I. Rudolf Steiner: Makrokozmosz és mikrokozmosz.
A halál beállta után az ember énjének és asztráltestének első benyomása az, hogy vissza tud tekinteni elmúlt életére, amely a születés és a halál között zajlott, visszatekint egy átfogó emlékképre. Ez azért lehetséges, mert ami az emberen fizikai szemmel látható, kézzel fogható, azt áthatja az élet- illetve étertest. Ez az ember lényének második és már nem látható része, amely a születés és a halál közötti időszakban megakadályozza a fizikai testet abban, hogy kövesse a számára sajátos fizikai és kémiai törvényszerűségeket. Ez élet- vagy étertest az ember lényének második része, úgyszólvána fizikai test felbomlása ellen küzdő hűséges harcos.
+++
Ez az éter- vagy élettest az embernél – hangsúlyozom, hogy az embernél – az emlékezet, az emlékezés hordozója, és amikor az élet folyamán ez az éter- vagy élettest szorosan kapcsolódik a fizikai testhez, akkor a fizikai test mintegy akadályozza az egyes emlékképek felbukkanását. Ha azonban az éter- vagy élettest egy sokk következtében rövid időre kikerül a fizikai testből, akkor az egész élet egy óriási emlék-festményként tárul a lélek elé.
+++
Közvetlenül a halál után az a benyomásunk, mintha lényünk kiáradna mindarra, ami kívül van. Mintegy elmerülünk a dolgokban, egynek érezzük magunkat velük.
+++
Amennyi ideig az ember az életben átlagosan ébren tudott maradni, anélkül, hogy elaludt volna, általában körülbelül annyi ideig tart ez az emlékkép. Napokról van szó tehát, és minden ember számára más-más az időtartama.
Ez az emlék-képsor aztán fokozatosan elhalványul, elsötétedik, és ekkor az ember úgy érzi, mintha bizonyos erők visszahúzódnának belőle, és elválna tőle valami, ami eddig a sajátja volt. Ami elválik tőle, az egy második holttest, egy láthatatlan holttest, ez az, amit éter- vagy élettestéből nem tud magával vinni a lélekvilágba. Míg a fizikai holttest már korábban levált és visszatért fizikai anyagaihoz és erőihez, most az éter- vagy élettest válik el és oszlik szét abban a világban, amelyet étervilágnak nevezünk. … ez az étervilág mindent áthat és átsző. A levált éter- vagy élettestből visszamarad valami, amit minden átélt élmény kivonatának, magvának nevezhetünk. A legutóbbi születés és halál közötti élet mintegy maggá összesűrűsödött élményei együtt maradnak az emberrel. Az elmúlt élet gyümölcse tehát összesűrítve megmarad.
Vajon mit hordoz az ember további halál utáni élete során? Azt tartja meg, amit az én hordozójának, énnek nevezünk. Ezt az ént még beburkolja az emberi lény fizikai és éter- vagy élettest utáni harmadik része: az asztráltest. Az ember asztráltestéről elmondhatjuk, hogy élvezet és bánat, öröm és fájdalom, indulatok, vágyak, szenvedélyek hordozója. Mindannak hordozója tehát, ami napközben átsuhan lelkükön, mint élvezet, bánat, indulat, vágy, szenvedély. Az én és az asztráltest minden éjjel elhagyja az ember fizikai testét, valamint éter- vagy élettestét, amelyek az alvás ideje alatt az ágyban maradnak. A halál után az én és az asztráltest egyesül azzal az élet-esszenciával, amelyről elmondhattuk, hogy az éter- vagy élettest gyümölcse vagy csírájaként kiválasztódott. Az ember lényének ezekkel a részeivel indul további vándorútjára az úgynevezett lélekvilágban.
+++
Nem a fizikai test érez örömöt és élvezetet valamely étel vagy élvezeti cikk felvételekor, hanem az asztráltest. A fizikai test csupán az eszközöket szolgáltatja ahhoz, hogy az asztráltestben lejátszódó élvezeteket megszerezzük. Akinek van fogalma arról, hogy az ember asztrálteste nemcsak fizikai és kémiai hatások együttműködésének eredménye, hanem reális, valóságos dolog, az nem fog csodálkozni azon, ha azt mondjuk, hogy a halál pillanatában, amikor levetettük a fizikai testet, az asztráltest még nem szabadul meg az élvezetek utáni vágytól. Nem mentes a vágyakozástól. (a bibliabeli dúsgazdag példázata) A halál után az asztráltest kínzó szomjúságot érez, mert nem rendelkezik a szomjúság csillapításához szükséges fizikai szervekkel. ….. Egyszerű logikai érveléssel érthető az, amit a szellemi kutató mond: az ember az éter- vagy élettest levetése után eltölt egy időt, amelynek során legbelső lényét illetően le kell szoknia minden vágyról és szenvedélyről, amely csupán a fizikai test eszközének segítségével elégíthető ki.
+++
Ha az ember abban az időszakban, amelyben belső lénye plasztikusan alakítja szerveit, bizonyos tulajdonságokra tett szert, ha ebben az időszakban a lélek legyőzött mindenféle haragkitörést, és átélte azt, amit az áhítat érzésének nevezünk, akkor ezeknek a hatása éppen az élet utolsó harmadában jut kifejezésre. A középső harmadon ez rejtett folyamként áramlik át. Amit legyőzött haragnak nevezünk, az később, az idős korban szelídségként jelentkezik, úgy hogy a szelídség oka a legyőzött harag. Az ifjú években érzett áhítat az élet vége felé olyan tulajdonságként mutatkozik meg, amely azoknak az embereknek a sajátja, akik egy közösségben szavak nélkül is áldásos hatást fejtenek ki.
+++
Az ember élete láthatóan három harmadra oszlik. Az első harmadban az ember kimunkálja fizikai testét, az utolsó harmadban a fizikai testből táplálkozik, a középső harmadban a lelkiség úgyszólván magára marad. Nyilvánvaló, hogy ennek a középső harmadnak felel meg a megtisztulás ideje a halál után. Ekkor már a lélek megszabadult a fizikai testtől, az élet- vagy étertesttől, és hasonló viszonyban van szellemi környezetével, mint az élet második harmadában.
+++
Ahogyan ebben a világban a születés és halál között körülvesznek bennünket az érzékszerveink által közvetített benyomások, és mindaz, amit az értelmünk által elgondolunk…úgy veszi körül az embert a megtisztulási idő után az alkotó szellemi világ. Benne van ebben az alkotó szellemi világban, hozzá tartozik, de nem csupán észlel, hanem ő maga is alkotó.
+++
A fizikai világban megalapozott szeretet és barátság kapcsolatok eredménye uralkodik a szellemi világban. Ezt úgy kell elképzelnünk, hogy a szellemi világban sokkal bensőségesebb a kapcsolat, mint a fizikai világban szőtt szeretet és barátság kapcsolatok. Értelmetlen volna a kérdés feltevése, hogy halálunk után ismét találkozunk-e azokkal, akikhez a szeretet és barátság szálai fűztek a fizikai világban. Nemcsak találkozunk velük, hanem bennük élünk.
+++
Ha egy normális, a mindennapi életben minden misztikus élménytől távol álló embert valaki megüt, akkor érzései a másik ember ellen fordulnak. Az életben ez a természetes. Aki viszont misztikusan magába merül, akkor abban, elmélyülése folytán az ilyen ütés más érzést vált ki. … (Fioretti: miben áll a tökéletes boldogság) A következőt érzi: ezt az ütést semmiképpen sem kaptad volna, ha valamikor az életben valamilyen cselekedeteddel nem szolgáltál volna rá. Egyszerűen, ez az ember nem került volna utadba, ha nem tettél volna valamit, ami ennek az ütésnek az oka lenne. Ezért ellenérzéseidet nem fordíthatod jogosan ez ellen az ember ellen, mert tulajdonképpen csak a világesemények vezettek hozzá, hogy megkaphasd azt az ütést, amelyre rászolgáltál.
+++
Ahogy az extatikus az érzéki észlelésnek külső szőnyegén áthatol, és betekint a lények és tények világába, amely eddig ismeretlen volt számára, gy hatol a misztikus a mindennapi énje alá. Mert ez a mindennapi én szembeszegül a kívülről jövő ütéssel, a misztikus azonban ennek az ütésnek az alapjáig hatol, ennek indítóokáig. Ezzel a misztikus mindenképpen oda jut, hogy fokozatosan egészen szem elől veszti a külvilágot. Lassanként elveszíti a külvilág fogalmát, és egyre növekvő én-je, ami benső világában rejlik, mintegy átfogja az egész világot.
+++
Magasabb erők működnek bennünk, mint tudatos létünkben. Ezek a magasabb erők alvó állapotunkban tevékenyek, amikor öntudatlanok vagyunk. A nap folyamán szerzett élményeink képességekké alakulnak, és a lélek egyre érettebb lesz. Egy magasabb lény dolgozik bennünk továbbfejlődésünkön, elalváskor átveszi a napi élményeket, átdolgozza őket, hogy életünk egy későbbi szakaszában, mint képességek álljanak rendelkezésünkre. Sokkal többet hozunk magunkkal az alvásból, mint amit tudatos élményeink révén belevittünk. Napközben, reggeltől estig, amikor a körülöttünk lejátszódó eseményekben részt veszünk, erőket használunk el. Este ezeknek az erőknek az elhasználódása miatt fáradtak vagyunk. Amit napközben elhasználunk, az az éjszaka folyamán, alvás közben felfrissül.
+++
Hogy az, ami a fizikai testtel történik a halálban, ne jöhessen létre az élet tartama alatt, arról az étertest gondoskodik a maga erőivel. Fizikai testünk bármely pillanatban szétesne, ha az étertest erői ezt nem akadályoznák meg. Az étertest ezt az erőt az asztráltesttől kapja. Az asztráltest az öröm és bánat, a jókedv és a szenvedés hordozója. Ami külsőleg látható rajtunk, azt folyamatosan belső erők tartják fenn…. Ha valaki lelkét úgy fejleszti, hogy a felébredés pillanatát tudatosan át tudja élni, akkor megismerheti azt, ami alváskor teremtően működik és hat benső világában. … Ha az ember tudatosan képes szemlélni belső világát, tapasztalja, hogy mi árad belső világába a makrokozmoszból, és ott mivé válik.
+++
Ha létünk értékét fel tudjuk becsülni, akkor a végtelen hála érzése áraszt el bennünket. Ez a hálaérzés realitás minden igazi misztikus számára, és a legcsekélyebb mértékben sem lehet összehasonlítani a mindennapi életben megnyilvánuló hálaérzéssel. … Ez az érzés bizonyos kötelezettséggé alakul át, óriási kötelezettséggé, hogy lelkünket fejlesszük. És akkor, mint igazi misztikusok azt mondhatjuk: elmulasztod a kötelességedet, ha nem teszel meg mindent, hogy lelked erőit, amelyek ma még csak csekély mértékben vannak meg, olyan magasra fejleszted, mint az az eszménykép, amit a makrokozmoszban látsz, és amiből erőidet meríted. Ha nem fejlődsz, ha ellenállást fejtesz ki, akkor ahhoz járulsz hozzá, hogy más lények se tudjanak majd fejlődni, úgy ahogy te fejlődtél. Akkor a világ teremtése, újjáalakítása és fejlődése helyett annak elpusztításához járulsz hozzá.
Amit saját akaratunkon elhanyagoltunk, akadályként áll velünk szemben, és azt kell mondanunk: mindazzal, amit elmulasztottál, a Föld hanyatló erőihez vagy kötve. Gondolkodásbeli mulasztási bűneinkről azt mondhatjuk: e bűneink miatt nem leszünk képesek akaratunk és érzéseink között harmóniát teremteni. Érzésbeli mulasztási bűneinkről az mondhatjuk: a világ fejlődése túlhalad rajtunk. Semmivel sem járultál hozzá a világ fejlődéséhez, ezért a világlét visszaveszi tőled, amit adott neked, és úgy lép rajtad keresztül, mintha itt sem lennél.
+++
A szellemi kutatás kimutatja, hogy az ember a halál pillanatában leveti fizikai testét. Az marad vele, amit énként és asztráltestként ismertünk meg, és ami alvó állapotában minden éjjel elválik tőle, ezen kívül vele marad éterteste is. Az ember tehát halála után egy ideig lényének e három részében él: énjében, asztráltestében és étertestében. Aztán étertestének legnagyobb része holttestként eltávozik tőle. Azt szoktuk mondani, hogy ami így második holttestként eltávozik, az szétoszlik az általános étervilágban, és az ember csak egy esszenciát, egy kivonatot, egy csírát (magot) visz magával a halál és újraszületés közötti életbe. Szokás szerint így írjuk le ezt a folyamatot, a valóságban azonban ez lényegesen bonyolultabb. Ami így második holttestként lassan feloszlik az általános étervilágban, annak hosszú időre van szüksége a teljes feloszláshoz, és ennek a feloszló étertestnek az utolsó nyomait találja meg most a beavatandó, mint idegen dolgot, amikor visszafelé vándorlása során eljutott addig a pontig, ahol legutolsó ősével találkozhatott, akitől még valamit örökölhetett. Itt találja meg előző étertestének utolsó maradványait. Ha most folytatja a beavatást, be kell hatolnia ebbe az utolsó étertestbe, amit visszahagyott. Ekkor további éveket él át visszafelé, de nem egészen annyit, mint korábban, amíg eljutott legrégebbi őséig. Ez az idő úgy viszonylik ahhoz, amit most él át, mint hét az öthöz. Mos olyan időszakot él át az ember, amelyben egyre sűrűbbnek találja azt, amivel így korábbi életének maradványaként szembekerült. Miközben ez érzékszervei számára összehúzódik, egyre hasonlóbbá válik korábbi étertestéhez, míg végül eljut ahhoz az étertesti alakhoz, amelyben legutóbbi halála pillanatában élt. És most, miután az alak mindinkább összehúzódott, ott áll legutolsó halála előtt. Ebben a pillanatban a beavatott számára nem kétséges többé, hogy a reinkarnáció valóság, hogy visszaérkezett legutóbbi halálához. Itt azzal ismerkedtünk meg, amit az ember utolsó földi életének maradványaként talál meg.
+++
Asztráltestünk révén az állatvilággal vagyunk rokonságban, étertestünk révén a növényvilággal, és fizikai testünk révén az ásványvilággal.
+++
A középkori keresztény misztikusok mintegy előre vetítették a modern ember korát, amelyben a külső guru helyét a belső guru, Krisztus foglalja el.
+++
Ha az ember nem alszik bele az öntudatlanságba, akkor látja, hogy az érzéki világ mögött szellemi lények és tények állnak. Amíg az ember csak az érzéki világot látja, csupán álmodik arról, hogy amögött mindenféle absztrakt érzéki dolog lehet, atomok örvénylése és hasonlók. Aki behatol az elemi világba, annak számára nem lehet szó többé ilyesmiről, a szokások módon érzékelhető anyagi atomokról. Tudja, hogy nem az rejlik a színek és a hangok mögött, amit a materializmus anyagnak tekint, hanem szellemiség.
+++
Az ember nemcsak önmagát hatja át mindazzal, amit kívül megél, hanem ténylegesen beleviszi az elemi világba azt, ami lelkében van. (Az elemi világot itt hasonlatként kell tekinteni a fizikai világ elemeinek mintáját tekintve.) Ez valóságos történés. Nem arról van szó, hogy az ember csak elképzeli, amit átél, hanem azt valóban átadja az „elemi” világnak. Ha az embernek van egy bizonyos rossz tulajdonsága, ezt az elemi világ egy olyan lénye vonzza magához, amely vonzódik ehhez a tulajdonsághoz. … Ezért készítették elő gondosan azt, akit a régi beavatás során bevezettek az elemi világba, azáltal hogy előbb a segítők erőkhöz juttatták. Ez az előkészítés úgy történt, hogy az illetőnek először komoly próbákat kellett kiállnia, ezáltal vált képessé arra, hogy morális erőkkel leküzdje a nehézségeket. Erre nagy súlyt helyeztek. Ahogy a kezdő misztikusnál is súlyt helyeztek az alázat tulajdonságának a kifejlesztésére, ugyanígy annál is, aki a makrokozmoszba akart belépni, bizonyos súlyt helyeztek arra, hogy erőket kapjon saját maga legyőzéséhez. Ezért mielőtt valakit ilyen misztérium-beavatásra bocsátottak, feladatok elé állították már a fizikai síkon, az élet minden lehetséges kellemetlenségével meg kellett birkóznia. Különböző veszedelmeknek tették ki, amelyek leküzdésével akarata megerősödött. Félelemnélküliségre és önuralomra nevelték.
+++
Az „elemi” világ mögött szellemi lények léteznek. Az ember akkor válik éretté, hogy belépjen a szellemi világba, ha az „elemi” világban már eltöltött egy bizonyos időt, és azt úgy megismerte, hogy szert tett a megkülönböztetés képességére. … Ezek a szellemi lények nem hasonlítanak hozzánk, emberekhez. … A beavatandónak megmutatják, hogy a szellemi lények közötti rendet és harmóniát csak úgy értheti meg, ha e lények cselekedeteiben a csillagvilág kifejeződését, nevezetesen naprendszerünk bolygóinak mozgását látja. Ahogy a bolygók a Naphoz viszonyítva helyezkednek el, és ahogy egymáshoz viszonyítva mozognak, ebben fejeződik ki, amit ezek a szellemi lények tesznek.
A csillagképek is csak a magasabb világok, és az azokban működő magasabb lények kifejeződései. Ezeket a lényeket a tizenkettes szám fejezi ki, és cselekedeteiket a hetes szám. De a tizenkét állatövi csillagkép neve nem elég, hogy kifejezze a mögöttük álló szellemi lényeket. Ezeket a lényeket, akiknek neve a különböző helyek és korok szerint változott, a keresztény ezoterika szeráfoknak, keruboknak és trónoknak nevezi, valamint a további hatalmakat küriotészeknek, dünamiszoknak és exuziáknak. Ez eddig hat, de vannak még a személyiség szellemei, az archék, aztán az arkangyalok és az angyalok. A tizedik az ember a maga jelenlegi fejlődési fokán. Az ember azonban tovább fog fejlődni, további fokokat fog elérni, amelyeket más lények már elértek. Ezeket is ide kell számolnunk, így a lények tizenkét fokát kapjuk meg.
+++
„A szemet a fény hozta létre a fény számára.” (Goethe)
Ebben kétségkívül van igazság, de nem az a lényeg, hogy egy dolog igaz, hanem az, hogy az életben megjelenő igazságok mindig egyoldalúak, és ha a másik oldalt nem tesszük hozzá, ami teljessé teszi őket, akkor éppen saját igazságunk révén esünk tévedésbe. Mert nem az a legrosszabb, ha az ember téved, ha olyasmit mond, ami nem igaz, mert a világ kiigazít minket. De ha egy egyoldalú igazságot abszolútnak tekintünk, és ragaszkodunk hozzá, akkor az igazságból tévedés lesz. De az is igaz, hogy ha a világot mindig sötétség borította volna, akkor szemünk sosem alakult volna ki….
…nem a téves fogalmak a legrosszabbak az ember számára, hanem azok, amelyek egyoldalúak, a féligazságok, ezek sokkal több akadályt jelentenek életünkben. … Idegrendszerünket egyfajta belső naprendszernek lehet tekinteni. Idegrendszerünket a szellemi világ építi fel. Ahol az idegek az agyba hatolnak, ott ismét tükröződés megy végbe. … aki be tud tekinteni a szellemi világba, az az agy és az idegrendszer legkisebb visszatükröződésében is a nagy világfolyamatok pontos képmását látja. Az ősképek világa azonban teljesen áthalad rajtunk, anélkül, hogy feltartóztathatnánk. Tudatunk annak révén alakul ki, hogy a felülről jövőt („elemi világból”) fel tudjuk tartóztatni. Érzékelő szerveinkben ennek az elemi világnak a termékei vagyunk. Az ember az elemi világból annyit érzékel, amennyit az érzékszervek visszatükröznek. A szellemi világból pedig annyit ismer, amit idegei visszatükröznek. Ezt nevezzük általában természeti törvényeknek. A természeti törvény nem egyéb, mint egyfajta árnykép, a szellemi világ letompított tükörképe. Amit az ember saját szellemi életének, saját értelmének tart, az az ész világának letompított tükörképe. Amit nyelvünk intellektusnak, értelemnek nevez, az az ész világának a képmása, de gyenge, árnyékszerű képmása.
+++
Korunk emberének gondolkodása szokásaiban, egész érzületében rejlik, hogy a szellemi világ előtti fátylat inkább még sűrűbbé teszi, hogy ne tudjon oda belépni, ne tudjon a küszöb őrének hatalmas alakja előtt elhaladni, aki mindig megtagadja a bebocsátást az előtt, aki nem teszi meg a maga szent fogadalmát. Enélkül nincs továbbjutás, és az a szent fogadalom abból áll, hogy azt mondjuk: tudjuk ugyan, hogy mennyire tökéletlenek vagyunk, de folytonosan arra törekszünk, hogy egyre tökéletesebbekké váljunk. Csak ezzel az impulzussal szabad a makrokozmoszba belépnünk.
+++
Az ész világánál van egy magasabb világ is, és ebből a világból származnak azok az erők, amelyek képessé tesznek minket arra, hogy a mindennapi átlagos tudatból felemelkedjünk a tisztánlátó tudathoz, amelyben szellemi szemmel és füllel rendelkezünk…. Az ember része lesz a szellemi világnak, ha tisztánlátó tudata felébred.
+++
Az emberi én csak részben esik egybe a fizikai testtel, környezetünkben is szubsztanciálisan jelen van. Amit a szellemi látó az ember fényaurájának lát, azt énaurának nevezhetjük.
+++
Rózsakeresztes meditáció:
Aki egy szellemi tanítványt a megismerés magasabb fokára akar vezetni, kezdetként ezt tanácsolja neki: nézd a növényt, ahogy kinő a talajból, szárat növeszt, leveleket hajt, majd virágja és gyümölcse lesz. Úgy növekszik, hogy átjárja a zöld növényi nedv. Most hasonlítsd össze ezt a növényt az emberrel. Tudjuk, hogy az embert átjárja a vér, és azt is tudjuk, hogy a vér külső kifejeződése annak, ami az emberben szenvedélyekként, ösztönökként és vágyakként lüktet. Mivel az ember énlény, a növénynél magasabb rendű lénynek tűnik. Nos, egy fantaszta azt hihetné – sok van ilyen – hogy a növény hasonló tudattal rendelkezik, mint az ember, hogy belsőleg tükrözni tudja a külső benyomást. Mert nem annak révén van tudatunk, hogy valamilyen tevékenységet végre tudunk hajtani – ezt a növény is tudja - , hanem annak révén, hogy egy külső benyomást belsőleg tükrözni tudunk. Az ember képes erre. Bizonyos vonatkozásban tehát magasabbra fejlődött, mint a növény, amely ezt nem tudja megtenni. Ezzel szemben viszont el kellett fogadnia egy bizonyos alsóbbrendűséget, annak lehetőségét, hogy tévedhet. A növény nem téved, követi a maga törvényeit. Itt nem beszélhetünk tévedésről, a növénynek nincs alacsonyabb rendű és magasabb rendű lénye, nincs benne olyasmi, amit alacsonyrendű ösztönöknek, vágyaknak és szenvedélyeknek lehetne nevezni. Amikor egy növény előtt állunk, hatással van ránk szűzi tisztasága, míg az embert áthatják az ösztönök, a vágyak és a szenvedélyek. Az ember tehát a maga piros vérével úgy áll szemben a növénnyel, mint olyan lény, aki bár tudatilag magasabbra fejlődött, e magasabbra fejlődésért cserébe el kellett fogadnia egyfajta visszacsúszást, egy alsóbbrendűséget.
A tanító mindezt megvilágítja a szellemi tanítványnak. Aztán utal rá, hogy az embernek most el kell érnie azt, ami alacsonyabb fokon a növényben tárul elé. Ismét uralkodnia kell ösztönein, vágyain és szenvedélyein, mindazon, ami forrongó vérében buzog. Akkor lesz úrrá rajtuk, ha majd magasabb természetével legyőzi alacsonyabb természetét, ha piros vére olyan tiszta lesz, mint a zöld növényi nedv, amely felpiroslik a rózsában. Ez a piros rózsa annak szimbóluma, amivé az embernek válnia kell, ha átéli azt a reális eszményt, amelynek révén magasabb természete uralkodni fog alacsonyabb természetén. A rózsára úgy tekintünk, mint előképre, mint szimbólumra, a megtisztított, lecsendesített vér jelképére. És ha aztán a piros rózsát egyesítjük a halott fából készült fekete fakereszttel, amit a növény maga után hagy, miután elhalt, elszáradt, akkor a fekete fakereszten lévő piros rózsakoszorú szimbóluma lesz annak, hogy az ember magasabb természete úrrá lesz alacsonyabb természetén, amelyet le kell győznie. A fekete fakereszt, az ember legyőzendő, alacsonyabb természetének jelképe, és a piros rózsa a megtisztított piros véré. A rózsakereszt az emberi fejlődést jelképezi, ahogy ez a világban végbe megy. Itt nem egy absztrakt fogalom áll előttünk, hanem egy olyan jelkép, amit átélünk és átérzünk. Lelkünk átmelegszik, ha úgy tekintünk az emberi fejlődésre, ahogy azt a rózsakereszt ábrázolja.
+++
A magasabb világokba való bejutáshoz gondolkodás nem szükséges, előkészületként szolgál, gyakorlásként. Aki ezt megérti, az sohasem fog dicshimnuszokat zengeni a szokásos intellektusról, mert puszta logikával a magasabb világok igazságait nem lehet megismerni. …. De a szellemi kutatásból csak az közölhető az emberiséggel, amit tiszta, logikus gondolatokkal meg lehet fogalmazni. Amit nem lehet logikus gondolatokkal megfogalmazni, az még nem érett meg arra, hogy az emberiséggel közöljék. Ennek próbaköve, hogy érthető szavakba, világosan megfogalmazott éles körvonalú gondolatokba foglalható-e. Ezért hozzá kell szoknunk, hogy amikor a szív mély igazságait halljuk, azokat gondolati formákban fogjuk fel, és meglássuk mögöttük a tartalmat.
A csakrák:
Az ember maga alakíthat ki az agynál magasabb szerveket, amelyek azonban külsőleg nem láthatók, mert a fizikai világon kívül helyezkednek el. A szokásos mindennapi tudat ezeket a szerveket nem tudja érzékelni. Ahogy az elemi világból alakult ki a szem, a szellemi világból az idegrendszer és az ész világából az agy, úgy alakul ki az ősképek világából az, amit magasabb szerveknek nevezünk, azok a szervek, amelyek fokról-fokra képessé tesznek bennünket arra, hogy a szellemi világba belelássunk. Ezeket az érzékelő szerveket, minthogy az emberből szellemi virág-képződményekként alakulnak ki, lótuszvirágoknak, vagy szellemi kerekeknek, csakráknak nevezzük. Ez egy szellemi érzékszerv, mely a szellemvilágról tudósít. Ezeket a szerveket az emberi lélekből kisarjadó erők és erő-rendszerek hozzák létre. A szokásos normális tudattal ezek a szervek nem érzékelhetők. Ezeket akkor tudjuk kialakítani, ha teljes belső odaadással, türelmesen és energikusan újból és újból olyan jelképes képzeteknek adjuk át magunkat, amelyek nem külső képzetek, hanem eltérnek attól, amit a szokásos tudat átél. Lelkünkben működnek, és olyan erőket hoznak létre, amelyek torlaszt jelentenek az ősképek világa előtt. Ezeket fejleszteni kell a szellemi látásig. A fejlesztés abban áll, hogy miután az ember már elsajátított egy bizonyos készséget az ilyen képzetek kialakításában, képessé kell válnia arra, hogy ezeket a képzeteket tudatából kiiktassa, és csak arra legyen tekintettel, ami ezeket a képeket létrehozta. … A legtöbb embernek sok-sok próbálkozást kell tennie, hogy eljusson a jelképtől a jelképet létrehozó tevékenységig. Ezt be kell gyakorolni.
(Mivel Steiner itt nem rendszerez, Svami Kryananda könyvéből veszem a rendszert: A jóga anatómiája c. fejezetből.)
1) Muládhára Csakra (Farkcsonti központ) Eleme: föld, Spirituális minőség: Képesség a jama szabályainak követésére. A jama azokat a dolgokat jelenti, amelyeket korlátozni kell.
Ezek (a nijama-val együtt) előfeltételek, melyek követése létrehozza az elmében a belső békét.
A jama öt szabálya:
- erőszakmentesség (áhimszá) (nem-ártani!)
- tartózkodás mindenfajta hazugságtól (légy őszinte!)
- tartózkodás mindenfajta lopástól
- tartózkodás az érzékiségtől (brahmacsárja)
- tartózkodás a kötődésektől, a sóvárgástól
Nem-ártani! Ha ezt valaki a tökéletességre tudja vinni, akkor jelenlétében még a vadállatok és a gonosz bűnözők is szelíddé és engedelmessé válnak. (Gubbiói farkas, prédikáció a madaraknak Szent Ferencnél, prédikáció a halaknak Szent Antalnál)
Nem hazudni! Ha ezt valaki a tökéletességre tudja vinni, akkor kialakul az a képessége, hogy cselekvés nélkül is eléri a cselekvéssel elérhető gyümölcsöket. (Megjelenéssel prédikál valaki.)
Nem lopni! Ha ezt valaki a tökéletességre tudja vinni, akkor tapasztalja, hogy akkor van bőségben része, amikor csak szüksége van rá.
Nem élni érzéki életet! Ha valakinek sikerül az érzékiségtől való tartózkodás tökéletes módon, akkor nagy életerőt tapasztal.
Nem mohó módon élni! Ha valakinek sikerül elérnie, hogy nem azonosul tulajdonával, még a testével sem, akkor felébred az a képessége, hogy visszaemlékszik a más anyagi testekben eltöltött korábbi életére.
2) Szvádiszthána Csakra (Keresztcsonti központ) eleme: víz, Spirituális minőség: Képesség a nijama szabályainak követésére.
Második lépcső: a nijama
A nijama öt szabálya:
- tisztaság
- elégedettség
- önfegyelem
- öntanulmányozás, befelé fordulás
- Isten iránti odaadás, tisztelet
Mindezek a szabályok arról szólnak, hogy az ember ne kötődjék még a jogszerűen saját tulajdonához sem. Ezzel megőrzi energiáit. A kötődések és a vágyak ugyanis folyamatosan megcsapolják az emberi elmét, és így a isteni belső béke elfolyik vagy elcsordogál.
A nijama szabályairól:
A felébredésnek fokozatai vannak, és az éberség mértéke az egyes képességekben egyenlőtlen.
A belső tisztaság (4. elv) következménye, hogy már vonakodunk a test örömeitől.
Az elégedettség (5. elv) következménye, hogy már felragyog az isteni boldogság meleg fénye.
Az önmegfigyelés következménye, hogy már kapcsolatba tudunk lépni a magasabb létsíkokon lévő lényekkel (angyalok, szentek).
Az Isten iránti hódolat, tisztelet és odaadás tökéletes gyakorlásának következménye, hogy valósan megtapasztaljuk a vele való kapcsolatot.
Itt, a tisztaság jelenti a fizikai rendet és tisztaságot a környezetben és a testre vonatkozóan is, de jelenti az elme tisztaságát is. Jelenti a szív tisztaságát is, ami a kötődésektől való mentesség, az elme oktalan megszállottságaitól való mentességet is jelenti.
A testnek nemcsak kívül kell tisztának lennie, hanem belül is. A test belül akkor tiszta, ha nem hordoz felesleges salakanyagokat és mérgeket.
A szív tisztasága abban áll, hogy nem laknak benne bálványok, hanem annak a békének az otthona, melyet a lélekben szabad ember élvezhet csak.
Mindenféle öröm forrása bennünk van. Külső körülmények, az érzékszervek közvetítésével csak eszközök az öröm belső forrásának megnyitására. Egy egészséges férfi számára a szép, csinos nőnek már a meglátása is öröm. De a férfi nem tudja, miért van ez. Ha már tudja, akkor megtalálta otthonában azt, amiért korábban a szomszédba kellett menni. A testi érzékszervek, és amit igényelnek ezek az érzékszervek, jelentik a szomszédot.
A mindenre kiterjedő tisztaság, ami közvetlenül érinti vagy érintheti az embert, felszabadítja az elmét, a lelket, hogy az felemelkedhessen az egyetemesbe.
3. Manipura Csakra (Ágyéki központ) Eleme: tűz; Spirituális minőség: tüzes önmérséklet
4. Anáhata Csakra (háti vagy szívközpont); eleme: levegő; spirituális minőség: isteni szeretet
5. Visuddha Csakra (nyaki központ); eleme: éter; spirituális minőség: nyugalom
6a. Ádzsná Csakra (pozitív pólus) (Krisztus központ), A szemöldökök között; spirituális minőség: isteni öröm
6b. Medulla Oblongáta (negatív pólus); helye: koponyaalapnál; spirituális minőség: ego
7. Szahaszrára (Ezerszírmú Lótusz), az isteni egyesülés központja
Tudni kell még itt a Kundalíniről, az összetekeredett kígyó erejéről. Ennek megértéséhez pedig szükséges egy hosszabb elmélet ismerete.
Az ember kiválósága önmagán belül rejlik. Külső megnyilvánulásában az ember csak egy apró, jelentéktelen lény. Ez a belső emberi valóság lényegében fény és energia. Az ember rendeltetése, hogy a végtelen isteni Boldogságban és Szabadságban ismerje fel igazi állapotát. A lélek sugallata mindig felfelé szárnyaló tudatossággal, és ezzel egyidejűleg a gerincoszlopban egy felfelé irányuló energialökettel jár együtt. Ellentétes irányú a gerincen belüli energiaáramlás olyankor, amikor mentálisan az anyagi világ felé hajlunk, mivel az összes tudatállapot közül, amelybe a lélek kerülhet, ez a leginkább korlátozó jellegű. A világiasság mindig lefelé irányuló energiaáramlással, illetve azokkal a bizonytalan „lefelé húzó érzésekkel” jár, amelyekre közvetlen külső okot nem találunk.
A kozmikus teremtés alapját kettősség alkotja (polaritás). Ez a kettősség az embernél abban nyilvánul meg, hogy tetszései és nemtetszései, vonzódásai és ellenszenvei, vágyai és félelmei miatt az illúziók, az érzékcsalódás csapdájába esik. Ezek követése eltéríti az embert önmagától. A kettősségek birodalmában minden csúcspontot előbb-utóbb mélypont követ. Ezt a kettősséget önmagunkon belül le kell győznünk. Ez a kettősség a Szellemtől való saját elkülönültségünk érzése. Az emberben a sátáni hatalom valóság: Lucifer, a bukott angyal, aki fellázadt Isten mindent elhamvasztó Fénye ellen, abban reménykedik, hogy a sötétségbe való meneküléssel elkerülheti a súlyos felelősségre vonást.
Az emberben két pólus van, pozitív és negatív. A bennünk élő lélek azt mondja: „Csak úgy tudok kiteljesedni, ha tökéletesen egyesülök Istennel.” A bennünk lévő Lucifer pedig így válaszol: „Csak úgy tudok kiteljesedni, ha kielégítem állati szükségleteimet”. A lélek erre azt mondja: „Csak az abszolút tudatosságban érhetem el a teljes szabadságot.” De Lucifer felkiált: „Ó, nem, az ilyen nagy tudatosság túl megerőltető lenne! Az igazi szabadságot csak az álomban és az öntudatlanságban érhetem el.”
A lélek vágya, hogy visszanyerje az isteni tökéletesség elvesztett Paradicsomát. Az ember soha nem teljesedhet ki, ha magasabb rendű természetével szembeszegülve az érzékek világában kéjeleg. Feladatunk nem kizárólag a világhoz való kötődéseink, kötelékeink feloldása. Ennél jóval mélyebben lévő erőt kell legyőznünk: ősrégi ellenállásunkat, hogy önmagunkat maradéktalanul átadjuk Istennek.
Az ember természetének pozitív pólusa fizikailag ténylegesen az agy legfelső részén székel. A negatív pólus a gerincoszlop tövénél található. Az isteni átalakulás a negatív pólusból kiinduló és a pozitív pólushoz felfelé irányuló energiaáramlással jár. Amikor valamilyen öröm ér minket, és ennek nyomán felfelé irányuló energiaáramlást érzünk, legalább homályosan tudatára ébredhetünk, hogy ebben a felfelé irányuló energiaáramban rejlik szabadságunk és ébredésünk. De sajnos nem látjuk, hogy amikor ez a felfelé irányuló áramlás egyúttal kifelé irányuló áramlást is jelent, akkor eltávolodunk valódi Énünktől, és belekerülünk a végtelen sokféleség és változás világába. Minél inkább eltávolodik valaki a saját középpontjától, és ezt követően minél jobban az anyagiság és az érzékek rabjává válik, annál inkább fog jojó módjára le-föl táncolni az öröm és a kétségbeesés között. El fogja véteni az Istenhez vezető egyenes és keskeny felfelé menő utat, amelyet csak a saját középpontjában találhat meg; az igazi cél elhomályosodik szeme előtt.
A gerincoszlop tövénél hatalmas energiakészlet vár felhasználásra. A jóga tanításai ezt a hatalmas energiát Kundalini, vagy „az összetekeredett kígyó (energia) néven említik, de hívják még a Kígyó Hatalmának, vagy a Kígyó Erejének is. A Kundalini földi érzékcsalódásunk rejtőzködő életerejét képviseli. Ugyanakkor a Kundalini az ember számára az egyetlen nagyszerű kulcsot is jelenti a megvilágosodás eléréséhez. A lélek csak akkor reménykedhet a Szellemmel való újbóli egyesülésében, ha sikerül ezt az erőt felébreszteni az isteni igazsággal szembeni ősi ellenállásából.
Az isteni megvilágosodás a lélek ébredése a kozmikus káprázatból. A Kundalini ezzel szemben a lélek sötétség és tudatlanság felé való vak vonzódását jelképezi. Ezért azt mondják, hogy a Kundalini alszik, szunnyad. Ez a negatív erő együtt jelképezik az ősi legendákban szereplő sárkányt, és azt az óriási kincset, amely körül a sárkány, a kincs védelme érdekében, összetekeredve alszik. A sárkány által kilehelt tűz jól érzékelteti a benne rejlő óriási energiát. A sárkány által kilhelt tűz jól érzékelteti a benne rejlő óriási energiát. Biztos halál vár mindazokra, akik a sárkány kincsét önző nyerészkedés céljából ellopják – vagyis, akik arra gondolnak, hogy világi célokra herdálják el a lélek erejét -, mert ez a szörny minden erejét és hatalmát az ember egocentrikusságából meríti. A sárkány csak akkor semmisíthető meg, amikor földi önzésünket legyőztük. Akkor találhatjuk meg újra az isteni egyesülés titkos búvóhelyén a lelki öröm és bölcsesség ékköveit…. Ne felejtsük el, hogy minden, amit keresünk, csak saját Énünkben található meg.
A Kindalinit fel kell ébreszteni, és a szusumnán keresztül kell felfelé emelni, hogy az agy felső részén, a fejtetőben lévő pozitív pólusával egyesülhessen. )
__________________________________________________________________________________________________________________
II. A makrokozmosz és a mikrokozmosz magja azonos:
„Azon a napon megtudjátok majd, hogy én az én Atyámban vagyok, és ti énbennem, és én tibennetek.” (János 14,20).
Egyre többen ébrednek tudatára, hogy életük központi magja hiányzik. Megtapasztalják, hogy fogságban vannak a gondolkodásukat, érzésvilágukat és cselekedeteiket meghatározó vallások, bölcseleti elképzelések és világrendszerek megkövült normái között. Elviselhetetlenné válik számukra a látszatvilág véget nem érő, kiábrándító szerepjátszása, amelyben napi életük zajlik.
Felmerül a kérdés: mi az, ami valóban fontos, mi is a létezésük lényege?
Az „ego” börtöne az embert burokként, sötétséggel és durva anyaggal fogja körül, amit a manicheusok hylä-nak neveztek. Ez a burok csakis akkor válhat átlátszóvá, egy finom, fokozatosan kifejlődő folyamat során, ha az én megtanulja, hogyan ajándékozhatja magát a szívben lévő szellemmagnak, a gondolkodás, az érzés és az e kettőre hangolt cselekedeti élet során. Akkor a szellemmag sugárzása utat tör magának kifelé, és fokozatosan megújítja az egész mikrokozmoszt. A természetember úgy tudja együttműködésével a legjobban elősegíteni ezt a folyamatot, ha egyáltalán nem avatkozik bele, hanem az önmagát kibontakoztató szellemmagot szolgálja szívével, fejével és kezeivel.
A világdráma kilátástalanságának felismerése és az élet valódi lényege utáni vágyakozás jelenti azokat a kemény kalapácsütéseket, amelyek áttörhetik a börtönfalat. Az ütések nyomán itt-ott repedések támadnak, és a szorító bilincs kezd letöredezni. Az ember tudatába jut saját gyengeségeinek, hibás magatartásformáinak és az önámításnak. Az ősrégi álarcokat kezdi letépni magáról. Börtönünk falai azonban sokkal vastagabbak, mint gondoljuk. A „bukott angyal”, a mikrokozmosz, amely elszakította magát az Atyától, saját maga emelte és erősítette meg ezeket a falakat. A valódi szabadkőműves munkájához a hajtóerőt annak felismerése adja, hogy az eredeti lélek megszabadításához elkerülhetetlen az éntudat lebontása. A tudatossá válás mindannak a lebontását jelenti, ami elavult és nem képes a magát megújító embert szolgálni. A keresőt szabad kilátásában azonban még gyakran akadályozza a lebontás folyamatának pora és szennye. Ezért újra külső segítségre vár, pedig minden, amire csak vágyakozik, kizárólag belülről jöhet. A megújulás kis szikráját, amely - kedvező körülmények között - behatolhat, az ész ekkor nagyon gyorsan elhajlíthatja a saját céljaira, de a szívben is keletkezhet hibás, misztikus értelmezés.
A vágynak a mikrokozmosz központi szellemmagjából kell fellobbannia. Ezt az éhséget pedig nem szabad az énközpontú világ „köveivel” csillapítani, hanem az igazság kenyerével kell táplálni, a csendből fakadó Krisztus-erővel. Amilyen mértékben a kereső tudatába jut elavult gondolkodásának és érzelmi életének, úgy engednek szorításukból a börtön falai. A falak áttetszővé válnak, mintegy annak az üvegkoporsónak a tiszta, átlátszó burkává alakulnak, amelyben az újonnan felébredő lélek majd felnyitja szemét.
Abban a pillanatban, amikor az ember megtapasztalja saját szellemi magját, ez újra összeköttetésbe kerül az összes többi szellemszikrával. Ezek a magok egységet alkotnak, és csak az 'én' az, amely ettől az egységtől eltér, és ezen az egységen kívül áll. A Fiú és az Atya, az isteni mikrokozmosz és a makrokozmosz, szellemi alapját tekintve egy. Ezért aki megszabadul a maga készítette láncoktól, elvben ismét egy az ő szellemi magjával.
Pentagram 2003/2
A teljes cikk megtekinthető itt:
„Azon a napon megtudjátok majd, hogy én az én Atyámban vagyok, és ti énbennem, és én tibennetek.” (János 14,20).
Egyre többen ébrednek tudatára, hogy
életük központi magja hiányzik. Megtapasztalják, hogy fogságban vannak a gondolkodásukat, érzésvilágukat és cselekedeteiket meghatározó vallások, bölcseleti elképzelések és világrendszerek megkövült normái között. Elviselhetetlenné válik számukra a látszatvilág véget nem érő, kiábrándító szerepjátszása, amelyben napi életük zajlik. Felmerül a kérdés: mi az, ami valóban fontos, mi is a létezésük lényege?
Eljön az idő, amikor felteszik maguknak a kérdést, hogy vajon hol van az ő helyük a világnak ebben az ősrégi szerepmintákat előadó színházában. Felismerik, hogy túlságosan régóta időznek már ebben a játékban, sőt, ők maguk is hozzájárulnak a mind egyértelműbben megnyilvánuló világtragédiához. Sokan kétségbeesnek, és a drogokhoz vagy új illúziókba, utópiákba, látszatvilágokba, az ezoterikába vagy a hanyatlás időszakára jellemző cinikus magatartásformákba menekülnek. Így azonban senki sem bújhat ki a világmindenség törvényei alól - mint ahogy nem vonhatja ki magát az egész lényét megragadó és felkavaró ismeretlen, nyugtalanító erővel történő találkozás alól sem. Ez az élet ősforrásából eredő tiszta és romlatlan erő meg akar nyilatkozni az emberben - az ember pedig menekül előle! A kozmikus Krisztus szellemtörvénye azonban lángoló betűkkel ragyog fel előtte: „Én és az Atya egy vagyunk!”
A természetes ész csúfolódva és maró gúnnyal sáncolja el magát a materialista gondolkodásmód mögé. A tokba zárt szív azonban fél. Egyre nyugtalanabbá válik, mivel sejti, hogy az eredeti élet megálljt fog kiáltani a zabolátlanul kísérletező embernek.
És közöttük, akiknek meg kell tanulniuk az említett belső ellentéttel együtt élni, egyre növekszik azoknak a száma, akiknek megadatik, hogy egy pillantást vethessenek a színfalak mögé. Felismerik és megtapasztalják, hogy a mindennapi élet csupán látszat, és hogy létezik egy gépezet, amely e látszatvilágot igyekszik működésben tartani. Az ilyen emberek megpróbálják feltörni a régi élet kemény burkát - és ezt most már nemcsak az értelmükkel teszik, hanem minden képességük bevetésével.
Mint ahogy a csibe töri fel a tojáshéjat, ők is belülről akarják merev én-világképüket áttörni. Amikor ez átlép bizonyos küszöböt, az emberiség egy új tudat megszületését éli meg. Ebben az összefüggésben egy kitágult tudat megjelenéséről van szó. A számtalan értékes tapasztalat gyümölcse beérik. A külső rendszerek kemény burka sokáig védelmezte a szellemi magelvet, de egyúttal el is zárta attól a valóságtól, amely most nagy erővel nyilatkozik meg. Az élet magját, a makro- és mikrokozmosz középpontját összekötő erőt most meg kell szabadítani. Az isteni célnak újra meg kell elevenednie, és hajtóerőként kell fellépnie, hogy az embert a tisztulás és megújulás folyamatában új létbe segítse, és a valóban szellemi ember megszületéséhez sürgesse. Megnyilvánul a magas szellemi törvény, mely szerint „Én és az Atya egy vagyunk”, és a tévelygő emberiséget e megnyilvánulás feltételei elé állítja.
A világdráma kilátástalanságának felismerése és az élet valódi lényege utáni vágyakozás jelenti azokat a kemény kalapácsütéseket, amelyek áttörhetik a börtönfalat. Az ütések nyomán itt-ott repedések támadnak, és a szorító bilincs kezd letöredezni. Az ember tudatába jut saját gyengeségeinek, hibás magatartásformáinak és az önámításnak. Az ősrégi álarcokat kezdi letépni magáról. Börtönünk falai azonban sokkal vastagabbak, mint gondoljuk. A „bukott angyal”, a mikrokozmosz, amely elszakította magát az Atyától, saját maga emelte és erősítette meg ezeket a falakat. A valódi szabadkőműves munkájához a hajtóerőt annak felismerése adja, hogy az eredeti lélek megszabadításához elkerülhetetlen az éntudat lebontása. A tudatossá válás mindannak a lebontását jelenti, ami elavult és nem képes a magát megújító embert szolgálni. A keresőt szabad kilátásában azonban még gyakran akadályozza a lebontás folyamatának pora és szennye. Ezért újra külső segítségre vár, pedig minden, amire csak vágyakozik, kizárólag belülről jöhet. A megújulás kis szikráját, amely - kedvező körülmények között - behatolhat, az ész ekkor nagyon gyorsan elhajlíthatja a saját céljaira, de a szívben is keletkezhet hibás, misztikus értelmezés.
A vágynak a mikrokozmosz központi szellemmagjából kell fellobbannia. Ezt az éhséget pedig nem szabad az énközpontú világ „köveivel” csillapítani, hanem az igazság kenyerével kell táplálni, a csendből fakadó Krisztus-erővel. Amilyen mértékben a kereső tudatába jut elavult gondolkodásának és érzelmi életének, úgy engednek szorításukból a börtön falai. A falak áttetszővé válnak, mintegy annak az üvegkoporsónak a tiszta, átlátszó burkává alakulnak, amelyben az újonnan felébredő lélek majd felnyitja szemét.
A folyamat azonban nem megy végbe ilyen egyszerűen. A fent ábrázolt szabadkőműves ijedten fedezi fel, hogy valamennyi „isten”, akihez eddig imádkozott, az ő saját állapotának bálványa volt csupán: saját dogmái, megkristályosodott véleményei és ítéletei. Ezek a csalóka képek teljesen ellentétesek azzal a központi szellemmel, amely a mindenséget alkotja, rendezi... és helyreállítja! A makrokozmosz szelleme visszatükröződik minden hozzá tartozó mikrokozmoszban. Minden ugyanabból a szellemi középpontból lélegzik és él. Az említett szellemi középpont utáni vágy lát el bennünket lélekkel, és - ha ettől eltértünk - ez a vágy sürget minket a helyreigazításra is.
A valódi életalap hiányát csak akkor lehet megszüntetni, ha tudatosodik bennünk a lényünkben rejlő szellemi mag. Ezt a magot újra életre kell ébreszteni; hiszen csak ebből a magból bontakozhat ki a valódi és tiszta élet. Isten országa tibennetek van! (Lukács 17,21) Hogy felejthette el ezt az ember?
Aki nincs tudatában e szellemszikra - a rózsakeresztesek szóhasználatában a szív rózsája - jelenlétének, az még hiába püföli börtönének falait. Az ilyen ember irányítás nélkül sodródik ide-oda, mint a súlytalanság állapotában lévő űrhajós, és egymás után ragadja meg a reménnyel kecsegtető világosabb pontokat. Eközben azt hiszi, hogy már előrehaladott állapotban van, miközben pedig csak a maga teremtette mindenség útvesztőjében tévelyeg. Belső utunkon ezért az Atyából származó hitnek, a Fiúból eredő reménynek és a megelevenítő Szellemből születő szeretetnek kell bennünket vezérelnie. E három nélkül egyetlen lépéssel sem jutunk előbbre, még akkor sem, ha úgy tűnik, hogy már mérhetetlen magasságokba értünk. E három tud minket elvezetni saját aurikus útvesztőnkön át a világmindenség szívéhez. „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet” (János 14,6), jelenti ki a Krisztus, az egyetemes közvetítő a makrokozmosz és a mikrokozmosz szíve között. Mani azt mondja: „Minden megszentelt ugyanabban az Egyben nyugszik koncentrikusan.” Abban a pillanatban, amikor az ember megtapasztalja saját szellemi magját, ez újra összeköttetésbe kerül az összes többi szellemszikrával. Ezek a magok egységet alkotnak, és csak az 'én' az, amely ettől az egységtől eltér, és ezen az egységen kívül áll. A Fiú és az Atya, az isteni mikrokozmosz és a makrokozmosz, szellemi alapját tekintve egy. Ezért aki megszabadul a maga készítette láncoktól, elvben ismét egy az ő szellemi magjával.
A belső szabadság utáni vágy és az ebből fakadó cselekedeti élet hatására ez a mag egyre tevékenyebbé válik. Most megmutatkozik, hogy a 'termőföld', amelyben a mag található, eleget tud-e tenni a követelményeknek. Amikor a Gnózis lélegzete, az ősanyag élő vize és a szellemi Nap fénye lélegezteti, táplálja és sugározza be ezt a magot, akkor kicsírázik, és hétszirmú rózsává fejlődik.
A belső megszabadulás ösvényén haladó jelöltnek szabad ezt a csodálatos alkímiai folyamot minden fokozatban és árnyalatban megélnie, és egyre tudatosabb szolgálatban végigkísérnie. Még sokszor elbotlik ugyan, de mindig fel tud majd állni! Az ösvényen lévő jelölttől a kitartás bátorságot és belátást követel, hiszen ez nem olyasmi, amit egy szabad órácskában gyorsan el lehetne intézni. Néha ez a folyamat nagyon fáradságos lehet. Gyakran igen sokáig tart, amíg valami eredmény megjelenik. Az ösvényen haladó úttörő azonban nem hagyja magát elijeszteni, hanem az őt megszabadító Krisztus-erőre irányul. Ha pedig sokan egyesülnek ebben a folyamatban, akkor az úttörők erős csoportja jön létre, amely képes az emberiségnek segíteni. Ez a csoport együtt építi a tudatossá válás hídját, amelyen számtalan kereső vonulhat át célja felé. Odakiáltják embertársaiknak: „Ébredjetek hát fel, és tapasztaljátok meg saját magatok is: a makrokozmosznak és a ti mikrokozmoszotoknak ugyanaz a magja! A világosság nem kívül, hanem tibennetek van! A szívetekben rejlő szellemmag újra egyesülni akar a forrással, amelyből származik!”
Így dolgozik együtt az úttörők maroknyi csoportja, és segítségükkel szabadon tartható az ösvény az Egyetemes Szerzet számára, amely előkészíti az embert az új korszakba történő ugrásra. A légkörben állandóan növekvő erejű sugárzás segítségével a belátás belső ösztönzést kap. A szívnek fel kell ismernie a szellemi törvényt: Én és az Atya egy vagyunk... A szellemi Nap ereje a szívet és a fejet is új tudati megnyilvánuláshoz segíti.
A tapasztalat arra tanít, hogy az ember sokszor képes ugyan felismerni valamit, ugyanakkor mégsem kísérli meg a felismert igazság megvalósítását, és nem vállalja az ezzel járó következményeket. Milyen könnyen megrekedhet ez a rendkívül bonyolult folyamat! Milyen könnyen visszaesik a kereső a régi kerékvágásba!
A fej ekkor - úgymond - elrabolja a szív bölcsességét, és hirtelen újra hamis gondolatképeket kezd termelni. Így az ember a makrokozmosz és a mikrokozmosz előbb bemutatott egységére alapozva kitalálhat magának akár egy új, saját világrendet is. És ennél a lépésnél meg is állhat, anélkül, hogy az említett kozmikus törvény óriási lehetőségeit teljesen kihasználná. A transzfiguráció gondolatát például, amely a hernyónak pillangóvá alakulásában is fellelhető, tanulmányozhatja kizárólag az értelmével is, anélkül, hogy a gyakorlatba bármit is átültetne belőle.
Így közelített a teológia is kétezer éven keresztül, csupán dogmatikus módon a Krisztus-misztériumhoz, kívülre vetítve, anélkül, hogy hidat vert volna az ember saját szívében lévő szellemi forráshoz.
Térjünk vissza kiindulási pontunkhoz. Az „ego” börtöne az embert burokként, sötétséggel és durva anyaggal fogja körül, amit a manicheusok hylä-nak neveztek. Ez a burok csakis akkor válhat átlátszóvá, egy finom, fokozatosan kifejlődő folyamat során, ha az én megtanulja, hogyan ajándékozhatja magát a szívben lévő szellemmagnak, a gondolkodás, az érzés és az e kettőre hangolt cselekedeti élet során. Akkor a szellemmag sugárzása utat tör magának kifelé, és fokozatosan megújítja az egész mikrokozmoszt. A természetember úgy tudja együttműködésével a legjobban elősegíteni ezt a folyamatot, ha egyáltalán nem avatkozik bele, hanem az önmagát kibontakoztató szellemmagot szolgálja szívével, fejével és kezeivel.
Ezt a három elvet szeretetnek, világosságnak és életnek is nevezhetjük. Amikor az „új” misztériumbolygókról, tehát Uránuszról, Neptunról és Plútóról beszélünk, amelyek hatásukkal most abban segítenek, hogy az emberiséget egy fejlődési küszöbön átléptessék, akkor ugyanezekről az energiákról van szó, de egy magasabb spirálison. Uránusz összetöri a látszólagos szeretetet, és az emberiséget a szellemi Nap mindent átölelő, tiszta szeretetéhez vezeti. Neptun a megkristályosodott szerkezeteket és gondolatmintákat oldja fel, és kibontakoztatja a mindent felölelő új gondolkodást, amelyet a szellemi Nap táplál. Plútó pedig mindent feloszlat, amit a tévelygő ego hamis gondolati képek formájában megalkotott, és az embert saját új, belső temploma felépítésének feladatával szembesíti.
A feltörés és feloldás e háromszoros folyamatában meghal a régi tudat, és a belső aláhanyatlás tűzvészéből főnixként emelkedik ki az új tudati állapot.
A mesében Hófehérke tetszhalottként fekszik üvegkoporsójában. Amikor kiköpi a mérgezett almát, életre ébred, és megpillantja a királyfit. A lélek találkozik a szellemmel.
Új templomot csakis az építhet, aki régi tudati állapotát maga mögött hagyja a „sírban”. A szeretet, a világosság és az élet, vagyis a megtisztult szív, fej és a kezek rakják le az új kristálytemplom alapjait, melynek tizenkét kapuját egy-egy értékes drágakő díszíti (János jelenései 22.). Minden egyes drágakő egy különleges ablakot jelképez, amelyen keresztül a szellemi Nap sugarai beáramlanak. Amikor a folyamat eléri ezt a pontot, már nincs szükség többé a földi Nap és a földi Hold fényére. A makro- és a mikrokozmosz szíve közötti kapcsolat ekkor helyreállt, és a helyreállítás által megújított mikrokozmosz fényrózsaként virul ki a makrokozmosz fáján.
„Testvérek, újra megkaptam a fényruhát és a fénykoronát. A világban állok, és mégsem a világból vagyok” - ujjongtak a manicheusok.
FORRÁS:
***
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése