A „rabszolgatörvény” bevezetése óta Magyarországon szinte általánossá vált a 12 órás műszak. Ez nemcsak papíron létező szabály, hanem a mindennapok valósága: gyárakban, üzemekben, raktárakban, logisztikai központokban dolgozó százezrek életét teszi tönkre napról napra. A munkásoknak sokszor alig marad idejük hazamenni, enni, aludni, majd újra visszamenni a futószalaghoz vagy a gépek mellé.
Az emberi test nem erre van tervezve!
A folyamatos kimerültség nemcsak egyszerű fáradtságot jelent, hanem komoly egészségkárosodást is: egyre többen szenvednek mozgásszervi betegségekben, magas vérnyomásban, szívproblémákban, idegrendszeri kimerülésben. Nem ritka, hogy a dolgozók 30-40 évesen már olyan állapotban vannak, mintha évtizedekkel idősebbek lennének. A folyamatos fizikai és pszichés terhelés lassan, de biztosan felőrli az embereket.
Mindezt egy olyan országban, ahol az egészségügy már most is túlterhelt, ahol hónapokat kell várni egy vizsgálatra, és ahol sokan már meg sem tudják fizetni a magánellátást. Így a 12 órás műszak nemcsak a munkahelyeken pusztít, hanem az egészségügyi rendszerben is tovább mélyíti a válságot. Egy ördögi kör alakult ki: a munkások túl vannak hajszolva, betegek lesznek, de a gyógyulás lehetősége sincs biztosítva számukra.
Ez nem lehet egy modern európai ország jövője. A dolgozó emberek nem robotok, nem cserélhető alkatrészek, hanem családok tagjai, szülők, férjek, feleségek, akiknek joga lenne az egészséghez, a pihenéshez és a normális élethez. Egy társadalom nem működhet úgy, hogy az emberek erejét addig facsarják ki, amíg szó szerint bele nem rokkannak.
A „rabszolgatörvény” nem szabadságot, hanem rabságot hozott a magyar munkásoknak. És minden egyes nap, amikor a hatalom tovább tűri ezt a rendszert, újabb és újabb családok fizetnek érte az egészségükkel, az életükkel.
A kérdés tehát adott: meddig hagyjuk még, hogy így bánjanak velünk?
*Továbbá
vannak olyan munkahelyek is, ahol 8 órában 7 illetve 14 napos
munkarendekben, folyamatos műszakokban dolgoztatják az embereket. Ezeket
a műszakrendeket azonnali hatállyal be kellene tiltani és maximalizálni
az egy huzamban dolgozható munkanapok számát 5-napban. Más országokban, más népek ezt éveken keresztül biztos, hogy nem tűrnék el.
&
Videó:
*
munkahelyimesek/facebook.
PL:
A legjobb vezetők általában azok, akik a legaljáról indultak.
Értik a munkát, a nyomást, és pontosan tudják, min megy keresztül a csapatuk, mert ők maguk is átélték.
Ha valaki tényleg elvégezte a munkát, az látszik a türelmén, az empátiáján és az elvárásain is.
Minél idősebb leszel, annál inkább rájössz, hogy a munkában a legjobb hozzáállás általában az egyszerűség.
Megjelensz, rendesen elvégzed a dolgod, és amikor vége a munkanapnak, a drámát az ajtón kívül hagyod.
A munka így is elég energiát elvesz anélkül, hogy még a munkahelyi kicsinyesség vagy a felesleges stressz is lehúzna – ami egyébként sem szolgálja az érdekeidet.
Semmi nem rövidíti le jobban a munkanapot,
mint a folyamatos nevetés és a teljesen abszurd beszélgetések
azokkal, akikkel együtt dolgozol.
Még a legstresszesebb napokon is
ők azok, akik elviselhetővé teszik a melót.
Szerintem mindenkinek dolgoznia kéne legalább egyszer ügyfelekkel.
Semmi nem tanít meg jobban türelemre és empátiára,
mint az indokolatlanul problémás emberek.
Ha ezt többen átélnék, sokkal kevesebb lenne a „nehéz ügyfél”.
A munka és a magánélet egyensúlya nálam annyi,
hogy a munkahelyen stresszes vagyok,
utána meg túl fáradt ahhoz, hogy éljek.
„Amit 2025 megtanított nekem:”
A munkahely pótolható. Az egészséged nem…
Amikor egy munka lassan felőrli az egészségedet és a boldogságodat, az elmenés nem ‘feladás’…
Hanem annak felismerése, hogy nincs az a fizetés, ami megérné egy mérgező munkahely állandó kimerültségét, negatív légkörét és kiégését.
Egy cég, amely inkább figyelmen kívül hagyja a toxikus viselkedést,
ahelyett hogy kezelné az érintetteket,
az egyik legdrágább döntést hozza meg…
Ez a tétlenség nem védi meg a vállalatot a problémáktól –
csak elüldözi a legerősebb és legkompetensebb munkavállalókat.
Ha a cégek ugyanannyira megbecsülnék a meglévő dolgozóikat, mint amennyire az újakat próbálják becsábítani,
valószínűleg eleve sokkal kevesebb betöltetlen pozíciójuk lenne.
Egyetlen fizetés sem ér annyit,
hogy egy mérgező munkahelyen maradj.
A pénz egy ideig ott tart,
de előbb-utóbb még a legjobbak is felállnak.
Üzenetben kaptuk:
Engem az érdeklene, hogy oktatják-e valahol a "főnököknek" a kollektív seggfejkedést vagy ezzel születni kell vagy hogy van ez, hogy mindenhol pontosan ugyanazok a nyomorult hozzáállások, lenézés, kiégetés, mindenhol minden ugyanaz!?
Nem a fizetésedből élsz.
Hanem az idegrendszeredből.
Minden nap egy darabot adsz belőle.
Fáradtság.
Szorongás.
Hétvégi üzenetek.
„Gyorsan még ezt megcsinálod?”
A pénzt vissza lehet keresni.
Az egészséget nem mindig.
Az emberek nem a munkát utálják.
Azt utálják, amikor túlhajszolják őket, alulfizetik,
és még hálásnak is kellene lenniük érte.
*( Mikor
nem adnak papírt de elvárják hoGy jegyzetelj wc papírra. Mikor az
emulziótól rohad a levegő is de nem engedik hogy kitakarítsd a gépet.
Mikor hideg huzat van a gyÁrban és nem tesznek ellene hogy
elviselhetőbb legyen. Mikor lázas betegeket engednek dolgozni. Mikor nem
költenek semmire a cégen belül, csak a zsebüket tömik a vezetők. Mikor környezetet
szennyezik vele az egészségünket is és mindezt normálisnak tartják!
Romlott szemét emberek! )
3 év nagyvállalati lét után ezt tanultam meg:
– A munkahely nem baráti társaság.
– Aki jól dolgozik, több feladatot kap, nem több fizetést.
– A talpnyalás sokszor gyorsabban visz előre, mint a teljesítmény.
– A magabiztos dolgozó kényelmetlen tud lenni a vezetőknek.
– Ha kiállsz magadért, jönnek a háttérjátszmák.
Ismeritek azt a pillanatot, amikor a műszakvezető megáll a hátad mögött, és a stopper ketyeg? Amikor a táblázaton pirosodik a szám, és hirtelen kiderül: a tegnapi maximum mára már az elvárt minimum.
A gyárban a „Norma” egy láthatatlan korbács. Nem érdekli, ha fáj a csuklód. Nem érdekli, hogy éjszakás után jöttél vissza. Nem érdekli, hogy a gép negyedszer akad el. Csak a darabszám számít.
A statisztika nem lát embert. Csak egységet.
És a legkeserűbb? Ha túlteljesíted, nem köszönet jár. Hanem magasabb léc. Mert ami egyszer ment, az innentől kötelező.
Pedig te nem egy alkatrész vagy a soron. Nem egy szám a táblázatban. Az egészséged és a méltóságod nem lehet alku tárgya egyetlen mutató kedvéért sem.
Rengeteg munkahely nem csak azért rossz, mert alulfizetett. Persze ez is hatalmas probléma. De sok helyen a valódi gond a légkör: a rossz csapat, a mérgező kollégák, a folyamatos feszültség.
És szerintem ennek az oka nagyon egyszerű: nincs valódi vezetés.
Lehetnek kinevezett főnökök, beosztások, titulusok – de attól még valaki nem lesz vezető.
A vezető ott kezdődik, ahol van tartás.
Ahol van emberismeret.
Ahol valaki képes felelős döntéseket hozni.
Ahol nem menekülnek el a konfliktusok elől, hanem beleállnak, ha szükséges.
Azt látom, hogy sok helyen ez teljesen hiányzik. Így aztán kialakulnak a klikkek, a manipulációk, a hangulatemberek, és végül néhány problémás ember határozza meg az egész munkahely légkörét.
Pedig ennek nem kellene így lennie.
Ha egy vezető figyelné az embereket, látná az összefüggéseket, időben határokat húzna, és minden viselkedésnek következménye lenne, akkor a legtöbb munkahelyen igenis rendet lehetne teremteni.
De amikor valaki nem ismeri az embereit, nem mer dönteni, vagy könnyen befolyásolható, akkor hiába a pozíció – vezetés nincs.
És ilyenkor történik az, amit rengetegen ismernek:
nem elég az alacsony fizetés, még a légkör is mérgező lesz.
És az ember néha tényleg felteszi a kérdést:
kinek az érdeke, hogy ennyi munkahelyen ekkora káosz legyen?
A gyárban a „Norma” egy láthatatlan korbács. Nem érdekli, ha fáj a csuklód. Nem érdekli, hogy éjszakás után jöttél vissza. Nem érdekli, hogy a gép negyedszer akad el. Csak a darabszám számít.
A statisztika nem lát embert. Csak egységet.
És a legkeserűbb? Ha túlteljesíted, nem köszönet jár. Hanem magasabb léc. Mert ami egyszer ment, az innentől kötelező.
Pedig te nem egy alkatrész vagy a soron. Nem egy szám a táblázatban. Az egészséged és a méltóságod nem lehet alku tárgya egyetlen mutató kedvéért sem.
Rengeteg munkahely nem csak azért rossz, mert alulfizetett. Persze ez is hatalmas probléma. De sok helyen a valódi gond a légkör: a rossz csapat, a mérgező kollégák, a folyamatos feszültség.
És szerintem ennek az oka nagyon egyszerű: nincs valódi vezetés.
Lehetnek kinevezett főnökök, beosztások, titulusok – de attól még valaki nem lesz vezető.
A vezető ott kezdődik, ahol van tartás.
Ahol van emberismeret.
Ahol valaki képes felelős döntéseket hozni.
Ahol nem menekülnek el a konfliktusok elől, hanem beleállnak, ha szükséges.
Azt látom, hogy sok helyen ez teljesen hiányzik. Így aztán kialakulnak a klikkek, a manipulációk, a hangulatemberek, és végül néhány problémás ember határozza meg az egész munkahely légkörét.
Pedig ennek nem kellene így lennie.
Ha egy vezető figyelné az embereket, látná az összefüggéseket, időben határokat húzna, és minden viselkedésnek következménye lenne, akkor a legtöbb munkahelyen igenis rendet lehetne teremteni.
De amikor valaki nem ismeri az embereit, nem mer dönteni, vagy könnyen befolyásolható, akkor hiába a pozíció – vezetés nincs.
És ilyenkor történik az, amit rengetegen ismernek:
nem elég az alacsony fizetés, még a légkör is mérgező lesz.
És az ember néha tényleg felteszi a kérdést:
kinek az érdeke, hogy ennyi munkahelyen ekkora káosz legyen?
by Andyca
Üzenetben kaptuk:
Már rég rossz
„Ahol a főnök fél a nagyszájú munkásoktól és a hamisokat emeli piedesztálra, ott a gonosz kolléga alpári szavai nemcsak visszhangoznak a folyosókon, de tíz társa is mellé áll, haragudva az igazra, mert a nagyszájú stílus diktálja nekik a reakciót. Mindig könnyebb számukra egy jó embert bántani, mint szembenézni saját gyengeségeikkel vagy hibáikkal. Az igazságot megalázzák, a tisztességtelenséget a szőnyeg alá söpörik, de ettől a gonoszok nem lesznek többek, és az alpári megalázás sem növeli hatalmukat. Az igaz ember magányosan áll a hazugság uralma ellen, mert a főnőkre nem számíthat, de belső tartása a menedék, és tudja: az értéket nem a tömeg tapsa, hanem a saját becsület és erény határozza meg. A hamisok látszólagos győzelme mellett is az igazság csendben él, erős, és végső soron sosem tűnik el.”
Üzenetben kaptuk:
Már rég rossz
„Ahol a főnök fél a nagyszájú munkásoktól és a hamisokat emeli piedesztálra, ott a gonosz kolléga alpári szavai nemcsak visszhangoznak a folyosókon, de tíz társa is mellé áll, haragudva az igazra, mert a nagyszájú stílus diktálja nekik a reakciót. Mindig könnyebb számukra egy jó embert bántani, mint szembenézni saját gyengeségeikkel vagy hibáikkal. Az igazságot megalázzák, a tisztességtelenséget a szőnyeg alá söpörik, de ettől a gonoszok nem lesznek többek, és az alpári megalázás sem növeli hatalmukat. Az igaz ember magányosan áll a hazugság uralma ellen, mert a főnőkre nem számíthat, de belső tartása a menedék, és tudja: az értéket nem a tömeg tapsa, hanem a saját becsület és erény határozza meg. A hamisok látszólagos győzelme mellett is az igazság csendben él, erős, és végső soron sosem tűnik el.”
MunkahelyiMesék:
AMIKOR A MUNKAHELY NEM CSAK FÁRASZT – HANEM LELKILEG IS TÖNKRETESZ
Mi az a mobbing, és miért kell komolyan venni?
A „mobbing” kifejezést egyre gyakrabban hallani, de sokan még mindig nem tudják pontosan mit jelent. A szó a munkahelyi pszichológiából származik, és azt a helyzetet írja le, amikor valakit tartósan, ismétlődően ér lelki nyomás vagy megalázó bánásmód a munkahelyén.
Fontos: a mobbing nem egy egyszeri vita vagy konfliktus. Nem arról van szó, hogy a főnök rád szól egy hiba miatt. A mobbing egy folyamat, amely során valakit hosszabb időn keresztül próbálnak leértékelni, háttérbe szorítani vagy kiszorítani a munkahelyéről.
Külföldi munkahelyi kutatások szerint a tartós munkahelyi zaklatás komoly hatással lehet az ember mentális és fizikai állapotára is. A folyamatos stressz kimerültséghez, alvászavarhoz, szorongáshoz és hosszú távon akár egészségügyi problémákhoz is vezethet.
⸻
Hogyan ismerhető fel a mobbing?
A mobbing sokszor nem látványos, hanem apró, ismétlődő helyzetekből áll össze.
Gyakori jelek lehetnek:
• rendszeres kritika vagy megalázás mások előtt
• kizárás a közösségből vagy információkból
• pletykák terjesztése, a hírnév rombolása
• szándékosan nehéz vagy értelmetlen feladatok adása
• folyamatos negatív megjegyzések a munkára vagy a személyre
• a dolgozó hitelességének aláásása
• olyan légkör kialakítása, amelyben az illető folyamatos nyomás alatt van
A cél sok esetben nem kimondott, de a folyamat végére a dolgozó gyakran úgy érzi, hogy már nem szívesen marad a munkahelyén.
⸻
Ki lehet érintett?
A nemzetközi tapasztalatok szerint bárki kerülhet ilyen helyzetbe. Nem feltétlen a gyenge teljesítmény az ok. Gyakran épp a lelkiismeretes, tapasztalt vagy önálló véleménnyel rendelkező munkavállalók válnak célponttá.
Sok esetben szervezeti problémák állnak a háttérben:
rossz kommunikáció,
túlterheltség,
vezetői konfliktusok,
vagy bizonytalan munkahelyi környezet.
⸻
Mit javasolnak szakértők?
A külföldi szakmai cikkek szerint az egyik legfontosabb lépés a helyzet felismerése.
Ha valaki tartósan úgy érzi, hogy rendszeresen negatív bánásmódban részesül, érdemes:
• feljegyezni a konkrét eseményeket
• megfigyelni, hogy ismétlődő mintáról van-e szó
• szükség esetén segítséget kérni
• nem figyelmen kívül hagyni a saját mentális állapotát
A munkahely természetes velejárója lehet a stressz, de a tartós megalázó bánásmód nem tekinthető normálisnak.
⸻
Fontos gondolat:
A munkavállaló a tudását, az idejét és a munkáját adja a munkahelyének – nem az egészségét és nem az önbecsülését.
Egy egészséges munkahelyi környezetben lehetnek nézeteltérések, de a tisztelet alapvető.
⸻
Tapasztaltatok már hasonló helyzetet?
Szerintetek mennyire gyakori ma a munkahelyi lelki nyomás?
👇 írjátok meg tapasztalataitokat.....
#MunkahelyiMesek #Mobbing #Munkahely #MunkahelyiZaklatas #MelosElet #GyariElet #MagyarValosag
Andrea Tomics:
„Meg lehet élni ennyiből.” (Minimálbérből.)☀️🧙♀️
Mindig van valaki, aki ezt mondja.🤡
Politikus. Vállalkozó. Megmondóember.
Valaki, aki rég nem állt ott a pénztárnál úgy, hogy számolgatnia kellett, mit tesz vissza a polcra.
Én ilyenkor csak annyit mondok:
Élj belőle egy évig.
Ne egy hétig. Ne egy hónapig. Egy teljes évig.
Fizesd ki belőle a lakhatást, a rezsit, az élelmiszert, a gyógyszereket, a közlekedést, a gyerek költségeit és minden váratlan kiadást.
Aztán a hónap végén, amikor már a forintokat számolgatod, beszélgessünk arról, hogy „meg lehet-e élni” belőle.
Mert amit egyre több ember él, az nem élet. Hanem túlélés.
Dolgoznak. Korán kelnek. Helytállnak. És mégsem jutnak előrébb.
Vannak, akik két állásból élnek.
Vannak, akik háromból.
És ezt lassan természetesnek vesszük.
Sőt, néha még példaként is állítjuk őket:
„Milyen szorgalmas.”
„Milyen kemény.”
„Milyen ügyes.”
Közben meg az ember legfeljebb annyira ügyes, hogy nem dől össze körülötte minden hétfő reggel.
De álljunk meg egy pillanatra.
Mióta számít sikernek az, hogy valaki napi 14–16 órát dolgozik csak azért, hogy meg tudjon élni?
Mióta lett normális, hogy a másodállás fizeti a számlákat?
Hogy a családot alig látja valaki, mert állandóan dolgozik?
Ez nem siker.
Ez nem fejlődés.
Ez nem egy egészséges társadalom képe.
Közben pedig sok helyen még mindig ott tartunk, hogy emberek minimálbérre vannak bejelentve.
Vagy papíron részmunkaidősek, miközben teljes állásban dolgoznak.
Vagy a fizetésük egy része hivatalosan látszik, a többi nem.
Nem mindenhol. Nem mindenkinél.
De még mindig túl sok helyen.
És közben lassan hozzászokunk.
&
A.I. / Google:
A munkahelyi mobbing (pszichoterror) olyan szisztematikus, ismétlődő zaklatás és ellenséges viselkedés, amely egy vagy több kolléga részéről irányul egy kiválasztott munkavállaló ellen. A szakértői meghatározások szerint akkor beszélünk mobbingról, ha a bántalmazás legalább fél éven keresztül, heti rendszerességgel ismétlődik, és célja az áldozat ellehetetlenítése vagy elüldözése.A mobbing leggyakoribb formái:
Kommunikáció korlátozása: Elhallgattatás, folyamatos félbeszakítás, az információk szándékos visszatartása.Közösségi izoláció: Az áldozat levegőnek nézése, kiközösítése, szociális elszigetelése.Jó hírnév rombolása: Rosszindulatú pletykák terjesztése, gúnyolódás, nyilvános megalázás.Szakmai ellehetetlenítés: Értelmetlen feladatok kiosztása, túlterhelés vagy a feladatok teljes megvonása.Egészség veszélyeztetése: Fizikai fenyegetés, egészségtelen munkakörülmények kényszerítése.A zaklatás típusai az elkövető szerint
Mobbing: Kollégák, azonos szinten lévő munkatársak közötti zaklatás.
Bossing: Amikor a zaklató a közvetlen felettes vagy menedzser.Staffing: Amikor a beosztottak fognak össze a vezető ellen.Mit tehetsz, ha áldozattá váltál?
Vezess naplót: Írj le minden esetet dátummal, időponttal, tanúkkal és pontos részletekkel.Gyűjts bizonyítékokat: Mentsd el a bántó e-maileket, chat-üzeneteket és belső dokumentumokat.
Jejezd ki a határaidat: Nyugodtan, de határozottan közöld a zaklatóval, hogy a viselkedése elfogadhatatlan.
Kérj belső segítséget: Fordulj a HR osztályhoz, az üzemi tanácshoz vagy egy magasabb szintű vezetőhöz.
Kérj külső támogatást: Keress fel egy pszichológust a mentális egészséged védelmében, vagy kérj jogi tanácsot munkajogásztól.További gyakorlati tanácsokért és a jogi lehetőségek feltérképezéséhez érdemes elolvasni a Profession.hu munkahelyi mobbing útmutatóját.Szeretnéd, hogy segísek egy Hivatalos panaszlevél megfogalmazásában a HR részére, vagy inkább a jogi lépések érdekelnek?
&
Andrea Tomics/Facebook
MI-tartalom:
Családias hangulat ,versenyképes fizetés💩🫣🙊🪚
MI-tartalom:
Családias hangulat ,versenyképes fizetés💩🫣🙊🪚
Olvastam egy cikket a toxikus munkahelyekről. Arról, hogy erről kevés szó esik, pedig érdemes lenne beszélni róla, mert mennyire kihat az életünkre és a pszichénkre. Lassan átalakulunk, és egy idő után már tényleg azt hisszük, hogy a változás lehetetlen. Beleragadunk, mint egy beteg kapcsolatba.
Szerintem is kevés szó esik erről. És szerintem a cikk írója is visszafogott számokat mondott, mert az én tapasztalataim alapján – legalábbis itt, Baranya megyében – szerintem minden harmadik ember, és akkor most még nagylelkű is vagyok, ilyen helyen dolgozik.
És nem a munkahely toxikus, gyerekek. Miért mindig a munkahelyet nevezzük toxikusnak? Úgy van felépítve a rendszer. Minimum tizenhat éve, de lehet, hogy már előtte is elkezdődött. Toxikus emberek kerülnek pozícióba. Toxikus emberek maradnak bent a csoportokban.
Hányan vagyunk úgy, hogy amikor meglátjuk az álláshirdetésben a „szuper csapat”, „családias hangulat”, „versenyképes fizetés” kifejezéseket, már pontosan tudjuk, miről van szó? Már tudjuk, hogy milyen „familybe” megyünk. Hogy borzasztó lesz. Hogy borzasztó lesz hozzájuk alkalmazkodni. Hogy a legnagyobb hobbijuk az lesz, hogy kibeszéljenek, áskálódjanak, árulkodjanak.
Nem baj, ha ezzel semmit sem érnek el, még a fizetésük sem lesz több. Ettől érzik jobban magukat, mert belül valami nincs rendben. Fejben, lelkileg. Pedig inkább pszichológushoz kellene járniuk.
A versenyképes fizetés pedig sokszor minimálbér körüli. Ha többet kapsz, akkor benyögik, hogy amúgy napi tíz-tizenkét órát kell dolgozni. Vagy csak négy órára leszel bejelentve. Esetleg felajánlják, hogy két-három órára jelentenek be, vagy alkalmi munkára, mert akkor többet tudnak kézbe adni. Akkor talán a 350 ezret is megkapod, ami szerintük hatalmas pénz.
Én vidéken ezt látom. Főleg a fizikai munkásoknál, de van több ismerősöm is, aki irodában dolgozik, vagy diplomás munkát végez, és ott is vannak problémák. Ők sincsenek túlfizetve, maradjunk ennyiben.
Kizsigerelik az embert, kihasználják, és ha jön egy olyan dolgozó, aki kérdéseket mer feltenni, tisztában van a jogaival, szeretné, hogy legyenek jogai – mert Magyarországon egy dolgozónak még mindig nincs túl sok, remélem, ez változni fog, és be is fogják tartatni –, akkor az ilyen embert nem szeretik.
Azt szeretik, aki dörgölőzik a rendszerhez és a rendszer által odatett főnökökhöz. Mert én őket nem vezetőknek nevezem. Vezetővel egész életemben egyetlen eggyel találkoztam, pedig rengeteg munkahelyem volt, és valószínűleg még lesz is.
És igen, ilyenkor én vagyok a problémás. Nem azért, mert én vagyok a probléma, hanem azért, mert látok is. Mert nehezen viselem el ezt az egészet, és nem akarok tönkremenni benne.
Csakhogy vidéken rohadt nehéz váltani. Azt sem tudja az ember, mibe nyúl bele legközelebb. Különleges végzettségem nincs, nem úgy alakult az életem, hogy diplomám legyen. Nem is voltam soha jó tanuló, és még ezer dologra foghatnám, de nem teszem.
Mert én úgy gondolom, hogy egyszerű munkásként is, bárki bármit dolgozik, megérdemli azt, hogy tisztességesen bánjanak vele, és tisztességes megélhetést, tisztességes fizetést biztosítsanak neki. Ugyanúgy, mint az Európai Unió többi országában, és lassan talán a világ nagy részén is.
Remélem, mi is felzárkózunk ehhez.
Hogy pedig a magyar emberek lelki világát mi fogja megváltoztatni, azt nem tudom. Szerintem ehhez még sok évtized kell.
Nézzétek csak meg a kommenteket egy-egy cikk alatt. Akár arról szól, hogy valaki bántalmazta a feleségét, meghalt valaki, vagy egy politikai oldal bejegyzése alatt. Milyen undorító, gyűlölködő kommenteket képesek írni az emberek. Vagy ha megerőszakoltak valakit. Vagy csak nem tetszik nekik egy nő vagy egy férfi kinézete, életformája. Olyan gusztustalan, aljas dolgokat írnak oda, hogy az embernek felfordul a gyomra. Még egy gyilkosságból is képesek viccet csinálni. Ez egyszerűen szánalmas.
És nagyon sok ilyen ember van sajnos. Nyilván az interneten jobban látszik, az utcán nem ismered fel őket azonnal. De amikor elmész egy munkahelyre dolgozni, akkor már igen.
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
https://www.hafinanz.hu/l/a-toxikus-munkahely-rejtett-ara-amit-a-penztarcad-is-megerez/
A világ nem a kedves embereket jutalmazza.
Ha ez nem így lenne, egészen más emberek ülnének a hatalom csúcsán.
Ha körbenézünk, az emberi közösségek hierarchiákra épülnek. Mindig vannak, akik irányítanak, nagyobb befolyással rendelkeznek, és több erőforráshoz jutnak.
A vezetéskutatás régóta megkülönbözteti a státusz megszerzésének két útját.
Az egyik a presztízs. Amikor valakit a tudása, a kompetenciája vagy a teljesítménye miatt követnek.
A másik a dominancia. Amikor valaki erővel, félelemkeltéssel vagy manipulációval jut előre.
Szeretjük azt hinni, hogy a modern világban már csak a presztízs számít. Pedig a hatalom megszerzésének logikája sokkal kevésbé változott, mint szeretnénk hinni. Az eszközei változtak. A dominancia a figyelem, a láthatóság és a narratívák feletti kontrollban jelenik meg.
A pszichológia évtizedek óta vizsgálja az úgynevezett Dark Triad személyiségvonásokat: a nárcizmust, a machiavellizmust és a pszichopátiát.
Az ilyen személyiségjegyekkel rendelkező emberek nem jobb vezetők, de bizonyos helyzetekben könnyebben juthatnak vezető pozícióba. Miért?
Mert kevésbé éreznek bűntudatot. Magabiztosabbak. Jobban vállalják a konfliktust. Könnyebben manipulálnak. Kevésbé bénítja meg őket az együttérzés, amikor a saját érdekeiket kell érvényesíteniük.
JELEK HOGY VALAKIT FENTRŐL VÉDENEK!
• Ugyanazt a hibát csinálja újra és újra, következmény nélkül.
• A szabály mindenkire vonatkozik, kivéve rá.
• A panaszok róla egyszerűen elhalnak.
• A vezetőség magyarázkodik helyette a megoldás helyett.
• Minden hibája csak "félreértés".
• Ha szólsz miatta, te vagy a negatív, te csinálod a drámát.
• Rá más mérce vonatkozik, mint a többiekre.
• A felelősség mindig megáll előtte.
• A jó munkaerő elmegy, ő meg marad.
MunkahelyiMesék:
A MIKROMENEDZSMENT 10 JELE!
A MIKROMENEDZSMENT 10 JELE!
1. Bizalom hiánya
2. Folyamatos figyelés
3. Képtelen delegálni a feladatokat
4. Gyakori számonkérés, update-ek
5. Túlzott kontroll az apróságok felett
6. Aláássa a dolgozó önbizalmát és fejlődését
7. Félelmetes vagy stresszes környezetet teremt
8. A részletekre fókuszál a nagy kép helyett
9. Elveszi a kedvet az önálló döntéstől
10. Elvárja, hogy mindenki csak az ő módszere szerint dolgozzon
Üzenetben kaptuk:
Lássuk tisztán a valóságot, mert ami a mai munkaerőpiacon folyik, az már mindennek a teteje!
Elképesztő és végtelenül elkeserítő, hogy mivé lett ez a mai világ. Ott tartunk, hogy a legalapvetőbb emberi dolgokért – mint a munka, a megélhetés és a tisztelet – úgy kell harcolni vagy könyörögni, mintha valami luxust kérne az ember.
A csapból is a gazdasági sikerek meg a munkaerőhiány folyik, tele van az internet csillogó hirdetésekkel, „azonnali kezdéssel” reklámozott pozíciókkal. De ez az egész csak egy hatalmas, képmutató lufi. A valóság az, hogy ha ma tisztességesen, becsületesen próbálsz boldogulni, a rendszer egyszerűen láthatatlanná tesz és átgázol rajtad.
A legfelháborítóbb az egészben, hogy ez a probléma ma már teljesen független a kortól és a nemtől. A rendszer nem válogat, egyformán darál be mindenkit:
* Ha fiatal nő vagy, azért nem kellesz, mert „úgyis elmész szülni”.
* Ha családos férfi vagy, azért vagy gyanús, mert „biztos túl magasak a bérigényeid”.
* Ha huszonéves pályakezdő vagy, az a baj, hogy „nincs 5 év releváns tapasztalatod”.
* Ha pedig elmúltál 40 vagy 50 éves, hiába van meg a tudásod és a lojalitásod, egy tollvonással húznak ki a listáról, mondván: „túl képzett vagy”, vagy egyszerűen túl öreg a modern és pörgős csapathoz.
Mindegy, hogy férfi vagy-e vagy nő, mindegy a végzettséged. Ugyanabba a rideg, zárt és érzéketlen falba ütközik ma mindenki.
És ha végre eljutsz egy interjúra, vagy nagy nehezen kapsz egy ajánlatot, jön a következő pofon: a megalázó bérek. Egyszerűen vérlázító, hogy a mai árak, a rezsi és a megélhetési költségek mellett a cégek milyen pofátlanul alacsony összegeket képesek felajánlani. Olyan fizetéseket, amikből ma már egy normális albérletet vagy bevásárlást is alig lehet kigazdálkodni. Minimális pénzért várnak el maximális lojalitást, túlórákat és több embernyi munkát. Viccet csinálnak a megélhetésből.
Eljutsz arra a pontra, amikor a túlélésért már elengedsz minden álmodat és vágyadat. Félreteszed a büszkeséged, a szakmádat, a diplomáidat vagy a több évtizedes tapasztalatodat. Ott tartasz, hogy felemelt fejjel azt mondod: jó, szinte BÁRMÍT elvállalok. Nem számít a beosztás, nem számít a presztízs, csak dolgozhassak, csak el tudjam tartani magam vagy a családomat, és fizetni tudjam a számlákat.
És tudod, mi a legszörnyűbb? Hogy még így is a nagy SEMMI jön vissza. Még a legalapvetőbb munkákra sem kellesz, vagy ami még gyakoribb: arra sem méltatnak, hogy válaszoljanak.
Ez a mai digitális világ végtelenül rideggé és embertelenné vált. Robotoknak, algoritmusoknak és személytelen HR-es rendszereknek küldözgetjük az életünket, a cégek pedig arra sem képesek, hogy egyetlen gombnyomással annyit visszajelezzenek: „köszönjük, most nem téged választottunk”. Ez nemcsak udvariatlanság vagy időhiány. Ez a másik emberi lény és az ő ideje iránti tisztelet teljes hiánya.
A folyamatos, hetekig vagy hónapokig tartó bizonytalanságban élni a legrosszabb. Nem az elutasítás fáj a legjobban – az egy egyenes, tiszta dolog, amiből lehet továbblépni. Az fáj, hogy levegőnek néznek. Hogy vársz, reménykedsz, minden telefoncsörgésre összerezzensz, miközben az önbecsülésedet szépen lassan felemészti a rendszer. Úgy kelsz fel reggelente, hogy nem tudod, mit rontottál el, pedig te mindent megtennél.
Ideje lenne végre észrevenni a monitorok mögött, hogy a jelentkezők nem Excel-táblázatok adathalmazai, hanem hús-vér emberek. Olyan emberek, akik élni, dolgozni és bizonyítani akarnak. Elég volt ebből a látszatvilágból, elég volt a semmibe vevésből és az éhbérért dolgoztatásból!
Aki a valóságban most ugyanebben a kilátástalan és igazságtalan harcban áll: kérlek, ne hibáztasd magad. Nem veled van a baj, és nem a te képességeiddel. Ez a világ fordult ki teljesen önmagából. Tarts ki!
Üzenetben kaptuk:
Sokszor érzem úgy, hogy egyes munkahelyek már nem is munkahelyek, hanem modern kori rabszolgatartó intézmények.👀🪤🎭
Néha tényleg az az érzésem, hogy régen a rabszolgáknak több joguk volt, mint ma sok dolgozónak.
Sokat olvasom a Munkahelyi mesék csoportot, és megdöbbentő, hogy mennyien ugyanazokat a dolgokat élik át.😔 Nem csak a fizikai dolgozók, de leginkább ők. Legyen szó bolti dolgozóról, szobalányról, takarítóról, konyhai kisegítőről, postásról vagy építőipari segédmunkásról – rengetegen érzik úgy, hogy a munkájuk nincs megbecsülve.
És nem csak az a baj, hogy sok helyen alulfizetik az embereket. Az is fáj, hogy sokszor embernek sem néznek. Úgy kezelnek, mintha bármikor lecserélhető lennél. Mintha semmit sem érne az a munka, amit nap mint nap elvégzel.
Sokan azt mondják: "Nincs különleges szakmád." De ettől még egy ember nem ér kevesebbet. Gondoljunk csak bele: mi történne, ha egyetlen hétre nem mennének dolgozni a postások, a takarítók, a szobalányok, a konyhai dolgozók, a boltok kétkezi munkásai vagy az építőipari segédmunkások? Napok alatt megbénulna az ország. Akkor talán mindenki látná, mennyire fontos az a munka, amit ma sokan természetesnek vesznek.
A legnagyobb probléma szerintem az, hogy a dolgozóknak papíron vannak jogaik, a valóságban viszont sokszor alig van valódi védelmük. Több külföldön dolgozó ismerősömtől is azt hallom, hogy ott nemcsak léteznek a szabályok, hanem be is tartatják őket. Ha igazad van, nagyobb eséllyel meg is védenek. Itthon sokan úgy érzik, magukra vannak hagyva.
Mégis ad egy kis reményt, hogy egyre többen emelik fel a hangjukat. Sokan mondják, hogy a panaszkodás nem elég. Valóban, önmagában nem elég. De ha senki nem beszél a problémákról, akkor biztosan nem is fog semmi változni. Szót kell emelni, össze kell fogni, és ki kell állni egymásért.
Tudom, hogy ez nem könnyű. Én is olyan munkahelyen dolgozom, ahol az emberek nem igazán tartanak össze. Ez az egyik legnagyobb gond Magyarországon. Mégis, amikor olvasom mások történeteit, látom, hogy rengetegen ugyanazokat a nehézségeket élik meg. Talán egyszer ebből valódi összefogás is születik.
Gyerekkoromban még azt láttam, hogy egy becsületes, kétkezi dolgozót megbecsültek. Édesanyám is betanított munkás volt, mégis tisztelték a munkáját. Nem a papírok számítottak elsősorban, hanem a szorgalom, a hozzáállás és az, hogy milyen ember vagy. Sok helyen külföldön ma is inkább azt nézik, mire vagy képes, nem csak azt, milyen végzettség van a kezedben.
Hiszem, hogy a kétkezi munka nem szégyen. Szégyen az, amikor azokkal bánnak méltatlanul, akik nélkül megállna az élet. Remélem, egyszer újra eljutunk oda, hogy minden dolgozót megbecsülnek – nem csak szóban, hanem fizetésben, emberi bánásmódban és valódi tiszteletben is. De ezért nekünk is tennünk kell, mert változás csak akkor lesz, ha nem hallgatunk tovább.
Sokat olvasom a Munkahelyi mesék csoportot, és megdöbbentő, hogy mennyien ugyanazokat a dolgokat élik át.😔 Nem csak a fizikai dolgozók, de leginkább ők. Legyen szó bolti dolgozóról, szobalányról, takarítóról, konyhai kisegítőről, postásról vagy építőipari segédmunkásról – rengetegen érzik úgy, hogy a munkájuk nincs megbecsülve.
És nem csak az a baj, hogy sok helyen alulfizetik az embereket. Az is fáj, hogy sokszor embernek sem néznek. Úgy kezelnek, mintha bármikor lecserélhető lennél. Mintha semmit sem érne az a munka, amit nap mint nap elvégzel.
Sokan azt mondják: "Nincs különleges szakmád." De ettől még egy ember nem ér kevesebbet. Gondoljunk csak bele: mi történne, ha egyetlen hétre nem mennének dolgozni a postások, a takarítók, a szobalányok, a konyhai dolgozók, a boltok kétkezi munkásai vagy az építőipari segédmunkások? Napok alatt megbénulna az ország. Akkor talán mindenki látná, mennyire fontos az a munka, amit ma sokan természetesnek vesznek.
A legnagyobb probléma szerintem az, hogy a dolgozóknak papíron vannak jogaik, a valóságban viszont sokszor alig van valódi védelmük. Több külföldön dolgozó ismerősömtől is azt hallom, hogy ott nemcsak léteznek a szabályok, hanem be is tartatják őket. Ha igazad van, nagyobb eséllyel meg is védenek. Itthon sokan úgy érzik, magukra vannak hagyva.
Mégis ad egy kis reményt, hogy egyre többen emelik fel a hangjukat. Sokan mondják, hogy a panaszkodás nem elég. Valóban, önmagában nem elég. De ha senki nem beszél a problémákról, akkor biztosan nem is fog semmi változni. Szót kell emelni, össze kell fogni, és ki kell állni egymásért.
Tudom, hogy ez nem könnyű. Én is olyan munkahelyen dolgozom, ahol az emberek nem igazán tartanak össze. Ez az egyik legnagyobb gond Magyarországon. Mégis, amikor olvasom mások történeteit, látom, hogy rengetegen ugyanazokat a nehézségeket élik meg. Talán egyszer ebből valódi összefogás is születik.
Gyerekkoromban még azt láttam, hogy egy becsületes, kétkezi dolgozót megbecsültek. Édesanyám is betanított munkás volt, mégis tisztelték a munkáját. Nem a papírok számítottak elsősorban, hanem a szorgalom, a hozzáállás és az, hogy milyen ember vagy. Sok helyen külföldön ma is inkább azt nézik, mire vagy képes, nem csak azt, milyen végzettség van a kezedben.
Hiszem, hogy a kétkezi munka nem szégyen. Szégyen az, amikor azokkal bánnak méltatlanul, akik nélkül megállna az élet. Remélem, egyszer újra eljutunk oda, hogy minden dolgozót megbecsülnek – nem csak szóban, hanem fizetésben, emberi bánásmódban és valódi tiszteletben is. De ezért nekünk is tennünk kell, mert változás csak akkor lesz, ha nem hallgatunk tovább.
....................
