Full Chakra Healing ~ Spa Music w/ Binaural Beats + Isochronic Tones (ZEN, REIKI)

Free Meditation Music Presents ~ Chakra Healing

Novum TV sorozat :

Novum 2015. május 09. :

›› füves cigi - magyar kutatók sokkoló felvételei az agyi folyamatokról.
›› millenniumi díjak - az innováció és a szellemi tulajdon elismerése.
›› Az örök élet titka? - élvonalbeli kutatások az ELTE Genetikai Tanszékén.
›› Flike - Miskolcon készül az ember vezette drón.

Tovább:

Novumtv : https://www.youtube.com/channel/UCKqv5ysDs4GfQI8g6yHTW2w

Ősi idegenek - A Von Däniken örökség. / Erich von Däniken - A múlt megoldatlan rejtélyei (teljes film, egyben) :

Az emberiség eredetét bemutató filmsorozat.

Az elveszett piramis. Teljes film :

Gíza három óriási piramisa a világ leghíresebb építményei közé tartozik. Kheopsz, azaz Hufu fáraó piramisa az ókori világ hét csodájának egyike. Csak az elmúlt évtizedekben derült ki, hogy Hufu fia, Dzsedefré megpróbálta túlszárnyalni apja munkáját, és egy minden addiginál nagyobb piramis építésébe kezdett. A Dzsedefré piramisára rábukkanó régészek csak most kezdik megismerni a méltatlanul elfeledett fáraó életét. A jelenleg is zajló ásatások legizgalmasabb felfedezéseinek megismerésével végre mi is bepillantást nyerhetünk a "negyedik piramis" építésének történetébe.

FÉNY AZ AGYBAN / SOLAR REVOLUTION

NÖVEKVŐ NAPTEVÉKENYSÉG ÉS KREATIVITÁS...?



A SOLAR (RE)volution, világhírű német biofizikus Dieter Broersnek a meggyőződése, hogy rendkívül sok tudományos bizonyíték mutat arra,hogy komoly összefüggések vannak a növekvő naptevékenység és a kreatív, szellemi és lelki képességek tudati fejlődése között.
Az emberiség a közepén van egy drámai naptevékenység növekedési folyamatnak, melyek képesek az megzavarni a Föld geomágneses mezejét, és ennek eredményeként a bolygó globális ökológiai rendszerét. Broers, azonban úgy látja, ez nem egy közelgő apokalipszis előszele, hanem inkább az emberiség hajnala... ami egy új korszakot hoz a Föld történetében.
A különböző tudományágak kutatásai, azt mutatják, hogy a növekvő naptevékenység hordozza magában azt a potenciált, hogy növeljék az agy kapacitását és bővítse az elménket oly módon, amit csak kevesen tudtak még elképzelni. Az emberi képességek rendkívüli fejlődés előtt állnak,úgy mint a - telepátia, jövő érzékelés, rendkívüli intelligencia hányados növekedés - hamarosan teljesen elfogadott és természetes megoldás lesz azt a globális társadalmi és gazdasági válságra... amin a világ éppen keresztül megy.
Kétségtelen hogy a gondolkodásmódunk az érzelmi kommunikációnk a valóság érzékelésünk egy drasztikusan változáson megy keresztül az elmúlt években. Dieter Broers megerősíti ezeket a változtatásokat amelyek csúcspontján végül megjelenik egy újfajta tudatosság és harmónia a Földön. Az emberiség egy evolúciós ugráson megy keresztül , mondja Broers..és a folyamat már elkezdődött.

https://www.facebook.com/pages/BioEnergy-Life-Center-Budapest/269821469785464?ref_type=bookmark

http://sungazing.webnode.hu/
"Ha képesek vagyunk uralni a Tudatunkat, tudjuk irányítani a sorsunkat és a boldogságunkat. "

A fényt nyugodtan nevezhetjük világosságnak is, világosságnak mely átszűrődik a sötétségen, a butaságon, a kétségbeesésen és a betegségen.

MINDEN EMBERBEN, MINDEN TEREMTETT DOLOGBAN BENNE REJLIK. - azért rejtőzik, mert csak akkor fedezhetjük fel, amikor ÉL BENNÜNK A MEGISMERÉS VÁGYA - és nélküle hogy tudatosodna bennünk, hogyan lenne képes segíteni, éltetni lényünket?

Scythian moral philosophy - "Arkadash" (by Dr. Pap Gábor)

HIHETETLEN - AZ ARANYLEMEZEK ÜZENETEI - FÖLDÖNKÍVÜLI FÉMKÖNYVTÁR A TAYOS BARLANGBAN.

Állítólag van egy barlang Dél-Amerikában, amiben bizonyítékok találhatóak arra, hogy valaha földönkívüli lények jártak a bolygónkon. Egyik hazánkfia, Móricz János azt állítja, hogy a Tayos barlangban olyan csodálatos dolgok vannak, amik ha napvilágra kerülnek, az egész emberiség történelmét átírnák. Igen ám, azonban van egy kis probléma: Mindeddig még senki nem állt elő konkrét bizonyítékokkal, mindig csak szóbeszédek keringtek a titokzatos aranylemezek létezésével kapcsolatban. Vajon mire fel ez a ködösítés? Ráadásul nem csupán itt véltek találni hasonló tárgyakat, hanem pl. Erdélyben is. Tényleg elképzelhető, hogy a kozmikus távolságot megtenni képes földönkívüliek ilyen primitív tárgyakat hagytak volna hátra? Szóbeszédek, pletykák, legendák – komolyabb bizonyítékok nélkül…

FELKELÉS! MOTIVÁCIÓS VIDEÓ NYITOTT ELMÉJŰEKNEK - [HUN] / A saját életed éled?

„Soha nem fogjuk tudni, hogyan szabadítsuk fel magunkat, ameddig nem értjük meg, hogy kik is vagyunk valójában. Hogyan lehetsz szabad, ha azt sem tudod, hogy ki vagy ??? Hogyan lehetsz szabad, ha azt sem tudod, mi a valóság természete, amiben élsz ??? És hogyan hozol létre dolgokat, anélkül, hogy tisztában lennél vele, hogy valójában Te hozod létre azokat a dolgokat ? NEM LEHETSÉGES!" (David Icke)

Mára a bőség világában élhetnénk technológiánknak köszönhetően, amit csak azért nem érzékelünk, mert a korrupt és pénzéhes elit és politikusaink elveszik tőlünk munkánk gyümölcsét. Össze kell fognunk, hogy a vérszívó piócákat lerázzuk magunkról!

 

A Magyar tudás hatalom tudod-e?

Élet a halál után?

A film a túlélők beszámolói alapján készült.

Erich von Däniken - Titokzatos Egyiptom

NASA - Lezáratlan akták - dokumentumfilm.

Lehet-e élet a Földön kívül? Az UFO-jelenségeket bemutató rendkívüli NASA-felvételek mellett, úttörő jelentőségű interjúkat láthatunk űrhajósokkal és tudósokkal.

8 Hour Deep Sleep Music: Delta Waves, Relaxing Music Sleep, Sleeping Music, Sleep Meditation ☯159

Az ősnyelv. (videó)

"Hórusz Szeme" sorozat :

1.rész - A Misztériumok Iskolája:



Hórusz Szeme 2.rész - Osiris a Reinkarnáció Ura:



Hórusz Szeme 3.rész - Szfinx a Láthatár Őre:



Hórusz Szeme 4.rész - Az Élet Virága:



Hórusz Szeme 5.rész - Szakkara a Kristálykomplexum:



Hórusz Szeme 6.rész - Szakkara a Kvantumgépezet:



Hórusz Szeme 7.rész - Dendera a Csillagászat Hajnala:



Hórusz Szeme 8.rész - Edfu a Megértés Útja:



Hórusz Szeme 9.rész - Kom Ombo a Szabadság Kapuja:



Hórusz Szeme 10.rész - Philae a Női Alkotórész:

I. Rudolf Steiner: Makrokozmosz és mikrokozmosz. - II. A makrokozmosz és a mikrokozmosz magja azonos.

I. Rudolf Steiner: Makrokozmosz és mikrokozmosz.

A halál beállta után az ember énjének és asztráltestének első benyomása az, hogy vissza tud tekinteni elmúlt életére, amely a születés és a halál között zajlott, visszatekint egy átfogó emlékképre. Ez azért lehetséges, mert ami az emberen fizikai szemmel látható, kézzel fogható, azt áthatja az élet- illetve étertest. Ez az ember lényének második és már nem látható része, amely a születés és a halál közötti időszakban megakadályozza a fizikai testet abban, hogy kövesse a számára sajátos fizikai és kémiai törvényszerűségeket. Ez élet- vagy étertest az ember lényének második része, úgyszólvána fizikai test felbomlása ellen küzdő hűséges harcos.

+++

Ez az éter- vagy élettest az embernél – hangsúlyozom, hogy az embernél – az emlékezet, az emlékezés hordozója, és amikor az élet folyamán ez az éter- vagy élettest szorosan kapcsolódik a fizikai testhez, akkor a fizikai test mintegy akadályozza az egyes emlékképek felbukkanását. Ha azonban az éter- vagy élettest egy sokk következtében rövid időre kikerül a fizikai testből, akkor az egész élet egy óriási emlék-festményként tárul a lélek elé.

+++

Közvetlenül a halál után az a benyomásunk, mintha lényünk kiáradna mindarra, ami kívül van. Mintegy elmerülünk a dolgokban, egynek érezzük magunkat velük.

+++

Amennyi ideig az ember az életben átlagosan ébren tudott maradni, anélkül, hogy elaludt volna, általában körülbelül annyi ideig tart ez az emlékkép. Napokról van szó tehát, és minden ember számára más-más az időtartama.

Ez az emlék-képsor aztán fokozatosan elhalványul, elsötétedik, és ekkor az ember úgy érzi, mintha bizonyos erők visszahúzódnának belőle, és elválna tőle valami, ami eddig a sajátja volt. Ami elválik tőle, az egy második holttest, egy láthatatlan holttest, ez az, amit éter- vagy élettestéből nem tud magával vinni a lélekvilágba. Míg a fizikai holttest már korábban levált és visszatért fizikai anyagaihoz és erőihez, most az éter- vagy élettest válik el és oszlik szét abban a világban, amelyet étervilágnak nevezünk. … ez az étervilág mindent áthat és átsző. A levált éter- vagy élettestből visszamarad valami, amit minden átélt élmény kivonatának, magvának nevezhetünk. A legutóbbi születés és halál közötti élet mintegy maggá összesűrűsödött élményei együtt maradnak az emberrel. Az elmúlt élet gyümölcse tehát összesűrítve megmarad.

Vajon mit hordoz az ember további halál utáni élete során? Azt tartja meg, amit az én hordozójának, énnek nevezünk. Ezt az ént még beburkolja az emberi lény fizikai és éter- vagy élettest utáni harmadik része: az asztráltest. Az ember asztráltestéről elmondhatjuk, hogy élvezet és bánat, öröm és fájdalom, indulatok, vágyak, szenvedélyek hordozója. Mindannak hordozója tehát, ami napközben átsuhan lelkükön, mint élvezet, bánat, indulat, vágy, szenvedély. Az én és az asztráltest minden éjjel elhagyja az ember fizikai testét, valamint éter- vagy élettestét, amelyek az alvás ideje alatt az ágyban maradnak. A halál után az én és az asztráltest egyesül azzal az élet-esszenciával, amelyről elmondhattuk, hogy az éter- vagy élettest gyümölcse vagy csírájaként kiválasztódott. Az ember lényének ezekkel a részeivel indul további vándorútjára az úgynevezett lélekvilágban.

+++

Nem a fizikai test érez örömöt és élvezetet valamely étel vagy élvezeti cikk felvételekor, hanem az asztráltest. A fizikai test csupán az eszközöket szolgáltatja ahhoz, hogy az asztráltestben lejátszódó élvezeteket megszerezzük. Akinek van fogalma arról, hogy az ember asztrálteste nemcsak fizikai és kémiai hatások együttműködésének eredménye, hanem reális, valóságos dolog, az nem fog csodálkozni azon, ha azt mondjuk, hogy a halál pillanatában, amikor levetettük a fizikai testet, az asztráltest még nem szabadul meg az élvezetek utáni vágytól. Nem mentes a vágyakozástól. (a bibliabeli dúsgazdag példázata) A halál után az asztráltest kínzó szomjúságot érez, mert nem rendelkezik a szomjúság csillapításához szükséges fizikai szervekkel. ….. Egyszerű logikai érveléssel érthető az, amit a szellemi kutató mond: az ember az éter- vagy élettest levetése után eltölt egy időt, amelynek során legbelső lényét illetően le kell szoknia minden vágyról és szenvedélyről, amely csupán a fizikai test eszközének segítségével elégíthető ki.

+++

Ha az ember abban az időszakban, amelyben belső lénye plasztikusan alakítja szerveit, bizonyos tulajdonságokra tett szert, ha ebben az időszakban a lélek legyőzött mindenféle haragkitörést, és átélte azt, amit az áhítat érzésének nevezünk, akkor ezeknek a hatása éppen az élet utolsó harmadában jut kifejezésre. A középső harmadon ez rejtett folyamként áramlik át. Amit legyőzött haragnak nevezünk, az később, az idős korban szelídségként jelentkezik, úgy hogy a szelídség oka a legyőzött harag. Az ifjú években érzett áhítat az élet vége felé olyan tulajdonságként mutatkozik meg, amely azoknak az embereknek a sajátja, akik egy közösségben szavak nélkül is áldásos hatást fejtenek ki.

+++

Az ember élete láthatóan három harmadra oszlik. Az első harmadban az ember kimunkálja fizikai testét, az utolsó harmadban a fizikai testből táplálkozik, a középső harmadban a lelkiség úgyszólván magára marad. Nyilvánvaló, hogy ennek a középső harmadnak felel meg a megtisztulás ideje a halál után. Ekkor már a lélek megszabadult a fizikai testtől, az élet- vagy étertesttől, és hasonló viszonyban van szellemi környezetével, mint az élet második harmadában.

+++

Ahogyan ebben a világban a születés és halál között körülvesznek bennünket az érzékszerveink által közvetített benyomások, és mindaz, amit az értelmünk által elgondolunk…úgy veszi körül az embert a megtisztulási idő után az alkotó szellemi világ. Benne van ebben az alkotó szellemi világban, hozzá tartozik, de nem csupán észlel, hanem ő maga is alkotó.

+++

A fizikai világban megalapozott szeretet és barátság kapcsolatok eredménye uralkodik a szellemi világban. Ezt úgy kell elképzelnünk, hogy a szellemi világban sokkal bensőségesebb a kapcsolat, mint a fizikai világban szőtt szeretet és barátság kapcsolatok. Értelmetlen volna a kérdés feltevése, hogy halálunk után ismét találkozunk-e azokkal, akikhez a szeretet és barátság szálai fűztek a fizikai világban. Nemcsak találkozunk velük, hanem bennük élünk.

+++

Ha egy normális, a mindennapi életben minden misztikus élménytől távol álló embert valaki megüt, akkor érzései a másik ember ellen fordulnak. Az életben ez a természetes. Aki viszont misztikusan magába merül, akkor abban, elmélyülése folytán az ilyen ütés más érzést vált ki. … (Fioretti: miben áll a tökéletes boldogság) A következőt érzi: ezt az ütést semmiképpen sem kaptad volna, ha valamikor az életben valamilyen cselekedeteddel nem szolgáltál volna rá. Egyszerűen, ez az ember nem került volna utadba, ha nem tettél volna valamit, ami ennek az ütésnek az oka lenne. Ezért ellenérzéseidet nem fordíthatod jogosan ez ellen az ember ellen, mert tulajdonképpen csak a világesemények vezettek hozzá, hogy megkaphasd azt az ütést, amelyre rászolgáltál.

+++

Ahogy az extatikus az érzéki észlelésnek külső szőnyegén áthatol, és betekint a lények és tények világába, amely eddig ismeretlen volt számára, gy hatol a misztikus a mindennapi énje alá. Mert ez a mindennapi én szembeszegül a kívülről jövő ütéssel, a misztikus azonban ennek az ütésnek az alapjáig hatol, ennek indítóokáig. Ezzel a misztikus mindenképpen oda jut, hogy fokozatosan egészen szem elől veszti a külvilágot. Lassanként elveszíti a külvilág fogalmát, és egyre növekvő én-je, ami benső világában rejlik, mintegy átfogja az egész világot.

+++

Magasabb erők működnek bennünk, mint tudatos létünkben. Ezek a magasabb erők alvó állapotunkban tevékenyek, amikor öntudatlanok vagyunk. A nap folyamán szerzett élményeink képességekké alakulnak, és a lélek egyre érettebb lesz. Egy magasabb lény dolgozik bennünk továbbfejlődésünkön, elalváskor átveszi a napi élményeket, átdolgozza őket, hogy életünk egy későbbi szakaszában, mint képességek álljanak rendelkezésünkre. Sokkal többet hozunk magunkkal az alvásból, mint amit tudatos élményeink révén belevittünk. Napközben, reggeltől estig, amikor a körülöttünk lejátszódó eseményekben részt veszünk, erőket használunk el. Este ezeknek az erőknek az elhasználódása miatt fáradtak vagyunk. Amit napközben elhasználunk, az az éjszaka folyamán, alvás közben felfrissül.

+++

Hogy az, ami a fizikai testtel történik a halálban, ne jöhessen létre az élet tartama alatt, arról az étertest gondoskodik a maga erőivel. Fizikai testünk bármely pillanatban szétesne, ha az étertest erői ezt nem akadályoznák meg. Az étertest ezt az erőt az asztráltesttől kapja. Az asztráltest az öröm és bánat, a jókedv és a szenvedés hordozója. Ami külsőleg látható rajtunk, azt folyamatosan belső erők tartják fenn…. Ha valaki lelkét úgy fejleszti, hogy a felébredés pillanatát tudatosan át tudja élni, akkor megismerheti azt, ami alváskor teremtően működik és hat benső világában. … Ha az ember tudatosan képes szemlélni belső világát, tapasztalja, hogy mi árad belső világába a makrokozmoszból, és ott mivé válik.

+++

Ha létünk értékét fel tudjuk becsülni, akkor a végtelen hála érzése áraszt el bennünket. Ez a hálaérzés realitás minden igazi misztikus számára, és a legcsekélyebb mértékben sem lehet összehasonlítani a mindennapi életben megnyilvánuló hálaérzéssel. … Ez az érzés bizonyos kötelezettséggé alakul át, óriási kötelezettséggé, hogy lelkünket fejlesszük. És akkor, mint igazi misztikusok azt mondhatjuk: elmulasztod a kötelességedet, ha nem teszel meg mindent, hogy lelked erőit, amelyek ma még csak csekély mértékben vannak meg, olyan magasra fejleszted, mint az az eszménykép, amit a makrokozmoszban látsz, és amiből erőidet meríted. Ha nem fejlődsz, ha ellenállást fejtesz ki, akkor ahhoz járulsz hozzá, hogy más lények se tudjanak majd fejlődni, úgy ahogy te fejlődtél. Akkor a világ teremtése, újjáalakítása és fejlődése helyett annak elpusztításához járulsz hozzá.

Amit saját akaratunkon elhanyagoltunk, akadályként áll velünk szemben, és azt kell mondanunk: mindazzal, amit elmulasztottál, a Föld hanyatló erőihez vagy kötve. Gondolkodásbeli mulasztási bűneinkről azt mondhatjuk: e bűneink miatt nem leszünk képesek akaratunk és érzéseink között harmóniát teremteni. Érzésbeli mulasztási bűneinkről az mondhatjuk: a világ fejlődése túlhalad rajtunk. Semmivel sem járultál hozzá a világ fejlődéséhez, ezért a világlét visszaveszi tőled, amit adott neked, és úgy lép rajtad keresztül, mintha itt sem lennél.

+++

A szellemi kutatás kimutatja, hogy az ember a halál pillanatában leveti fizikai testét. Az marad vele, amit énként és asztráltestként ismertünk meg, és ami alvó állapotában minden éjjel elválik tőle, ezen kívül vele marad éterteste is. Az ember tehát halála után egy ideig lényének e három részében él: énjében, asztráltestében és étertestében. Aztán étertestének legnagyobb része holttestként eltávozik tőle. Azt szoktuk mondani, hogy ami így második holttestként eltávozik, az szétoszlik az általános étervilágban, és az ember csak egy esszenciát, egy kivonatot, egy csírát (magot) visz magával a halál és újraszületés közötti életbe. Szokás szerint így írjuk le ezt a folyamatot, a valóságban azonban ez lényegesen bonyolultabb. Ami így második holttestként lassan feloszlik az általános étervilágban, annak hosszú időre van szüksége a teljes feloszláshoz, és ennek a feloszló étertestnek az utolsó nyomait találja meg most a beavatandó, mint idegen dolgot, amikor visszafelé vándorlása során eljutott addig a pontig, ahol legutolsó ősével találkozhatott, akitől még valamit örökölhetett. Itt találja meg előző étertestének utolsó maradványait. Ha most folytatja a beavatást, be kell hatolnia ebbe az utolsó étertestbe, amit visszahagyott. Ekkor további éveket él át visszafelé, de nem egészen annyit, mint korábban, amíg eljutott legrégebbi őséig. Ez az idő úgy viszonylik ahhoz, amit most él át, mint hét az öthöz. Mos olyan időszakot él át az ember, amelyben egyre sűrűbbnek találja azt, amivel így korábbi életének maradványaként szembekerült. Miközben ez érzékszervei számára összehúzódik, egyre hasonlóbbá válik korábbi étertestéhez, míg végül eljut ahhoz az étertesti alakhoz, amelyben legutóbbi halála pillanatában élt. És most, miután az alak mindinkább összehúzódott, ott áll legutolsó halála előtt. Ebben a pillanatban a beavatott számára nem kétséges többé, hogy a reinkarnáció valóság, hogy visszaérkezett legutóbbi halálához. Itt azzal ismerkedtünk meg, amit az ember utolsó földi életének maradványaként talál meg.

+++

Asztráltestünk révén az állatvilággal vagyunk rokonságban, étertestünk révén a növényvilággal, és fizikai testünk révén az ásványvilággal.

+++

A középkori keresztény misztikusok mintegy előre vetítették a modern ember korát, amelyben a külső guru helyét a belső guru, Krisztus foglalja el.

+++

Ha az ember nem alszik bele az öntudatlanságba, akkor látja, hogy az érzéki világ mögött szellemi lények és tények állnak. Amíg az ember csak az érzéki világot látja, csupán álmodik arról, hogy amögött mindenféle absztrakt érzéki dolog lehet, atomok örvénylése és hasonlók. Aki behatol az elemi világba, annak számára nem lehet szó többé ilyesmiről, a szokások módon érzékelhető anyagi atomokról. Tudja, hogy nem az rejlik a színek és a hangok mögött, amit a materializmus anyagnak tekint, hanem szellemiség.

+++

Az ember nemcsak önmagát hatja át mindazzal, amit kívül megél, hanem ténylegesen beleviszi az elemi világba azt, ami lelkében van. (Az elemi világot itt hasonlatként kell tekinteni a fizikai világ elemeinek mintáját tekintve.) Ez valóságos történés. Nem arról van szó, hogy az ember csak elképzeli, amit átél, hanem azt valóban átadja az „elemi” világnak. Ha az embernek van egy bizonyos rossz tulajdonsága, ezt az elemi világ egy olyan lénye vonzza magához, amely vonzódik ehhez a tulajdonsághoz. … Ezért készítették elő gondosan azt, akit a régi beavatás során bevezettek az elemi világba, azáltal hogy előbb a segítők erőkhöz juttatták. Ez az előkészítés úgy történt, hogy az illetőnek először komoly próbákat kellett kiállnia, ezáltal vált képessé arra, hogy morális erőkkel leküzdje a nehézségeket. Erre nagy súlyt helyeztek. Ahogy a kezdő misztikusnál is súlyt helyeztek az alázat tulajdonságának a kifejlesztésére, ugyanígy annál is, aki a makrokozmoszba akart belépni, bizonyos súlyt helyeztek arra, hogy erőket kapjon saját maga legyőzéséhez. Ezért mielőtt valakit ilyen misztérium-beavatásra bocsátottak, feladatok elé állították már a fizikai síkon, az élet minden lehetséges kellemetlenségével meg kellett birkóznia. Különböző veszedelmeknek tették ki, amelyek leküzdésével akarata megerősödött. Félelemnélküliségre és önuralomra nevelték.

+++

Az „elemi” világ mögött szellemi lények léteznek. Az ember akkor válik éretté, hogy belépjen a szellemi világba, ha az „elemi” világban már eltöltött egy bizonyos időt, és azt úgy megismerte, hogy szert tett a megkülönböztetés képességére. … Ezek a szellemi lények nem hasonlítanak hozzánk, emberekhez. … A beavatandónak megmutatják, hogy a szellemi lények közötti rendet és harmóniát csak úgy értheti meg, ha e lények cselekedeteiben a csillagvilág kifejeződését, nevezetesen naprendszerünk bolygóinak mozgását látja. Ahogy a bolygók a Naphoz viszonyítva helyezkednek el, és ahogy egymáshoz viszonyítva mozognak, ebben fejeződik ki, amit ezek a szellemi lények tesznek.

A csillagképek is csak a magasabb világok, és az azokban működő magasabb lények kifejeződései. Ezeket a lényeket a tizenkettes szám fejezi ki, és cselekedeteiket a hetes szám. De a tizenkét állatövi csillagkép neve nem elég, hogy kifejezze a mögöttük álló szellemi lényeket. Ezeket a lényeket, akiknek neve a különböző helyek és korok szerint változott, a keresztény ezoterika szeráfoknak, keruboknak és trónoknak nevezi, valamint a további hatalmakat küriotészeknek, dünamiszoknak és exuziáknak. Ez eddig hat, de vannak még a személyiség szellemei, az archék, aztán az arkangyalok és az angyalok. A tizedik az ember a maga jelenlegi fejlődési fokán. Az ember azonban tovább fog fejlődni, további fokokat fog elérni, amelyeket más lények már elértek. Ezeket is ide kell számolnunk, így a lények tizenkét fokát kapjuk meg.

+++

„A szemet a fény hozta létre a fény számára.” (Goethe)

Ebben kétségkívül van igazság, de nem az a lényeg, hogy egy dolog igaz, hanem az, hogy az életben megjelenő igazságok mindig egyoldalúak, és ha a másik oldalt nem tesszük hozzá, ami teljessé teszi őket, akkor éppen saját igazságunk révén esünk tévedésbe. Mert nem az a legrosszabb, ha az ember téved, ha olyasmit mond, ami nem igaz, mert a világ kiigazít minket. De ha egy egyoldalú igazságot abszolútnak tekintünk, és ragaszkodunk hozzá, akkor az igazságból tévedés lesz. De az is igaz, hogy ha a világot mindig sötétség borította volna, akkor szemünk sosem alakult volna ki….

…nem a téves fogalmak a legrosszabbak az ember számára, hanem azok, amelyek egyoldalúak, a féligazságok, ezek sokkal több akadályt jelentenek életünkben. … Idegrendszerünket egyfajta belső naprendszernek lehet tekinteni. Idegrendszerünket a szellemi világ építi fel. Ahol az idegek az agyba hatolnak, ott ismét tükröződés megy végbe. … aki be tud tekinteni a szellemi világba, az az agy és az idegrendszer legkisebb visszatükröződésében is a nagy világfolyamatok pontos képmását látja. Az ősképek világa azonban teljesen áthalad rajtunk, anélkül, hogy feltartóztathatnánk. Tudatunk annak révén alakul ki, hogy a felülről jövőt („elemi világból”) fel tudjuk tartóztatni. Érzékelő szerveinkben ennek az elemi világnak a termékei vagyunk. Az ember az elemi világból annyit érzékel, amennyit az érzékszervek visszatükröznek. A szellemi világból pedig annyit ismer, amit idegei visszatükröznek. Ezt nevezzük általában természeti törvényeknek. A természeti törvény nem egyéb, mint egyfajta árnykép, a szellemi világ letompított tükörképe. Amit az ember saját szellemi életének, saját értelmének tart, az az ész világának letompított tükörképe. Amit nyelvünk intellektusnak, értelemnek nevez, az az ész világának a képmása, de gyenge, árnyékszerű képmása.

+++

Korunk emberének gondolkodása szokásaiban, egész érzületében rejlik, hogy a szellemi világ előtti fátylat inkább még sűrűbbé teszi, hogy ne tudjon oda belépni, ne tudjon a küszöb őrének hatalmas alakja előtt elhaladni, aki mindig megtagadja a bebocsátást az előtt, aki nem teszi meg a maga szent fogadalmát. Enélkül nincs továbbjutás, és az a szent fogadalom abból áll, hogy azt mondjuk: tudjuk ugyan, hogy mennyire tökéletlenek vagyunk, de folytonosan arra törekszünk, hogy egyre tökéletesebbekké váljunk. Csak ezzel az impulzussal szabad a makrokozmoszba belépnünk.

+++

Az ész világánál van egy magasabb világ is, és ebből a világból származnak azok az erők, amelyek képessé tesznek minket arra, hogy a mindennapi átlagos tudatból felemelkedjünk a tisztánlátó tudathoz, amelyben szellemi szemmel és füllel rendelkezünk…. Az ember része lesz a szellemi világnak, ha tisztánlátó tudata felébred.

+++

Az emberi én csak részben esik egybe a fizikai testtel, környezetünkben is szubsztanciálisan jelen van. Amit a szellemi látó az ember fényaurájának lát, azt énaurának nevezhetjük.

+++

Rózsakeresztes meditáció:

Aki egy szellemi tanítványt a megismerés magasabb fokára akar vezetni, kezdetként ezt tanácsolja neki: nézd a növényt, ahogy kinő a talajból, szárat növeszt, leveleket hajt, majd virágja és gyümölcse lesz. Úgy növekszik, hogy átjárja a zöld növényi nedv. Most hasonlítsd össze ezt a növényt az emberrel. Tudjuk, hogy az embert átjárja a vér, és azt is tudjuk, hogy a vér külső kifejeződése annak, ami az emberben szenvedélyekként, ösztönökként és vágyakként lüktet. Mivel az ember énlény, a növénynél magasabb rendű lénynek tűnik. Nos, egy fantaszta azt hihetné – sok van ilyen – hogy a növény hasonló tudattal rendelkezik, mint az ember, hogy belsőleg tükrözni tudja a külső benyomást. Mert nem annak révén van tudatunk, hogy valamilyen tevékenységet végre tudunk hajtani – ezt a növény is tudja - , hanem annak révén, hogy egy külső benyomást belsőleg tükrözni tudunk. Az ember képes erre. Bizonyos vonatkozásban tehát magasabbra fejlődött, mint a növény, amely ezt nem tudja megtenni. Ezzel szemben viszont el kellett fogadnia egy bizonyos alsóbbrendűséget, annak lehetőségét, hogy tévedhet. A növény nem téved, követi a maga törvényeit. Itt nem beszélhetünk tévedésről, a növénynek nincs alacsonyabb rendű és magasabb rendű lénye, nincs benne olyasmi, amit alacsonyrendű ösztönöknek, vágyaknak és szenvedélyeknek lehetne nevezni. Amikor egy növény előtt állunk, hatással van ránk szűzi tisztasága, míg az embert áthatják az ösztönök, a vágyak és a szenvedélyek. Az ember tehát a maga piros vérével úgy áll szemben a növénnyel, mint olyan lény, aki bár tudatilag magasabbra fejlődött, e magasabbra fejlődésért cserébe el kellett fogadnia egyfajta visszacsúszást, egy alsóbbrendűséget.

A tanító mindezt megvilágítja a szellemi tanítványnak. Aztán utal rá, hogy az embernek most el kell érnie azt, ami alacsonyabb fokon a növényben tárul elé. Ismét uralkodnia kell ösztönein, vágyain és szenvedélyein, mindazon, ami forrongó vérében buzog. Akkor lesz úrrá rajtuk, ha majd magasabb természetével legyőzi alacsonyabb természetét, ha piros vére olyan tiszta lesz, mint a zöld növényi nedv, amely felpiroslik a rózsában. Ez a piros rózsa annak szimbóluma, amivé az embernek válnia kell, ha átéli azt a reális eszményt, amelynek révén magasabb természete uralkodni fog alacsonyabb természetén. A rózsára úgy tekintünk, mint előképre, mint szimbólumra, a megtisztított, lecsendesített vér jelképére. És ha aztán a piros rózsát egyesítjük a halott fából készült fekete fakereszttel, amit a növény maga után hagy, miután elhalt, elszáradt, akkor a fekete fakereszten lévő piros rózsakoszorú szimbóluma lesz annak, hogy az ember magasabb természete úrrá lesz alacsonyabb természetén, amelyet le kell győznie. A fekete fakereszt, az ember legyőzendő, alacsonyabb természetének jelképe, és a piros rózsa a megtisztított piros véré. A rózsakereszt az emberi fejlődést jelképezi, ahogy ez a világban végbe megy. Itt nem egy absztrakt fogalom áll előttünk, hanem egy olyan jelkép, amit átélünk és átérzünk. Lelkünk átmelegszik, ha úgy tekintünk az emberi fejlődésre, ahogy azt a rózsakereszt ábrázolja.

+++

A magasabb világokba való bejutáshoz gondolkodás nem szükséges, előkészületként szolgál, gyakorlásként. Aki ezt megérti, az sohasem fog dicshimnuszokat zengeni a szokásos intellektusról, mert puszta logikával a magasabb világok igazságait nem lehet megismerni. …. De a szellemi kutatásból csak az közölhető az emberiséggel, amit tiszta, logikus gondolatokkal meg lehet fogalmazni. Amit nem lehet logikus gondolatokkal megfogalmazni, az még nem érett meg arra, hogy az emberiséggel közöljék. Ennek próbaköve, hogy érthető szavakba, világosan megfogalmazott éles körvonalú gondolatokba foglalható-e. Ezért hozzá kell szoknunk, hogy amikor a szív mély igazságait halljuk, azokat gondolati formákban fogjuk fel, és meglássuk mögöttük a tartalmat.

A csakrák:

 

Az ember maga alakíthat ki az agynál magasabb szerveket, amelyek azonban külsőleg nem láthatók, mert a fizikai világon kívül helyezkednek el. A szokásos mindennapi tudat ezeket a szerveket nem tudja érzékelni. Ahogy az elemi világból alakult ki a szem, a szellemi világból az idegrendszer és az ész világából az agy, úgy alakul ki az ősképek világából az, amit magasabb szerveknek nevezünk, azok a szervek, amelyek fokról-fokra képessé tesznek bennünket arra, hogy a szellemi világba belelássunk. Ezeket az érzékelő szerveket, minthogy az emberből szellemi virág-képződményekként alakulnak ki, lótuszvirágoknak, vagy szellemi kerekeknek, csakráknak nevezzük. Ez egy szellemi érzékszerv, mely a szellemvilágról tudósít. Ezeket a szerveket az emberi lélekből kisarjadó erők és erő-rendszerek hozzák létre. A szokásos normális tudattal ezek a szervek nem érzékelhetők. Ezeket akkor tudjuk kialakítani, ha teljes belső odaadással, türelmesen és energikusan újból és újból olyan jelképes képzeteknek adjuk át magunkat, amelyek nem külső képzetek, hanem eltérnek attól, amit a szokásos tudat átél. Lelkünkben működnek, és olyan erőket hoznak létre, amelyek torlaszt jelentenek az ősképek világa előtt. Ezeket fejleszteni kell a szellemi látásig. A fejlesztés abban áll, hogy miután az ember már elsajátított egy bizonyos készséget az ilyen képzetek kialakításában, képessé kell válnia arra, hogy ezeket a képzeteket tudatából kiiktassa, és csak arra legyen tekintettel, ami ezeket a képeket létrehozta. … A legtöbb embernek sok-sok próbálkozást kell tennie, hogy eljusson a jelképtől a jelképet létrehozó tevékenységig. Ezt be kell gyakorolni.

(Mivel Steiner itt nem rendszerez, Svami Kryananda könyvéből veszem a rendszert: A jóga anatómiája c. fejezetből.)

1) Muládhára Csakra (Farkcsonti központ) Eleme: föld, Spirituális minőség: Képesség a jama szabályainak követésére. A jama azokat a dolgokat jelenti, amelyeket korlátozni kell.

Ezek (a nijama-val együtt) előfeltételek, melyek követése létrehozza az elmében a belső békét.

A jama öt szabálya:

- erőszakmentesség (áhimszá) (nem-ártani!)

- tartózkodás mindenfajta hazugságtól (légy őszinte!)

- tartózkodás mindenfajta lopástól

- tartózkodás az érzékiségtől (brahmacsárja)

- tartózkodás a kötődésektől, a sóvárgástól

Nem-ártani! Ha ezt valaki a tökéletességre tudja vinni, akkor jelenlétében még a vadállatok és a gonosz bűnözők is szelíddé és engedelmessé válnak. (Gubbiói farkas, prédikáció a madaraknak Szent Ferencnél, prédikáció a halaknak Szent Antalnál)

Nem hazudni! Ha ezt valaki a tökéletességre tudja vinni, akkor kialakul az a képessége, hogy cselekvés nélkül is eléri a cselekvéssel elérhető gyümölcsöket. (Megjelenéssel prédikál valaki.)

Nem lopni! Ha ezt valaki a tökéletességre tudja vinni, akkor tapasztalja, hogy akkor van bőségben része, amikor csak szüksége van rá.

Nem élni érzéki életet! Ha valakinek sikerül az érzékiségtől való tartózkodás tökéletes módon, akkor nagy életerőt tapasztal.

Nem mohó módon élni! Ha valakinek sikerül elérnie, hogy nem azonosul tulajdonával, még a testével sem, akkor felébred az a képessége, hogy visszaemlékszik a más anyagi testekben eltöltött korábbi életére.

2) Szvádiszthána Csakra (Keresztcsonti központ) eleme: víz, Spirituális minőség: Képesség a nijama szabályainak követésére.

Második lépcső: a nijama

A nijama öt szabálya:

- tisztaság

- elégedettség

- önfegyelem

- öntanulmányozás, befelé fordulás

- Isten iránti odaadás, tisztelet

Mindezek a szabályok arról szólnak, hogy az ember ne kötődjék még a jogszerűen saját tulajdonához sem. Ezzel megőrzi energiáit. A kötődések és a vágyak ugyanis folyamatosan megcsapolják az emberi elmét, és így a isteni belső béke elfolyik vagy elcsordogál.

A nijama szabályairól:

A felébredésnek fokozatai vannak, és az éberség mértéke az egyes képességekben egyenlőtlen.

A belső tisztaság (4. elv) következménye, hogy már vonakodunk a test örömeitől.

Az elégedettség (5. elv) következménye, hogy már felragyog az isteni boldogság meleg fénye.

Az önmegfigyelés következménye, hogy már kapcsolatba tudunk lépni a magasabb létsíkokon lévő lényekkel (angyalok, szentek).

Az Isten iránti hódolat, tisztelet és odaadás tökéletes gyakorlásának következménye, hogy valósan megtapasztaljuk a vele való kapcsolatot.

Itt, a tisztaság jelenti a fizikai rendet és tisztaságot a környezetben és a testre vonatkozóan is, de jelenti az elme tisztaságát is. Jelenti a szív tisztaságát is, ami a kötődésektől való mentesség, az elme oktalan megszállottságaitól való mentességet is jelenti.

A testnek nemcsak kívül kell tisztának lennie, hanem belül is. A test belül akkor tiszta, ha nem hordoz felesleges salakanyagokat és mérgeket.

A szív tisztasága abban áll, hogy nem laknak benne bálványok, hanem annak a békének az otthona, melyet a lélekben szabad ember élvezhet csak.

Mindenféle öröm forrása bennünk van. Külső körülmények, az érzékszervek közvetítésével csak eszközök az öröm belső forrásának megnyitására. Egy egészséges férfi számára a szép, csinos nőnek már a meglátása is öröm. De a férfi nem tudja, miért van ez. Ha már tudja, akkor megtalálta otthonában azt, amiért korábban a szomszédba kellett menni. A testi érzékszervek, és amit igényelnek ezek az érzékszervek, jelentik a szomszédot.

A mindenre kiterjedő tisztaság, ami közvetlenül érinti vagy érintheti az embert, felszabadítja az elmét, a lelket, hogy az felemelkedhessen az egyetemesbe.

3. Manipura Csakra (Ágyéki központ) Eleme: tűz; Spirituális minőség: tüzes önmérséklet

4. Anáhata Csakra (háti vagy szívközpont); eleme: levegő; spirituális minőség: isteni szeretet

5. Visuddha Csakra (nyaki központ); eleme: éter; spirituális minőség: nyugalom

6a. Ádzsná Csakra (pozitív pólus) (Krisztus központ), A szemöldökök között; spirituális minőség: isteni öröm

6b. Medulla Oblongáta (negatív pólus); helye: koponyaalapnál; spirituális minőség: ego

7. Szahaszrára (Ezerszírmú Lótusz), az isteni egyesülés központja

Tudni kell még itt a Kundalíniről, az összetekeredett kígyó erejéről. Ennek megértéséhez pedig szükséges egy hosszabb elmélet ismerete.

Az ember kiválósága önmagán belül rejlik. Külső megnyilvánulásában az ember csak egy apró, jelentéktelen lény. Ez a belső emberi valóság lényegében fény és energia. Az ember rendeltetése, hogy a végtelen isteni Boldogságban és Szabadságban ismerje fel igazi állapotát. A lélek sugallata mindig felfelé szárnyaló tudatossággal, és ezzel egyidejűleg a gerincoszlopban egy felfelé irányuló energialökettel jár együtt. Ellentétes irányú a gerincen belüli energiaáramlás olyankor, amikor mentálisan az anyagi világ felé hajlunk, mivel az összes tudatállapot közül, amelybe a lélek kerülhet, ez a leginkább korlátozó jellegű. A világiasság mindig lefelé irányuló energiaáramlással, illetve azokkal a bizonytalan „lefelé húzó érzésekkel” jár, amelyekre közvetlen külső okot nem találunk.

A kozmikus teremtés alapját kettősség alkotja (polaritás). Ez a kettősség az embernél abban nyilvánul meg, hogy tetszései és nemtetszései, vonzódásai és ellenszenvei, vágyai és félelmei miatt az illúziók, az érzékcsalódás csapdájába esik. Ezek követése eltéríti az embert önmagától. A kettősségek birodalmában minden csúcspontot előbb-utóbb mélypont követ. Ezt a kettősséget önmagunkon belül le kell győznünk. Ez a kettősség a Szellemtől való saját elkülönültségünk érzése. Az emberben a sátáni hatalom valóság: Lucifer, a bukott angyal, aki fellázadt Isten mindent elhamvasztó Fénye ellen, abban reménykedik, hogy a sötétségbe való meneküléssel elkerülheti a súlyos felelősségre vonást.

Az emberben két pólus van, pozitív és negatív. A bennünk élő lélek azt mondja: „Csak úgy tudok kiteljesedni, ha tökéletesen egyesülök Istennel.” A bennünk lévő Lucifer pedig így válaszol: „Csak úgy tudok kiteljesedni, ha kielégítem állati szükségleteimet”. A lélek erre azt mondja: „Csak az abszolút tudatosságban érhetem el a teljes szabadságot.” De Lucifer felkiált: „Ó, nem, az ilyen nagy tudatosság túl megerőltető lenne! Az igazi szabadságot csak az álomban és az öntudatlanságban érhetem el.”

A lélek vágya, hogy visszanyerje az isteni tökéletesség elvesztett Paradicsomát. Az ember soha nem teljesedhet ki, ha magasabb rendű természetével szembeszegülve az érzékek világában kéjeleg. Feladatunk nem kizárólag a világhoz való kötődéseink, kötelékeink feloldása. Ennél jóval mélyebben lévő erőt kell legyőznünk: ősrégi ellenállásunkat, hogy önmagunkat maradéktalanul átadjuk Istennek.

Az ember természetének pozitív pólusa fizikailag ténylegesen az agy legfelső részén székel. A negatív pólus a gerincoszlop tövénél található. Az isteni átalakulás a negatív pólusból kiinduló és a pozitív pólushoz felfelé irányuló energiaáramlással jár. Amikor valamilyen öröm ér minket, és ennek nyomán felfelé irányuló energiaáramlást érzünk, legalább homályosan tudatára ébredhetünk, hogy ebben a felfelé irányuló energiaáramban rejlik szabadságunk és ébredésünk. De sajnos nem látjuk, hogy amikor ez a felfelé irányuló áramlás egyúttal kifelé irányuló áramlást is jelent, akkor eltávolodunk valódi Énünktől, és belekerülünk a végtelen sokféleség és változás világába. Minél inkább eltávolodik valaki a saját középpontjától, és ezt követően minél jobban az anyagiság és az érzékek rabjává válik, annál inkább fog jojó módjára le-föl táncolni az öröm és a kétségbeesés között. El fogja véteni az Istenhez vezető egyenes és keskeny felfelé menő utat, amelyet csak a saját középpontjában találhat meg; az igazi cél elhomályosodik szeme előtt.

A gerincoszlop tövénél hatalmas energiakészlet vár felhasználásra. A jóga tanításai ezt a hatalmas energiát Kundalini, vagy „az összetekeredett kígyó (energia) néven említik, de hívják még a Kígyó Hatalmának, vagy a Kígyó Erejének is. A Kundalini földi érzékcsalódásunk rejtőzködő életerejét képviseli. Ugyanakkor a Kundalini az ember számára az egyetlen nagyszerű kulcsot is jelenti a megvilágosodás eléréséhez. A lélek csak akkor reménykedhet a Szellemmel való újbóli egyesülésében, ha sikerül ezt az erőt felébreszteni az isteni igazsággal szembeni ősi ellenállásából.

Az isteni megvilágosodás a lélek ébredése a kozmikus káprázatból. A Kundalini ezzel szemben a lélek sötétség és tudatlanság felé való vak vonzódását jelképezi. Ezért azt mondják, hogy a Kundalini alszik, szunnyad. Ez a negatív erő együtt jelképezik az ősi legendákban szereplő sárkányt, és azt az óriási kincset, amely körül a sárkány, a kincs védelme érdekében, összetekeredve alszik. A sárkány által kilehelt tűz jól érzékelteti a benne rejlő óriási energiát. A sárkány által kilhelt tűz jól érzékelteti a benne rejlő óriási energiát. Biztos halál vár mindazokra, akik a sárkány kincsét önző nyerészkedés céljából ellopják – vagyis, akik arra gondolnak, hogy világi célokra herdálják el a lélek erejét -, mert ez a szörny minden erejét és hatalmát az ember egocentrikusságából meríti. A sárkány csak akkor semmisíthető meg, amikor földi önzésünket legyőztük. Akkor találhatjuk meg újra az isteni egyesülés titkos búvóhelyén a lelki öröm és bölcsesség ékköveit…. Ne felejtsük el, hogy minden, amit keresünk, csak saját Énünkben található meg.

A Kindalinit fel kell ébreszteni, és a szusumnán keresztül kell felfelé emelni, hogy az agy felső részén, a fejtetőben lévő pozitív pólusával egyesülhessen. )

http://www.paplak.hu

__________________________________________________________________________________________________________________

II. A makrokozmosz és a mikrokozmosz magja azonos: 

 

„Azon a napon megtudjátok majd, hogy én az én Atyámban vagyok, és ti énbennem, és én tibennetek.” (János 14,20).

 

Egyre többen ébrednek tudatára, hogy életük központi magja hiányzik. Megtapasztalják, hogy fogságban vannak a gondolkodásukat, érzésvilágukat és cselekedeteiket meghatározó vallások, bölcseleti elképzelések és világrendszerek megkövült normái között. Elviselhetetlenné válik számukra a látszatvilág véget nem érő, kiábrándító szerepjátszása, amelyben napi életük zajlik.

Felmerül a kérdés: mi az, ami valóban fontos, mi is a létezésük lényege?

Az „ego” börtöne az embert burokként, sötétséggel és durva anyaggal fogja körül, amit a manicheusok hylä-nak neveztek. Ez a burok csakis akkor válhat átlátszóvá, egy finom, fokozatosan kifejlődő folyamat során, ha az én megtanulja, hogyan ajándékozhatja magát a szívben lévő szellemmagnak, a gondolkodás, az érzés és az e kettőre hangolt cselekedeti élet során. Akkor a szellemmag sugárzása utat tör magának kifelé, és fokozatosan megújítja az egész mikrokozmoszt. A természetember úgy tudja együttműködésével a legjobban elősegíteni ezt a folyamatot, ha egyáltalán nem avatkozik bele, hanem az önmagát kibontakoztató szellemmagot szolgálja szívével, fejével és kezeivel.

A világdráma kilátástalanságának felismerése és az élet valódi lényege utáni vágyakozás jelenti azokat a kemény kalapácsütéseket, amelyek áttörhetik a börtönfalat. Az ütések nyomán itt-ott repedések támadnak, és a szorító bilincs kezd letöredezni. Az ember tudatába jut saját gyengeségeinek, hibás magatartásformáinak és az önámításnak. Az ősrégi álarcokat kezdi letépni magáról. Börtönünk falai azonban sokkal vastagabbak, mint gondoljuk. A „bukott angyal”, a mikrokozmosz, amely elszakította magát az Atyától, saját maga emelte és erősítette meg ezeket a falakat. A valódi szabadkőműves munkájához a hajtóerőt annak felismerése adja, hogy az eredeti lélek megszabadításához elkerülhetetlen az én­tudat lebontása. A tudatossá válás mind­annak a lebontását jelenti, ami elavult és nem képes a magát megújító embert szolgálni. A keresőt szabad kilátásában azonban még gyakran akadályozza a lebontás folyamatának pora és szennye. Ezért újra külső segítségre vár, pedig minden, amire csak vágyakozik, kizárólag belülről jöhet. A megújulás kis szikráját, amely - kedvező körülmények között - behatolhat, az ész ekkor nagyon gyorsan elhajlíthatja a saját céljaira, de a szívben is keletkezhet hibás, misztikus értelmezés.

A vágynak a mikrokozmosz központi szellemmagjából kell fellobbannia. Ezt az éhséget pedig nem szabad az énköz­pontú világ „köveivel” csillapítani, hanem az igazság kenyerével kell táplálni, a csendből fakadó Krisztus-erővel. Amilyen mértékben a kereső tudatába jut elavult gondolkodásának és érzelmi életének, úgy engednek szorításukból a börtön falai. A falak áttetszővé válnak, mintegy annak az üvegkoporsónak a tiszta, átlátszó burkává alakulnak, amelyben az újonnan felébredő lélek majd felnyitja szemét.

Abban a pillanatban, amikor az ember megtapasztalja saját szellemi magját, ez újra összeköttetésbe kerül az összes többi szellemszikrával. Ezek a magok egységet alkotnak, és csak az 'én' az, amely ettől az egységtől eltér, és ezen az egységen kívül áll. A Fiú és az Atya, az isteni mikrokozmosz és a makrokozmosz, szellemi alapját tekintve egy. Ezért aki meg­szabadul a maga készítette láncoktól, elvben ismét egy az ő szellemi magjával.

Pentagram 2003/2

A teljes cikk megtekinthető itt: 

http://lectorium.hu/beszeljuk_meg/a_makrokozmosz_es_a_mikrokozmosz_magja_azonos__rovid

„Azon a napon megtudjátok majd, hogy én az én Atyámban vagyok, és ti énbennem, és én tibennetek.” (János 14,20).

Egyre többen ébrednek tudatára, hogy

életük központi magja hiányzik. Megtapasztalják, hogy fogságban vannak a gondolkodásukat, érzésvilágukat és cselekedeteiket meghatározó vallások, bölcseleti elképzelések és világrendszerek megkövült normái között. Elviselhetetlenné válik számukra a látszatvilág véget nem érő, kiábrándító szerepjátszása, amelyben napi életük zajlik. Felmerül a kérdés: mi az, ami valóban fontos, mi is a létezésük lényege?

Eljön az idő, amikor felteszik maguknak a kérdést, hogy vajon hol van az ő helyük a világnak ebben az ősrégi szerepmintákat előadó színházában. Felismerik, hogy túlságosan régóta időznek már ebben a játékban, sőt, ők maguk is hozzájárulnak a mind egyértelműbben megnyilvánuló világtragédiához. Sokan kétségbeesnek, és a drogokhoz vagy új illúziókba, utópiákba, látszatvilágokba, az ezoterikába vagy a hanyatlás időszakára jellemző cinikus magatartásformákba menekülnek. Így azonban senki sem bújhat ki a világmindenség törvényei alól - mint ahogy nem vonhatja ki magát az egész lényét megragadó és felkavaró ismeretlen, nyugtalanító erővel történő találkozás alól sem. Ez az élet ősforrásából eredő tiszta és romlatlan erő meg akar nyilatkozni az emberben - az ember pedig menekül előle! A kozmikus Krisztus szellemtörvénye azonban lángoló betűkkel ragyog fel előtte: „Én és az Atya egy vagyunk!”

A természetes ész csúfolódva és maró gúnnyal sáncolja el magát a materialista gondolkodásmód mögé. A tokba zárt szív azonban fél. Egyre nyugtalanabbá válik, mivel sejti, hogy az eredeti élet megálljt fog kiáltani a zabolátlanul kísérletező embernek.

És közöttük, akiknek meg kell tanulniuk az említett belső ellentéttel együtt élni, egyre növekszik azoknak a száma, akiknek megadatik, hogy egy pillantást vethessenek a színfalak mögé. Felismerik és megtapasztalják, hogy a mindennapi élet csupán látszat, és hogy létezik egy gépezet, amely e látszatvilágot igyekszik működésben tartani. Az ilyen emberek megpróbálják feltörni a régi élet kemény burkát - és ezt most már nemcsak az értelmükkel teszik, hanem minden képességük bevetésével.

Mint ahogy a csibe töri fel a tojáshéjat, ők is belülről akarják merev én-világképüket áttörni. Amikor ez átlép bizonyos küszöböt, az emberiség egy új tudat megszületését éli meg. Ebben az összefüggésben egy kitágult tudat megjelenéséről van szó. A számtalan értékes tapasztalat gyümölcse beérik. A külső rendszerek kemény burka sokáig védelmezte a szellemi magelvet, de egyúttal el is zárta attól a valóságtól, amely most nagy erővel nyilatkozik meg. Az élet magját, a makro- és mikrokozmosz középpontját összekötő erőt most meg kell szabadítani. Az isteni célnak újra meg kell elevenednie, és hajtóerőként kell fellépnie, hogy az embert a tisztulás és megújulás folyamatában új létbe segítse, és a valóban szellemi ember megszületéséhez sürgesse. Megnyilvánul a magas szellemi törvény, mely szerint „Én és az Atya egy vagyunk”, és a tévelygő emberiséget e megnyilvánulás feltételei elé állítja.

A világdráma kilátástalanságának felismerése és az élet valódi lényege utáni vágyakozás jelenti azokat a kemény kalapácsütéseket, amelyek áttörhetik a börtönfalat. Az ütések nyomán itt-ott repedések támadnak, és a szorító bilincs kezd letöredezni. Az ember tudatába jut saját gyengeségeinek, hibás magatartásformáinak és az önámításnak. Az ősrégi álarcokat kezdi letépni magáról. Börtönünk falai azonban sokkal vastagabbak, mint gondoljuk. A „bukott angyal”, a mikrokozmosz, amely elszakította magát az Atyától, saját maga emelte és erősítette meg ezeket a falakat. A valódi szabadkőműves munkájához a hajtóerőt annak felismerése adja, hogy az eredeti lélek megszabadításához elkerülhetetlen az én­tudat lebontása. A tudatossá válás mind­annak a lebontását jelenti, ami elavult és nem képes a magát megújító embert szolgálni. A keresőt szabad kilátásában azonban még gyakran akadályozza a lebontás folyamatának pora és szennye. Ezért újra külső segítségre vár, pedig minden, amire csak vágyakozik, kizárólag belülről jöhet. A megújulás kis szikráját, amely - kedvező körülmények között - behatolhat, az ész ekkor nagyon gyorsan elhajlíthatja a saját céljaira, de a szívben is keletkezhet hibás, misztikus értelmezés.

A vágynak a mikrokozmosz központi szellemmagjából kell fellobbannia. Ezt az éhséget pedig nem szabad az énköz­pontú világ „köveivel” csillapítani, hanem az igazság kenyerével kell táplálni, a csendből fakadó Krisztus-erővel. Amilyen mértékben a kereső tudatába jut elavult gondolkodásának és érzelmi életének, úgy engednek szorításukból a börtön falai. A falak áttetszővé válnak, mintegy annak az üvegkoporsónak a tiszta, átlátszó burkává alakulnak, amelyben az újonnan felébredő lélek majd felnyitja szemét.

A folyamat azonban nem megy végbe ilyen egyszerűen. A fent ábrázolt szabadkőműves ijedten fedezi fel, hogy valamennyi „isten”, akihez eddig imádkozott, az ő saját állapotának bálványa volt csupán: saját dogmái, megkristályosodott véleményei és ítéletei. Ezek a csalóka képek teljesen ellentétesek azzal a központi szellemmel, amely a mindenséget alkotja, rendezi... és helyreállítja! A makrokozmosz szelleme visszatükröződik minden hozzá tartozó mikrokozmoszban. Minden ugyanabból a szellemi középpontból lélegzik és él. Az említett szellemi középpont utáni vágy lát el bennünket lélekkel, és - ha ettől eltértünk - ez a vágy sürget minket a helyreigazításra is.

A valódi életalap hiányát csak akkor lehet megszüntetni, ha tudatosodik bennünk a lényünkben rejlő szellemi mag. Ezt a magot újra életre kell ébreszteni; hiszen csak ebből a magból bontakozhat ki a valódi és tiszta élet. Isten országa tibennetek van! (Lukács 17,21) Hogy felejthette el ezt az ember?

Aki nincs tudatában e szellemszikra - a rózsakeresztesek szóhasználatában a szív rózsája - jelenlétének, az még hiába püföli börtönének falait. Az ilyen ember irányítás nélkül sodródik ide-oda, mint a súlytalanság állapotában lévő űrhajós, és egymás után ragadja meg a reménnyel kecsegtető világosabb pontokat. Eközben azt hiszi, hogy már előrehaladott állapotban van, miközben pedig csak a maga teremtette mindenség útvesztőjében tévelyeg. Belső utunkon ezért az Atyából származó hitnek, a Fiúból eredő reménynek és a megelevenítő Szellemből születő szeretetnek kell bennünket vezérelnie. E három nélkül egyetlen lépéssel sem jutunk előbbre, még akkor sem, ha úgy tűnik, hogy már mérhetetlen magasságokba értünk. E három tud minket elvezetni saját aurikus útvesztőnkön át a világmindenség szívéhez. „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet” (János 14,6), jelenti ki a Krisztus, az egyetemes közvetítő a makrokozmosz és a mikrokozmosz szíve között. Mani azt mondja: „Minden megszentelt ugyanabban az Egyben nyugszik koncentrikusan.” Abban a pillanatban, amikor az ember megtapasztalja saját szellemi magját, ez újra összeköttetésbe kerül az összes többi szellemszikrával. Ezek a magok egységet alkotnak, és csak az 'én' az, amely ettől az egységtől eltér, és ezen az egységen kívül áll. A Fiú és az Atya, az isteni mikrokozmosz és a makrokozmosz, szellemi alapját tekintve egy. Ezért aki meg­szabadul a maga készítette láncoktól, elvben ismét egy az ő szellemi magjával.

A belső szabadság utáni vágy és az ebből fakadó cselekedeti élet hatására ez a mag egyre tevékenyebbé válik. Most megmutatkozik, hogy a 'termőföld', amelyben a mag található, eleget tud-e tenni a követelményeknek. Amikor a Gnózis lélegzete, az ősanyag élő vize és a szellemi Nap fénye lélegezteti, táplálja és sugározza be ezt a magot, akkor kicsírázik, és hétszirmú rózsává fejlődik.

A belső megszabadulás ösvényén haladó jelöltnek szabad ezt a csodálatos alkímiai folyamot minden fokozatban és árnyalatban megélnie, és egyre tudatosabb szolgálatban végigkísérnie. Még sokszor elbotlik ugyan, de mindig fel tud majd állni! Az ösvényen lévő jelölttől a kitartás bátorságot és belátást követel, hiszen ez nem olyasmi, amit egy szabad órácskában gyorsan el lehetne intézni. Néha ez a folyamat nagyon fáradságos lehet. Gyakran igen sokáig tart, amíg valami eredmény megjelenik. Az ösvényen haladó úttörő azonban nem hagyja magát elijeszteni, hanem az őt megszabadító Krisztus-erőre irányul. Ha pedig sokan egyesülnek ebben a folyamatban, akkor az úttörők erős csoportja jön létre, amely képes az emberiségnek segíteni. Ez a csoport együtt építi a tudatossá válás hídját, amelyen számtalan kereső vonulhat át célja felé. Odakiáltják embertársaiknak: „Ébredjetek hát fel, és tapasztaljátok meg saját magatok is: a makrokozmosznak és a ti mikrokozmoszotoknak ugyanaz a magja! A világosság nem kívül, hanem tibennetek van! A szívetekben rejlő szellemmag újra egyesülni akar a forrással, amelyből származik!”

Így dolgozik együtt az úttörők maroknyi csoportja, és segítségükkel szabadon tartható az ösvény az Egyetemes Szerzet számára, amely előkészíti az embert az új korszakba történő ugrásra. A légkörben állandóan növekvő erejű sugárzás segítségével a belátás belső ösztönzést kap. A szívnek fel kell ismernie a szellemi törvényt: Én és az Atya egy vagyunk... A szellemi Nap ereje a szívet és a fejet is új tudati megnyilvánuláshoz segíti.

A tapasztalat arra tanít, hogy az ember sokszor képes ugyan felismerni valamit, ugyanakkor mégsem kísérli meg a felismert igazság megvalósítását, és nem vállalja az ezzel járó következményeket. Milyen könnyen megrekedhet ez a rendkívül bonyolult folyamat! Milyen könnyen visszaesik a kereső a régi kerékvágásba!

A fej ekkor - úgymond - elrabolja a szív bölcsességét, és hirtelen újra hamis gondolatképeket kezd termelni. Így az ember a makrokozmosz és a mikrokozmosz előbb bemutatott egységére alapozva kitalálhat magának akár egy új, saját világrendet is. És ennél a lépésnél meg is állhat, anélkül, hogy az említett kozmikus törvény óriási lehetőségeit teljesen kihasználná. A transzfiguráció gondolatát például, amely a hernyónak pillangóvá alakulásában is fellelhető, tanulmányozhatja kizárólag az értelmével is, anélkül, hogy a gyakorlatba bármit is átültetne belőle.

Így közelített a teológia is kétezer éven keresztül, csupán dogmatikus módon a Krisztus-misztériumhoz, kívülre vetítve, anélkül, hogy hidat vert volna az ember saját szívében lévő szellemi forráshoz.

Térjünk vissza kiindulási pontunkhoz. Az „ego” börtöne az embert burokként, sötétséggel és durva anyaggal fogja körül, amit a manicheusok hylä-nak neveztek. Ez a burok csakis akkor válhat átlátszóvá, egy finom, fokozatosan kifejlődő folyamat során, ha az én megtanulja, hogyan ajándékozhatja magát a szívben lévő szellemmagnak, a gondolkodás, az érzés és az e kettőre hangolt cselekedeti élet során. Akkor a szellemmag sugárzása utat tör magának kifelé, és fokozatosan megújítja az egész mikrokozmoszt. A természetember úgy tudja együttműködésével a legjobban elősegíteni ezt a folyamatot, ha egyáltalán nem avatkozik bele, hanem az önmagát kibontakoztató szellemmagot szolgálja szívével, fejével és kezeivel.

Ezt a három elvet szeretetnek, világosságnak és életnek is nevezhetjük. Amikor az „új” misztériumbolygókról, tehát Uránuszról, Neptunról és Plútóról beszélünk, amelyek hatásukkal most abban segítenek, hogy az emberiséget egy fejlődési küszöbön átléptessék, akkor ugyanezekről az energiákról van szó, de egy magasabb spirálison. Uránusz összetöri a látszólagos szeretetet, és az emberiséget a szellemi Nap mindent átölelő, tiszta szeretetéhez vezeti. Neptun a megkristályosodott szerkezeteket és gondolatmintákat oldja fel, és kibontakoztatja a mindent felölelő új gondolkodást, amelyet a szellemi Nap táplál. Plútó pedig mindent feloszlat, amit a tévelygő ego hamis gondolati képek formájában megalkotott, és az embert saját új, belső temploma felépítésének feladatával szembesíti.

A feltörés és feloldás e háromszoros folyamatában meghal a régi tudat, és a belső aláhanyatlás tűzvészéből főnixként emelkedik ki az új tudati állapot.

A mesében Hófehérke tetszhalottként fekszik üvegkoporsójában. Amikor kiköpi a mérgezett almát, életre ébred, és megpillantja a királyfit. A lélek találkozik a szellemmel.

Új templomot csakis az építhet, aki régi tudati állapotát maga mögött hagyja a „sírban”. A szeretet, a világosság és az élet, vagyis a megtisztult szív, fej és a kezek rakják le az új kristálytemplom alapjait, melynek tizenkét kapuját egy-egy értékes drágakő díszíti (János jelenései 22.). Minden egyes drágakő egy különleges ablakot jelképez, amelyen keresztül a szellemi Nap sugarai beáramlanak. Amikor a folyamat eléri ezt a pontot, már nincs szükség többé a földi Nap és a földi Hold fényére. A makro- és a mikrokozmosz szíve közötti kapcsolat ekkor helyreállt, és a helyreállítás által megújított mikrokozmosz fényrózsaként virul ki a makrokozmosz fáján.

„Testvérek, újra megkaptam a fényruhát és a fénykoronát. A világban állok, és mégsem a világból vagyok” - ujjongtak a manicheusok.

FORRÁS: 

http://lectorium.hu/pentagram/2003-as_evfolyam/20032_a_makrokozmosz_es_a_mikrokozmosz_magja_azonos

***

Miért nem oktatnak az iskolák? - (Mit akarnak a világ irányítói?)

Ez a bejegyzés nem saját írást tartalmaz. Egy ismerős ajánlotta a Facebook-on, de a benne leírtak annyira igazak a mai magyar oktatásra is, hogy úgy gondolom mindenkinek érdemes egy kis időt szentelnie az elolvasására.

1990. január 31-én hangzott el ez a beszéd, amikor a szerző átvette New York városának Év Tanára díját.

Mindazoknak a nagyszerű tanárismerőseimnek a nevében veszem át ezt a díjat, akik az évek során arra törekedtek, hogy a gyerekekkel való találkozásuk hiteles legyen; azoknak a férfiaknak és nőknek nevében, akik nincsenek eltelve önmagukkal, akik szüntelenül kérdéseket tesznek föl, akik mindig igyekeznek megfogalmazni és újrafogalmazni, hogy mit is kellene jelentenie az „oktatás” szónak. Az Év Tanára díj birtokosa nem a legjobb tanár – ők túl csöndesek ahhoz, hogy csak úgy észrevehessük őket –, hanem zászlóvivő; azoknak a nyilvánosság előtt láthatatlan embereknek a jelképe, akik életüket örömmel állítják a gyerekek szolgálatába. Ez a díj éppen annyira az övék, mint az enyém.

Korunkban nagy válságát éli az iskola. Gyerekeink tizenkilenc ipari nemzet között sereghajtók olvasásban, írásban és számtanban. A legutolsók. A világ narkomániás gazdasága az árucikkek fogyasztására épül; ha nem vásárolnánk annyi álomport, az üzleti világ összeomlana – és az iskolák fontos értékesítési helyek. A tizenévesek között nálunk a legmagasabb az öngyilkosok aránya, és a többségük a gazdagok közül kerül ki, nem a szegények közül. Manhattan -ben az új házasságok ötven százaléka öt évet sem ér meg. Kétségtelen, hogy valami baj van.

Iskoláink válsága egy nagyobb társadalmi válságot tükröz. Úgy tűnik, elvesztettük az önazonosságunkat. Példa nélküli a gyerekek és az öregek világtól való elzárásának mértéke: senki sem beszél már velük. Márpedig ha a gyerekek és az öregek nem érintkeznek egymással naponta, akkor a közösség csak egy jövő és múlt nélküli folytonos jelenben él. Valójában a „közösség” szó nem is nagyon használható az egymással való viselkedésünk megnevezésére. Hálózatokban élünk, nem közösségekben, és mindenki, akit csak ismerek, magányos ettől. Furcsa módon az iskola főszerepet játszik ebben a tragédiában, mint ahogy a társadalmi osztályok bűntudatának növekedésében is. Úgy tűnik, emberválogatásra használjuk az iskolát, egy kasztrendszert hozunk létre, amelyben aztán ott vannak a metrókban barangolva kéregető és az utcán alvó érinthetetlenek.

Nagyon érdekes jelenségre lettem figyelmes huszonöt éves tanári pályafutásom alatt: a tanítás és az iskolák egyre jelentéktelenebbé válnak a bolygó nagy vállalkozásai számára. Senki sem hiszi már el, hogy a tudósokat természettudományi órákon képzik, a politikusokat állampolgári ismeretek órákon, a költőket angolórákon. Igazság szerint az iskolák valójában csak engedelmességet tanítanak. Nagy rejtély ez előttem, mert ezernyi emberséges, törődő ember dolgozik az iskolákban tanárként, segédként és igazgatóként, ám egyéni erőfeszítéseikben alulmaradnak az intézmény elvont logikájával szemben. Noha a tanárok törődnek a gyerekekkel és nagyon keményen dolgoznak, az intézmény pszichopata; nincs lelkiismerete. Megszólaltat egy csengőt, mire a versírás kellős közepén tartó fiatalembernek be kell csuknia a füzetét, és egy másik cellába kell vonulnia, ahol emlékezetébe kell vésnie, hogy az emberek és a majmok közös őstől származnak.

Kötelező oktatásunk rendszerét Massachusetts államban találták ki 1850 körül. Becslések szerint Massachusetts lakosságának nyolcvan százaléka ellenezte; néha fegyverekkel. A Cape Cod-i félszigeten fekvő Barnstable lakossága egészen az 1880-as évekig óvta a gyerekeit, de aztán a nemzetőrség elfoglalta a települést, és a gyerekek fegyveres őrizet mellett meneteltek iskolába.

Íme egy elgondolkodtató furcsaság: Ted Kennedy szenátor hivatala nemrégiben közzétett egy tanulmányt, amelyben az áll, hogy a kötelező oktatás bevezetése előtt az államban 98%-os volt az írni-olvasni tudók aránya, utána pedig sosem emelkedett 91% fölé, ahol 1990-ben áll. Remélem, ezt érdekesnek találják.

Itt egy másik elgondolkodtató furcsaság: az otthoni iskoláztatás mozgalma szép csöndben akkorára nőtt, hogy ma már másfél millió fiatalt kizárólag a saját szüleik tanítanak. Múlt hónapban az oktatási hírügynökség azt a meglepő hírt közölte, hogy úgy tűnik, az otthon tanított gyerekek gondolkodás terén öt vagy akár tíz évvel is megelőzik beiskolázott társaikat.

Nem hiszem, hogy egyhamar megszabadulunk az iskoláktól – az én életemben biztosan nem –, de ha változtatni szeretnénk a dolgok tudatlansági katasztrófába torkolló folyásán, akkor be kell látnunk, hogy az iskola nagyon jól „iskoláztat”, de nem „oktat” – tervezéséből kifolyólag. Nem a tanárok hibája ez, nem is a kevés pénzé, hanem arról van szó, hogy az oktatás és az iskoláztatás sosem lehet egy és ugyanaz a dolog.

Horace Mann, Barnard Sears, Harper (University of Chicago), Thorndyke (Columbia Teachers College) és még néhány más ember a tömegek tudományos igazgatására tervezte az iskolákat. Az iskolának az a feladata, hogy szabályok alkalmazása révén szabályos embereket állítson elő, megjósolható viselkedésű, irányítható embereket.

Az iskolák nagyon sikeresek ebben. Társadalmunk azonban szétesőben van, és egy ilyen társadalomban csak az önálló, magabiztos és individualista emberek sikeresek – hiszen halott az eltartottakat és a gyöngéket óvó közösségi élet. Mint már mondtam, lényegtelen, hogy mi kerül ki az iskolákból. A jól iskolázott emberek jelentéktelenek. Árulhatnak filmeket vagy borotvapengéket, aktákat tologathatnak és telefonon beszélhetnek, vagy számítógépek villogó képernyői előtt ülhetnek bután, de emberi lényekként hasztalanok. Hasztalanok mások és önmaguk számára.

Azt hiszem, a minket körülvevő napi szenvedést javarészt az okozza, hogy abszurd felnőttekké válásra kényszerítjük a gyerekeket, Paul Goodman harminc évvel ezelőtti szavaival élve. Az iskoláztatást érintő reformoknak foglalkozniuk kell az iskoláztatás abszurditásaival.

Abszurd és életellenes egy olyan rendszer részének lenni, amelyik pontosan ugyanolyan korú és ugyanahhoz a társadalmi osztályhoz tartozó emberekkel zár össze bennünket. Ez a rendszer gyakorlatilag elvágja az embert az élet mérhetetlen tarkaságától és az együttműködő változatosságtól; elvágja önmaga egy részétől, a saját jövőjétől, és egy folyamatos jelenhez igazítja, majdnem úgy, mint a televízió.

Abszurd és életellenes egy olyan rendszer részének lenni, amelyik arra kényszerít bennünket, hogy egy verset olvasó idegent hallgassunk, amikor mi építészetet szeretnénk tanulni, vagy hogy egy idegennel ücsörögve építészetről beszéljünk, amikor mi verset szeretnénk olvasni.

Abszurd és életellenes, hogy fiatalságunk minden napján egy gong hangjára cellából cellába vonuljunk egy olyan intézményben, amely nem engedi meg az egyedüllétet, sőt még az otthon szentélyébe is elkísér bennünket a „házi feladat” elkészítésének követelményével.

„Hogyan tanulnak meg olvasni?” – kérdik önök, a válaszom pedig a következő: „Emlékezzenek Massachusetts tanulságaira.” Ha a gyerekek teljes életet élhetnek, nem pedig korosztályokra osztottat cellákban raboskodva, akkor könnyedén megtanulnak írni, olvasni és számolni, feltéve, hogy mindezeknek a tevékenységeknek értelmét látják a körülöttük kibontakozó életben.

Ne feledjék azonban, hogy az Egyesült Államokban szinte senki sem kap sok megbecsülést, aki olvas, ír vagy számol. A fecsegők országa vagyunk, a fecsegőket fizetjük meg legjobban, a fecsegőket csodáljuk legjobban, így hát a gyerekeink állandóan fecsegnek, utánozzák a televízióban látható mintaképeket és a tanárokat. Ma már nagyon nehéz megtanítani az „alapokat”, mert a társadalmunkban ezek valójában nem is alapok többé.

Jelenleg két intézmény irányítja a gyerekeink életét: a televízió és az iskola, ebben a sorrendben. Mindkettő végtelen, szűnni nem akaró elvontsággá fokozza le a valódi világbeli bölcsességet, bátorságot, mértéktartást és igazságosságot. Az elmúlt évszázadokban a gyerekek és a kamaszok valódi munkával, valódi jótettekkel, valódi kalandokkal töltötték idejüket, és realisztikus keresést folytattak olyan mentorok után, akik azt taníthatták nekik, amit tényleg meg akartak tanulni. Sok időt töltöttek közösségi tevékenységekkel, a szeretet gyakorlásával, a közösség minden szintjének megismerésével és tanulmányozásával, a házépítés elsajátításával, és tucatnyi egyéb, a férfivá vagy nővé váláshoz szükséges feladattal.

A tanítványaimnak azonban az alábbiakra megy el az idejük:

A hét 168 órájából 56-ot alszanak a gyerekeim. Marad tehát 112 órájuk önmaguk megformálására.

A gyerekeim hetente 55 órát töltenek tévénézéssel a legújabb hírek szerint. Marad tehát heti 57 órájuk a felnőtté váláshoz.

A gyerekeim hetente 30 órát töltenek iskolában, körülbelül 6 órájukba kerül a készülődés, a bejárás és a hazajárás, és átlagosan heti 7 órát fordítanak a házi feladatokra. Ez összesen 45 óra. Ez idő alatt folyamatos megfigyelés alatt állnak, sem idejük, sem helyük nincs az egyedüllétre, és megfenyítik őket, ha a saját fejük szerint próbálnak mozogni térben és időben. Marad tehát heti 12 órájuk az egyedi tudat kialakítására. Persze a gyerekeim esznek is, ahhoz is idő kell; nem sok, mert a családi étkezés szokását már nem ismerik. Ha azonban heti 3 órát számítunk föl az esti étkezésekre, akkor azt kapjuk, hogy mindegyik gyereknek heti 9 órája marad önmagára.

Ennyi nem elég. Ennyi nem elég, ugye? Persze minél gazdagabb a gyerek, annál kevesebb tévét néz, de a gazdag gyerek idejét is éppen ilyen szűkre szabja a tömegszórakoztatás némileg gazdagabb tárháza, és az, hogy egy sor magánórára kötelezik olyan tárgyakban, amelyeket csak ritkán választ meg ő maga.

Furcsa, de mindezek csak kozmetikázottabb módjai az emberek függővé tételének. Az ilyen emberek képtelenek kitölteni a saját idejüket, képtelenek értelmes tartalommal és örömmel teli életet élni. Országos betegség ez, ez a függőség és céltalanság, és szerintem az iskolázásnak, a televíziónak és a tanítási óráknak – az egész chautauqua-elképzelésnek – sok közük van hozzá.

Gondoljunk csak az országot pusztító dolgokra: a kábítószerekre, az esztelen versengésre, a szórakozásból űzött szexre, az erőszak pornográfiájára, a szerencsejátékokra, az alkoholra, és mind közül a legrosszabb pornográfiára, a vásárlásnak szentelt életekre, a felhalmozásra mint filozófiára. A függő emberek szenvedélyei ezek, és az iskoláink elkerülhetetlenül ezt hozzák létre.

Szeretném ismertetni önökkel, hogy milyen hatással van a gyerekre az, hogy megfosztják őket minden idejüktől – a felnőtté váláshoz szükséges idejüktől –, és elvontságokkal foglalkozásra kényszerítik őket. Hallaniuk kell ezt, mert csupán megtévesztés az a reform, amelyik nem veszi tűz alá ezeket a rendellenességeket.

A tanítványaimat nem érdekli a felnőttek világa. Ez szemben megy több ezer év tapasztalatával. A fiatalokat mindig is a nagyok alapos megfigyelése izgatta leginkább, de manapság senki sem akar felnőni. És ki hibáztathatja őket ezért? Játékok vagyunk.

A tanítványaimban szinte semennyi kíváncsiság nincs, és ami van, az sem tart sokáig; nem tudnak hosszabb ideig figyelni, még az általuk választott dolgokra sem. Látnak valami kapcsolatot a teremváltásra újra meg újra felszólító csengő és az elillanó figyelem jelensége között?

A tanítványaimnak szegényes a jövőfelfogása, alig értik, hogy a holnap milyen bonyolultan kapcsolódik a mához. Mint már mondtam, folytonos jelenben élnek, tudatuk a jelen pillanatnál véget ér.

A tanítványaimat nem érdekli a múlt, nem fogják fel, hogy miként határozza meg a múlt a saját jelenüket, miként korlátozza a választásaikat, formálja értékeiket és életüket.

A tanítványaim kegyetlenek egymással, nem éreznek részvétet a szerencsétlenül járt iránt, kinevetik a gyengeséget, és megvetik azokat, akik nagyon is jól láthatóan segítséget igényelnek.

A tanítványaim kínosan érzik magukat meghitt vagy őszinte helyzetekben. Sejtésem szerint e tekintetben olyanok, mint a legtöbb örökbe fogadott ember, akit ismerek: nem tudnak mit kezdeni a valódi meghittséggel, mert egész életükben egy titkos belső ént védelmeztek egy olyan nagyobb külső személyiség burka alatt, amelynek mesterséges darabkáit a televízióból kölcsönözték, vagy a tanárok manipulálására szedték össze. Mivel nem azok, mint akiknek mutatják magukat, az álruhájukat elkoptatja a meghittség, így hát kerülniük kell a meghitt kapcsolatokat.

A tanítványaim anyagiasak, az anyagiasan mindent „osztályzó” tanárok példáját követik – és a televízióban látható mentorokét, akik a világon mindent ingyen kínálnak.

A tanítványaim függők, passzívak, és új kihívásokkal találkozva elbátortalanodnak. Ezt gyakran külső hősködéssel, dühvel vagy agresszivitással leplezik, odabent azonban bátorság nélküli űr van.

Említhetnék még mást is, amivel egy iskolareformnak meg kellene birkóznia ahhoz, hogy az ország hanyatlását megakadályozza, de mostanra már megértették a mondandómat, akár egyetértenek vele, akár nem. Vagy az iskolák okozták ezeket a rendellenességeket, vagy a televízió, vagy mindkettő. Egyszerű számtan kérdése az egész: az iskola és a televízió veszi el a gyerekek minden idejét. Ez semmisítette meg a saját gyerekei oktatásából kiszorult amerikai családot. A televízióban és az iskoláztatásban kell rejlenie a hibának.

Mit lehet tenni? Először is napról napra, évről évre zajló szüntelen és vad országos vitára van szükségünk. Addig kell ordítoznunk és vitáznunk erről az iskola nevű dologról, amíg helyre nem hozzuk, vagy végképp el nem rontjuk. Vagy az egyik, vagy a másik. Ha helyre tudjuk hozni: jó. Ha nem tudjuk, akkor ott van az otthoni tanítás reményteljes útja. Ha erre fordítjuk a családnevelésre költött pénzt, akkor két legyet üthetünk egy csapásra: a családokat is rendbe hozzuk és a gyerekeket is.

Lehetséges valódi reform, de egy fillérbe sem kellene kerülnie. Újra kell gondolnunk az iskoláztatás alapjait, és el kell döntenünk, hogy mit és miért tanuljanak a gyerekek. Ez az ország 140 éven át a „szakértők” fölényes parancsnoki központjának, egy társadalommérnökökből álló központi elitnek a célkitűzéseit próbálta ráerőltetni az emberekre. Ez nem vált be. Nem fog beválni. Emellett ezzel durván elárulták a demokrácia ígéretét, amely pedig egykor csodálatos kísérletté tette ezt az országot. Az oroszok kísérlete, hogy platóni köztársaságot hozzanak létre Kelet-Európában, a szemünk előtt mondott teljes csődöt. A mi kísérletünk is, hogy ugyanazt a fajta központi merevséget erőltessük az emberekre az iskola felhasználásával, éppen darabjaira esik, bár lassabban és fájdalmasabban. Azért nem működik, mert az alapfeltevései gépiesek, emberellenesek, és ellenségesek a családi élettel szemben. Lehet gépies oktatással irányítani az életet, de az élet mindig visszavág a társadalmi rendellenességek fegyvereivel: kábítószerekkel, erőszakkal, önpusztítással, közönnyel és a tanítványaimban látott tünetekkel.

Legfőbb ideje visszatekinteni, hogy újra szert tegyünk egy működő oktatási filozófiára. Az egyik kiváltképpen kedvelt filozófiám az európai uralkodó osztályok kedvence volt évezredeken át. Az óráimon annyit használok belőle, amennyit csak tudok; vagyis annyit, amennyivel még megúszom szárazon a kötelező oktatás jelenlegi intézményében. Azt hiszem, a szegény gyerekeknél éppen olyan jól beválik ez a filozófia, mint a gazdagoknál.

Az oktatás eme elit rendszerének magva az a hit, hogy az önismeret a tudás egyetlen igazi alapja. E rendszerben a gyerekeket minden életkorban magukra hagyják egy megoldandó problémával egy irányítatlan környezetben. A probléma néha nagyon kockázatos, például vágtatás vagy ugratás egy lóval, ám természetesen elit gyerekek ezrei oldanak meg ilyesmiket sikeresen tíz éves koruk előtt. El tudják képzelni, hogy egy ilyen kihívásnak megfelelt ember valaha is kételkedni fog a képességeiben? A probléma néha a magány tökéletes elsajátítása, mint Thoreau esetében a Walden-tónál, vagy Einstein esetében a svájci vámhivatalban.

Egyik korábbi tanítványom, Roland Legiardi-Lura – noha szülei meghaltak, és semmit nem örökölt – egyedül biciklizte át az Egyesült Államokat, pedig jóformán még fiúkorban volt. Csoda hát, hogy amikor felnőtt fejjel filmet szeretett volna készíteni Nicaraguáról, akkor egyetlen fillér és mindenféle filmes tapasztalat nélkül is nemzetközi díjat nyert? Pedig egyébként ácsként dolgozott.

Jelenleg elvesszük a gyerekeinktől az önismeret kifejlesztéséhez szükséges összes időt. Ennek véget kell vetnünk. Olyan iskolai élményekben kell részesítenünk őket, amelyek visszaadják ennek az időnek a jelentős részét; már kiskoruktól kezdve rájuk kell bíznunk a független tanulást; valószínűleg iskolai keretek között, de távol az intézményi környezettől. Olyan tantervet kell készítenünk, amely esélyt biztosít mindegyik gyerek számára a saját egyéniségének és önbizalmának kifejlesztéséhez.

Nemrégiben hetven dollárt adtam egy tizenkét éves lány tanítványom kezébe, és az angolul nem beszélő anyjával együtt busszal elküldtem New Jersey partja mentén Sea Bright rendőrfőnökéhez, hogy meghívja egy ebédre és bocsánatot kérjen, amiért eldobott egy üdítős üveget a parton. E nyilvános bocsánatkérésért cserébe elértem a rendőrfőnöknél, hogy a lány egy napra betekintést nyerhessen egy kisvárosi rendőrség életébe. Pár nap múlva két másik tizenkét éves tanítványom utazott egyedül Harlemből a West First Streetig, ahol egy újság szerkesztőjénél kezdtek tanonckodni, a következő héten pedig három tanítványom reggel hatkor a jersey-i mocsár közepén fog állni, ahol egy teherszállító társaság vezetőjét tanulmányozzák, amint 18 kerekűeket indít Dallasba, Chicagóba és Los Angelesbe.

„Speciális” gyerekek ők egy „speciális” programban? Bizonyos értelemben igen, de a gyerekeken és rajtam kívül senki sem tud erről a programról. Barátságos, okos és éber Central Harlem-i gyerekekről van szó, de olyan rossz iskolázásban részesültek, hogy amikor hozzám kerültek, legtöbbjük összeadni és kivonni sem tudott. És egyikük sem tudta, mennyi New York város népessége, vagy hogy milyen messze van New Yorktól Kalifornia.

Aggaszt ez? Természetesen, ám biztos vagyok abban, hogy ha szert tesznek önismeretre, akkor önállóan fognak tanulni; és csak az önálló tanulás bír tartós értékkel.

Tüstént szabad időt kell adnunk a gyerekeknek, mert ez az önismeret kulcsa, és amilyen gyorsan csak lehet, újra be kell vonnunk őket a való világba, hogy a szabad idejüket ne újabb elvontságokkal töltsék. Vészhelyzetben vagyunk, drasztikus tettek szükségesek a korrekcióhoz; a gyerekeink úgy hullanak az iskolázástól, mint a legyek. Mindegy, hogy jó vagy rossz iskolázásról van szó. Lényegtelen.

Mire van még szüksége egy átalakított iskolarendszernek? Többé nem élősködhet a dolgozó közösségen. Az emberiség főkönyvében csak a mi megtépázott bejegyzésünk szól arról, hogy elraktározzuk a gyerekeket és egyáltalán nem kérjük őket a közjó szolgálatára. Azt hiszem, az iskoláztatásnak egy darabig magában kell foglalnia a közmunkát. Amellett, hogy önzetlen cselekvésre tanít, ez a leggyorsabb módja annak, hogy a gyerekek valódi felelősséget kapjanak az életben.

Öt éven át vezettem egy gerillaprogramot, amelyben minden gyereknek – gazdagnak és szegénynek, okosnak és butának – évente 320 óra kemény közmunkát kellett végeznie. Évekkel később felnőttként tucatszám jöttek vissza hozzám, és elmondták, hogy a másik ember segítésének tapasztalata megváltoztatta az életüket. Megtanultak új módokon látni, megtanulták újragondolni a céljaikat és értékeiket. Tizenhárom éves korukban történt ez, a kísérleti iskola programomban; csak azért volt lehetséges, mert a gazdag iskolanegyedemben zűrzavar uralkodott. Amikor „stabilizálódtak” a dolgok, bezárták a kísérleti iskolát. Nagyon kevés pénz fölhasználásával nagyon sikeresnek bizonyult a meglehetősen vegyes gyerekcsoportokkal, nem engedélyezhették a fennmaradását. Rossz színben tűntek föl mellettünk a drága elitprogramok.

A városban nincs hiány valódi problémákból. Megkérhetjük a gyerekeket, hogy segítsenek a megoldásukban, cserébe pedig megbecsülést és figyelmet kapnak a felnőttek egész világától. Ez jó a gyerekeknek, és jó nekünk többieknek is. Ez a tanterv Igazságot tanít, az összes elit oktatási rendszer négy legfőbb értékének egyikét. Ami jó a gazdagoknak és a hatalmasoknak, az bizony jó nekünk többieknek is; mi több, az ötlet teljesen ingyenes, mint ahogyan az összes többi valódi reformötlet is az oktatásban. A még több pénz és a még több ember csak tovább fogja betegíteni ezt az amúgy is beteg intézményt.

Önálló tanulás, közmunka, kalandos tapasztalatok, jó nagy adag magánélet és egyedüllét, ezernyi különféle gyakorlati lehetőség egynapos vagy hosszabb változatban – ezekkel mind hathatósan, olcsón és eredményesen lehet valódi iskoláztatási reformot kezdeni. Ám egyetlen nagyszabású reform sem fogja helyrehozni sérült gyerekeinket és sérült társadalmunkat, amíg az „iskoláról” alkotott elképzelésünkbe nem szőjük bele az oktatás fő hajtómotorjaként a családot. A svédek 1976-ban jöttek rá erre, amikor lényegében megszüntették a nem kívánt gyerekek örökbefogadásának intézményét, és inkább arra használták nemzetük idejét és kincseit, hogy megerősítsék a létező családokat, és így ne legyenek többé nem kívánt gyerekek. Nem értek el teljes sikert, de azt igenis elérték, hogy a nem kívánt svéd gyerekek száma az 1976-os 6000 főről 1986-ra 15 főre csökkent. Vagyis meg lehet csinálni. A svédek nem kívántak tovább fizetni azokért a társadalmi bajokért, amelyek a gyerekek idegeneknél nevelkedéséből adódtak, így hát tettek valamit ebben az ügyben. Mi is képesek vagyunk rá.

A család az oktatás fő hajtómotorja. Ha az iskolákat a gyerekek szülőktől való elszakítására használjuk – és tévedés ne essék, ez a legfőbb feladatuk amióta John Cotton 1650-ben ezt tette meg a Massachusetts Bay Colony iskoláinak céljául, és amióta Horace Mann ezt tette meg a massachusettsi iskolák céljául 1850-ben –, akkor folytatódni fognak a jelenlegi rémségek. Minden jó élet alapját a családi tanterv jelenti, és mi eltávolodtunk ettől a tantervtől; ideje visszatérni hozzá. A józan oktatáshoz úgy találjuk meg az utat, ha az iskoláink élen járnak a családi élet intézményesített szorongatásának megszüntetésében, és elősegítik a szülők és a gyerekek iskolaidő alatti együttlétét, hogy így megerősödhessenek a családi kötelékek. Ez volt a valódi célom, amikor elküldtem a lányt és az anyját Jersey partja mentén a rendőrfőnökhöz. Sok ötletem van a családi tanterv elkészítéséhez, és szerintem önök közül sokaknak szintén sok ötlete lesz, ha egyszer elkezdenek gondolkodni rajta. Az iskolákat megreformálni képes alulról szerveződő gondolkodás elindításával az a legnagyobb gondunk, hogy óriási érdekeltségek vannak, amelyek elveszik mindenki más elől a megszólalási lehetőséget, és éppen az iskoláztatás mai formájából húznak hasznot, noha az ellenkezőjét állítják.

Követelnünk kell, hogy új hangok és új ötletek is meghallgattassanak: az én ötleteim és önökéi. Mindannyian eleget hallottuk már a televízióból és a sajtóból áradó szentesített hangokat; nem még több „szakértői” véleményre van szükség, hanem egy évtizeden át tartó vitára, amelybe mindenki beleszólhat. Az oktatási szakértőknek sosem volt igazuk, a „megoldásaik” drágák, önérdekeket szolgálnak, és mindig további központosítással járnak. Elég ebből. Ideje visszatérni a demokráciához, az egyéniséghez és a családhoz. 

Elmondtam a mondandómat. 

Köszönöm.

George Carlin Mit akarnak a világ irányítói HUN SUB : 

John Taylor Gatto

Forrás: komlomedia.wordpress.com