2013. május 23., csütörtök

A magyar ősörténet alapjai III.

3. A pártusok és a történelmi magyarság kialakulása

Léteznek a nyugati történetírásban oly népek (sumérok, szkíták, pártusok, hunok stb.), akik bár az emberi civilizáció kibontakozásában alapvető, meghatározó és tagadhatatlan érdemekkel rendelkeznek, mégis áldozatául esnek egy olyan felettébb megkérdőjelezendő törekvésnek, mely e nem indoeurópai nemzeteket a dicsőség megkaparintása érdekében minden áron indoeurópaizálni igyekszik, vagy egyszerűen kijelentik róluk, hogy eredetük homályba vész és nyelvük ismeretlen.

A pártusok eklatáns példái ennek a csalafinta jelenségnek. Az antik szerzők (Strabon, Justinus, Xenophon, Ptolomaeus stb.) arcátlan ignorálásával azt hirdetik róluk, hogy egyike a hellenizált népeknek vagy azt írják velük összefüggésben, hogy a pártus nemzet egy „a perzsa népek” (?!) közül.

J. Pijoan10, a kiváló művészettörténész nem tartozik ezek közé. Ő a következőképpen mutatja be a pártusokat: „Dáriusz és Sándor utódainak igen sok fáradságába és erőlködésébe került Ázsiában az aquemenida királyok hatalmát fenntartani. ... Az utolsó aquemenida királyok már képtelenek voltak az uralkodásra. Az Antiocos és Szeleukida uralkodók valamivel jobbaknak mutatkoztak, de ahelyett, hogy igyekeztek volna „ázsiaiakká” válni Susa és Babylon székhelyekkel – mint Sándor utódai – Antiochiában laktak és semmi más ambíciójuk nem volt, mint hogy Szíria uralkodói legyenek.

Az első elkülönülésre való törekvés Bactriában mutatkozott. A két hatalom között – Szíria és Bactria közé – mint egy ék csúszott be a pártus hatalom a Káspi-tenger keleti oldalán fekvő hegyekből.

A Pártus Birodalom határául Augusztusz római császár ismerte el véglegesen az Euphráteszt, és ugyanő ajánlotta utódainak, hogy ezt a vonalat ne lépjék át. ... Költők, mint Horacius, amikor valami iszonyú nagy veszélyt akartak bemutatni, a pártusokat említik. De mindenkor elismerték a pártusok lovagiasságát. ... Minden kétséget kizáróan mondhatjuk, hogy a pártusok keleti lovagok voltak. A sivatag lovagjai. ... Turáni nép voltak. ... A pártus lovasok félelmetes nyilazók voltak. Vágtató lovakon körbevágtattak a római légiók körül és vágtatva nyilaztak.” (Csontmerevítős visszacsapó reflexíjaikkal egyébként könnyűszerrel átütötték a rómaiak páncélzatát. LP) „Pártus alapítású helység Hatra, az erődített város. A legújabb ásatások azonban napvilágra hozták Kish, Asszúr, Uruk és Babylon pártus építkezéseit és palotáit, és a dél-mezopotámiai ásatásokban a pártus építmények megkapták a megérdemelt figyelmet.

A pártus művészet termékei egy egészen új stílust mutatnak. A kish-i frízek különleges egyéniségről és fiatal lelkiségről árulkodnak. A gránátalmák, a szőlőfürt- és napraforgóábrázolások művésziek és díszítő komolyságuk csodálatraméltó.

Asszúr pártus palotájának homlokzatán a hosszú oszlopok egyáltalán nem igyekeznek görögösnek látszani. ... A pártusok öntudatlanul egy teljesen egyéni szépségnek adtak kifejezést, és művészetük megnyilatkozásai hatalmas elképzelések. Domborműveik teljesen laposak, ... és előhírnökei a nagy bizánci díszítőművészetnek.”

E szövegből is kiderül, hogy a pártus nép a turáni népek nagy fájának egy hajtása volt. Semmiképpen sem lehet őket ravasz csúsztatással az ún. perzsa népek egyikének tekinteni, mégha a perzsák sokáig pártus fennhatóság alatt éltek is.

Nem árt, ha tudjuk, hogy a pártusok alapító és vezető dinasztiája, az I. Nagy Arszák (Ország, azaz birodalom) alapította Arszakida Dinasztia, mely majdnem 500 éven át biztosította a birodalom élén a koronás főket, nem csak a pártusoknak, hanem az örményeknek, nyugati hunoknak is szakrális uralkodókat adott országaik élére. Ezenkívül a Kelet-Római Birodalom császárai között is szép számmal akadtak olyanok, akik az Arszakida-ház leszármazottai voltak. A legjelentősebbek közülük: VI. Leó, VII. Bíborbanszületett (Porphyrogenitos) Konstantin, a történészcsászár, II. Romanus, II. Basilius, VIII. Konstantin. Így már érthető, hogy a pártus művészet ilyen hatalmas mecénások támogatásával könnyűszerrel talált messzeható visszhangra a bizánci egyház kebelén, és továbbfejlődhetett.

E szöveg szerint is tehát a pártusok nemzetsége – és ezt nem győzzük hangsúlyozni – a turáni szkíta népek hatalmas fájának törzséből nőtt vastag ág, akárcsak a sumérok, hunok, avarok s végül mi, magyarok.

Akár korai rokonaik, a vízözön utáni sumérok, a pártusok is északról, szkíta területről vándoroltak be a Folyamközbe.

Saját, eredeti építészeti és művészeti stílussal rendelkező nép voltak, aki magas hőfokú érzékenységgel rendelkezvén újat és eredetit volt képes létrehozni, anélkül azonban, hogy magukkal hozott életstílusát elveszítette volna.

Az ősszkíta népeket ugyancsak összekötő jellegzetesség, hogy a pártusok is saját írásbeliséggel rendelkeztek. Elsősorban kicserzett állatbőrre írtak, de ismerték a pergament is. Sajnos csak nagyon kevés ilyen írásemlék maradt fenn. Az indoeurópai-árja-szemita utókor alapos munkát végzett a turáni kultúra írásos emlékeinek pusztításában mind Mezopotámiában, mind a hunok birodalmaiban, mind hazánkban. Gondoljunk csak Szent István király idevágó rendeletére, melyet a római egyház nyomására foganatosított, miszerint a szkíta (szittya) írással följegyzett írott emlékeinket meg kell semmisíteni. Remélhetőleg résen voltak táltos papjaink, és a legfontosabbakat olyan búvóhelyekre vitték, ahol átvészelhették történelmünk vérzivatarait. A sumér agyagtáblácskáknak, és így velük együtt végső soron nekünk is, nagyobb szerencséjük volt. A puskaporszáraz sivatagi homok konzerválta őket, ezeket a magas hőmérsékletet jól viselő, magas hőfokon kiégetett agyagtáblácskákat. Ha eredeti rovásírásos emlékeink a megfelelő időben felbukkannak majd, a kultúrsokk legalább akkora lesz, mint amekkora a sumér Proto-Biblia megtalálása és megfejtése idején a zsidókeresztény világ számára volt, bár a tények elhallgatásának taktikáját ez esetben is nagy sikerrel alkalmazzák. Igyekeznek a zsidó iratok nem eredeti, hanem más kultúrákból történt eltulajdonított voltát nem tudomásul venni. Hogy ez csak ideig-óráig működő, túlhaladott és értelmetlen struccpolitika, igyekszem ezzel az írással is nyilvánvalóvá tenni.

A pártus uralom alatt több sumér városállam új virágzásnak indul. Az új urak nagyszabású építkezésekbe fognak a régi sumér területen is, és az ősi vallási kultusz újraéled.

Föltűnő, hogy a korabeli szemtanúk által följegyzett, pártusokról szóló beszámolók majdnem szó szerint megegyeznek a magyarokkal kapcsolatos, későbbi tudósításokkal.

Ezek közé tartozik a kortárs Justinusnak azon megállapítása, hogy a pártusok szinte sohasem szálltak le a lóról. Legfontosabb megbeszéléseiket, tanácskozásaikat nyeregben ülve tartották. Szinte szóról-szóra ugyanezt a magyarokról is följegyezték néhány évszázaddal később.

A pártusok, akárcsak honvisszaszerző eleink, rettegett nyilasok voltak, mint az íjfeszítő népek (szkíták, egyesek szerint ez a sagitta = íj szóból ered; sgitta – szgita – szkíta) általában. Hadi taktikájuk a harcmezőn azonos a későbbi magyarságéval. A X. században Nyugat-Európában fölvették a mise könyörgései közé a következő esdeklést: „De sagittis Hungarorum libera nos, Domine!”, ami magyarul annyit tesz, mint: „A magyarok nyilaitól szabadíts meg minket, Uram!” Nem véletlenül áll nemzetünk a Nyilas (Sagittarius) állatövi csillagkép védelme és hatása alatt, mely galaxisunk, a Tejútrendszer középpontjában foglal helyet. Az ógörög képzetek a hátrafelé nyilazó kentaur képében jelenítették meg e csillagképet.

A vérszerződés szokása is mindkét nép, a pártusok és a magyarok körében szélesen elterjedt szokás volt. Ha két vagy több szerződő fél egy rendkívül fontos ügyben a megállapodásban foglaltak kölcsönös betartására kötelező módon meg akart állapodni egymással vagy egymásnak hűséget kívánt esküdni, akár egyes személyekről, akár tözsekről, népekről volt is szó, a vérszerződéssel éltek. A vérszerződés úgy történt, hogy a szerződő felek egyik alkarjukon késsel fölvágtak egy eret, és a belőle kicsorgó vérből egy keveset egy borral teli szent kehelybe vagy ivókürtbe folyattak. Mialatt ez történt, fölolvasták a szerződés szövegét. Ezt követően a vérrel elegyített borból ittak egy keveset a szerződő felek mintegy vérrel pecsételve meg a szövetséget. Ez az aktus által nem csak kötelezve lettek résztvevő felek a szerződés tartalmának kötelező betartására, hanem testvérekké és barátokká is lettek, akár Jézus és az apostolok az Utolsó Vacsorán. Ez olyannyira ősi szokás volt a szkíta népek körében, hogy már Hérodotosz is részletesen megemlékezik a szkítáról szóló művében ekképen: „Egy nagy agyagedényt borral töltenek meg, majd kissé megszúrják magukat késsel vagy árral, vérüket a borba csepegtetik, majd egy kardot, néhány nyílvesszőt és egy harci bárdot (fokost?) mártanak a keverékbe, miközben imákat mondanak. Végül a két szerződő fél iszik egyet az edényből, ugyanezt teszik az őket követők vezetői is.”







Mindkét nép 7 vezető népcsoportból állott, akár a médek.

Mindkét nép zseniális szervezőkészséggel volt megáldva, különös tekintettel a hosszú ideig ( közel egy fél évezredig egy azonos dinasztia vezetése alatt) fennálló, központilag irányított, szakrális birodalmaik fenn- és megtartásának képességére.

Ehhez a témához kapcsolódik, amit Prof. Badiny Jós Ferenc, a buenos aires-i jezsuita egyetem sumerológiai tanszékének alapítója és hosszú ideig tanszévezetője, Pater Deimel római tanítványa írt: „A legérdekesebb történelmi tény pedig az, hogy itt, ahol ezerévek óta állandó forradalmak, háborúk és mészárlások dúltak, a pártus 500 év idejében ezen a területen nincs belső viszály, nincs belháború és nincs forradalom, hanem ennek a területnek népe együttesen visel háborút Róma ellen.” (Badiny J. F.: Káldeától Ister-Gamig I. kötet, 142. o.)

Hogy véletlenen múlott-e avagy egy általunk jelenleg még ismeretlen történelmi törvényszerűségről van-e szó, nem tudom megítélni. Egy azonban bizonyos, hogy még egy szembetűnő párhuzam ismerhető föl a két nép között: A pártus dinasztiaalapítás idejétől számítva majdnem kereken egy fél évezred (Kr. e. 256 - Kr. u. 226.) telik el úgy, hogy ez az időszak az ezredforduló által megközelítőleg – nem matematikai pontossággal – megfeleződik. Ez egy évezreddel később megismétlődik, most már a magyarnak mondott nép esetében: A IX. század második felében Álmos nagykirály alapította dinasztia, mely fiának, Árpádnak nevéről nyerte a későbbi történetírásban elnevezését (Árpád-ház), melyet helyesebben Turul- avagy Jézus-háznak kellene neveznünk, 1301-ig tartott, amikor a fiúutód nélkül maradt III. András királlyal, az Árpádok „utolsó aranyágacskájával”, ahogy egyik krónikánk beszámol erről, kihal a Turul-dinasztia férfiága. Ezt az időszakot mind a pártusok, mind népünk történetében egy ezredforduló „felezi” a félévezredes időszak derekán. A beköszöntő új évezred hajnalán mindkét nép esetében egy-egy üdvtörténeti szempontból kimagasló jelentőségű személy jelenik meg a földi téreken: A pártusoknál a vérükből született Üdvözítő, az Emberfia Jézus, akinek születése alkalmából királyi ajándékkal pártus mágusok hódoltak, míg nálunk Szent István, az Apostol-király lép trónra a II. keresztény évezred elején. Hogy a koronázás pontosan mikor történt, egyelőre vita tárgya. A legvalószínűbb 1001. Újév vagy Karácsony napja. Szent István legnagyobb érdeme, miután, hogy a nyugati államokkal való állandó konfrontálódás befejeződjék, népe hagyományos kereszténységét csupán a külsőségekben nyugati mintára átalakította, okos diplomáciai tevékenységével és a központilag irányított, az elrettentésre alapozott katonai politikájával elérte, hogy a magyar kereszténység székhelye ne egy külföldi központba helyeződjék át (Passauba, Salzburgba vagy Regensburgba), hanem a magyar középkor szakrális fővárosában, Ister-Gamban (Esztergomban) maradjon, ahol majdnem a XIII. század közepéig, amikoris IV. Béla király Budára helyezi át székhelyét, Magyarország Apostol-királyai uralkodtak.

Ezt, a világtörténelemben egyedülálló címet csak a Szent Koronával megkoronázott magyar uralkodók viselhették, akiknek e méltóságnak köszönhetően vétójoguk volt pápaválasztáskor. Magyarország koronás királyainak ezenkívül jogukban állt zsinatokat összehívni, püspököket kinevezni és a Róma fölülvizsgálata nélküli szenttéavatásokhoz is joguk volt (invesztitúra-jog). Ez a történelmi tény is jelzi, hogy személyükben élt tovább a mezopotámiai pap-király méltósága, biztosítva ezzel a nimrudi hagyományok továbbélését, folyamatosságát. Hogy az invesztitúra-jog gyakorlásának milyen fontosságot tulajdonítottak akkoriban, jól mutatja az e kérdésben a pápaság és a német császárság között dúló elkeseredett harc (ld. Canossa-járás).

Jézust a tényleges történelmi eseményekhez közel álló, korai zsidó írott források is egyértelműen pártusként azonosítják („pártus mágus”, „Nimrud fia”, stb.). Távol áll tőlem, hogy a két említett személyiséget egy szintre hozzam egymással, de az eszmei-tartalmi-időbeli párhuzamok tagadhatatlanok. A magyar krónikás hagyomány szerint a kusita Nimród (Nimrud), akit az első szótagbani hagzócserével Ménrótnak neveznek (úgy látszik, a Bibliától független, magyar hagyományban ebben a szóalakban élt!), a magyarság ősatyja volt, és királyaink az ő egyenesági leszármazottai, akit a Biblia is nagy tisztelettel a földkerekség első királyaként említ: „Kus nemzette Nimródot. Ő volt az első uralkodó a földön. Nagy vadász volt az Úr előtt. Innen a mondás: Nagy vadász az Úr előtt, mint Nimród.” (Teremtés 10./19.) Igen, nagy vadász volt, akárcsak a Csodaszarvas-mondánk szerint fiai, Hunor és Magor, a hun és a magyar testvérnépek ősatyjai. Nimród a csillagos égbolton is megtalálható

A görög mitológiából az Orion-mondakör névadójáról, Orionról kapta e csillagkép nevét, aki szintén nagy vadász volt, minden bizonnyal Nimród görög megfelelője. E csillagkép, akár egy valódi vadász, a Kis és Nagy Kutya csillagképektől kísérve a Nagy Göncöl (Göncölszekér, Nagy Medve, Ursus Maior) mellett a legismertebb csillagzat az északi égbolton. A csillagos égen Nimrud (Orion) a Bikával (Taurus) küzd, míg kutyái a Nyulat (Lepus) és az Egyszarvút (Monoceros, Unicornis) üldözik. Nimrud alakja azzal, hogy meg kell küzdenie a Bikával, összekapcsolódik az uruki papkirály, Gilgamesh (Galgamács) személyével. A róla szóló eposzban egy rész arról szól, hogy a megsértett Innana-Istár istennő egy égi bikát küld a király megsemmisítésére, akivel végülis sikerül elbánnia. Az Orion neve a sumér-akkád Uru-anna, azaz Mennyei Fény jelentésű csillagzat nevének elgörögösített változata.

Ma már kultúrtörténeti közhelynek számít, hogy a görög mitológia olyan kulcsfigurái, mint pl. Heraklész vagy Dionüszosz, de a kultúrhérosz Prométheusz és az amazonok mondája valamint Pán, az árkádiai pásztoristen is a szkíták ősemlékezetéből átvett mitológiai alakok. Pán fiáról, Krotuszról azt állítja a görög hagyomány, hogy ő találta föl az íjat, tehát személye minden bizonnyal az íjfeszítő népekkel szoros kapcsolatban kellett hogy álljon. Prométheuszt földrajzilag is a szkíta tájak közvetlen közelébe helyezi története: büntetésképpen azért, mert az embereket részesítette a mennyei tűz (értsd: tudás, bölcsesség) adományában, a Kaukázus egy sziklájához láncolták, ahol minden nap egy saskeselyű kiszakított a májából egy darabot, mely halhatatlan lényének köszönhetően mindig újranőtt, ezzel tetézve szenvedéseit. A görögök kentaurja is a partmenti hellén városlakók szemében látszólag a lóról sosem leszálló, szinte azzal egybenőtt szkíta lovas harcos alakját örökítette meg. A zsidó rabbinikus irodalom pedig igen tanulságosan imígyen ír a Nimród-csillagképről: „Az Orion Nimrud égi köteléke a Jehova elleni forradalomban.” Miképpen lehet egy csillagképről egy modern ember szemében ilyen képtelenségnek tűnőt állítani? Erre nagyonis kézenfekvő a magyarázat. Ez a kijelentés a képes beszéd szemléltető erejével ugyanis sok mindent elárul népünk és a zsidóság, illetve a szemita népek közötti viszonyulásról. E témakör nálamnál sokkal avatottabb képviselője, a pécsi Várkonyi Nándor adja meg a fenti kérdésre a választ: „Az égitestek emberfölötti, világépítő képességekkel rendelkeznek, isteni, szellemi tulajdonságok elevenülnek meg bennük, azaz isteni lényegek látható formái, szimbólumai, esetleg lakhelyei. Ezeket nevezte a régi ember a csillagok és bolygók géniuszainak, szellemeinek, kormányzóinak, védelmezőinek, őrzőinek stb. És a hatásokat, amiket a Földre bocsájtanak, kiküldötteknek, közvetítőknek, végrehajtóknak, ... kisebb isteneknek, isten fiainak, angyaloknak és még száz néven nevezett lényeknek. Felismerte, hogy az égitestek nem öncélúan és haszontalanul bolyonganak az űrben, hanem sokféle lényeknek otthonai és kiinduló helyei (sokféle erőnek csomó- és kisugárzó pontjai, mondjuk mi). Más szavakkal: minden égitest egy-egy isten temploma, az egyes istenek pedig az Isten templomai.” (Várkonyi Nándor: Az elveszett paradicsom, 559-560. o.; Széphalom Könyvműhely kiadása, 1994.)

Most, e kis kultúrtörténeti-mitológiai-csillagászati elkalandozás után azonban térjünk vissza voltaképpeni témánkhoz, a pártus-magyar nép történetéhez. Miután a római hatalomnak perzsa segítséggel sikerült a szkítatérítő apostoloknak köszönhetően már az I. században megkeresztelkedett, nem zsidókeresztény pártusokat a III. század húszas éveiben legyőznie, folytatódott a szkíta népek e térségben régóta tartó észak-déli irányú pulzálása, ez esetben északi irányba. Ekkor pusztítják el a perzsák a pártus birodalom jellegzetesen koncentrikus alaprajzú 360 szkíta-keresztény „kerek”-templomát. A pártus-szabír-kaukázusi templomépítés e típusának egyébként igen sok példáját találhatjuk meg hazánkban is (Kallósd, Szent Anna templom, Zala megye; Öskü, Veszprém megye; Székelyudvarhely, Erdély; Székesfehérvár, Fejér megye; Nagytótlak, Szent Miklós templom, egykor Zala megye, ma Szlovénia; Kissikátor, Szent Miklós templom, Borsod-Abaúj-Zemplén megye; Székelyszentlélek, Erdély stb.)


Hogy mentsék a menthetőt, a pártusok visszahúzódtak táltos-máguspapjaikkal együtt a Kaukázus hegyei közé. Badiny a következő látleletet adja az ezt közvetlenül megelőző idők vallási helyzetéről11: „Ekkor már a mágus papság két részre oszlott. Zarathusztrát nem követték a médiai mágusok, akik a babilóni vallási örökséget vitték tovább, és az Ég Királynőjének, Anahitának, valamint szent fiának, a Napistennek, MITRÁ-nak a tiszteletét tették a vallási szemlélet középpontjába.

Amikor a mi Urunk Jézus Krisztus megszületett, az Anahita-Mitrakövető mágusok és a Zend-Aveszta mazdeistái csaknem 500 éve követik saját vallásukat és ebből éppen 263 évet a pártus uralomban töltenek el. Az Anahita-Mitra vallás megtisztul a Szűzanya fiának – Jézusnak – földreszállásával s Jézus keresztrefeszítésének évszázadában már nem áldoznak Mitrának, hanem Jézusnak. Ez a vallás nem kereszténység (a szó mai értelmében LP), hanem az ősvallásnak megtisztulása a Szűzanya fiával, Jézussal, a Napistennel, aki a „napból lett és oda tért vissza”.” (Badiny Jós Ferenc: Káldeától Ister-Gamig; 159-160. o.; II. kiadás; Orient Press Kft. 1995.)

Ez volt az etnikailag több komponensből összetevődő, történelmi magyarság születésének órája. Ami azonban közös volt a későbbi magyarságot alkotó, Álmos nagykirály uralma alatt egyesült, különböző népek között, az az, hogy mindegyikük a turáni szkíta örökséget hordozták génjeikben és kultúrájukban, a föld legősibb népének, a szkítáknak örökségét. Az pedig tudvalévő, hogy mind a szkíta, mind később a hun elnevezés a hasonló kultúrával, fajisággal és hagyományvilággal rendelkező ún. íjfeszítő népek gyűjtőfogalma. Hogy pártus őseink valóban turáni eredetű nép voltak, azt az is hitelesíti, hogy míg a perzsák északi szkíta szomszédaikkal, a masszagétákkal, szakákkal, hunokkal ősidők óta állandóan (általában vesztes) háborúkat vívtak, addig a pártusok sosem indítottak hadjáratot ezen északabbra lakó népek ellen.12 Vajon miért? Mert senki sem szereti saját vérét ontani.

Római írott források (Procopius, Priscus) félreérthetetlenül megállapítják, hogy a hephtaliták már ősidők óta a perzsák szomszédai. „Nec vero vagantur Ephtalitae palanturve caeterorum more Hunnorum, sed fixas jam inde antiquitis in regione benigna sedes retinent.” (Procopius: De bello Persico)

A magyarság legnagyobb népi alkotóelemét adó szabír-szavárd Megyer (magyar) nemzetség etnikailag nézve az északi irányba visszahúzódó pártusok utódaiból és az e térségben már régóta jelenlévő fehér hunok (hephtaliták) leszármazottaiból áll. E két népesség alapította a kaukázusi Magyarországot, Szabíriát vagy Szubartut. A mai Örményország, Grúzia és a tőlük valamivel délebbre fekvő területen terült el ez az ország, melynek lakóit a különböző források tanúsága szerint subarnak, szabírnak vagy szavárdnak nevezték. Magyarországi településneveink több helyen is megőrizték ennek a magyarságon belül vezető népcsoportnak a nevét. Csak hogy egy példát említsek: szülővárosom, Mohács mellett, tőle néhány kilóméterre fekszik Szabar falucska, gyermekkorom egyik kedves biciglis kirándulóhelye, melyet a székelyek XX. századi betelepülése után kereszteltek át Székelyszabarrá. Az senkit se zavarjon, hogy a v betű helyett e falu nevében a b-t találjuk. Számtalan esetben olvadnak át egymásba e hangzók: a dentolabiális vé és a bilabiális bé. Leggyakrabban idézett példája e hangtani jelenségnek egy görög név metamorfózisa orosz-szláv irányba: az eredeti görög Bazileosz-ból az oroszoknál Vaszilij lett. Szombathely római kori neve, Savaria ugyancsak ezt a hangzóváltozást példázza, és egyben e szkíta népcsoport korai jelenlétét bizonyítja a Kárpát-medencében. A kaukázusi Magyarország valódi meglétét az a tény is alátámasztja, hogy az ottani magyar-szabír uralkodó és Róma között levélváltás történt a XIII. században annak érdekében, hogy magyarul tudó térítő papok érkezzenek az országba. Ezt létező, authentikus okmányok hitelesítik, melyek a Vatikán birtokában vannak. Árpádházi királyaink is leveleztek a keleten maradt magyarok uralkodóival.

Kr. u. 950 tájékán magyar nemesemberekből álló delegáció fordult meg a bizánci császári udvarban VII. Bíborbanszületett Konstantin császár vendégeként. Közöttük volt két kimagasló személyiség is, Bulcsú és Tormás, akiket az Arzsakida-leszármazott történész-császár, a „De administrando Imperio” („A birodalom kormányzásáról”) című jeles munka szerzője, hosszan kikérdezett népükről. Tormás többek között arról is beszámolt neki, hogy a Kaukázusban élő magyarokat szomszédaik „savartü asphalü”-ként emlegették, ami annyit jelent, mint „erős szavárdok”13.

Igen érdekfeszítő, ahogyan az egykori szemtanúk beszámolóikban egymástól teljesen függetlenül, legyenek azok nyugatról, keletről avagy délről valók, hogyan nevezik népünket. Azt ugyanis kizárhatjuk, hogy az arab kereskedő, a perzsa krónikás vagy a mór utazó összebeszéltek volna a bizánci császárral, a római püspökkel, a bajor vagy frank szerzetessel stb. népünk megnevezése terén.

Vegyünk sorra néhányat ezek közül:

II. Sylvester pápa valósággal egy kissé túl korán ujjong afölötti örömében, amikor Szent István király a dél-francia kathar és az észak-itáliai patarénus szerzetesek mellett a szkíta uralkodókra oly jellemző vallási tolerancia szellemében a római egyház papjait, szerzeteseit is beengedi országába. Így ír erről az eseményről: „Most már a szkíták hatalmas királya is a miénk.” Ezzel ugyan kissé elébe sietett őszentsége az eseményeknek, melyek e mohó birtoklási vágyra keserűen rácáfoltak, ám a fogalmazásmód: „a szkíták hatalmas királya” pontos és találó.

Későbbi pápák, mint IX. Gergely (XIII. sz.) és V. Urbán (XIV. sz.) pápai bulláikban „királyi szkítáknak” neveznek bennünket.

A perzsa, arab és bajor évkönyvekben, följegyzésekben igen gyakran egyszerűen pártusokként vagyunk említve. A X. századból származó, germán költői mű, a Modus Ottinc 14 népünkkel kapcsolatban 5-ször használja a pártus elnevezést és csak egyszer illet bennünket a hungarus névvel.

Regino, prümi apát 908-ban szkítaként azonosítja a magyarságot híres Világkrónikájában.

Dsajhani (X. sz.), perzsa krónikás följegyzéseiben ezt írja a magyarokról: „A magyarok a törökök egy fajtája.” 15

A már említett Bíborbanszületett Konstantin császár a „De administrando Imperio” című történeti művében a „turc”, azaz „török” kifejezést használja népünkkel kapcsolatban.

Ibn Ruszta arab lexiko- és geográfus így nyilatkozott rólunk: „A magyar a turkok egy fajtája, és vezérük húszezer lovassal indul harcba. ... A magyarok országa bővelkedik fákban és vizekben. Sok szántóföldjük van. ... Ezek a magyarok szemrevaló és szép külsejű emberek, nagy testűek, vagyonosak és szembetűnően gazdagok, amit kereskedelmüknek köszönhetnek. Ruhájuk selyem brokátból való. Fegyvereik ezüsttel és arannyal vannak kiverve és gyönggyel berakottak.”

A Derbenti Krónikában ez áll: „Hetven évvel Mohamed születése ( Muhammad Kr. u. 571-ben született; LP) előtt (tehát a 500 körül; LP) a Kuma folyó mellett a Magarok számtalan népei tűntek föl, kik az északi Tibettel határos vidékekről szállottak Asztrahán síkságára (valószínűleg a hunokat értik alattuk; LP). Itt ketté szakadtak. ... Utóbbiak alapították az észak-kaukázusi Madzsar (Magyar, LP) városát.”

Theophylactus (Kr. u. 735 körül) szerint: „Hunfajú szabírok laknak a Kaukázusnál.”

Korenei Mózes örmény történész már az I. évezred első negyedében, 214-ben valódi nevünkön nevezi elődeinket: „Caucasus montes propter Iberian, Albanian versus Caspium Mare pertient. Hae autem gentes plurimae Sarmatiam alteram incolunt: Chasi (Keszi, LP), Baszili, Hunni, Guda-Makari (Kuthi-Magyar, LP), Massageta.”

Konstantinos Manasses, naupaktoszi görög metropolita 1173-ban így jellemezte népünket: „Féktelenül bátor, leírhatatlan lelkű, független, nem szolga nép, emelt fejű, szabadságszerető, a maga ura. Az örvényes, bővízű Duna fölött lakik.”

Más történelmi forrásokban a magyarokat minden további nélkül, a legmagátólértetődőbb módon egyszerűen a hunokkal vagy avarokkal azonosítják, és milyen jól teszik, hiszen mind megjelenésünkben, mind sajátos kultúránkban, szokásainkban, nyelvünkben, íráskultúránkban, mind harcászati taktikánkban és fegyverarzenálunk terén mindenben megegyeztünk e két néppel úgy, ahogy az ember általában önmagával azonos szokott lenni. Abban a törekvésben is azonosság mutatható ki, hogy a Kárpát-medence fölötti, mint e népek által örökösi, ősi jogon birtokolt terület fölötti fennhatóságukat minden áron fenn akarták tartani.

A mai modern európai nyelvekben népünk megnevezésére használt nevek: Ungar, hungarian, hongrois, ungherese stb., de a latin hungarus is egy azonos elnevezésből származnak, népünk egyik jelentős összetevőjének, hun őseinknek, és nem az onoguroknak (on-ogur, tíz-nyíl) nevéből, akik bár szintén belénk olvadtak.

Jelen tanulmány ezen pontján ildomosnak tartok föltenni egy költői kérdést. Azért költői, mert magában hordja a választ.

Lehetséges lenne ép elmével föltételezni egy nemzetről, mely a középkorban egy hatalmas, virágzó, központilag irányított és jól szervezett birodalmat megalapítani, vezetni és fenntartani volt képes, és mindezt a nyugati országokban oly gyakran fellépő ún. feudális anarchia hosszantartó jelenléte nélkül, hogy ez a nemzet ezer éven keresztül semmit sem tud az őseiről, vagy amit tud róluk, az nem felel meg a valóságnak, csupán szemenszedett hazugság és nyomorult csalás!? Magyarországon – ahogy Bakay Kornél helyesen állítja – a hunoktól való részbeni leszármazás tudata töretlen és makacsul kitartó hagyomány olyan történelmi időszakokban is, amikor a nyugati országokban a hunokra való tendenciózusan meghamisított emlékezés a hunoknak egykor alárendelt népek körében lidérces, rossz emlékeket hívott elő és diszkriminatívan hatott.

A bizánci és néhány arab forrásban felbukkanó „turk” elnevezés senkit se vezessen félre. Ennek a kifejezésnek a mai oszmán-szeldzsuk-törökökhöz vajmi kevés köze van vagy csak alig valami. Badiny Jós Ferenc kezünkbe adja e problematika kulcsát, amikor Dr. Érdy Jánost idézi16: „A pártus – vagy ami ugyanaz – „török” nemzeti név a magyar népeknek másik közös és általános elnevezése.” ... A következő szövegrészlet viszont már őtőle származik: „Mások a ’turk’ névvel a pártusokat értik. Így Leunclavius János mondja: A ’török’ név héber nyelven ’pártust’ (exul) jelent. (Laoniel Chalcocondylae, Hist. Lib. X. Parisiis, 1650. 1. fol. Pag. 480.) Gilo bíboros ezért mondja tehát: „Nam modo qui Turci, veteri sunt nomine Parthi.” (Edmundi Martens et Ursini Durand: Thesaurus novus Anecdotarum. Lutetiae Parisiorum, 1717, fol. III. col. 217.)” (Badiny J. F.: Káldeától Ister-Gamig, I. kötet, 169-170. o.,)

Az előző oldalak elolvasása után már mindenkinek föl kellett hogy tűnjön, hogy a korabeli szemtanúk népünkkel kapcsolatos beszámolóiban a finn, ugor vagy finnugor kifejezések még csak véletlen folytán sem fordulnak elő. Ez persze nem csoda, mivel a „finnugor” elnevezés néhány XIX. századi, a Habsburg-ház által pénzelt és támogatott, kisstílű és magyargyűlölő nyárspolgár beteg és lázas agyacskájában született. Ezenkívül az is kiderül e hiteles idézetekből, hogy eleink se barbárok, se nomádok nem voltak, hiszen „sok szántóföldjük” volt (Ibn Ruszta), városokat alapítottak már ősidők óta (pl. Madzsar-Magyar városát; Derbenti Krónika), magasan fejlett kereskedelmi tevékenységet folytattak (Ibn Ruszta), és, amiről e szövegekben nem esik említés, fejlett saját íráskultúrával rendelkeztek (rovásírás).

E szükséges kitérő után kövessük tovább a történelmi magyarság kialakulásának fonalát.

A majdnem 500 évig fennálló Pártus Birodalom megszűnése után tehát, ahol a zsidó befolyástól mentes Jézus-hit már széles körben el volt terjedve, miután a pártusok teljesítették Isten által reájuk bízott történelmi küldetésüket, hogy a Kelet magaskultúráit egy fél évezreden át megvédelmezzék a római barbárság agresszív támadásai ellen, az északi irányba visszahúzódó pártusok a testvérnépek, mindenekelőtt a nyugati hunok segítségével, akik – mint tudjuk – már ősidők óta jelen voltak e térségben, fölkészültek a Róma elleni visszavágásra.........................

2013. május 21., kedd

Tóth Gyula - Kitalált Középkor - Szkítiától Maghrebig 1.

A magyar őstörténet alapjai II.

Igaz történelmünk vázlata a kezdetektől a harmadik honvisszafoglalásig .

1.) In medias res - A végzetes finnugor származáselmélet cáfolata.

Mielőtt belevágnék tulajdonképpeni témánkba, meg szeretném szüntetni egy számunkra neuralgikus pont feszültségét, mely a Habsburg-ház törekvéseit szolgálandó, a finnugor származáselmélet trójai falovaként lett becsempészve köztudatunkba.

Egészen pontosan 173 év törökuralom (1526. és az 1699-ben kötött karlócai békeszerződés közötti idő) után, mialatt hazánk központi területei a hajdani középkori fővárosainkkal, Esztergommal és Budával együtt török iga alatt nyögtek, miután a kereszténység védőbástyája szerepében a pogány elleni hősies harcban majdnem teljesen elvéreztünk (Jézust megkorbácsolják.), úgy gondolhatták volna a megmaradt magyarok, hogy végre talán kissé föllélegezhetnek. Ez egy végzetes tévedésnek bizonyult.

A veszélyek szélkakasa száznyolvan fokos fordulatot vett. Míg eddig a fő veszély dél-keletről, a hódító félhold irányából fenyegetett, úgy most észak-nyugatról szakadt ránk a vész, a „keresztény testvérek” irányából, ahol a sas két fejet hord a nyakán.

Amikor a minden aljasságra kész, emberségükből kivetkezett, nyugati zsoldosok látták, hogy a kivérzett lakosság nem képes semmilyen szóra érdemes védekezésre, elkezdték a koronás Habsburg-uralkodó beleegyezésével az amúgy is nincstelen emberek kirablását és az ország kifosztását. (Jézust megfosztják ruháitól.) A védtelenül kiszolgáltatott alsóbb rétegek szenvedése szinte még elviselhetetlenebbé vált, mint a török uralom alatt, ezért sokan visszasírták a törököt.



A magyargyűlölő Habsburg-bestia, I. Lipót német császár és magyar király

A vastag ajkairól hírhedt, ördögi ábrázatú I. Lipót császár és király (1658-1705.) a következő jelszót tűzte zászlajára: „Faciam Hungariam captivam, postea mendicam, deinde catholicam.”1 Ez annyit jelent magyarul: „Magyarországot foglyul ejtem, majd koldussá, végül katolikussá teszem.” A Habsburg-ház ilyetén ellenséges viszonyulása nemzetünkkel és országunkkal szemben mindvégig megmaradt, egészen a K. u. K. Duna-Monarchia darabokra szaggatásáig. Ennek a magatartásnak mély aljasságát még tisztább fénybe vonja az a történelmi tény, hogy még erőnk teljében, korábban két ajánlatot is kaptunk a Nyugat elleni közös fellépésre: Az elsőt minden mongolok kánjától, Batutól, aki közel harminc levelet intézett IV. Béla királyunkhoz annak érdekében, hogy miután az osztrák tartományok ura, Babenbergi Frigyes (Friedrich) herceg megölette a mongol követet, a magyar király közreműködjön a kán Német-Római Császárság elleni hadjáratában. Kétszáz évvel később a törökök szultánja szintén jó néven vette volna a vérségi és történelmi közös gyökerekre hivatkozva, ha Magyarország ellenállás nélkül átengedi vonulni seregét területein a német császárság elleni támadást megkönnyítve ezzel. Ha uralkodóink válasza igenlő, több, mint valószínű, hogy ma mi is ugyanannyi középkori látványossággal rendelkeznénk a turisták számára, mint német- vagy franciahon. Ne feledjük, hogy a középkori Magyarország ásványokban, nemesfémekben, drágakövekben és áldott természeti adottságainak köszönhetően Amerika fölfedezéséig az akkori Európa leggazdagabb országa volt. Egy gazdasági, politikai és kultúrális nagyhatalom. Ezt a státuszt veszítettük el valószínűleg örök időkre a kereszténység védelmének oltárán hozott áldozatunkkal. E kijelentésünket alátámasztandó idézek két korabeli szemtanú nyilatkozatából: Abu Hamid al Garnáti, granadai mór utazó, aki megfordult 1153-ban hazánkban is a következőket írja: „Magyarország egyike a legjobb módnak örvendő, fölöslegben dúskáló országoknak. Hegyeiből aranyat és ezüstöt termelnek ki.” Ottó, freisingi püspök imígyen fogalmazott a XII. század kötepe táján: „Ez a tartomány, melyet a régiek Pannóniának neveztek, mivelhogy köröskörül erdőségek, hegyek, s főképpen az Appeninnek (Kárpátok) övezik, belsejében nagy kiterjedésű síkság, amelyet jeles folyók és vizek öntöznek. Erdőkben felettébb gazdag, tele van mindenféle vadakkal, s felületének természeti szépsége éppen olyan bájos, mint amilyen dús a föld termékenysége, hogy mintegy Isten paradicsomának vagy pompás Egyiptomnak látszik lenni.”

Jules Michelet (1798-1874.), a XIX. század legjelentősebb francia történésze így nyilatkozott áldozatvállalásunkról: „A magyar nemzet a hősiesség, a lelki nagyság és a méltóság arisztokráciája. Mikor fogjuk adósságunkat ez áldott nemzet iránt leróni, mely a Nyugatot megmentette? (Lerótták a Trianon kastélyban. LP) Vajha a francia történetírás leróhatná már egyszer hálájának adóját a magyarsággal, a nemzetek hősével szemben. E nemzet hősi példájával felemel és megnemesít minket. A magyar hősiesség magas erkölcs megnyilatkozása.”

Bécs egy alkalmat sem szalasztott el, hogy a Magyarországra a török előnyomulása elől védelmet keresve betelepülő későbbi nemzetiségeket (szerbeket, oláhokat, horvátokat) a magyar többség ellen fölbujtogassa. A Habsburg-ház uralkodói minden időben virtuóz módon értettek a „Divide et impera!” („Oszd meg és uralkodj!”) sátáni alapelvének használatához. Ez vezetett végülis a trianoni tragédiához 1920. június 4-én, amikor a párját ritkítóan kegyetlen békediktátum során a több, mint ezeréves magyar birodalom kétharmadát az országba hajdan menekültként érkező idegenek leszármazottainak ajándékozták (Jézust keresztre feszítik). Elkezdődhetett nagyhatalmi szentesítéssel a régóta várva várt magyarirtás, miután 1920. június 4-én többmillió magyar arra ébredt, hogy ellopták lába alól az anyaföldet. A tolvajok lelkiismerete sosem tiszta. A szörnytettek magyar tanúit el kellett takarítani az útból.

A magyarság és a Habsburg-ház közötti közel 400 éves kényszerházasság nem állott másból, mint a Bécs elleni felkelésekből és azok túlerővel való leverettetéséből. (A Bocskai István-féle felkelés 1604-ben, a Thököly Imre gróf által vezetett szabadságharc 1678 és 1690 között, a II. Rákóczi Ferenc kirobbantotta szabadságharc 1703 és 1711 között, majd végül a dicsőséges 1848-49-es forradalom és szabadságharc, melynek leveréséhez Bécsnek az orosz cár seregeinek segítségére volt szüksége.)














Mindezen történelmi tények ismeretében nem csodálkozhatunk azon, hogy a Habsburg-ház minden tőle telhetőt megkísérelt stratégiailag fontos területen fekvő országunk birtoklásának érdekében, hogy a lázadozó magyarokat saját honukban nemzeti büszkeségükben megalázza és hogy minden ellenállást csírájában elfojtson.

A legsikeresebb módszer, hogy elrabolják egy nemzet jövőjét, ha e nép múltját meghamisítják és beszennyezik. Ez történt Magyarországon. (Jézust arcul köpik)

A világ minden jelenlegi lexikonában azt olvashatja a gyanútlan érdeklődő népi-nyelvi hovatartozásunkról, hogy az ún. finnugor népek ugor ágának legdélibb képviselői vagyunk. Ennek a rokonításnak első nyomait Aeneas Silvius Piccolomininek, a későbbi II. Pius pápának (1405-1464.) köszönhetjük, aki Cosmographia című művében tesz erről említést. Ő volt az első, aki a magyarsággal kapcsolatban először vetette föl a tajgák-tundrák lakóival való rokonság lehetőségét. Hogy éppen egy pápa volt e javaslattevő, nem lep meg bennünket, tudva azt, hogy valódi eredetünk és királyaink apostol-királyi státusza mindig is szálka volt a Vatikán urainak szemében, akik sportot űztek királyaink és nemzetünk egyházból történő kiátkozásából, ha valami nem tetszett nekik a magyarországi fejlemények terén. Értesüléseink vannak arról is, hogy a Vatikán mindmáig titkos és idegenek számára hozzáférhetetlen archívumában található számos olyan hiteles dokumentum, melyek nemzetünk authentikus történelmét tárgyalják. Badiny professzor úr tudni vélte, hogy egy olyan Corvina is birtokában van a Vatikánnak, melyben egy királylista olvasható Nimrudtól Mátyás királyig.

Az újabb időkben valószínűleg a római egyház megbízásából egy Sajnovics János nevű jezsuita szerzetes csinált iskolát ebből az eredetelméletből. Ez a pap csillagászattal is foglalkozott, és egy hosszabb ideig tartó lappföldi tartózkodása során, melyet eredetileg csillagok megfigyelésének céljából tett, állítólag hasonlóságokat fedezett fel saját anyanyelve és a lappok szókincse között. Hazatérve megírta hírhedt esszéjét e témakörben „Demonstrata Idioma Ungarorum et Lapporum Idem Esse” címmel.

Ez a teória kapóra jött a Habsburg hatalomnak. Felfedeztek ugyanis benne egy felettébb hasznos eszközt a magyarok büszkeségének, nemzeti öntudatának beszennyezésére, megalázására. Ennek az elméletnek segítségével nem kis kárörömmel megkísérelték a magyar nemzetet az emberi civilizáció peremvidékén vegetáló, néhány ezer lelket számláló népecskékkel rokonítani, mint a vogulok és az osztjákok, akik az Ob folyó vidékén sötét sámán- és medvekultuszok ködös félhomályában meglehetősen primitív körülmények között tengették szomorú hétköznapjaikat.

Később már szándékos célzatossággal képezték ki a Habsburg-hatalom védőszárnyai alatt azokat az eredetileg németajkú, de Magyarországra katapultált „nyelvészeket”, akik a magyargyűlölő hatalom mecénatúrája támogatásával üstökösként emelkedtek fel az e téren legmagasabb pozíciókba, hogy téves és kártékony tanaikat ország- és világszerte zavartalanul terjeszthessék. Csak hogy néhány nevet is említsek: Josef Budenz, egy a fuldai járásban, rasdorfi születésű német, aki élete végéig sem volt képes tisztességesen megtanulni magyarul, Hunfalvy Pál alias Paul Hunsdorfer, Franz Schedel, Szinyei alias Faerber. Hozzájuk társult a magyar Reguly Antal.

Nyelvészeti vizsgálódásaik során nagy nehezen sikerült összeszedegetniük megközelítőleg 300 olyan szót, melyekben némi hasonlóság fedezhető fel az azóta finnugornak csúfolt népecskék és a magyarok szókincse között. Az a nyelvészeti tény fölött, hogy nyelvünk csak úgy hemzseg az őstörök és sumér szavaktól, melyekből alapszókincsünkben több ezer lelhető fel, „nemes eleganciával” elsiklottak. E szavak mind alaktanilag, mind jelentésbelileg sokkal közelebbi párhuzamokkal rendelkeznek az összehasonlított nyelvek között, mint az erőszakkal és hipotetikus alapon kiagyalt finnugor elmélet példaszavai.

Nézzünk csak néhány példát:

magyar ; finn

egy &nbs p; iksi

kettő &nb sp; kaksi

három &n bsp; kolmi

négy &nb sp; nelja

kéz &nbs p; kate

hal ; kala

víz ; vete

vér ; veri

Ugyancsak szolgáltassunk néhány példát a török nyelvcsaládhoz tartozó kazahok, ujgúrok és egyes magyar szavak közötti egyezésekre, melyek sokkal közelebbi rokonságra engednek következtetni, mint a fenti magyar-finn szóegyeztetés példaszavai. Az e népekkel való közeli rokonságunkat a népzenéinkben és népviseleteinkben fennálló megcáfolhatatlan és szembeötlő megfelelések is napnál fényesebben bizonyítják.

magyar ; kazah ujgúr

sárga saru serik

szakáll szakál szakál

alma alma alma

bátor batul -

kicsi kisi kisik

ember ber pber stb.

A finnugor elmélet kizárólag nyelvi úton próbálja meg a népek rokonítását, miközben figyelmen kívül hagyja egy sokkal fontosabb szempont górcső alá vételét, éspedig az embertani hovatartozás kérdését. Ezt a szembeötlő hiányosságot már László Gyula professzor úr fölvetette a nyolcvanas évek elején. A testi leszármazás sokkal többet árul el egy népről, de az általa beszélt nyelv eredetéről is (!), mint a pusztán légből kapott messzi nyelvi hasonlóságok, még akkor is, ha tudjuk, hogy tiszta, keveretlen fajok nem léteznek. A magyarság embertani képe, ahogyan László Gyula fogalmaz, visszatükrözi egész Eurázsiát. Ennek dacára azonban az uralkodó jelleg mind a vezető rétegen, mind a köznépen belül világosan és egyértelműen meghatározható mint a néperedet fő tendenciája.

Az egyetlen fő érv az említett „finnugor” népek és népünk között az lehet, hogy e nyelvek egyöntetűen agglutinatív, azaz ragozó nyelvek. De a török és a sumér nyelv is az! E nyelveket az ún. urál-altáji vagy turáni nyelvcsoportba sorolták. A ragozó nyelvekre az a jellemző, hogy a szógyökök után különböző toldalékokkal, ragokkal, jelekkel és képzőkkel módosítják, árnyalják az adott szó jelentését. Ez a nyelvi sajátosság a záloga nyelvünk hallatlan tömörségének és kifejezésbeli gazdagságának. E nyelvek nélkülözik az indoeurópai, hajlító nyelvekre jellemző nyelvtani nemeket (masculinum, femininum, neutrum, der-die-das), melyek – ha jobban belegondolunk – nem egyebek fölösleges nyelvi ballasztnál, az emberi nyelvi visszafejlődés kései, túlspecializálódott, degenerált vadhajtásai.

Ha a magyar és a sumér nyelv között fennálló nyilvánvaló és megcáfolhatatlan szókincsbeli és nyelvtani egyezéseket vesszük alapul, nem esünk a túlzás hibájába, ha a mai magyar nyelvet a sumér kor óta eltelt 5000 év ellenére új-sumérnak nevezzük. A nemrég elhunyt Badiny Jós Ferenc sumerológus professzor annak mintájára, ahogy az asszírológusok a modern héber nyelvet segédnyelvként használják a szintén szemita ókori nyelvek, mint az akkád vagy az asszír megfejtéséhéz, tanulmányozásához, jó okkal azt javasolta, hogy a mai magyar nyelv legyen az alap a sumér nyelv hiteles megfejtésében a szókincs, a nyelvtan és a helyes kiejtés terén.

Az ókortudomány által ma sumérnak nevezett nép és magaskultúra magát sosem hívta így! A többi ókori kultúra írásrendszereihez hasonlóan csak a mássalhangzókat jelölő sumér írás az ékírásos agyagtáblácskák tanúsága szerint önmagát e négy betűvel jelölte: K-N-G-R. Magánhangzósítva tehát a legvalószínűbb szóalak a KANGAR vagy KUNGAR. Utóbbi változat sokkal valószínűbb, mert ha a palatális K helyett ennek gutturális párját vesszük, az eredmény így néz ki: H-N-G-R, azaz HUNGAR, mely népünk latin elnevezése.

Pater Anton Deimel, a zsidó Samuel Noah Kramer és a két francia kiválóság, Maurice Lambert és René Labat mellett a XX. századi sumerológusok legkiválóbbjainak egyike, a római Institutum Biblicum akkori igazgatója, Badiny professzor hajdani tanára a következőket írja Sumerische Grammatik című kiváló összefoglaló művében e témáról: „A sumérok az írás feltalálói. Ez a már a vízözön előtt létező nyelv a magyarban maradt fenn. A magyarság lesz a megoldás az emberiség igazi történetének megfejtésében. Minden a feje tetején áll. Újra kell írnunk az emberiség történelmét.” Majd másutt: „A legkisebb aggályom sincs a magyar-sumér rokonság elfogadásával kapcsolatban.” De idézhetünk hazai szaktekintélyektől is, mint például a zseniális Dr. Padányi Viktor történészünktől is idevágó gondolatot Dentumagyaria című könyvéből: „A sumír és a magyar nyelv szelleme, szerkezete és nyelvtana olyan mértékben egyeznek egymással, mint amilyen mértékben mind a ketten különböznek más nyelvektől.”

Dr. Zakar András, egy római katolikus tudós pap, Mindszenty József hercegprímás magántitkára kimutatta a nyelvfejlődési időmeghatározás alapján, hogy 5000 év múltán is 100 magyar szóból átlagosan 63 sumér és 12 akkád eredetű. Ez nem csupán egy távoli rokonság, hanem sokkal inkább az egyenes ágú leszármazás bizonyítéka!

A két világháború közötti idő rövid föllélegzése után a szovjet megszállási övezetbe került Magyarországon az idegen megszállók érdekeit kiszolgáló tudományos nómenklatúra kötelező érvénnyel visszaállította a habsburgi hamisítások áltudományos „eredményeit” eredetkutatásunk terén.

Hogy csekély mértékben valóban fennáll egyfajta távoli rokonság nyelvi vonalon a finnugornak csúfolt népek, népecskék és a magyarság között, ne lepjen meg bennünket. Honnan is származtatható e jelenség? Hogy e kérdésre elfogadható válasszal szolgáljunk, le kell merülnünk az emberiség történelmének mélyére, a legutolsó jégkorszak korába, amikor Eurázsia jelentős része több száz méteres, néhol több kilóméteres glaciális jégtakaró alatt volt. A Kárpát-medence azonban sosem tartozott az örök jég birodalmához. Ezt annak a természet által formált, gigantikus védrendszernek köszönhetjük, melyet Kárpátoknak nevezünk. E fiatal lánchegység hegygerincével képes volt föltartóztatni a dél felé terjeszkedő jégtömeget, így hazánk területe mentes volt a jég pusztításaitól. Mivel a medence belseje a föld olyan területeinek egyike, ahol viszonylag keskeny a földkéreg, s így a felszíni rétegek több meleget kapnak a bolygó belsejében dohogó forróságból, a számtalan helyen fölbuzogó hévízforrások áldásos hatásaikkal megkönnyítették a helyi szkíta őslakosság túlélését e nehéz időkben.

Az utolsó jégkorszak a Kr. e. 14-12. évezredek tájékán ért véget, amikor a jégtakaró fokozatosan elkezdett észak felé visszahúzódni. Az eljegesedés elindultakor északi irányból a Kárpát-medence felé levándorló rénszarvastenyésztő törzsek, a mai finnugorok ősei a szkíták által lakott Európai Szkítiában, hazánk földjén leltek végül menedéket. Itt hosszantartó ám felszínes kapcsolatot ápoltak a szkíta őslakosokkal, és ez érthető módon a mindennapi élet fogalmaira korlátozódva egy közlekedő alapszókincs kialakulásához vezetett az őslakosok és a jövevények között. Ennek a kapcsolatnak emlékei a ma már csak igen elmosódottan föllelhető szóegyezések. A jégtakaró visszahúzódásának ütemét követve e törzsecskék újra visszavándoroltak észak felé, mindig oda, ahol a rénszarvas jól érezte magát. A magyarság ősei azonban mint európai ősnép helyben maradtak. Ezt ugyancsak alátámasztják a legújabb markergén-kutatások. E kutatások kimutatták, hogy a magyarokra 60%-os gyakorisággal jellemző EU 19-es markergén már 35-40.000 éve jelen van a Kárpát-medencében. (Science folyóirat, USA 2000. novemberi száma, Az európai népek származása és betelepedése)

A mi őseink lehettek azok a görög félsziget és archipelág felől „hyperboreusz”-inak, azaz az északi szélen túl örök tavaszban élőnek tűnő népek, akik Hérodotosz írásaiban ezt a nevet viselik. Az ő örökösei vagyunk mi, ma élő magyarok, akik nem estünk áldozatul egy szemita vallásnak, az ellentmondást nem tűrő és fanatikus Iszlám tanainak, mely valláshoz ha egy nép csatlakozott, ez egyet jelentett a saját kultúra elvesztésével. Közép-Ázsiában élő rokonainknak sajnos ez a sors jutott, ám az utóbbi időben mintha közöttük is észlelhetőek lennének az ébredezés jelei és a turáni-szkíta öntudat újraéledése. Indiában például kb. 200 millió ember vallja magát hun leszármazottnak, az indo-szkíták utódai, Buddha népe és a Kr. u. az V. évszázadban Észak-Nyugat-Indiát elfoglaló fehér hunok (hephtaliták) származékai. A leginkább a szikek ébredeznek e téren (15 milliónyian vannak), akik nevük hangzása alapján is szkíta utódnép.

E témával kapcsolatban nem hagyhatjuk említés nélkül Prof. Grover S. Krantz2 nevét, aki az Egyesült Államokban dolgozta ki a geográfiai lingvisztika módszerét. Elméletének alapgondolata, hogy egy nép jelenleg beszélt nyelve alapján pontos és sokatmondó információk nyerhetők e nép származásának, korábbi tartózkodási helyeinek tekintetében. A nyelvből pontosan kiolvashatóak tehát egy hajdani tartózkodási hely akkori klimatikus viszonyai, földrajzi adottságai és az ott egyes korszakokban jelenlévő állatvilág és növénytakaró jellegzetességei, melyekről a szókincs gazdag információkat hordoz .

Professzor Krantz népünkről kimutatta, hogy ahhoz, hogy a magyarság mai nyelvét beszélni tudja, szükséges volt legalább egy részének folyamatosan legalább 8.000 éve a Kárpát-medencében jelen lennie különböző elnevezésű népek formájában (Agathyrszök, Szarmaták, Massagéták, Szkíták, Jazigok, Daha-Dákok, Hunok, Székelyek, Avarok, Magyarok).

Summa summarum: Nem mi jöttünk észak-keletről, hiszen mi Európa ősnépeként mindig is itt tartózkodtunk, hanem a jégtakaró terjeszkedésének nyomására a ma finnugornak nevezett néptöredékek ősei menekültek hozzánk, itt átvettek rengeteg szót és nyelvtani elemet tőlünk, s majd amikor véget ért a jégkorszak, lassanként visszahúzódtak eredeti, átmenetileg jéggel fedett szállásterületeikre.

Kárpát-medencei ősi jelenlétünknek korai bizonyítékai azok az Erdély területén a sors iróniájából pont egy Vlassa nevű román régész által Alsó-Tatárlaka (románul: Tartaria) falunál talált feliratos ún. tatárlakai amulettek3 a Kr. e. V. évezredből, az Erdélyben, a Maros folyó mentén virágzó Vinca-Tordos kultúra idejéből, melyeken rovásírásunk egyes jelei is láthatóak már és megegyeznek a Mezopotámiában, sumér földön egy évezreddel később megjelent, az ékírást megelőző sumér írásjelekkel. A betűírásos ős-ABC minden bizonnyal a Kárpát-medencében élő szkíta őseink szellemi vívmánya. Ebből a jelrendszerből fejlődtek ki később a magyar rovásírás több, mint 40 jelénél jóval kevesebb betűből álló, egyéb betűírásos rendszerek, így az általánosan elterjedt latin ABC, de az ógörög alphabét is, mely etruszk ill. pelazg közvetítéssel jött létre. (Lásd e témában Varga Csaba Jel, jel, jel avagy az ABC 30.000 éves története című és egyéb könyveit e témában.)



A tatárlakai amulettek:

Különös figyelmet érdemel a kör alakú, négy mezőre osztott amulett, amelyen világosan felismerhető három betű rovásírásunkból: a gy, az ny, és a z.



A székely-magyar rovásírás jelrendszere:

A tarthatatlan és magyarellenes finnugor származási elmélet máris két nyomós okból túlhaladott:

Először: A fent részletesen ecsetelt történelmi és nyelvészeti tények bizonyító súlya miatt.

Másodszor: Az éppen úgy nem elhanyagolható, a népi emlékezetben máig jelenlévő hagyomány finnugor származásnak ellentmondó tartalmai miatt, melyek, mint említettük, a népi hagyományban, a mítoszokban, legendákban, népmesékben, eredetmondákban és az írott krónikai hagyatékban vannak jelen.

Nem lehet elfogadható gyakorlat az, hogy idegen, hódító hatalmak határozzák meg azt, kik vagyunk, honnan jöttünk és mi lesz velünk, és mindezt úgy, hogy az áltudományosság leple alatt világszerte rosszindulatú rágalmakat és hazugságokat terjesszenek rólunk!

2. A turáni népek és kultúra jelenléte a neolitikumtól (újkőkortól) az ókor végéig a Földközi-tenger medencéjében és Mezopotámiában

Az előző fejezetben megtudtuk, hogy a finnugor származáselmélet világszerte történt elterjesztése egy magyargyűlölő, idegen dinasztia számlájára írandó, mely csak és kizárólag saját családjának szűklátókörű érdekeit volt hajlandó figyelembe venni. E légből kapott és hipotetikus alapon kiokoskodott teóriának azonban mindenben ellentmond népünk embertani képe és hagyományvilága. Még ma is itt ólálkodnak e fent említett, szégyenletes família egyes rókalelkű tagjai egy túlontúl átlátszó terv szolgálatában, hogy adandó alkalommal ismét egy Habsburg fejére kerüljön a Szent Korona, ha már az osztrákoknál kitelt egyszer és mindenkorra a becsületük.

Mielőtt még az indoeurópai népek inváziója a Kr. e. III. évezred elején Ázsiából nyugati irányba elkezdődött volna, kontinensünk egyáltalán nem volt lakatlan. Gordon Childe5, egy szabadgondolkodó a történészek között, erről az időszakról azt írja, hogy a Visztula és az Égei-tenger, Dél-Franciaország és Közép-Ázsia közötti földrajzi térséget, melynek a Folyamköz (Mezopotámia) is része, egy közös nyelvet beszélő, hatalmas nép lakta. Önkéntelenül is erre a népre gondolok, amikor fölötlik bennem a Teremtés könyvéből ismert legenda a bábeli toronyépítők egynyelvű emberiségéről. A nyelvek összezavarásáról szóló elbeszélésnek valóságmagjában annak a történelmi eseménynek emlékét fedezhetjük fel, amikor a Folyamközben a déli sivatag homályából borzasan, szutykosan, agresszív dühvel csordultig telten megjelentek a más nyelvű és barna bőrű nomád szemita invázorok, „a fekete fejűek népe”, hogy sivatagi démon-istenük irígy parancsait követve véget vessenek a valódi Isten képére és hasonlatosságára, boldogságra teremtett, nagy tudással megajándékozott, egynyelvű, az emberi műveltség legmagasabb fokán álló sumér-pelazg-turáni-szkíta emberiség lélegzetelállító fejlődésének.

A görög-római antik kultúra ennek a nem indoeurópai, nagy népnek köszönheti azt a fundamentumot, melyre egész civilizációjuk épült: a görögök a pelazgoknak, a rómaiak pedig az etruszkoknak. Hérodotosz világosan különbséget tett az újonnan érkezett indoeurópai hellének, dórok és achájok és az égei térség őslakói, a pelazgok és nyelveik között, akik magaskultúrájukkal lerakták a későbbi görögség fénykorának (Athén Periklész korában) alapjait és egy kiforrott, fejlett íráskultúrával rendelkeztek. Ez a nép volt a mínoszi kultúra alapítója is Kréta szigetén.

Az olasz félszigeten hasonló szerepet játszottak az etruszkok, akiket Massimo Pallottino6, aki a legjelesebb etruszkológusa volt a XX. századnak, szintén pelazgnak nevezett. Az etruszkok nélkül, akik többek között Róma város alapítói, aligha lettek volna elképzelhetőek a későbbi időkben kifejlődő, lélegzetelállító vívmányaival megbabonázó, dinamikus latin-római művelődés eredményei. A római papi testület még a császárkorban is túlnyomórészt etruszkokból állott. A latin ÁBC kétségtelenül az etruszk írásrendszerből fejlődött ki, mely a legfrissebb kutatások fényében sokkal idősebb a főníciainál. Az etruszk írásjelek pedig javarészt megegyeznek a magyar rovásírás jeleivel, melyeket hun őseink is használtak mint a szkíta művelődés örökségét.

Az etruszk és a magyar-székely ÁBC jeleit tüzetesen összehasonlították egymással, és kiderült, hogy a fennmaradt etruszk írásemlékek a magyar olvasásrend szabályai alapján olvashatóak, és magyarul értelmezhető jelentéssel bírnak.7 A már említett olasz Dr. Mario Alieni XXI. század elején megjelent, Ősi kapocs című könyvében egyenesen kijelenti, hogy az etruszkok a mai magyar nyelv egy archaikus változatát beszélték. Egy idézet a könyvből: „Az etruszkok, vagyis a török népnek tartott őskori magyarok, Olaszország megszállóinak születése tehát a bronzkorra tehető. Midőn a kárpát-medencei-dunai terület Európa ipari központjává válik (Barfield), és a magyar fémkohászat virágzásának csúcspontján megadja a kezdő lökést a magyar terjeszkedésnek.” Ezen állítás további alátámasztására idézzünk egy évezredekkel korábbi szöveget Xenophontól: „Az özönvíz óta Európában a szkíták uralkodnak.” Érdekes módon a zsidó történész, Josephus Flavius is segítségünkre siet, amikor ezeket írja: „Magóg és Gomer népei az özönvíz óta itt voltak. Hispániától a Tanais (Don) folyóig terjedt területük. Magóg a róla elnevezett Magarokat alapította, akiket a görögök szkítáknak neveznek.” Ennek az ősi rokonságnak tényét az is aláhúzza, hogy az etruszkok, mielőtt a mai Közép-Itália (Umbria, Toscana) területére költöztek, a kárpát-medencei, duna-balkáni térségben éltek. Ez a ma már megdönthetetlen történelmi igazság is megsemmisítő módon cáfolja a finnugristák azon kijelentését, hogy népünk ősei az etruszk-magyar együttélés idején szerintük az észak-szibéria-i tajga ködös és hideg bozótjaiban tanyáztak.

Gordon Childe hatalmas és egy nyelvet beszélő népe az indoeurópaiak és a szemiták megjelenése előtt az európai térségen kívül Mezopotámiát és a Kaszpi-Aral Mediterráneumot is uralmuk alatt tartották. Minden valószínűség szerint fennállhattak az egyes nemzetcsoportokat egymástól elválasztó nagy távolságok miatt kisebb-nagyobb nyelvjárási különbözőségek az akkori szkíta-pelaszg-sumér-hungar8 ősnép nyelvében.

Dél-keleti legfontosabb területe e népnek Mezopotámia volt, a legendás Folyam-köz, mely terület az özönvíz előtt is proto-sumérok által volt benépesítve (az Al-Ubaid kultúra). Nippur sumér városállam romjai alatt rábukkantak a régészek olyan ékírásos táblácskákra, melyek a vízözön előtti királyok listáját valamint a kataklizma előtt létezett városok neveit tartalmazzák. Ilyen városok voltak tk.: Eridu, Bad-Tibirra, Sippár, Suruppak stb. E városok maradványait is megtalálták egy vastag iszapréteg alatt, mely egyben az özönvíz megtörténtét bizonyítja.

A katasztrófa alatt elnéptelenedett országnak az északabbra és észak-keleten élő, azonos kultúrával, fajisággal és nyelvvel rendelkező testvérnépek siettek segítségére. Ők népesítették be újra a Tigris és Eufrátesz közét. Az új-sumérok kultúrateremtő és civilizáló zsenialitását, mely mind szellemi-kultikus, mind materiális vonatkozásban a későbbi, már az indoeurópai-szemita invázió népeinek letelepedése után létrejött magaskultúrák megszületését egyáltalán lehetővé tette, alaposan ismerjük. A sumér eredetű kultúrkincsek hosszú listájáról néhányat: az írás feltalálása, az asztrológiai rendszer alapjainak lefektetése és kifejlesztése a kozmoszról és annak földi hatásairól alkotott mély és ősi tudás alapján, a naptári rendszer kialakítása, a hatos számrendszer kidolgozása, mely időmérésünkhöz szolgáltatja mind a mai napig az alapokat, a torony- és istenhegy(piramis-zikkurat)-építés technológiájának és misztikus szimbólumrendszerének megteremtése, a városállamok közigazgatási egységeiben folyó életforma kialakítása, az istenkirályság intézményének bevezetése, a városfalépítés (Gilgamesh!), az öntözőcsatornás mezőgazdaság létrehozatala, a Főisten Szent Háromságban való tisztelete, az Isten igazi természetéről kialakított pontos ismeret, a rokon szkíta testvérnépekkel közösen a hátasló háziasítása, a kerék valamint a fazekaskorong föltalálása, stb. stb.



Balra: egy Úr városában feltárt zikkurat romjai Jobbra: egy zikkurat rekonstrukciós rajza

Végülis ha a zsidóságot a Kr. e. VI. században (Kr. e. 597-538.) az asszírok nem hurcolják el Babylonba, az Ószövetség nem lenne mai formájában és tartalmával elképzelhető, ha az ún. babyloni fogságban tartózkodó zsidóság Istenről kialakított ismereteit és fogalmait ebből az ősi forrásból nem bővítette és gazdagította volna. Ez a kultúrakeveredés az oka annak a szembetűnő anarchiának, mely az ókori zsidó iratokban végig tetten érhető, hogy két istenkép keveredik egymással és hozza zavarba és téveszti meg az embert e könyvet lapozgatva: a héberek eredetileg imádott, haragvó, vérszomjas, féltékeny és szűkkeblű törzsi Jehovája és egy jóságos, teremtményeinek sorsát atyai jósággal figyelő, gondviselő Isten, Éli, Élohím, a Babylonból importált, valódi Isten, kinek neve a sumér-magyar él igéből származik, és Istennek legalapvetőbb, alaptermészetéhez tartozó vonását fejezi ki, azt hogy Ő az, aki a létezés teljességét birtokolja, tehát él-Él. A Mezopotámiában a Kr. e. harmadik évezred második felében lezajlott szemita hatalomátvétel után is a vallási kultusz szent nyelveként a sumér nyelvet használták az akkádok és utódaik! Így érthető, hogy bizonyos mitológiai neveket is átvettek az őslakosok nyelvéből. Így került aztán át a zsidó iratokba ez az istennév. Innen az ún. jahvista és elohista iratok furcsa kettőssége és a két teremtéstörténet. A zsidóság és velük együtt az emberiség tragédiája, hogy Jákob utódai mind a mai napig Jahvét követik és vezető rétegük az ő szellemében él és cselekszik. Itt a Talmudból sugárzó, emberiségellenes, rasszista tévelygés eszmei gyökere. Minden további mentegetőzés zsidó oldalról csak a porhintést és a lényeg elkendőzését szolgálja.

Miután a pusztító áradat hullámai lassanként visszahúzódtak, elkezdődhetett az élet újbóli normalizálódása, az elnéptelenedett területek etnikai föltöltődése az ázsiai (Tarim-medence, Kászpi-Aral-Mediterráneum) és az európai szkítiákból (Kárpát-medence). Az új élet Kish városában kezdődött, amikor „az ár után a földi uralom ismét az égből küldetett le”, ahogy a sumér krónikás följegyezte. Melyik nép tehát, ha egyáltalán létezik ilyen, Isten igazi „választott népe”? Ezt követte Kr. e. 2800 körül az I. dinasztia Uruk városában, ahol a legendás Gilgamesh (Galgamács) is uralkodott.



lra: Gilgamesh, Uruk királya, „kétharmadban isten, egyharmadban ember”, aki a hagyomány szerint 123 évig uralkodott Jobbra: Eredeti ékírásos tábla a Gilgamesh-eposz egy részletével

Majd az ún. Djemet-Nasr periódus következett, mely után a sumér városállamok vezető hatalmává Úr városa avanzsált. A szemita népek mezopotámiai jelenléte növekedésének logikus következményeként Kr. e. 2350 tájékán I. Szárgon (vagy I. Sarukkin) akkád dinasztiaalapító uralkodó uralmával Aggade városában megalakult az első szemita birodalom, Akkád. Ettől kezdve a Folyamköz története nem egyéb mint Sumér és Akkád, tehát a turániak és szemiták között dúló állandó háborúságok láncolata. Az egyetemes üdvtörténet szempontjából fontos megemlíteni az úri harmadik dinasztia (Kr. e. 2047-1939.) előtti időben Lagashban uralkodó kimagasló pap-királyt, Gudeát (Kr. e. cca. 2141-2122.), akiről feljegyezték, hogy mindenben az Isten parancsainak igyekezett eleget tenni, a béke fejedelmeként, a sumér tradíciók felelevenítőjeként és nagyszabású szakrális építkezések kezdeményezőjeként emlékezett meg róla a sumér utókor.

Három szoborábrázolás a szentéletű lagashi uralkodóról, Gudeáról, aki a középső ábrázoláson az Élet Vizét tartalmazó korsót tartja



Az első szemita birodalom alapítójának története, aki több, mint egy évezreddel korábban élt Mózesnél, kísértetiesen hasonlít a héberek törvényhozójának az Ószövetségből ismert legendájára, azzal a főbb motívumok terén megegyezik. Szárgon születését is titkolni kellett, Mózesét is. Szárgont is csecsemőként egy folyóvízre bocsátott, szurokkal vízhatlanná tett nádból vagy sásból készült kosárkába tették, akárcsak Mózest. Egy Akki nevű vízhordó és kertész talált rá, amint az Euphratesz vizén sodródott. Nála nevelkedett, mielőtt Kish királyának étekfogója nem lett belőle. Tehát rá is felfigyel a helyi királyi ház, akárcsak Mózesre stb. Nem áll távol az igazságtól, ha kijelentjük, hogy a Kivonulás (Exodus) könyvében olvasható, Mózes koragyermekkorára vonatkozó elbeszélést a babyloni „fogság” zsidósága az asszír-babyloni-akkád forrásanyagból merítette s szőtte bele utólag a bibliai történetbe. Ezt a nézetet olyan jeles, a bibliai tudományokkal foglalkozó tudósok is vallják, mint E. Otto.



Szárgon, a szemiták első folyamközi királya

Az akkádok uralmának egy, a sumérrel rokon nép, az északi hegyekből déli irányba terjeszkedő kuti vagy guthi nép vetett véget. Téves tehát annak a hamis benyomásnak a sulykolása, hogy a sumér mintára létrehozott szemita városállamok keletkezése és átmeneti katonai sikerei a sumér nép kultúrájának és jelenlétének a teljes megszűnéséhez vezettek volna. Szó sincs erről!



Az özönvíz utáni Mezopotámia fontosabb városai:

Az akkád korszakot követte a sumér városállamok újabb reneszánsza, melynek legkiemelkedőbb uralkodója volt Gudea, akivel már futólag megismerkedtünk. Az ezutáni idők legjelentősebb hatalmi koncentrációja Úr városában összpontosult, ahol a sumér Ur-Nammu király (vita tárgya, hogy Kr. e. 2112-2095. vagy 2048-2031. uralkodott-e) megalapította a harmadik úri dinasztiát. Birodalmához csatolta Eridu, Larsza, Adab és Nippur sumér városállamokat, sőt akkád területeket is meghódított. Az ő nevéhez, és nem a szemita Hammurápiéhoz fűződik az általunk ismert legrégibb törvénygyűjtemény, az ún. Ur-Nammu Codex a Kr. e. 2100 körüli időkből.

Midőn Hammurápi (Kr. e. 1728-1686., a 6. király az első babyloni dinasztiában) Babylonja (Bab-Ili) már elég erősnek érezte magát, „a jó királyok uralma”, ahogyan a sumér krónikás tudósít, újra „véget ért”.

A fotó a híres Hammurápi-féle dioritból készült sztélét ábrázolja, melyre babyloni nyelven, de sumér ékírással vannak fölvésve az egyes törvényrendeletek. A kőoszlop tetején maga Hammurápi látható, amint Samastól, a babyloni Napistentől átveszi a teljhatalmat.

Amikor Babylon hatalma hanyatlóban volt, az asszírok föllépéséig a szemita uralmat a sumérokkal szintén rokon, nem indoeurópai, hanem ragozó nyelvet beszélő (Wikipédia Lexikon) kassiták söprik el a Folyamközben Kr. e. 1550. körül.

A Kr. e. 1800 és 1600 táján egy újabb szemita bevándorlási hullám éri el Mezopotámiát. A később hébernek nevezett etnikum ekkor tűnik föl először az írásos feljegyzésekben habiru név alatt. A sumérok e nomádokat Lu-sa-gaz – nak nevezik, ami annyit jelent, mint hálóval gyilkoló gonosztevő (gaz-ember).

Ezt követően szemita oldalról újabb revans következik. A szemita asszírok, akiknek ősei a tudomány mai állása szerint Kr. e. 2300-tól jelen vannak e térségben, a történelem porondjára lépnek. Ez az agresszivitásáról és kegyetlenkedéseiről hírhedt szemita nép eredetileg a Felső-Tigris környéki Asszúr városállamából származtatható, amint népelnevezésük is ezt világosan mutatja. Eredetileg az akkád nyelv egy nyelvjárását beszélték, később azonban nyelvcsere útján az arámi nyelv terjed el közöttük. Hatalmuk első csúcsán a Kr. e. 1500 és 1100 között sorra megtámadják és elfoglalják a virágzó sumér városállamokat. Az őslakosok följegyzéseiből tudjuk, hogy Úr városában például földig rombolják az ősi szentélyt, a városkapuk előtt pedig gúlákba rakják az ártatlanul lemészárolt őslakosok levágott fejeit. E „dicső” tetteikre oly büszkék voltak e kegyetlen barbárok, hogy meg is örökítették e jelenetet az ún. Balavati-kapukon dombormű formájában.

Az őslakos sumérok közül számosan északi, észak-nyugati irányban menekülnek ekkor a mészárlások elől a hegyekben lakó testvérnépekhez, és többek között megalapítják a kisázsiai Van-tó körüli területeken a Káld Királyságot. A menekülők másik csoportja a Kaukázusba települ át, ahol a mai Örményország területén és az attól valamivel délebbre eső térségben az Urmia-tó körül mint az Urartu tartományát benépesítő hurriták váltak híressé. Ennek írásos nyomai is maradtak ránk. A III. úri dinasztia utolsó királyának, Ibi-szín-nek tulajdonítják azt a Siratóéneket, melyben ez is elhangzik: „Gyönyörű városainkat elpusztítják és az ősi nép menekül a hegyek közé.” A hegyek közé, ahol olyan árulkodó nevű városállamokat is alapítanak, mint például Árpád és Ebla.

Kr. e. 612-ben a hurritákból és médekből álló katonai szövetségnek a ninivei ütközetben sikerül megtörnie az asszírok egyeduralmát, hogy a régi rendet visszaállítsák. Babylon lesz az Új-Káldeusok fővárosa. A médektől (mat-mada-iak) származtatja Plinius a szarmatákat (egy szkíta nép), Hérodotosz pedig szkítákként írja le őket (Her. CXVI-CXVII.). Ugyancsak ő jegyezte fel róluk, hogy „a mágusok képezik a hét méd törzs egyikét”, akik a perzsa királyi hercegeket nevelik.

A Folyamköz történetének újabb fejezetében az eddig csak szórványosan jelen lévő árja rassz, a perzsák is kiterjesztik nyugati, dél-nyugati irányban hatalmukat. II. Nagy Kürosz (óperzsául Kurus, Kr. e. 590-530. élt, 559-530. uralkodott) először meghódítja és országához csatolja a Méd Birodalmat, majd diadalt arat Lüdia és az Újbabyloni Birodalom felett. Ő az ún. Achemenida-dinasztia korai tagja, a Perzsa Birodalom megalapítója. Szinte minden hadjáratából mint diadalittas győző érkezett haza. Egyetlen alkalommal szenvedett megsemmisítő vereséget, éspedig a szkíta masszagéták ellen a Szir-Darja folyó mellett. Fiát, II. Kambüszészt hozzá méltó utód követte a trónon, I. Nagy Dareiosz, a mesés gazdagságáról legendás hírű Dárius király (Kr. e. 522-486. élt, 558-486. uralkodott), a Bibliában Ahasvérus név alatt megörökített uralkodó.





I. Nagy Dareios a perzsa államrend nagy megreformálójaként (satrapia-rendszer) és Susa, a régi központ mellett az új perzsa főváros, Persepolis alapítójaként, újabb területek meghódítójaként és a példás vallási türelem mintapéldájaként vonult be a történelembe. Hódításai során több alkalommal kudarcot is szenvedett, pl. Görögországban, Marathónnál Kr. e. 490-ben, majd még uralkodása idején a fia, Xerxes vezette hadjárat során a thermopülei tengerszorosban Kr. e. 480-ban. Neki is, akár Nagy Kürosznak beletörött a bicskája a szkíták megtámadásába is, ugyanis amikor Kr. e. 513-ban megtámadta az európai szkítákat, akik a fölperzselt föld taktikáját alkalmazták a perzsákkal szemben, s ha nem fordulnak vissza, serege nagyrésze éhen halt volna. Ő engedélyezte a Palesztínába visszatért zsidóknak egy Nagy Kürosz hozta rendelet alapján, hogy újra fölépítsék a jeruzsálemi templomot.

Az indoeurópai történelemírás faji megfontolások alapján (a perzsák árják!) e nem túl hosszú perzsa időszaknak tendenciózusan túl nagy jelentőséget tulajdonít, mint ahogy a Nagy Sándorral összefüggő eseményeknek is (a görögök pedig indoeurópaiak!), pedig ez csak egy viszonylag rövid, bár kétségtelenül dicsőséges epizód volt Mezopotámia roppant mélységű történelmében.

Az Arisztotelész kezei alatt nevelkedett makedón Nagy Sándor (Alexander, Kr. e. 356-323.) rablóhadjáratait követően, aki hódításaival véget vetett a perzsa achemenida dinasztia nagyhatalmi uralmának, minden tekintetben új korszak vette kezdetét a mezopotámiai térségben: megjelennek a Szkítiából dél felé terjeszkedő, és uralmukat a Földközi-tenger és India között egy fél évezredig fenntartani képes turáni Pártusok (Kr. e. 256 - Kr. u. 226.), a Római Birodalom legrettegettebb ellenségei, akik egyedüli hatalomként, és nem csak katonai téren, Róma egyetlen méltó vetélytársai voltak. Ha a pártusok fél évezreden keresztül nem akadályozták volna meg az embertelenségen és kegyetlenségen alapuló római hatalmat ama törekvésében, hogy a kincses Kelet álmodó magaskultúráit lerohanják, az emberiség történelme egészen máshogyan alakult volna, oly módon, amely nem sok jót jelentett volna a világnak. Míg mi, magyarok a keresztény Nyugat védőbástyájaként saját testünkkel tartóztattuk fel a keletről érkező hódító hadakat, addig egy jó évezreddel korábban a pártusok voltak azok, akik az ellenkező irányból, a nyugati barbárság további expanzióját hiúsították meg. Úgy látszik, nekünk már az ókorban is ezt az önfeláldozó, jézusi sorsot szánta a Teremtő.

Az európai ősnéppel kapcsolatos gondolatok ily módon történt lejegyzésére és a mezopotámiai ókor történetének vázlatos bemutatására csak azért volt szükség, hogy a nekik kijáró történeti perspektíva fényében érzékeltessük a turáni népek Folyamközben való jelenlétének folyamatosságát, különös tekintettel a pártusokra, akik a fent vázolt történelmi ívben témánk összefüggésében -, mint látni fogjuk - különös szerepet játszanak9.

>>>>folyt.

Magyar Őstörténet alapjai I.

Ezt az eredetünkről és nemzetté válásunkról írott munkát, mely nem a teljesség igényével, hanem a lényegre összpontosítás szándékával íródott, nemzeti elkötelezettségű történelemtanáraink és rajtuk keresztül a mindenkori fölnövekvő magyar gimnazista nemzedék számára írtam, hogy a benne foglalt igazságok és vitathatatlan történelmi tények elsajátítása révén ne az idegenek által meghamisított múlt, hanem a régmúlt idők bizonyíthatóan megtörtént, dicső tettei és nevünkhöz fűződő vívmányai váljanak e nemzedék magyar tudatának alapjává, nemzeti önbecsülésének evidenciáivá.

Merjünk tehát nagyok lenni, ha már egyszer azok vagyunk!

Manapság már minden átlagosan művelt és kellően nyitott szellemiségű magyar ember számára köztudott dolog, hogy az iskolai történelemoktatásnak a magyar múlttal kapcsolatos alaptézisei a lényeg elkendőzésének szándéka miatt csupán részigazságokat tartalmaznak, a származásunkkal, nyelvünkkel és őstörténetünkkel kapcsolatos adatok és kijelentések pedig szándékos csúsztatásoktól, tények meghamisításaitól és nemzetünk becsületébe történő gázolással fölérő hazugságoktól hemzsegnek.



Hogy ez a nemzetközi kitekintés terén is párját ritkító, egyedülálló kultúrtörténeti botrány hogyan és miért jöhetett éppen Magyarországon létre, arra elegendő magyarázatot szolgáltat az a tény, hogy mind a mai napig immár majdnem ötszáz éve idegen hatalmak által megszállt ország és nép vagyunk.



Történettudományunk jelen szomorú állapota már csak azért is felháborító, mert más népek (. Lásd Heribert Illig: A kitalált középkor c. művét vagy „Karl der Fiktive” c. cikkét), melyek igazi, büszkeségre és nemzeti önbecsülésre okot szolgáltató történelemmel nem rendelkeznek, művi úton, a nyilvánvaló hamisítás aljas módszerével utólag gyártanak maguknak sosem megtörtént múltat a mi kárunkra.



Mi pedig hagyjuk, hogy bár magyarul beszélő, de idegen szívű aparacsnyikok avagy ellenségeink által lefizetett MTA-s janicsárok írják meg hamisított és nemzetárulással felérő, magyargyűlölő hazugságokkal teletömött históriánkat, egy olyan nemzet történelmét, mely gazdag hősi és dicsőséges multat tudhat maga mögött!



Történelmünk a Mohácsi Csata (1526. augusztus 29 óta nem áll másból, mint a biológiai, kultúrális, nyelvi és hagyománybeli túlélésünkért folytatott állandó és elkeseredett harcból a megszállók ellen. A megszállás és az ellenünk folytatott háború ma is tart. Nem kell ahhoz fegyvereknek ropogniuk, nincs szükség ahhoz puskaporszagú levegőre, hogy országokat hódítson az idegen. A pénzzel történő zsarolás, az egyes kiszemelt államok adósságcsapdába taszítása az új csodafegyver ma. ( lásd IMF hitel, melynek feltételeként egy idegen érdekeket szemelőtt tartó, idegen oeszágból készítik a hazánk gazdasági költségvetését!)

Ez is egyike a háborúviselés módozatainak. A népesség így is fogy a bevezetett megszorító intézkedések, a magyar hagyományokkal teljesen ellentétes, nyugatról importált újpogány életforma és a művi úton gerjesztett elszegényítés eszközeinek következményeként. Pedig az ENSZ alapokmánya kimondja, hogy ha egy hatalom békeidőben a népesség fogyását szándékosan előidéző intézkedéseket hoz, kimeríti ezzel az emberiség elleni bűntett fogalmát! Ez pedig tudvalévően nem évül el! Az ilyen kormányt tehát tömeggyilkosság vádjával vád alá lehet és kell helyezni a hágai emberjogi bíróság törvényszéke előtt!

Nyilvánvaló tehát, hogy egy ilyen szinte kilátástalan helyzetbe sodródott nép számára a megszálló idegen hatalom írja-íratja meg saját szájaíze szerint történelmét lehetőleg úgy, hogy a leigázottak nemzeti érzését sárba tiporja és önbecsülésétől megfossza a meghódított ország lakosságát. Egyszóval, az utóbbi fél évezred alatt, de legkiváltképpen az elmúlt százötven évben idegenek írják vagy hazai, júdáspénzzel lekenyerezett kollaboránsokkal íratják történelmünket. A Habsburg-ház nemcsak a török kor után még épen maradt várainkat romboltatta le, az a pusztítás sokkal nagyobb és végzetesebb volt, melyet szellemi-kultúrális téren vitt végbe a magyarság köztudatában. E sátáni elkötelezettségű dinasztia nagyon jól tudta, hogy mi vagyunk az egyetlenek Európában, akik országukat kezdetektől fogva, örökösi, ősi jogon birtokolják. Tisztában voltak vele, hogy a római birodalom után alapított államalakulatok közül mi vagyunk az egyetlen, akiknek nem kellett meghamisítaniuk történelmüket, hogy méltán büszkék legyünk magunkra és arra, hogy az európai középkorban mi voltunk egyedül birtokosai egy hagyományosan és jézusi alapon működő, szakrális királyságnak.

Az osztrák császári ház magyarságírtó törekvéseit szolgálta a judeo-kommunista hatalomgyakorlási kísérlet bolsevik uralmának sötét évtizedei. Az igazi hab a tortán azonban a jelenleg (2008. március) országunkban regnáló postkommunista-zsidóliberális csőcselékkormány bornírt, nyíltan nemzetellenes, egy hibbant elméjű, diktatórikus hajlamú köztörvényes bűnöző hazaáruló által irányított rezsim jóvátehetetlen ámokfutása.

Az Ő irányításuk alatt, de a külföldi érdekeket szolgáló MTA, aki felelne és majd felel is az utókornak a magyar történelem hamisításért, váltig ragaszkodik a finn-ugor elmélethez, amit azért nem kell bővebben kifejteni, mert éppen a közelmúltban bizonyosodott be, hogy azon kívül, hogy a finn nyelben még fellelhetők az őssumer nyelv maradványai, de egyébb genetikailag bizonyítottan semmi közülk hozzájuk.................

Caral, a rejtélyek ősi városa.

Ahány szakember, annyi teóriájuk van ma is a még mindig csak részben feltárt, cirka 50 hektáron elterülő 5000 éves komplexumról.



Egy közös pont van: több, eddig kőbe vésett elmélet dőlt meg az emberiség származását és az írásbeliség kialakulását tekintve az ősi városnak, Caralnak köszönhetően. Csak annyi biztos, hogy egykoron olyan ősi civilizáció élt itt, aminek tudását még ma is csak csodálhatjuk. Caral a perui fővárostól, Limától úgy száznyolcvan kilométerre északra fekszik a Csendes-óceán partján.









A komplexum építményei megelőzték az egyiptomi piramisokat, az itt talált és
megfejtetlen khipu „írás” egyidős az eddig ismert legősibb mezopotámiai rovásírással. És még az is lehet, hogy megdől a Bering-szoros koncepció, amely azt feltételezi, hogy az amerikai kontinenst kizárólag máshonnan beáramló népek töltötték fel. Lehet, hogy épp fordítva volt? Mi célt szolgálhatott ez a 6, egymástól pár méterre álló kőpiramis, és egy hetedik rejtélyes, félkör alakú, ősi szimbólumokból felépült „valami”?

A régészek földhözragadtan amfiteátrumnak mondják, a misztikusabbak és az ufóhívek dimenziókapunak. Tény, hogy a kb. ötvenszer ötvenes alapterületű piramisok között egy meghatározott részen olyan erős, vélhetően elektromagnetikus energiahatás érezhető, hogy elzsibbad az ember nyelve, arca, álmosság nélküli ásítássorozat jön rá, és több méteren át úgy érzi, mintha vízellenállásban kellene mennie.

Azt se értik, hogy lehetett itt több ezer évig virágzó kultúra harc és erőszak nélkül? Hisz több generáció maradványai között semmiféle harci eszköz nem került elő. A manapság sorra napvilágot látó újabb és újabb felfedezések előbb vagy utóbb tényleg rákényszerítenek majd minket, hogy újragondoljuk származásunkat és fejlődésünket ezen a bolygón.

Golenya Ágnes

ÁTÍRJUK K A TÖRTÉNELEMKÖNYVEKET!

Tisztelettel köszöntöm!

Előadásaim témájában egy új fejezethez érkeztünk, mely összekötő lépcső lesz a pár éve megkezdett őstörténeti előadásaim és az év végén, jövő évben induló Kvantumteológia – A vallás, mint irányított erőtér című előadásokhoz.

A nemrég nagy sikerrel lezajlott körmendi I. Móricz János Őstörténeti Konferencia mottója volt:

ÁTÍRJUK A TÖRTÉNELEMKÖNYVEKET!

Sokunknak ez evidens, de még sokan vannak, akik nem tudják, nem értik és így talán el sem fogadják, hogy át kell írni az emberiség történelemkönyvét. Elsősorban persze a miénket, magyarokét, mert sajnos a mi hivatalos történelmünk, mint állatorvosi ló – ha megengedi ezt a szomorkás humort – magán viseli az irányított, manipulált, hiányos illetve valótlan történelem-kórtörténet valamennyi tünetét.

Előző előadásaimban nagy részletességgel mutattam be elsősorban az amerikai kontinens valódi, ősi történelmét, mely sehol nem szerepel a könyvekben. Annak ellenére, hogy ősi kultúrák hagyatékai még ma is fizikai valójukban kérdő- illetve felkiáltó jelekként néznek farkasszemet velünk, még tudományos kérdésként sincsenek a hivatalos szakemberek listáján!

Még ma is tetten érhetőek ezen ősi kultúra- és tudás megmaradt cseppjei az amerikai őslakosok kozmogóniájában, hitvilágában, rituáléiban, népszokásaiban, meséiben, dísz-és használati tárgyaiban vagy éppen épület- és városromokban (ezernyi piramis, megalitépítészet, meghökkentő templomok, szentélyek, ősi csillagvizsgálók).

Az amerikai őslakos népek a kara-maya (vagy védikus ismeret szerint naga-maya) nép leszármazottainak tartják magukat, akik egy elsüllyedt Csendes-óceáni kontinens (MU avagy Ataisz) virágzó civilizációjának örökösei, többek között az indiai bráhminok tanítói (lsd Rigvéda). Ősnyelvük ragozó volt, mely nyelv megannyi, ma a Föld távoli pontjaira került népek nyelvében ma is fellelhető. Ezen nyelvek közül egyik a magyar. Számos krónika, még a 15. századból is, megemlíti, hogy az „Újvilág”, a Nyugat-Indiák (mely köztudottan az amerikai kontinens nevei) benépesítői a hun – és szkíta népek. Ez hihetetlennek hangzik, de ettől még igaz. A forrásmunka fordítását megtalálják a www.aranykapu.lapunk.hu honlapomon, Európai népek amerikai eredete címmel, Móricz János tollából. A dokumentumban fel van tüntetve a spanyol nyelvű eredeti mű, mely a mai napig megvásárolható sokadik kiadásban Madridban! Innen is letöltheti pdf-ben: https://docs.google.com/file/d/0ByOAC8gX31iVY2I0ODdmZGItNDZhYi00NTYxLTkxMWQtMTU4Nzc2NzMyOTQ3/edit?pli=1)

Az előadás központi kérdése: hihetünk-e Móricz Jánosnak, az ecuadori Táltos Barlang felfedezőjének? Elhihetjük-e, hogy a magyarok leszármazottai egy ősi népnek, mely még mindig fellelhető Amerikában, több népcsoportra szakadva? Hihetjük-e, hogy a föld alatt mesterséges labirintusok, kamrák, könyvtárak, sőt városok vannak, egy fejlett civilizáció nyomaiként?



Engem az Isten 2007-ben elvezetett egy észak-perui mesterséges barlangba, több száz méterre a sok ezer méteres Andok gyomrában. Vezetőm a helyi kis falu polgármestere volt. Nekem innen kezdve KÖTELESSÉGEM erről beszámolnom, hírt adnom, bemutatnom az azóta végzett kutatásaim eredményeit. Én senkit nem akarok semmiről meggyőzni, megosztom, amim van, ami tudok, és mindenki felelősen eldönti, mit kezd vele.



Előadásom egyik izgalmas, egyelőre röviden kifejtett témája lesz az ún. Belső Föld. Erről is igen sok félrevezető és materialista koncepciójú információ köröz az interneten. Én megkísérlem szellemi megközelítésből megmutatni, milyen fejlett létformát képzelhetünk abba a dimenzióba, melynek itt-ott kézzelfogható 3 dimenziós részei a földalatti meghökkentő építmények. Ehhez megismerjük a tibeti lámakolostorok tanításait (Agartha), illetve a Világkirály megértéséhez megismerjük, mit mond a Biblia Melkizédekről és e földöntúli „papi vonalról és Salemről, a Béke Városáról”. Ez lesz az az átkötő pont, amire soron következő, új előadásaim majd épülnek (A vallás, mint irányított erőtér), ahol a jelenlegi emberi élet és történelem, mint egy szellemi csonkítás és manipuláció tükörképei, formai alakzatai megérthetőek és ahová mai tudathasadásunk (polárissá szakadt létezésünk) visszavezethető.



Azért tartom elengedhetetlenül fontosnak a látható (fizikai) történelmi eseményeket, régészeti kutatásokat folyamatosan egybekötni és mindig egybefogottan ismertetni a lelkiségen át a szellemi (mitológia, hit, teológia stb) tanítással, mert a szellemi nélkül a történelmi nyomozásunk torzul. Égi Mestereim közlése szerint a földi civilizációk megannyi tudása, de még építményei sem köthetőek földi korszakokhoz, népekhez (pl. az egyiptomi Nagy Piramis és még néhány az „eredeti” piramisok közül nem a külső földi történelem „tartozéka”…)! Materiálisan nemcsak Istent, nemcsak magát az Embert, e kozmikus lényt, de még a földi történelmünket sem érthetjük meg. Pláne erőtlenek vagyunk ahhoz, hogy megváltoztassuk!



Én megkerülhetetlennek tartom immár a tudományban is a hitvallást. Nem ugyanoda érkezünk Istennel, mint Isten nélkül. Erről rengeteget írok mindhárom könyvemben, de főleg a 3. kötetben, A Perui Papnőben (Éva, a főhős párbeszéde a tudós John Mannings-el. További részleteket lsd. ebben a menüpontban, Részletek oldalon)

A tudomány az emberi érzékszervekkel befogható világ tetten érhető megnyilvánulásait fogadja el végső léttartományunknak. Márpedig, elég a kutya szaglásából, a sas látásából, a denevér ultrahang-hallásából kiindulni, hogy belássuk: érzékszerveink meglehetősen korlátoltak. Kizárhatjuk-e ily módon akkor a létezési síkok (hullámtartományok) óriási részét?

Amikor múltunkkal, ősi tudásunkkal foglalkozunk, akkor is meghatározó, hogy mi mennyire hagyjuk magunkat limitálni a ma tudományosnak elfogadott kritériumok alapján. Az, akinek csak az van, amit lát, fog, szagol és tapint – szűk az élettere. Az egyszeri életre, a sűrű fizikai világra korlátozódó világnézet az „Egyszer élünk- semmi nem számít” elve alapján meg sem értheti, fel sem foghatja a földi Élet teljességét, beleértve őseinket!

Azért kell megismernünk a valós múltat, hogy felébredjünk a Felejtésből és így találjunk vissza a KOZMIKUS TEREMTŐHŐZ, aki Anyánk és Atyánk, és nem Jehova-Yahve! Az Egy Igaz Istennel helyreállított kapcsolatunkkal kozmikus Emberként alakítsuk ki az Istennek tetsző életet itt (is), e Föld nevű bolygón. Márpedig hazug alapokra nem épülhet az Új Kor.

Akinek nem tetszik a mai világ, az alakítsa át, de régi erőkkel újat nem hozhatunk létre!



A fizikakönyvekben már benne van a kvantummechanika, noha jó ötven éve még „botrányosnak” bélyegezték és tiltakozott ellene a „tudomány”. Ez volt ezt megelőzően a relativitáselmélettel is. (Noha igaz, hogy részesülhetnénk az ingyen-energiából is, és ezt nem tanítják, pedig minimum Tesla óta kötelező kellene, hogy legyen. A Földnek és rajta az életnek egyáltalán nem kellene pont ilyennek lennie, amilyen ma: kizsákmányolónak és milliókat megnyomorítónak.)

A biológia is beengedte már a kvantumbiológiát, a nanotechnológia- és gyógyászat lassan mindennapossá válik. Pusztán a történelem- és humántudományok könyvei porosok, elavultak, hamisak.

A modern fizika és biológia valamint gyógyászat bizony mind az ősi „misztikus” tudást igazolja (pl. energiagyógyászat). A régészet, ha kicsit is „komolyabban venné önmagát” és elkezdené legalább a valós kérdéseket listázni, már sarokkőként megborítaná az emberiség majomelméletét! (Ehhez elég lenne a bolíviai Tiwanaku, mint a hagyományos történelmi képpel megmagyarázhatatlan ősi építményt górcső alá venni!)

Itt keresendő a valódi ellenérdek.

Kozmikus öntudatra ébredt embereket nem lehet fogyasztói rabszolgákká silányítani.



Ennyit elöljáróban. A többit pedig új írásaimban és további előadásaimon osztom meg Önnel. A tények beszéljenek önmagukért előadásaimon, sok száz fotóval, videóval valamint személyes tapasztalataimmal fűszerezve.

Az előadás előkészítő alaptémáit meghallgathatja 12 részben itt:

http://www.youtube.com/watch?v=J7ammHnDgjY&feature=relmfu

Érdemes elolvasnia: René Guénon: A VILÁGKIRÁLY c. művét itt:

http://turiya.vidya.hu/konyvtar/tradicio/guenon/vilagkir/index.html



Könyveimet az előadásokon kedvezménnyel megvásárolhatja, mellyel munkámat támogatja. Könyvismertetőt a www.aranykapu.lapunk.hu honlapomon talál.

* http://aranykapu.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=1178541 *

T.r.i.a.n.o.n, igazságtalan világrendről ....




....Ha már az igazságos világrendről van szó, 1940. augusztus 30.-án román kérésre német-olasz döntőbizottság ül össze, mely észak-Erdélyt visszacsatolja Magyarországhoz. Nem azért mert Hitler szeretne bennünket - nem minket is és a románokat is lenéz - de sokkal igazságosabb döntést hoz, mint az antant. A részleges revízió során létrejött államhatárok sokkal igazságosabbak, mint a Trianoni diktátum határai. Ezért a döntéséért nem lehet a Führert hibáztatni, mert képes volt érdekeit és az igazságosság elveit sokkal jobban egyesíteni, mint akár Trianonban az antant vagy később az oroszok. Igaz a döntéssel mind a két fél elégedetlen volt. Nyilvánvaló azonban, hogy bár a két hadsereg összehasonlítása alapján a román látszott erősebbnek, a magyar gyengébbnek, a harci morál tekintetében mi felette álltunk az oláh hadseregnek, és a románok tartottak tőle, hogy egy hasonló Blitzkrieg áldozataivá vállnak, mint francia szövetségeseik. A magyar haditerv lényegében ilyen is volt. A front déli részén feltartani az oláh csapatokat, északon egy ponton koncentráltan áttörni, eljutni a székelyföldre és a felkelő székelyekkel egyesülve kizavarni a bocskoros oláht Erdélyből. A román hadsereg fegyverkezése korábban indult mint a magyar hadseregé és 1940-ben jó néhány olyan fegyverünk volt, ami verte a románokét. Részben hazai fejlesztésűek, részben pedig német és olasz fegyverek. A román hadseregnek bár voltak nekik is német fegyverei sok francia és angol fegyver volt, amelyekben a blitzkrieg sikere után nem igen bízhattak. Stratégia előny volt a magyar hadsereg számára az is, hogy a románok olyan határt kellett védeniük, amely mind két oldalán magyarok vannak, ráadásul az utánpótlási vonalaikat elvághatják a magyar szabotőrök. A keleti kárpátokon keresztül haladó román csapatok vonulását a helyi magyar lakosság akadályozhatta volna, a déli kárpátokon pedig a kevés hágó nehezítette. Ráadásul számolniuk kellett egy egyidejű bolgár támadással is, sőt az orosz hadsereg besszarábiai jelenléte is fenyegette őket. Horthy szempontjából azért kellett elfogadni a döntőbíráskodást, mert egyrészt nem szállhattunk szembe Hitlerrel, aki Kárpátaljáért és a lengyelek támogatásáért orrolt ránk, másrészt rengeteg áldozat lett volna a felszabadító háború során. Hogy a román hadsereg mennyire reálisan ítélte meg saját helyzetét, az a doni katasztrófa idején kiderült, mikor a magyar és német csapatok között az oroszok a román és az olasz front szakaszain áttörve kerítettek be minket és a németeket.




észak Erdély visszacsatolása, a Blitzkrieg egyik következménye volt, hiszen a Trianoni békét garantáló, románbarát Franciaország bukott meg. Természetes, hogy a magyar közvélemény, bár ekkor még semlegesek voltunk, a németeknek drukkolt. Van az eseményeknek egy másik vonatkozása is, nevezetesen az, hogy a francia hadifoglyok elég szép számban megszöktek Németországból, Magyarországra. Ekkor az országunk nagyon nemes gesztust tett a franciák felé. Nem adtuk ki a francia menekülteket, hanem menedéket adtunk nekik is, mind a lengyeleknek. Ezzel újabb rossz pontot szerzett az ország Hitlernél, de ennyit arról, hogy utolsó csatlós voltunk. A franciák megpróbálták viszonozni ezt a gesztust, és a háború végén Trianon revíziójára tettek javaslatot. Ekkor azonban már nem ők, hanem az oroszok döntöttek, és Sztálin tőlünk jobban tartott, mint a gerinctelen, ide-oda átállok oláhoktól....

Kereszténység és háború.



,,Köszöntse Ön ott a messze táborban küzdő katonáimat s mondja meg nekik: Bízzanak az egyek Urában, ki győztesen fogja seregeinket visszavezérelni." II. Vilmos.

Az evangéliumban a háborúról elvi kijelentést nem olvasunk. Krisztus Urunk nem foglalkozott politikai, államjogi és nemzetközi kérdésekkel, csak az emberi élet alapjait, és célját érintő igazságokat hirdette. Mikor az adófizetés kötelességéről kérdést intéztek hozzá, annyit válaszolt : ,,Adjátok meg a császárnak, ami a császáré és az Istennek, ami az Istené". Ebben a nyilatkozatban benne foglaltatik az összes polgári kötelességeknek, és erényeknek erkölcsi elismerése, amelyeket a természetjog ró reánk. A háborút nem tiltotta. Az ószövetséget megerősítette és megpecsételte, amely pedig igen sok háborúnak igazságosságát elismeri. A pogány századosnak hitét megdicsérte, szolgáját meggyógyította, mikor ez hitvallásában elismerte, hogy az Üdvözítő oly biztossággal parancsol a természetnek, mint ő a katonáinak. Nem tiltotta neki a katonai szolgálatot, amint előfutára, keresztelő szent János a bűnbánatra jelentkező vitézeket sem kötelezte élethivatásuk megváltoztatására, hanem csak megparancsolta : senkivel se erőszakoskodjatok és elégedjetek meg zsoldotokkal. Az a mondása az Úrnak: ,,Mindazok, akik fegyvert fognak, fegyver által vesznek el", világosan csak azt jelenti, hogy aki igazságtalanul támad meg mást, méltó büntetését el fogja venni.

Nem igaz, hogy a háború a keresztény világnézettel összeférhetetlen. Beilleszkedik a keresztény erkölcsi igazságszolgáltatás rendszerébe. Nem mint örvendetes, kívánatos jelenség ugyan, hanem mint megtorlás, fájdalmas javítás, keserű megpróbáltatás, kegyetlen szükség. Belligerare malis videtur felicitas, bonis necessitas. Csak a romlott ember lelheti örömét a harcban, a jólelkű megadással fogadja, megnyugszik benne. A a megnyugvásnak a szükségességen kívül más okai is vannak. Mert bizony fájdalmas sebeket üt, bármekkora veszteségeket okoz a háború, mégis megvan a vigasztaló, felemelő, biztosító hatása is, mint minden csapásnak és szenvedésnek.

Csatasorban küzdő hős véreink a szenvedések nagyobb mérve folytán jobban érzik a kereszt közelségét, a szenvedő Megváltóval valóban keresztre vannak feszítve. Az ő vigasztalásukra, az ő támogatásukra álljunk mi is oda a szent kereszthez és igyekezzünk a kereszt érzelemvilágában elmerülve szeretetünk fölszításával pótolni azt, ami nálunk a szenvedések tüzéből hiányzik.

Mi magyarok nem mint idegenek, nem mint ismeretlen jövevények járunk a szent kereszthez. Országunk koronáján, címerünk hármas halmán a kereszt ékeskedik. Első szent királyunk Krisztus keresztje alá állította népét, nehogy a történelmi idők viharai a hunok és avarok sorsára juttassanak bennünket. S fennállásunk ezredik esztendejét ünnepelve, bátor és hálás lélekkel mondhattuk, hogy kard szerezte meg, de a kereszt tartotta fenn e hont. S amit Krisztus keresztjében mi oltalmazónkat, bűvös erejű talizmánunkat látjuk, úgy viszont történelmünk legdicsőségesebb lapjain a szent keresztért, a keresztény kultúráért vívott százados harcaink vannak feljegyezve. Nemzeti életünk, nemzeti kultúránk a kereszt tövében fakadt s egész történetében a kereszten felfutó növényhez hasonlít, mely a dúló viharok ellen a kereszttől nyert oltalmat is biztonságot, üdítő árnyékot a harcok perzselő tüzében, az elnyomatás, a kétségbeesés napjaiban pedig új erőt és inspirációt. És ha a béke napjaiban az anyagiakban túlságosan elmerült tekintetünk néha lesiklott az üdvösség e jeléről, a veszély perceiben ösztönszerűleg megéreztük, hogy fennmaradásunkat csak ahhoz az alaphoz való visszatérésünk biztosíthatja, amely alapra állami létünket annak bölcs szervezője fektette.

Dr. Csernoch János.

A háborús idők imakönyve 1915, részlet

Szent Korona Rádió