Az időutazás – képzelet vagy valóság?

(1.rész): A szellemek létezésén kívül rengeteg olyan kérdése van az emberiségnek, melyekre talán soha nem fog biztos választ adni. Ilyen az ufók létezése, a túlvilág létezése és persze az időutazás kérdése. Sok hollywoodi rendező és irodalmár játszott már el azzal a gondolattal, hogy milyen lenne keresztül-kasul utazni az időben, egy pillantást vetni Kleopátrára vagy utazni a 4-es metrón. Bármilyen megdöbbentő is, a tudósok szerint fizikailag lehetséges az időutazás, igaz, a tudomány mai állása szerint csak a múlt irányába és technológiailag még megoldhatatlan. Vagyis az időutazás nem csak misztikum, tudományosan megoldható művelet, csupán az emberiség még nem fejlett rá – bár a jelenlegi lehetséges megoldások olyan körülményeket igényelnek, melyek szerint egy jó ideig nem is lesz elérhető a kaland senki számára, arról nem is beszélve, hogy sokak szerint ha lehetséges is lenne, morális okokból még a legmegbízhatóbb szakemberek számára sem engedélyeznék azt. Vannak emberek, akik mégis megoldották a dolgot, bárminemű tudomány vagy feketelyuk nélkül. Önjelölt időutazók, akiknek történetei mesések, mégis van bennük valami hihető és valami hátborzongató. Elolvasva a történeteket akár jogosan merülhet fel bennünk a kérdés: vajon az időutazás ezekben az esetekben valóban csak képzelet, vagy igazi, vérbeli valóság? Repüljünk a jövőbe! 1935-ben a Brit Légierő pilótája, Sir Victor Goddard megdöbbentő élményt élt át Hawker Hart repülőgépén. Goddard a skóciai Edingburghből tartott az angliai Andoverbe, mikor úgy döntött, hogy átrepül Dremen, mely akkoriban egy elhagyatott repülőpálya volt. A területet benőtte a gaz, a hangárok romjai darabokban hevertek szerteszét, ahol pedig egykor repülőgépek parkoltak, most tehenek legelésztek. A szomorú látvány után Goddard repült tovább Andover felé, mikor is egy bizarr viharba keveredett. A felhők barnás-sárgák voltak, beléjük repülve pedig a nagy szél miatt a pilóta hamarosan elvesztette irányítását a gép felett ami spirális formában kezdett el forogni. A viharból Goddard olyan hirtelen keveredett ki, amilyen gyorsan belekerült. Mikor végre újra napfényt látott, a pilóta észlelte, hogy a vihar nemes egyszerűséggel megfordította a gépet és újra az elhagyatott Dremen felé tart. Ami viszont hirtelen egyáltalán nem volt elhagyatott. Goddard elmondása szerint a repülőtéren három gép is állt, melyek színe valamiért sárga volt az akkor megszokott szürke helyett. A hangárok teljesen épen álltak és vadiújnak tűntek, a helyszínen pedig nyüzsögtek a Légierő munkásai, akik nem a megszokott barna, hanem furcsán kék munkaruhában voltak – ami Goddard szerint igazán furcsa volt, hogy bár alacsonyan repült, látszólag senki nem vett tudomást jelenlétéről. Hazaérve, elmesélve történetét, senki nem hitt neki. Négy évvel később 1939-ben a Brit Légierő újjáépítette a dremeni repülőteret: ebben az időszakban festették le sárgára a repülőgépet és a munkások is új ruhát kaptak: a légierő barna helyett akkortól kezdve kék munkaruhával örvendeztette meg dolgozóit. Lehet, hogy Goddard a viharban hirtelen négy évet előreutazott az időben? Az adatok őt igazolják… Ne lépj a 17-ik századba! A következő történetet Dr. Raul Rios Centeno, paranormális aktivitással foglalkozó professzor osztotta meg a nagyérdeművel egy 30 éves pácienséről. A hölgy egy renkdívül súlyos betegséggel érkezett hozzá: hemiplegiával, melynek során az emberi test fele teljes egészében lebénul. A nő különös körülmények között betegedett meg, tragikus hirtelenséggel: “Markahuasi egyik táborában kempingeztünk a barátaimmal. – Markhausi fontos erdőség, a perui Limától 35 kilométerre – Késő éjszaka keltünk útnak, hogy felfedezzük az erdőt. A túra közben láttunk egy kis kunyhót, amiben furcsa zene szólt. Odamentünk és én bekukkantottam az ablakon. Egy csoportnyi táncoló embert láttam, akik 17-ik századi ruhában táncoltak. Bár ahogy közeledtem, valahogy egyre hűvösebb lett a levegő, nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Be akartam lépni az ajtón, de a barátnőm kirántott, hogy inkább ne menjek be. Akkor a testem fele már a kis kunyhóban volt. Ebben a pillanatban bénult le a hölgy. A vizsgálatok szerint a hölgy agyának egyik fele nem funkcionál rendesen. Az EEG vizsgálat szerint olyan, mintha az agyat egy abnormális elektronikus feszültség érte volna. Talán a dimenzióváltás viselhette meg a nő testét? A múlt főútja Egy magát csak L.C.-ként identifikáló üzletember és társa, Charlie 1969-ben egy megmagyarázhatatlan dolgot éltek át Abbeville-ben, Louisiana államban, a 167-es főúton. Miközben az elhagyatott úton vezettek, lassan de biztosan beértek egy távolban lévő, rendkívül lassan haladó antik autót. A két férfit lenyűgözött a majd 30 éves modell látványa, mely teljesen újnak tűnt, gyönyörűen volt karban tartva, ráadásul rendszáma még 1940-ből volt datálható. Azt hitték, hogy az autó valamilyen, a közelben megrendezett antik autóshowból való. Miközben lassan lehagyták a szépséget, kicsit lelassítottak mellette, hogy jobban megnézhessék. Az öreg autó vezetője is tartogatott meglepetést: az autót egy fiatal hölgy vezette, akinek ruhája, sminkje és frizurája is a negyvenes éveket idézte. A hölgy egy gyerekkel utazott és mivel rendkívül feldúltnak és idegesnek tűnt, a két férfi átkiabált, hogy nincs-e szüksége segítségre. A nő bólogatott, mire L.C. és Charlie megkérték, hogy álljon le az út szélére. Ekkor lehagyták az autót, hogy ők is le tudjanak parkolni. Mikor viszont hátrapillantottak az előzés után, az autó teljesen eltűnt. Körülöttük csak kietlen terület volt, elágazás pedig nem volt a közelben. Miközben a két férfi megdöbbenten kémlelte a tájat magyarázatot keresve, feltűnt egy másik autó is, amelyik ugyancsak leparkolt és egy meglehetősen összezavarodott úr szállt ki belőle, azt kérdezve, a két üzletembertől, hogy mégis mi történt azzal az antik autóval, ami mögöttük volt, mert a távolból úgy tűnt, hogy az egyszer csak felszívódott a levegőben… (2. rész): Időutazós cikkünk második részében szereplőink a távoli jövőbe, a II. Világháborúba és egy XX-ik századi hotelbe tesznek utazást, néha halálra ijedve, néha pedig pénzügyileg egyszerűen remekül járva. Míg előző cikkünkben valaki lebénult a hirtelen dimenzióváltástól, valaki pedig régi kocsikat látott levegővé változni, ezen írásunkban szereplőink a II. Világháborúban találják magukat vagy éppen a múltban szállnak meg. Mint már leírtuk, tudományos szempontokból az időutazás korántsem olyan lehetetlen dolog, mint azt képzelnénk. Nem a sci-fi találta ki, a legnagyobb fizikusok szerint igenis elképzelhető, hogy visszautazzunk a múltba, csupán az emberi faj technikailag jelenleg semmiképpen sem képes rá. Igaz, a jövőbeli utazások realitását és elképzelhetőségét tagadják. Történeteink többsége a jövőbe nyújt belépőkártyát. Egy jövőbe, ami mára múlt lett, és egy jövőbe, amit egyelőre nem ismerünk. Mindenesetre elég ijesztőnek tűnik. Jó szórakozást! A jövőbeli pihenőház 1972 egy éjszakáján a Dél-Utah Egyetem négy diáklány tartott hazafele Cedar Citybe, miután megnéztek egy ródeót Piochéban, Nevada államban. A lányok nem voltak nyugodtak: már este tíz óra volt és vissza kellett térniük kollégiumukba még a kijárási tilalom kezdete előtt és éppen az 56-os főúton haladták át, mely híres volt arról, hogy kísértetek járják. Miután az egyik útszakaszon észak felé fordultak, a fekete aszfalt hirtelen fehérré cementúttá változott ami egy fehér sziklában végződött. Megálltak hát a kocsival és visszafordultak, de hamar elkezdtek aggódni, a táj ugyanis egyszerűen nem hasonlított arra, ahol eddig utaztak. Vörös kanyonok, hatalmas búzamezők és fenyvesek voltak mindenhol, ami egyáltalán nem is volt jellemző az állam flórájára. Teljes kétségbeesésüket egy kis pihenő szakította meg. Találtak egy pihenőházat. Leparkoltak, majd az épületből kilépő néhány embertől próbálták megtudakolni, hogy merre is járnak. Próbálták. A lány, aki kihajolt az ablakon tudakolózni ugyanis kérdezés helyett óriásit sikoltott, megparancsolva, hogy amilyen gyorsan csak tudnak, meneküljenek innen. A vezető padlógázt adott, vezetés közben pedig halálra ijedt, mikor észlelte, hogy egy férfi követi őket egy furcsa, tojás alakú, háromkerekes járművön. Egy idő után kikeveredtek az idegen tájból és visszakeveredtek a sivatagba. Hogy mitől ijedt meg a lány, aki kihajolt a kocsiból? Elmondása szerint a házból kijövő alakok nem emberek voltak… Szállás a múltban Ugyancsak 1979-ben történt egy meghökkentő eset egy brit házaspárral, akik vakációjuk helyszínéül Észak-Franciaországot választották. Vakációjukra utazva úgy döntöttek, hogy éjszakára inkább keresnek egy szállást, ahol aludhatnak egyet. Az úton, melyen haladtak többször is találkoztak furcsa feliratokkal az út mentén, melyekről úgy tűnt, hogy egy régimódi cirkuszt reklámoznak. Egy városkába beérve gyorsan találtak egy épületet, mely motelnek tűnt, de az előtte álló emberek felvilágosították arról, hogy ez csupán egy fogadó, a motel az út végén lesz. Folytatták hát útjukat, míg végül találtak is egy régi stílusú épületet, melyen a “hotel” felirat volt olvasható. Betérve a hallba, azonnal észlelték hogy minden fából készült és modern technikának – például telefonnak – nyoma sincs. A szobákon nem volt zár, csak fából készült reteszek, az ablakokat pedig egyszerű, lehúzható fapaletta lepte, ablaküveg sehol sehol. Reggelizés közben találkoztak két férfivel, akik furcsa, régimódi ruhát viseltek. Miután kaptak tőlük egy borzasztóan rossz útbaigazítást Avignon felé, kikérték a számlát, ami nevetségesen olcsó volt. Fizetés után folytatták a nyaralást Spanyolországban, ahol két hetet töltöttek. Hazafelé menet újra Franciaországon utaztak át és úgy döntöttek, hogy ismét megszállnak a furcsa, de hihetetlenül olcsó hotelben. Ezúttal viszont nem találták meg, habár ugyanott keresték: nem csak a városnév és az út egyezett, hanem még a cirkuszt reklámozó plakátok is. A hotel egyszerűen nem volt meg, ahogy az ott készített fotók közül sem tudták az egyiket sem előhívni. Később egy néprajzkutatónak elmesélték az emberek viseletét, aki szerint a ruhák tipikusan 1905 körülre datálhatók, ahogyan a hotel kinézete és működése is… A jövő háborúja 1932-ben J. Bernard Hutton újságíró és Joachim Brandt fotós azt a feladatot kapta, hogy készítsenek egy riportot a Hamburg-Altona hajógyárról. Miután a gyár igazgatója körbevezette őket, a két férfi már távozóban volt, mikor meghallották egy repülő süvítését a fejük felett. Először azt hitték, csak gyakorlatról van szó, de a nyugodtságuk hamar elszállt mikor, mikor a gyár körül bombák kezdtek el felrobbani és a levegő megtelt puskaporral. Az ég sötét lett, ők pedig ott álltak egy légitámadás kellős közepén. Gyorsan kocsiba szálltak és Hamburg felé vették az irányt. Egy rövid száguldás után az ég újra világos lett, a délután pedig újra csendes és megszokott volt, bármiféle puskaporszag vagy bombázás zaja nélkül. Hátrapillantva döbbenten vették észre, hogy nemhogy semmi baja nem lett a gyárnak, még egy kósza füstcsík sem szállt fel sehonnan. A Brandt által készített képeken sem volt jele semmi támadásnak. Se füst, se repülő, se bombák. A két férfi nem tudta mire vélni a jelenséget. 1943-ban, tizenegy évvel később a Brit Légierő semmisítette meg a hajógyárat, egy légitámadás során. Vajon a két férfi a támadás idejére utazott vissza néhány percre?