„A magyarok már nem egyebek döglött kutyáknál, akiktől nem fogadhatják el azt ajándékképpen, ami már úgyis az övék”.
1126 éve, 899. szeptember 24-én, kilencszáz kilométerre nyugatra a Kárpát-medencétől szorult helyzetbe kerültek avar-magyar őseink: itáliai területen, Berengár király 15.000 fős sereggel, háromszoros túlerővel vonult fel ellenük, hogy elpusztítsa seregünk. Megbánta.
Ez a brentai hősök története:
A 899. évi hadjárat azért kiválóan fontos és érdekes, mert az teljesen hű és találó képet nyújt a honfoglaló magyarok mesteri tudással és bámulatos energiával végrehajtott tevékenységéről és még a sokkalta erősebb ellenséget is zavarba ejtő, lenyügöző, fölényes és tönkretevő cselvető harcmodoráról.
Ez az ellenállhatatlan fölény és felsőbbség oly mély hatással volt nemcsak az akkori népekre, hanem az eseményeket később leíró krónikásokra is, hogy a magyarok sikereinek nyitját Isten segítségében, vagy legalább is emberfölötti csodákban vélték fellelhetni.
A magyarok rajtaütésszerű megjelenése, villámgyors tovaszáguldozása és tűzzel-vassal való pusztítása egész Felső-Itáliában iszonyú félelmet idézett elő. Maga I. Berengár, Itália királya is nagy ámulattal fogadta a híreket országa északi részének pusztulásáról, amelyek annyira meglepték, hogy kezdetben fejét vesztve, azt sem tudta, mihez fogjon. Később első ijedtségéből fölocsudva, intézkedéseket tett megfelelő hadak gyüjtésére.
A magyarok e nagyszámú sereg gyülekezéséről hírt vevén, szeptember közepe táján elhatározták, hogy az összecsapás elől kitérve, északkelet felé megkezdik a visszavonulást. Ily körülmények között Berengár a Pón ellenállás nélkül átkelvén, serege egy részével gyorsan a visszavonulók után iramodott és nagy vehemenciával vetette magát rá kéznél levő csapataival a magyarok hátát védő csapatokra.
A magyarok követek útján azt üzenték Berengárnak, hogy hajlandók minden zsákmányukat visszaadni, ha az bántatlanul hazaengedi őket. Ámde Berengár most már a magyarok teljes megsemmisítésére számítván, ajánlatukat nem fogadta el.
Az olaszok, amennyire bírták, mindig a magyarok nyomában jártak, miért is ezek, hogy időt nyerjenek, újra békealkudozásra fogták a dolgot. De az elbizakodott és vérszemet kapott olaszok ezt az ajánlatot sem fogadták el, állítólag azt adván feleletül: „A magyarok már nem egyebek döglött kutyáknál, akiktől nem fogadhatják el azt ajándékképpen, ami már úgyis az övék”.
Az elutasító válasz nagyon felbőszítette a magyar vezéreket s így haditanácsot tartva, elhatározták, hogy halálraszántan, bátran nekimennek az ellenségnek, mert ha már veszniök kell, akkor legalább vitéz módjára haljanak meg. Ezt az elhatározást hamar tett is követte, mert rögtön lóra pattanva és csatasorba állva, habozás nélkül átkeltek a sekély Brentán.
S krónikások leírása szerint a magyar arccsoport nyilzápora „sok olasznak torkára forrasztotta a betevő falatot”. Nemsokára ezután a rohamra induló csoport hátborzongató „huj-huj!” csatakiáltással vetette rá magát a védtelen táborra, annak soraiban rettenetes mészárlást vivén véghez. Még nagyobb lett az öldöklés, amidőn nemsokára a magyar szárnyhadak az olasz sereget két oldalról körülfogták, tetőpontját pedig akkor érte el a katasztrófa, amindőn a megkerülő csoport is a harc színhelyére érkezvén, az olaszok hátába került s a harcot végérvényesen eldöntötte.
Ilyenformán a minden oldalról körülfogott tábor nem sokáig állhatott ellen.
A gyalogság ijedten kapkodott fegyvereihez, a lovasság pedig lovait kereste, de ezek nagy részére a magyar szárnyhadak tették rá a kezüket. A nagy fejetlenség és rémület közepette tervszerű védekezésről szó sem lehetett. Sok püspök és gróf, aki csapata élén ellentállást kísérelt meg, azzal együtt hullott el. A nagy zürzavarban Berengár is teljesen elveszté fejét, de neki csapatjainak egy kis töredékével mégis sikerült megmenekülnie.
A megfutamodókat a magyarok erélyesen üldözték és csakhamar teljesen széjjelszórták. A megmaradt foszlányok az erődített városokban kerestek menedéket, de nyilt csatára többé nem voltak kaphatók.
A csatát ilyen szépen megnyervén, a magyarok most már a remek győzelem kiaknázásához fogtak. Ismét kisebb csoportokra oszolva, újból elárasztották nemcsak Lombardiát, hanem a Pón is átkelve, az attól délre az Apenninekig terjedő vidéket, Parma és Modena tartományait is feldúlták.
Egészen 900 tavaszáig, tehát egy teljes évig tartott ez a rettenetes pusztítás, míg végre Berengár kezesek és bő ajándékok révén rá tudta a magyarokat venni, hogy végleg kimerült országát elhagyják.
Berengárral megegyezvén, a magyar had rengeteg zsákmánnyal és kincsekkel megrakodva, ugyanazon úton tért vissza, amerre jött.
Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése