Trianon valódi okai!

Tengernyi irodalma van annak, mi történt Trianonban és miatta, de kevés írásmű foglalkozik valódi okaival. Ezért elengedhetetlen a nyolcvankilenc évvel ezelőtt történtek miértjeire való válaszkeresésünk. A kiegyezéstől Szarajevóig terjedő időszakra kell visszanyúlnunk. Ezeket az évtizedeket a kommunista és liberális történészek haladó, „felfelé ívelő" korszakként értékelik, materialistákként a történelemben csak a gazdasági, kereskedelmi folyamatokat értékelve. A nemzeti elkötelezettségű értelmiségiek azonban Szabó Dezsővel értenek egyet, aki „végzetes évtizedek"-nek tekintette az „ólevendula illatú" Ferenc József-korszakot. A liberalizmus, majd a népek, nemzetek közötti tényleges és végzetes különbségeket lekicsinylő vagy egyenesen letagadó, világpolgárságot hirdető szemlélet magyarok millióit tette már akkor is agymosottá. Ha az ember ezen évtizedek irodalmát tanulmányozza, méltán döbben meg és háborodik fel azon, mennyire idegen szokások terjedtek el hazánkban már akkor is. A gazdasági és kulturális élet irányítói között egyre kevesebb lett a magyar. A törvényhozásban meddő közjogi kérdésekről folyt a vita. A közszellem elzsidósodott. A vallási élet is pangott, legalábbis Prohászka Ottokár fellépéséig. A század végén katolikus papok egy csoportja egyenesen Judapestnek nevezte fővárosunkat, amiért a galíciai zsidók új Jeruzsáleme lett. Szekfű Gyula, a kor kitűnő ismerője, „Három nemzedék és ami utána következik" című elemzésében nem véletlenül tekintette a magyarságra károsnak, sőt veszedelmesnek a zsidóság világtörténelmileg páratlan térfoglalását, amely legkézzelfoghatóbban a gazdasági, kereskedelmi életben nyilvánult meg. „Egész Magyarország ipari és kereskedelmi élete egyetlen szervezet láthatatlan, jól elrejtett akaratának volt alárendelve, a Rotschild-érdekeltségnek." (Halla Aurél-Dobrovics Károly: Magyarország története különös tekintettel iparra és kereskedelemre. Bp. 1936. II. köt. 311. old.) Mi sem jellemzőbb a korra, mint amit Bangha Béla jezsuita atya ír (Összegyűjtött munkái, 30. köt., 265. old.): „plébános is csak az lehetett a fővárosban, aki előbb végigkilincselte a nagyrészt zsidó városatyák lakásait s nem egyszer szinte kézcsókra kellett görnyednie zsidó asszonyok előtt, hogy katolikus plébános lehessen". Az első, Trianont előidéző belső okot legtalálóbban a nemzet gerinctörésének nevezhetjük, amely a magyar szellem fokozatos feladásához vezetett, és sokkal súlyosabb következményekkel járt az idegen országok zsákmányszerzéseinél, hiszen egy nemzet számára csak az vész el, amiről önként lemond. A második, a külső ok a nemzetiségi és nagyhatalmi erőtényezőkben leledzik. Tény, hogy a tizenkilencedik század végére viszonylag önállóvá váló, kapcsolatait a franciákkal kereső Románia a dákóromán elmélet jegyében a Monarchia feldarabolására törekedett, Erdély elfoglalására. A szintén aránylag önálló Szerbia még nagyobb veszélyt jelentett: Oroszországgal kereste a kapcsolatot, hogy az északi és déli szlávokat egyesítse egy nagy birodalomban, ami a Monarchia szétverésével volt megvalósítható. Leigázásunkról szőtt korántsem oly délibábos terveiket leghathatósabban a zsidó szervezetek és a szabadkőműves páholyok támogatták. Tény, hogy az Alliance Israelitée Universelle már 1910-ben felhívásban fordult tagjaihoz, hogy fogjanak össze Galícia és „Ausztria-Magyarország" elfoglalásáért. Ha hazánk akkori statisztikai mutatóit megvizsgáljuk, azt mondhatjuk, hogy az e felhívásban meghirdetett törekvés már az 1870-es években is létezett, és hogy milyen sokat tettek megvalósulásáért, leginkább Kovács Alajos tanulmánya adatolja (A zsidóság térfoglalása Magyarországon. Bp. 1922.). Legerősebb fegyverük ehhez a szabadkőművesség lett. A magyar értelmiség, a kereskedelmi, ipari- és sajtóélet igen sok vezető és vezetett tagja valamilyen szinten vakolt a páholyokban, nemcsak Budapesten, hanem a vidéki nagyvárosokban is. Sok naiv ember csatlakozott hozzá (például a Székelyföld legjobb ismerője, Orbán Balázs), mert '48-as, ellenzéki, hazafias hangokkal próbálták becserkészni a közállapotokkal elégedetlenkedő honfitársainkat. Igazi vezetői azonban többnyire gyökértelen, gyakran még a magyar nyelvet is csak törve beszélő és író zsidók voltak. Huszár Károly miniszterelnök1920-ban és Palatinus József 1938-ban közzétett statisztikája szerint 5000 szabadkőműves testvér dolgozott hazánkban az említett, 1910-ben közzétett célért. Vezetőik nem is rejtették véka alá valódi céljaikat, így például Weiszfeld (Vázsonyi) Vilmos országgyűlési képviselő a századfordulón élesen bírálta a történelemtankönyveket, amiért katonai erényeinket dicsőítik, és javasolta, hogy legyünk pacifisták. A harmadik ok a kifejtettekből egyértelműen következő önfeladás volt. Kétségbeejtően közönyöseknek bizonyultak - tisztelet néhány kivételnek - politikusaink. A korabeli történelmi forrásokat, naplókat, visszaemlékezéseket, a hivatalos diplomáciai okiratokat tanulmányozva megállapítható, hogy világtörténelmileg páratlan közöny uralkodott politikai életünkben. A pánszláv, pángermán, zsidó, szabadkőműves aknamunkáról mintha a Parlament, a közélet tudomást sem vett volna. Ezt alaposan ki is használták a Kárpátokon túl. Például egy brit utazó, Seaton Watson (álnevén Scotus Viator) szemrebbenés nélkül uszított: az első világháború előtti évtizedben többször ellátogatott a Felvidékre, majd hazájában kiadott könyveiben gyalázta Magyarországot, azt sulykolva olvasóiba, hogy elnyomjuk a szlovákokat. Ő persze tudta, hogy ez nem igaz, de a gyanútlan brit és európai közvéleményt így akarta „megdolgozni", és bizony az antanthatalmak első világháború végi tárgyalásain Clemenceau, Lloyd George, Wilson hallgattak rá. Nem volt viszont felelős magyar reagálás, diplomáciai ellenlépés - ha más nem, legalább az, hogy felvilágosító ellenkönyveket írunk vagy irattatunk idegen nyelveken. Történészeink közül Szilágyi Sándor már 1875-ben figyelmeztetett a román törekvésekkel kapcsolatban arra, hogy ezek „nem tréfa dolgok", de hol, melyik vezető politikusunk hallgatott rá? Az erdélyi románság honfoglalásának nem volt akadálya, így "hárommillió hold földet vásárolt össze a magyar, székely és szász birtokállományból", miután az erdélyi román bankok "olcsó kölcsöneikkel magukhoz csalták a magyar és székely birtokosaikat: földjét irgalom nélkül elárvereztetik s román kézre juttatják". (Kovalovszky Miklós-Solt Andor: Gróf Károlyi Sándor élete és alkotásai. Bp. 1942. 51., 52. old. A román birtokfoglalást részletezi Tokaji László könyve: Eladó ország. Kolozsvár, 1913.) Cseres Tibor pedig a „Vízaknai csaták" című regényében leírja, hogy gróf Tisza István 1916-ban sem akarta még komolyan venni a román fenyegetéseket. Politikusainkat nem érdekelte továbbá az sem, hogy Párizsban már 1903-ban a Francia Nagypáholy nemzetközi konferenciát tartott arról, miként lehetne Ausztria-Magyarországot feldarabolni, akár háború kirobbantásával is. E céljuk megvalósítása érdekében 1917. június 27-e és 30-a között ismét összeültek Párizsban, és itt már a részletekben is megállapodtak. Csak az alkalmas pillanatra vártak még. Mivel az antanthatalmak katonai ereje 1917-re már katasztrofálisan megcsappant, hazánk feldarabolására sem a pánszláv törekvések, sem az azokat kísérő nemzetiségi villongások, sem maga a szabadkőművesség nem volt önmagában elegendő, ezért népünk bolsevizáltatására tettek kísérletet. Ami meg is történt 1919-ben: a 133 napos, ízig-vérig talmudista patkánylázadásnak a trianoni döntés mértékének megállapításában való kulcsszerepe aligha kétséges. Enélkül is megcsonkítottak volna ugyan bennünket, de nem ennyire. Szabó Dezső elhíresült mondatával ragadható meg az önfeladás lényege: „A magyar az állatvilág legképtelenebb fajtája." Miért? Válaszolt is rá: „Gyalázatosan rosszak propagandisztikus képességeink." Éppen erre való tekintettel kénytelen vagyok arra a végkövetkezetésre jutni, hogy 1920 óta nem a Trianont előidézők változtak meg - ó, nem, ők örökifjak, akár Párizsban, Moszkvában, Washingtonban vagy Tel-Avivban élnek -, hanem mi. Akkor még áldozatok voltunk, saját balekségünk és idegen étvágyak áldozatai, most viszont már bűnösök vagyunk. 1920-ban - minden belső és külső megtöretés ellenére - még hivatkozhattunk arra, milyen galád volt velünk Clemenceau, Lloyd George, Wilson, de ma már nem. Ugyanis azóta eltelt 89 év. 1938 és 1941 között visszavettünk ugyan elrablott területeinkből egy keveset, de azóta mi történt? Nem éltünk a lehetőségekkel, noha 1991-ben megkezdődött - Jugoszlávia szétesésével - a trianoni rendszer felbomlása. Nemzetünk atomjaira való szétesése, a maradék magyarság millióinak totális tudati leépülése, vagy ahogyan Balczó András fogalmaz, "zsidó gyarmattá" süllyedése következtében az igazi tragédia 89 év távlatából valójában nem az, ami akkor történt, hanem ami azóta, az, hogy 1945 óta még a megmaradt 93 ezer négyzetkilométernyi csonka országot sem voltunk képesek testben és lélekben megtartani. Ennek legfőbb akadályozói 2009. június 7-én a maguk 2,16 %-ával elszálltak. Most már minden rajtunk múlik. FRONT, 2009. június ‎"A magyar az, kinek fáj Trianon!" „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában: Hiszek egy isteni örök igazságban,: Hiszek Magyarország feltámadásában! Ámen.” ... Az alábbi, módfelett tanulságos állásfoglalások gyűjteményét,egy barátomtól kaptam. Belesajdult a szívem... Korabeli államférfiak a trianoni béke-parancsról: Andrej Hlinka páter, a legnagyobb szlovák párt, a Szlovák Néppárt vezetője 1925. június 4-én a következőket mondta: "Mindannyiunk lelkében lobogjon a magyar haza emléke, mert ezer esztendős magyar uralom alatt nem szenvedtünk annyit, mint a cseh uralom hat éve alatt." Vladimir Iljics Lenin: "Rájuk erőszakolták a békét, de ez a béke uzsorás béke, gyilkosok és mészárosok békéje... hallatlan béke, rabló béke...ez nem béke, ezek olyan feltételek, amelyeket útonállók késsel a kezükben diktálnak a védtelen áldozatoknak." André Tardieu, háromszoros francia miniszterelnök, a La paix című könyvében: "Azért nem lehetett a magyaroktól elszakított Felvidéken népszavazást tartani, mert akkor nem jött volna létre Csehszlovákia a lakosság ellenszavazata következtében." Tomás Garrigue Masaryk, Csehszlovákia első elnöke: "Választanunk kellett Csehszlovákia megteremtése vagy a népszavazás között." Lord Viscount Rothermere, a Daily Mail kiadója és főszerkesztője, 1927. június 21-i számában megjelent (Magyarország helye a nap alatt - Hungary s Place in the Sun) című cikkében a következőket írta: "Két fiam esett el a háborúban. Nemes eszmékért áldozták az életüket és nem azért, hogy e dicső nemzettel ilyen igazságtalanul elbánjanak. Addig nem lesz nyugalom Európában, amíg revízió alá nem veszik a galád és ostoba trianoni szerződést." Francesco Nitti, olasz miniszterelnök, 1924. szeptemberében: "Trianonban egy országot sem tettek tönkre gonoszabbul, mint Magyarországot. De ezt az országot lélekben erős emberek lakják, akik nem nyugosznak bele hazájuk rombolásába. Magyarország megcsonkítása annyira becstelen, hogy senki nem vállalja érte a felelősséget. Mindenki úgy tesz, mintha nem tudna róla, mindenki szemérmesen hallgat. A népek önrendelkezési jogára való hivatkozás csak hazug formula... a leggonoszabb módon visszaéltek a győzelemmel... Nincsen olyan francia, angol vagy olasz, aki elfogadná hazája számára azokat a feltételeket, amelyeket Magyarországra kényszerítettek.." Herbert Henry Asguit, aki 8 évig volt angol miniszterelnök, 1925-ben: "Ez a béke nem államférfiak munkája, hanem súlyos és végzetes tévedések eredménye." Artur Neville Chamberlain, angol miniszterelnök: "A trianoni szerződés eredménye Európában nem béke, hanem az új háborútól való félelem." Lloyd George, angol miniszterelnök, 1929. október 7-én mondott beszédében: "Az egész dokumentáció, melyet szövetségeseink a béketárgyaláson rendelkezésünkre bocsátottak, csaló és hazug volt."