Pozsonyi csata (2.)

A vesztett csatákat vastagon szedve hozzák a történelemtankönyveink, míg a pozsonyi csatát mélyen elhallgatják, hangsúlyozva a magyar gyermekeknek, hogy örök vesztesnek születtek. Ezen hozzáállásnak köszönhetően a legtöbb embernek a pozsonyi csata semmit sem jelent, értetlenül néznek, nem tudják mire vélni, nem tudják mikor volt, és ami a legszörnyűbb nem is érdekli őket. Így fontosnak érzem, hogy erről az eseményről is - mely hivatalos tananyag az Egyesült Államok összhaderőnemi katonai akadémiáján, ismertebb nevén a West Point–on - megemlékezzek itt, a Tisztelt Házban. A Kárpát-medencébe hazatérő őseink zseniális stratégiával terjesztették ki fennhatóságukat Atilla jogos örökségére. 900-ra végleg visszavettük a Dunántúlt, támadásaink Linzig nyomultak előre. 907-ben, a Magyar Birodalom létrejöttének megakadályozása érdekében Gyermek Lajos keleti frank uralkodó felsorakoztatta seregében szinte az egész nyugatot, egyetlen, hatalmas sereggel szerette volna kiirtani a magyarságot, azt a magyarságot, amely nem kért többet, mint jogos jussát, de kevesebbel sem volt hajlandó beérni. Kiirtás szót használtam, nem véletlenül. A háború céljaként a következő mondatot jelölték meg: „decretum... Ugros eliminandos esse”, magyarul: „elrendeljük… hogy a magyarok kiírtassanak”. A feljegyzések szerint mintegy százezres sereggel készültek a magyarság genocídiumára. Három hadoszlopban közelítettek. A Duna északi és déli partján, a hajóhad pedig magán a Dunán. A hajóhadat még a csata legelején elpusztítottuk, zavarodottságuk könnyű prédává tette őket, némelyiket nyílzápor égette porig, többet közülük megfúrtak harcosaink, a haditechnikában 100%-os, míg az élőerőben 95%-os veszteséget okozva. Másnap az ellenség déli szárnya ellen támadtunk. Iszonyú lovasrohamokkal, egyre mélyebben és mélyebben bombáztuk a bajorok sokaságát. A közel 40.000 fős seregrész maradéktalanul elpusztult. Még aznap éjjel lovasaink átkeltek a folyamon. A művelet olyan jól sikerült, hogy teljesen meglepte Luitpold táborát. A közel 45.000 fős elit seregből csupán néhány ezren élték túl a rajtaütést, a menekülőket könnyűlovasságunk vette üldözőbe. A fővezéren s Eisengrin királyi főasztalnokon kívül tizenkilenc bajor főúr esett el, ott veszett tehát nemességük színe-java. (Zárójelben jegyzem csak meg, hogy micsoda katonai teljesítmény volt átkelni 35.000 lovassal, éjjel, az ellenség orra előtt a Dunán úgy, hogy azok abból semmit se vegyenek észre.) Így váltunk űzött vadból vadásszá. Az elkergetett ellenség nyomába sietve, azokkal egy időben érkeztünk Ennsburg közelébe. Lajos király itt, pihent seregével előretört, megütközni vágyott seregeinkkel. Amit kívánt, megtörtént, bár számára ez koránt sem volt felemelő. Szokásos harcmodorunkat kihasználva, főseregnek álcázott lovas előhad az ellenség elöl megfutamodott, majd elérve az erdős területeket, az ott megbúvó magyar lovasok nagy riadással előrontották, s körbezárták a meglepett ellenséget. Akik halálunkat kívánták, most halálos csapdába kerültek, s akkor még nem volt divat elengedni s kimosdatni azokat, akik rontást hoznak a fejünkre. A király csak nagy nehézséggel menekült meg, elhagyva egész Bajorországot. Seregünk jelentéktelen veszteségeket szenvedett, míg az ellenség szinte teljes hadereje megsemmisült. Így verte szét Árpád bátorsággal, ésszel, s furfanggal a vérünkre szomjazókat, védte meg az idegen betolakodóktól a Kárpát-medencét. Vajon a mostani magyar kormány megcselekedné- e ugyanezt? Ellenáll-e és elkergeti-e a modern világ Lajosait, az új ország hódítókat, akik már nem fegyverrel, hanem Simon Peresz szavait idézve, felvásárlással építenek birodalmat, fosztanak meg nemzeteket saját hazájuktól. Megvédi-e a kormány azt a magyar földet, melyet Árpádék és az őket követő generációk vérüket áldozva védtek? Sajnos minden jel azt mutatja, hogy nem, hiszen a kormánytöbbség leszavazta a magyar föld- és vízkincs alkotmányos védelmét, látjuk, hogy a földek nagy része már most idegen kézben van, s a hódítók előretolt bástyája, a Hit Gyülekezete akár történelmi egyház is lehet a Fidesz kormányzása alatt.