2013. május 24., péntek

A magyarok ősi hitvilága: Táltos, avagy sámán.



A pogány magyarság hitvilágának megismerése lényegében összehasonlító kutatás eredménye. Össze kell hasonlítani a magyar népi kultúra jelenségeit a környező népek megfelelő kultúrjelenségeivel. Amikor ebből az összehasonlításból az derül ki, hogy a magyar jelenségek a szomszédjaink népi műveltségéből nem származtathatók, akkor rokonnépeink és a velük történeti kapcsolatban állt, vagy álló népek sámánhitének megfelelő képzeteivel kell egybevetnünk azokat. A kutatások szerint a sámánisztikus világkép alkothatta a pogány magyarság világfelfogásának a gerincét. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy ez a világfelfogás aligha lehetett homogén, hiszen a maga a pogány magyarság sem volt az. Az egykori világkép, mivel az azt összetartó erő, vagyis a benne való hit megszűnt, egyre inkább alkotórészeire hullott.

Szükség van annak a ténynek a megállapítására, miszerint a sámánizmus nem vallás, a szónak a teljes értelmében: nem ismeri az embertől alapvetően különböző, természetfeletti, tökéletes Isten fogalmát és ahhoz fűződő etikai kapcsolatot. - Ezek az alkotóelemek más formában, pl.: hiedelmek, hiedelemmondák, mesemotívumok, rituális énekekként éltek tovább, s napjainkig megőrződtek a magyar népi kultúrában. Ez a néprajzi anyag, kiegészítve a nyelv, az írásos emlékek, továbbá a régészeti leletek néhány idevágó adatával, szolgáltatja azt a forráscsoportot, amelynek komplex vizsgálata révén rekonstruálható az egykori magyar hitvilág. Ezekből a forrásocsoportokból csak néhány sajátságos példát emelek ki - a kis terjedelem miatt - hogy bemutassam a magyar néphit és a sámánisztikus kultúra közötti kapcsolatot.

TáltosA Táltos

Túrkeve város körözési jegyzőkönyvéből közli Győrffy István a békési születésű Csuba Ferenc leírását. Ez a Csuba Ferenc már tizenkét éve azzal hitegeti a népet, hogy ő táltos és meglátja a földbe rejtett kincset. Azon rossz szemeit csodálatosan forgatja nagyon tudja szóval, sőt énekléssel is tódíttya a dolgot, azonban a magyar versek mondására csodálatosan nagy hajlandósága van. A magyar folklór szokott hangulatában a táltos sajátságos személye egyedi színfoltot képez. A boszorkányperek adataiból élesen kiütközik a különbség a közép-európai boszorkány és a magyar táltos között. Mivel ezek írásos emlékek, sokat tanulhatunk belőlük és megfelelő alapot nyújt a környező népek és az uráli rokonnépek hitvilágával való összehasonlítására.

1725, Bartha Andrásné pere: -Kitől tanulta az orvoslást, mikor és hol, könnyen-e? -Az orvoslást tanulta bátyjától, Balási Páltól, s maga is táltos, Ersók leánya is, úgy született is két foggal az ínye között. - Tanított-e másokat reá, kiket és mi módon? A táltosságra nem tanított senkit, mert azt az Isten anyja méhiben úgy formálja. - Ha táltos micsoda erejek, s tisztek van a táltosoknak? - Viaskodnak az égben a birodalomért. - Gyalog ment-e oda, vagy másképp? - Az Isten vitte a maga szárnyai alatt és szárnyakat ad, mint a madárnak.

Noha példánkban a honnan tanulta kérdésre Bartha Andrásné szintén a tanulta igét használja, mondata második feléből kitünik, hogy táltosnak születni kell. A magyar táltos természetellenes születési jegyei, illetve feltételei: ujjhiány, ujjtöblet, foggal születés, azaz fölös csont, - akinek nincs fölös csontja, az nem lehet sámán - nagy erő, mindjárt születéskor emberré válás. Gyermekkorában a közönséges gyermekektől eltérő módon viselkedik: patológikus tünetek mutatkoznak rajta (emberkerülő, nyugtalan stb.) Később ezek a tünetek tovább fokozódnak, látomásai lesznek. Táltos mivoltukra jellemző: huzamos alvás, a pénz meglátása a földben; később a regölés, éneklés. Bosszúból vihart tudnak kelteni; de ha megkapják a tejet, segítőkészek. Annak ellenére, hogyha a gyermek nyílvánvalóan táltosnak született, szülei feltétlenül, ő maga ritkán, igyekszik elkerülni ezt a hivatást. Az ellenszegülés azonban hiábavaló, a természetfeletti lények ismételten eljönnek hozzá. Ha a jelölt és hozzátartozói végleg ellenszegülnek a táltos akaratának és nem engedik elvinni a gyermeket, akkor a táltosok a jelöltet megnyomorítják. Egyes feljegyzések szerint, ha a bábaasszonynak sikerül kihúzni a csecsemő fogát, úgy a gyermek elveszti a táltosságát.

A magyar néphitnek a leendő táltoshoz fűződő hiedelemcsoportja és a sámánhitű népek sámánjelöltjének képzetköre között mutatkozó azonosság kétségtelenné teszi, [...] hogy a magyar táltos kiválasztása a vogul, osztják, lapp, stb. Illetve altaji török, jakut sámán kiválasztásához hasonlóan történt. - Írja Diószegi - Eliade vallástörténész a sámáizmust archetípusnak tartja, amely látszólag időtlen minőség. Könyvében, szinte minden vallásnál, hiedelemnél megemlíti a sámánizmussal való kapcsolatot. A primitív vallások alapelemei fellelhetők a legtöbb vallásban. De nem szabad abba a hibába esni, hogy azonosítsuk őket. A primitív társadalomban, így a szibériai népeknél is megtalálhatjuk azt, amit közösségi mágiának nevezhetnénk, azaz azt a varázslatot, amelyet az egész közösség érdekében végeznek. Mindenütt, ahol a közjó érdekében végzett ilyenfajta szertarttással találkozunk, nyílvánvaló, hogy a mágikus cselekményt gyakorló személy nem magánszemély többé, hanem bizonyos fokon közfunkcionáriussá válik. A magyar táltos viszont szabályosan menekül a társadalom elől. Nem tudok olyan feljegyzésről sem, ami arról szólna vagy arra utalna, hogy a táltos közösségi munkát végez. Sőt a társadalom maga is kitaszítja. Csak a településtől távol - tanyán - élő vagy vándorló táltosokról hallunk.

A táltos-történetekből levezetve, az eredeti táltos totemisztikus perszonifikáció, míg a sámán csak a lélek, szellem tartózkodási helye, azaz csak közvetítő az istenek és az emberek között. A táltos élő fétis, ha ilyenről szó lehet. A táltos általában csak a szegény embereket keresi fel a faluvégi utolsó házakban, s ott tejet kér, mást el nem fogad. A tej a varázsjegyek közzül az egyik legfontosabb, mágikus felnagyításban mindenféle táplálékot jelent. A táltost, mint majd látni fogjuk -a totemisten nemzi, éppen ezért Földanya fia, szükségképpen az anyatej táplálja. Példa a totemnemzésre: Láposi Sándor régen - még gyermekkorában - halotta édesapjától: a Kosarasnál, a nádas szélén egy szerepi leányra ráugrott egy különös nagy farkas, és "megnyomta". Mikor eljött az ideje, a lánynak nagy erős fia született, sűrű, nagy fekete haja, cigány bőre volt, és egy farkasfog volt a szájában. Hétesztendős korában már szőrösödött a melle meg az ágyéka; az ereje, pedig úgy megnőtt, hogy nem bírtak vele a legények. Példa a táltos totem-jegy inkarnációjára: Nagyapám ahogy elaludt, megjelent neki egy ősz-öregember: megmutatta nagyapámnak, hogy merre vannak a Mária Terézia tallérok elásva. Reggel alig tudták felkőteni, olyan mélyen aludt. Elmondta, hogy mit látott. Nem akarták elhinni a többiek, csak azután, hogy meglátták a jegyet a bajuszán. Egy fehér jegy maradt rajta, és minden holdváltozáskor egyik oldalról a másikra ment. Hét év múlva eltünt a jegy. A fejlődés folyamán, a totem-animista szinkretizmus idején a táltos főpappá válik. A táltos elnevezés, a feljegyzések szerint elválik a varázslótól, de sámánról még nincs szó. A Biblia körülírtan így sorolja fel a táltos, sámán neveit: Ne találtassék teközötted aki az ő fiát vagy lányát átvigye a tűzön, se jövendőmondó, se igéző, se jegymagyarázó, se varázsló; se bűbájos, se ördöngőstől tudakozó, se titokfejtő, se halottidéző. (5móz. 18:10-11.) E kifejezések elemzésekor a következő eredményre jutunk: totemmágia a tűzugrálás (pogány házasságkötés), a jövendőmondás (a táltos meglátja a földben a kincset a jegymagyarázás (csillagjóslás). Ezzel szemben: az igéző, bűbájos ördöngös, titokfejtő (animista jós), halottidéző mind a sámán neve, tekintettel arra, hogy ezek a jelölések animista mágiát jelentenek. A varázsló megnevezés itt még a többi mellett van, csak később lesz gyűjtőfogalom, amikor összefogja mind a totemista mind az animista elnevezéseket. Talán az egyik oka, hogy a kutatók egy nevezőre hozták a táltos és a sámán fogalmát. A néphagyomány azonban tudja, hogy különböznek egymástól. Azért nevezi az egyiket táltosnak, a másokat boszorkánynak. (A boszorkány megnevezés nem feltétlenül vonatkozik nőre - mint ahogy azt ma általánosan elterjedt.)

Az elrejtezés

A fentemlített nagypapa mély alvása általánosan jellemző a táltosokra és az azzá való váláshoz. A táltosok a sárrétiek szerint olyan emberek voltak, akik mikor rájok jött a révületjek, olyankor elindultak bolyongani. Más vidéken rejtezésnek mondják a táltos révületét. A moldvai csángóknál például a táltos, ha közönséges emberek számára titkos dolgot akartak megtudni tőle, mint ki meg volt halva úgy elaludt, akkor úgy elrejtezett. Mikor felébredt, akkor mondott. (Választ a kérdésekre) A bukovinai székelyek úgy tudják, a féltáltosoknak olyan napjai, órái vannak, mikor rájuk jön, lefeküsznek, ëlesznek, mennek a másvilágra. A lelki megy el.A lelkek értekeznek. Ott van az ágyba a teste, de a lelke jár, kóborol. Nincs az esze ezen a világon, a túlvilágon van akkor az esze. - A féltáltos egy-másfél óra hosszáig szokott elenni. A léleknek a testtől való eltávozása egyértelműen animista jellemvonás. Ugyanilyen testelhagyást figyeltek meg a sámánvallású-népek között is. A sámán eszméletlensége természetesen az összes sámáhitű népek révülésére jellemző: általános vonása ez a sámánextázisnak. Makra Sándor azonban azt írja: A táltos álma nem eksztázis (önkivületi állapot), mint a sámáné, hanem totemisteni földönkívüli tartózkodás. Mármost akkor hol van a táltos lelke, illetve a táltos maga? A dolog titka vagy az, hogy a táltos személye állandó fejlődésben volt, így megőrzött különböző totem-animista szinkretizmusra jellemző jellemzőket vagy a népkeveredés következtében a hasonló megnyílvánulásoknak azonos tartalmat tulajdonítottak. Az európai népek körében - miként a világ minden népénél - élnek extatikus jelenségek. Ezek tartalomban mind megegyeznek egymással: az eksztázis révén érintkezni lehet a természetfeletti lényekkel. Ez általános emberi elképzelés. A tartalom azonban formályában, megnyílvánulási módjában már jól körülhatárolható különbségeket mutat. A táltos viaskodás előtt csak úgy egyszerűen elalszik, smély álomba kerül. Álmában szerez tudomást róla, nikor és hol és miért kell viaskodnia. Rendszerint bika vagy csődör képében. Mindig így találkoznak a táltosok.

Táltos viadal

A született táltos úgy nyeri el a teljes >tudománytpróbán< túl is gyakran sor kerül A viadal nemcsak a vén táltossal, hanem animista testet öltéssel (fekete, kormos bika) is történhet. Az öreg táltosnak kell megvívnia a fiatallal, s a termászet rendje szerint a fiatal győz. Az animizmusban viszont a táltos, mint állat-totem, a sámánnal, mint testet öltéssel viaskodik, s a mágikus törvény szerint általában győz. Akad néhány olyan adat is, mely mintha azt sejtetné, hogy a táltos mely itt (sámánként értelmezhető) nem alakul át testileg, hanem elrejtezett állapotában, a révület ideje alatt a párája ölti fel a viaskodó állat alakját, s ha legyőzetik a sámán is meghal. A totemet az animától a színéről lehet megkülönbeztetni: a fekete az ártó, vihart keltő, pusztító; a fehér a segítő. Heves megyéből idézzük a bikaalakban vívott alábbi táltosküzdelmet: A tátosoknak vót kijelölt éjszakájuk, akkor birkóztak, megmarakodtak, mint a bika. Vót nekik olyan helyük, ahol viaskodtak. Bikának változnak és úgy viaskodnak; füstös vagy fekete és fehér bika alakban A táltosviadalok jellemzői: A táltos viaskodás előtt mély álomba merül. Bika, ritkább esetben csődör alakban viaskodik. A táltosviadalt szélvihar kiséri (táltosszél). A viaskodás helye halom vagy laponyag, porong. A viaskodás után a táltos kimerült, fáradt, hagyják pihenni, gyakran tejet kér. A viaskodás kizárólagos célja a kedvezőtlen időjárás elhárítása. A bemutatott példákkal megegyező elbeszéléseket ismeri az egész magyar etnikum. Szomszédos népeink körében ez a képzetkör - eddigi ismereteink szerint- ismeretlen. Ezzel szemben a sámánhitű népek körében általánosan ismert az állatlakban való viaskodás képzete. Ám amíg táltosaink személyesen, azaz valóságos bár átalakult testtel küzdenek, addig a sámánhitűeknél - noha nehezen eldönthetően - a szembenálló sámánok lelke viaskodik. Egy vogul példában a sámán a megrontott beteg fölött sámánkodik, elmondja a megrontás ellen való isten idézetet: ...közben az istenidéző férfira (sámánra) az isten heve, bálvány heve jön rá, (vagyis elrévül) a megrontó, vagy bosszúságot okozó ember bálványalakja ím az ő bálványalakjához jött. Amint megjött, egymásnak neki mentek. Miközben a folyó alvidéke felől valami 'pockos kántor' (medve) termett elő, a folyó felvidéke felől egy vas jávorbika termett elő. (A sámán úgy megíjedt, hogy) im a szánja alá bújt el. A szán alól, amint előjött, a vas jávorbika és a medve öreg im birokra kelve összefogódzkodtak. Hosszú ideig ügyeskedtek, vagy rövid ideig ügyeskedtek, a vas jávorbikának két homlokszarva letört, a medve öregnek egik első foga kitört. Azután im kétfelé válva távoztak. Hazatértek két vidéken lévő falujukba. A megrontó ember elpusztult, a pocakja föpukkadt. Az istenigézés dolga im ilyesnemű. >>A teleut sámánok viaskodó állata a tin-bura; ezt szellem állatnak fordítják A tin azonban nem egyszerűen szellem van lélek jelentése is. Az észak-eurázsiai népek kétféle lelket ismernek: lélekzetlelket és szabadlelket. A tin szó pedig a tin- lélekzeni igéből származik A tin-bura tehát a sámán lelke

A sámán és a táltos közötti különbségek igen, kicsik ám mégiscsak arra mutatnak, hogy a kettő nem ugyanaz. Gyakran megfigyelhető modern vallásokban is, hogy a kultusz ugyanaz, viszont a tartalom, a mögötte rejlő dogmatika merőben különbözik. Egyelőre több minden szól a sámán-táltos azonosság mellett, mint ellenne. A különbség részletes bemutatása egy nagyobb lélegzetvételű munkát ami viszont megfelelő néprajzi és archeológiai kutatást igényelne.

http.://www.solyommadar.hu

Tászok-tető-pallagkultúra.



Megalitok a Tászok-tetőn.









Motto:

"Tiszteletre méltó minden nép hite, nem hajlok a pogány idők képzeteinek megvető lekicsinylésére. Nem szentségtörés ős vallásunknak a még élő jelkészlete által helyreállítható szemléletmód vizsgálata. Nem szentségtörés felfedezni, hogy az ősvallást tiltók szervezett működése ellenére széles népréteg ragaszkodott a régi tanokhoz, sőt gyakorolja máig a régi szokásokat.

Nem szentségtörés annak a közlése, hogy orvosló bölcs táltosaink a lélek olyan mezsgyéin mozogtak otthonosan, amelyeknek már a kezdeténél megtorpan a keresztény egyház, a tudomány pedig zavartan, vagy indokolatlan nagyképűséggel nyilatkozik róla." Kabay Lizett



Akik szeretik a rovásírást, jól érzik magukat Gyergyószentmiklóson és környékén, mert úton-útfélen találkozhatnak őseink betűivel. Oláh Szilveszter szobrászművész velük díszítette a város főterén Bethlen Gábor szobrát, néhány lépésnyire pedig egy Informatika Bolt rovásírásos cégérének örvendezhetünk. Még a Szabadság-tér piros szemetes kukáin is gyakorolhatjuk megfejtési készségünket, és el is gondolkodhatunk, hogy méltóak-e a hulladékgyűjtők őseink írásához? A Soós Sándor által szervezett Erdélyi Magyar Ifjak táborában, a 4-es Motelnél rovásírás oktatás és előadás is van. Czimbalmas Tivadar kovácsoltvas kapuján a Fogarasi Mihály utcában a következő rovásírásos szöveget olvashatjuk: "A bemenőnek szállás, a kimenőnek békesség." A közeli Gyergyócsomafalva neve újságján és a község bejáratánál lévő dísztáblán rovásírással is szerepel. Követendő példa minden magyar számára a székelyek hagyománytisztelete.

Gyergyószentmiklóson a Tarisznyás Márton Múzeumban (Rákóczi Ferenc utca 12.) rögtön a bejárati kapu mögött megpillanthatunk kettőt a híres, titokzatos, több ezer éves véseteket is hordozó Tászok-tetői Kövekből.

A Tászok nevű hegygerinc a Csík vármegyei Ditró községtől északra, mintegy 14-15 kilométerre emelkedik. A Halaság patakon át a Borszék felé vezető út bal oldalán lévő erdei ösvényen lehet feljutni az 1313 méter magasan lévő fennsíkra, Dr. Kovács István régész 1914-ben megjelent tanulmánya szerint.

A kövek számát a beszámolók nem egyöntetűen írják le. Bizonyos, hogy a több ezer év alatt folyamatosan hordtak el belőlük, akár azért, hogy vallási vagy politikai okokból megsemmisítsék, akár azért, hogy ereklyeként őrizzék őket. Jómagam is szívesen tartanék a szobámban egy Tászok-tetői Követ, még ha a nagyszekrényt ki is szorítaná onnan.

Mint a címből következik, feltételezésem szerint a Tászok-tetőn és környékén valaha a megalit műveltség virágzott. Nézzük akkor először, mik is azok a megalitok!

A megalit görög összetett szó, nagy követ jelent, így legfőbb jellemzője a kőemlékek hatalmas mérete. Ma is feltételezések sokasága születik arról, hogyan mozgatták, szállították, helyezték el egymáson szabályosan a kőtömböket, de rendre kudarcba fulladnak a kísérletek, amelyeknek célja egy-egy ilyen elmélet igazolása.





A megalitok főbb csoportjai:



1. Menhirek: Magányos, vagy párhuzamos sorokba rendezett kőszálak. Elnevezésük kelta eredetű: moen=kő, hir=hosszú. Legnagyobb számban Bretagne-ban fordulnak elő, pl. Carnac városka mellett. A néphit az ősök sírhelyének tartja őket, mikor is az elhunyt lelke madár alakban a kőszálon megpihen.

2. Dolmenek: Asztal, vagy kőkamra formára összerakott sziklalapok. Elnevezésük breton vagy kelta eredetű, a daul=asztal és a moen=kő összetételből származik. A kőkamrák egyik lapján néha léleklyuknak nevezett nyílás van, ahol az elhunyt lelke közlekedik. Nem minden esetben találtak azonban temetésre utaló maradványokat alattuk. Érdekes, hogy Németországban a néphagyomány hun síroknak tartotta a dolmeneket. Ha a dolment földhalom borítja, tumulusznak nevezik.

3. Kromlechek: körben felállított menhir sorok, gyakran a kő kör többszörös. Kelta nyelven krom=kör, lech=szikla. A két leghíresebb Angliában található, a Salisbury melletti Stonhenge és az Avebury kőkör. Stonhenge háromszoros kő körből áll, a külső sor tetejét kőgerendák kötik össze. A legbelső körében lévő öt kőemelvény valószínűleg oltár volt, mivel a kutatók a kromlecheket ősi pogány áldozó helyeknek tartják. A mondák szerint Stonhenge köveit óriások hozták Afrikából, s először Írországban, Kildare síkján állították össze. Merlin varázsló - aki majd évezredekkel később Arthur király udvarában is jelentős személyiség - szállítja át varázslat segítségével Írországból Britanniába. Az Avebury melletti kromlech nagy kő- köréből menhirek ágaznak el, amelyek végén újabb, kisebb kőköröket alakítottak ki.

Várkonyi Nándor (Sziriat oszlopai, Magvető 1972) a piramisokat is a megalit műveltség emlékei közé sorolja. Robert Beverly-t, Virginia történetíróját idézi (1705), aki szerint az ottani indiánok szent kőpiramisokat raktak. Szakács Gábor számol be a Magyar Demokrata hetilapban 2006/26 és a DVTV 26-os, valamint 2006/45 és DVTV 45-ös korongján Semir Osmanagic piramiskutató feltárásáról a boszniai Viszoko-ban, ahol öt, az egyiptomiaknál régibb, hatalmas kőlapokkal fedett piramist fedeztek fel földdel és fákkal borítva. A gizehi Cheops piramisnál nagyobb Nap piramis alagútjában, ahol Szakács Gábor bent is járt, nagyméretű (hozzávetőleg 2 m x 1.5 m) követ találtak, amelyeken a Tordos-Vinca kultúrkörhöz tartozó (a történelmi Magyarország délkeleti része, első feltárója Torma Zsófia) írásjeleket találtak. Ezek a jelek, a ma székely-magyarnak nevezett rovásírásban megtalálhatók, továbbá egy jel közülük Tróján, az iráni Tepe Yahya-n, az egyiptomi piramisokban és a Kolozsvári Történelmi Múzeum egyik újkőkori cserepén.

A kromlechek, a kőkörök csillagászati megfigyelések helyszínéül is szolgáltak, csillagvizsgálók, Napvárták, Naptemplomok voltak, mint ahogy meggyőződésem szerint a később római keresztény imahellyé átalakított, a Kárpát-medencében gyakori körtemplomok. Többek között Őskü, Karcsa, Kiszombor, Süvéte, Bény, Kallósd, Nagytótlak, Algyógy (Gondos Béla előadása alapján).

A megalit kultúra faragatlan, vagy durván megmunkált kőemlékei az egész Földön mindenütt előfordulnak. Az említett helyeken kívül, többek között Skóciában, Libanonban, Afrikában, Új-Guineában, Madagaszkáron, Kashmirban, Peruban, Bolíviában, még Ausztráliában is. Gazdag gyűjteményt találunk róluk Várkonyi Nándor könyvében. Korukat Colin Renfrew cambridgei régészprofesszor Krisztus előtt 4000 és 2500 közé helyezi.

Véleményem szerint a Tászok-tetőn is egy ilyen csillagászati, vallási, őstiszteleti, szertartási, találkozási központ volt, ahol az ősök és utódok a Teremtő és a Természet együtt lehettek.

Nézzük először a fontosabb ismereteket a Tászok-tetőről szóló irodalomból!

Sajnálatos módon a Tászok-tető irodalmának tetemes részét a ditrói Józsa család vitája teszi ki arról, hogy közülük ki fedezte fel először az írásos köveket. Másrészt ez a vita nemesnek is nevezhető, hiszen nem anyagi javakért küzdenek, hanem a dicsőséget őseink írásának területén szeretnék learatni, azaz igen fontosnak tartják ezeket a kőemlékeket.

Ha a sajtó megnyilvánulások időrendjét követjük, először a Pesti Hírlap 1913. április 27-i, vasárnapi száma, Attila sírjának nyomában címmel, a Napi hírek rövid rovatában, aláírás nélkül tudósít arról, hogy Gyergyó-Ditró közelében letarolták az erdőt (már akkor is !) és emiatt a megáradt patak egy hatalmas írásos követ mosott ki. Ezt egy ditrói kereskedő megmutatta idősebb Józsa Sándor ottani igazgató-tanítónak, aki a kőről lemásolt írást a budapesti Nemzeti Múzeumba szándékozik küldeni. Véleménye szerint a kő alatt Attila sírja van. Ezt sajnos közölte a kereskedővel is, aki kapzsiságból felrobbantotta az írásos követ, hogy az alatta lévő feltételezett Attila-kincsekhez jusson.

A második tudósítást az Archeológiai Értesítő 1914-es évfolyamának 110. oldalán olvashatjuk. Kémenes Antal gimnáziumi tanár, id. Józsa Sándor veje írja le tászok-tetői kirándulásának tapasztalatait. A 350-400 m2-es térségen nyolc darab vésetes kőemléket talált, amelyek közül a legnagyobb kb. 120 x 60 x 60 cm. A kövek eredetileg be lehettek süppedve a földbe, mivel azonban a környéken az a hír járta, hogy alattuk több üst pénz van, így többségüket kincskeresők kiásták, helyükből kifordították. Az arra járó ditró-hodosi bírótól megtudta, hogy 1905-ben két kincskereső, az oláh Mundra Jakab és Mundra Nikita az egyik kő alatt egy rozsdás vaslándzsát talált, amelyet még most is őriznek. Kémenes Antal megállapítja, hogy a köveken lévő jelek a székely tulajdonjegyek és az ősi székely rovásírás betűformáival mutatnak egyezőséget. Véleménye szerint a XIII. században, a tatárjárás előtt a Tászok-tetőre menekült székelyek egyes kövek alá rangos halottaikat, más kövek alá kincseiket temették. Az Archeológiai Értesítő öt rajzot közöl Kémenes Antaltól. Nagyon lényeges, hogy még két helyet nevez meg, ahol hasonló írásos kőemlékek fordulnak elő, az egyik a Ditrótól hat kilométerre lévő Tatár nevű hegy oldala, a Gödüc patak forrásvidékénél, a másik Gyergyószentmiklós határában a Zsedán patak forrásvidékénél.

Dr. Kovács István, az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem és Régiségtárának régésze, a Pesti Hírlap 1913.április 27-i számából értesült a társzoktetői írásos "sziklákról", majd pár hónappal később a múzeum őt küldte ki az emlékek megtekintésére. Előtte levélben kért tájékoztatást id. Józsa Sándor igazgató-tanítótól, aki az emlékeket már régóta ismerte. Józsa május 7-én kelt válaszában megírta, hogy a havasi jellegű tetőn az emlékeket még hó fedi, majd július 24-én részletes ismertetést küld a kövek véseteiről, azokat összeveti a gyergyói székely tulajdonjegyekkel és közli, hogy útjára vejét, Kémenes Antalt is magával vitte. Id. Józsa Sándor egy későbbi levelében arról is tájékoztatja dr. Kovács Istvánt, hogy Ditró más határrészeiben is találhatók írásos kőemlékek, így a Fekete sarkon, az Orotva patakán, a Tatár havason, és a Barlang nevű részen. Kémenes Antal július 31-én szintén írt a múzeumnak, hogy a gyergyói családjegyekből az ősi rovásírás ábécéjét teljes egészében össze tudta állítani, s hogy a Barlang határrészben egy olyan kőemléket fedezett fel, amelyről a nemrég nyilvánosságot kapott Konstatninápolyi Rovásemlékkel "formai szépség tekintetében is felérő" öt rovás sort sikerült lemásolnia.

Dr. Kovács István 1913. augusztus 4-én érkezett Ditróba, a múzeum két másik munkatársával. Id. Józsa Sándor mindent előkészített, a községtől még két fogatot is kaptak, az időjárás azonban olyan hideg és esős volt, hogy csaknem az egész napot a Józsa család fűtött szobáiban töltötték. Végül két közelebbi kőemlékhez, a Fekete saroknál és a Barlangnál lévőhöz elmentek, de az előzőn csak természetes repedéseket, a másodikon pedig csak a Török nevet latin betűvel és a 188? évszámot találták.

Itt szakítom meg Dr. Kovács István tanulmányát néhány mondat erejéig, amelyekre Mandics György Rejtélyes írások című könyvében (Bukarest, 1981) találtam. A megalitokat vizsgáló kutatók Franciaországban egy dolmen kövén felfedeztek egy jelcsoportot, de mivel akkor nem volt náluk fényképezőgép, később tértek vissza. A jelcsoport azonban nem volt sehol! Nem adták fel, órákon át figyelték a követ, míg végre egy megfelelő Nap állásnál sikerült lencsevégre kapniuk. Egy másik dolmenen lévő Napkorong jelet a francia tudósok többsége nem akarta elismerni. Végül megoldódott a rejtély - az ábrázolás csak az év bizonyos szakaszaiban, 16 és 17 óra között jelenik meg! A megalitikus emlékeken előforduló jelek rögzítését tehát két tényező nehezíti: az időjárás hatására fellépő erőteljes jelkopás, valamint a jelek elhelyezésében megnyilvánuló tudatosság: csak bizonyos napokon, bizonyos Nap állásoknál, bizonyos helyekről válnak láthatóvá.

Visszatérve Dr. Kovács beszámolójához: augusztus 5-én az idő megjavult, azonban id. Józsa Sándor megbetegedett, a múzeum két másik munkatársának pedig vissza kellett térni. Így dr. Kovács István régész, Kémenes Antal és ifjabb Józsa Sándor társaságában két fényképező készülékkel, a kövek mosására szolgáló kefékkel és a pacskolatok készítéséhez szükséges eszközökkel ment fel a Tászok-tetőre. Az ott látottak annyira meggyőzték, hogy úgy döntött, még két napig marad, sőt időnyerés céljából a helyszínen éjszakázik. Ebből is látszik, hogy a múzeum rátermett kutatót küldött a helyszínre, nem nyafogó szobatudóst!

A továbbiakban két társa és Csibi István szekeres segítségével a körbeásott és mozdítható köveket igyekeztek minden oldalról lefényképezni, pacskolatokat készíteni, a jeleket lerajzolni. Időnként alkalmi segítségük is akadt, pl. Márk György, ditró-hodosi bíró arra jártában közreműködött az egyik kő kiemelésében.

A második nap délutánján hagyták el a tetőt, mert ismét esni kezdett. A falubeliek azonban újabb kirándulásra késztették, mert előállítottak egy ditrói székelyt, aki elmondta, hogy erdővágás alkalmával az erdőmérnökkel sokat tisztogattak a Csíkszentmiklós határában lévő Zsedány pataknál egy követ, hogy elolvashassák feliratait. Emlékezett egy másik írásos kőre is a Somlyó pataknál, amelynek a munkavezető sátra támaszkodott. Dr. Kovács tehát fuvarost fogadott, majd Kémenes és ifjabb Józsa társaságában éjjel 1-kor útnak indultak. Reggel 6-ra értek az egyik helyszínre, ahol délután 2-ig hideg esőben mászták "a Somlyó patak rengeteg erdőkkel borított szakadékos szorulatait", az írott követ azonban nem találták. Itt visszautalnék a Mandics Györgytől idézett részre. Talán, ha verőfényes napsütés lett volna, több szerencsével jár a kutató társaság. A múzeum régésze így augusztus 10-én azzal az elhatározással indult haza, hogy a következő nyáron ismét felkeresi Ditró határrészeit és felkutatja a lappangó köveket.

Dr. Kovács István tanulmánya további részében leírja, hogy a Tászok nevű hegygerinc a Csík vármegyei Ditró faluból a Halaság nevű patak mentén a Borszékbe vezető út bal oldalán fekszik. A kövek az 1313 méter magas tetőn mintegy 4-500 méter hosszú vonalon a hegygerincen át vezető út két oldalán helyezkednek el, szám szerint 11 darab. (Emlékezzünk, hogy Kémenes Antal nyolc követ említ!) A közelben bővizű forrás található, amelyet Tolvajok kútjának neveznek. A terület régebben a község közös tulajdona volt, Kovácsék ottjártakor egy Köllő János nevű úr birtokolta, akinek disznócsordáját a tanulmányozás idején is ott legeltette egy oláh. Az emlékek területe erdő nélküli, de fakivágás nyomai láthatók.

Dr. Kovács említi Benkő Károly művét 1855-ből, amelyben Csíkszentdomonkos leírásánál megemlékezik egy "Fenyítő-nek", vagy "Írott-nak" nevezett kőről, a Bálán havas oldalában, amelybe "hunnus" betűk voltak vésve. Ezt azonban 1849-ben a báláni bányászok ezüstöt keresvén, "puskaporral felhányatták, szétrombolták, legnevezetesebben az egész kőnek déli oldalát, hol a betűk voltak, ma csak az északi feléből áll fenn kevés rész, hol semmi írás nincs".

Magán a Tászok-tetőn dr. Kovács robbantás nyomait nem találta, de a Tolvajok kútja nevű forrás közelében, a kődarabok alapján elképzelhetőnek tartja. A mikroszkópikus vizsgálat céljából magával vitt darabka olivines piroxen andesit-nek bizonyult. Az andezit kőzet keménységére jellemző, hogy csak igen jó acéllal véshető, és a hozzá hasonló keménységű kvarccal karcolható.

A kőemlékeken faragott, vésett és karcolt jeleket különbözetet meg. A faragottak bányászcsákány szerű szerszámmal készültek, vonalhordozásuk szabálytalan, egyenetlen. Ugyancsak határozatlan, ingadozó a karcolt jegyek vonala, míg a vésett jegyek határozott vonalvezetésűek.



Az Őshaza - A pallagkultúra



By Morgó Sapiens - Posted on 15 július 2011

Mottó: "...kutatásaim rávilágítottak arra a már többé nem tagadható igazságra, hogy a Kárpátokon belül, 400-1300 méter tengerszint feletti magasságon, a természetes tájat ősidők óta behálózza az ember által alkotott épített táj, a pallagkultúra."

Czimbalmos Tivadar - Az őshaza - A pallagkultúra című film alkotója - oldaláról idéznék, mely film újabb korszakalkotó mérföldköve ősiségünk hatalmas bizonyítékának a Kárpát-medencében: "Már gyermekkorom óta figyelem szülővárosom, Gyergyószentmiklós felett a csodálatosan kialakított képződményeket. Magyarországon agroteraszoknak nevezi az a néhány szakember, akik ezen csodálatos képződményeket kutatja. A román történészek természetesen "dák" agroteraszokról beszélnek, miért is ne, megtehetik a többi hasonló súlyú és komolyságú kijelentéseik után. Itthon Székelyföldön, pallagnak nevezi a gyergyószéki székely már ősidők óta.Hosszas tanulmányozás és kutatás után rá kellett jönnöm, hogy egy csodálatosan kialakított, épített tájról van szó. Erről beszél a néphagyomány és erről beszélnek a pallagok. Kutatásaim során kiderült, hogy nemcsak Gyergyót övezik pallagok. Megtaláljuk ezen a képződményeket Csíkban, Udvarhelyen, a Királyföldön, Kalotaszegen, az Aranyos mentén, Torda vidékén, a Mezőség bizonyos részein, a meleg Szamos felső folyásán, az Iza völgyében. A Keleti- és Nyugati Kárpátok között, közel 250 település körül találtam szakrális pallagokat. Igen, szakrális!



Méréseim igazolták, hogy olyan, aktív energiákat kibocsájtó pallagokról beszélünk Erdély szerte, amelyek "élnek" és pozitiv energiákat árasztanak. Környezetükben jó érzés tartózkodni. Állatok, növények és emberek a szokványostól eltérően, békésen viselkednek a pallagok közelében. Talán ezen jótékony hatásoknak (is) köszönhetjük, hogy fennmaradtunk a történelem évezredes viharai között is, mind a mai napig. Megfigyeltem, hogy forma/rendeltetés szerint háromféle pallag létezik:

Gazdálkodás céljára kialakított pallag,
Ipar és közlekedés céljára kialakított pallag,
Szakrális célt szolgáló pallagok.

Felméréseim eredményeként megállapítottam, hogy Erdély szerte, azon települések körül, ahol pallagokat találunk, a táj jelentős része mesterségesen épített. Egy jól átgondolt, kristálytiszta terv szerint alakították, formálták azt őseink, igényeik szerint. Nem tettek mást az idők folyamán, csak leköltöztek azokba völgyekbe, ahol ma is élünk. Nyilván felmerül a kérdés, hogy menyi idős lehet a pallagkultúra? A válasz részben az 1330 méter magas Tászok tető rovott megalitjainak tanulmányozásából, részben a Tászok tetőn is fellelhető pallagokból kell kiolvasni. Az kétségtelen tény, hogy a Tatárlakán talált 7500 éves rovott amulett előtt már állt a pallagkultúra. A sors külön ajándéka, hogy Tatárlaka körül is találtam szakrális, sugárzó pallagokat. A történelem folyamán magyar népünktől mindig azt követelték, ha ősiségről volt szó, hogy bizonyítson. Ellenségeink természetesen hitték, hogy olyan tökéletesen dolgoztak a múltban, hogy minden, ősiségünkkel kapcsolatos nyomot sikerült eltüntetniük..."

2013. május 23., csütörtök

PUMA PUNKU ROMJAI.






A perui csillagkapu titokzatos és izgalmas felfedezése után a teoretikusok úgy döntöttek, hogy tovább vizsgálják Amerikát, még több bizonyíték reményében.

Mint tudjuk, az ősi idegenek rendelkeztek azzal a technológiával, amely lehetővé tette néhány ősi civilizáció számára, hogy megépítse a világ legcsodálatosabbb épületeit és tárgyait. Az „ősi idegenek” teoretikusai Bolívia területén fedezték fel a hatalmas, gyönyörűen kifaragott kőszerkezeteket. A Tiahuanacoban (Bolívia) található Puma Punku a ma ismert legrégebbi kőépítmény a Földön. A Puma Punku-n kívül még három hasonlóan érdekes építmény létezik az ősi Tiahuanaco városában: Az Akapana Piramis, a Kalasasaya platform, és a Földalatti Templom.



Ezek a kőszerkezetek a régészeket is meghökkentették, mivel nagyon valószínűtlen, hogy az akkori technikával képesek lettek volna így kifaragni. A Puma Punka-t gránit és diorit alkotja, és az egyetlen kő, ami ennél a kettőnél nehezebb, az a gyémánt. Ha az emberek valóban kőfaragó eszközökkel készítették, akkor gyémántvágó szerszámot kellett használniuk. Egy másik rejtélyes tény ezekről a struktúrákról, az a súlyuk. Egy kő állítólagosan meghaladja a 800 tonnát, és a legközelebbi kőbánya 10 mérföldre van az építménytől. Még a mai modern gépekkel és technológiával is majdnemhogy lehetetlen lenne megépíteni, főleg ha számba vesszük a kőbánya és a Puma Punka közti távolságot. A Teoretikusok úgy véluk, ha valóban az emberi kéz alkotta, akkor nagyon kifinomultnak kellett lenniük, ismervén a matematikát és a csillagászatot.

A régészek úgy vélik, hogy rengeteg tervnek kellene lennie, de nincs nyilvántartva semmi a rejtélyes kőszerkezetekről. Az Ősi idegenek Teoretikusai megjegyezték, hogy nem egyszerűen faragott kövekről van szó, hanem nagyon finom és tökéletesen egyenes. Minden kőtömb mértani pontossággal van egymáshoz illesztve, mint egy hatalmas puzzle. Ez további kérdéseket vet fel, hogy vajon az ősi népek képesek lehettek-e egy ilyen mesteri munkára. Ha nem, akkor lehetséges, hogy idegenek keze munkájáról van szó?

Néhány teoretikus megfigyelte a Tiahuanaco nép ősi vallását, amely köré az Ég és a Mennydörgés Istene, Viracocha kultusza épült. Mint más mitológiai istenek, az „Ősi Idegenek” Teoretikusai úgy vélik ezek az istenségek is más bolygóról származó élőlények lehettek, akik közrejátszottak a civilizációk fejlődésében, akik megmutatták nekik a fejlett építészeti technológia tudományát vagy maguk az idegenek építették. A legenda szerint a világot Viracocha hozta létre a Titicaca tó közelében. A nagy árvíz után Viracocha megalkotta a növényeket, az állatokat és az embert az üres földre. Megépítette Tiahuanaco városát, és kinevezte a világ urait, akik felettese Manco Capak lett.

Rengeteg kritikát kapott az ősi idegen elmélete Puma Punku-val kapcsolatban. Ha a dátum helytálló, ezek a kőfaragványok mintegy 12,000-14,000 évvel ezelőtt épültek, megelőzve a sumérok mezopotámiai civilizációját (4,000-6,000 évvel ezelőtt).

Bárki vagy bármi építette ezeket a csodálatos struktúrákat, valódi rejtélyt hagytak maguk után, ezért csak logikai úton következtethetünk létrejöttükről. A bizonyítékok és a tények valószínűsítik annak lehetőségét, miszerint az idegenek szoros kapcsolatban álltak a Földi élettel.



http://jelensegek.hupont.hu/93/osi-idegenek-iv

http://nadanoslibradeescorpio.blogspot.hu/2011/10/puma-punku-gritos-del-pasado.html











Sigiriya erődje.








Egy õsi kõerõd és egy palota romjai találhatóak meg Matale kerület központjában, Sri Lankán, egy 200 méter magas szikla csúcsán. Ez a hely népszerû idegenforgalmi célpont, hiszen Sigiriya híres õsi festményeirõl. (freskóiról) melyek az indiai Ajanta barlangokra emlékeztetnek. Sri Lanka 7 világörökségének része.





Sigiriya erõdje I. Kasyapa uralkodása alatt épült 477 és 495 között Az õ halála után egyszerû kolostorként „üzemelt” egészen a 14. századig, amikor elhagyatottá vált a komplexum. (Megjegyzés: csak engem emlékeztet a Yonaguni monument modelljére? Link a másik képhez ITT.)



http://blogol.hu/comment.php?log=3491949



Sri Lanka krónikája, a Mahavamsa szerint Dhatusena király fiát Kasyapanak hívták. Kasyapa élve befalaztatta az apját, majd a jogilag a bátyjára, - az igazi királynõ fiára-, szálló trónt elbitorolta, õt magát, Mogallanat pedig elûzte. Mogallana menekülésre kényszerült nyomában Kasyapa bérgyilkosával. Indiába ment, és megesküdött, hogy bosszút áll. Sereget gyûjtött, visszatért, majd hadat üzent a férfinek. A harc hevében Kasyapa serege cserben hagyta a királyt. aki így a saját kardjába dõlve követett el öngyilkosságot.



Alternatív történetek szerint Dhatusena király kezdte el az építkezést, majd halála után fiú Kasyapa bejezte be a munkálatokat az apja iránti tiszteletbõl. Más történetek szerint Kasyapa egy playboy király volt, Sigiriya pedig csodálatos palotája. A haláláról szóló történetek is halálnemenként változnak.



A Sigiri feliratokat az archeológus Senarath Paranavithana fejtette meg. Kutatásait a népszerû kétkötetes Sigiri Graffiti-ben tette közzé, valamint õ írta a Story of Sigiriya címû könyvet is.










A magyar őstörténet alapjai V.

......Az így létrejött népszövetség etelközi területeit a velük egy kultúrkörhöz tartozó besenyőknek átadva (és nem fejvesztve menekülve!) nyugat felé vette útját, hogy a mai Magyarország területére érve újra birtokba vegye ősei földjét, Atilla örökét, ahogyan krónikáink fogalmaznak. (Jézus vállára veszi keresztjét) Mivel a dinasztiaalapító Álmos nagykirály már igen előrehaladott volt a korban, a gyula tisztét betöltő fiára, Árpádra ruházta át a hatalmat, akiről a „szent királyok nemzetsége”, a későbbi időkben a történészek által „Árpád-ház”-nak elnevezett királyi dinasztia a nevét kapta. Arra, hogy etelközi szállásterületeiket eleink nem űzött vadként menekülve, nem egy megvert gyülevész had módjára, a túlerő elől futva hagyták el, elegendő bizonyítékot szolgáltat az a senki által sem vitatott tény, hogy ez az állítólagos megfutamodás után szinte egyet sem szusszanva a magyar hadak néhány év alatt katonai megszállásuk alá vonták egész Európát a Bretagne-félszigettől Bizáncig, a Közép-német hegyvidéktől Hispániáig.


A magyar hadi egységek két irányból lépték át a történelmi Magyarország határait: Árpád vezetésével a Vereckei-hágónál északon, míg délen az Árpád fia, Levente parancsnoksága alatt álló hadtest a dunai Vaskapun keresztül nyomult előre az ország belseje felé. Mert az ország java részét a magyarokéval azonos nyelvet beszélő, rokon népek lakták, az avar-hunok vagy vár-kunok, az onogur-magyarok és székely-hunok, ezért csupán kevés vérontásra volt szükség azon kevesek ellenállása miatt, akik a hazatérő magyarokban ellenséget láttak. Ilyenek voltak a bolgár Zalán és Mén-Marót fejedelmek és törzseik.

A honba történő visszatérés nem úgy zajlott le, mint amikor egy echósszekeres cigánytábor útra kel. Zseniális szervezőkészséggel kellett népünk vezetőinek rendelkezniük ahhoz, hogy nem csak a hadakat, de egy egész, legalább hat-nyolcszázezer emberből álló népet asszonyaikkal, gyermekeikkel, öregjeikkel, teljes állatállományukkal és vagyonukkal együtt folyókon, úttalan hegyi hágókon, mocsaras-ingoványos vidékeken lehetőleg minél kevesebb veszteséggel átmenekítsék a régi-új hazába. Erről a példátlan szervezői képességről tettek tanúbizonyságot népünk későbbi vezetői is már a Kárpát-medencében. Árpád utódai az ország élén Szent Istvánig: Zsolt (Solt), Fajsz, Taksony és Géza nagykirályok. A „nagykirály” kifejezést szándékosan használom velük kapcsolatban, mert – ellentétben a zsidókeresztény, zsidókommunista vagy habsburgi elfogultságban szenvedők hivatalos véleményeivel – szememben nem az tesz királlyá valakit, ha az illető személy belép az ótestamentumiak klubjába, hanem történelmi érdemei és régről örökölt státusza emelik e méltóság magasába. Ezért szó sincs arról, amit iskoláinkban még mindig ostoba módon és nemzetellenes szándékkal sulykolnak a nebulók fejébe, hogy Szent István lett volna a magyarok első királya. A magyar történelem és egyben az özönvíz utáni emberiség első királya nem Szent István, hanem Nimrud volt („Nimrud ... volt az első király a földön.” Teremtés könyve)! Hogy az írott történelem hajnala és nemzetünk történetének özönvíz utáni kezdetei időben egybeesnek egymással, nem véletlen, hiszen a történetírás atyja, Hérodotosz is megerősíti ősiségünket, amikor a szkítákat, tehát az íjfeszítő népeket és művelődésüket az emberiség legrégibb nemzeteként és kultúrájaként azonosítja.

Egy nemzet, mely viszonylag rövid időn belül egy jól szervezett, központilag irányított birodalmat volt képes életre hívni és hosszú időn át fenntartani anélkül, hogy egy idegen hatalom vazallusává vált volna, egy nemzet, melynek királyi háza egyedül több nagy szentet adott Európának és a világnak, mint a többi európai királyi házak együttvéve, többek között egy Árpádházi Szent Erzsébet (a nyugati egyház legnagyobb női szentje), egy Skóciai Szent Margit, egy lengyelországi Szent Kinga (Kunigunde) Lengyelország nemzeti szentje, egy bizánci Szent Iréné (Piroska, Szent László leánya, az orthodox egyház legnagyobb női szentje) ) formátumával stb., és akkor szent királyainkat, királylányainkat még nem is említettem, elképzelhetetlen, hogy ez a nép korábban csupán egy barbár és nomád horda lett volna, mint ahogyan irígyeink és ellenségeink habzó szájjal ordítják bele a nagyvilágba!!

E gondolat igazságának aláhúzását szolgálandó idézek Szent Methód legendájából egy részletet, mely Árpád nagykirály és Szent Methód találkozását meséli el: „Midőn pedig a magyar király (Árpád; LP) a dunai részekre érkezett, látni akarta őt (Methódot; LP). ... Ő pedig, mint uralkodóhoz illik, azonképpen tisztességgel, fényesen és örömmel fogadta. És beszélgetve vele, miként ilyen férfiaknak illett beszélgetni, megszeretvén, megcsókolván és nagy ajándékokkal elbocsátotta, mondván néki: Emlékezzél meg mindig rólam, tisztelendő atya, szent imáidban.”21 (Metód-legenda, XVI. 1-4.)* Még ha bele is élném magam ellenségeink alacsonyrendű mentális állapotába, amikor acsarkodnak ellenünk, akkor sem állapíthatnám meg e szövegszakaszról, hogy itt egy vérszomjas, primitív és nomád csürhe még vérszomjasabb és primitívségében még kérkedőbb uralkodójáról szólna e beszámoló. Ez a szöveg két egymással azonos szinten lévő szent ember találkozását mondja el („miként ilyen férfiaknak illett beszélgetni”), mégpedig mindkettejük egy és ugyanannak a népnek két testvéri ágából, a magori és a hunori ágból származtak, hiszen tudjuk, hogy Szent Methód hun származású volt. A beszélgetés minden bizonnyal tolmács igénybevétele nélkül zajlott.



Atilla és Álmos nagykirályok egyik legnagyobb érdeme, hogy fölismerve az idők szavát, egyesíteni tudták a Turáni Alföld (Szkítia) rokonfajú és rokonkultúrájú népeit, azokat a népcsoportokat, melyekben jelen volt a saját hagyományok és kultúra megtartásának, ápolásának és továbbvitelének szilárd szándéka. Mindkét szakrális uralkodó azokat a népeket vonta össze hatalma alatt, melyek sem a zsidó befolyás alatt álló judeo-krisztianizmusnak, sem a Kazár Birodalomban államcsínnyel becsempészett jahvizmusnak, sem a VII. században tűzzel-vassal terjesztett, fanatikus szemléletű, új szemita vallásnak, az Iszlámnak nem akartak rabszolgáivá válni. Legyen áldott az emlékük minden becsületes magyar ember számára! Legyünk büszkék múltunkra, mert ha valakiknek, hát nekünk aztán van mire! Történelmünk nagyjainak emlékezetét ápoljuk az idők végezetéig! Ha a hazugságoktól megtisztított múlt, mely jelenünk fundamentuma, újra a miénk, meglátjuk, a jövőt is birtokba vehetjük, s az Isten és szent Boldogasszonyunk is őrködni fog sorsunk felett!

http://www.gyornet.eu/index.php?option=com_content&task=view&id=176&Itemid=185

A magyar őstörténet alapjai IV.

4. Atilla nagykirály.

A hunok hatalmas nemzete (Xiung-nu vagy Hiung-nu a kínai forrásokban) már évezredek óta azonos név alatt jelen volt az írott történelem színpadán, amikor legnagyobb fia, Atilla nagykirály elkezdte példátlan művét.

Az indoeurópai történetírás lázasan azon iparkodik, hogy a hun népről egy olyan kép alakuljon ki, hogy mongolos kinézésű, vad, nomád barbárok voltak. A hiteles, szemtanúk beszámolóira épülő kínai források ellenben több helyen is kihangsúlyozzák, hogy még a keleti hunokra sem volt a „vágott szem” jellemző, hanem – ahogy ma mondanánk – egy europid jelleggel rendelkező néppel álltak szemben. A kínaiak pontosan tudták, hogy miről nyilatkoznak, ugyanis igen hosszú időn át számolniuk kellett a hunok közvetlen közelben való jelenlétével. Az állandó hun betörések ellen emelték a ma már világörökségi státuszban lévő, világhírű Kínai Nagy Falat.

Az európai történettudomány legsajnálatosabb gyengéje, hogy ahelyett, hogy a megtörténtekről az igazságnak megfelelően és objektív hitelességgel tudósítana, inkább követi azt a széles körben elterjedt, téves gyakorlatot, mely a rokon- vagy ellenszenv vezette elfogultság szellemében szelektálja vagy elhallgatja a megtörtént eseményeket lehetőleg úgy, hogy az eseményeket leíró személy saját népét, saját kultúrkörét minél jobb fényben tüntesse föl. Ezt a deviáns jelenséget csak még izgalmasabbá teszi, ha egy és ugyanazt az eseményt megkíséreljük nemcsak a győztesek, hanem a legyőzöttek szemszögéből is szemügyre venni.

A győzelem puszta ténye ugyanis még a világ egy népét, egy szervezetét, legyen szó akár egyházakról is, sem tette igazabbá vagy szeretnivalóbbá. Sajnos igen sok esetben éppen az ellenkezője igaz! Gondoljunk csak a nemrég lezárult, sátáni XX. századra, melynek folyamán a gonosz példátlanul gyakran diadalmaskodott.

Atilla nagykirálynak sem volt szerencséje e tekintetben, pedig emléke sokkal több kegyeletet és tiszteletet érdemelne. A gót Jordanes (gyanús a név!) az egyike azoknak, akik felelőssé tehetőek azért, hogy az emberiség történelmének legzseniálisabb hadvezére és a hunok vitéz és hősies nemzete az európai utókor számára a bestiális kegyetlenség és barbár vadság szinonímájává lett. Jordanes valószínűleg képtelen volt megemészteni, feldolgozni magában azt, hogy népe, a gótok a hunoknak alárendelt szerepet kellett hogy játsszanak.

Ez a hunokról alkotott egyoldalú és pejoratív kép azonban csak a nyugati féltekére jellemző. Krónikáink és gesztáink Atilla személyét és népét jelentőségüknek és a valóságnak megfelelően mindig a legmélyebb tisztelettel és büszkeséggel, mint saját históriánk szerves részét említik.

A Balkán-félszigettől keletre egyszerre megváltozik a hangnem, a hanghordozás egyszerre tiszteletteljessé és barátságossá válik, ha valaki Atilla történelmi személyét megemlíti. Egy Bajorországban élő, IV. Béla királyunk révén egyenesági Atilla- és Árpád-leszármazott, Dr. Horkovics(Horka fia)-Kováts János, megfordult Kazahsztánban, ahol helyi kormányhivatalnokokkal is tárgyalt. Amikor a magasrangú politikusok megtudták, hogy kivel állnak szemben, hogy vendégük Atilla nagykirály egyenesági leszármazotta, még tiszteletteljesebbé vált a légkör vele szemben. Már ujgur testvéreinkkel is fölvette a kapcsolatot, akiket meghívott Csíksomlyóra, ahol a helyi plépániatemplomban az akkor még ott plébánosi feladatot teljesítő, a hívek körében nagyon közkedvelt Gergely István testvér, ahogy a fiatalok nevezték, „Tiszti” jelenlétében közös misét celebráltak tiszteletükre. E megható eseményt a Duna-TV is közvetítette. Minden bizonnyal ez volt a román hatalom felé elkötelezett, jahvista gyulafehérvári érsek, Jakubinyi György számára az utolsó csepp a pohárban, mert röviddel ezután a hívek heves ellenkezése ellenére áthelyeztette e karizmatikus alkatú papot egy Jegenye (Legia) nevű, Kolozsvár melletti faluba.

A nagymúltú, keleti kultúrák körében tapasztalható mély tiszteletet szeretném egy számunkra igen pozitív tartalmú idézettel érzékletessé tenni. A történettudományok indiai professzora, Prof. Dr. J. J. Modi így nyilatkozott egyszer: „Én, egy egyszerű, öreg hindu büszke vagyok arra, hogy meghajthatom az Önök nagyszerű fajtája előtt az elismerés zászlaját. Ez a faj, mely véréből egy Atillát volt képes előhívni, akkora erőt és értéket képvisel, hogy átmenetileg ugyan hanyatlani kezdhet, de saját erejéből százszor és ezerszer képes megújulni. Végérvényesen nem lehet megsemmisíteni.”

Csak a legnagyobb iszonyattal és undorral gondolok egy a XX. század első évtizedeiben készült amerikai némafilmre, melyben Atillát tomboló vadállatként mutatják be, kinek szájából hab és vér csorog és világosan artikulált, emberi beszédre képtelenül maga körül vadul csapkodva-hadonászva morog. Ez a filmtörténeti szégyenfolt a nyugati filmgyártás ideológiai hátterének motiváltságára vet leleplező fényt, különös figyelemmel a hollywoodi filmüzem szándékaira, melynek köszönhetően az emberi lélek legalantasabb ösztönei és legpiszkosabb vágyai jelennek meg virtuálisan a mozivásznon. Atilla ilyetén módon történő ábrázolása vagy az emberiség történelmének teljes nem ismeréséből fakad, vagy túlontúl jól ismerték e film létrehozói a történelmi tényeket. Utóbbi esetben – és ez a verzió a valószínűbb – a magyar történelem meghamisítása és meggyalázása szándékos és tendenciózus. A Hollywoodot napjainkban is még uralmuk alatt tartó hatalom jellege és háttérmotiváltsága egy önálló gondolkodásra képes, értelmes ember számára ma már nem titok többé, azé a filmgyáré, ahonnan minden idők legnagyobb mérvű és legveszélyesebb agymosása nyújtogatja polipcsápjait. A III. évezred elején forgatott Atilla-film már e téren egy előremutató, ám nem az elvárható mértékű lépéssel ér fel. Atilla és népe bemutatásánál még mindig képtelenek elhagyni a barbárságot és vadságot hangsúlyozó részleteket, de mentségükre legyen mondva, hogy a hun uralkodó nemes, nagyvonalú emberi vonásai is bemutatásra találnak. A korábbi barát és későbbi ellenfél, a római Aetius szájából hangzanak el a filmben e szavak: „Egy hozzád hasonló jelentőségű ember sincs egész Rómában. Ha mi ketten összefognánk, az egész világ a lábunk előtt heverne.”

Atilla, a hun Mundzsuk király (a magyar hagyomány Bendegúza) fiaként Kr. u. 400 és 404 között született „bizonyosan nem a Duna völgyében egy döcögő szekéren (?!), ahogyan egy amerikai szerző képzelte. Apja Mundzsuk, hun király, egyik nagybátyja keletrómai hadvezér, testvére Bléda (Buda) volt. Fiatalemberként túszként került a rómaiakhoz, Honorius császár udvarába s nyilván ott tanult meg latinul, majd később gótul. Talán harminc évesen már a húnok királya s az marad 19-20 éven át. Szűk két évtized nem nagy idő, de macedóniai Nagy Sándornak csak 13 év jutott. Birodalma vetekedett a nagy Alexandroszéval, hiszen Kínától a Duna-medencéig uralta a fél világot.” (Bakay Kornél: Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!; 123. o.; II. javított kiadás; Kráter Kiadó, Pomáz, 2004.)

Priskos Rhetor következőképpen vélekedett a hun uralkodóról: „Azok közül, akik valaha a szkíta vagy akármely más földön uralkodtak, senki sem ért el olyan rövid idő alatt akkora hatalmat, mint ő, aki a tenger szigetein is uralkodik, és egész Szkítián kívül még a rómaiak is adófizetői.”

Priskos volt annak a delegációnak a vezetője, amely a nagy hun királynál vendégeskedett. Alkalma volt tehát Atillát megismerni és személyesen is találkozni vele. Egy Atilla udvarában tartott lakomáról részletesen beszámolt, melyen a nagy király is részt vett. A pompás ruhákban megjelenő hun előkelőségekkel és ugyancsak díszes ruhákba öltözött vendégeikkel ellentétben Atilla egyszerű és egyszínű fehér köntöst viselt, mely leginkább tisztaságával tűnt ki. Míg a meghívottak arany tányérokból és arany kupákból ettek-ittak, addig az uralkodó egyszerű fatányérból és fakupából étkezett. (A jézusi egyszerűség példája.) Rendkívül szótlanul és méltóságteljesen viselkedett. Csak akkor suhant át arcán egy alig észrevehető mosoly, amikor legkisebb és kedvenc fia, Irnik (vagy Ernák) megjelent. Atillának ezen a fián keresztül egyenesági leszármazottai Turul-házi királyaink. Amikor Priskos a mellette ülő hun előkelőségtől érdeklődött, hogy miért csak ehhez az egy fiához ilyen barátságos, a hun ezt válaszolta neki: - A jövendőmondók azt jósolták Atillának, hogy halála után a nemzetsége leszáll, de ez a fiú ismét felemeli. Nem tévedtek a jósok, a Turul-dinasztia magyar királyaival ismét fölemelkedett Atilla vére sosem sejtett, szakrális magasságokba. Az ún. Óbolgár királylista egyértelműen igazolja ezt. Atilla Nimrud egyenesági leszármazotta, ahogy ez a Marcel Brión Atilláról szóló könyvében, a Vida de Atilla-ban megtalálható genealógia alapján kiderül. E családfa ugyanis Nimruddal kezdődik.

Még a rosszmájú Jordanes sem tagadja, hogy „az esdeklőkkel könyörületes volt és kegyes mindazokkal, akik meghódoltak neki”. Azt is följegyezték róla, hogy sokra becsülte az egyenességet és gyűlölte az ármánykodást és a hízelgést. Egyszóval igazi magyar volt.

Philippus Callimachus, XV. századi humanista költő és író „Historia Atillae” (Atilla története) című művében egy igazságos, bölcs és kegyes uralkodót mutat be. Pádua bevételének leírásában megelevenednek e személyiségvonások. Miután a város a nyilvánvaló túlerőnek alávetette magát, Atilla szigorúan megtiltotta katonáinak a zsákmányszerzés során szokásos tobzódást és a kegyetlenkedéseket, így a város asszonyai és hajadonai közül senkit sem ért bántódás. A városlakók oly kitörő örömmel fogadták ezeket a humánus intézkedéseket, hogy a nagy hun uralkodó számára tisztelgő örömünnepet rendeztek a helyi amphiteátrumban. Egy helyi híresség, a költő Marullus is szerencsétlenségére a színre lépett és Atillát dicsőítő énekében a nagykirályt Isten fiának nevezte. E szörnyű istenkáromlás hallatán Atilla igen földühödött, és Marullust kis híján kivégeztette. A következő szavakat intézte hozzá: „Hogy jutott eszedbe, te szerencsétlen, hogy az emberek és az istenek világát összekeverd?! Hogy lehetnék én Isten fia, amikor embernek születtem? Ó, te esztelen! A te ostoba hízelgésed a legrútabb istenkáromlás!”

Ez a tanulságos és sokatmondó közjáték után tovább vonult a hun had az örök város, Róma felé, ahol Atilla túszként Honorius császár (Kr. u. 395-423) udvarában töltötte ifjú éveit, hogy barlangjában fojtsák meg az oroszlánt. Atilla egy magas szinten művelt, több nyelvet folyékonyan beszélő, írni-olvasni tudó uralkodó volt, ami a keresztény nyugat legtöbb uralkodójáról csak nagyritkán volt elmondható, kivéve a magyar királyokat.

Amikor a rómaiak megneszelték, hogy közeledik a hun hadsereg, rettegés vett rajtuk erőt. A hunok már Róma falai alatt álltak (Jézus Pilátus előtt), amikor I. Leó, római püspök vezetésével esdeklő körmenet közeledett feléjük a célból, hogy megakadályozzák a város elpusztítását. Atilla ezúttal is kegyes és irgalmas uralkodónak bizonyult, mint korábban már oly sokszor. Ekkor jelent meg Atillának a legenda szerint a pápa feje fölött Jézus angyala, aki ezt üzente a hun nagykirálynak: Ha megkíméled a várost, amelyben apostolaim csontjai nyugszanak, egy távoli utódodnak adom az élet koronáját. Ez a leszármazott Szent István, a megígért korona pedig a Magyar Szent Korona. Szántai Lajos elemzése szerint Atilla az üdvtörténet e pontján, akarata ellenére (Jézus a Getsemáné kertben), mert a leírások szerint nagyon nehezére esett e döntés, népe számára vállalt egy sorsot, Jézus sorsát, a Magyar Keresztutat. Róma falai alatt dőlt el Isten akarata szerint a magyar nemzet sorsa. Voltaképpen Atilla emelte Róma püspökét a keresztény püspökségek élére azzal, hogy megóvta Jézus kérésére Rómát. Ahogyan Jézus további sorsa a római Pilátus előtt dőlt el, úgy dőlt el nemzetünk sorsa Róma püspökének jelenlétében a szent város falai alatt. Míg Atilla megkímélte Rómát, két germán törzs, Alarik gótjai és a vandálok (ld. vandalizmus!) szörnyű pusztítást vittek végbe az örök városban.

A hunok és a hozzájuk csatlakozott népek vallási tekintetben bizonyára igen sokszínű, tarka képet mutattak. A szkíta uralkodókra jellemző vallási tolerancia szellemében, mely a vallást egészen addig magánügynek tartotta, amíg az nem veszélyeztette az államrendet, minden valószínűség szerint Atilla alattvalói között a Zarathusztra tanait vallóktól a buddhista hitűeken s a különböző animista természeti vallások sokrétű skáláján át a kereszténységig megtalálható volt Eurázsia szinte minden hitirányzata. Amiről azonban csak ritkán, ha egyáltalán szó esik, hogy maguk a hunok körében igen szép számmal hódoltak a júdaizmustól mentes, eredeti szkíta kereszténység tanainak. Atilla minden bizonnyal egy volt ezek közül. A Róma falai alatt lejátszódó epizód és a Priskos által megörökített beszámoló Atilla evangéliumi egyszerűségről tanúbizonyságot adó viselkedéséről a lakomán is ezt sugallják.

A nyugat-rómaiaknak és utódhatalmaiknak nem sikerült minden, a hunok vallási életéről szóló írásos nyomot elpusztítaniuk. Így maradt fenn Orosiusnak, egy római papnak, aki Szent Ágoston (Kr.u. 354-430.) kortársa és hitsorsosa volt, ujjongó leírása 418-ból a hunok bensőséges áhitatáról Historiae adversum paganos című művében: „Kelet és nyugat templomai hunokkal telnek meg. ... A hit melege tölti be általuk Európát.”

Az Agora című műsor Duna TV-ben 2007 őszén sugárzott egyik adásában a műsorvezető egy listát mutatott be a kétséget kizárva bizonyítottan hun származású szentekről. Olyan, főleg a keleti orthodoxia számára meghatározó jelentőségű személyiségekről van szó esetükben, mint:

- Aranyszájú Szent János (344-407.), a keleti egyház talán legnagyobb férfiszentje,

- Szent Cirill, a szlávok egyik apostola,

- Szent Methód, a szlávok másik apostola,

- Szent Urolphus,

- Szent Andronicus (a hunok első püspöke!),

- Szent Teotinus,

- Szent Victorinus,

- Szent Emiramus,

- Örményországi Szent Nikon

Arról is maradtak fenn följegyzések, hogy a hunoknak hun nyelvű keresztény szertartáskönyveik voltak. Bárcsak lapozgathatnánk ezeket! Több, mint valószínű, hogy őket olvasgatva a magyar nyelv egy archaikus nyelvjárásának becses emlékeivel ismerkedhetnénk. Az ma már nem kétséges, hogy a harmadik honvisszatérés, tehát Álmos (almush ótörökül szentet jelent; semmi köze nevének Emese álmához!) és Árpád magyarságának zöme a szkítatérítő apostoloknak, első sorban Szent Andrásnak és Szent Fülöp apostoloknak köszönhetően szkíta-keresztény volt már évszázadok óta. A harmadik honvisszatérés magyarsága éppen csak hogy elfoglalta szállásterületeit, és Cremona püspöke, Luitprandt ezt jegyzi fel róluk 910-ben: „Gens hungarorum videlicet christiana.”, azaz „A magyarok nemzete nyilvánvalóan keresztény.” Ezt bizonyítják a 3. honvisszaszerzés sírjaiban nagy számban talált mellkeresztek is. Szent Gellért, Szent Imre herceg nevelője pedig „De liberatio” című művében úgy fogalmaz, hogy a magyarok vallása őt leginkább a manicheizmusra emlékezteti, de nem az. A mi népünk az eredeti szkíta jézushitet képviselte, melyből maga a manicheizmus is kinőtt. A körénk fölépített hazugság bástyái tehát leomlóban vannak és falai repedeznek! A Magyar Tudományos Akadémia hazaáruló áltudósai pedig egyre gyakrabban kapkodnak levegő után. Minden okunk megvan hát a bizakodásra és az örömre, melyről Schiller óta tudjuk, hogy „szép isteni szikra” („schöner Götterfunke”). Ez a szikra egyszer még lángra lobbanhat Hunniában!

Atilla egy olyan, a Csendes-óceántól az Atlanti-ócán partjaiig kiterjedő szakrális birodalom kiépítésén fáradozott, egy olyan földi országon, melyben Jézus eredeti, meghamisítatlan tanítása határozná meg az emberek hétköz- és ünnepnapjait. Egy olyan birodalmat, melyben sem az ókori, sem a későbbi feudális rabszolgaságnak nem lenne létjogosultsága, melyben az ember fölemelt fejjel, az „Ótestamentum” befolyása és hatalmi igénye nélkül, szabadon élhet a Mennyei Atya gyermekeként.

A kereszténységnek ez eredeti ágára a kozmológikus-metafizikai gondolkodásmód és beállítottság volt a jellemző, ellentétben a földi, evilági hatalomgyakorlásra berendezkedett, ún. történelmi egyházak és világi támogatóik politikai istenképével. Ez volt a megbocsáthatatlan „bűne” mind a hunoknak, mind a magyaroknak. Ezért volt szüksége a zsidózó egyházak által uralt országokban Atilla emlékének a bemocskolására és meghamisítására, a magyar történelem hiteles forrásainak elpusztítására (ld. a szkítiai írással készített emlékeink megsemmisítésére kiadott XI. századi rendeletet), dugdosására, előkelő származásunk tagadására és bepiszkítására (finnugor elmélet). Ez az „archimédeszi pont”-ja a hun- és magyargyűlöletnek. Ezért sütötték a nem zsidó-keresztény hunok, avarok és magyarok homlokára a „pogányság” pecsétjét. Majd a későbbi századokban ezért üldözte olyan brutális eszközökkel Jahve egyháza mindazokat (manicheisták, katharok, patarénusok, albigensek, bogumilok, valdensek), akik valamilyen módon a szkíta kereszténység tanait vallották és e szerint szerettek volna élni. De hiszen magával Jézus Urunkkal, a „jézusi szkítizmus” megalapítójával, ahogy a rabbinikus tanítás nevezi Jézus tanait, sem bántak különbbül. Ki tehát akkor a barbár, és ki a pogány? Gondolkozzunk el már egyszer végre elfogulatlanul efölött!

Mindennek tanulságos példája a Vámbéry Ármin által 1860-ban Isztambulban fölfedezett „Tarih-i Üngürüsz” („Magyarok története”) körül kirobbant, krimibe illő herce-hurca, mely az elveszettnek hitt Ősgeszta török nyelvű fordítása. Az eredeti, magyar nyelven írt munka 906-ban vagy 907-ben keletkezhetett, ti. a magyarság történetét Árpád nagykirályig követte nyomon, aki tudvalévően 907-ben, az országunkra törő, egyesült nyugati hadak elleni, diadalmas Pozsonyi Csatában halt meg. Ezt a gesztát Szent István idejében magyarról latinra fordították, hogy nehogy fölkerüljön a tiltott vagy megsemmisítendő iratok listájára. Amikor a török lerohanja országunkat, a fehérvári királyi könyvtár titkos részlegében őrzött, becses művet II. Szulejmán szultán kérésére Mahmud Terdzsüman magával viszi és törökre fordítja. Vámbéry 1860-ban naívan, mit sem sejtve benyújtotta a Magyar Tudományos Akadémián. A finnugrista Habsburg-bérenc, Josef Budenz azonnal zároltatta, nehogy híre menjen a dolognak. Szerencsénkre majdnem egy évszázaddal később a már korábban említett Dr. Zakar András kutatásai során tudomást szerzett erről. Kiderült, hogy nem csak az Akadémian, hanem Törökországban is van egy-egy példány belőle. Ekkor sikerült filmkópián megszerezni, és ezt rögtön a Prágában tanító turkológus professzorhoz, Dr. Blaskovics Józsefhez küldték, aki magyarra fordította a művet. Az Akadémián szemmel látható idegesség lett úrrá – amint beszámoltak erről a 1970-es évek vége felé. Mitől lettek az akadémista urak és hölgyek ennyire idegesek? Ezt az MTÁ-n mind a mai napig tartó, nemzetellenes alapállást bizonyítja ez a történet is! Nemhogy rendes hazafihoz méltó módon ujjongtak volna az örömtől, hogy végre előkerült hiteles múltunk e becses dokumentuma!

Mindazon egyházak, melyek a földi, politikai istenképet képviselték, azon fáradoztak, hogy az alájuk rendelt hívek tudatlanságban, lelkiismereti terror borzasztó nyomása alatt és egy félelmetes, irgalmatlan, féltékeny és büntető „Isten”-től való félelemben éljék le életüket, hogy nehogy átláthassák a hatalmasok nem éppen jézusi szellemben gyakorolt viselt dolgait, hogy nehogy rájöjjenek a judeo-keresztény tanokban meglévő önellentmondásokra, hogy nehogy elborzadjanak a zsidó iratokban ecsetelt szörnyűségektől és elkezdjenek önállóan gondolkodni.

A szkíta kereszténység ellenben azt a nézetet vallotta, hogy Isten és az angyali szférák a szent tudás gyarapításával is fölismerhetők és elérhetők (Gnosis), ha az ember az ehhez szükséges életmódbeli erkölcsi feltételeknek is birtokában van.

A szkíta uralkodók, akárcsak folyamközi rokonaik, a szakrális királyság ideáját igyekeztek a földi síkon megvalósítani. A hatalomgyakorlásnak eme kerete azon nyugszik, hogy a király hatalmát nem csupán formálisan, hanem valóságosan is isteni jóváhagyással kapja. Emlékezzünk csak vissza, hogyan fogalmazott a sumér krónikás az özönvíz utáni sumér-mahgar uralom újraalakulásának hátteréről: „Az ár után a földi uralom ismét az égből küldetett le”, ahogyan a múltban minden bizonnyal már nem egyszer.

A szakrális uralkodó nem despota, hanem Jó Pásztor, aki az alárendelt népe sorsáért életével felel. E népek történetét tanulmányozva találkozhatunk itt-ott válsághelyzetek beköszöntének idején a rituális királygyilkosság jelenségével is. Egyesek feltételezik (pl. Dümmerth Dezső), hogy Álmos nagykirály rituális királygyilkosságnak esett áldozatul Erdélyben. E hipotézisnek manapság azonban már több az ellenzője, mint a támogatója. A szakrális uralkodó papkirályi minőségében közvetítői szerepet is betölt Ég és Föld között. Ezért is elmaradhatatlanul fontos, hogy a jövendő királyt beiktatásakor vagy a koronázás alatt (beavatási koronával), vagy más beavatási szertartás keretében (mint a pártusoknál a barlang- szentélyekben) be- és felavassák jövőbeli papkirályi feladatainak végzésére.

Molnár V. József, jeles magyarságkutató és néprajztudós szép szavával élve, „az ünnepnapok esztendőkörös változásrendjét” egy kozmológikus-metaphizikai alapszemlélettel rendelkező szakrális királyságban ez határozza meg: Ha az ég (a csillagos ég) ünnepel, ünnep van a földön is. A csillagos ég összefüggéseinek megfigyelése és a benne zajló, periódikusan visszatérő rend körforgása szolgáltatta a földi ünneprend kialakításához az égi mintát. Ezért oly fontos a 365 napból álló földi kis napév során a fény növekedésének és hanyatlásának folyamán periódikusan visszatérő rend ritmusának megfigyelése és földi ünneprendbe ágyazása. E folyamatnak négy sarkalatos pontja van, mely, nagyon helyesen, az ősvallás hatására még a zsidókereszténység ünneprendjében is kifejeződik:

A téli napforduló (december 21.), a csillagászati tél kezdete: Ezen a napon a legrövidebb a nappal és leghosszabb az éjszaka, ám ettől a naptól kezdve hosszabbodnak a nappalok egészen június 21-éig, a nyári napfordulóig. Jelképesen szólva e napon születik a fény, hogy legyőzze a sötétség és a halál hatalmát. Három nappal később, december 24-én üljük meg Üdvözítőnknek, a pártus vérből testet öltött Fénynek, Jézusnak születését. A valóságban minden bizonnyal Jézus augusztus 11-én születhetett, ugyanis a Szeplőtelen Fogantatás napja az egyházi évkörön belül 9 hónappal előbbre, december 8-ra esik, és ez sem véletlen, mert augusztusban, az állatövi Oroszlán havában tartózkodik a nap saját házában, az asztrológia nyelvén szólva. Mi sem természetesebb tehát, hogy az Igazság Napja, Jézus e hónapban látta meg a napvilágot. Míg a jézushit zsidókeresztény ága az első három évszázadban nem ünnepelte Jézus születését, a keleti szkíta népek kereszténysége kezdettől fogva fontosnak tartotta ezt az ünnepet. Ezt az a tény is alátámasztja, hogy nekünk, magyaroknak saját, a sumér időkig visszanyúló elnevezésünk van ennek az ünnepnek a megnevezésére: Karácsony (gurusunu, a téli napforduló sumér neve; az erejét visszaszerző Napisten neve sumérul: TUR-ULLU), szent madarunk, a kerecsen-sólyom (Turul-madár) első röptetésének ideje. Hogy miért került ez az ünnep mégis a téli napforduló közelébe, abban a kereszténységet megelőző korok vallási hagyományai is szerepet játszottak. Ekkor volt ugyanis Ozirisz (Usziri), Jupiter, Nimrud, de még a germán Yule ünnepe is. A legnagyobb hatást azonban a mezopotámiai-perzsiai Mithra (Mithrász) napisten kultusza gyakorolta a karácsony ünnepének december 24-25-ei megünneplésére. E kultusz hívei ugyanis december 25-én Mithra, a legyőzhetetlen Napisten (Sol Invictus) születését ülték meg ilyenkor. Jelkép: a süket és fagyott földben csírázó mag, az éjszaka sötétjében fölgyúló reménysugár.

A tavaszi napéjegyenlőség (március 21.), a csillagászati tavasz kezdete: Az e napot követő első holdtölte utáni első vasárnap Jézus Urunk, a Világ Világossága, a Fényfiú föltámadásának, Húsvétnak ünnepe. Jelkép: a természet tavaszi ébredése, a fény legyőzte a sötétség és a halál visszahúzó erőit, mert a tavaszi napéjegyenlőség napjától kezdve hosszabbak a nappalok, mint az éjszakák. Mivel a hold, az állandó változásairól ismert fogyó-kitelő női égitest, mely a nők havi ciklusát és az óceánok ár-apály jelenségét is befolyása alatt tartja, nincs megfelelésben a nap ciklusaival, ezért minden évben más és más napra esik a Húsvét-vasárnap mozgó ünnepi jellege miatt. Míg a nap (maszkulin) az állandóság, addig a hold (feminin) a változékonyság égiteste. A napfüggő ünnepek a nap állandó jellegének következtében az évnek mindig ugyanarra a napjára esnek, míg holdfüggő ünnepeink a hold rapszódikus változékonyságának köszönhetően minden évben más-más napokon vannak.

A nyári napforduló (június 21.) a csillagászati nyár kezdete: A fény éves útjának delelőjén van e napon. Ez a fény diadalának napja. Ettől kezdve azonban elkezdenek rövidülni a nappalok, de az őszi napéjegyenlőségig megőrzik uralmukat a nap sötét fele, az éjszaka fölött. Szimbolikájában ehhez a csillagászati eseményhez esik közel Pünkösd ünnepe, a Szent Lélek fényének eljövetele, a nyári napforduló előtti hetekben, amikor a nap, tehát a fény pályája már majdnem elérte ívének csúcspontját, de még felfelé visz útja. Az apostolok feje fölött megjelenő tűznyelvek a nyelveken szólás adományát (karizmáját) és egyben Isten szeretetének minden teremtményére személyválogatás és választott népi szindróma nélküli kiáradását jelenti. Jelkép: a nap nyári fényözöne, mely megtermékenyítő erejével minden egyes növényt „szóra bír” a maga nyelvén, azaz gyümölcs- és terméshozatalra bírja őket. Pünkösd ünnepének üzenete az, hogy a Vígasztaló Lélek fölszámolja a nyelvi, faji, vallási korlátokat, hiszen minden jelenlévő a saját nyelvén hallotta, és ami még fontosabb, a saját nyelvén értette az apostolok beszédét. Pünkösd feloldotta a bábeli nyelvzavart, melyet nem Isten, hanem egy szűkkeblű és irígy, alacsonyrendű, törzsi istenség okozott puszta irígységből a nagy tettekre és teljesítményekre kész, egynyelvű emberiség szétzüllesztésének céljából, az emberi nem megosztására (Oszdd meg és uralkodj!), akit pedig az igazi Isten saját képére és hasonlatosságára és boldogságra teremtett és nagy tudással ruházott fel.

Ebbe a fejlődő ívű képbe nem illik bele a nyarat követő ősz, mely a lassú agónia jelképe. A nyár diadala, Isten Lelkének diadala. Csak a természet, melynek szerves része az ember, kényszerül bele ebbe a kérlelhetetlen körforgásba, mely az év vége felé az őszbe hanyatlik.

Az őszi napéjegyenlőség (szeptember 23.) a csillagászati ősz kezdete: Ilyenkor összegez az ember, a gazda elkezdi az őszi betakarítást, eljön a szőlőszüretelés s a kései gyümölcsök leszedésének ideje. A nap lassú haldoklása elkezdődik. Jelkép: A fák lombjukat vesztik. Eljön a bent időszaka. A legemberibb évszak, mely a halandó ember tragédiáját a természet színpadán jeleníti meg és játssza el. Az ősz nem a nagy, isteni ünnepek időszaka. Két fontos Mária-ünnep ideje: szeptember 8-án Kisboldogasszony, Szűz Mária születésének emléknapja és október 8-a, Magyarok Nagyasszonyának, Magyarország Királynőjének ünnepe, jelezvén azt, hogy áldott Boldogasszonyunk elesettségünkben, szükség idején sem hagy el bennünket.

„KITA DIM ANTA”. Így hangzik a szakrális királyság alapeszméje sumérul. „Amint a mennyben, úgy a földön is.” Ez a gondolat Jézus imájának, a Mi Atyánk-nak központi gondolata, melynek semmi előzményét sem találjuk meg az Ószövetségben. Ez a felfogás ugyanis teljesen idegen a figyelmét szinte kizárólag a matéria, az evilági üdv irányába fordító szemita kultúrkör képzetvilágától. Ebben a mondatban a menny fogalma nem a csillagos eget, mely a valódi, a durva fizika anyagon túli világ materiális leképezése, földi érzékszervekkel észlelhető emanációja, hanem az Isten és az angyalok szféráját jelenti, ahonnan a ma is tartó, folyamatosan zajló Teremtés kiindul. A szakrális királyság legfőbb célkitűzése tehát a Mennyben uralkodó Rend megvalósítása a földön. Szöges ellentéte tehát mindannak, ami az európai földrajzi térségben már évezredek óta zajlik, ahol a vallás csak a hatalmas(kodó)ok macchiavellista kisded játékainak elkendőzésére szolgál(t).

A „pogány” (paganus) jelző, a zsidókeresztény egyházak szótárában oly gyakran és könnyelműen használt pejoratív elnevezés korántsem jelentette, hogy mindazok, akik általuk így neveztetnek, nem lennének keresztények. Az 1054-ben bekövetkezett nagy egyházszakadás (schisma) után a két, egymással ellenségeskedő oldal, a nyugat-római és a kelet-római (bizánci) egyház egymást is szemrebbenés nélkül lepogányozta. A keresztes hadjáratok folyamán a nyugati seregek számára majdnem lényegesebb volt a fontossági listán a keleti orthodox egyház központjának, Konstantinápolynak (Bizánc) elfoglalása (ld. Latin Császárság), mint a Szentföld fölszabadítása.

A legkiáltóbb alapprobléma a szemita befolyásövezetben létrejött egyházakban és későbbi ideológiákban, mint a kommunizmus (Marx, Engels, Lenin, a három zsidó), hogy semmilyen, a saját fölfogástól különböző véleményt és gyakorlatot nem hajlandóak megtűrni, mert magukat az abszolút igazság birtokosának képzelik. Ez a veszélyes és primitív beállítottság az oka többek között annak, hogy a fehér ember állig fölfegyverkezve áthajózott az Új Világba, hogy ott, még a tömegpusztító fegyverek föltalálása előtt (!), a júdaizmus szellemében közel 60 millió indián őslakost egy könyv nevében arany- és vérszomjtól lihegve brutális eszközökkel kiirtson. Ki is akkor a valódi barbár, és ki is végülis a pogány?!!

Az emberiség talán legnagyobb csatája után, mely 451-ben a mai Franciaország területén, a catalaunumi mezőn a gigantikus hun-germán haderő és a korábbi barát, Aetius vezette római légiók és a velük szövetséges germán törzsek között zajlott, patthelyzet alakult ki a két ellenséges tábor között. Annyi ereje azonban maradt még a hunoknak, hogy lerohanják egész Itáliát és a Kelet-Római Birodalmat adófizetésre kötelezzék.

Közel 20 év uralkodás után, amikor Atilla felesége halálát követően egy Ildikó nevű hajadonnal kelt egybe, a nászéjszaka alatt meghalt a nagy hun király. A kutatás mai állása szerint nem természetes halállal. Legvalószínűbb, hogy megmérgezték, akár 1037 évvel később Hunyadi Mátyás királyt, az atillai minőségek újratestesülését (Virágvasárnap). Eltávozása után a világ gyökeresen más lett ahhoz képest, mint amilyen uralkodása előtt volt. Mivel fiai nem tudtak megegyezni a trónutódlás kérdésében, széthullott a hatalmas birodalom. Ezt a folyamatot csak még tovább gyorsította az eleddig hun fennhatóság alatt élő germán törzsek függetlenedési törekvése. A hunok azonban nem tűntek el, mint azt egyes nyugati történészek tudni szeretnék. Sok hun Galliában telepedett le, sokan a mai Svájcban találtak otthonra, ahol még ma is léteznek hun leszármazottak lakta hegyifalvak, ahol a családnevet, akárcsak nálunk, mind a mai napig első helyen vésik a temetők fejfájára. A nyugat-római hadseregben is harcoltak a következő évtizedekben hunokból álló egységek. A Heribert Illig szerint sosem létezett Nagy Károly anyja, Berta a névadás alapján bizonyára hun vagy avar (ami ugyanaz!) asszony kellett hogy legyen, mert a frank király neve, „Kar-ulu”, ómagyar nyelven „Fekete Ölyv”-et jelent.

Hogy az Atilláról és az európai hunokról szóló fejezetet lezárjam, Nagy Gézától szeretnék egy idevágó szövegszakaszt idézni: „Atilla mindenképpen egy kimagasló s a népvándorlás valamennyi alakját felülmúló egyéniségének emléke az, amit az európai népek között hagyott maga után. Ellenséges és szövetséges népek szőtték tovább emlékezetének hagyományait (pl. az izlandi Edda-dalokban, de a Niebelung-énekben, Etzel alakjában is; LP), de ... mindegyiknek a hátterében ott rejlik az az ösztönszerűen kifejezett gondolat, hogy ez az ember vetett véget a világ régi rendjének s tőle indult ki az új rend, melyen a régi barbárság öntudatra ébredésével a középkori Európa fölépült. Az ő lángesze, akaratának ellenállhatatlan volta s egyéniségének rendkívüli varázsa adott céltudatos irányt annak az előbb nem sejtett erőnek, mely a barbárokban volt, s ezt barát és ellenség egyaránt átérezte.”

Az európai hivatalos történetírás nagy csúsztatásai közé tartozik az a „legenda”, hogy olyan hatalmas népeket, mint a hunokat és avarokat, egyik pillanatról a másikra eltűntté nyilvánítanak. Ez az álságos technika azonban túlságosan is átlátszó, csak hogy a valóságnál maradjunk, hogy a hiteles történelemnek az indoeurópai történészek számára kényelmetlen igazságait egy csalafinta tollvonással el lehetne tüntetni az útból! A hunok hatalmas népe, mely mindenekelőtt a turáni népek sokszínű, nagy családját egyesítette, nem tűnt el, csupán visszahúzódott ősi, keleti szállásterületeire: a Kárpát-medencébe (székelyek), a Turáni Alföldre, ahol a később megalakuló Onogur-Bolgár Birodalmat és Kazáriát alapítják meg, majd a Kaukázusba, a szabír magyarok hazájába, Szabíriába s az ezek közül legkeletibbre fekvő Tarim-medencébe. Mindezen területeken virágzó mezőgazdasággal, város- és erődítményépítő kultúrával és fejlett kereskedelemmel rendelkező országokat alapítanak.

5. Az avarok

A keletre visszahúzódó hunokból és a keleti hunok uralta ázsiai Hunniából jövő etnikai fölfrissülés népének lendületéből egyesült és alakult ki az a népesség, mely a második honvisszatérés („secundus ingressus”, második bejövetel; Képes Krónika) magyarságának népét, a hivatalos történetírás által avaroknak nevezett népet képezte. Az I. évezredbeli első honvisszaszerzés (primus ingressus) népe voltak Atilla hunjai. Theophylactos Symoccates, bizánci történetíró azt jegyezte fel, hogy a Duna-medencében letelepedett avarok népe az Irán északi határán élő chunnikból (nyugati fehér hunok) és uarokból (avarok) tevődött ki.

A betelepülés első hullámában érkeztek a Kárpát-medencébe Baján kagán avar-magyarjai, akik 567-ben megalapították az Avar Birodalmat. E birodalom legnagyobb kiterjedésének idején a nyugati Enns folyótól a keleti Don (Tanais) folyóig terjedt. A későbbiekben valamelyest zsugorodott az ország, de a birodalom központi magja, a Kárpát-medence fölötti teljes fennhatóságukat a frank betörésig (794-796.) sosem adták föl.

Az „avar” gyűjtőfogalom alatt ismert nép tehát két hullámban telepedett vissza a Duna-medencébe. Az első hullámban elsősorban nyugati hunok jöttek, akik a népesség legnagyobb hányadát képezték. Ehhez társult még egy, a közép-ázsia-i törökök által elűzött, főleg mongoloid jellegű etnikum, mely a kínai forrásokban a „suan-suan” vagy „zsuan-zsuan” nevet viselte. Akadnak történészek, akik azt állítják, hogy az avar-magyarokkal bulgárok is érkeztek országunkba. A mai bulgárok ősei eredetileg hunok voltak, akik azonban máig megmagyarázhatatlan okokból a Görögország fölötti balkáni területek meghódítása után az előttük már ott letelepedett szláv alattvalók nyelvét vették föl. A bulgárok a nyelvcsere ellenére töretlen hun hagyományokkal rendelkező nemzet (ld. a már említett Óbolgár királylistát, mely egy XV. századból származó, cirill betűs kódexben található.) A kárpát-medencei szlávság az avar és bizánci telepítési politikának köszönheti a történelmi Magyarország területének peremvidékein való első megjelenését ezidőtájt, mert az avarok, de a bizánciak is a meghódított és leigázott népek védelmi gyűrűjével vették magukat körül esetleges támadások visszaverésének céljából. Így kerültek először a nem őslakos szlávok az észak- és nyugat-balkáni valamint az észak-magyarországi területekre.

Az avar honvisszaszerzés második hullámának érkezése után, 670 körül nagy változások álltak be az avarok életében. Az Onogur-Bolgár Birodalomból nagyszámú, főleg onogur etnikumú embertömeg, a sírleletek motívumvilágának tanúsága alapján „griffes-indás”-nak nevezett nép lepi el a Kárpát-medencét. A temetőkben még a sírok tájolása is megváltozik. E téma legjobb ismerője, az 1998-ban elhunyt régészprofesszor, László Gyula következőképpen ír erről: „670 táján nagy változás történt. Egy időben a dunai Bolgárország megalapításával hazánkat is onogur tömegek lepték el, pontosabban az Ukrajnában felbomlott onogur-bolgár állam egyik népe telepedett meg hazánkban avar fennhatóság alatt.” (on-ogur őstörökül tíz nyilat jelent; LP) „E könyv szerzője a 670-es onogur betelepülőkben magyarokat lát. Az avar politikai hatalomnak Nagy Károly hadjáratai vetettek véget a VIII. század végén, de ez nem jelentette az avarkori népesség pusztulását vagy elszlávosodását.”17 (László Gyula: „Emlékezzünk régiekről ...”, 96. o.; Képes Történelem sorozat, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1979.) Ez az utóbbi gondolat az avarok többségével összefüggésben megállja a helyét, azonban a történészcsászár, VII. Konstantin Porphyrogenitos is fontosnak tartotta leírni, hogy például a horvátok nagy többsége elszlávosodott avarokból tevődik ki. Nem véletlen hát, hogy éppen a horvát nemzet volt az egyetlen olyan kárpát-medencei „szláv” nép, mellyel 800 éves közös államiságunk java idején egyenjogú és békés partneri viszonyt tudtunk kialakítani egészen addig, míg az ördögi Habsburg-család föl nem heccelte őket ellenünk a XIX. században (ld. Jellasics és a Pákozdi Csata). A költő Zrínyi Miklós, a szigetvári hős dédunokája ennek a kölcsönös rokonszenvnek így adott kifejezést a XVIII. században, amikor népi hovatartozásáról emígyen nyilatkozik: „Horvát vagyok, tehát magyar.” A többi germán törzstől sok szempontból olyannyira különböző bajorok (bayuwaren) ereiben is igen sok avar vér csörgedezik.

Az avar népelnevezés nem a VI-IX. századok hozadéka, hanem ősi szkíta népelnevezés. Több, mint valószínű, hogy az egyiptomi középbirodalmat a Kr. e. XVIII. században megdöntő íjfeszítő, lovas nép, a görögösen hikszosznak nevezett nép az avarok korai ősei voltak, akik Egyiptomnak több fáraót is adtak, és megalapították egyiptomi fővárosukat, Avart, a görög -isz végződéssel ellátott Avariszt, mely nevével is árulkodik.

A sírleletek tanúsága szerint és az egyidejű szemtanú-beszámolók alapján tudomásunk van arról, hogy az avarok ötvös- és aranyműves-művészete a korabeli maradék Európával való összehasonlításban messze fölülmúlta az ottanit. Az előkelő avar-magyarok nagyon kedvelték a pompát mind ruhájukon, mind használati tárgyaikon. Kortárs beszámolók adnak hírt arról, hogy az avarokat a VIII. század végén rövid időre legyőző, de csak Győr környékéig (!) előnyomulni tudó Nagy Károly katonáinak több, mint negyven ökrös szekérre volt szükségük ahhoz, hogy az avaroktól elrabolt kincseket, ötvösremekeket, aranyat és drágakövet el tudják szállítani hazájukba. Ez volt a frank király legnagyobb zsákmánya rabló hadjáratai során. Ma már szinte kétségtelen, hogy az elrabolt avar kincsek között ott volt a Magyar Szent Korona is, mely a független, nemzeti és nem janicsár kutatás eredményei szerint minden bizonnyal a Kaukázus térségében elterülő Magyarországban, az egyik ottani szabír-magyar uralkodó megrendelésére készült a IV-V. századok ideje körül. Nagy Károly e példátlan gazdagságú kincsből sokat ajándékozott tovább kolostoroknak, monostoroknak, apátságoknak és templomoknak, de jutott belőle bőven, mint ahogy az idevágó beszámolók is tanúsítják, a pápának is. Az sem kizárható, hogy nagy Károlyt 800-ban III. Leó pápa ezzel a koronával avatta császárrá. Heribert Illig, bajor történész Kitalált középkor című korszakalkotó sikerkönyve németországi kiadásának borító lapján egy Nagy Károly koronázási jelenetét bemutató festmény látható, amelyen a pápa által a jövendő császár feje fölé emelt koronában kétséget kizáróan ráismerhetünk a Magyar Szent Koronára. Ez is magyarázatul szolgálhat arra, hogy mikor és hogyan került Szent Koronánk a pápai udvarba. Suttyomban valamit tudniuk kellett a Nyugat beavatottjainak is a Magyar Szent Korona titkáról, mert azt még nehezebben tudjuk megmagyarázni, hogy hogyan kerülhetett Sir Edward Burne-Jones (1833-1898.), a praeraffaeliták második generációjához tartozó angol festő Artúr, a grál-király elszenderedését ábrázoló „The Last Sleep of Arthur” című festményére ugyanez a korona.

Hogyan vált lehetségessé, hogy a messze földön rettegett, vitéz avarok hatalma megingott? Egykorú bizánci források említik, hogy a frank betörés csak azért járhatott sikerrel, mert az ország erkölcse már korábban megingott. Két okot neveznek meg a bizánci krónikaírók: Az egyik ok az volt szerintük, hogy a hiteles, erkölcsileg feddhetetlen kiválóságokat hitvány emberek beárulták a korrupt bíráknál, s így az ország vezetése lassanként jellemtelen és gyengekezű emberek kezébe került. Elég, ha a két utolsó avar kagán neveit megemlítjük: Ábrahámnak és Izsáknak hívták őket. Ehhez nem szükséges kommentár. A másik okot pedig a mértéktelen italozásban jelölték meg. Nekünk, mai magyaroknak felettébb ismerősek e tünetek. Ez a korabeli látlelet kísértetiesen hasonlít jelenlegi hanyatlásunk kiváltó okaira. Ahogy oly gyakran mondják, a történelem ismétli önmagát. Ez esetben is.

A harmadik honvisszatérés magyar népe hadjáratainak hármas célja volt. Előszöris: A magyarok hadi hegemóniájuk jelenlétével el akarták rettenteni a Nyugat hatalmait attól, hogy ezek megtámadják országukat. Másodszor: Nyugati királyok, fejedelmek, különösen a germán térségben rendszeresen vették igénybe magyar katonai egységek segítségét, hogy az egymás között kialakuló konfliktusokat erőszak alkalmazásával oldják meg. Az akkori magyar katonák széles körben híresek és közkedveltek voltak fegyelmezettségükről, edzettségükről és hősiességükről. Harmadszor: Az 54 hadjárat, melyek során mindössze csak három csatát vesztettek (az Augsburg melletti, legsúlyosabb vereségüket 955-ben a Lech-mezőn Lehel és Bulcsú vezérek tőrbecsalatása miatt), és melyeket pontosan azokba a városokba, azokhoz a kolostorokhoz és apátságokhoz vezettek, melyekben a Nagy Károly által továbbajándékozott avar kincseket őrizték. A visszavett drágaságok tényét támasztja alá az is, hogy még a Turul-házi királyaink idején is a királyi kincseskamrában „Atilla kincsei”-nek nevezett értékeket őriztek. Még ma is szép számmal akadnak nyugati múzeumokban értékes avar ötvösremekek, melyek a nyugati ötvösművészetben sem megelőző, sem későbbi példákkal nem rendelkeznek. Ilyen például a „Hun király szobra”, az „Atilla-kanna”, a „Török tál” néven ismert hun-szabír ivócsésze, az ún. „Gizella-kincs” darabjai, a „Nagy Károly talizmán”, a palermói szabír-magyar női korona, mely érdekes módon fölülnézetből szintén körkeresztet képez, akárcsak a Szent Korona, stb. Ezek az informáciok Csomor Lajosnak „Őfelsége, a Magyar Szent Korona” című fölbecsülhetetlen értéket képviselő korona-monográfiájából származnak.

Az Augsburg melletti Lech-mezei ütközettel kapcsolatban annyit meg szeretnék említeni, hogy a német történetírás mélyen hallgat arról, hogy ott csak a magyarok egy elővédcsapatát sikerült nekik térdre kényszeríteniük, amiért a magyar fő had iszonyú bosszút állt, és megsemmisítette a német hadsereget. Erről krónikás hagyományunk is beszámol. Ha nem így lett volna, elképzelhető lenne, hogy idegen hadak az 1030-as évekig be sem merik tenni a lábukat Magyarországra, s ha be is tették, csúfos vereséget szenvedtek? (Lásd II. Konrád német császár seregének esetét 1030 júliusában; ehhez kapcsolódik Búvár Kund története, vagy III. Henrik császár sikertelen hadjáratát 1051 szeptember-októberében I. András királyunk idején, amikor a menekülő német katonák, hogy könnyebben fussanak, lehányták magukról a vértjeiket. A hely, ahol ez történt, még ma is a Vértes-hegység nevet viseli magán).

Az avarkori és honfoglaláskori temetők felosztása és karakterisztikája alapján ismeretes, hogy a későavarok és Árpád magyarjainak települései hol voltak. Fölfigyelhetünk egy érdekes jelenségre, arra, hogy a harmadik honvisszatérés magyarsága ott mindig kitért az ország benépesítése során, ahol a későavarok nagyobb számban voltak jelen. Ez a tény azért olyan fontos, mert egyrészt bizonyítja, hogy az avarok és Árpád magyarjai között nem volt fegyveres összetűzés, mert egy és ugyanahhoz a néphez tartoztak, másrészt ez arra is enged következtetni, hogy az avarok és a magyarok ugyanazt a nyelvet beszélték. Az avarok lakta területek településnevei és földrajzi elnevezései ugyanis kezdettől fogva magyarok és – kevés kivételtől eltekintve – nem szlávok. Az avarkori és harmadik honvisszatéréskori feltárt temetők embertani vizsgálata tanúsága alapján egyértelműen bebizonyosodott, hogy a mai magyar lakosság túlnyomó része az avarok leszármazotta.18 Az avarok, egynémely magyargyűlölő történész véleményével ellentétben, mindvégig megtartották turáni jellegű kultúrájukat, és nagy számban megérték az álmos-árpádi honvisszatérés magyarságának megérkeztét anélkül, hogy szlávokká váltak volna.

6. A kazár kérdés

A Muhammad, Allah prófétája tanai által a VII. században fanatizálódott arab harcosok hódító lendülete elől a Kaukázusban fekvő hazájukat elhagyni kényszerült szabír-magyarok és a velük rokon, eredetileg is tőlük valamivel északabbra lakó onogur-magyarok az Atilla halála után keletre húzódott hunok által alapított Kazár Birodalom szövetségeseiként telepedtek le átmenetileg a Kaukázustól észak-nyugatra húzódó tájakon. E szövetség nemcsak az említett népek rokonságán, hanem az együtt helyesen fölismert történelmi szükségszerűség elfogadásán alapult, hogy az arab expanziót csak együttes erővel képesek föltartóztatni.

A Kazár Kaganátus legfelsőbb hatalmi struktúrája egy már ősidők óta egyes szkíta származású és kultúrájú népekre jellemző sajátossággal rendelkezett: a kettős királyság intézményével. Már az etruszkoknál föllelhető ez a sajátosság a legfőbb hatalom megosztásában. Náluk a gyula-dsila méltóság megnevezésére a „zila” kifejezés szolgált, ami ugyanaz. A hunokról ugyancsak följegyezték: Náluk a kagán és a tegin, nálunk a kende (vagy kündü) és a gyula (vagy dsila) jeleníti ezt meg. A kende névleg a főfejedelem és a szakrális papkirály szerepét tölti be, a gyula ellenben a nyugat-európai királyszerepnek megfelelő személy, aki a főbírói és hadvezéri feladatokat látja el. Háború esetén a főhatalom a gyula tisztséget betöltő személyre száll. A harmadik honvisszatéréskor a gyula Árpád volt, míg a kende a Kartal-nemzetségbeli Kurszán. A mindenkori gyula féme az ezüst, égiteste a hold, míg a kende féme az arany, égiteste a nap. Hatalmi jelvényeik is ezek az égitestek voltak.

A Mezopotámiában élő zsidóság is az arab előretörés elől menekülve útra kerekedett északi irányba, ahol nagy számban telepedtek le ugyancsak a kazár kagán országában. A kagán közvetlen környezetébe is sikerült nekik beférkőzni, sőt arról is képesek voltak meggyőzni az uralkodót, hogy térjen át népével együtt a zsidó hitre. Így váltak egyik napról a másikra hunok százezrei, a „cuius regio, eius religio” („Akié a hatalom, azé a vallás”) elve alapján a vallás szemszögéből tekintve zsidóvá, hogy az Iszlám további terjedését ezzel megállítsák. Természetesen ezzel az embertömeggel a későbbiekben maguk a Kazáriában menedéket találó zsidók is elkeveredtek. A kelet-európai zsidóság, az ún. askenázi-zsidók túlnyomó többsége azonban vérségileg csak nagyon csekély mértékben tartozik Jákob tényleges utódai közé. Ez a csoport teszi ki becslések szerint a ma élő zsidóság közel 80 %-át. A fajiságukat megőrizni képes zsidókat, ezek közül is elsősorban az arabok legyőzése után Spanyolországból kiutasítottakat szefárd-zsidóknak nevezik, akik talán csak kinézés tekintetében különböznek a hunoktól. Hogy a ma élő vegyesvérű zsidóság mégis azonos célok mentén, egységes föllépéssel képes terveit megvalósítani, bizonyítéka annak, hogy az egyes vallások alapmentalitása, alapfölfogása meghatározóbb szerepet tölt be egy nép viselkedésében, mint az egymástól eltérő fajokat jellemző alapvonások.

Ezután a zsidó „palotaforradalom” után határozták el magukat a szemita népekkel már ősidők óta hadakozó őseink a hozzájuk csatlakozó három lázadó kabar törzzsel egyetemben, akik szintén nem óhajtottak az „Ószövetségnek” szolgálni, hogy kiválnak a kazárok szövetségéből, és tovább vonulnak az áhított őshaza, „Atilla öröke”, a Kárpát-medence felé. Szállásterületük először Levédiában, majd Etelközben volt, mely a Dnyeper és Dnyeszter, Szeret és Prut folyók közrefogta folyóköz (mezopotámia) területén helyezkedett el. Etelköz mai magyarsággal folyamközt jelent. Föltűnő e szóösszetétel első tagjának egyezése Atilla nagykirály nevével, mely a magyar hagyományban Etele névalakban is használatos, s ez nem véletlen. Etel vagy atil az ómagyarban folyóvizet jelentett. Atilla neve tehát folyót jelent, bár sokkal inkább forrása ő egy még nagyobb folyamnak, mely a magyar Turul-dinasztia (Árpád-ház) királyaiban éri el legnagyobb sodrását s torkollik az Isten óceánjába.

Magyarul beszélő népek azonban továbbra is maradtak e térségben: a továbbra is létező kaukázusi Magyarországban és Dentu-Magyariában, a mai Baskíria területén, akiknek magyarul beszélő leszármazottaival a XIII. sz.-ban Julianus barátnak még sikerült találkoznia.

7. Tovább a régi-új hazába

Itt, Etelközben pecsételik meg a magyarsághoz tartozó népcsoportok abbéli szándékukat, hogy ezentúl az idők végezetéig szövetséget kötnek és egy néphez tartoznak ezután, s hogy kizárólag Álmos nagykirály utódaiból választják ezentúl uralkodóikat. Hogy nyomatékot adjanak ennek az elhatározásnak, régi szokás szerint megkötik a híres vérszerződést. A pártusokról szóló fejezetben már ejtettem néhány szót e szkíta szertartás és az Eukarisztia megalapításának eseménye között fennálló párhuzamokról. Még néhány megállapítást szeretnék tenni erről. Jézus az utolsó vacsorán misztikusan átváltoztatott testét és vérét a szentségek üdvtörténeti fókuszába állította. Ezzel az áldozati aktussal megszentelte és mintegy megelőlegezte önkéntes kínhalálát a Golgotán, valamint kifejezte az apostolokkal s mindazokkal való baráti és testvéri együvétartozását, akik a későbbi időben hittek/hisznek benne. A földkerekségen egyetlen nép és nyelv létezik, mely egy szavával ezt a misztériumot kifejezni képes: a magyar nép és a magyar nyelv. Ez a szó pedig testvér szavunk, mely két, azonos szülőtől született vagy csak egy nézeten lévő, egymást szerető ember együvétartozását hivatott és képes a Jézus által alapított Oltáriszentség jelképrendszerével kifejezni.



Ez a szkíta, aranyból készült kisplasztika két vérszerződést kötő szkíta férfit ábrázol a Kr. e. I. évezredből

A vérszerződésben résztvett 7 fejedelem nevei a következők:

Álmos, Előd, Ond, Kond (vagy Kend), Tas, Huba Töhötöm. 19

A 7 törzs pedig, melyeknek vezetői voltak:

Magyar, Nyék, Kürt-Gyarmat, Tarján, Jenő, Kér és Keszi.20

E nevek számtalan ma is létező magyarországi település nevében megőrződve fordulnak elő az egyes nemzetségek kárpát-medencei szálláshelyeinek megfelelően.................