2013. május 7., kedd

Atlantiszról.





Bármily furcsa, e titokzatos földrészrõl leírás maradt ránk Platónnak köszönhetõen, aki Szolóntól és a papoktól hallott Atlantisz. Egy réges-régi háborút elbeszélve ismerhetjük meg a szigetet. 9000 évvel korábban háború tört ki a Heraklész oszlopain kívül és belül lakó valamennyi ember között. Platón városával az élen küzdöttek Atlantisz királyaival. E sziget Afrika és Kisázsia területénél nagyobb volt, földrengések folytán süllyedt el, és Platón idején áthatolhatatlan iszaptömegként akadályozta a tengerre indulókat.



Az atlantisziak neveit elõször az egyiptomiak fordították le saját nyelvükre, Szolón onnan fordította görögre, jelentésük szerint, ezért viselnek az atlantiszi emberek görög neveket. Íme Atlantisz története.



Az istenek sorsot húzva döntötték el, hogy melyik vidék melyik istené legyen. Atlantisz szigetét Poszeidón nyerte. Szentélyeket, áldozatokat rendezett be magának, csakúgy mint a többiek. Halandó nõtõl származó ivadékait telepítette a szigetre.



"A szigetnek ez a tája ilyen volt: a tenger felõl, a sziget közepe táján egy síkság terült el, a hagyomány szerint a legszebb minden síkság közt, s a legtermékenyebb. Továbbhaladva a sziget belseje felé, a síkság közelében, körülbelül ötven stadionnyi (1 stadion = 184 m) távolságban emelkedett egy hegy, amely minden oldalról alacsony volt. Ezen lakott egy azok közül a férfiak közül, akik kezdetben itt a földbõl születtek: Euénor volt a neve. Vele lakott felesége, Leukippé. Mikor a lány már férjhez meendõ volt, meghalt anyja-apja, Poszeidón pedig szerelemre gyúlva iránta egyesült vele, és azt a dombot, melyen a leány lakott, jól körülkerítette és körös-körül megerõsítette. Felváltva kisebb-nagyobb tenger és földgyûrûket vont ugyanis egymás körül: kettõt földbõl, hármat tengerbõl - mintha körzõvel csinálta volna a sziget közepétõl kiindulva, mindenféle egyenlõ távolságban, úgyhogy a terület megközelíthetetlenné vált emberek számára, mert hajó és hajózás akkor még nem volt. A közepén fekvõ szigetet, isten lévén, könnyen berendezte és felékesítette, két forrásvizet fakasztva a föld alól, egy hideget s egy meleget, s mindenféle terményt is bõségesen sarjasztott a földbõl.





Fiúgyermekbõl öt ikerpárt nemzett és nevelt fel, és az egész Atlantiszt tíz részre osztva, a legidõsebb párból az elsõszülöttnek adta anyja, Kleitó lakhelyét és a körülötte fekvõ tájékot - ez volt a legnagyobb és a legjobb rész. Õt a többiek királyává tette, de a többit is uralkodóvá tette, hiszen mindegyiknek sok ember fölötti uralmat és nagy kiterjedésû földet juttatott. Nevet is adott mindegyiküknek, a legidõsebbnek, a királynak azt, amelyrõl az egész sziget és tenger elneveztetett- tudniillik az Atlanti-tenger,- mert Atlasz volt a neve. Utána született ikerfivérének, aki a sziget szélét nyerte osztályrészül Heraklész oszlopaitól addig a földig, melyet azon a vidéken ma gadeirainak hívnak, görögül az Eumélosz, az ottani nyelven a Gadeirosz nevet adta, s róla nevezték el a vidéket is. A második párból az egyiket Amphérésznek, a másiknak Euaimonnak nevezték el; a harmadikból az elõbb születettnek a Mnészeusz, az utóbbinak az Autokhton nevet adta; a negyedik párból az idosebbet Elasziposznak, az ifjabbat Mésztornak nevezte el; végül az ötödik párban az idõsebbiknek az Azaész, a fiatalabbnak a Diaprepész nevet adta. Mindezek maguk is és utódaik is nemzedéken át lakoztak ott, uralkodván a tenger és sok más szigetén is, Egyiptomig és Türrhéniáig.





Atlasztól szépszámú és egyéb tagjaiban is tekintélyes nemzedék származott. Király mindig a legidõsebb volt, aki ivadékai közül ismét a legidõsebbnek adta át az uralkodást, s így õrizték meg a királyi méltóságot sok nemzedéken át. Gazdagságot is szereztek akkorát, amekkora királyi családban sem azelõtt nem volt, sem azután nem lesz egykönnyen, s el voltak látva mindennel, amit csak a városban és az ország más részén szükséges volt megszerezniük. Mert sok minden jött be hozzájuk uralmuk következtében kívülrõl, de a legtöbb dolgot, ami az élet fenntartásához szükséges, maga a sziget megadta; elõször is, ami szilárd és olvadékony ércet csak elõtár a bányászat, köztük olyat is, aminek ugyan ma csak a neve van meg, de akkor a puszta névnél több volt, tudniillik az oreikhalkoszt, melyet a sziget sok helyén bányásztak a földbõl, s mely az akkori fémek között-az aranyat kivéve- a legbecsesebb volt.



Továbbá, amit csak erdõ az ácsok munkájához adhat, gazdagon adott mindent, s bõségesen táplálta az állatokat; a házi és vadállatokat. Ezért elefánt is nagy számmal volt a szigeten; mert legelõ nemcsak azoknak az állatoknak jutott bõven melyek a mocsarakban, a tavakban, a folyókban vagy a hegyeken, vagy a síkságokon élnek, hanem ugyanígy ennek is, amely természettõl a legnagyobb és legfalánkabb.



Ezenkívül ami jó illatút csak terem ma is a föld, gyökeret, füvet, fát, nedveket, szivárogjanak bár virágokból vagy gyümölcsökbõl, azt ott is megteremtette és dúsan növelte. De hozott gyümölcsöt és száraz gyümölcsöt is, amely táplálékul szolgál, és mindazt, amit a kenyér mellett fogyasztunk, s amit közös néven zöldségnek nevezünk: és azt a fán termõ gyümölcsöt, mely italt, ételt, olajat ad (talán a kókusz) ; és a gyümölcsfának azt a nehezen megõrizhetõ gyümölcsét (bizonnyal az almát) , amely játékul és gyönyörûségünkre szolgál, és mindazt, amit a tele gyomor serkentésére étkezés után bágyadtság jólesõ ellenszeréül adunk - mindezeket a napfényben fürdõ sziget csodaszép példányokban és határtalan tömegben teremte. Mindezt megkapva a földtõl, templomokat, királyi palotákat, kikötõket, hajógyárakat építettek, s az egész országot a következõ módon rendezték be.



VIII. Elõször is áthidalták azokat a tengergyûrûket, amelyek a régi anyaváros körül voltak, hogy utat csináljanak kifelé és a királyi palota felé. A királyi palotát mindjárt kezdetben istenüknek és õseiknek ezen a letelepülési helyén építették fel, s egyik nemzedék a másiktól átvéve, a már meglevõ pompát tovább díszítve, lehetõleg mindig felülmúlta elõdjét, míg csak a palotát - nagysága és a mû szépsége tekintetében . bámulatossá nem tették. Ástak ugyanis a tengertõl legkülsõ gyûrûig egy csatornát, mely három plethron széles, száz láb mély, ötven stadion hosszú volt, és lehetõvé tették a hajózást a tengertõl odáig - mint valami kikötõbe, - kitágítva a torkolatát, hogy a legnagyobb hajók is befuthassanak. De ez még nem minden. Átvágták a tengergyûrûket elválasztó földgyûrûket is a hidak közelében, annyira, hogy egy háromsor-evezõsnek átjárója legyen egyikbõl a másikra, de be is födték ezeket az átjárókat, úgyhogy ezek alatt az áthidalások alatt lehetett hajózni, mert e földgyûrûk oldalfalai elég magasan kiemelkedtek a tengerbõl.



A legnagyobb vízgyûrû, melybe a tenger vizét bevezették, három stadion széles volt, a következõ földgyûrû vele egyenlõ; a második gyûrûpárnak a vizes gyûrûje két stadion széles, a száraz pedig ismét ezzel egyenlõ volt; végül a középen elterülõ sziget körüli vízgyûrû egy stadion széles volt. A szigetnek pedig, melyen a királyi palota emelkedett, öt stadion volt az átmérõje. A szigetet, a gyûrûket és a hidat, mely egyplethronnyi széles volt, körös-körül teljesen körülvették kõfallal, a hidakon pedig bástyatornyokat és kapukat emeltek mindenütt, ahol a tenger áthatott.



A szükséges követ pedig a középsõ sziget szélérõl, körös-körül s a külsõés belsõ gyûrû mélyébõl fejtették, részben feketét, részben pirosat. A kõfejtéssel két üreget vájtak a hajók számára, melyeket maga a szikla fedett be. Az épületek részben egyszerûek voltak, részben azonban a kövek keverésével színessé tették õket a változatosság kedvéért, hogy természetes gyönyörûséget keltsenek. A legkülsõ gyûrû körül lévõ fal egész kerületét mint valami kenõccsel, bronzzal vonták be, a legbelsõt olvasztott ónnal, végül a fellegvár körüli falat oreikhalkosszal, amelynek tûzszerû fénye van.



IX. A királyi palotát a fellegvárban a következõképpen rendezték be. Középen Kleitónak és Poszeidónnak szentelt templom emelkedett, mely el volt zárva a nyilvánosság elõl, s aranykerítéssel volt körülvéve. Ez volt az a hely, ahol hajdan Poszeidón és Kleitó nemzette és világra hozta a tíz uralkodó nemzetséget. Itt rótták le - áldozatul e tíz õsnek - minden évben mind a tíz országrészbõl és évszakok elsõ terményeit. Magának Poszeidónnak a temploma egy stadion hosszú, három plethron széles, s ennek megfelelõ magasságú volt, de formájában volt valami barbár. A templomot távolról teljesen bevonták ezüsttel, az oromzat kivételével, melyet arannyal burkoltak. Ami pedig a belsejét illeti, az elefántcsont tetõ arannyal, ezüsttel, és oreikhalkosszal volt díszítve, a falakat, oszlopokat és a padlózat pedig teljes egészében oreikhalkosszal burkolták. Aranyszobrokat állítottak fel a templomban: az istent, amint kocsijára áll és hat szárnyas lovát hajtja, s õ maga oly nagy, hogy feje tetejével a tetõt érinti, körülötte pedig száz Néréisz delfineken - mert az akkoriak szerint ennyien vannak. Ezenkívül azonban még sok más szobor is volt ott mint magánemberek fogadalmi ajándéka. Kívül, a templom körül tíz király feleségeinek és összes leszármazottainak aranyszobra állt, és magánembereknek és a királyoknak sok más nagy fogadalmi ajándéka a városból és a külsõ területekrõl, amelyek fölött e királyok uralkodtak. Az oltár mind nagyságban, mind megkálásban (?) e berendezésnek megfelelõ volt, éppen úgy a királyi palota: illett a birodalom nagyságához s illett a templom díszes voltához.



A hideg, illetve a meleg vizû forrást, pedig, melyek bõséges ki meríthetetlen, vize kellemessége és kiváló minõsége folytán csodálatosan alkalmas volt, úgy használták fel, hogy épületeket emeltek köréjük, s a víz jellegének megfelelõen fákat ültettek. Körös-körül medencéket helyeztek el, egyrészt nyitottakat, a szabad ég alatt, másrészt - a melegfürdõk számára - fedett, téli medencéket; külön a királyi családnak, külön a magánembereknek; külön a nõknek, ismét külön a lovaknak s egyéb igavonó állatoknak, mindegyiket ellátva a megfelelõ berendezéssel. Az elfolyó vizet részben Poszeidón ligetébe vezették, melynek sokféle fája a föld kitûnõsége folytán csodálatosan szép és magas volt, részben a külsõ övezetekbe, a hidakon elhelyezett vezetékek segítségével. Itt sok istennek sok templomot meg számos kertet és testgyakorló helyet emeltek, részben csak emberek számára, részben lovas gyakorlatok részére, külön mindegyik szigetgyûrûn: egyébként a nagyobb sziget közepén is volt egy egy stadion széles elkülönített lófuttató pálya, mely hosszában körülhúzódott az egész gyûrûn, és itt tartották a kocsiversenyeket. Körülötte mindkét oldalon a testõrök nagyobb részének laktanyái voltak: a megbízhatóbbakra a fellegvárhoz közelebb esõ kisebbik gyûrûn bízták az õrködést, végül azoknak, akik kitûntek hûségekkel, a fellegváron felül a királyi család közelében adtak lakást. A hajótárolók tele voltak háromsorevezõs hajókkal és a hozzájuk szükséges felszereléssel, s minden kellõen készenlétben állt.



A királyi palota körüli városrész tehát így volt elrendezve; ha pedig az ember áthaladt a három külsõ kikötõn, egy falat talált maga elõtt, mely a tengertõl kezdve körben haladt, s mindenütt ötven stadionnyira volt a legnagyobb gyûrûtõl és a kikötõtõl, és ott zárult össze, ahol a csatornának a tenger felöli torkolata volt. Mindez sok, sûrûn egymás mellett fekvõ lakástól volt népes, a csatorna és a legnagyobb kikötõ pedig csak úgy nyüzsgött a mindenünnen érkezõ hajóktól és kereskedõktõl, a kikötõ éjjel-nappal mindenféle nyelvû beszédtõl és százféle lármától volt hangos.



X. A városra és a régi településre vonatkozó dolgokat tehát elsoroltam, körülbelül úgy, ahogy a papok Szolónnak elmondták. Próbáljuk meg most már emlékezetünkbe idézni, hogy az ország többi részének milyenek voltak a természeti adottságai, és milyen volt a kormányzása. Elõször is az egész terület - mint mondják - nagy magasságban feküdt és meredeken emelkedett ki a tengerbõl: a város körüli része teljesen sík, s ahogy körülvette a várost, úgy vették körül körben a hegyek, melyek lenyúltak egész a tengerig. A síkság egyenletesen sima felszínû volt, s egészében véve hosszúkás alakú, egyik oldala háromezer stadion, a másik, a tenger felõl felfelé húzódó oldala pedig középen kétezer stadion. Ez a terület az egész sziget déli oldalán feküdt, s védve volt az északi széltõl. A körülötte emelkedõ hegyeket pedig úgy dicsérik, hogy sok népes falu volt bennük, meg folyók, tavak és rétek, elegendõ táplálékul minden házi- és vadállatnak, temérdek erdõ, változatos fajták, bármely munkára és mindenféle célra bõséges mennyiségben.



Mármost ez a síkság a természet munkája és sok király gondoskodása folytán hosszú idõk során a következõképpen alakult. A természet hosszúkás négyszög alakúra formálta oldalai többnyire egyenletesek voltak, ahol pedig valami fogyatékosságot mutattak, körös-körül árkot ásva kiegyenesítették õket. Az árok mélysége, szélessége, hossza - bizony szinte hihetetlen kimondani is, hogy emberi kéz a többi munkateljesítményen felül ekkorát tudott alkotni, de amit hallottunk, el kell mondanunk, - tehát mondom, a mélysége ameddig leástak, egy plethron, a szélessége mindenütt egy stadion; minthogy pedig az egész síkságot körülvette, hossza ezer stadion volt. Ez az árok fogta fel a hegyekrõl leömlõ vizeket, és körülvéve a síkságot, és a várost mindkétfelõl érintve, betorkolt a tengerbe. Felsõ (a hegyek felé esõ) oldalából vagy százlábnyi széles, egyenes csatornákat vágtak a síkságon keresztül, melyek ismét az árokba, de a tenger felõli részbe torkoltak, ezek egymástól száz stadionnyira voltak. Rajtuk keresztül szállították hajón a hegyekbõl a városba a fát s a többi terményt is úgy, hogy egyik csatornából a másikba összekötõ csatornákat vágtak keresztben, szintúgy a városhoz is. Évenként kétszer arattak, télen Zeusz esõit használták fel, nyáron pedig a földbõl felbukkanó forrásvizeket vezették a földekre a csatornákból.



Ami a népességet illeti, el volt rendelve, hogy a síkságon lakó harcképes férfiak közül telkenként állítsanak egy vezetõt, egy-egy telek nagysága tízszer tíz stadion volt, telek pedig összesen hatvanezer. Azt mondják, hogy a hegyekben, s az ország többi részén számtalan sok ember élt, s ezek mind vidékek és falvak szerint ezekhez a telkekhez, ezek alá a vezetõk alá voltak beosztva. A törvény úgy rendelkezett, hogy háború esetén minden vezetõ egy harc szekér kiállításának hatodrészérõl gondoskodjon, összesen tehát tízezer szekérrõl, állítson ki két lovat és lovast, egy pár lovat kocsi nélkül, hozzá egy kocsist, továbbá két nehézfegyverzetû katonát, két-két íjászt, és parittyást, három-három könnyûfegyverzetû katonát kõ- és dárdadobásra, végül négy hajóst ez ezerkétszáz hajó ellátására. A királyi város hadügyét így szervezték meg, a többi kilenc területét másképp amit hosszú volna elsorolni.



XI. A hatóságokat és méltóságokat eleve a következõképpen szervezték meg. A maga osztályrészében, a maga városában a tíz király mindegyike ura volt az embereknek és nagyrészt a törvények is: büntethette, kivégeztethette, akit csak akart. A királyoknak egymás közötti hatalmi viszonyát és érintkezését Poszeidón rendelkezései szabták meg, melyeket a hagyomány és egy, õsöktõl oreikhalkosz oszlopra vésett felirat õrzött, amely a sziget közepén, Posszeidón templomában állt. Ide minden ötödik, illetve hatodik évben összegyûltek (hogy mind a páros, mind a páratlan számnak megadják a magáét) tanácskoztak a közügyekrõl és megvizsgálták, nem lépte-e át valamelyikük a hatáskörét. Ha ilyenre akadtak, törvényt ültek. A törvénykezésre készülve elõbb a következõ biztosítékot adták egymásnak. Posszeidón ligetében bikák legelésztek szabadon. A tizek egyedül maradva könyörögtek istenükhöz, hogy a neki kedves állatot foghassák meg, majd vaseszköz nélkül, fával és hálóval vadászni kezdtek a bikákra, s amelyeket megfogták, azt az oszlophoz vezették, s a tetejénél, a felirat fölött levágták. Az oszlopon a törvényen kívül egy esküforma állt, amely súlyos átkot szórt a törvény megszegõire. Mikor szokásaik szerint a bika összes tagját feláldozták, egy vegyítõedénybõl italt kevertek, és mindegyikükért egy-egy csepp vért hintettek bele. A többi részt tûzbe vetették, de elõbb körös-körül megtisztították az oszlopot. Ezután aranycsészékkel merítve a vegyítõedénybõl és áldozatot loccsantva a tûzbe megesküdtek, hogy az oszlopon álló törvények szerint fognak ítélni és büntetést kiróni, ha valamelyikük korábban áthágta a törvényeket; a jövõt illetõen pedig, hogy egyetlen írott rendelkezést sem fognak szándékosan áthágni, nem fognak a törvények ellenére uralkodni, és nem fognak másnak, csak annak, aki atyjuk törvényei szerint uralkodik, engedelmeskedni. Amikor mindegyikük megfogadta ezt a maga és ivadékai nevében, ivott, és a csészét az isten templomának ajándékozta. Ezután a lakomával és egyéb szükséges dolgokkal foglalatoskodtak. Mikor pedig besötétedett, és az áldozati tûz kialudt, mindnyájan gyönyörû szép sötétkék ruhát öltve leültek a földre az esküáldozat hamujára, s minden tüzet kioltva a templom körül, éjszaka ítéltek és ítéltettek, ha közülük egyik a másikat törvényszegéssel vádolta. Az ítéleteket, amikor kivilágosodott, aranytáblára írták, s díszköntösükkel együtt elhelyezték a templomban. Az egyes királyok elojogaira vonatkozó sok különleges törvény között a legfontosabbak mégis azok voltak, hogy soha egymás ellen fegyvert nem fognak, hanem inkább mindnyájan segítik egymást, ha közülük valaki valamelyik városban megpróbálná megbuktatni a királyi családot; és hogy, mint elõdeik, közösen tanácskoznak háborúról és egyéb ügyekrõl, az irányítást Atlasz nemzetségére bízva. Halálra azonban a király senkit sem ítélhet rokonai közül, csak ha a tizek több mint fele jónak látja.



XII. Ezt a nagyhatalmat, mely akkor ezen a tájon fennállt, az isten a vidékeink ellen indította, a hagyomány szerint a következõ okból. Sok nemzedéken át, amíg az isten (Posszeidón) természete elog erõs volt bennük, engedelmeskedtek a törvénynek és jó barátságban éltek a velük rokon isteni világgal párosult nyugalmat tanúsítottak mind a sors viszontagságaival szemben, mind egymással való érintkezésükben, ezért az erényt kivéve mindent megvetettek, nem sokat törõdtek a múló kincsekkel, könnyen vették, sõt mint valami terhet tekintették az aranynak és egyéb javaknak tömegét, s minthogy nem részegedtek meg a gazdagságban való dõzsöléstol, s nem vesztették el önuralmukat, nem is hanyatlottak, hanem józanságukban élesen látták, hogy mindezek a külsõ javak a kölcsönös szeretet és az erény folytán gyarapodtak, ha ellenben igyekezetük és megbecsülésük a külsõ javakra irányul, azok is elpusztulnak, s az erény is velük vész. Ennek a gondolkodásmódnak és isteni természetük megmaradásának következtében gyarapodott is minden, amit az elõbb felsoroltunk. De midõn az isteni rész tünedezett bennük, mert gyakran és sok halandó elemmel keveredett, s túlsúlyba kerül az emberi jelleg, nem tudva már jelen javaikat elviselni, elkorcsosultak s éles látású ember szemében bizony hitványnak látszottak, hiszen a legbecsesebb értékeiket elvesztették. Azok szemében persze, akik képtelenek az igazi boldogság felé vezetõ életet meglátni, épp ekkor tûntek a legszebbnek és legboldogabbnak, amikor már telve voltak igazságtalan kapzsisággal és hatalomvággyal. Az istenek istene, Zeusz, ki törvények szerint uralkodik, minthogy meg tudja látni az ilyesmit, észrevette, hogy egy derék nemzettség ilyen nyomorúságos állapotba jutott, s büntetést akart mérni rájuk, hogy észre térve mértéktartóbbak legyenek. Összehívta hát az összes isteneket, legfenségesebb székhelyükre, amely, a mindenség közepén elhelyezve, lát mindent, ami csak része keletkezésben, és összehíván õket, így szólt hozzájuk:"



...a kézirat itt megszakad.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése