"A szkíta nép nem rokon, hanem a magyar nép őse." / Buddha a Szkíta Bölcs.

A szkíták (sákák) Indiában, Buddha a sákja nép szülötte volt, amely Közép-Ázsiából vándorolt le Észak-Indiába új területeket keresve, hasonlóan a mai Nepál, valamint Észak- és Észak-nyugat India területén élő sok más néphez. (A Buddha név helyes kiejtése: Buda, így ejti az egész világ, kivéve a németeket, mi magyarok pedig tőlük vettük át a helytelen kiejtést.)

“A magyarok mindig az első faja voltak a világnak s azok is maradnak mindvégig, a történelmi idők jó és balsorsán keresztül !!

Tudják-e önök, hogy a világtörténelem legnagyobb alakjait, összehasonlíthatatlanul legnagyobb hadvezéreit, legnagyobb államépítőit és államszervező zsenijeit önök, magyarok adták?

Tudják-e önök, hogy Atilla hadvezéri nagyságához képest a történelem többi nagy katonai héroszai: egy Cyros, egy Nagy Sándor, egy Hannibál, egy Julius Caesar, egy Napóleon elenyészően kicsi figurák?

Ki volt a világtörténelem folyamán, Atillán kívül, aki a kínai nagy faltól egészen az Atlanti-óceánig terjedő két világrészt átfogó, roppant területet tudott uralma alá hajtani?

De volt-e Atillán kívül a világtörténelemnek még egyetlen zsenije, aki hadvezéri tehetségével megszerzett és megalapított két kontinensnyi birodalmat nemcsak meghódítani, hanem megszervezni, élő organizmusban összefogni, törvényekkel szabályozni, renddel fenntartani tudta volna?”

Az 1927-ben Magyarországon járt Rabindranat Tagore, nyilvánosan tolmácsolta Gandhi üzenetét, hogy India nagyra értékeli, és számon tartja a magyarokkal való rokonságot.

Ephorus: „a szkíták a legigazságosabb erkölcsökben élnek.”

Homeros: „a szkítákat a legigazságosabb embereknek tartja !!”

A szent iratok azt mondják, hogy minden világkorszakváltásnál van egy olyan nép (kultúra), aki az adott világkorszakváltásnak a fáklyája, vezérhajója. Ez azt jelenti, hogy abban az országban történik meg először az átalakulás az új világkorszakra, s így ennek az országnak a népe mutat példát a többi nemzetnek. Az ókori szövegek 20 próféciájából kb. 15 foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy a világkorszakváltáskor melyik lesz ez a nép !!

Ez a 15 prófécia leírja, hogy hol köszönt be először az Aranykor és melyik népen lesz az ún. "világ szeme”, vagyis a Vaskor falai elsőként hol dőlnek össze !!

Az indiai szent irat, a Vishnu Purana így ír erről:

"A szakák népe felébred és viszi a tüzet más földekre is. A szakák ébrednek fel elsőként, ahogy évmilliókkal ezelőtt is ők vitték a fényt! Elsőnek Nimród népe tér magához, utána a többi !!”

A "szaka” alatt az ókori indiai szövegek a szkítákat értik, ami nem más, mint a MAGYAR NÉP !!!

* 
Szkíta kereszt, rajta a nap-spirál, melynek rovásos olvasata: ÓSZÓ; Szkíta keresztek gyűjteménye. Itt: http://vilagbiztonsag.hu/keptar/thumbnails.php?album=2805

Ókori írók a szkítákról:

Hasznos adatokat gyűjthetünk össze az ókori íróktól, akiknél már Kr.e. 700-tól találunk közléseket a Kárpát-medence földrajzára és történelmére vonatkozóan.

AGATHIAS (szül: Kr.e. 301-ben) igazolja a szkíta és a hun nép és név azonosságát: "mindazok a barbarus népek, kik az Imauson belül laknak, szkítáknak vagy hunusoknak neveztetnek.” A Kárpát-medence ókori népei között említik történetíróink a gepidákat, roxolánokat, szarmatákat stb. Ha utánakutatunk, meglepetéssel világosodik meg az említett népek faji azonossága !!

Alexandriai Kelemen:
„A szkíta vitéz nép.”
„A szkíta nép szabad.”
„a szkítára: „sem szószaporító, sem csevegő bölcsességgel, hanem szabados életmód, józan ész és találó beszéd” a jellemző !!


APPIAN (sz.: Kr.u. 147.): Mithridatest gyógyítják az agarok. Ez szkíta nép, akik kígyómérget is alkalmaznak gyógyszerül. Ezek mindig a király kíséretében vannak !!

ARRIAN (élt Kr.u. I. sz.): Kevés nap múlva megérkeztek Nagy Sándor követei az abiok nevű öntörvényű ázsiai szkítáktól. Később az európai szkítáktól is megjött a követ, kiket Homér is a legigazságosabbaknak dicsér költeményében !!

Barclaius a saját korában igen neves történetíró mondja rólunk, magyarokról:
"A magyar nemeseknek (amint ez természetes is) szelleme magasztosabb, tekintete fennköltebb s gondolkodása nemeslelkűségre termett, taglejtése s fellépése nyájas méltóságra valló, okos tanácsban igen gazdagok !!”

Bölcs Leó császár, aki igen jól ismerte a magyarok hadakozási módját, így ír:
"Számos nép, nemes és szabad. Pompán, bőségen nem kap, csak harcban viseli kitüntetni magát. Jól nyilazók, nemcsak magok talpig fegyveresek, de a fővebbek lovai is vassal, vagy vastag övvel fedezvék az első részen….

…ők, mint a Scythak, a természet ép fiai, nyersek, de igazságosak voltak, még főnökeiket is keményen megbüntették, és száműzték, ha nem igazságban jártak !!

"Nagyobb mértékletességben és szüzességben nem élhet a magyar katonáknál, ki a hűtlenségből és törvénytelen szeretettől leginkább írtódzik. Nagyobb része házas és gyermekes, lovasságként gyakran 3 évig is katonáskodik házától távol, de házassági hitét soha meg nem töri !!”

„Nagyon óvatosak és tervüket titokban tartók, s a kedvező alkalmat gondosan kilesik, s ellenségeiket nem annyira kézzel és erővel, mint csellel, meglepetésekkel és a szükségletek elzárásával igyekeznek legyőzni !!”

„Népes és szabad ez a nemzet, s minden kényelem és élvezet fölött arra törekvő, hogy ellenségei ellen magát vitézül viseli !!”

Bíborban született Konstantin:
"A magyarok nagyon szép és büszke nemzet !!”

DIO CHRYSOSTOMUS (sz.: Kr.u. 51.): A szkítákat semmi sem akadályozza meg, hogy igazságosan és törvények szerint polgárkodjanak !!

RÉGI TÖRTÉNÉSZEK VÉLEMÉNYE A “SCHYTÁKRÓL”

ARISTOTELES (Kr.e. 384-322): A szkíták népe volt az első, aki egyedül élt közös törvényeik alapján !!

Choirilus (Kr. e. 472-399.) megállapítja:
A juhlegeltető sákok származásra nézve skythák – lakták a búzatermő Ázsiát s a vándor pásztoroknak, ama igazságos embereknek voltak gyarmatosaik !!

CLEARCH Solibol (Kr.e. 350-250):
A szkíták népe volt az első, mely egyedül élt közös törvényekkel !!

Desercius: „jegyezzünk fel valamit az utókor számára a szkíták természetes tehetségéről is. Csak a nagyon idegen nem ismeri, s tudja, hogy a mai magyarok, mint a szkíták sarjadékai, igen tehetségesek.
"Hadi taktikával győzték le Cyrust, Dariust, Perosust !!”

DINO (Kr.e. 400-350): A mágusok és szkíták mirhafával, máskor vesszőkkel jósolnak !!

DIONYSOS PERIEGETS (Kr.u. 300 körül): Megmondom mind a népeket, melyek az Ister és a caspiumi tenger körül laknak. Elsők a szkíták, azután a hunok. Utánuk a meatok, nemükre nézve mindannyian szkíták !!

EPHOR (Kr.e. 388): A keleti szél felé az indok laknak, a déli szél felé az etiópok, nyugati szél felé a kelták, az északi szél felé a szkíták. Nem mindegyik rész egyforma. A szkítáké és etiópoké nagyobb !!

GEORG CONDIUS CUROPALATA a gélta, vagy gepida népet is hun, illetve szkíta népnek mondja, és Atillát a gepida hunnusok közül származottnak mondja !!

HERODOTOSZ (Kr.e. 484-406), akit a történetírás atyjának is nevezünk írja, hogy Szkítaország legnagyobb folyója az Ister (Duna), az Isterbe folyik a Partisum (Tisza) és az Agathyrosoktól (Erdélyből) a Maris (Maros) folyó. Itt említi meg, hogy az Istert öregbítik az Alpis (Alpok) és a Karpis (Kárpátok) vizei is, ezért nagyobb a vize a Nil (Nílus) folyónál. Herodotos felsorolja Szkítaország további folyóit a Kárpátokon túl. A Porata (Prut), a Tyras (Dnyeszter), a Hipanis (Búg), a Borystenes (Dnyepper), továbbá a Tanais (Don), az Araxes (Volga), mely vizét a Meotis (Kaszpi) vizével „közli”. Herodotostól még megtudjuk, hogy a Kárpát-medencei szkíták első királya Hercules (Herakles) leszármazottja Targitaos volt. Ha az első király nevét megfelelő nyelvészeti vizsgálatnak vetjük alá, és a nyelvfejlődés szabályai szerint a kemény „T” helyére annak lágy váltóhangját a „H”-t tesszük, és elhagyjuk a görögös „os” képzőt, tisztán áll előttünk, hogy az első király nevét őrzi még ma is a Hargita nevű hegy !!

HERODOTOS írja a szkíták művészetéről, hogy ami a fejhez és övekhez tartozik, azt arannyal díszítik, míg a lovak mellszerszámait rézverettel rakják körül !!

Máshol említi, hogy a szkíták mondják: az ő nemzetük mindegyik nép közül a legősibb a Földön. Ők Targitaus gyermekei, míg Targitaus Jupiter és Borysten folyójának egyik lányától származik. Amikor Targitaus uralkodott, az égből lehullott egy eke, járom, fejsze és több csésze, de mind aranyból volt. Targitaus legnagyobb fia, Lipoxais, amikor közeledett az aranyakhoz, az aranyak tüzet vetettek, és ő elmenekült. A másik, Apoxais, ugyanígy járt. A legkisebb fiú közeledtére az aranyak nem vetettek tüzet, így Kolaxaisé lett az adomány, azért viselnek a szkíták az övükben ma is csészét. Az idősebb fiúk pedig az uralmat átadták a legifjabb testvérüknek !!

A szkíta származástörténettel kapcsolatosan Herodotos a következőket meséli:
régi írásban az áll, hogy Hercules (Herakles) kikötötte az ökreit, és ő elaludt. Amikor felébredt, az ökröket nem találta. Egy barlangban egy kétnemű nő mondta, hogy az ökrök ott vannak, de csak akkor adja vissza, ha vele hál. Ekkor Hercules odaadta neki az íjját és az övét, melynek a végén aranycsésze függött, s megtette, amit a nő kért. Hercules ott is maradt. Három fia született a nőtől. Agathyrs, Célon és a legkisebb, Schytes. És tőle, Hercules fiától származnak a szkíták. Így beszélik a Pontust lakó görögök is !!

Különböző szkíta népeket említ, egyben igazolja, hogy az elnevezés gyűjtőnév.
A boristhéniák kikötőjétől kezdve elöl laknak a kallipidák, kik görög szkíták.
Ezen túliak alazónoknak neveztetnek.
Ezek gabonával, veres- és fokhagymával, lencsével, kölessel táplálkoznak.
Ezen túl laknak a szántó-vető szkíták. Átkelve a Boristhenesen látjuk először a tengermelléken Hyalát (erdőséget), ezen túl laknak a földművelő szkíták, kiket a Hypanis mellett lakó görögök boristheitáknak neveznek, önmagukat pedig Olbia polgárainak. A túloldalon pusztaság s ezután laknak az emberfalók, de semmiképp nem szkíta nép !!

HIPPOCRATES (Kr.e. 456-366) megállapítja azt is, hogy Európában van egy szkíta nép, mely a Meotisz tava körül lakik, különbözvén a többi néptől és szarmatáknak neveztetnek. Nőik szoktak lovagolni, nyilazni, dárdákat dobni az ellenekre, míg nem szűnnek meg szűznek lenni. Főtt húst esznek és kancatejet isznak, és ippakit falatoznak. Ez pedig túró lótejből !

 PAP GÁBOR : Szkíta - Magyar erkölcs 1. (részlet.)

Tovább bővül ez a kör, ha tudjuk, hogy a magyar antropológiai indexszel megegyező és azonos nyelven beszélő nép volt többek között még a szaka, pártus, méd, kald nép is !!

Tehát Herodotos, Ptolemaeus és Hippocrates írásaiból tisztázódik, hogy a számunkra titokzatosnak tartott nevek mögött az azonos hun-szkíta népet kell tekinteni. Ezekkel az adatokkal tovább tisztul a kép miszerint, Gordon Childe-t és Fritz Schachenmayert idézve: „Az európai népek tanítómestere a Kárpát-medencei műveltség volt”, azaz a magyarok ősei a szkíta nép !

Forrás: http://napitema.blogspot.hu/2015/02/kell-ez-neked.html

Úrapa és Ázsia Rendőrei - A Szkíták  

 

** 

Buddha a Szkíta Bölcs

Bódhiszatva isz. 1-2. sz. Pakisztán, Gandara Kusán időszak

A szkíták (sákák) Indiában
Buddha a sákja nép szülötte volt, amely Közép-Ázsiából vándorolt le Észak-Indiába új területeket keresve, hasonlóan a mai Nepál, valamint Észak- és Észak-nyugat India területén élő sok más néphez. (A Buddha név helyes kiejtése: Buda, így ejti az egész világ, kivéve a németeket, mi magyarok pedig tőlük vettük át a helytelen kiejtést.)
Buddha korában (i. e. VI. sz.) Közép-Ázsiát a szkíták uralták, akik saját nyelvükön a „sáka” néven nevezték magukat. Az indiai szanszkrit irodalomban ugyanezen névvel illetik őket. A „szkíta” elnevezés, melyen Európában váltak ismertté, a régi görögöktől származik. A mai Észak- és Észak-nyugat India, valamint Kelet-Afganisztán, Észak-Pakisztán, Kasmír és Nepál hatalmas területeit nagyrészt közép-ázsiai szkíta, és velük rokon, később beáramlott hun eredetű népek lakják, akik mára természetesen nagymértékben keveredtek más itt élő népekkel, azonban e származásuk tudata mind a mai napig elevenen él sokukban. Az észak-indiai szkíta népek egyik nemzetsége Buddha népe, a sákják, akiknek leszármazottai ma is megtalálhatók Nepálban. E népek művelt rétegei a velünk, magyarokkal, mint a szkíták és hunok európai leszármazottaival való rokonságukat is számon tartják, de ugyanezt teszi a Törökországtól Japánig terjedő óriási földrész számos más népe is.
A szkíta népek
A mai nemzetközi tudományos közvélemény elismeri a szkíta-hun népek kulturális és genetikai rokonságát, és a tényt, hogy európai utódnépük mi, magyarok vagyunk, ahogyan azt ősi hagyományunk hirdeti. A szkíta népek ősnépek, a szkíta műveltség ősműveltség, mely a Kárpát-medencétől a Csendes óceánig terjedő sztyeppei övezetnek nevezett hatalmas területen – az itt élő népek ősidőket felölelő hagyománya szerint – a világ kezdetei óta létezik. Ezek a népek fajilag és nyelvileg nem alkotnak homogén egységet, legfeljebb rokonságot. Változatos keveredést mutatnak, azonban mindannyiuk szellemiségének alapvető meghatározója a szkíta műveltség. Ezért a „szkíta” nevet talán legokosabb elsősorban kulturális és civilizációs azonosító névként használni, a hatalmas sztyeppei civilizáció népeire. A történeti források is ezt a szemléletet támasztják alá.
Sáka (szkíta) – sákja azonosság
Nemcsak az Indiában élő népek ősi hagyománya, hanem az indiai történetírás és a mai nemzetközi kutatás is alátámasztja a sáka – sákja azonosságot. A buddhizmus jeles indiai kutatója Lokesh Chandra rámutatott, hogy a szanszkrit nyelvben a „sákja” szó a „sáka” főnév melléknévi alakja. Lokesh Chandra talált Buddháról egy régi történetet, amely elmondja, hogy röviddel azután, hogy megvilágosodott és tanítani kezdett, találkozott két közép-ázsiai kereskedővel, akikkel jól megértették egymás nyelvjárását. Miután a kereskedők tanítást kaptak Buddhától, a tanításokkal hazatértek Közép-Ázsiába.

Forrás:  http://www.buddha-tar.hu/hu/buddha_a_szkita_bolcs

Idézetek a szkíta népekről

HUN Szkíták ~ Scythians

 

 

Szkíták ~ Scythians 

 

 

Iustinus (Világkrónika): "A szkítákat mindig a legrégibb népnek tartották, bár a szkíták és az egyiptomiak között hosszú időn át folyt a vetélkedés eredetük régisége felől."

Trogus Pompeius: "A szkíták ezerötszáz éven át, minden más nép előtt birtokolták Káldeát, (Mezopotámiát) s ők a világ legősibb nemzete, régiségben még az egyiptomiakat is felülmúlják."

Plinius: „A perzsák által szakának nevezett szkíta népet általában a hajdani arameusokhoz legközelebbi nemzetnek tartják.”

Clearch (Kr.e. 350 körül, Életek könyve): "A szkíták népe volt az első, amely közös törvények alatt élt; azután ismét a legnyomorultabbak lettek minden halandók közül" .

Arrianus (Kr. u. I. század): "A szkíták ... hajdan gabonaevők és szántóvetők voltak, házakban laktak és városokat bírtak ..."

Rhodosi Apollónius : "Van egy folyó, ...széles és mély, s teherhajóval átjárható. Iszternek nevezvén ezt, távolságát is jelentették... Mert sohasem láttak még ezelőtt tengeri hajókat sem a thrákokkal vegyült scythák, sem a sigynek." (Kr.e. 230 k. Argonautica IV.)

Symnus: "Ephorus mondá, hogy az Iszter (Duna) mellékén az elsők a karpidák, (ma horvátok) aztán az arolérák, (szántóvetők) továbbá a neurok azon földig, mely a jég miatt puszta." (Kr.e. 80 k. Periegesis)

Herodotos: "Az Iszter legnagyobb folyó levén mindenek közül, melyeket ismerünk... Ez az első, mely a scythaországi folyók közül nyugatról folyván ilyen okból lett a legnagyobb, mivel ti. más folyók ömlenek beléje..."

Luciánus: "Ateasz, a szkíták királya, Fülöp ellen harcolt Iszter folyója körül, több mint 90 éves korában." (A hosszú életűekről)

Szicíliai Diodorosz: "...nagyon megsokasodott az a nép, (a szkíták) s nevezetes királyai voltak, kiktől némelyek szaka, mások a masszagéta, (...stb.) nevet kapták. Egy másikat, amely Médiából a Don vidékére költözött, szarmatáknak hívnak."

Hérodotosz: "A szarmaták szkíta nyelvvel élnek, azonban azt régóta furcsán ejtik ki..."

Mela Pomponius: "A szarmata nemzet tulajdonaira s fegyvereire nézve leginkább a párthusokhoz közelít, de amint keményebb éghajlat alatt lakik, úgy keményebb erkölcsű is."

Strabo (XI. könyv) a Kaspi-örnyéki szkítákról: "A scythák legtöbbjei, elkezdve a caspiumi tengertől, daáknak (dákoknak) neveztetnek, az ezeknél keletebbre lakókat pedig massagétáknak és szákoknak nevezik, a többieket pedig közönségesen scytháknak nevezik..."

Strabo: "A Káspi-tenger környéki dáhok, akik Párthiát is elözönlötték, a médekkel egyesültek, és hamarosan megalakították a Párthus Birodalmat."

Luciánus: "Sinatrokles, a pártusok királya, nyolcvan éves korában hazájába vitetvén a szakauraki szkíták által, ott uralkodott még hét évig." (A hosszú életűekről)

Procopius VI. századi bizánci író természetszerűleg azonosítja a hunokat a régi masszagétákkal, (De Bello Vandalico) és a bizánci-perzsa háborúval kapcsolatban ezt írja: "Massagetae, quos nunc Hunnae apellamus" ; Atilla hunjairól pedig: "Attilam Massagetarum Scytharumque exercitu armatum adversus Aetium processisse" (Kánnai)

„A masszagéták királya, Sanesan vala az Arszakidák nemzetségéből, mert tudnunk kell, hogy az örmények és masszagéták királyai vérrokonok, és azon egy Arszakida nemzetségből származnak. Gergely tehát a masszagéták királyának, a számos hun had fejedelmének jelenlétében hirdetni kezdé népének Krisztus evangéliumát ... 342-ben Krisztus után." (Faustus Byzantinus: Historia Armeniae)

Orosius katalán szerzetes 417-ben: "Pannónia európai ország, amit nemrég a hunok foglaltak el, ezt az országot a nép saját nyelvén Hungarianak nevezi".

Képes Krónika: “...mihelyt egy szkíta elesett, Atilla nyomban másikat állított helyére.”

"... Az avarok magvát az eftalita (fehér hun) birodalom "var" és "hun" nevű törzsei alkották..." (Altheim, F.: Geschichte der Hunnen, I. kötet)

Theophylactus Simocatta: „Ez év nyarának beköszöntésekor az, akit a türkök keleten kagánnak tisztelnek, követeket küldött Maurikios császárhoz... Ez a kagán háborúban legyőzte az abdelok fejedelmét (azokról beszélek, akiket hephthalitáknak – fehér hunoknak - mondanak) s megszerezte e nép feletti uralmat. E diadallal nagyot emelkedett, és így hajtotta szolgaságba az avarok népét. Persze senki ne vélje, hogy az Európában és Pannónia táján lakó barbárok lennének az avarok, akiknek az odaérkezése Maurikios császár koránál régebben történt. Eme Duna vidéki barbárok ugyanis csak hazugságból vették fel az avar elnevezést. E nép legrégibb vezetőinek a neve Var és Chunni volt. Róluk nyerték elnevezésüket egyes fajtájukbeli népek, akiket a var és chunni nevekkel illetnek. Midőn Iustinianos császár gyakorolta a hatalmat, eme var és chunni népekből az ősi törzs egy kicsiny része elfutott és Európába vándorolt át. Ezek avaroknak nevezték el magukat s vezérüket a kagán címmel tüntetik ki. A barsélt, az onogur, a sabir s ezeken kívül néhány más hun nép is igen nagy rémületbe esett, amidőn a saját területén meglátta a var és chunní szökött néptöredékét; azt gyanították ugyanis, hogy a bevándorlók avarok. Ezért fényes ajándékokkal tisztelték meg az elfutottakat s úgy vélték, ezek fejében bántatlanságot nyernek részükről. A varok és chunnik pedig, amint idegenbe futásuk kezdeti sikerét tapasztalták, saját nevüket avarra változtatták, így mintegy magukévá tévén a hozzájuk követséggel fordulók tévedését. Az avarok törzse ugyanis, mint mondják, a legügyesebb (legkeményebb) a szkíta népek sorában. Mindenesetre egészen a mi időnkig az ál-avarok, - mert így megfelelőbb őket nevezni, - uralkodó nemzetségeik szerint megoszlanak s egyik részük neve ősi hagyomány szerint var, más részük elnevezése chunni. A valódi avarok, a türkök elől nem nyugatra, hanem keletre menekültek...”

Menander Protector: „Midőn Iustinos császár uralmának negyedik esztendeje kezdődött, megérkezett a türkök követsége Bizáncba... A császár megkérdezte: Világosítsatok fel bennünket, hogy mekkora tömegű avarság vonta ki magát lázadóan a türkök fennhatósága alól és vannak-e még most is e népből nálatok? A válasz ez volt: Vannak még, ó császár, akik híven ragaszkodnak a mi országunkhoz, azok pedig, akik megszöktek tőlünk, úgy vélem, körülbelül húszezren lehetnek.”

Euagrius: „Az avarok szkíta nép. Ama szekéren élők közül való, akik a Kaukázus felett a túloldali síkságokat lakják. A szomszédos türköktől futottak el mindenestül, miután azok részéről bajt kellett elszenvedniök. Így érkeztek el a (kimmeri) Bosporoshoz. (Kercsi szoros) Maguk mögött hagyták az Euxeinos Pontosnak mondott tenger partjait.., mígnem a Duna partjaihoz jutottak és követeket küldtek Iustinianoshoz.”

Chronicon, Monembasiae: „A világ teremtésének 6064. évében, amely a nagy Iustinianos uralkodásának 32. esztendeje volt, bejöttek Konstantinápolyba annak a furcsa népnek a követei, amelyet avaroknak mondanak, s összefutott az egész város megnézésükre, mert soha ilyen népet még nem láttak. Származására nézve hun és bolgár nép az avaroké. Nagyon hosszú volt a hajuk szalagokkal megkötve és befonva. Egyéb viseletük a többi hunokéhoz hasonlított.”

Isidorus Hispalensis: „A hugnokat azelőtt hunoknak hívták, végül azonban királyukról avaroknak nevezték el őket.”

Malalas: „A 6. indictio december havában egy másik nagyon félelmetes földrengés támadt éj közepén... És ugyanabban az időben bejött Konstantinápolyba az avaroknak mondott hunok furcsa idegen népe...”

Theophanes: „Ugyanebben az időben bejött Bizáncba azoknak, akiket avaroknak mondanak, a furcsa népe s összefutott az egész város megnézésükre, mert soha ilyen népet még nem láttak. Hátul nagyon hosszú volt a hajuk szalagokkal megkötve és befonva. Egyéb viseletük a többi hunokéhoz hasonlított.”

Corippus: „A nyers és durva avar így kezdett szólani éles szavakkal: Az avarok királya... számtalan népet és hatalmas királyságot igázott le... a vad perzsák féltek tőle, a térdeihez emelték kezüket, könyörgésükkel érdemelték ki a békességet. Ha nem így történt volna, hiába övezték volna Babyloniát magas falak, Parthia most az avarok uralma alatt nyögne. Áttörtünk az Euphratesen, jeges folyókon keltünk át s téli havon, amerre fagy fékezi a vizek folyását és a hullámzó ár keményebbé fagy mindenféle ércnél... ütközetekbe bocsátkoztunk, erődített helyeket vettünk be; falaikat lerombolva hatalmas városokat döntöttünk le. Győzedelmes királyunk most elérte a szkíta Duna partjait, a széles mezőkön sűrű tömegben üttette fel a sátrakat..."

Menander Protector: "... a rómaiak veresége után az avarok hadvezére üzenetet küldött Tiberioshoz. A kiküldött üzenetvivő így szólt: 'Hogyan merészeltetek harcos kezek hiányának a betegségében szenvedve az avarok, tehát éppen szkíták ellen háborút indítani? Vagy nincsenek irataitok és feljegyzéseitek, amelyek olvasása megismertethet benneteket azzal a ténnyel, hogy a szkíta törzsek leküzdhetetlenek és megverhetetlenek?"

Thaeodorus Syncellus Baján avar fejedelemről: „Menekülő szökevény volt, aki őt test szerint nemzette, bár ne tette volna. Távoli földről származott, mint valami Isten csapása szakadt arra a területre, amelyen ma népe lakik.”

Gegorius Turonensis: „Chlothar király halála után ugyanis a hunok a gall tartományokra törnek. Sigibert ellenük irányítja hadseregét s háborút visel ellenük. Legyőzte és megfutamította őket.” (Kr.u. 562!)

Paulus Diaconus: „A következő nyáron olyan bőséges volt a termés, amilyenre, állítják, semmilyen kor nem emlékezett. Ebben az időben, miután értesültek Chlothar király haláláról, a hunok - más néven avarok - az elhunyt fiára, Sigibertre rontottak. Ez Türingiában találkozott velük és az Elba folyónál hatalmasan legyőzte őket. Aztán kérésükre békét kötött velük. A hispaniai tartományokból érkező Brunichild ennek a Sigibertnek lett a felesége s ettől az asszonytól nyert; ő Childepert nevű fiát Az avarok újra háborúskodtak Sigiberttel ugyanazokon a helyeken, ahol ez korábban is történt; felmorzsolták a frankok hadseregét s győzelmet arattak.”

Chronicon Vedastinum: A hunok ismét a galliai tartományokra támadtak. Sigibert király mindjárt le akarta küzdeni őket s ezért nagy hadsereget mozgósított. Midőn aztán össze kellett csapnia, démonok kísértetalakjai játszották ki a frankokat, akik így megfutamodtak. Sigibert fogságba esett s akiket fegyverrel nem tudott legyőzni, azokat ajándékokkal békítette meg. A királyok kölcsönösen megajándékozva egymást szerződést kötöttek s a hunok királyukkal, a kagánnal együtt visszavonultak.

Aventinus: „Thudun azon vidéken, melyen Ptolemaeus szerint a jászok laktak, a Tiszán felül nyugat felé uralkodott, e vidék fővárosa Borman, (Jászberény) Thudun fejedelmi székhelye volt, ki ugyanott, nem messze Egertől, eltemettetett.”

El Bakri: „A hungárusok (honfoglalók) Khoraszánból származnak.”

Anonymus: „A hungárusoknak igen vitéz és a hadi viszontagságokban felette hatalmas nemzete, mint fentebb mondottuk, eredetét a szkíta nemzetből vette...”

Werbőczy (Hármaskönyv): I. rész, 3. czim, 1. §: "A nemesség, a melyet többnyire a szabadok elnevezése alatt is szoktak érteni, úgy mondják, hogy eredetileg a hunnok és magyarok közt keletkezett, miután ezek Scythiából Pannoniába nyomultak, a melyet most változtatott néven, az itt lakó magyaroktól Magyarországnak neveznek".

Továbbá: III. rész, 4. czim: "Az erdélyi scythákról, a kiket székelyeknek hivunk. Vannak az erdélyi részeken a scythák, kiváltságos nemesek, a kik a scytha néptõl, ennek Pannoniába való első bejövetele alkalmából származtak el, a kiket romlott néven "siculusoknak" nevezünk; a kik teljesen külön törvényekkel és szokásokkal élnek; a hadi dolgokban legjáratosabbak".

Coccius Sabechius: “Senki előtt sem lehet kétséges, hogy a hunok vagy magyarok szkíták voltak”

Bonfini: “...Az összes történetírók megörökítik azt, hogy a magyarok a hunoktól eredtek.... akik a szkítáktól származtak.”

II. Szilveszter pápa (III. Otto német császárt dicsőítő iratában): “Mienk, mienk a római birodalom. Erőt ad gyümölcsben Itália, katonát adó Gallia és Germánia, s nem hiányzik nálunk a szkíthák hatalmas királya sem.” (Szt. István)

I. Endre törvényeiből: (1063 körül) “Minden magyar avagy jövevény Magyarországon, ki a scythiai ősi pogány szokást el nem hagyja, Jézus Krisztus igaz vallására nyomban vissza nem tér és nem hallgat a szent törvényre, melyet a dicsőséges István király adott vala, feje és jószága vesztével bűnhődjék”. 4. paragrafus: “A szentségtelen scytha szokásoktól és hamis istenektől forduljanak el és rontsák el a bálványokat”.

„Az első szkítáktól, azoktól a vallásos lelkületűektől és mocsoktalan jelleműektől az idegen vétkekkel való megfertőződés következtében eltávolodtak az időközben élő szkíták… addig a korig, amelyben a magyar név alatt váltak ismeretesekké és Pannóniában kezdtek örök állandó hazát alapítani. Akkor ugyanis, miként ha a tűztől eltávolítjuk a vizet, magától visszatér eredeti hűvösségéhez, éppúgy tértek vissza ők… őseredeti erkölcsi romlatlanságukhoz.” (Eusthatius metropolita 1115-1195)

II. Pius pápa, 1500 körül (Cosmographia): “Azt tartják, hogy a Duna partját lakó hungarok is a szkíták neméből valók.”

A magyar régészek 1939-ig nyolcvanöt nagyobb szkíta temetkezési helyet ismertek fel az országban. Hagyatékuk, csak a Kr. e. VI-III. század közötti időszakból (ez a hivatalosan elismert szkíta időszak) vaszablák sorozata, 25 bronztükör, 67 vasfokos, húsznál több állatalakos tegezdísz, 23 bronzcsörgő, több száz nyílcsúcs, fibulák, vastőrök és kardok.

Forrás:  

http://www.magyarvagyok.hu/kultura/hungarikum/innen-onnan/innen-onnan/1223-Idezetek-a-szkita-nepekrol.html

A titokzatos Pártusok.

 

Bizonyítékok a szumer-pártus-szkíta-hun-magyar azonosságra: 

1. A magyar és a külföldi középkori krónikák a népünket szkítának, hunnak, magyarnak, pártusnak, türknek és sarmatának is megnevezik (+ ősgesztáink, így a Tarih-i Üngürüsz is a szumer-pártus-hun-magyar azonosságról beszélnek.)
2. 2800 szumir szógyök egyezik a magyarral, ehhez képest 300 finnugor szógyök egyezik a magyarral
3. Régészetileg cáfolhatatlanul a szkíta és hun népek kultúrája jellemzi a magyar népet
4. A magyar nép egy lovasíjász hadú nép volt, akárcsak a szkíták, hunok, sarmaták, pártusok és egyéb turáni népek, a finn hadak akkortájt csak gyalogosokból állt.
5. Vallásunk teljesen megegyezik a szkíta-hun elődeink vallásával, ahogy nekik, nekünk is táltosaink voltak, a finn és egyéb északi szláv népeknek csak sámánjai voltak.
6. A magyarok rovásírással írtak akárcsak a szkíta-hun őseink.
7. Krónikáink nem is hallottak \"finnugor\" népekről, mivel nem is létezett finnugor nemzet, ők szlávok antropológiailag
8. A szumir ékirásaink magukat MAH-GAR-nak (magyarnak), azaz a Tudás Népének hívják.
9. a turáni, magyari népek (hikszosz, óegyiptomi, arámi, etruszk, hurrita stb) írásokat csakis a mai magyar nyelvvel lehet értelmezni!
10. Hazánkat rengeteg külföldi országban HUNgary-nak, (H)UNgarn-nak s eféléknek van megnevezve, amelyek a HUN-GAR szóból származtatók és nem az onugor szóból (mellesleg szumir nyelven UNUGURI jelentése: UR városából származó!!!)

Forrás: http://maghar.gportal.hu/gindex.php?pg=24564947

 

 

 A titokzatos pártus lovasnépről és az esetleges magyar őstörténeti összefüggésekről:

 

 Aki egy kicsit is érdeklődik e témakör iránt, netán a szakirodalomban utánanéz a hajdani Pártus Birodalom határainak — és a pártus uralkodók által befolyásolt térségnek —, hamar kiderítheti, hogy nemcsak a Kaszpi-tenger térségének délkeleti területeire terjedt ki, hanem nyugati-délnyugati és déli irányban is; az ókori Plinius szerint a Perzsa-öböltől a Kaszpi-tengerig és egészen a Kaukázusig.
Götz László A. von Gutschmidre hivatkozva közli, hogy a Kr. e. I. században az Azovi-tengertől az Indusig húzódó hatalmas területen több — szám szerint öt — pártus részkirályság létezett: Pártia, Média, Örményország, Szkítia (a Kaukázustól északra) és Baktria területén, s az utóbbi fennhatósága kiterjedt az Indus vidékére is.
A „pártuskérdés” azonban a földrajzi vonatkozásoknál sokkal összetettebb. E helyütt a pártusokkal összefüggő gondolatkör rendkívül bonyolult és szerteágazó szálainak mindössze néhány adalékára utalok, pusztán azért, mert e rövid írás keretei a téma bővebb kifejtését nem teszik lehetővé. Ugyanakkor feltétlenül szükséges pár szót ejteni e népről, mert sok a félreértés körülötte, s nem zárom ki a szándékosan leegyszerűsítő jellegű ferdítéseket sem.
A pártusok kifejezett irániságának –– nyilván ezzel együtt az állítólagos indogermánságának vagy indoeurópaiságának –– megkérdőjelezése tekintetében kiindulópont (vagy ha úgy tetszik, egyfajta vezérfonal) lehet az is, hogy a nyelv, a kultúra, valamint a különböző népek vérségi-genetikai összetartozása nem mindig fedi egymást tökéletesen; nem is beszélve a nyelvi hatás vagy a nyelvváltás útvesztőiről, esetleg arról a tévedésről, amikor egy régi történeti időben élt népről — vagy a nép egy ágáról — néhány neki tulajdonított töredékes nyelvi emlék alapján mondják ki „halálos” bizonyossággal hovatartozását. Néhány „csőlátású” nyelvész ugyanis gyakorta hajlamos figyelmen kívül hagyni az egyik alapvető fontosságú problémát, nevezetesen a néppé válás, vagyis az etnogenezis hallatlanul bonyolult szálait és annak folyamatát. Nagy Géza, Götz László, Bakay Kornél és mások már rámutattak ilyen esetekre, például a szkíták állítólagos (és kizárólagos) iráni nyelvének vonatkozásában.
A pártusok iránisága esetében a probléma valahol ott kezdődik, hogy többen összetévesztik őket a perzsákkal, aminek több oka van. Ebben — többek között —közrejátszhat a perzsák Indiába vándorolt párszi nevű népcsoportjának neve is. (A párszi név ugyanis halványan emlékeztet a pártus szóalakra.) A „hivatalostól” eltérő nézetű történészek és egyéb, a magyar őstörténettel foglalkozó kutatók körében viszont köztudomású, hogy az iráni nyelvet beszélő (és iráninak mondott) perzsák a pártusokat maguktól idegennek tekintették, pedig az utóbbiak — állítólag — szintén iráni nyelvet beszéltek. (Idevonatkozó források nyomán többen utalnak erre.) Akkor vajon kik a „valódi” irániak? S honnan tudható, hogy a pártusok pontosan milyen nyelvet beszéltek? S vajon mennyire lehetünk bizonyosak abban, hogy a pártusok kizárólag egy nyelvet beszéltek?

 A különböző gyűjtőnevek alatt ismert régi lovas népek (és utódaik) már eleve (nép)ötvözetként foghatók fel, ahol a meghatározó embertani arculat olyan europid jellegzetességeket mutat, amelyek a Kaukázus és környékének népességére, valamint a Közép- és Belső-Ázsiában élt — napjainkban is élő — türk és iráni embertípusokra jellemzők. Az antropológiai jegyek, illetve a vérből kimutatható markergének vizsgálata jelzi a különböző történeti időkben lezajlott keveredéseket, a különböző jellegű europid és a többféle mongolid típusok eltérő mértékű összeolvadását. Bizonyos források és különböző utalások a szkítaféle népeket a türkökkel-törökökkel is kapcsolatba hozzák. A szkítákkal közeli rokon szarmatákat Plinius egyenesen török fajúnak ismeri. Bakay Kornél viszont arra utal, hogy egy Aral-tó környéki szkíta fejedelemnek, Kara Tasnak (neve Fekete Követ jelent) türk neve volt. Ez egyáltalán nem egyedülálló adat, mert Götz László O. Franke-ra hivatkozva írja, hogy a Kr. e. I. században Indiába benyomuló szkíta-szakák „nevei és címei túlnyomórészt törökök, maguk a hindu források is »turuskának« nevezik őket. Úgyszintén a »jüe-csi« néven említett nép baktriai utódai, a kusánok is török méltóságneveket viselnek”. László Gyula viszont (egy általa írt előszóban) arra figyelmeztet, hogy a szkíták közt járt ókori írók mongolos jellegűeknek látták őket. Nyilvánvaló tehát, hogy a szkíták sem voltak homogének. A körükbe tartozó — pártus, szarmata, geta, daha (dák?) stb. — népek közt kétségkívül ott voltak az iráni, de minden bizonnyal a türk, valamint esetleg a vegyes „közlekedőnyelvű” törzsek és ezek töredékeit felölelő embercsoportok is. Még az sem zárható ki teljesen, hogy közöttük ómagyar nyelvet beszélő, illetve a magyar nyelvvel kapcsolatba hozható néptörzsek is lehettek (nem szükségszerűen finnugorok). A nyelvi vonatkozásoktól függetlenül lehetett egy nem meghatározó, mongolos — esetleg a görögökre, latinokra és a nyugat-európaiakra nem hasonlító, enyhén mongoloid, a turanid embertípus körébe tartozó — rétegük is. Ezeket az embertani kategóriákkal kapcsolatos vonásokat viselő népek esetében azonban kissé kétséges, hogy kifejezetten valamilyen mongol nyelven beszéltek, noha teljesen ez sem zárható ki. A szkíták egy része — így a pártusok művelt rétege — görögül is beszélt, s többféle írást alkalmazott.
Közép- és Belső-Ázsia bizonyos türk vagy iráni nyelvű népeinél jelenleg már az europid és a mongolid típusok különböző mérvű, néhol erőteljes keveredése tapasztalható, gyakran inkább a mongolid kategória felé hajló (erősen mongoloid) arculattal. Ez azonban a szkíták és pártusok idejében még távolról sem volt ilyen komoly mértékű, mint azt a számtalan (szobrokon, domborműveken és a legkülönbözőbb tárgyakon való) arcábrázolás tanúsítja.
Az ókori és későbbi lovas népekkel kapcsolatosan talán az a gondolat is megkockáztatható, hogy az olyan nagy népek, mint például a szkíták, a hunok és az avarok genetikai vonatkozásban nem „tűntek el”, nem „haltak ki” — miként ezt közhelyként emlegetni szokták. Más neveken, rokon kultúrájú és gyakorta rokon genetikájú népekkel összeolvadva, különféle mértékben idegen etnikumokkal is keveredve utódnépeikben éltek és — lassan változva — élnek tovább.
A pártusokkal összefüggő kérdés kapcsán a valódi gondot az okozza, hogy a szkíta és hun vonatkozásokra utaló forrásokat sokan figyelmen kívül hagyják. A „hivatalos” szemlélettel ellentétben tény, hogy a pártusokat több ókori és középkori forrás, valamint a későbbi történeti szakirodalom számos utalása — köztük a IX. század végétől napjainkig — a szkítákkal és hunokkal hozza összefüggésbe. Emellett több szerző felhívta a figyelmet bizonyos, a pártusok és a különböző történeti időben élő (szkítákkal és hunokkal rokonítható) altáji népek közti kulturális hasonlóságokra. (A fentiekkel összefüggő szakirodalmak részletes felsorolásától az adatok sokasága és a már említett indokok miatt e helyütt szintén eltekintek.)

 Götz a hun–pártus összefüggések terén a középkori örmény forrásokra hivatkozik, köztük Faustus Byzantinusra, kinek tanúsága szerint a IV. század elején az örmény trónon ülő Sanesan a pártusok Arszakida- (Arsakida-) uralkodóházának leszármazottja, aki „a »maszkitok és hunok« királya” volt. „De a legfontosabb adat ezzel kapcsolatban az, hogy több kora középkori örmény forrás az Arszakidákat egyenesen az ázsiai hun dinasztiából származtatja. Ennek pedig történelmi alapja kell legyen, mert az örmény trónon háromszáz évig Arszakidák ültek, az örmény írók tehát saját dinasztiájuk eredetét, hagyományait bizonyára jól ismerték.” Götz e helyütt még arra is felhívja a figyelmet, hogy „a hunok két fő ága pontosan az egykori pártus birodalom két hűbéres királyságának területein alakította ki birodalmait: az eftalita-hunok a Baktria–Indus-vidéki, volt Arszakida-királyságot szállták meg, az európai hunok pedig a szkítiai, Pontusz–Kaukázus-vidéki pártus utódállam térségében tűntek fel, és itt a Sanesan-féle Arszakida-dinasztia alatt erősödtek meg”. Götz a továbbiakban a következőképpen folytatja: „Szintén szoros pártus–hun kapcsolatokra mutat Altheim közlése is »Geschichte der Hunnen« című műve II. kötetében: Artabán pártus király seregével együtt köszönti a felkelő napot, éppúgy, mint a kínai források szerint a kelet-ázsiai hunok. ... A »Weltgeschichte Asiens im griechischen Zeitalter« című... műben leírja a pártusok szokásait, harcmodorukat, amelyek pontról pontra egyeznek a későbbi altáji népek analóg szokásaival. A csatát dobokkal vezették be, mint később a törökök is. Háborúban vezéreik, békében bíráik voltak: »duces in bello, in pace rectores« –– írja róluk Plinius, Apollodórosz nyomán. Figyelemre méltó itt a mi Kézaink teljesen azonos közlése a hunokról.”
Újabban Tábori László foglalkozik behatóan a „pártuskérdéssel”. Véleménye szerint a pártus név első említése az I. Dareiosz (Dareios) perzsa uralkodó alatt keletkezett úgynevezett „behistuni” (óperzsa, újbabiloni és elámi nyelvű ékírásos) feliratban tűnik fel, s e témakör vonatkozásában — többek közt — e nép egyik legkorábbi említésére utal: „Hérodotosz leírta az Akhaimenida Birodalom adófizető kerületeit, s ebből tudjuk, hogy Pártia a 16. adókerület volt az óperzsa birodalomban. ... Mitikus első uralkodójukról, Arsakról (Arszakész) az egész pártus királyi dinasztiát Arszakidának nevezik.” Tábori is Götzhöz hasonló következtetésre jutott: „Az Arszakida-dinasztia eredetére nézve az örmény források döntő fontosságúak. Ezek szerint Nagy Arsak és utódai az ókori Baktriából származó hunok.”
Viszonylag közismert az ókori Sztrabónnak (Strabónnak) a Pártus Birodalommal kapcsolatos, a Kaszpi-tenger térségéből a dahák (dákok?) területéről szóló, kissé bizonytalankodó leírása — amelyet Bakay, Tábori és mások is idéznek a különböző szakirodalmakban. Sztrabón a dahákat aparnosoknak nevezi: „Az aparnosokhoz tartozó Daai törzsről mondják, hogy a Maiotistól [valószínűleg a Meotiszként ismert terület] északra lakó és a xandiosoknak vagy pariosoknak is nevezett Daai törzsek köréből vándoroltak ki. Ámde nincs egyetértés abban, hogy a Daai törzs a Maiotistól északra lakó skythákhoz tartozik-e.” Sztrabón leírása ugyanakkor Arsakot szkítaként említi, s a pártusok életmódját pedig a szkítákhoz hasonlónak találja, mondván, „sok barbár és szkíta elemet tartalmaz”.
Justinus viszont minden kétséget kizáróan, egyértelműen és határozottan kijelenti: „A pártusok a szkíták száműzöttjei voltak. Ezt a nevük is nyilvánvalóvá teszi, mert szkíta nyelven a száműzötteket parthusoknak mondják. ... Szkíthiából belső lázongások folytán űzték ki őket.”
Georgina Herrmann álláspontja szerint a szkítákhoz tartozó dahák egyik parni nevű törzse a Kr. e. III–II. század fordulója táján a Szeleukida Birodalom Pártia nevű tartományában telepedtek le, s nevüket is erről kapták. Justinus és más ókori leírások nyomán azonban többen arra gondoltak, hogy maga a pártus név esetleg a magyar párt, pártos, pártoskodó, pártütő szavakkal rokonítható. E felfogástól Bakay sem zárkózik el, mondván, hogy „talán nem is alaptalanul” következtettek erre némelyek. Bakay állásfoglalásában azonban (nagyon helyesen) érezhető a tudományos óvatosság bizonytalansága, hiszen e gondolatok mindmáig feltételezések, amelyek bár nem lehetetlenek, napjainkban még nem tudható, hogy igazak-e vagy sem. Éppen ezért a hipotézist –– bármennyire tetszetős is –– nem szabad összetévesztenünk a teljes bizonyossággal. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a régi magyar kultúra némely vonása kísértetiesen emlékeztet a szkíta és pártus lovas népek műveltségének több jellegzetességére.

 A pártusok kultúrájáról régebben Georgina Herrmann írt kimerítően, míg e nagy múltú nép néhány jellemző sajátosságát, viselkedését, tulajdonságát magyar részről Bakay Kornél és Tábori László foglalta össze.
1. A pártusoknak könnyű- és nehézlovasságuk volt; előbbiek hátrafelé nyilaztak. Szinte egész életüket lovon töltötték, noha városaik (is) voltak. Justinus imigyen ír róluk: „Minden idejüket lóháton töltik: lovon harcolnak, lovon lakomáznak, lóháton intézik a közügyeket és magánügyeket, lovon utaznak és pihennek, lóháton kereskednek és társalognak.” Lovaikról kevés adat maradt fenn. Egy, az I. századból származó és a grúziai Boriban előkerült ezüstedény alján levő véseten egy pártus mén látható. Az ábrázolás viszonylag arányos termetű, bár törzséhez képest némiképp hosszú lábú, magas és izmos termetű, kis fejű, ívelt, ám kissé rövid nyakú állatot mutat. Jól tudjuk, hogy a lovas népek nem csak egyfajta lovat használtak. Az azonban jól kivehető, hogy a véseten látható pártus mén nem egyezik a későbbi lovaskultúrák népeinél általános „taki”-féle (Equus caballus przewalskii) lóval, sem pedig a szintén kisebb termetű tarpánra (Equus caballus gmelini) emlékeztető típusokkal.
Herrmann azt is említi, hogy a kínai források is megemlékeznek a közép-ázsiai (talán pártus) lovakról. „Az i. e. II. század vége felé a pártusok Közép-Ázsiában közvetlen kapcsolatba kerültek a nagy Han-dinasztia uralma alatt álló Kínával. ... A Han-császár, Vu-ti (i. e. 141–87) követét Csang Csient Közép-Ázsiába küldte.”
Zhang Qian (kiejtése megközelítőleg: Dzsang Ty[s]hien) — többek közt — kiváló lovakról számolt be. „A fergánai lovak messze felülmúlták a Kínában tenyésztetteket; Vu-ti [helyesen írva: Wu Di] messze nyugatra, Szogdiába vezetett hadjáratot, csak hogy szert tehessen rájuk. A Kínában »mennyei« vagy »vért izzadó« néven ismert lovak erősebbek és gyorsabbak voltak, mint azok, amelyeket a kínaiak korábban ismertek, s majdnem biztosra vehető, hogy a pártusok ezt a fajtát tartották. ... II. Mithridatész és Vu-ti követet cserélt, s ajándékokat küldött egymásnak. A pártusok mint újdonságot, strucctojást [?] és bűvészeket vittek a Han-udvarba.”
2. A pártusok alkalmazták a vérszerződés rítusát, s tisztelték őseiket.
3. Hitvilágukban helyet kapott a Nap tisztelete, de többféle vallás hívei voltak (buddhizmus, zoroasztrizmus, Mithrász-kultusz, a görög mitológia hatásai stb.). Vélhető, hogy egy mindezek keverékéből kialakult, összetett vallás is létezett náluk, az animizmus és sámánizmus elemeivel együtt.
4. Szent madaruk a sólyom volt, mint az királyszobraikról és hadijelvényeikről ismeretes.
5. Miként a szkítáknak, a pártusoknak is a szarvas volt a szent állatuk.
6. Öltözetükre jellemző volt a bő, kissé buggyos nadrág és egy kaftánszerű ruhadarab, amelyről az előkelőiket ábrázoló szobraik tanúskodnak. Jellegzetes némely pártus uralkodó és családtagjai szobrainak üdvözlő kéztartása is, amely a felemelt jobb kéz tenyerét mutatja, s amelyről feltételezhető, hogy szkíta összefüggésekre utal, ugyanúgy, miként az a hajdani közép-ázsiai Baktriából származó, a kusán birodalom nyomait őrző reliefeken is megfigyelhető.
7. A szkíta-féle népekre jellemző módon nagyfokú igazságérzetük és fejlett jogérzékük volt, továbbá ismeretlen fogalom volt előttük a hazugság, és „szent” volt számukra az adott szó.
8. A feudalizmus alapjait mutató társadalmukban alapvető lényegiséggel bírt a földtulajdon.
9. Temetkezési jellegzetességeik közt szerepelt a halotti maszk és a sírobulus.
10. Fejlett építészeti ismereteik voltak, számos városukról tudunk (Nisza [Nisa], Hekatompülosz [Hekatomphylos], Hatra stb.), s több helyütt feltárták épületeiket. Különösen érdekes Nisza (a jelenlegi Ashabádhoz közeli Parthanisa), ahol erődöt, templomokat fedeztek fel, valamint egy négyszögletes alaprajzú palotát, benne a lepecsételt királyi kincstárral. A rengeteg felbecsülhetetlen kincs között negyven darab nagyméretű elefántcsont ivókürtöt (rhytont) találtak. E gyönyörű rhytonok minden bizonnyal szertartási edényekként szolgáltak, szájperemüket vésett domborművekkel, míg keskenyebb végüket kis szobrokkal ékesítették. Bakay megjegyzi, hogy a pártus ivókürtök állatábrázolásait a szkíta művészet egyenes folytatásának tartja. Ugyanakkor feltűnő hasonlóságokat lát az avar és pártus állatábrázolásokat illetően, s több párhuzamot von a pártus és a kései magyar kultúra bizonyos elemei között.

A szkítákkal, hunokkal stb. kapcsolatba hozható pártuskérdés a magyar őstörténet szemszögéből is fontos. Semmiképp sem hagyhatók figyelmen kívül a magyar eredetkutatás bonyolult szálainak szövevényében a különféle források azon utalásai, valamint a különböző szakterületeken folyó kutatómunka eredményeinek ama sokasága, amely a magyarságot a pusztai lovas népekkel és azok különféle ágaival köti össze. A nyelvrokonságra alapozott, kizárólagos finnugor eredet ugyanis napjainkban már igencsak kérdésessé vált.
A magyarság és a finnugor népek közti nyelvrokonság tudományos tényét komoly kutató — legyen bármely szakterület képviselője — nem tagadja. E nyelvrokonság azonban egymagában is igen bonyolult kérdés, amelyre hosszadalmasan és részletekbe menően e rövid írás keretében lehetetlen kitérni (s majd csak lábjegyzetben utalok László Gyula egy fontos meglátására). Az azonban bizonyos, hogy a nyelvrokonság többféleképpen létrejöhet. A nyelvrokonság gyakran jelez(het) több-kevesebb genetikai rokonságot, amely azonban semmiképpen nem kizárólagos és meghatározó. A nyelvrokonság nemritkán csak a különféle népek eltérő (néha pusztán felszínes vagy éppen csak elenyésző genetikai összefüggést mutató) érintkezését jelzi. A többé-kevésbé hasonló, illetve a különféle kultúrák egymásra hatásából keletkezett nyelvi sajátosságok alapján egy csoportba sorolt népek tehát nem minden esetben származnak meghatározó módon egy tőről, vagyis nincs köztük alapvető vérségi kötelék. Következésképpen a népek, illetve egy bizonyos nép eredetét kizárólag a nyelvrokonság tényének megállapításából levezetni igen nagy hiba, s valójában nem is lehetséges (különösképp így van ez a máig vitatott eredetű magyarság esetében).
Abszolút egygyökerű, homogén népek természetesen nincsenek, ellenben voltak és vannak rokon kultúrájú, valamint hasonló testi jellegzetességeket viselő, rokon genetikájú népek, népcsoportok. Egy nép esetében az egységgé válás folyamatában az eredetet a többséget alkotó népösszetevők antropológiai, genetikai-vérségi, valamint kulturális jellemzői határozzák meg, s nem a beolvadt kisebbségek jellegzetességei. A kutatások tükrében a magyar–finnugor nyelvrokonság létező valósága mellett ugyancsak kétségtelen és már régóta világos tény, hogy a magyarság embertani, genetikai felépítése és ősi kultúrája nem a finnugorokhoz, hanem a (túlnyomóan europid arculatú, azaz szkíta, hun, avar, türk) lovas népekhez áll közel. Ebből következik, hogy a finnugor nyelvrokonságot és a másfelé mutató embertani-genetikai összefüggéseket a magyarság vonatkozásában semmiképpen sem szabad összekevernünk, sőt ez esetben el kell választanunk.
Mindenféleképpen tényként kell kezelnünk, hogy az ázsiai lovaskultúrák rokoni körébe a pártusok is beletartoznak, noha a más lovas népekkel való kapcsolataik még nem tekinthetők tökéletesen felderítettnek. A pártuskérdés tekintetében tehát feltétlenül szükségesek a korábbi forrásokra alapozott további kutatások, illetve tisztázni kell a szkíta–pártus és hun–pártus stb. összefüggéseket is. Ugyanakkor semmiképp sem szabad félresöpörni vagy egyszerűen „tévedésnek” minősíteni azokat a keleti (perzsa és arab nyelvű), bizánci és nyugati források, valamint a magyar krónikák megállapításait, amelyek a magyarságot a lovas népekkel — az egymáshoz különféle szállal kötődő szkítákkal, hunokkal, avarokkal, szavárdokkal, türkökkel — hozzák kapcsolatba. Ám a magyarságot — hagyományai és krónikái tanúsága ellenére — a szkíta, hun stb. összefüggések köréből természetesen kirekesztette a „hivatalos” tudomány, amely a magyar őstörténet vonatkozásában kizárólag a finnugor eredetet fogadja el. Szinte lehetetlen, hogy a magyarságot a régi lovas népekkel kapcsolatba hozó minden idevonatkozó forrás „téved”. A tudományos álca alatt „tévedésnek” minősített feltételezések és magyarázatok mögött azonban jól sejthető a valódi ok: a lovas népekkel való azonosítás (illetve a tőlük való származtatás) nem fér bele a magyarságról kialakított és „hivatalosított” — ám egyre gyengülő lábakon álló — finnugor „képbe”.


Forrás:


Csajághy György  / http://www.valosagonline.hu/index.php?oldal=cikk&cazon=143&lap=4

A szkíták székely eredete

A mai köztudat szerint a magyarok Árpáddal költöztek a Kárpát-medencébe, keletről, a hivatalos történetírás szerint a finnugor őshazából, krónikáink szerint Ázsiából, és ezek szerint ázsiai származásúak lennénk. Az elmúlt évtizedekben, elsősorban Grandpierre K. Endre (1979, 1990, 1996, 2005, 2006) munkáinak nyomán egy harmadik nézet kezd megerősödni: eszerint a magyarság őshonos a Kárpát- medencében, és Árpád magyarjai csak visszajöttek őshazájukba. 

 

Magyarok Világszövetsége — Magyarságtudományi Füzetek

A mai köztudat szerint a magyarok Árpáddal költöztek a Kárpát-medencébe, keletről, a hivatalos történetírás szerint a finnugor őshazából, krónikáink szerint Ázsiából, és ezek szerint ázsiai származásúak lennénk. Az elmúlt évtizedekben, elsősorban Grandpierre K. Endre (1979, 1990, 1996, 2005, 2006) munkáinak nyomán egy harmadik nézet kezd megerősödni: eszerint a magyarság őshonos a Kárpát- medencében, és Árpád magyarjai csak visszajöttek őshazájukba. Az elmúlt években pedig egy sor olyan alapvető régészeti munka látott napvilágot, amely alátámasztja a magyarok Kárpát-medencei őshonosságát éppúgy, mint a Kárpát-medence őslakosságának kirajzásait és visszatéréseit. Az árpádi magyarság, és a szkíta nép ősének kirajzása az i.e. 6. évezredben történt. Douglas T. Price és munkatársai 2001-ben az Antiquity nevű régészeti szakfolyóratban közölték stroncium-izotópos vizsgálataik eredményét. Eszerint Európa első magasműveltségét a Kárpát-medencéből a vonaldíszes kerámia népe vitte Nyugat-Európába i.e. 5 700-tól kezdve, mégpedig 10-20 fős kis csoportokban, amelyek főként fiatal nőkből álltak. Ez a műveltség i.e. 5 500-ban ért el a Rajnához, és később fokozatosan kiterjedt egész Nyugat-Európára. A nyugatra kirajzás kis létszámával ellentétben a keletre kirajzásra alaposabban felkészült az őslakosság, mert itt egy sokkal nagyobb szabású vállalkozásra került sor. Hatszáz évvel a nyugatra indulás után indult meg a keletre kirajzás, ám ezúttal összehasonlíthatatlanul nagyobb tömegekben. Ez a tény különös jelentőséget kap a legújabb eredmények fényében.

2004-ben jelent meg Blagoje Govedarica hamburgi régészprofesszor monográfiája „Zeptertrager - Herrscher der Steppen” címmel. Fő következtetése: i.e. 5 100-tól kezdve a Kárpát-medencéből, pontosabban az Erdély-Felső-Tisza körzetből (I) jelentős népesség települt ki az Al-Dunához (II), a Meótiszhoz (III), a Volga-könyökhöz (IV) és a Kaukázusba (V) (1. kép).

Ez az öt hatalmas művelődési központ évezredeken át meghatározója volt az eurázsiai fejlődésnek. Az i.e. 5 100-ban indult népesség-kitelepülés milliós nagyságrenddel jellemezhető, hiszen többezer településről van szó, s ezek átlagos népessége néhány száz fő. Igor Manzura orosz régész 2005-ben jelentette meg az Oxford Journal of Archaelogy-ban eredményét, amely szerint az i.e. 5. évezredtől Erdélyből nagy létszámú népesség költözött egyre keletebbre, település-hullámok egymásra következő sorozatát hozva létre a nyugat-eurázsiai síkságon (Manzura, 2005). Felmerült bennem a kérdés: mi vezethette a Kárpát-medence korabeli lakóit arra, hogy nyugat felé csak kis csoportokat, kelet felé viszont hatalmas népességet bocsásson ki?

A magyarázatra az első fény akkor vetődött, amikor felismertem, hogy ugyanez a különös jelenség bukkant fel i.sz. 1 492-ben, amikor is II. Ulászló magyar király szentesítette az ősi székely szokásjogot, amely szerint hadiállapotban a székelyek hadrafoghatók, de amíg keletre minden egyes telkes székelyt behívhatják katonának, addig nyugatra csak minden tizediket (Rugonfalvi Kiss, 1939). Első pillantásra megdöbbentő, hogy az ősi székely szokásjog szerint a székelyeknek nem mindegy, milyen irányban található az a csatatér, amelyen életüket kockáztatják. Erre a jelenségre azt a magyarázatot találtam, hogy a Kárpát-medence növény-és állatföldrajzi viszonyai alapján egy övezetbe tartozik az eurázsiai síksággal (2. kép),

hasonlóak az életfeltételek, tehát minden bizonnyal a Kárpát-medencében őshonos nép elsősorban kelet felé települt ki már az emberréválás időszakában. A Rudapithecustól a gravetti népig valóban kimutathatóak a Kárpát-medencéből történt kirajzások (Grandpierre, 2010). Így tehát a Kárpát-medencei ősnép utódai, akik tisztelték őseiket, őseik földjét, szintén elsősorban keletre települtek ki, hogy biztosíthassák népük folytonosságát. Az ősi székely szokásjog ugyanebből a hagyományból eredhet, és ez a székelyek őshonosságát új távlatok közé helyezi. Ha a jogarhordozó nép és a székelyek egyaránt az égtájak iránya szerint döntöttek életük egyik legalapvetőbb kérdésében, mégpedig jelentős különbséggel, mindketten a keleti irány javára, akkor a két nép hasonlóan gondolkodott, hasonló gondolatrendszere volt ebben a különlegesen egyedi kérdésben, tehát a két nép minden bizonnyal egymással azonos. És ha ezt a következtetést további tények is megerősítik (lásd Orbán-Grandpierre, 2009), akkor az i.e. 6. évezredben Erdélyben őshonos székelyektől származik az i.e. 1. évezredben a görögöktől szkíta nevet kapott nép! Ezt a meglepő következtetést egész sor alapvető tény támasztja alá. Ezekből mutatunk be néhányat.

Grandpierre K. Endre (1996a, 23-36), és nyomában Orbán Dezső (Orbán, Grandpierre, 2009, 29-37) kimutatták, hogy a székely népnév és a szkíta népnév ugyanannak a népnévnek két változata. Grandpierre K. Endre amellett érvelt, hogy a székely és a szkíta ugyanaz a nép (1996a, 29 és a következő oldalak). És ha ez az azonosság kimutathatóan székely eredetet jelent, az az egyik legnagyobb fordulatot jelentheti történelemszemléletünkben.

Figyelemre méltó, hogy Govedarica a „jogarhordozók népét” a „sztyepp urának” nevezi. A jogarak kétségkívül felségjevények, tehát a „jogarhordozó nép” egy királyi nép. Mekkora létszámú lehet ez a királyi nép? Manzura több, mint 800 település adatait dolgozta fel. Ezek átlagos létszáma 30 és1000 fő közöttire tehető. A szóban forgó korban és körzetben többezer településen lakott a jogarhordozó nép, tehát létszáma többszázezres, milliós nagyságrendű volt már az i.e. 5. évezredben. Az új környezetben hamarosan hatalmas fejlődés indult be, ahogy azt a királyi kurgánok építése is jelzi (lásd alább). A jogarhordozó nép 3 000 éves fennállása után folytatódik a pre-kimmerek (gerendavázas műveltség, srubnaya) és a pre-szkíták (andronovói műveltség) népében (3. kép), a Kárpát-medencétől Koreáig terjedő hatalmas övezetben.

Az i.e. 1. évezred első felében a kimmerek, a szkíták és a keletebbre a hunok uralják az egész eurázsiai síkságot. Ez a három népnév a jelek szerint ugyanazt a népet takarja. Hérodotosz (Herodotus, i.e. 440) szerint az i.e. 1. évezred elején a kimmerek királyi törzse és a nyugat-eurázsiai síkságon őshonos, a királyi kimmerekkel együtt élő nép egyenlő katonai erőt képviseltek. (Megjegyezzük, hogy a magyar fordításban – Hérodotosz, 1989, 269. o. - a bennszülöttek, őshonosak jelentésű angol „natives” szót „kimmerek”-re cserélték, és ezzel a bennszülött, őshonos jelentést eltüntették.) Ezek szerint a királyi kimmerek népe a nyugat-eurázsiai síkságot évezredek óta lakó nagy nép létszámával összevethető létszámú! Ez a királyi nép ráadásul kiemelkedően magas, rendkívüli jelentőségű tudással és gazdagsággal bírt.

Govedarica megjegyezte, hogy az (I)-(V) körzetek i.e. 5 100-tól kezdve háromezer éven át szoros kapcsolatokat tartottak fenn egymással. Ez a tény arra utal, hogy évezredeken és ezer kilométereken át képes volt ez a nép megtartani egységes szervezettségét, vagyis rendkívüli államszervező képességgel rendelkezett. A kiemelkedő államszervező képesség az őskorban és az ókorban a mágusok sajátja, éppúgy, mint a magasműveltség, a nőtisztelet, és a nők kiemelkedő tudása. Ezen jelenségek együttese tehát egyrészt azt jelzi, hogy az időszámításunk előtti évezredekben a Kárpát-medencében volt a mágusok központja, másrészt azt, hogy az eurázsiai síkság népességének a Kárpát-medence az őshazája.

A régészek rendszerint fazekasedényeikről, temetkezési szokásaik jellegzetességeiről, vagy első jelentős lelőhelyeiről nevezik el a régészeti kultúrák népét. Azt a népet, amit Govedarica egyik temetkezési szokásáról a jogarak népének nevez, a legtöbb kutató lelőhelyeiről erősdi (Erdély), kukutyini (ma: Moldva), vagy tripoljei (ma: Ukrajna) kultúrának nevezi. Ezt az erősdi, kukutyini-tripoljei kultúrát (4. kép) ma az első európai civilizációnak tekintik (History of Europe, 2010).

Fejlett írása volt az i.e. 6. évezred végén (Tordos, Tatárlaka, Vinca), és az írás innen terjedt el Délkelet-Európába (Fehérné Walter, 1975, 1. Kötet, 37.o.; Todorovic, 4. térkép).

Natalie Taranec, a Sydney-i Powerhouse Museum munkatársa 2005-ben megjelent cikkében az i.e. 5 500-tól i.e. 2 400-ig az eurázsiai síkság nyugati felén élő kukutyini-tripoljei műveltség népéről (Cucuteni-Trypillian culture, 2010) megjegyzi, hogy a kukutyin-tripoljei műveltség népének utódai a szkíták. Ha viszont az eurázsiai síkság népe a Kárpát-medence ősnépéből települt ki, akkor a Kárpát-medence őshonos népe a szkíták elődje. Mivel a székelyek magyarul beszélnek, és őrzik ennek az ősnépnek a hagyományait, szokásait, ezért arra a következtetésre jutunk, hogy a Kárpát-medence őshonos népe, a szkíták, és a székely-magyarok egyugyanazon nép, különböző korokban, különböző megközelítésben nyert elnevezései.

Különleges népjelzőnek számít, és ezért erről a temetkezési szokásáról nevezték el a kurgánok (halomsírok) népét. A halomsíros temetkezés az i.e. 5. évezredtől az i.u. 2. évezred elejéig volt jellemző, elsősorban a Kárpát-medencétől Koreáig terjedő eurázsiai síkságon. A régészek ezt a hatalmas időszakot több alegységre tagolják, ezek időrendi sorrendben a következők: a kukutyini-tripoljei kultúrával kapcsolatos Sredny Stog kultúra (ehhez fűzik a lovaskultúra megszületését az i.e. 5. évezredben), a gödörsíros kultúra, a gerendavázas kultúra, a szkíta, a szarmata, a hun, és a kun-kipcsak. Ha a kurgánok építése egy történelemből ismert néphez köthető, akkor ez a nép a szkíta-szarmata-hun-kun-kipcsak nép. Tegyük hozzá, hogy az Alföldön 40 000 kurgán létét tartják számon! A kurgánok népe rendkívüli tudású, kiemelkedő szellemi, technikai, művészi és anyagi gazdagsággal bírt. Az i.e. 3 500-3 300 időszak körül például a Kaukázus északi lábánál fekvő Kubán erdős-sík körzetben különösen gazdag, kimondottan királyi kurgánsírokat kezdtek emelni. Az óriás halomsírokat kőoszlopok övezték, s mélyükben mesés kincseket rejtő sírkamrákat őriztek. A sírkamrákban 70 literes óriás üstöt is találtak. Ezek az üstök kaukázusi eredetű, arzén tartalmú bronzból készültek, mellettük arany- és ezüstlemezekből készült, állatdíszítéses vázák, arany bikával díszített ezüst rudak, bronz fokosok és tőrök, többszáz arany, türkiz és kalcedon ékszerek feküdtek (Anthony, 2004). Az üstök később a szkíta, hun és magyar nép jellegzetes tárgyaiként ismeretesek (6. kép, törteli hun üst).

A régészeti népjelzők tárgyak jellegzetességeire épülnek, tehát az adott tárgyakat előálltó népnél rendszerint szűkebb korszakra és körzetre korlátozódnak (Grandpierre K. Endre – Grandpierre Atilla, 2006). Világos ugyanis, hogy a mai magyar nép más tárgyakat használ ma, mint száz vagy ezer évvel ezelőtt, mégis ugyanarról a népről van szó. Hasonlóan, a történelmi népnevek is gyakran leszűkítő jellegűek, különösen egy ősi és nagy körzetben élő nép esetében, mert a különböző korokban az adott nép másként szerveződhet, és a különböző szomszédos népek is másként nevezhetik. Ráadásul többféle jellemző tulajdonsága is lehet egy-egy népnek, és az elnevezés ezek közül szükségképpen egyet emel ki. A jogarhordozók népe (Govedarica, 2004) ugyanabban a korban (i.e. 5 100 – i.e. 2 400), ugyanabban a körzetben (Kárpát-medence és az eurázsiai síkság) él, ugyanazon jellemzőkkel bír, mint az erősdi-kukutyini-tripoljei műveltség népe (Cucuteni-Trypillian culture, 2010), és a kurgánok népe (Kurgan culture, 2000), tehát ez a három nép-elnevezés a valóságban ugyanazt a népet takarja. Azonosítható-e, hogy melyik, a történelemből ismert nép őseiről van szó? Próbáljuk ezt a kérdést az eddig bemutatott eredményektől függetlenül megvizsgálni! Ehhez egy újabb régészeti népjelzőre támaszkodunk. A hatalmas üstök a hunok régészeti népjelzői (Bóna-Cseh-Nagy és munkatársai, 1993). Érdekes, hogy az „üst” címszónál az üstöt az angol nyelvű Wikipédiában a magyar bogrács képével szemléltetik (Cauldron, 2010)! Erdélyben szkíta üstöket is találtak (7. kép).

A kurgánok népe szintén hatalmas üstöket állított elő (Kurgan culture, 2000), és ez azt jelzi, hogy a kurgánok népének utódai a hunok. A Tien-San hegység északi lábánál fekvő hatalmas Issyk Kul tó mélyén (a mai Kirgizisztánban) egy bámulatosan nagy szakértelemmel megalkotott 2 500 éves hatalmas üstre bukkantak. A szakértők szerint az egyes darabok egymáshoz illesztése annyira pontos, hogy ehhez hasonló pontosságot ma csak nemesgázban végzett fémmegmunkálással lehet elérni. Rejtély, hogyan volt képes elérni a 2 500 éve itt lakó királyi szaka-szkíta nép ilyen magas-technológiájú tökélyt. Különlegesen magas szintű a bronz tükrök, a díszes lószerszámok és sok más egyéb tárgy kialakítása. A víz alatt kisebb, aranyból készült drótgyűrűket és nagy, hatlapú aranytömböket találtak (Lukashov, 2008). Ez a szkíta műveltség legalább olyan magas szintű, mint az ókor legmagasabb, ismert műveltségei, a görög vagy az egyiptomi. A királyi szaka-szkíta nép öltözködése is rendkívüli műveltséget és gazdagságot sugároz (8. kép). Tegyük hozzá, hogy a legújabb embertani vizsgálatok szerint a gerendavázas kultúra népének koponya-adatai azonosíthatók az ugyanebben a körzetben utánuk következő szkítákra jellemzővel (Dolukhanov, 1996).

Az Ordos körzetéből az i.e. 8.-6. században Európába érkezett hunokat az ókori görögök szkítának nevezték (Gilbert, 2002, map 2; 9. ábra), tehát a két népnév, a szkíta és a hun, ugyanazt a népet jelzi, ugyanabban a korban, csak két különböző szomszéd nép által.

Érdekes például, hogy Ciprus szigetére az i.e. 8. században érkeztek meg a szkíták. Virágzó társadalom bontakozott ki nyomukban, királyi sírokkal, amelyeket bár kiraboltak, még mindig igazán királyi bőséggel kápráztatnak el bennünket. Lóáldozat nyomai, bronz állványok, óriási üstök szirénekkel, griffekkel díszítve, díszes szekerek, lószerszámok, elefántcsont-gyöngyök és páratlan eleganciával díszített trónok vallanak mestereik magas műveltségéről (Prehistoric Cyprus, 2010).

Nem kétséges, az ősi helynevek, amelyeket még nem fertőzött meg a terjeszkedő, hóditó hajlamtól űzött országok nyelvi imperializmusa, valamely nép ittlétének vagy ittnemlétének legszilárdabb bizonyítékai közé tartoznak (Grandpierre K. Endre, 1996b, 48). Az eurázsiai helységnevek vizsgálata alátámasztja az eurázsiai síkság településeinek erdélyi székely eredetét (Bihari, 2004). Herodotosz írja, hogy a szkíták önelnevezése: szkolota, vagyis levágva a –ta népnév-képzőt, a szkol, szikul, székely népnév mássalhangzóira bukkanunk. Bihari (2004) a világ többszáz millió helynevének számítógépes elemzésével kimutatta, hogy a sz*k*(l) népnév (itt a * jel tetszőleges magánhangzót jelöl) változatai elsősorban Eurázsiában, azon belül is a Kárpát-medencében, Erdélyben és Moldvában a leggyakoribbak. Az egész Eurázsiára kiterjesztett keresés során tömegesen bukkannak elő az erdélyi helységnevek. A helységnevek tanúsága szerint a székelyek elnevezése valójában nem más, mint az ősi szaka népnév modern változata, írja Bihari (u. ott, 91. o.). Az itt bemutatott tények értelmében azonban fordított a helyzet: inkább a szaka, szkíta népnév tekinthető a székely népnév változatának.

Vizsgálataink szerint a szkíták székely-magyar eredetűek. Az i.e. 5 100-tól az ókori görögök koráig ez a népesség sokszorosára növekedhetett. Az a földrajzi körzet, amelyben éltek évezredeken át, i.e. 5 100-tól i.sz. 453-ig, Atilla meggyilkoltatásáig, kiterjedt a Kárpát-medencétől Koreáig és Észak-Indiáig (Grandpierre K. Endre – Grandpierre Atilla, 2006; Grandpierre, 2007). Ez a tény alátámasztja, hogy az ókori történetírók a szkítákat a legrégibb és legnagyobb lélekszámú népként ismerték. „A szkítákkal egyetlen európai nép sem állhatja ki az összehasonlítást, sőt még Ázsiában sincs egyetlen nemzet sem, aki megmérkőzhetne velük, ha összefognak.” (Thukydides, i.e. 431). Terdzsüman Mahmud, I. Szülejmán szultán tudós magyar tolmácsa által megmentett Árpád nagykirály-kori magyar ősgeszta, a Tarih-i-Üngürüsz (magyarul: A magyarok története, 1982; tehát az “üngürüsz” népnév a magyarok török neve) ekképpen emlékezik meg a vízözönt követő időkben Hunor által a Kárpát-medencében talált népről: Hunor, Nimród fia - “elvált Adzsem /Perzsia/ padisahjától, és Pannonijja tartományába költözött. Amikor abba a tartományba érkeztek, látták, hogy csodálatosan bőséges folyamai vannak nagy számban, sok gyümölcse és bő termése van annak az országnak, és az ő nyelvükön (azaz Hunor népének a nyelvén) beszélnek az ottani népek.” Az eredetileg regősök által írt őskrónika azt bizonyítja, hogy üngürüsz népe Hunor nemzetségéből származott. Tökéletesen világos okfejtés és ezredéves régiségből fakadó nyom ez a magyar nemzeti lét ősi voltára és arra, hogy a magyarok már a vízözönt követően itt éltek, és innen költöztek ki a vízözön után az Európa keletén fekvő másik Szkítiába. Grandpierre K. Endre (1979, 1990) kimutatta, hogy Csodaszarvas-mondáink több tízezer évre tekinthetnek vissza, és a magyar őshazába, a Kárpát-medencébe történő visszatérés isteni elrendeléséről tanúskodnak.

Xenophon írja, hogy Európát és Ázsiát a szkíták uralják. Ezt a régészeti leletek teljes mértékben alátámasztják. A szkíta befolyás kiterjedt Koreáig és Japánig. Különböző koreai tárgyak, mégpedig nagy jelentőségűek, mint például a koreai Silla királyság koronái, szkíta jellegűek. Hasonló szkíta jellegű koronákat találtak Japán Kofun korszakában (i.sz. 250-538, vagyis az ún. hun korban) (Cambon et al., 2006, 282). A kínaiak a szkítáktól vették át az állatstílust (Mallory, Mair 2000). A hun-magyar népzene hatása a kínai népzenére máig kimutathatóan meghatározó jelentőségű (Juhász, 2006). Nagyon ősi időkben, vagy már a kínai vallás hajnala előtt, a mágusok vallásának szervezett papsága lehetett (de Groot [1982, VI, II:1187]). Az i.e. évezredekben a mágusok a kínai vallás minden szintjén vezető szerepet játszottak (Schafer [2005, 234]). Victor H. Mair, a kínai nyelv és irodalom professzora régészeti és nyelvi bizonyítékokra bukkant, amelyek azt bizonyítják, hogy az ó-kínai „*myag, mágus, természettudós, filozófus” jelentésű szó nem kínai, hanem közép-ázsiai eredetű (Mair [1990]). Kínában a mágusok tanítása elsősorban az ősi királyi vallásban volt fontos (Harper [1995]). A kínai univerzalizmus, konfucianizmus, taoizmus a mágusok tanításaira épült. Modi professzor (Modi, 1926) és Aradi Éva (Aradi, 2005) könyveiből tudjuk, hogy a szkíta-magyar-hun kultúra alapvető hatást gyakorolt az indiai történelemre és műveltségre (Grandpierre, 2007). Hiteles történetíró, Josephus Flavius (i. sz. 37) írja Antiquitates c. munkájában (Flavius, 1957, 59), hogy Magóg és Gomer népei a vízözön után „a Don folyóig, nyugaton pedig Gadeiráig (ma Cadiz), elfoglalván a térséget, amelyre rábukkantak, s amelyet előttük senki sem lakott, a saját neveik szerint nevezték el a népeket”. A Hérodotosz feljegyezte szkíta ősmondában Hargita első emberként „néptelen tájon” született, vagyis a szkítasággal jelent meg az ember a Kárpát-medencében.

Középkori krónikáinkban, néphagyományainkban megőrződött annak hite, hogy a magyar hajdanta a világ legnagyobb lélekszámú népe volt. A magyar őskirályok a négy égtáj urai, ők szervezték meg a négy égtáj őreinek hálózatát, szorosan ide tartozik a négy folyó, az esztergomi oroszlános címer négy sávja. Az őshazához ragaszkodás fejeződik ki a középkori „Extra Hungariam non est vita” (Magyarországon kívül nincs élet) szólásban is (Grandpierre K. Endre, 1996c, 68). A székelység többezer éves erdélyi őshonosságára nemrég derült fény (Orbán-Grandpierre, 2009).

Mindezek fényében ideje felismernünk: a székely-magyarság szkíta-hun eredetének tétele helyett helyesebb ma már a szkíta-hun nép székely-magyar eredetéről beszélni.

 

Forrás:

http://www.magtudin.org/Grandpierre_Atilla_Szkitak_szekely.pdf

Atilláról / Napkirály volt Atilla,a Rabszolgatartó birodalmak szétzúzója.

„Én vagyok a magyarok legelső királya,
utolsó világrészről én kihozója!

Én lehetek tehát magyarnak példája,
Hírét s birodalmát hogy nyújtsa szablyája.” 

- Zrínyi Miklós Atillát mint magyar királyt méltatja (1651)

Atilla-Birodalomban is fő szerepet játszik a Duna. A Duna az a tengely, amely köré szerveződik az ország. Atilla vára (Dobogó-kő) a Pilisben (PiLiS = VaLLáS), abban a Duna (DuNa = TaN) kanyarulata által körülölelt térségben volt, amely végig a középkorban az uralkodói központ szerepét töltötte be.

Miért fontos mindez? Azért, mert bármennyire is pogánynak nevezik a hunokat és Atilla magyarjait, magát Atillát is, a néphagyomány szerint Birodalma uralkodójaként legfelső szinten Jézus Krisztust tartja. Atilla tehát keresztény volt!

Arra a kérdésre pedig, hogy milyen minőségű volt az élet Atilla Birodalmában, elég azt a Priszkosz rhétor által leírt esetet felelevenítenünk, amely két görög találkozásáról szól. Az egyik maga Priszkosz, a másik pedig egy Hunniában szabadon és boldogan élő görög ember. Álljanak itt ez utóbbi ember szavai mintegy annak bemutatására, hogyan érzékelte az élet minőségét valaki, aki Bizáncban és Atilla Birodalmában is élt.

„Oh igen - folytatá pillanatnyi eszmélkedés után az ember a hunoknál, ha egyszer a had munkája befejezve, gondtalan életet él, senki nem háborgatja, semmi nem zavarja. A háború minket táplál, mind azokat kik a római kormány alatt élnek, kiszivja s tönkreteszi. A római alattvalónak mások karjába kell ön életének reményét helyezni, miután egy zsarnok törvény nem engedi, hogy fegyvert viseljen, mellyel magát védelmezhesse; azok, kiknek a törvény a fegyverviselést megengedi, bármily vitézek volnának is rosszul folytatják a háborút, részint tudatlan, részint gyáva főnökeik által nyűgözve lévén. Azonban a háború baja mind semmi azon nyomorúsághoz mérve, mely a rómaiaknál a békével együtt jár, mert ekkor van igazán virágában a kiállhatatlan szigorú adó, a kincstári ügynökök huzavonája és a hatalmasok elnyomása. De hogyan is lehetne másképp? A törvény nem mindenkire nézve ugyanaz. Ha gazdag vagy hatalmas ember hágja át, büntetlen viheti jogtalankodásait, hanem szegény embert, oly embert ki a törvényes formaságokat nem ismeri, a büntetés késedelem nélkül el fog érni, hacsak kiköltekezve s a végtelen per által tönkrejutva kétségbeestében ítélet előtt el nem hal. Pénzért juthatni csak igazsághoz és törvényhez nézetem szerint a legnagyobb igazságtalanság. Ha valami sérelmed van, törvényszékhez nem járulhatsz, ítéletet a bírától nem nyerhetsz míg bizonyos összeg pénzt előre le nem fizetsz a bíró és alárendeltjei javára.” - Priszkosz rhétor -

A fent leírt esemény tanulságait levonva kijelenthetjük, hogy még ezen a viszonylag alacsony szinten is egészen más volt Atilla birodalma, mint a vele szemben álló görög-római világ. Összehasonlíthatatlanul nagy minőségi ugrást jelentett Hunniában élni Bizánchoz és Rómához viszonyítva, akár erkölcsi, akár anyagi szemszögből vizsgálódunk. Ezt pedig nem egy jelenkori „elfogult, délibábos” magyar kutató, hanem egy kortárs, a hunokkal ellenséges birodalom valamikori polgára jelenti ki. Azt is mondhatjuk, hogy a két életeszmény úgy viszonyul egymáshoz, mint fény a sötétséghez.

Atilláról azt is tudnunk kell, hogy ő a görög-római világot úgy kezelte, mint egy betegséget. Birodalma határai mentén háromnapi járóföldnek megfelelő területet hagyott lakatlanul, ahova senkit nem engedett betelepülni. Ehhez hasonló módon a középkorban a járványok elől védekeztek.


Fülöp Szabolcs református lelkész - Székelydálya
 
*

Kép forrása:

 http://azeletvan.network.hu/blog/az-elet-van-mely-gyonyoruseges-hirei/attila-hun-fejedelem


Szöveg lelőhelye:

 HUN Nemzetiség
(facebook)

 Napkirály volt Atilla,a Rabszolgatartó birodalmak szétzúzója.

A Világ Ítélethozója Atilla önmérséklete Róma kapujában olyan szellemi fölényt takar, amivel azóta sem tudott a nyugati történetírás megbirkózni. Jutalmul barbár fenevadként tartják számon és a kisgyerekeket riogatják vele. Ők nem tudják, neki Róma csak egy állomás volt az egységes magyar Európa megteremtésének útján. Azóta sem volt igazi európai politikus, aki hozzá mérhető lenne. Szakrális királyaink égben fogant végtelen hatalma, melyet népükért használtak, fényévnyi távolságokra volt a barbár nyugatiak Róma romjaiba kapaszkodó hatalomőrületétől. Ma már körvonalazódni látszik az is, hogy a Római Birodalmat úton-útfélen segítő hunok Atillával sokkal messzebbre néztek, mint ahogy azt ma tanítják.

Aki most legyinteni akar, halassza későbbre: bizony mindkét Római Birodalom adófizetője volt Atillának, mégpedig igen nagy tételben, ugyanakkor a hunok élelmezték őket. Ez úgy volt lehetséges, hogy az eurázsiai búzatermő öv mind a hunoké volt, hatalmas hajóparkjuk pedig e termény szállításával foglalkozott. Badiny ez utóbbi megállapításainak természetesen megsemmisítően romboló hatása van az eddig hangoztatott, nomád - értsd: primitív és barbár- életmóddal fémjelzett előtörténeti elképzelésekre. Hogyan is tudhatnának primitív barbárok kontinensnyi méretekben búzát termelni és szállítani? Pedig ezt tették.
Ami itt a legdöntőbb érvnek tekinthető a szkíták, hunok, avarok, Atilla, Baján és később Árpád mozgalma körül, az a felismerés, hogy a Kr. e. 1200 táján indult hun háborúk Kínától Rómáig a rabszolgatartó társadalmak szétzúzását célozták. A rabszolgatartók borzalmas irtást végeztek Európa magyari földműves őslakói között. Felszabadítottak szinte minden (rokon) népet Eurázsiában és egyúttal felszámolták a nagy ókori rabszolgatartó társadalmakat. Hogy miért tettek volna ilyet? Mert ők tudták, hogy egész Európa földművesei, az őslakók, a Kárpát-medenceiek, a kelták nyugaton és a szkíták, szarmaták keleten mind az ő népük és a reájuk telepedők nyomása alatt nyelvüket és nemzetüket készültek elveszíteni. A harcias nagyállattartók, a rettenthetetlen katonák jöttek felszabadítóként vissza földműves testvéreik hívására, és a nagy munkát el is végezték. A szlávokat sem ajándékképpen szabadították fel, hisz kőztük is rengeteg őshonos földművelő készült felszívódni és elveszíteni nyelvét. Nem csoda hát, hogy a "horrortörténelem" - (a tanított köztörténet) - írói minden hunban, de legfőképpen Atillában szörnyeteget szeretnének láttatni, hisz az ő népeik jólétét tönkretette Atilla. Nekik valóban a Flagellum Dei, Isten ostora csapott végig a hátukon. Nekünk viszont Atilla első nagy királyunk, népünk megmentője és újraegyesítője. Európának pedig akár Catalaunummal, akár nélküle, döntő változásokat hozott. Az addigra megváltozott tudatú nyugat-európai magyari leszármazottakat nemzetünkbe visszahozni már nem tudta, de a földrésznek e részét is felszabadította. Különös módon az akkor felszabadult Nyugat-Európa, amely akkor frank név alatt kezdett új életet és egyesítette nyers erőit, a bukott Római Birodalom eszménye helyett nem talált jobbat. Még különösebb az, hogy szinte Bismarckig tovább élt a Birodalom iránti vágyódás ezen a tájon. Hogy ez Róma "zsenialitását", vagy az utódok gondolati sivárságát bizonyítja-e inkább, majd megválaszolja valaki az eljövő generációkból.
Vesztésre áll már a népvándorlás elméletének ügye is, Atilla nem lehetett egyszerre a dominósor két végén, amikor valójában ki sem mozdult Európából. A rómaiak és görögök-bizánciak Atilla csapásait meglehet, egy számukra végtelennek tűnő népözöntől elszenvedett csapássorozatként élték meg. Úgy tűnik, hiába írtak eddig már könyvtárakat tele a hunokról és Atilláról, mert csak azon tények alapján is, amit itt sikerül felemlíteni, az ő történetüket is újra kell írni. A rabszolgaság felszámolása helyreállította a népek valódi egyenjogúságát. Hogy ez mennyire így van, arra fényes bizonyíték a perzsa, arab, itáliai és görög pompázatos világbirodalmak romjain maradt egykori vezérnépek utódainak eljelentéktelenedése, elszürkülése.
Arra mindenesetre maradt energiájuk, hogy egykori "dicsőséges" történelmüket úgy írják meg, hogy abból ne derüljön ki a valóságos ókori történelem és saját bűneikért a sommásan barbárnak nevezett népeket tegyék felelőssé. A "barbárok" istene, műveltsége, tudása ma is fénylik. Többek közt mi magunk is emiatt lettünk "betolakodók" saját őshazánkban, ez a "jutalom" kijárt Atilla örököseinek. A nyugaton felszívódott hunokban már nem keresnek ellenséget, onnét nézve megszűntek létezni. Ami pedig Buda halálát illeti, nemcsak a történeti tények cáfolják, de a magyar szellemiség sem engedte meg ilyen tett elkövetését sem Atillának, sem másnak. És ha ilyen szörnyűség elkövetését csak az erkölcsük nem engedte, akkor azt nem is tette meg senki, akár van erre "írott" forrás, akár nincs.
A hun kérdéskör tárgyalásába a németek már eddig is nagy energiát fektettek, valószínűleg nem véletlenül, ők a hunok "indogermánságából" kiindulva szeretnének a Régi Kelettel azonosulni. E szándék megléte azt mutatná, nem is olyan rossz a hurok származása. Szerintem azonban rossz úton járnak, ha a hunok indogermanizálásán munkálkodnak, mert az Atillával és a hun névvel kapcsolatos németországi helynevek azokra a területekre összpontosulnak, ahol valóságos hun letelepedés volt: Bajorországban és Svájcban, ez pedig nem indok arra, hogy a fehér hunokat - akik Ammianus Marcellinus szerint tényleg fehérek és szőkések lettek volna, mint az alánok - egyszerűen germánnak jelentsék ki. E kérdések megválaszolását bízzuk azokra, akik ezt felvetették. Ami azonban mindenki számára megfontolandó lehet, az éppen az a kívánság, hogy mindenki a saját történelmére lehessen büszke, akármilyen volt is az, pusztán azért, mert az a sajátja. Nyugodtan felszámolhatjuk tehát a kis nép - kis történelem, nagy nép - nagy történelem téveszmét most így együtt, mindannyian.
A földi és égi Hadak Útja és a magyar műveltség gyökerei
Megérezzük és kitapintjuk az akkor "ismert" földrajzi területeken kívül működő hun-pártos birodalmak erős hatásait, láthatatlan anyaszékhelyeit, ahol a menekülők új erőre kaphatnak. Talán van is egy hatalmas, kontinenseket átölelő, Esztergomtól a kínai Ordosig érő ősi, népeink megtartó országútja, a mag, amelyen élni, életben maradni, erőt gyűjteni, visszatérni és elválni lehet. Pap Gábor már ráérzett e gondolatra. Talán a földi Hadak Útja ez, Csaba királyfi e világban megtestesült hadiösvénye, mint az égi Tejút párja, ahová mindig volt lehetőség szorongatott helyzetekben visszatérni. Általában az "ismeretlen eredetű és barbár" népekről - és ilyen rengeteg van e környéken az indogermán történetírás szerint - legtöbbször az derül ki, hogy magyari népek ők, akár Keleten, akár Nyugaton élnek-nevük, nyelvük, kultúrájuk, vallásuk, tudásuk van, mert a Tudás Népe ők. Ha kell, városokat építenek, ha kell kamlikot (és nem jurtát), ha kell, hajót építenek, ha kell, lovon élnek. Mindenütt otthon vannak az irdatlan méretű tájakon, tudják pontosan, mi történik tőlük ezernyi kilométerekre. Ők a szkíták (hunok, magyarok stb.)
Kozmikus méretekben gondolkodnak, testvérük a mindenség. Bárhová nyúlunk e táj (és e nép) történelmében, művészetében, gondolkodását reprezentáló bármilyen területen az ősi gyökerek kozmikus eredetű bizonyítékaiba botlunk egyfolytában. Ha valakinek kétsége támadna e megállapítás iránt, próbálja megmagyarázni saját kútfőjéből népmeséink rejteki tartalmát, mennyezett templomaink kazettás, festett, elképzelhetetlen tömegű népi motívumos ábrázolásainak rejteki, az Égből, a Zodiákusról letekintő hit és tudás tartalmát - melyek kozmikus és mégis végletesen letisztult hétköznapi tudást tömörítenek hallatlan sűrűséggel - saját maga, ezzel is bizonyítandó megalapozott tudását a cáfolatra. Mai hétköznapi tudásunk bizony kevés ehhez. Ugyanerről a Zodiákusról - legyen az keleti vagy nyugati - és a Tejútról származik a magyar műveltség minden többi tudása és eleme is. Minden, minden tárgy, ami a magyar műveltséget hordozza, beszél, eligazít, irányt szab, erkölcsöt oktat, vallást tanít, eligazít a világegyetemben és a hétköznapokban. De nem csak ezek. Ugyanezt a tudást hordozza a magyar tánc is, mozdulatai regényeket beszélnek ugyanerről, amiről a hímzések, faragások, aranytálak, kancsók, mennyező festett táblák is. Csontváry géniusza minden képéről visszaköszön az utókorra, a Zodiákus lényeit és lényegüket jeleníti meg ő is más, rejteki nyelven számunkra a kultúra mélyére ásva. Ugyaninnen táplálkozik a magyar zene is. Az újabb kutatások arra mutatnak, - megkoronázva az eddigi felismeréseket -, hogy innét származik a magyar nyelv maga is: az ige, a vers. Bár nyelvészeink még nem végeztek a munkával, de remélhetőleg erre igen jó esély mutatkozik.
E fejtések jelentik ma a kutatás legforróbb pontjait. Újra táltosokra van szükségünk a régiek műveltségének megfejtésére. Erre ma Magyarországon még csak néhány elme képes.
Táltosokra van szükség, hogy a tudásra vágyókat újólag felismert ősi kincseink megértésére megtanítsuk. Az a páratlan és hallatlan gazdagság, amely körülvesz mindannyiunkat, kötelez annak megbecsülésére, de nem a múzeumok tárlóiban van e kincs helye. Hétköznapi életünket kell átszőjék egy teljes életen át. Eljött az ideje annak, hogy a magyar műveltség oktatását kiterjesszük utódainkra. Bár e munka még csak kísérleti jelleggel működik, nincs kétségem afelől, hogy a kísérlet fényes sikerrel fog zárulni. Akkor majd ne szégyelljük magunkat iskolás gyermekeinktől megtudakolni a magyarázatot a "jó pásztorok hagyatékáról". Hagyjuk magunkat újra megtanítani ezekre a fontos dolgokra. Az a szerencse, hogy örökösei lehetünk a történelem gyermekeinek, hallatlan energiát kell felszabadítson bennünk hagyományaink megbecsülése és ápolása terén.
Nagyformátumú történészekre, nyelvészekre, régészekre, műtörténészekre stb. - szakmájukban elmélyülő és a láncszemeket összekapcsolni képes tudósokra - is szükségünk van, sokra és becsületesre, akik feltárják e sodró lendületű történelem részleteit és fő vonulatait. Újra kellene olvasnunk megmaradt krónikáinkat azon az alapon, hogy ami azokban van, nem mind dajkamese. Utána kellene menni a legapróbb utalásoknak is. Ma már tudjuk, hihetünk az ókori szövegeknek, de Kézait és Anonymust se tekintse senki képzelgő hazugnak. Még sokat mesélhetnének a nyugati és keleti levéltárak is, a vatikánit is beleértve. Újra kellene értékelni régészetünk eddigi eredményeit. Mindezt a feladathoz illő alázattal. Mindehhez szükség lenne eltanulnunk újra azt a hallatlan magabiztosságot is, amivel őseink a földgolyón jártak, a felmérendő terület nagysága is ezt kívánja meg.
Ez a földi Hadak Útja ígéretes kutatási terület, mert ma is létezik, él és működik, bár nem sok információnk volt eddig róla. Az eddig ismert hátrahagyott rokon népeink megsokasodni látszanak többek közt az újraindított TURÁN c. folyóirat jóvoltából is. Tudósításokat olvashatunk kaukázusi oszét, csecsen, ingus, majd kazahsztáni kazak és nepáli magar népekről. A folyamatosan előkerülő rengeteg új anyag akarva-akaratlanul támogatja az itt felvázolt történelmet, olvasása azt a reakciót válthatja ki az olvasóból, hogy a minél többet tanulunk meg valamiről, annál kevesebbet tudunk érzése kerítheti hatalmába a tájékozódni kívánót. Napjainkra kialakult már olyan szellemi kapacitás a különböző kutatási területeken, hogy a legjobbak vezetésével összekapcsolható az egységes szellemben való közös munkálkodás. Hatalmas alkotóerő lakozik az e területen dolgozó tudósainkban, amely képes módszeresen feltárni azt az óriási anyagot, amely a magyari népek története, műveltsége, alkotása. Ők eddig árnyékban, szinte pironkodva kényszerültek kutatni, de félelemre nincsen tovább ok. Kiléphetnek a fényre, el kell foglalják az őket megillető helyet múltunk feltárásában. Talán paradoxonként hat, de a finnugorizmus léte és cáfolata egy még letisztultabb, alaposabb őstörténet létrejöttét segítette elő.
Az örökség bemutatása
Néhány szobor is hiányzik még Magyarországon. Kik és mik is lennének ezek? Nimród, Tudó, Lugalzagasi, Ur-Nammu, Nagy Arszák, Berozamad, Atilla, Baján, Opos, Ügek, Emese, Álmos, Nagy Árpád és fiai, a Turul, mint jelképe az új fénynek, a téli napforduló ünnepének (sumirul Tur-Ullu) és talán még találhatunk jeles magyar személyeket, akik példája méltó az utódok tiszteletére. Van már újra hely is a nagy elődök számára, Ópusztaszernek hívják. Az embernek szinte vissza kell fognia magát, ha arra gondol, mi minden hiányzik még Ópusztaszerről, mit kellene még ott felépíteni és láttatni, tanítani és megmutatni, mert irdatlan a bemutatni érdemes anyag. A sumirok szekere, a fokos népének jelképei, a magyarok istene -a Nap - megörökítése, az aranyszarvas, a párduc, az oroszlán, a kos, Én-Lil ligetének lakói, Tündér Ilona - Dingir Mama és a többiek, a Tündérkert lakói, népeink családfája, a népeink által belakott világ bemutatása, népművészetünk emlékei és jelképei, a történelemelőttiben fogant jelképek bemutatása, tanítása mind az elkövetkezők feladata. Eljött az ideje annak is, hogy a romantikus lovasmesékkel is leszámoljunk. Tekintsük ezentúl a lovat-minden tiszteletünk, szeretetünk és vonzódásunk mellett - egyszerű közlekedési eszköznek, harci társnak.
Vajon hány magyar várost építettek fel eleink, a kelták, hunok, pártusok, avarok és szkíták, mielőtt hazajöttek volna? Tízet, százat, ezret? Ki lehet olyan tudatlan, hogy Padányi óta összekeveri a nomád és a primitív fogalmait? El tudná-e készíteni valaki e városok makettjeit és Ópusztaszeren bemutatni? Várunk még arra az emberre is, aki a gondolatot, szellemet, hitet megtestesíti népünk évezredeiből legalább úgy, ahogy azt a szkíták tették végtelen alkotókészséggel tonnaszám készült aranyműveiken. Itt talán jut hely azoknak a testvérnépeknek is a Népeink parkjában, akiktől elszakadtunk és feloldódtak Kelet és Nyugat új népeiben, és akik közül néhányan a fehér Magyarországon találtak menedéket maradványaik túlélésének biztosítására és talán a besenyőknek is, akik évszázados küzdelmekben morzsolódtak fel keleti határainkon kívül Bizánccal vívott élethalálharcukban, minket is védve egyúttal, és azoknak is, akik korábban olvadtak fel a magyar név alatt az elmúlt évezredekben. És nem biztos, hogy üldözött népnek kell magunkat képzelnünk. A hely, ahol élünk- a hallatlan stratégiai jelentőségű Kárpát-medence - rengeteg népnek keltette fel érdeklődését és akarta birtokolni saját túlélése vagy éppen hatalma támasza biztosításának érdekében. Megvívtunk mindegyikkel tehetségünk szerint.
Nem elég magunkat meggyőzni új történelmünkről. Meg kell győzni a világot is róla hatásosan és érthető formában. Folyamatosan és állandóan, nem fáradva, minden lehetséges módon. És ahogy Kemál Atatürk megújított török őstörténetével is könnyen megbarátkozott a világ, bízvást számíthatunk mi is erre. Ráadásul nyertünk egy sereg rokont is Európában azok után, hogy eddig mást sem hallottunk, mint a magyarok nagy magányosságát e földrészen. Sőt, Európában majdnem mindenki rokonunk őseink elkeveredése okán, még ha ma nem is hiszik el mind. Az indogermanizmus és finnugorizmus széthullásával eltakaríthatók már a korlátok Európa őstörténetének újraírása elől is. Újabb ismereteinket is beleépítve mi is megérdemelt helyünkre kerülünk végre.

ÁLDOTTAK LEGYETEK
MAGYAROK,
ATILLA NÉPÉNEK ÖRÖKÖSEI!

J.J. Modi indiai történész, hun-kutató rövid beszéde, részlet.
,,Mert ez a faj, amely egy Atillát tudott produkálni, magából kitermelni, olyan érték és olyan erő, amelyet ideig-óráig érhetnek ugyan leromlások, kisiklások, letörések, de mégis a maga őserejéből táplálkozva megújulhat százszor és ezerszer, s amelyet végleg elpusztítani nem lehet soha! A magyarok mindig az első faja voltak a világnak s azok is maradnak mindvégig, a történelmi idők jó és balsorsán keresztül.

ATILLA AZ ISTEN OSTORA, A KIRÁLYOK KIRÁLYA
(434 – 453 között uralkodott)