kellemes érzés olykor az önsajnálat, harci sebeink nyalogatása és a felelősség egészének másra hárítása…!

Az elengedés és a megbocsátás semmi esetre sem jelenti azt, hogy minden úgy folytatódik, ahogy eddig volt. Nem. Nincs olyan, hogy elengedem a sérelmet, és közben ugyanúgy tűröm azt, ami fájdalmat okoz. Vagy én változom meg (és többé nem okoz fájdalmat az, ami eddig fájt, mert rájövök – nem bebeszélem magamnak-, hogy bennem volt a gát), vagy felismerem, hogy a helyzet tarthatatlan, és elbúcsúzom attól az embertől vagy helyzettől, aki vagy ami a fájdalmat okozta. Van, hogy erre nincs (azonnal) lehetőség: ilyenkor is kell egy fal a múlt és a jelen közé, de az elengedés-megbocsátás folyamat csak akkor zárulhat le, ha a tényleges változás végbement.

Tudom, tapasztalom és érzem, hogy a sérelmek elengedése és a megbocsátás nagyon nehéz feladat. A pillanatnyi dühöt, amit egy bántó tett okoz, talán még aznap – mielőtt a nap lemenne – el tudjuk engedni, de a fájdalom, amit egy-egy komolyabb sérelem hoz magával, már keményebb dió. Többször előfordult már, hogy azt hittem, kegyesen és csodálatos lelki erővel megbocsátottam valakinek – aztán rá kellett jönnöm, hogy ez még csak a felszínen történt meg, a keserű pirula azért ott ázott a tudatom pereme alá szorított vécékagylóban. Nincsenek illúzióim, az esetek nagy részében ez az út nem egy vidám városnézés finom koktélokkal: az elengedés és a megbocsátás gyakran brutális erőltetett menet, ájulásokkal és a tarkón koppanó kemény puskatussal, amikor egy-egy identitásunk részévé vált golyót kell kitépni a hús és a bőr alól.

De hiszek abban, hogy képesek vagyunk rá, megéri foglalkozni a dologgal… annál is inkább, mert többek között azért vagyunk itt, hogy ezt is megtapasztaljuk. „

http://joportal.hu/
Sándor Judit


Fotó: teszem.blogspot.hu

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése