2020. június 5., péntek

TRIANON A GYŐZTESEK SZEMÉVEL : ( Yves de Daruvar nyomán. )






Ti, a győztesek oldalán maradt embertársaink, románok, ukránok, szlovákok, osztrákok, szlovének, horvátok, szerbek, ne utasítsátok el magatoktól olvasatlanul ezt az írást! Ne riadjatok meg tőle, és ne útálkozzatok! A ti képviselőitek, a győzteseké szólnak belőle, és elsősorban tihozzátok, akik máig haszonélvezői vagytok egy, a világtörténelemben példa nélkül álló diktátumnak, amelyről ti valószínűleg azt tanultátok – ha egyáltalán hallottatok róla –, hogy igazságos békeszerződés volt. Nekünk, akik vesztesei lettünk ennek a diktátumnak, nem hinnétek el mindazt, ami ebben az idézetgyűjteményben áll. Nekik elhihetitek, és higgyétek is el!
 
A ti lelkiismeretetek a záloga annak, hogy Európa szívében, a Kárpát-medencében béke és boldogság lesz-e az itt élő és egymásra utalt népek osztályrésze a következő évezredben, vagy a világnak ez a páratlanul gazdag és szép tájegysége marad az, amivé a diktátum következményeképpen vált: egymásra uszított népek állatkerti ketrece.
 
„Az igazság szabadokká tesz benneteket” – mondja Jézus Krisztus, és ezt az üzenetét a nem-keresztények, sőt a meggyőződéses ateisták is elfogadhatják. De az igazságot meg kell ismerni ahhoz, hogy szabadok lehessünk. Íme, egy alkalom – éljetek vele!
Ti pedig, akik a vesztesek oldalán értétek meg a huszonegyedik századot, magyar testvéreim, ne feledjétek: az Igazság Napja mindenkire egyformán árasztja fényét és melegét. Győztesekre is, vesztesekre is. Nekünk szabad szeretni őket akkor is, ha ez az érzés – egyelőre – nem tűnik kölcsönösnek.


 

PAP GÁBOR,
Budapest, 2006. Karácsonyán

1. TRIANON A GYŐZTESEK SZEMÉVEL
(Yves de Daruvar nyomán)

„Ma már biztosan tudjuk, hogy a szarajevói merényletet, vagyis gyilkosságot, amely az első világháborút kirobbantotta, a Szerbiát manipuláló Oroszország követte el, mégpedig azért, hogy kiterjesztett háború útján előidézze Ausztria-Magyarország megosztását. Szerbia a háború kirobbantásának orosz eszköze volt.” (Gobron, Gabriel: La Hongrie de demain. Paris, 1932.)

„Ha Oroszország győzött volna és nem omlott volna össze 1917-ben, akkor hatalmas területek birtokába jutott volna, többek között teljességgel birtokolta volna Lengyelországot, a Fekete-tengert és Konstantinápolyt. Az európai háború elsősorban Oroszország háborúja volt, amelyet katonai uralkodó körei akartak, hogy kárpótolják magukat a Japánnal szemben elszenvedett 1905-ös vereségért” (Nitti F.: La Paix, Paris, 1925.)

Előzőleg már háromszor igyekeztek háborút kezdeményezni Ausztria ellen, 1909. februárjában, 1912. decemberében és 1913. augusztusában…

Henri Pozzi hiteles táviratok dokumentációjának birtokában kimondja a legfőbb és megcáfolhatatlan vádat:
„A július 24-i titkos orosz mozgósítás nélkül, amelyet negyvennyolc órára azért titkoltak el előlünk, hogy ne legyünk képesek megakadályozni, 1914. júliusának utolsó hetében a béke megmentésére irányuló kísérleteink sikerrel jártak volna. Nem lett volna háború. És amikor az utolsó pillanatban Ausztria hajlandónak mutatkozott volna a kompromisszumra, akkor nem Németország, hanem Oroszország utasította vissza a nemzetközi konferenciára vonatkozó brit javaslatot. Ausztria-Magyarországot Oroszország rángatta bele az élet-halál harcba. A francia kormány pedig – ismeri el Pozzi –, az orosz politikára hagyatkozott. Vitathatatlan – írja ugyan-csak ő –, hogy kormányunk, vagy legalább is a vezető politikusaink, az Európát háborúba kényszerítő hadüzenet alkalmával már tudhatták, hogy Oroszország július 24-én mozgósítási parancsot adott ki… Egyébként az orosz bűnösség bizonyítéka olyannyira nyilvánvaló volt, hogy a táviratot, amelyben Maurice Paléologue jelentette a mozgósítást, kihagyták a Sárga Könyvből, amelyet a Quai d'Orsay adott ki a háború eredetéről és okairól és amelynek szerzői nem sejthették előre, hogy egy nap nem csupán Maurice Paléologue, hanem maga Szazonov is felfedi az igazságot… A július 24-i orosz mozgósítás – amelyet négy nagy katonai körzetben tekintettek kötelező érvényűnek (Moszkva, Kijev, Kazány és Odessza), valamint a Balti- és a Fekete-tengeri flottánál – a haderő kétharmad részére vonatkozott –, és ez volt Európa irányában a legelső meghatározó gesztus, amely visszavonhatatlanul a háború irányába mutatott, elemi módon határozván meg a német ellenmozgósítást is.” (Pozzi, Henri: Les Coupables, Paris, 1934. 134-135. old.)

„…amikor a győztesek megszabták Versailles-ban a békefeltételeket, valamint St. Germainben és Trianonban nemkülönben, akkor Németország és Ausztria-Magyarország bűnösségének – pontosabban kizárólagos bűnösségének – axiómája szolgált a megfel-lebbezhetetlen döntések morális alapjaként…” (Pozzi, Henri: Les Coupables, Paris, 1934. 72. old.)

Magyarországgal akarták levezekeltetni azokat a hibákat, amiket az nem követett el, sőt, még meg is akart akadályozni. Hiszen gróf Tisza István személyében egyedül Magyarország tett kísérletet, hogy egy ilyen kalandba való belebonyolódásnak ellent álljon, amelyben nyilvánvalóan semmit sem nyerhet. ...Magyarországnak semmiféle hódító szándéka nem volt 1914-ben, és csak kizárólag szövetségesei iránti tiszteletből és saját védelme és fennmaradása érdekében lépett a háborúba, helyesen tudva, hogy szomszédai az ő területeire sóvárognak, és annak felosztását tervezik. Mindezek ellenére a trianoni diktátum 161.§-a szerint a szeren-csétlen feldarabolt Magyarországnak még el kellett ismernie, hogy bűnös a háború kiprovokálásában.

„1914 júliusának hosszan tartó történelmi meghamisítását elsősorban dokumentumok szándékos félreértelmezésével végezték… A tömegek eléggé ragaszkodtak a mítoszokhoz és a legendákhoz, amelyekkel táplálják őket… Az igazság elterjedését egyszerűen megakadá- lyozta egy nagyon finoman, ám biztosan működö cenzúra, amely meghatározott csoportok kezében összpontosult… Letűnt államférfiak még mindig igyekeznek megtéveszteni minket… Kortársaikat sikerült becsapniuk, lehet, hogy sikerül becsapni utódaikat is… Ők az okai annak, hogy sok polgártársunk szemet hunyt a múlt felett… De végül is a történelem mondja majd ki az utolsó szót…” (Fabre-Luce, Alfred: L'Histoire démaquillée. Paris, 1967. 11-14. old.)

…ma már messzemenően bizonyított tény, hogy Magyarországot nem lehet felelőssé tenni a háború kirobbantásáért, még akkor sem, ha a háború alatt és után alávalóan hazug módon Ernest Denis nevű történész elsőként állította, hogy az 1914. júniusi vihart személyesen a mi-niszterelnök, gróf Tisza István kavarta. Természetesen Eduard Beneš, ez az alávalóan hazug ember, híres-hírhedt 1915-ös brosúrájában már így ír: „Pusztítsátok el Ausztria-Magyarországot”, és képmutató módon gróf Tisza Istvánt úgy állítja be, mint a háború egyik fő bűnösét. A továbbiak folyamán Louis Eisenmann professzor még rálicitált erre a hazugságra, hihetetlen cinizmussal Magyarországnak tulajdonítva az „európai mészárlás iszonytató felelősségét.” Egészen röviden és velősen kifejezve ez a tolvajok esete, akik mindenkinél hangosabban kiáltanak „tolvajt”!

„Közép-Európában csak egyetlen egy ember akarta kétségbeesetten a békét: a becsületes Tisza!” (Gobron, Gabriel: La Hongrie mystérieuse. Paris, 1932.)

Az őszintén felháborodott Tisza István valóban az egyetlen ember volt az Osztrák-Magyar Monarchia minisztertanácsában, aki már az első naptól kezdve tiltakozott a háború ellen, és aki mindent megtett előzőleg azért, hogy ez a háború ki se robbanjon, olyannyira, hogy végül is fölajánlotta lemondását, amennyiben a mérsékletet célzó tanácsai nem találnak meghallgatásra. Ferenc József császárnak még egy memorandumot is benyújtott a fentiekkel kapcsolatban, amint erről a minisztertanács jegyzőkönyvei bőségesen tanúskodnak, valamint egyéb titkos diplomáciai iratok, amelyeket a háború után Bécsben, Berlinben és Pétervárott hoztak nyilvánosságra. 1914. július 7-e után Tisza már állandóan tiltakozott az ellen, hogy túlságosan kemény hangnemű ultimátumot küldjenek Szerbiának, és csak július 14-e után adta kénysze-redett beleegyezését, miután az orosz mozgósításról értesült: „A magyar kormány július 14-én délelőtt, sőt már nyolcadikán értesült arról a tényről, hogy Ázsiában már mozgósítják az orosz csapatokat és Kijev térségében csapatmozgások észlelhetőek.” – írja Henri Pozzi. (Pozzi, Henri: Les Coupables, Paris. 1934. 25. és 27. old.)

Nem kevésbé közismert tény, hogy 1915. végén a gorlicei áttörés döntő csapást jelentett Oroszországnak, és Szerbia teljes megszállása után Magyarország mintegy befejezettnek te-kintette a háborút, csupán védekezésre szorítkozott, és határozottan követelte osztrák és német szövetségeseitől a béketárgyalások mielőbbi megkezdését az antanttal, mégpedig a „status quo ante” alapján, kivéve az oroszoktól megszabadított lengyel területeket, amelyeket az osztrák Galíciával kellene újra egyesíteni, hogy az új és független lengyel állam létrejöhessen. Az országgyűlési jegyzőkönyvek tanúságtétele szerint 1915. decemberében minden vezető magyar politikai párt a fenti szellemben nyilatkozott.

…a hadifoglyok, menekültek és polgári internáltak Magyarországon sokkal jobb elbánásban részesültek, mint bárhol másutt, mind az első, mind pedig a második világháborúban. Tisza István gróf ezért jelenthette ki ünnepélyesen 1918. október 17-én, a háború végén az országgyűlés előtt: „Igen, a háborút elvesztettük. De ebben az iszonyatos küzdelemben a ma-gyar nemzet mindent elkövetett, hogy kivívja ellenségei megbecsülését és tiszteletét. Az egész világ a bírája annak, hogy milyen jó szívvel gondoskodtunk a sebesült ellenségről, mennyire szívünkön viseltük a nálunk rekedt külföldiek, idegenek sorsát. Hol van az a nemzet, amely nagyobb hősiességgel verekedett és több benne a lovagi érzület? Hol van az a nép, amely több nemességgel harcolt a puszta létéért és kevesebb volt a gyűlölet a szívében?” (Gobron, Gabriel: La Hongrie de demain. Paris, 1932. 138. oldal)

A „Csehszlovákia” kifejezés először 1917. január 10-én lát napvilágot a szövetségesek egy hivatalos közleményében, de a franciák, angolok és amerikaiak csak 1918. augusztus 9-én, majd szeptember 2-án ismerik el hadban álló félként a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot, amely szeptember 26-án alakul át ideiglenes csehszlovák kormánnyá.” (D’Orcival, Francois: Le Danube était noir. Paris. 1968. 71-74. oldal)

Beneš és Masaryk mítoszának tökéletes megvalósulása volt ez: a szövetségesek két közönséges informátora, akik kezdetben csupán egyszerű emigránsok voltak, a háború végére Közép-Európa valóságos politikai hatalmasságává nőtték ki magukat, miután nézeteiket apránként sikerült ráerőszakolni a nyugati államférfiak többségére, az USA-hoz, sőt elsősorban magához Wilson elnökhöz fűződő kapcsolataiknak köszönhetően. „Nehéz munka volt meggyőznünk a szövetségeseket arról, hogy Ausztria-Magyarországot mindenképpen el kell pusztítani” – írja e szavakat Masaryk emlékirataiban, hozzátéve, hogy „a magyarokat mindenhol segítette 1848-as forradalmuk és Kossuth emléke, aki egykor száműzetésben élt a szövetséges országokban”, és így aztán, minden propaganda ellenére, a magyarok meglehetősen jól tartották magukat az ellenséges országok közvéleményében.
„Masaryk ezután már diadalittasan írhatta, hogy a Habsburg-birodalom széttagolása tekinthető az első világháború fő céljának.” Persze a cinkosaival együtt ő maga is látta a folyamat komoly buktatóit. Egyik írásában megjegyzi, hogy »az 1917-es év nagyon veszélyes volt a mi szempontunkból, mivel a császár gyors különbékén dolgozott, hogy birodalmát megmentse.« És valóban: „diplomáciailag távolról sem volt lehetetlen mindkét részről leállítani a mészárlást 1917-ben – Károly császár békejavaslatainak idején a közvetítő sógora, a Bourbonok pármai ágából való Sixtus volt —, ha Franciaország visszakapja Elzász-Lotharingiát, Olasz-országhoz csatolják Triesztet, és olyan konföderációt létesítenek a Duna-medence népei számára, amelyben mindegyikük egyenlő autonómiát élvez.” (Vallery-Radot, Robert: Les Ferieux de la Paix. Paris, 1936.)

Még mindig Masaryk az, aki – teljes épülésünkre – éles fénnyel világítja meg a szörnyű öldöklés elhúzódásának igazi motívumait, emlékirataiban ezt írva: „Nyugtalanul egyre csak azon tűnődtem, hogy a háború vajon eltart-e elég hosszú ideig, ahogy arra számítottam... A szövetségesek gyors győzelme esetén, attól tartok, mi itt állunk majd üres kézzel... Ha a szövetségesek győzelme gyorsan jött volna, mi nem tudtuk volna kivívni a függetlenségünket; így vagy úgy, de Ausztria fennmaradt volna.” (Masaryk, Thomas: Résurrection d’un Etat. 64. old.)

Így aztán csak azért húzták el a háborút szinte a végletekig, hogy elpusztíthassák Auszt-ria-Magyarországot, és hogy az osztrák-magyar békejavaslatot több millió fölösleges áldozat árán elfojthassák.



2. NÉHÁNY TOVÁBBI NYILATKOZAT A GYÕZTESEK RÉSZÉRÕL
(Kollányi Károly nyomán)

Dami, Aldo, a főleg kisebbségi kérdésekkel foglalkozó svájci történész írta. „Ha Ma-gyarország nemzetiségeit erőszakosan be akarta volna olvasztani, évszázadokig lett volna ehhez ideje és hatalma... Magyarország nem követte a francia királyok politikáját, sem a császárságét vagy a forradalomét. Franciaország mindenek felett ezeréves politikai centralizmusának köszönhette, hogy az 1815. és 1871. évi vereségeit könnyen viselte. Magyarországot azonban 1920-ban azért büntették, mert egységesítő politikáját elhanyagolta, és nemzetiségeinek lehetővé tette, hogy területén szabadon fejlődjenek... Ha tényleg elnyomta volna azokat, már régen eltűntek volna, és Magyarország nem jutott volna a trianoni határok közé. Az elnyomatás története, amely alatt más népek szenvedtek volna, csak mese. Ellenkezőleg, a magyarok maguk váltak liberális politikájuk áldozatává. Trianon haszonélvezői a nekik alávetett magyar lakossággal szemben nem gyakorolják azt a türelmet, nagylelkűséget.” (Le Hongrie de demain. Paris, 1932, 97. old.)

Ugyanő írja: „...a nemzetiségek helyzete a régi Magyarországon összehasonlíthatatlanul jobb volt. Az összehasonlítás teljesen Magyarország javára dől el, amelyre pedig hosszú ideig, indokolatlanul, ujjal mutogattak. Azok a magyarok, akik ma az utódállamokhoz tartoznak, boldogok lehetnének, ha hasonló bánásmódban részesülnének...” (D. A.: Les noveaux martyrs, destin des minorités. Paris, 1936.)

J. Ficher, Williams ismert angol nemzetközi jogász írta: „A szuverenitás kedvenc szó azon államok vezetőinek szájában, akik cselekedeteiket a nemzetközi jog fórumának ítélőszéke elé bocsátani nem merik.” (Magyar Szemle, 1928. IX.)

Bizonyos államok ma is erélyesen tiltakoznak „belügyeikbe való beavatkozás ellen”, ha kötelezettségeik teljesítésére figyelmeztetik őket.

A francia külügyminisztérium terve 1918. november 20-án, a magyar-csehszlovák határra vonatkozóan még ilyen volt: „Szlovákia nem egyéb, mint egy mítosz: Észak-Magyarország szlovák törzsei sohasem alkottak államot; típusuk sem egységes, faluról falura változik.” A francia tanulmány szerint azt a teret, ahol a szlovákok számottevő arányban találhatók, keleten az Ung határolja. A vonal Sátoraljaújhely felett Rozsnyóhoz és Rimaszombathoz kanyarog, Losoncnál éri el az Ipolyt, azt észak felé követi, majd lehajlik Nyitra alá, és Pozsony fölé lejt, elérve annak külvárosát, de magát a várost nem, míg végül felfelé haladva, a Morvánál ér véget. Majd megállapítja a tervezet: „Csupán e vonal mögött lehet szlovák földről beszélni. Sőt, az igazán szlovák lakta területet a Garam vonaláig korlátozhatjuk, az ettől keletre fekvő területen ugyanis mindig csak kisebbségben éltek. Liptó, Zólyom, Trencsén hegyes vidékei a valóban szlovák földek. Az általunk meghúzott etnográfiai vonal sehol sem érinti a Dunát, amely máig megmaradt magyar és német folyamnak. Nem foglalja magában Pozsonyt sem, amelynek üzemeiben dolgoznak ugyan szlovák munkások, és amelynek piaca odavonzza a környék szlovák parasztjait, de ahol 42 németre és 40 magyarra 14 szlovák jut. Pozsony nem szlovák főváros, ha van ilyen, úgy az Túrócszentmárton.” Így tudták a párizsi külügymi-nisztériumban a szakértők 1918 őszén, Trianon előtt. (Paix, vol. 69. ff. 28. 64., Les Limites en point de vue ethnique de l’Etat tchécoslovaque. 1918. nov. 20.)

Jaksch, Wenzel, a neves szudétanémet politikus írta: „Miért fogadták el az I. világháború végén a Quai d’Orsay hivatalai és Foch vezérkara Beneš javaslatait, Franciaország saját béketervéről lemondva? Miért támogatták vakon szövetségeseik követeléseit, amikor jogosan őket illette a döntés szerepe?” (Potsdam 1945, ou l'histoire d'un mensonge. Paris, 1966.)

Fentebb láttuk, hogy a francia külügyminisztérium szakértői jobban voltak értesülve, például a felvidéki helyzetről, mint ahogyan azt Beneš, teljesen hazug módon előadta – mégis ő győzött.

Jordan Theodore szintén még az első világháború alatt hirdette, 1916-ban: „Azoknak a népeknek, amelyek a Duna-völgyét lakják, közös érdekeik vannak, amelyek őket mindig, többé-kevésbé kompakt tömbbe csoportosítják. Ez a közös érdek azelőtt a török veszedelem volt. A török veszedelem helyébe a szláv lépett és ez cementezi össze egy tucat nemzetiség eme heterogén szövetségét. Be kell vallanunk, hogy ez a csoportosulás, amelyet Bécs és Budapest irányít, egy tagadhatatlan földrajzi egységet képez!... Ne számítsunk tehát olyan sietve ennek felosztására... Különben jegyezzük meg, hogy csak látszólag dualista állam, mert az osztrák elem észrevétlenül abszorbeálódik, megsemmisül, s a magyar elem uralma alá kerül: a birodalom politikai fővárosa Budapest.” (Revue Internatonale Sociologique, 1916, 358. o.)

Lloyd George angol miniszterelnök, egy beszédében 1928. okt. 7-én, de emlékirataiban is beismerte: „Minden adat, amelyet bizonyos szövetségeseink a béketárgyalások folyamán szolgáltattak, hazug és hamis volt.” (Pozzi, Henri: Les Coupables. Paris, 1934.)

Lukaszevski, Jerzy a Monarchia történelmi földrajzában többek között megállapította, hogy „...a többnemzetiségű Monarchia csak egy négy évig tartó rettenetes háború után bomlott fel. Ha kártyavár, szúette képlet lett volna, az első megrázkódtatásra elemeire bomlott volna. Az a vélemény, hogy felbomlása elkerülhetetlen lett volna, ma már csak szórványosan hallható. Maguknál ama államoknál, amelyek 1914-ben Ausztria-Magyarország ellen harcoltak, a felosztás gondolata csak a háború utolsó hónapjaiban jelentkezett. Lloyd George 1918. jan. 25-én egy beszédben, amelyet a szakszervezetek konferenciáján tartott, még közölte, hogy a Monarchia felbontása nem célja a szövetségeseknek.” (L’ Historiogeographie de 1’Ausrtiche-Hongrie, Paris, 1968.)

F. O. Miksche ezredes, ismert szakíró: „Csehszlovákia mesterséges szüleménye egy békekonferenciának, a propaganda gyermeke, áldozatai Ausztria és Magyarország voltak. Új államokat alkottak, amelyek semmivel sem voltak kevésbé kevert nemzetiségűek, mint a Duna-birodalom volt. De hiányzott belőlük az összefogó erő és hagyomány... Nem tagadható, hogy a bécsi jegyzőkönyvekkel teremtett új határok sokkal inkább megfeleltek a népi határvonalaknak, mint az 1918-20-as határok.” (Donauföderation. Salzburg, 1953.)

Ugyanő írta: „Könnyű hatalommal és pénzzel mesterséges államokat létrehozni. De mihelyt az az erő, amely létrehozta azokat, meggyengül, vagy a politikai körülmények megváltoznak, ezek az államok azonnal elbuknak.” (World Review,1951. Nov.)

A. de Menzie francia szenátor a trianoni békéről írta: „A történelem lélekbúvárai sohasem tudják majd megállapítani, hogy e korszakban Franciaország politikája miért acsarkodott egyedül Magyarország ellen, kockáztatva azt, hogy ezzel azoknak kezére játssza, akik egykor esetleg bennünket fenyegetnek.” (Mármint a németek.) Írta a szenátor Charles Tisseyre Une erreur diplomatique, La Hongrie mutilée című könyvében (Paris,1922).

Payot: „Magyarország csodálatra méltó földrajzi egység, amelynek egyes részei összhangzatosan egymásra vannak utalva és nem szakíthatók el az egész sérelme nélkül. Ma-gyarország zárt egész, és ennek egyes részei, még ha az országot feldarabolnák is, idővel önmaguktól csatlakoznának vissza a csonka törzshöz.” (Olay Ferenc: A magyar művelődés kálváriája. Budapest, 1930.)

Peset, Ernest francia szenátor, a külügyi bizottság elnöke szerint is: „…a dunai táj... nagyszerű gazdasági és katonai egység volt... a természet erői, a térség parancsa, a történelem logikája, az ész útmutatása, az emberföldrajz határozott utasítása... mind-mind a magyar mag körüli összefogásra int, ha tartós, biztos államokat akarunk létrehozni. A dunai történelem... természetszerűen hozta létre a dunai birodalmat, mint szükségletet. Ennek a birodalomnak tehát megvolt a létjoga önmagában és megvolt a létjoga európai szempontból is abban a hivatásban, amelyet a Kelet-Nyugat közötti úthálózat őrzésével betöltött.”

Ugyanő írta 1944-ben: „A Kisantant csökönyösen ragaszkodott a Magyarországgal szemben gyakorolt megértés nélküli, fennhéjazó politikájához. Ezzel a megátalkodottsággal bebizonyította, hogy az európai problémákat képtelen megérteni. A kisebbségek eltiprásával akarták államuk egységét megvalósítani.” (...et la Paix, Paris 1925. és 1945.)

Pozzi, Henri korábbi francia diplomata írta: „A béke nagy bírái számára a földrajz, történelem, néprajz, azokat a népeket illetően, amelyek sorsáról dönteniük kellett – teljesen ismeretlen volt... Ebben Wilson, Lloyd George és Clemenceau tökéletesen egyforma volt.” Fentebb láttuk, hogy Lloyd George beismerte, hazug adatok alapján döntöttek. Pozzi tovább: „Ez rettenetes vád, amelyet azonban sohasem emeltek a felelősökkel szemben, de vonatkozik az Entente tárgyalóira. Nekik észre kellett volna venniük Prága, Bukarest és Belgrád képviselőinek csalárd ügyeskedését, amikor ezek megkísérelték az Ententét képzeletbeli statisztikáikkal, memorandumaikkal, hazugságaikkal félrevezetni, amelyek a trianoni szerződésből a legsúlyosabb igazságtalanságokat eredményezték a diplomácia történetében.”

Ugyanő írta: „Clemenceau mondotta nekem 1918 októberében: „Az összes háborús bűnösök között a románok a legrosszabb bitangok!... A csatatéren gyávák voltak és a vereségben árulók... és ezek után merészkedtek a békekonferencián bérüket követelni!...”

Ugyancsak Pozzi: „Izvolsky (orosz nagykövet Párizsban) 1909. és 1914. között igyekezett a francia közvéleményt háborúra lelkesíteni. Ezt a munkát (éppen így Beneš és Masaryk a háború alatt) a párizsi sajtó megvesztegethetősége könnyítette meg. A történészek számára, akik jól vannak értesülve, a trianoni konferencia André Tardieu műve. Clemenceau és Wilson mögött takarva, mindent ő rendezett és valósított meg. Ma már abban a helyzetben vagyunk, hogy a hiba rettenetes méreteit felismerjük, amellyel a szövetségeseket Trianonban félrevezette, vak gyűlöletével, igyekezetével, hogy a cseh és szerb szlávizmustól és a szövetséges románoktól abból a zsákmányból, amelyre mohón vártak, semmit el ne vegyenek, amire ígéretet kaptak, ő évek óta munkatársuk, fizetett ügynökük volt.”

Ugyancsak Pozzi: „A legyőzöttek között senki sem szenvedett oly súlyosan, mint Ma-gyarország. Az igazságosság nevében a szó szoros értelmében felnégyelték. Elítélése egyenlő volt a kivégzéssel. Még soha egy erőszakos béke nem volt ily egyoldalúan brutális, ilyen értelmetlenül romboló, dühtől vezetett, elfelejtve a világtörténelem tanítását, nem számolva azzal, hogy régi gyűlöletet újraéleszt, mint ez az „értelmes és jóvátevő” béke 1920-ban. Trianon csak helyben hagyta tényleg az úgynevezett utódállamok csapatainak területfoglalását – az ellenségeskedések befejezése után, a fegyverszüneti szerződések megszegésével. Az intrika és ha-talomvágy konzorciuma propaganda cikkeivel, csekkfüzeteivel dolgozva – hivatalok és szer-kesztőségek előszobáiban, a befolyásos lapoknál Párizsban, Rómában, Londonban és Washingtonban; hamisítottak térképeket, statisztikát, dokumentumokat változtattak meg, lókupec-módszerekkel dolgozva, mint a vásárban. Clemenceau – sajnos, későn, amikor mesterkedéseiket látta – békénk sakálainak nevezte őket.” (Les Coupables. Paris,1934.)

Reclus, Elisée Európa egyik legismertebb földrajztudósa, aki egy ideig Magyarországon is tartózkodott, az országot jól ismerte, megállapításai szerint az európai kontinensen nincs egyetlen állam sem, amelyik olyan megbonthatatlan, szétszakíthatatlan földrajzi egység volna, mint a régi Magyarország. „Magyarország rendkívüli előnye, hogy a szó szoros értelmében vett földrajzi egység. A magyar királyság földrajzi szempontból Európa egyik legösszefüggőbb területe. Akárhogyan is alakuljon a közép-európai államok sorsa, az bizonyos, hogy a ma-gyarság mindig a legjelentősebb szerepet fogja játszani a Kárpátok által körülvett óriási arénában.” (Nouvelle Geographie Universelle T. III. Paris,1878.)

De la Reveliére: „Ha a mai Magyarországot a Kisantanttal összehasonlítjuk, látjuk, hogy magot képez, az erő központját, befolyását egy holnapi csoportosuláshoz, amelyet mi sem elhanyagolni, sem elnyomni nem tudunk. A magyarok egy erődben laknak, amely hadászati és kereskedelmi központja a Duna-medencének. Ezeknek a népeknek irigylésre méltó gazdasági adottságai volnának, ha normális határok között élnének. Ez a képlet, különböző elemekből, tulajdonképpen egységben kellett volna, hogy maradjon.” De la Reveliére már 1923-ban előre látta, hogy: „…eljön az idő, amikor a természetes test, amelyik Magyarországot oly sokáig alkotta, arra törekszik, hogy leválasztott tagjait ismét egyesítse és ezek valamikor önként találnak vissza az eredeti keretbe.” (Europe Centrale: Etude d’incendie. Paris, 1923.)

Roux, Georges 1931-ben foglalkozott a békeszerződések revíziója kérdésével, ismerve létrejöttük előzményeit, a háború alatt „erőteljes, hazug propagandával igyekeztek a kormányok a katonák harci szellemét fokozni. A tények meghamisítása szabállyá vált, a gyűlölet szent érzelemmé. Eszméket kovácsoltak erkölcsi önigazolásra, a saját nép lelkesítésére és az ellenség demoralizálására. Ilyen hangulatban voltak a szövetségesek, amikor a Központi Hatalmak 1918-ban összeomlottak. A győzelem feles; váratlan és nem remélt volt. A gyors cselekvés vágya nem adott időt a meggondolásra. A győzelmi mámorban hónapok alatt készült el a béke, az új Európa, korlátlan hatalommal. Világos, hogy a magyarok az erőszakos területi csonkítást nem vették egyszerűen tudomásul, amelyek mindennemű nemzetközi jogba ütköztek, a lakosság megkérdezése nélkül. Végül volt egyetlen népszavazás, Sopronban, a magyarok győzelmével, Ausztriával, amely maga is vesztes volt. Az új államokban, amelyeket a győztesek támogattak, nem engedtek meg egyetlen népszavazást sem.” (Reviser les traités? Paris, 1931.)

Nem hiába mondotta Tardieu, a békeszerződések egyik főbábája: „Választanunk kellett a népszavazás vagy Csehszlovákia megteremtése között.” Őt pedig az utóbbiért fizették meg. Taillandier, Saint-René: „A magyar nemzet nem pusztulhat el, s ha sírba tennék is, előbb-utóbb fel fog támadni. Magyarországot, a nemzetek mártírját, csodálatraméltó politikai érettsége emeli ki a habsburgi monarchia népei közül.” (Dr. Olay Ferenc idézett műve.)






Forrás:



Facebook /


Soproni Magyar Tükör - szellemi műhely


Két Hollós Könyvesbolt


*

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése