2016. május 1., vasárnap

A Kárpát-medence a világ tudásközpontja.

A Kárpát-medence a világ tudásközpontja.

 (Első és második rész!) 

Grandpierre Atilla

 

 

A történelem az emberiség életét megvilágító erő:
Az ember nem élhet anélkül emberi életet, hogy tudná, mi az ember a Mindenségben, anékül, hogy ismerné saját életének, eszmélésének történetét. Az ember lényege, hogy öntudattal bír, tehát attól ember az ember, hogy tudja, hogy mi történt vele élete során. Ha nem tudhatja, az nemcsak olyan, mintha megvakítanák, hanem olyan, mintha elvennék az öntudatát, s ekkor az ember kiszolgáltatott, tehetetlen lénnyé süllyed. Az ember természettől fogva öntudattal bíró lény, és az emberiség öntudata a történelem. A történelem az emberiség életének nemcsak tényszerű, adatszerű ismerete, hanem lényegi, az emberiség gyakorlati életének irányítására alkalmas ismerete. A történelem éppen ezért életfontosságú feladattal bír: ez a feladat az emberiség életének észben tartása, emlékezete, eszmélésének életrajza, az élet irányítására alkalmas tudás, az élet irányítópultja. Ha a történelmet nem ismerjük, akkor nem kapunk lehetőséget arra, hogy életünket az emberiség életének tükrében irányíthassuk. A történelem az emberiség emberként megmaradásának életfeltétele. A történelem az életünk, az elménk, nem hagyhatjuk kicsavarni a kezünkből!
A történelem mesterségesen szűk keretek közé terelése csőlátásra vezet. A történelem meghamisítása emberiségellenes cselekmény. A történelem maga az amberiség életének lényege, ezért és csakis és ezért lehet az élet tanítómestere – mert a valóban létező életet kell felfedezni, mert a valóban megtörtént eseményekből lehet tanulni. „Az embernek ámítás nélkül szembe kell néznie a rosszal, különben nem tudja, mi a valóság, és hogyan győzze le a rosszat” – írta George Bernard Shaw. Hozzátehetjük: az embernek meg kell szabadulnia minden ámítástól, hogy felfedezze az ámítás által elrejteni, eltakarni kívánt jót, vagyis képes legyen felfedezni az élet eredeti, igazi rendeltetését, ami az élet győzelme a halál felett, vagyis a jó győzelme a rossz felett.
Látnunk kell a történelem eredeti értelmét, hivatását, mert enélkül védtelenek vagyunk, enélkül az ámítás a védtelen, öntudatlan elmét támadja. A történelem pedig csakis az élet eredeti, vagyis Természet szerinti rendeltetésének, hivatásának fényében értékelhető a valóságnak megfelelően. Az élet eredeti, teljes, kozmikus fényekben ragyogó igazságának feltárása és érvényesítése minden történelem kiinduló alapja és végső célja. Ezt a kozmikus törvényt nevezhetjük röviden az élet igazságtörvényének, még rövidebben az élet igazságának. Ha a történelemírás figyelmen kívül hagyja az élet kozmikus igazságát, az élet igazságának kozmikus érvényét, egyáltalán, az igazság egyetemes érvényét, akkor megindulhat az egyetemes igazság felszabdalása, felbomlása, az önkényes, szűk látókörű féligazságok gyártása, de a szűk látókörű és a félrevezetésre irányuló „történelem” már nem a történelemíráshoz és nem a tudományhoz tartozik. A tudomány attól tudomány, hogy egyéni- és csoportérdekeken felülemelkedő, egyetemes igazságot érvényesít. Ezt az igazságot még a modern történetírásnak is kötelező érvénnyel kell figyelembe vennie. És mivel többezer éve, legalábbis az ókori Római Birodalom késői szakaszától, az i. sz. 3.-4. századtól kezdve (lásd Grandpierre K. Endre-Grandpierre Atilla: Atilla és a hunok. A szkíta-hun-magyar folytonosság. 2006, NapKút Kiadó) a történetírásban a hatalmi elvárások kiszolgálása kerekedett felül, ezért az emberiségnek ki kell vívnia, hogy a történelem újra az emberiség életét megvilágító, éltető erővé változzon. A történelem meghasonlását fejezi ki a hivatalos, és nem-hivatalos történelemírás kettéválása, a hatalmi elvárásokat kiszolgáló hivatalos, és azoktól függetlenné válásra törekvő nem-hivatalos történelemírás megjelenése. A hatalom érdeke, hogy e kétfajta történelemírás között ne legyen párbeszéd. Az emberiség elemi érdeke, hogy a saját élete feletti tájékozódást, az ember eredeti lényegének megfelelő önirányítás képességét visszaszerezze. Az emberiség nem heverhet örökké vakon, öntudatlanul és tehetetlenül, nem adhatja fel saját elméjét, életét, történelmét, nem válhat önként és dalolva a szűk egyéni- és csoportérdekek érvényesítésének áldozatává.
Ez az alapigazság annyira húsbavágó, mélyen izzó igazság, hogy ezt ezek az érdekcsoportok is felismerték, és évezredek óta nagy erőfeszítéseket fordítanak annak érdekében, hogy átalakítsák, meghamisítsák az őstörténelemről akotott képünket, mégpedig vélt érdekeiknek megfelelőbbnek tűnően. Ennek érdekében kétezer év óta kitartó munkát végeznek, amelynek hatása már a magánéletünket is alapvetően érinti és meghamisítja, az elidegenedés önmagunktól és egymástól, nemzetünktől, hazánktól, az emberiségtől és a Természettől világjelenséggé vált, és modern korunkban a magatartászavarok terjedése az atomháborúnál is nagyobb fenyegetést jelent.
S ha a történelemhamisítás iparszerűvé válva életünket, elménket, történelmünket igyekszik az emberiség ellenére kifordítani eredeti, természeti lényegéből, akkor szinte elölről kell kezdenünk a történelem vizsgálatát. Történelmi tudatunkat meg kell tisztítsuk a valótlanságoktól, a félrevezetések rendszerétől, a csőlátástól, s ezáltal az emberiséget újra életképes, a kozmikus, valóságos életnek megfelelő történelemalakításra képes, önirányításra alkalmas erővé kell tennünk. A valódi történelem távlatot is ad, amelyben kihullnak a lényegtelen, mellékes szereplők, és kiemelődnek a történelmet jelentősen alakító tényezők. Az emberiség számára az a lényeges, ami élete során, azaz történelmében valóban jelentős szerepet játszott. A történelem ismerete a szűk érdekekkel szemben a hosszú távon jelentős, életbevágó történelem-alakító erőket állítja figyelmünk középpontjába. És az emberi történelem legalapvetőbb, leglényegesebb tényezői az emberréválással függenek össze. Az emberiség történelmének legalapvetőbb tényezői a Világegyetem, az élet a maga kozmikus összefüggéseiben, az emberi öntudat a maga kozmikus összefüggéseiben, és a Kárpát-medence, az emberi öntudat megjelenésének színtere, az emberi öntudat kibontakozásához szükséges feltételek természetadta együttese.

A Kárpát-medence a világtörténelem kulcsa:
A világtörténelem, az emberiség életének egyik leglényegesebb, ténylegesen sorsformáló tényezője a Kárpát-medence. Erre a sokak számára ma még megdöbbentő, és ugyanakkor az emberiség, a magyarság számára létfontosságú tényre a történelem sok évtizedes vizsgálata alapján jutottunk, elsősorban Grandpierre K. Endre munkássága alapján. A Hérodotosznál feljegyzett szkíta-magyar eredetmonda Grandpierre K. Endre elemzésének fényében arról számol be, hogy az emberiség első őskirálya az akkor még néptelen földön Hargita őskirály volt. Számtalan egyéb őskrónika és ókori történelmi forrás írja meg, hogy az emberiség legősibb és legnagyobb lélekszámú népe – ógörög nevén – a szkíta, kínai nevén a hun, közép-ázsiai nevén a szaka, huna, méd, saját belső népnevén pedig a székely, magyar nép volt. Grandpierre K. Endre (1979, 1990, 1996, 2006) munkáinak nyomán ma már jóformán köztudott, hogy a magyarság őshonos a Kárpát-medencében. Ez pedig azt jelenti, hogy évmilliós múltra tekinthet vissza. Ez pedig messze túlmutat a hivatalos történetírás mai, szűklátókörű, 3-5000 éves távlatain.
A Kárpát-medence történelme elválaszthatatlanul összefügg a magyarság sorsával. A magyarság nem érthető meg a Kárpát-medence történetének és mibenlétének megértése nélkül. A Kárpát-medence mibenlétének megvilágítása nem lehetséges másként, mint a magyarság teljes történetének fényében. Ehhez pedig jól megalapozott magyar őstörténelemre van szükségünk. De hogyan alapozható meg a magyar őstörténelem?
Az emberiség történelme mindenekelőtt az emberi tudás történelme. Amit az emberiség hozzátett a készen kapott adottságokhoz, az az emberi értelemből ered, az az értelmes tevékenység következménye, az az elsajátított tudás következménye. Tudás nélkül az emberiség nem maradhatott volna fenn, nem is jöhetett volna létre, mert a tudástól ember az ember. Ha a marxizmus tételének megfelelően a munkától vált volna emberré az ember, akkor a munkagépek, futószalagok, gyárak embernek számítanának, hiszen kétségtelenül sok munkát végeznek. A magyarság őstörténelmének megalapozásakor tehát nem a hivatalos történelem-írás mesterségesen leszűkített távlataihoz (még az emberréválás korát is gyakran leszűkítik 30 000, 50 000, 100 000, 200 000 évre), hanem az emberi tudás legalábbis több évmilliós eredetéhez kell visszanyúlnunk.
Közismert a vicc, amiben a részeg ember keresi a lakáskulcsát egy hideg téli éjszakán az utcai lámpa alatt. Arra megy egy ember, és kérdezi:
– Mit csinálsz itt, jóember?
– Keresem a lakáskulcsomat! – válaszolja a részeg ember.
– És itt ejtetted le, a lámpa alatt? – kérdi a járókelő.
– Nem, hanem ott, a kapu alatt!
– Hát akkor miért itt keresed?
– Mert itt van világos! – feleli a részeg.
Ehhez hasonló a hivatalos hozzáállás az őstörténelem, saját eszmélésünk mibenlétének megértéséhez: nem ott keresi a megoldást, ahol található, vagyis az emberré váláskor, hanem ott, ahol – megalapozatlan és bizonyítatlan, sőt tudományosan meg sem vizsgált feltevése, önkényes beállítása szerint – világos van, vagyis a (történelmi léptékben mért) közelmúltban, néhány ezer éves távlatokban. Ennek a történelmi léptékkel mért közelmúltnak a történelmét nevezik manapság történelemnek, mesterségesen szűk távlatokra korlátozva a történelem szemléletét. Azonban ez a kiinduló feltevés többszörösen hibás. Először is, a történelem tudományának épületét nem lehet a 20. emelettől kezdve felépíteni. A történelem alapja, a hivatalos történetírókon kívülálló okok miatt, az őstörténelem. Ráadásul, sajnos, az elmúlt 3-5 000 év történelme távolról sem nevezhető világosnak, sőt, inkább ellenkezőleg. A történelem nem az írásos dokumentumokkal kezdődött, és nem 3 000- 5000 éve ír az emberiség. Nem lehet figyelmen kvül hagyni a népi emlékezetet, a szájhagyományt, a népművészetet, az őstudást, és magát az emberi megismerőképességet, a logikát, minden tudományos gondolkodás alapját. A logika pedig képes minden valóban lényeges kérdés megoldására. Ezért semmiképpen sem alapozhatjuk az történelmet a ma hivatalos, mesterségesen leszűkített szemléletre, legalábbis akkor, ha valóban tudományt szeretnénk művelni, ha a történelmet egyetemes igazságot hordozó tudománnyá akarjuk tenni.

A magyar történelemírás rendkívüli tehertételei:
Világos, hogy ha a világtörténelem a fent bemutatott és hivatkozott érvek tükrében a Kárpát-medencében kezdődött, akkor a mai, világrontó erők s kiszolgálóik, a hivatalos történetírás szemléleti kereteibe belenyugvó, a külső elvárások által foglyul ejtett szemléletű történészek az elvárásoknak megfelelően különös műgondot kell fordítsanak a magyarság, a Kárpát-medence ősnépe történelmének meghamisítására. A kiemelkedően jelentős szerepű Kárpát-medence történelmét csak egy kiemelkedő méretű hamisítás tudja eltakarni. A szokásos mértéket messze meghaladó mértékű hamisítás a Kárpát-medence történelmét illetően tehát már maga is jelzi, hogy a Kárpát-medence történelme kiemelkedő jelentőségű az emberiség számára. De így van-e ez valóban? Valóban kiemelkedő mértékű nyomás nehezedik a magyarságra, a magyar történelem meghamisítására? Ehhez először látnunk kell a viszonyítási alapot, a többi nép történelemírásának helyzetét.
Talán nincs manapság olyan nép a világon, amelyik saját történelmét vagy a világtörténelmet a valójában elsődleges alap, az emberré válás korában rejlő alapvető kérdések megvilágítására építené. Tény, hogy a legtöbb mai nép hivatalos vezetése szembefordult a Természettel. Az elsődleges alap hiányában viszont a történelemírás másodlagos támaszokra szorul. Ilyen másodlagos támaszok a fennmaradt krónikák, a korabeli és későbbi történelmi kordokumentumok, valamint a történelem társtudományai (nyelvészet, régészet, embertan, genetika, néprajz, vallástörténet, zenetörténet, jogtörténet). És bár a legtöbb európai nép eredeti őstörténetét kétségbe vonták az elmúlt századok során, így például a franciák trójai származását, vagy a gótok szkíta-magyar eredetét, mégis a legtöbb nép nagy becsben tartja őskrónikáit, középkori gesztáit, megbecsüli őket.
A magyar történelemírás azonban, a többi néptől eltérő mértékben, úgy látszik, rendkívüli tehertételektől szenved. Amíg például az angol történelem középkori krónikáit, gesztáit legalábbis koruk viszonyait alapvetően hűen tükröző, megbecsült kordokumentumként a legtekintélyesebb tudományos kiadók adták ki, például a „Gesta Normannorum Ducum” az Oxford University Press-nél jelent meg, addig a magyar történelem alapvető krónikáit nem tudományos, hanem szépirodalmi kiadókkal adatták ki. Micsoda ellentmondás! Amíg arra hivatkozva vágják le az (írott) történelemről az „őstörténelmet”, hogy arról, úgymond, nem maradtak fenn írásos dokumentumok, addig a magyar történelemről fennmaradt, illetve, pntosabban, a betiltottságból, a süllyesztőből csodamód mégis felbukkant írásos kordokumentumokat viszont egyszerűen a képzelet szüleményének, fikciónak nevezik (lásd például Kézai Simon; László Veszprémy, Frank Schaer, Jenő Szűcs, 1999, Gesta Hungarorum. Central European University Press, angolul). Anonymus és Kézai Simon annak idején betiltott krónikái, az 1200-as években történt megírásuk után többszáz évvel (1746-ban, illetve 1782-ben, lásd Grandpierre K. Endre-Grandpierre Atilla: Atilla és a hunok, 2006, 142. o.) mégiscsak felbukkanva, a Képes Krónikával együtt magyar nyelven „A magyar középkor irodalma” című mű alfejezeteként jelent meg, mégpedig a Szépirodalmi Könyvkiadómál, 1984-ben. A minden más ismert krónikánknál korábbi, Árpád előtti korból származó kordokumentum, a „Tarih-i-Üngürüsz” pedig többszáz éves hányattatás, betiltás után szintén szépirodalmi könyvkiadónál jelent meg (Magvető Könyvkiadó, 1982). A magyarság esetében tehát, úgymond, az őstörténelem azért kétséges, mert nincsenek róla dokumentumok, a középkori magyar történelmi írott források pedig, úgymond, azért, mert a többi nép hasonló krónikáival éles ellentétben nem a valóság, hanem (a bizonyítatlan vád szerint) a képzelet szüleményei. Ennek alapján a magyarság történelme teljes egészében bizonytalanul, a levegőben lebeg, tisztázatlanul. Talán épp ez a célja a hivatalos „történelemirás”-nak? Hiszen az is világos, hogy az elmúlt évszázadokban a hivatalos történelemírás a hatalmi érdekek kiszolgálójává süllyedt.

Hivatalos történészek – a történelem meghamisításának szakértői?
S ha mindez nem lenne elég annak érzékeltetésére, milyen különleges tehertételektől szenved a magyar történelemírás, akkor álljon itt néhány szemelvény ezen történelmi kútforrások szándékos meghamisításáról. Nemcsak arról van suzó, hogy a hivatalos történelemírás veszi a bátorságot ahhoz, hogy hiteltelenséggel vádolja meg például a 800 évvel ezelőtti magyar történelemírót, Anonymust, vagy a több, mint 1 100 évvel ezelőtt íródott őskrónika, a Tarih-i-Üngürüsz szerzőjét, ahhoz is veszi a bátorságot, hogy saját maga hamisítsa meg az eredeti szöveget, vagyis egyfajta tudományellenes cselekményt hajtson végre. Az áldozat: a magyar őskrónikák egész sora. Az áldozatot egyrészt hiteltelennek minősítik, másrészt orozva megcsonkítják! Tudományhoz méltatlan eljárás, hiszen a tudomány éppen attól tudomány, hogy egyetemes értékeket szolgál, nem pedig önkényes, egyéni- vagy csoportérdekeket! De lássuk a bizonyítékokat ezekre a hamisításokra!
Helyszűke miatt iit csak egy pár példát tudunk megemlíteni. De éppen eleget ahhoz, hogy lássuk, mi folyik a hivatalos történelemírás mögött.
1. Tudtak-e írni a magyarok Árpád bejövetele előtt? A Tarih-i-Üngürüsz eredeti kéziratában a krónika bevezető mondata így hangzik: „A regősök és a krónikások így írták meg” (Dr. Blaskovics József fordítása, kézirat, 3. o., lásd 1. kép.) Ez a mondat egyértelműen azt is jelenti, hogy a magyarságnak írástudó regösei és krónikásai voltak, és feljegyezték a magyarság történetét már Árpád előtt is. Ez a tény viszont nem illik bele az árpádi magyarságot barbárnak, műveletlennek beállító hatalmi történetírásba. S hogy mennyire nem illik bele a hivatalos képbe, azt jelzi, hogy ezt a mondatot – bizonyíthatóan hatalmi nyomásra, lásd Grandpierre Atilla: Grandpierre K. Endre emlékezete, Magyarságtudományi Füzetek, 9 szám, 2011 – a következőképpen hamisították meg: „Az évszázadok hírnökei és a hírek elmondói ilyenképpen adták elő.” A bizonyíték erre a hamisításra az eredmény, a hivatalos kiadásban szereplő változat, megtekinthető „A magyarok története. Tarih-i-Üngürüsz”, Magvető Könyvkiadó, Bp., (1982) 36. oldalán.
Nyilvánvaló: ha egy hídmérnök meghamisít egy adatot, azzal kockáztatja a híd biztonságát, és ezért felelősséggel tartozik. A mai magyar történetírásban, úgy tűnik, nem érvényesítik a tudományra egyetemesen kötelező normát, a valóság, a tények tiszteletét. S ha egy történelemírás önkényesen hamisítja meg a tényeket, akkor saját tudományterületét nem tiszteli tudóshoz elvárható módon.
2. Király volt-e Atilla, a hun? A magyargyűlölő, Atilla utáni évszázadban élt Jordanesnél Atilla a „királyok királya”. Az Encyclopedia Britannicában Atilla „király”. Kristó Gyula (Képes Krónika, jegyzetek) szerint viszont Atilla nem király, csakis kisebb rangú lehet, fejedelem. Indokot, érvet, alátámasztást Kristó Gyula elmulaszt megadni. Pedig minden állítás csakis annyit ér a tudományban, amennyit bizonyítani tud. A történelemtudomány azonban a korabeli forrásokat nagyobb becsben tartja, mint a későbbieket. S ha ezt elfogadjuk, akkor Atilla a királyok királya volt. Ez a cím egyébként a közép-ázsiai szkíták-szakák nagykirályainak is jellemzője volt. Kétségtelen az is, hogy Atilla Keletről érkezett Nyugat-Európába, abból a körzetből, ahol a hun-szaka nagykirályok, a királyok királyai uralkodtak.
3. Igaz-e, hogy a bronzkori Európa műveltségi központja Erdély volt? A különlegesen megmunkált erdélyi arany- és bronz-fokosok hivatalos történetírás szerint nem helyi, hanem idegen, külföldi eredetűnek, mükénéi eredetűnek minősítése a legújabban feltárt tények szerint (Kristiansen, K. and Larsson, T. B. 2005, The Rise of Bronze Age Society. Cambridge University Press, Cambridge; Grandpierre Atilla: Utószó, Orbán Dezső-Grandpierre Atilla: Fejezetek a székelység őstörténetéből, 2009) tévedés, a Kárpát-medencei nép rovására. A legújabb régészeti szakirodalom viszont már nem mükénéi, hanem Apa-Hajdúsámsoni fokosoknak nevezi, és már nemcsak angol nyelvterületen, a régebben mükénéinek nevezett erdélyi, bronzkori fokosokat, és megállapította, hogy ezek nem Mükénéből jutottak Erdélybe, hanem fordítva, Erdélyből terjedtek Mükénébe. S ha az ókori Mükéné a korabeli ismert világ egyik legmagasabban fejlett műveltségi központja volt, akkor a korabeli, vagyisn bronzkori Erdély még magasabb műveltségi szinten kellett álljon.
Hasonló hamisításokat tárok fel a Fejezetek a székelység őstörténetéből” című könyvben, hozzá kell tennem, a teljesség igénye nélkül, hiszen erről külön könyveket lehetne írni.


Hivatalos történészek – a történelem meghamisításának szakértői?
Az első három pontra vonatkozó hamisításokat sorozatunk előző részében jeleztük.
4. Erdély népességének az „Erdély Története” című, nagy horderejű könyv magyarországi szerzői általi 37-szeres „lecserélése” 6500 év alatt, 180 évente népcsere (Grandpierre Atilla: Utószó, Orbán Dezső-Grandpierre Atilla: Fejezetek a székelység őstörténetéből, 2009, Kárpátia Könyvműhely). Tökéletes képtelenség egy – ókori adatok alapján többmilliósra becsült népességet – 180 évente tökéletesen lecserélni, nem 37-szer, de egyetlen esetben sem, amikor erre még a modern tömegpusztító fegyverek és hadviselési módsuerek sem adtak példát.
5. Azonos nemzetből két fokozatban „rokon népfajtát” faragtak
Az eredeti szövegben az áll: Sogdiani, Dahae, Massagetae, Sacae, Indi sui iuris sunt. 10 Omnes hi, simul terga nostra viderint, illos sequentur:º illi enim eiusdem nationis sunt, nos alienigenae et externi.
Ennek a Curtius Rufus szövegnek az angol fordítását Yardley és Heckel 1984-es könyvükben (pontos hivatkozások megtalálhatók a fent idézett Orbán Dezső-Grandpierre Atilla 2009-es könyvében) adták meg a következő alakban: „the Sogdians, Dahae, Massagetae, Sacae and Indians remain independent. The moment they see our backs turned they will be after us; [10] for they are all of the same stock, while we are foreigners and racially different.”
Az eredeti latin szöveg szó szerinti, valamint az angol és magyar fordításának összevetése a következő érdekes eredményre vezet: amíg a szogdok, dákok, masszagéták, szakák és indusok a latin eredetiben még azonos nemzetet alkotnak, addig az angolra ferdített változatban már kapcsolatuk lazább, azonos fajtához tartoznak. Hogy az eredeti latin „natio” szóból hogy lett „fajta”, rejtély, és a ferdítési szándékon kívül, úgy tűnik, más nem magyarázza. A magyar változatban a ferdítés még nagyobb fokú, mert az angolban még „azonos fajta” népek a magyarban még távolabb kerültek egymástól, már csak „rokon népfaj” lett belőlük. Érthetetlen és megengedhetetlen, hogyan válhatott az „azonos” jelentésű latin „eiusdem” szóból egy lazább, távolibb kapcsolatot jelentő „rokon” szó, hogy a „natio”, azaz ma is köztudottan „nemzet” jelentésű szó hogyan ferdülhetett lazább, távolibb kapcsolatot is megengedő „népfaj”-já.
Ezek fényében kirajzolódik, hogy a magyar őstörténelem tudományos megalapozása elmaradt. A magyar nép és az egyetemes történetírás halaszthatatlan érdeke, hogy az elmaradt, valóban tudományos megalapozás mielőbb megtörténjen. De lehetséges-e ez? Nem túl nagy célt jelent-e ez ma, az adott tudásszint tükrében?

Hogyan alapozható meg a magyar őstörténelem?
A magyar történelemírás éppúgy, mint a magyar őstörténelem-írás mindaddig nem alapozható meg tudományosan, amíg meg nem tisztítja magát minden ezzel a kérdéssel foglalkozó kutató az évszázadok alatt ránk rakódó magyar-ellenes szempontok nyomasztóan széleskörű és szervezettségében szinte hatalmas akadályt jelentő rendszerétől. Az irracionális, negatív érzések szítása (például: az ellenfél érve „nevetséges”, „délibábos”) a tudományhoz méltatlan, gyűlöletkeltésre, a további kutatás megakadályozására alkalmas tudományos bűn, amiket le kell leplezni, pártatlan és előítéletmentes vizsgálatokkal. Tárgyszerű, alapos, célravezető munkával le kell bontani az előítéletes, rosszindulatú akadályt, a negatív érzésekből épített falat!
A tudományos szemléletet tiszteletben tartó legtekintélyesebb kutatóknak javasolható a Tudomány Tisztaságáért Társaság létrehozása. Ez egy olyan, célszerűen munkálkodó szervezetnek kell lenie, amely valódi tudományos munkával küzd a tudomány elferdítése, egyoldalúvá tétele, gyűlölet-árkok közé temetése ellen, a tudományos előfeltevések nyílt megfogalmazásáért, a tudomány egyetemes normáinak érvényre juttatásáért, a tudomány nemes eszméjének tisztázásáért és védelméért, a tudomány felszabadításáért és megtisztításáért. Az ókori mágusok „pártatlanul és előítéletek nélkül dolgoznak”, írta Stanley. Ragozin hozzáteszi: „eszményük az abszolút fenség és tisztaság”. A mai magyar-ellenesség elterjedtsége és mélyen beivódott jellege szükségessé teszi, hogy mottóként alkamazzuk Grandpierre K. Endre felismerését: „Az igazságot még akkor is el kell fogadni, ha az a magyarságnak kedvez”.
Ezek után látnunk kell, hogy az őstörténelem sok szempontból még a történelem tudományánál is gyengébb lábakon áll. Régóta időszerű kérdés a népek etnogenezisének (magyarul: a népek kialakulásának) és etnikumjelzőinek (magyarul: népjelzőinek) módszertani vizsgálata, kritikája és megalapozásának lehetőségei (lásd például Siklósi Zsuzsanna, 2006; A régészeti kultúra fogalmának változása és az etnikai identitás azonosítása az ősrégészeti kutatásokban. Korall, 2006 június, http://epa.oszk.hu/00400/00414/00017/pdf/073siklosi.pdf?contentID=17; Bálint Csanád, 2006, Az ethnosz a kora középkorban. Századok, 2006/2, 277-348, www.szazadok.hu/archiv/pdf/0602bcs.pdf; Fodor István, 2006, A régészettudomány történetisége. Archaeológiai Értesítő, 131, 89-114; Bakay Kornél, 2005, Őstörténetünk régészeti forrásai, I-III; Szöllősy Kálmán, 2008, Konstantin császár új ruhája. Eleink; Bálint Csanád: Genetika és (magyar) őstörténet: a közös kutatás kezdeténél. Magyar Tudomány, 2008/10, http://www.matud.iif.hu/08okt/01.html stb.).
A nem eléggé sokoldalú vizsgálatokra jól ismert példa a magyarság finnugor eredetének és őshazájának elmélete (Klima László: Őshazáink, vándorlásaink In: Finnugor Kalauz. Szerk.: Csepregi Márta 27-34 (2001) Panoráma). Ezt az elméletet a nyelvészeti kutatások alapján állították fel. Nem mi vagyunk az elsők (lásd pld. Bálint Csanád, 2008, A történeti genetika és az eredetkérdés(ek), Magyar Tudomány, 2008/10, 2.o.), akik megjegyezzük, hogy a magyarság eredetének kérdésében nem lehet kizárólag a nyelvészet eredményeire támaszkodni. Azonban a nyelvészet eredményeinek körültekintés nélküli kiterjesztése, általánosítása a többi tudományra vonatkozóan nem feltétlenül jogos. Előfordulhat ugyanis például, ahogy a történelem erre számos esetet ismer, hogy egy nép átveszi egy másik nép nyelvét, ahogy az például éppen a finnek szomszédjaival, a lapokkal is történt (u. ott, 9. o.). Nyelvcsere esetén a nyelvi rokonság nem jelent közös eredetet. A népességtörténeti kutatásokban ilyenkor még nagyobb szerepet kaphatnak a társtudományok: a néprajz, a népzenekutatás, a genetika, az embertan, a valláskutatás és társaik. Ahogy a nyelvészet önmagában nem feltétlenül ad helyes képet a székelyek eredetéről és őstörténelméről, úgy a történelem többi segédtudományának is megvannak a korlátai (V.ö. Klima László, 1985-6).
Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a törtélemírás minden valódi nehézség ellenére mégis képes valós eredményeket nyerni és bevilágítani a múltat eltakaró, elleplező vélekedések mögé, ha megfelelő módszert választ. Ilyen módszerre példát adott nemrég két kutató, akik képesek voltak összekapcsolni a régészetet és a nyelvészetet a történelmi valóság megállapítása érdekében (Paul Heggarty, David Beresford-Jones, 2009, Not the Incas? Weaving Archaeology and Language into a Single New Prehistory. British Academy Review, issue 12 (January 2009), pp. 11-15, http://www.arch.cam.ac.uk/~pah1003/loe/Eng/Papers/Not%20the%20Incas%20-%20Heggarty%20and%20Beresford-Jones%202009.pdf). A neves szerzők ebben megállapítják, hogy az egyes tudományágak csak részleges ablakot nyitnak az őstörténelemre, és e szakterületek specialistái a többi szakterület szakértőinek eredményeit rendszerint figyelmen kívül hagyják. Ezért adódnak a látványos előrejutás számára különösen fényes távlatok, ha a különálló történetek összeszövésével egységes kép születik meg. Ilyen értékes, példaszerű esettanulmányt mutatnak be az Andok körzetére vonatkozóan, egy holisztikusabb, egységesebb kép kidolgozásával. Módszerüknek egyik kulcseleme, hogy a régészeti és nyelvészeti adat-együttesek csakis a megfelelő körzetben, időszakban és a megfelelő ok, indok alapján kapcsolhatók össze (ibid., p. 13), de akkor viszont rendkívül hatékonyak a begyökerezett mítoszok leküzdésében! Ennek a példának a részletes tanulmányoza segítségével felismerhetjük, hogy az adott korban felismerhető népmozgások és a nép szintjén bekövetkező fő változások felderítése adja az igazán hatékony kulcsot a régészet, a nyelvészet és a többi társtudomány valódi történelmi összefüggésbe helyezéséhez.

Mit értünk a magyar őstörténelem alatt?
Az emberiség önmagáról alkotott képét a vizsgálat tárgyából és módszeréből adódó, szükségképpen a valóságtól arányaiban, az egyes adatok jelentőségének súlyában eltérő látszat módosítja (lásd pld. Bednarik, 2003). Ezen túlmenően a vizsgálatot végző alany, a kutató is lényegesen hozzájárul az eredményül kapott képhez, amikor a kapott adatokat beilleszti elméletébe, világképébe, ennek révén értelmezi őket, majd ennek előrejelzései alapján választja ki a vizsgálatra érdemes adatokat a rendelkezésre álló, esetenként lényegesen más térbeli és időbeli távlatú, értelmi összefüggésű adathalmazból. Érdemes ezeket az alapvető szempontokat szem előtt tartani, és törekedni tárgyunk minél teljesebb és mélyebb figyelembe vételére. Ennek jegyében igyekeztünk a lehető legátfogóbb távlatokban összefoglalni az ember mai emberré fejlődésének legutóbbi szakaszaira vonatkozó ismereteket. A kiemelkedő központokat, amelyekben a leletek „fejlettsége” megelőzi a többi körzetét, csillaggal jelöltük.
10 millió éves központok: Kárpát-medence*, Spanyolország, Rajna-vidék, Pakisztán, Kaukázus, Dél-Kína (Yünnan tartomány), Anatólia, Indus-völgy.
Először is megjegyezzük, hogy az ember nem a majomtól, de nem is az állatvilágból származott, hanem ugyanonnan, ahonnan a növények és az állatok: a Természetből, más szóval a Világegyetemből. Az embert éppúgy a természettörvények és a természeti feltételek tették emberré, ahogy a természettörvények és a természeti feltételek tették növénnyé a növényt és állattá az állatot. Ahogy az állatok nem a növénytől származnak, ugyanúgy az ember sem az állatoktól származik. Az ember különlegessége, hogy amíg az állatvilág minden tagja specializálódott, közvetlen környezetéhez alkalmazkodott, addig az ember nem specializálódott, hanem megmaradt egyetemesnek. Ezért az állatfajok tulajdonképpen úgy is tekinthetők, mint az emberré fejlődés elágazásai, az adott környezettel egybeforró változatai. Itt most nincs elegendő tér ennek a kérdésnek részletes alátámasztására. Legyen ezért elegendő most annyi, hogy a 20. század egyik legkiemelkedőbb antropológusa, embertani szakértője, Arnold Gehlen magyarul is megjelent, „Az ember” (1976, Gondolat, Budapest) című könyvében részletesen alátámasztja ezt az álláspontot. Most itt a Kárpát-medence kiemelkedő szerepét szeretnénk érzékeltetni az emberiség egész történelmében, az úgynevezett emberré válás korától kezdve (azaz attól a kortól kezdve, amikor az emberi fejlődés során a főemlősök leváltak az emberi fejlődés fő útjáról).
Kordos László (História, 1999/7) megjegyzi, hogy a Kárpát-medencén kívül „Nincs még egy olyan lelőhely a Földön, ahonnan az emberré válás korai, 35 és 8 millió évekkel ezelőtti szakaszából ennyi emberszabású majom koponyája került volna elő!” Hasonló észrevételt tett a Spiegel folyóirat nyomán a National Geographic: „A magyar helyszín ugyanakkor igen fontos lelőhely, hiszen az európai Homo erectus korából fennmaradt legteljesebb körű maradványokat tartalmazza” (Szegő, 2004).
Ráadásul a Kárpát-medencében élő Rudapithecus-ok sokkal fejlettebbek és emberszabásúbbak, mint a Föld többi helyén talált Ramapithecus-ok. A Ramapithecus lemaradását, specializálódását jelzi Pilbeam 1976-ban Indiában talált Ramapithecus állkapcsa, ami majomszerű V-alakot mutat (Richard Leakey, 1995, Az emberiség eredete, Kulturtrade Kiadó), szemben a Kárpát-medencei Rudapithecus parabola alakú állkapcsával (Kordos László, 1985, Az első ötvenmillió év, a 112. oldal utáni 4. és 8. fénykép). A Rudapithecus és a Ramapithecus közötti különbséget abban látjuk, hogy a Rudapithecus jár és beszél, a Ramapithecus, a jelek szerint, nem. A mérsékelt égövi Rudapithecus leletek alapján „biztosnak látszik, hogy az emberré válás a mérsékelt égövben is lejátszódott” (Kordos László, 1985, Az első ötvenmillió év, 10. o.). A Rudapithecus nemcsak mássalhangzók kiejtésére alkalmas, függőlegesen záródó, a majoménál üregesebb szájüreggel rendelkezett (tehát beszélt – GA), hanem térdízületei tanúsága szerint felegyenesedve járt (Kordos László, 1985, 85. o.). „A Rudapithecus felegyenesedett tartása, két lábon járása nagyon is konkrét, kézzelfogható leleten nyugszik. Előkerült egy bal hátsó láb térdízületének mindkét csontvége. Ezek érintkezési felületén minden állatnál a testtartásnak megfelelően jellegzetes felszín alakul ki. A Rudapithecusok esetében ez a rendkívül fontos felület merőleges a járószintre, tehát egybeesik a függőlegessel. Ez pedig csak akkor alakulhat ki, ha viselője nem alkalmanként, hanem tartósan felegyenesedve járt….A Rudapithecusok és elődeik nem mentek fel a fára, hogy onnan leereszkedjenek, hanem a mai emberszabású majmok ősei alkalmazkodtak a fán lakó életmódhoz” (u. ott, 85-86. o.). Az 1970-es évek közepén, a magyarországi Rudapithecus-leletek előkerülésekor Kretzoi Miklós professzor egy olyan felső állcsonttöredéket is talált, amelyen szerencsésen megmaradt az orr alsó részéből származó, néhány milliméteres csontrész is. Ebből kiderült, hogy a Rudapithecusoknak és velük együtt a többi emberszabású „kortársaknak” is olyan erősen megrövidült arca volt (a szemüregek és a felső fogsor közelebb került egymáshoz – GA), amelyen az orr kiállt az arc síkjából. Ha ezt a jellegzetességet keressük a mai emberszabású majom koponyáján, nem találjuk meg.
Afrikában „a közvetlen emberősként elkönyvelt leletek közül a 4,5 és 2,5 millió év közti időközből egyik sem mutatja az emberréválás legfontosabb, közvetlen jellemvonásait. Ennek lényeges elemei tudniillik a következők: a fogazat lassú kisebbedésével párhuzamosan az arc alsó, foggyökereket hordó részének rövidülése, ami maga után vonja az orr-rész fokozatos kiemelkedését. Eközben a szemfogak metszőfog-méretre redukálódnak, az elülső fogak egyre meredekebb, végül függőleges állásúvá válnak. Mindez együttesen azt eredményezi, hogy az „állati arc” az emberi arccá alakul át” (Kordos, 1999b). Fentebb láttuk, hogy az arckoponya megrövidülése és a fogak függőleges záródása megvolt már 10 millió éve a kárpát-medencei Rudapithecus-nál.


(folyt. köv.)




 

"A tudomány attól tudomány,
hogy egyéni- és csoportérdekeken felülemelkedő,
egyetemes igazságot érvényesít.
Ez a követelmény
még a történelemtudományra is vonatkozik."



Magyarságtudomány


A Kárpát-medence a világ tudásközpontja.
Grandpierre Atilla

 

 Forrás: http://www.grandpierre.hu/site/2011/02/a-karpat-medence-a-vilag-tudaskozpontja-1-resz/

http://www.grandpierre.hu 

(2011. február – KAPU)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése