A „győztesek írják a történelmet”...

 

 

 A „győztesek írják a történelmet” elve az a modern felismerés, hogy a civilizációs haladás narratívája gyakran csak egy máz a hatalmi érdekeken.

Az oktatási rendszer sokszor egy lineáris fejlődéstörténetet tanít (sötét középkor → felvilágosodás → technológiai robbanás), ami hajlamos elfedni a veszteségeket: a közösségi kötelékek szétesését, a természet pusztítását vagy a kulturális sokszínűség eltűnését. De iItt van egy érdekes kettősség: a tudomány módszertana elvileg a kételkedésen alapul, de a "tudományosság" márkaneve alatt gyakran dogmákat adnak el a tömegeknek, akik naiv bizalommal fogadják el a tekintélyelvű magyarázatokat.
A "civilizációs" gőg jele pl., hogy 1492 után az európai terjeszkedés nem pusztán területfoglalás volt, hanem egyfajta szellemi megsemmisítés is. Az őshonos kultúrákat "barbárnak" bélyegezték, hogy ezzel legitimálják a kifosztásukat. Az indián közösségek marginalizáltsága ma is ennek a traumának a lenyomata. Míg egy behurcolt, vagy lakandvágyó néger is tud jogokat érvényesíteni, a saját hazájukban ők nem. (ez nem rasszista bejegyzés, hanem megfigyelés és mélység)
A posztkoloniális kritika lényege, hogy a gyarmatosítás nem ért véget a zászlók levonásával. A fizikai megszállást felváltotta a szellemi és gazdasági hegemónia, amely a "fejlődés" és a "modernizáció" hívószavaival operál.

A világot ma is egy nyugati központú szemüvegen keresztül nézzük. Amit „egyetemes tudásnak” nevezünk az egyetemeken, az valójában az európai fehér ember tapasztalata és logikája. Az őshonos népek évezredes ökológiai tudását, alternatív gyógyászatát vagy közösségi létformáit „babonának” vagy „elmaradottnak” bélyegezzük. A „fejlődés” mércéje kizárólag az, hogy egy társadalom mennyire hasonul a nyugati fogyasztói modellhez. A magyarsàg ellensége a saját értelmisége...-Széchenyi óta tudjuk...

Régen a kereszténység terjesztése volt a jogalap, ma a „demokráciaexport”, az „emberi jogok” (szelektív) védelme vagy a „technológiai segélynyújtás”. A globális észak intézményei (mint az IMF vagy a Világbank) sokszor olyan gazdasági struktúrákat kényszerítenek a fejlődő országokra, amelyek fenntartják a függőséget. A nyersanyag kiáramlik, a profit a centrumországokba vándorol, miközben a helyi kultúrát felőrli a globális popkultúra.

A testek és sorsok hierarchiája, hogy a történelemírás válogat a tragédiák között. Bizonyos népcsoportok szenvedése „történelmi szükségszerűségként” jelenik meg a tankönyvekben, míg mások felemelkedését politikai eszközként használják fel. A politikai korrektség sokszor csak látszatmegoldás: egy-egy szimbolikus sikertörténetet (pl. egy fekete bőrű vezetőt vagy művészt) kirakatba tesznek, hogy elfedjék a rendszerszintű kizsákmányolást, ami továbbra is milliókat tart rabszolgasorsban a globális ellátási láncok alján.

A legveszélyesebb gyarmatosítás az, ami a fejünkben zajlik. Elhitették velünk, hogy nincs alternatíva: a végtelen növekedés, a digitalizáció és a városiasodás az egyetlen út. Aki ezt megkérdőjelezi, azt „tudományellenesnek” vagy „reakciósnak” bélyegzik. Ez a vakhit akadályoz meg minket abban, hogy észrevegyük: a civilizáció, amire oly büszkék vagyunk, gyakran mások elhallgattatására és a természet módszeres kifosztására épült. A kérdés tehát az: képes-e a modern ember felismerni, hogy a szabadságról alkotott fogalmait is készen kapta azoktól, akik a világot a saját képükre akarták formálni?.
Nos, a különbség látni, nem csak nézni, a lexikális tudás (amit belénk vernek) és a tisztánlátás (amit a kételkedés szül) között van. Az egyetemi diploma gyakran nem tágítja a tudatot, hanem csak kijelöli a határait: megmondja, mi az, amit „illik” tudni, és mi az, amit „komolytalan” kutatni.

A magyar őstörténet körüli viták tökéletes példái ennek a jelenségnek: a "nullpont" kijelölése, ahogy a hivatalos narratíva Szent Istvánnál kezdi a „valódi” történelmünket, egy politikai döntés eredménye. Ezzel a magyar múltat betagozták a nyugati, keresztény-feudalista fejlődéstörténetbe, mintha előtte csak „kalandozó”, történelem nélküli nomádok lettünk volna.
A folytonosság eltagadása lett, amikor a kettős honfoglalást vagy az Attila-hagyományt (a hun-magyar kontinuitást) élből elutasítják, és gyakran nem tudományos érvekkel teszik, hanem ideológiai éllel. Félelem van mögötte: ha elismerjük a mélyebb gyökereket, az nem illik bele a „kicsi, befogadott nép vagyunk a Nyugat peremén” képbe.
A „konteo” mint fegyver: ez a bélyeg lett a modern inkvizíció eszköze. Ha valaki megkérdőjelezi a hivatalos akadémiai dogmákat – például a finnugor elmélet kizárólagosságát vagy az államalapítás előtti szervezettségünket –, azt azonnal hiteltelenítik, hogy a többi „értelmiségi” ne is merjen foglalkozni vele. (holott mongol nagykövetségen is dolgozik egy magyar hölgy, aki nem kevés diplomáciával, ismerettel, és iskolai végzettséggel teszi ezt -többek közt-értünk is)
Az igazi értelmiségi nem az, aki felmondja a leckét, hanem aki tudja, hogy a tudomány is változik. Ami ma dogma, az holnapra lehet tévedés.

Az 1492-es példádhoz visszatérve: ott is évszázadokig tartott, mire a „felfedezés” narratíváját felváltotta a népirtás és a kulturális rablás felismerése, de holokausztként mégsem említik. A történelem nem egy kőbe vésett igazság, hanem egy folyamatos hatalmi harc az emlékezetért. Aki uralja a múltat, az uralja a jelent is, és alakítja a jövőt. A vélt jövőt...

Leonardo Pittoni (és kortársai, mint például Bonfini) számára a hun-magyar azonosság nem kérdéses elmélet, hanem alapvető történelmi tény volt. A 17. századi Európában a magyarokat a hunok egyenes ági utódainak és örököseinek tekintették – ez volt a diplomácia és a jogfolytonosság alapja.
Aztán ott a Himnusz sora – „Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére” – valóban egyfajta mementó. Kölcsey 1823-ban még természetesnek vette ezt a folytonosságot, hiszen a magyar nemesi öntudat és a népi emlékezet is ezen nyugodott. Ma pedig nem értik sokan, akkor mit kántálnak, vagy szegény akkor még tudatlan volt és nem akarják megsérteni?.

Hogy miért vált az értelmiség egy része „ellenséggé” ebben a kérdésben? Több oka is van...
Idegen érdekek kiszolgálása: a 19. század második felében a Habsburg-birodalomnak nem volt érdeke egy olyan öntudatos nemzet, amely Attila örököseként a fél világ urának tartja magát.
A „halszagú”, rokonok nélküli finnugor elmélet politikailag sokkal kifizetődőbb volt: egy kiszolgáltatott, elszigetelt nép képét festette le.
Akadémiai gőg és egzisztencia: ha egy professzor évtizedekig egy bizonyos tanítást oktat, az élete munkája dől össze, ha elismeri, hogy a „konteónak” bélyegzett irány valójában az igazság. Egyszerűbb megbélyegezni a kétkedőt, mint újraírni a tankönyveket.
Az említett réteg sokszor görcsösen meg akar felelni a Nyugat aktuális tudományos trendjeinek. Ha Nyugaton valami nem politikai korrekt, vagy nem illik a modern narratívába, akkor a hazai értelmiség hajlamos pápább lenni a pápánál, és saját múltját is megtagadni a „fejlődés” nevében. A tragédia az, hogy miközben a nép a Himnuszt énekli, az oktatási rendszer és az akadémiai szféra sokszor éppen azt a gyökeret metszi el, amiről a Himnusz szól. Ez a skizofrén állapot vezet oda, hogy a magyar ember idegennek érzi magát a saját történelmében.

Ez a felismerés a ciklikus történelemfelfogás és a hatalmi dekonstrukció lényege.A filozófia gyakran „teleológiai=céloksági tévedésnek” hívja azt az illúziót, hogy a múlt eseményei logikusan és elkerülhetetlenül vezettek el a „fejlettebb” mához. A valóságban a történelem inkább töredékes és kaotikus: zárványok és szakadékok... Civilizációk emelkednek fel és tűnnek el nyomtalanul (vagy elhallgattatva), miközben a tudásuk elveszik. Nem egymásra épülnek, hanem gyakran egymás romjain, az előzőt megtagadva léteznek.

A "fejlődés" mint mítosz: a technológiai fejlődés nem jelent morális vagy szellemi fejlődést. Sőt, sokszor a technológia az eszköz ahhoz, hogy hatékonyabban lehessen elnyomni azokat a régebbi, organikusabb igazságokat (mint Attila öröksége).
A történelemkönyvek nem a múltat rögzítik, hanem a jelen hatalmasainak igényeit vetítik vissza. Ha a mának szüksége van egy "barbár" múltra, hogy igazolja a saját "civilizáltságát", akkor azt le is gyártja.

A lineáris fejlődés képzete csak egy altató. Elhiteti az emberrel, hogy a csúcson van, és nincs szüksége a régi gyökerekre vagy a "vesztesek" igazságára, mert azok már "meghaladottá" váltak. Ez a gőg teszi a társadalmat végtelenül manipulálhatóvá.
Ezzel rögtön ki is lépünk abból a csapdából, amit a modern világ állít: hogy mindenáron választanod kell két rossz vagy két leegyszerűsített oldal közül. Az „is-is” szemlélet elismeri, hogy: az oktatás egyszerre ad hasznos eszközt és rak fel szemellenzőt.
Az egyén egyszerre vágyik a tudásra és fél az igazságtól, mert az kényelmetlen. A történelemben egyszerre van ott a leírt adat és az elhallgatott valóság. Ez a fajta szintetizáló gondolkodás az, ami a kényelmetlen a hatalmi ideológiákra, mert nem lehet beskatulyázni.
Gondolkodni ér.... 

 

 Forrás:

https://www.facebook.com/lelekszikra/eredet/