A régi világban a gyógyítót, a tanítót a közösség tartotta el...

 

A régi világban a gyógyítót, a tanítót a közösség tartotta el...

 

– termény, munka, védelem formájában. Ez volt a “szent csere”: a tudásért, a jelenlétért a közösség adott biztonságot.

A mai világban ez kiesett: aki tanít vagy gyógyít, annak magának kell a gazdasági alapot is teremteni. Innen jön a feszültség az „ingyen kaptad, ingyen add” és a „rezsi, adó, boltban kenyér nem kapható jó szándékért” között.

 

Ez sokakat két szélsőség felé tol:

• van, aki olcsón vagy ingyen dolgozik, de közben kiég, mert nincs utánpótlás;

• más üzletet csinál belőle, és elveszik az alázat, marad a „spiri-biznisz” íz.

A kettő között ott van egy köztes út: értékcsere, ahol a tanító/gyógyító azt mondja – az én időm, energiám, tudásom érték, és a te hozzájárulásod is érték. A pénz ennek csak az egyik nyelve.

Érdemes lenne újra feltalálni a közösségi tartást: pl. havi hozzájárulások, közösségi alapok, barter, vagy olyan közeg, ahol mindenki beleteszi, amije van.

A fogyasztói társadalom úgy működik, hogy mindent áruvá tesz: időt, figyelmet, tudást, szeretetet. Mindennek ára van, katalógusban, kosárban, csomagban. Ebben a rendszerben a tanító is „szolgáltató”, a gyógyító „wellness-élmény”, a szertartás „program”.

A spirituális logika viszont ajándékkörön alapul: amit kaptál, nem a tiéd, hanem rajtad keresztül árad tovább. Ha ezt teljesen komolyan vesszük, az ellentmond a pénzpiaci működésnek.

Hogy fér mégis össze? Néhány módon:

• Értékcsere áru helyett. Nem azt mondod: „ezt ennyiért adom”, hanem: „tegyél bele annyit, amennyit most helyesnek érzel”. Ez a donation-modell, ami sok helyen működik.

• Kettős nyelv. Kifelé, a fogyasztói világ felé pénzben számol, de a belső körben ajándékkör. Egyik oldalon banki utalás, másikon közös főzés, barter.

• Közösségi finanszírozás. Havi tagság, közösségi kassza: sok kicsiből lesz tartás, nem egyéni árufogyasztásból.

• Transzparencia. Ha valaki világosan elmondja: „ebből élek, nem luxust építek, hanem fedezem a megélhetést”, az oldja a bizalmatlanságot.

 

A kérdés végül nem az, hogy a fogyasztói társadalom engedi-e, hanem hogy ki hogyan választja meg a helyét benne: engedi-e, hogy őt is áruvá tegyék, vagy tud magának egy köztes zónát kialakítani.