Az 1918. november 3-án Padovában – még a Monarchia részeként – majd november 13-án Belgrádban fegyverszünetet kérő Magyarország elvesztette az első világháborút, így aztán szembe kellett néznie a soknemzetiségű Monarchia korábbi kisebbségeinek követeléseivel, aminek a háború előtti nagyhatalmi helyzetben azok nem tudtak érvényt szerezni. Az ország területén egyre-másra alakultak a nemzetiségi tanácsok, melyek programjában a háború előtti cseh, román, délszláv tervek párosultak az antant ígéreteivel. Ezek a tervek Magyarország területének felosztását helyezték kilátásba. A tervezett békekonferencia jóindulata érdekében az őszirózsás forradalom (1918. október 31.) után népköztársaságot létrehozó Károlyi Mihály és kormánya nem állta útját a Felvidéket, Erdélyt és Délvidéket megszálló szerb, csehszlovák és román hadseregeknek, ez pedig súlyos hibának bizonyult.
Mint utóbb kiderült, ezek a csapatok nem a békeszerződés aláírásáig – tehát pusztán rendfenntartási céllal – szállták meg az ország nagy részét, hanem már a később elcsatolt területeket vették birtokba. Magyarországnak 1918 őszén talán még elegendő ereje lett volna a megszállók megállítására, de miután 1919 februárjára az ország területe a maihoz hasonló méretűre zsugorodott, erre már esély sem maradt. A trianoni határokat elsősorban az erő alapján szabták meg, és a pacifista politikát választó, hadseregét leszerelő Károlyi-kormányzat éppen ezzel rendelkezett legkevésbé.
A trianoni békeszerződés a versailles-i békerendszer részeként született meg, melyet a világháború lezárását követően egy másfél éves konferencia készített elő. A győztes antant hatalmak 1919. január 18-án kezdték meg a tanácskozást a Párizs környéki kastélyokban, ahol a „négy nagy”, Clemenceau francia, Lloyd George brit, Orlando olasz miniszterelnökök és Wilson amerikai elnök szava dominált. A legyőzöttek képviselői is részt vettek a tárgyalásokon, de tényleges ráhatásuk nem volt az események menetére, csupán az 1919. júliusától születő szerződéseket írták alá.
A magyar politikai vezetés – 1919 márciusáig a Károlyi-kormány – kezdetben optimizmussal tekintett a tárgyalásokra, de miután onnan csak további területek kiürítését követelő jegyzékeket – pl. az 1919. márciusi Vix-jegyzéket – kapott, végül belebukott ebbe a reménybe. A Kun Béla vezetésével hatalomra kerülő kommunisták nem voltak szalonképes erő az antant számára, bár Clemenceau a tanácsköztársaság csapatainak visszavonása érdekében megvillantotta előttük a részvétel lehetőségét. 1919 augusztusában, amikor az ország nagy része román megszállás alá került, ez a köztes állapot már terhessé vált a tárgyaló felek számára, de a Nemzeti Hadsereg segítségével új, kozervatív rendszert építő Horthy Miklós már megfelelő partnernek tűnt. Magyarországnak csak ekkor, 1919 végén küldték el a meghívót a békekonferenciára.
A gróf Apponyi Albert által vezetett magyar delegáció hosszas munka után, Teleki Pál „vörös térképével”, etnikai, néprajzi, történelmi munkák és érvek tucatjával érkezett meg 1920 januárjában Párizsba – mindhiába. A magyar küldöttséget a tárgyalások ideje alatt házi őrizetben tartották, szót pedig csak 1920. január 16-án, a béketervezet véglegesítése után adtak Apponyi Albert vezérszónoknak. A konferencián Magyarországnak nem volt lehetősége érveket hozni a csehszlovák, román és délszláv területi követelések, a hamisított etnikai adatok és kérdőívek ellenében, az antantnak lényegében semmi másra nem volt szüksége, mint két megbízottra, akik aláírják majd a kész szerződést. Erre az aktusra végül 1920. június 4-én, a Nagy-Trianon palotában került sor, ahol két teljesen súlytalan politikus, Benárd Ágoston és Drasche-Lázár Alfréd írta alá a trianoni békediktátumot, ezzel szentesítették a történelmi Magyarország szétszakítását.
A trianoni béke pontjai ismertek: Magyarország elveszítette területének és lakosságának mintegy kétharmadát, ennek megfelelően 320 ezer négyzetkilométer területű, húszmilliós középhatalomból 90 ezer négyzetkilométeres, hétmillió lakost számláló kisállammá vált. Románia megszerezte a Partiumot és Erdélyt, a délszláv állam a Délvidéket, Csehszlovákia pedig a Felvidéket és Kárpátalját. A béke minden más szempontból is gúzsba kötötte az országot, miután a háború egyik felelőseként tetemes jóvátételt szabott ki Magyarországra, hadseregét 35 000 főben határozta meg, és számos egyéb gazdasági és katonai kérdés kapcsán sértette a vesztes állam szuverenitását.
A trianoni békéről tehát mindezek alapján elmondható, hogy erőszakos diktátum volt, melyet egyoldalúan kényszerítettek Magyarországra, és amely végül megtagadta mindazon elveket, melyek nevében megszületett. Annak ellenére, hogy a területüket gyarapító országok célja hivatalosan a nemzeti önrendelkezés megvalósítása, önálló nemzetállamok létrehozása volt, a békekonferencián valójában az a cél vezérelte őket, hogy Magyarország területéből minél nagyobb részt szerezhessenek meg.
Nemzetállamok helyett soknemzetiségű országok jöttek létre, ahol a kisebbségbe szorult magyarság ugyanolyan diszkriminatív bánásmódban részesült, mint amivel korábban a Monarchia alatt éppen az akkori többségi magyarságot vádolták, csupán a szerepek fordultak meg. A béke a térség stabilitása szempontjából is káros volt, hiszen a győztes-vesztes ellentét kiélezése megszabta azokat a kényszerpályákat – Magyarország a revízió útjára lépett, a megalakuló kisantant pedig a megszerzett területek görcsös védelmére rendezkedett be – melyek mentén Közép-Európa később egy újabb világháborúba sodródott.
A trianoni békediktátum következtében a Történelmi Magyarország kétharmadát és a magyarság egyharmadát csatolják idegen, többségében újonnan létrehozott államalakulatokhoz. Ahhoz, hogy megértsük a Trianonhoz vezető hosszú és figyelmeztető jelekkel teli utat, vissza kell tekintenünk a középkori Magyarország történelmére. A XV. század második felében Mátyás uralkodása idején még nagyhatalomként tekint Magyarországra Európa és ami a lényeg, több mint 80%-os többségben él a magyarság a Kárpát-medencében. A kb. 3,5 millió magyar lélekszámban megegyezik az angolokkal és a franciákkal. Ezt követően a százötven éves török uralom, majd a Habsburgok ellen folytatott függetlenségi és szabadságharcok, katasztrofálisan megtizedelik a magyar lakosságot. Az idegen népek beszivárgása, a megszállók általi betelepítések és ezen népek szaporulata következtében az 1787-es népszámlálás csupán 38%-nyi magyart talál a történelmi határok közt. A Habsburg elnyomók a harcban végsőkig kitartó magyart az ősi származástudat meghamisításával, városaink, kultúránk elnémetesítésével és az egyre nagyobb létszámú nemzetiségek ellenünk uszításával próbálják megtörni. A Trianon előtti utolsó 1910-es népszámlálási adatok mégis azt mutatják, hogy létszámunk- Horvátországot nem számítva- eléri az 55%-os többséget. Ezt a tendenciát töri meg az I. világháború és a háborút lezáró békediktátum. A feldarabolt Kárpát-medencében 1918 óta újra tart a magyarság létszámának, a többi néphez viszonyított csökkenése. Az eredmény lesújtó: a középkori összehasonlításhoz képest az angolok és a franciák több mint ötven millióan élnek hazájukban, mi magyarok nyolc országban szétszabdalva csak alig 12 millióan. Az 1849-ben eltiport szabadságharc és véglegesen az 1867-es kiegyezés után összekötődik sorsunk egy pusztulásra ítélt birodalommal. Az Osztrák-Magyar monarchia éppen olyan soknemzetiségű állam, mint amilyen a történelmi Magyarország lesz a mohácsi vész után. A nemzetek ébredésének korában, a kétszáz éve Habsburgoktól megtiport és a korlátolt nemesség rövidlátásától gyötört hazánk széthullása, még egy világháború nélkül is garantált, nemhogy egy olyan szituációban, ahol a háború utáni győztesek potenciális szövetségeseket látnak, nagyrészt a mi kárunkra megjutalmazott népekben. A románok és a csehek a nagy háború előtti évtizedekben már kitartó, céltudatos propagandát folytatnak Nyugat-Európában a monarchia és főleg Magyarország ellen. A rövidlátással és a liberalizmussal egyre jobban megfertőzött magyar politika nem veszi figyelembe a nyílt elszakadási törekvéseket, sőt a sorsfordító 1918-19-es esztendőkben mindent alulmúlva egy hazaáruló liberálbolsevik társaság végezteti be a történelmi Magyarország szomorú sorsát. A liberális urak polgári demokratikus forradalmat levezényelve, tort ülnek a számukra borzasztó Magyar Királyság felett. Leszerelik a hadsereget és a még fegyverben lévő minimális haderőnek is megtiltják az ellenállást. Végezetül, hogy művük „tökéletes” legyen átadják a hatalmat a bolsevikoknak. A szervezett széleskörű nemzeti ellenállásra képtelen, liberális demokratáktól és fajidegen bolsevikoktól megalázott Magyarország, szedett-vetett megszállókkal a területén várja a végítéletét, ami be is következik 1920. június 4-én. Előre eldöntve mindent, hazánk képviselőit kész tények elé állítják, a népek önrendelkezéséért oly fáradhatatlanul dolgozó demokratikus nyugat képviselői és az új államok mohó, diadalittas diplomatái. Színmagyar területeket csatolnak közvetlen a határ mellett az új országokhoz úgy, hogy saját nagyvonalúan hangoztatott elveiket semmibe véve, szintén soknemzetiségű államokat tákolnak össze. A Trianonhoz vezető út és a sokkoló végkifejlet figyelmeztet saját felelősségünkre is: Okuljunk a múlt hibáiból, mert egy sokkal veszélyesebb etnikai bomba ketyeg a megmaradt hazában és egész Európában, robbanásra várva. A huszonkét éve egymást váltogató, köpönyegforgató, szolga szellemű demokraták elődeik útján járva mellébeszélnek, megmagyaráznak és egy újabb nemzeti tragédia felé terelik, megroppant, lezüllesztett nemzetünket. Hagyjuk?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése