2019. október 5., szombat

Vegetáriánusok voltak a római gladiátorok.

 

 

Szénhidrátpusztító vegetáriánusok voltak a római gladiátorok:

 

 

A harcosok ugyanis szénhidrátdús, súlynöveléshez ideális, jórészt vegetariánus étrenden éltek,
legalábbis ez derül ki a gladiátorok maradványainak elemzéséből, akiknek a hasürege és mellkasa bizony jókora bőr alatti zsírrétegeket rejtett.
A magas szénhidráttartalmú ételek közül az árpát ( energiafokozásra ) és a babot  ( izomnövelésre ) részesítették előnyben, állati fehérjékből azonban meglepően keveset juttattak a szervezetükbe, teljesen ellentmondva a ma az atléták és a gladiátorok modern megfelelői által alkalmazott paleo, vagy hús- és halközpontú diéták alapelveinek.


A kutatást végző Bécsi Orvosi Egyetem antropológusai közel kétezer éves, a mai Törökország területén állt Epheszosz romvárosában talált, hatvanhét gladiátor és egy rabszolganő – talán az egyik harcos felesége volt – sírjának tanulmányozásával jutott a fenti eredményekre.
A maradványok azonosítását megkönnyítette, hogy a testek egy gladiátorharcot ábrázoló, elhunyt harcosoknak ajánlott domborműsor alatt feküdtek, így nem volt kérdés, hogy mi okozhatta az emberek halálát.



Nem csak rabszolgák

 

 

A gladiátor férfiak és nők meglepően nagy hányada egyébként nem rabszolgaként, hanem pénzre vágyó szabad emberként, hadifogolyként, vagy elítéltként lépett az arénákba.
Mindemellett a hatvannyolc csontváz közül egyik sem volt teljes, de elég kéz- és lábcsont, valamint koponya és fog maradt meg ahhoz, hogy a tudósok elvégezhessék az életmóduk részleteire rávilágító vizsgálatokat – így az izotópos analízist, melynek részeként a csontmaradványok kalcium- és cinkszintje válik mérhetővé, sejtetve egykori gazdáik étrendjét.


A jobbára húsmentes diétát egyébként számtalan antik szöveg említi, így idősebb Plinius úttörő műve, A természet históriája is, aki a gladiátorokat egyszerűen csak hordearii, azaz árpaevők néven emlegette.
A kutatók mindemellett úgy gondolják, hogy a (részleges) vegetarianizmust nem a harcosok rabszolgastátusza, vagy épp pénztelensége indokolta, a rómaiak egyszerűen csak felismerték, hogy a diéta növeli a harctéri teljesítményt, a súlygyarapodás következményeként megjelent zsírréteg pedig extra védelmet nyújtott: az idegvégződések nehezebben sérültek meg, a nem túl mélyre ható vágások pedig kevésbé voltak veszélyesek. Nem volt persze elhanyagolható az sem, hogy a harcok során szerzett sérülések látványa így még kielégítőbb volt:
az egyre több vágott sebből lassan, de biztosan vérző férfiakat és nőket a vágások ugyanis nem zavarták annyira, hogy feladják miattuk a harcot, vagy épp láthatóan lassabban reagáljanak egy pillanatban, a nézőközönség pedig hosszú időre megkapta azt a vérzivatart, amire vágyott.

 

 

De miért teljesen más a művészetekben a gladiátorokról megőrzött kép, mint a valóság?

 

 

Az ókori rómaiak is idealizáltak, így a valódi világ nem teljes tökéletességével ellentétben csak tökéletesen hibátlan férfi és nőalakokat ábrázoltak, még akkor is, ha ennek semmiféle köze nem volt a valódi modellekhez, akik a zsírrétegük ellenére egyáltalán nem voltak egészségtelen, sőt, kimondottan jó bánásmódban részesültek: képzőhelyeiken a téli edzést megkönnyítő padlófűtés, fürdők, vízvezeték és közeli temető is feküdt, sőt, a lehető legjobb orvosi kezelést kapták, sokszor a Római Birodalom legkitűnőbb orvosaitól.



...






Források:







***



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése