A társadalom túlnyomó többsége éppoly megkérdőjelezhetetlen törvényszerűségként fogja fel, hogy a gyereknek óvodában, majd iskolában a helye, mint az évszakok váltakozását. Pedig az általános tankötelezettség még nincs 150 éves, 1868-ban vezette be Eötvös József. Mária Terézia 1777-es Ratio Educationisa ugyan kötelezte a 6 és 12 év közötti gyermekeket az iskolába járásra, ez azonban az akkori magyar gazdasági-társadalmi viszonyok miatt nem realizálódott.
Hogy iskolára szükség van, alig néhányan kérdőjelezték meg az elmúlt másfél évszázadban, arról azonban, hogy ennek az iskolának hogyan is kellene kinéznie, parázs viták folytak szinte a kezdetektől. A 20. század elejétől aztán burjánzásnak indultak a különféle reformpedagógiai irányzatok, néhány teoretikus pedig egészen az iskola mint intézmény elvetéséig is eljutott.
Az iskola agymosás
Ennek egyik leghíresebb példája a bécsi születésű Ivan Illich, aki egyenesen a társadalom iskolátlanítását (deschooling society) tartotta volna üdvözítőnek. Illich az iskolát a társadalmi egyenlőtlenségek melegágyának, az ott folyó
OKTATÁST PEDIG EGYFAJTA AGYMOSÁSNAK TARTOTTA, AMELYNEK EGYETLEN CÉLJA, HOGY AZ EGYÉNT A FOGYASZTÓI TÁRSADALOM IGÉNYEINEK MEGFELELŐEN IDOMÍTSA.
Minél alaposabb agymosáson esik át valaki (minél jobban tud az iskola önkényes elvárásaihoz alkalmazkodni), annál privilegizáltabb helyet tud kiharcolni magának a társadalomban. Aki pedig valamilyen okból nem tud mindehhez idomulni, azt a társadalom megbélyegzi, és a margóra löki.
Egy másik radikális iskolakritikus, John Holt deschooling helyett unschoolingot, azaz nem iskolázást javasolt. Holt nem társadalomtudósként, hanem gyakorló pedagógusként jutott arra a felismerésre, hogy az iskola nem fejleszti, hanem egyenesen rombolja a gyerek intelligenciáját. A tanárok azzal, hogy szakértők által meghatározott tananyagot töltögetnek a gyerekek fejébe, egyet érnek el: kiölik a gyerekből a természetes, veleszületett kíváncsiságot, a világ megismerésének vágyát.
Ijedség, unalom, görcsös megfelelési kényszer
Holt egy barátjával közösen szokatlan kísérletbe fogott. Míg egyikük tanított, másikuk a gyerekek között ült, és a reakcióikat figyelte. Hogy mit látott a megfigyelő? Ijedséget, unalmat, görcsös megfelelési kényszert. A gyerekek minden energiája arra fordítódott, hogy elkerüljék a kudarcot, és hogy megfejtsék, vajon mit akarhat tőlük a tanár. Az adott téma iránti érdeklődés, az órán felvetett probléma megoldásának vágya és öröme semmilyen módon nem játszott szerepet viselkedésükben.
Holt lassanként megértette, hogy az iskolában valójában nem tanulás folyik, hanem azoknak a természetes tanulási képességeknek (akár életre szóló) elfojtása, amelyekkel minden ember rendelkezik első életéveiben. Egy kisgyerek mindenféle dresszúra nélkül, pusztán megfigyelés, utánzás és próbálkozás útján képes megtanulni járni, a vizeletét-székletét visszatartani, egyszerre akár több nyelven kommunikálni, verseket, meséket memorizálni, rajzolni, számolni, sőt olvasni is (a különféle technikai kütyük kezeléséről nem is beszélve) – amennyiben biztonságos, támogató, ingergazdag környezet veszi körül.
Nem feltétlenül analfabéta, aki nem jár iskolába
André Stern soha nem járt iskolába. Magyarul nemrégiben megjelent könyvében – melynek alcímeEgy boldog gyermek története – arról mesél, hogyan jutott különféle ismeretek, készségek és szakmai tudás birtokába úgy, hogy a szülei sosem tanították, tevékenységét sem dicsérettel, sem szidalmazással nem minősítették, érdeklődési körét nem irányították, időbeosztását nem szabályozták, pusztán lehetővé tették számára, hogy mindig azzal foglalkozzon, ami lelkesedéssel tölti el.
André Stern ma gitárkészítő, gitárművész, egy zenei magazin főszerkesztője, családapa, az anyanyelvén kívül négy nyelven ír és beszél, az iskola nélküli nevelés szószólója. Nem arra buzdít, hogy ne adjuk iskolába a gyerekeinket, csupán azt szeretné, ha tudnánk, nem az iskola az egyetlen üdvözítő út a boldog, kiteljesedett felnőttkor felé. Stern könyve ebben az értelemben egyfajta úti beszámoló, egy olyan ember fejlődésregénye, akinek minden cselekedetét kizárólag belső motiváció vezérelte.
Ma Magyarországon unschoolingról beszélni eléggé valóságtól elrugaszkodott dolog. Iskolarendszerünket – bármilyen negatívan ítéli is meg a közvélemény – nem fenyegeti az a veszély, hogy a szülők tömegesen kimentenék belőle csemetéiket. És bár az alternatív iskolákba jelentkezők száma az utóbbi években látványosan nőtt, a társadalomnak csak egy szűk rétege érdeklődik ezen intézmények iránt, a pedagógusszakmában pedig még mindig általános az alternatívok lekezelése, pedagógiai eredményeik megkérdőjelezése. (Lásd például Szilágyi GyulaMegbukott az iskola? című remek szociológiai munkáját.)
A tekintélyelvű iskolából nem kerülnek ki demokraták
Bár a legtöbb emberben felmegy a pumpa, ha az oktatás megreformálásáról hall, hiszen az elmúlt évtizedekben folytonos reformoknak voltak kitéve az érintettek (tanárok, szülők, diákok, vagyis gyakorlatilag mindenki), valójában a szó lejáratásán kívül nem nagyon történt semmi. Iskoláink még mindig a katonai mintára kialakított porosz iskolák jogutódai. Állami intézmények, ami nálunk egyúttal azt is jelenti, hogy központosítottak, bürokratikusak és hierarchikus felépítésűek.
Ha megkérdeznénk a szülőket, mit szeretnének, milyen fiatal kerüljön ki az iskolai futószalagról 12 év tanulás után, a legtöbben nyilván valami ilyesmit mondanának: legyen érett, önmagáért és másokért felelősséget vállaló, együttműködésre és önálló munkára egyaránt képes, a világra nyitott és a társadalmi kérdések iránt fogékony. Ha így van, az elvárás teljesen irreális.
A hatéveseket fekete pontokkal riogató vagy piros pontokkal lépre csaló, a hibázást – ami pedig minden tanulás alapja – szégyennek tekintő, a gyerekeket versengésre serkentő, azaz egymás ellen kijátszó, illetve megbélyegző, az egyéni különbségeket vagy megoldási kísérleteket figyelmen kívül hagyó, tekintélyelvű iskolából kikerülő gyerekek szükségszerűen önállótlanok és kooperációra képtelenek, a híres iskolai szocializáció eredményeképpen pedig sem a szolidaritás, sem az empátia nem teng túl bennük.
Lehet, hogy történelemórán azt tanulják, hogy a demokrácia a létező legműködőképesebb államforma, vagy hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméi a mai napig követendőek, csakhogy sem a családok, sem az iskolák többségében nem ezt látják maguk körül. Egy centralizált, autoriter iskola nem tud demokratikus embereket képezni, hiszen a gyerek nem annak hisz, amit mondanak neki, hanem annak, amit a saját bőrén tapasztal.
Nagyon kevés önszabályozó gyerek van a világon.
André Stern ugyanabból indul ki, amiből a pedagógia fenegyerekei (a fent említett Illichen és Holton kívül például A. S. Neill, az angol Summerhill iskola alapítója, amelyet közös tanár-diák önkormányzat működtet, vagyis a gyerekeknek beleszólásuk van abba, mit tanuljanak, melyik tanárt vegyék fel az iskolába, milyen legyen a házirend). Szemben az évszázados hagyománnyal, a reformpedagógiák alaptétele szerint az ember eredendően jó, szociális, a világra nyitott lény.
Stern ennek az alapvetésnek a krónikása. Azon kevesek közé tartozik, akik – Neill szavával – önszabályozó gyerekként nőhettek fel. Nem írta elő neki senki, mi az, amit egy rendes gyereknek tudnia kell, mi az, ami az általános műveltség része.
Abba sem szóltak bele, hogy naponta mennyi időt tölt ezzel vagy azzal a tevékenységgel, és főképp nem izgatták magukat azon, hogy valamit időben megtanul-e, vagy sem. És tévedés ne essék: nem is tanították. Viszont minden kérdésére igyekeztek válaszolni, vagy megmutatták, hol találhat rá feleletet.
Stern hangsúlyozza, hogy ő nem kivétel, nem csodagyerek. Hasonló körülmények között minden gyerek így reagálna, legfeljebb más-más területeket akarna felfedezni magának.
Ha hagynánk, hogy a tanulás ne külső kényszer, hanem belső motiváció (mint ahogy eredendően mindenkinél az) legyen – vagyis ne a szülői elvárások és a tanár szigorának következménye, hanem a gyerek aktivitásának és érdeklődésének eredménye –, meglepően kevés lusta gyerekkel találkoznánk.
Hogy milyenek az önszabályozó gyerekek? Neill szerint a legszembeötlőbb ismérvük az, hogy nem félnek. Bíznak az emberekben, az életben. Kíváncsiak. Alig van bennük agresszió. Nem hódolnak be tömegérzelmeknek. Érzelmileg igényesek. Jól tudnak együttműködni másokkal. Őszinték, nem tanultak meg színlelni, hiszen senki sem kényszerítette őket hazug helyzetekbe.
A szülőnek mindig a gyerek pártján kell állnia
Bár az iskolán kívüli, úgynevezett családi iskolázást választók száma a 70-es évek óta világszerte folyamatosan növekszik (az USA-ban kétmillió körüli a home schoolingban részt vevő gyerekek száma, persze a szülők motivációja más és más; az exhippik az állami iskola uniformizáló hatását kritizálják, a keresztények a hamis értékek közvetítését), nem valószínű, hogy a közoktatást mostanában le fogja váltani a tanulásnak ez az egyéni módja.
Mégis fontos, hogy beszéljünk erről is. A pedagógia, a pszichológia, de az agykutatás is jelentős felfedezéseket tett az elmúlt évtizedekben a gyerekek fejlődésével kapcsolatban. Nyilvánvalóvá vált, hogy az intelligencia szorosan összefügg a lélektani tényezőkkel, hogy a félelem (hosszú távon egész biztosan) gátolja a teljesítményt, és hogy a rossz tanulókat sokszor maga az iskola gyártja. Az az iskola, amely képtelen az új fejlődés-lélektani ismereteket működésébe integrálni.
Nekünk, szülőknek kell képeznünk magunkat, hogy – amint az Vekerdy Tamás oly sokszor hangsúlyozza – szükség esetén határozottan kiálljunk a gyerekeink mellett, akár az iskola ellenében is.
http://utajovobe.eu
http://utajovobe.eu/hirek/eu-tarsadalom-es-jog/5214-a-legtobb-iskolat-ugy-mukodtetik-mint-egy-uveghazat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése