A székelyek.
A székelyek nagy része – mintegy 2,5-2,7 milliónyian
(hivatalosan 1,7 milliónyian) – a Kárpát-medence keleti és
délkeleti részében lakik és a magyar néptömbtől elszakadva,
idegenektől körülvéve élik sajátos, elzárt életüket;
magyarságukat soha meg nem tagadták. Hazájuk a Kárpátok
koszorúzta magyar medence keleti zuga, ahol magas hegyektől övezett
völgyekben és medencékben laknak, de élnek e törzstől elszakadt
székely csoportok is (pl. a Vajdaságban és a Nyugat-Dunántúlon).
Nevük latinos "sicul" szó formájában először a XI.
század végén, magyar formájában (székely, zekel) pedig csak a
1334-től ismert. A helytörténeti adatok arra utalnak, hogy a
székelység a XI-XII. században a nyugati és a keleti gyepük
védelmét látta el.
Krónikáink és a székely néphagyomány szerint a székelyek
Attila hun népének Csaba királyfi vezetésével a Kárpát-medencébe
– a mezőségi Csigle-mezőre – visszatért utódai. "A
székelyek, akik előbb Attila népe volt" – olvassuk
Anonymusnál, Kézai Simon pedig ezt írja: "3000 hun visszatért
Pannóniába... és Árpád idejéig a Csiglamezőn (Mezőségben)
maradtak és ott magukat nem hunoknak, hanem székelyeknek nevezték".
A székelyek a honfoglaló magyaroknak felajánlották
szolgálataikat, tehát nem meghódított, hanem szövetséges nép,
amely egyezménnyel csatolta magát a honfoglaló magyarsághoz. A
székelyek eredetéről sok, gyakran ideológiailag irányított,
elfogultságból és rosszindulatból származó vita folyt, amely
mára kikristályosodott és igazolta a székelyek saját
eredethagyományának helyességét. Erdély területén kétféle
"magyar" népesség él: az egyik – a székely – a
hunok leszármazottja (Attila hun király 453-ban bekövetkezett
halála utána Csigle-mezőre visszaköltözött hunok utóda), a
másik a magyarsághoz 894-ben csatlakozott kazár kabarok utóda,
akik közül sokukat uralkodóink a Kárpát-medence keleti és
nyugati gyepűire telepítettek.
A székelyek hun eredetét először a XVIII. században
kérdőjelezték meg, amikor a hun nép utódának hinni magát a
rebellis magyar nép egy csoportjának, már maga kész veszedelem
volt. Ebben a monarchikus időben a magyarság "ázsiai"
eredetének vallása is szégyennek tűnt. A székelység
deheroizálásában a múlt századi finnugriták magyarellenes
eszméi mellett a román nacionalistáknak sovinisztává való
válása is fontos szerepet játszott. Opreanu Sabin volt az első a
XIX. század elején, aki helységnevekből próbálta a románok
őslakosságát bizonygatni Erdélyben, holott köztudott volt, hogy
Erdélyben az első román – vlah – falu 1252-ben létesült.
Ezután a "dáko-román" elmélettel, – amely szerint a
románok a trák eredetű dák népnek és a rómaiaknak utódai, –
próbálták a székelység ősiségét – nem sok sikerrel –
kétségbe vonni.
A székelyek mindig "magyarok" voltak, nyelvük a
legősibb magyar nyelv jellegeit őrzi; az ősi magyar írás a
"székely rovásírásban" náluk maradt meg legtovább.
Társadalmi berendezkedésük – a földközösség, a zárt katonai
szervezet (főnemesek, lófők és gyalogok), a székely kiváltságok,
a nemzetségek szerinti birtoklás és a székekre, nemekre való
tagozódás – sokáig megmaradt. A hét székely szék –
"aranyszék" – a XII. században a következő volt: a
telegdi (később udvarhelyi), a marosi, a csíki, a sebesi (később
sepsi), a kézdi, az orbai és az aranyosi szék; a XIV. századtól
a sepsi, az orbai és a kézdi székből Háromszék lett, 1390 után
a Csíkszékből kiszakadt Kánonszék, 1466-ban pedig Gyergyószék,
illetve Udvarhelyszékből Bardóczszék és Keresztúrszék. A
"fiúszékek": Miklósvár, Bardóc, Gyergyó, Kászon,
Keresztút és Szereda.
A csángók.
Magának a "csángó" szónak a jelentése máig nem
tisztázott, vannak, akik annak "kóborló", "vándorló",
"csámborgó" jelentését vallják, mások a "csonk"
eredetet magyarázzák. Az emberek nagy része a "csángó"
szót automatikusan a moldvai csángókra alkalmazza, holott e név
alatt egyrészt olyan magyarokat értenek, akik a moldvai és
havasalföldi területen élnek, de ez a székelyektől különvált
magyar csoportok összefoglaló neve is ez. Az elnevezések abban
egyeznek meg, hogy olyan néptöredékről van szó, amely az
anyaországtól távol, idegen környezetben máig megőrizte sajátos
etnikai jellegét, ősi nyelvjárását, anyagi- és szellemi
kultúráját.
1. A moldvai csángók (moldvai magyarok vagy moldvai székelyek).
Kevés olyan szomorú és hányatott sorsú nép él Európában,
mint a moldvai csángó. Az évszázados üldöztetések miatt
kitörölhetetlenül beléjük vésődött az idegentől,
ismeretlentől való félelem, gyanakvás. A csángó-magyarok
Európában egyedülálló ősi népcsoportot képviselnek. Nevükkel
először 1443-ban találkozunk, majd 1553-ban egy erdélyi
oklevélben bukkan fel a "csángó" elnevezés. Eredetüket
illetően sok nézet kelt lábra, melyek mára abban kristályosodtak
ki, hogy a moldvai csángók legkorábbi csoportját a
Kárpát-medencébe be nem jött magyarok alkotják, de vannak
közöttük Erdélyből kitelepített székelyek és más
kitelepített vagy kitelepült erdélyi csoportok is. Genetikailag a
honfoglalás kori magyarság génösszetételét és élettani
jegyeit tükrözik és e jegyek azt bizonyítják, hogy "legalább
750-1000 éve – vagy régebben – egy helyben laknak"
(Czeizel Endre). E honfoglaláskor határőrként kinnhagyott
magyarok a sok évszázados elszigeteltség következtében mindmáig
megőrizték a régi, ősi magyar nyelvet, népművészetet,
hiedelemvilágot, vallást és zenét.
A moldvai csángók a mohácsi vészig a magyar királyok védelmét
élvezték, papjaikat az anyaországtól kapták. Ez a támogatás az
ország három részre szakadásával megszűnt; a falvak magukra
maradtak és elszigetelődtek az őket körülvevő idegen tengerben,
magyar nyelvű iskoláik megszűntek. Moldva és Havasalföld ortodox
keresztény vallás ellensúlyozására Róma misszionáriusokat
küldött a moldvai csángók közé, de az 1623 és 1859 között
küldött ötven missziós pap között egyetlen magyar sem volt.
Ennek ellenére meg tudták tartani római katolikus vallásukat.
1884 óta Iasi-ban (Jászvásár) római katolikus püspökség
működik, ahol az eszes csángó-magyarokból román papokat
nevelnek. 1950-ben az utolsó magyar iskoláik is megszűntek és ősi
népviseletüket is a '70-es években kezdték levetni. A román
statisztikák szerint 250 000 katolikus él Moldvában; a becslések
szerint ennek egyharmada – 80-100 000 – beszél magyarul.
Néprajzilag megkülönböztethetők a Tatros-, az Uz-, a
Szalonc-, az Ojtoz- és a Tázló-völgyeiben élő "székelyes
csángók", ezeknek anyagi kultúrája némi hasonlóságot
mutat a csíki és háromszékivel; az Aranyos-Beszterce
torkolatvidékén Bákó város közelében lakó "déli
csángók"; és a Moldova folyó Szeretbe ömlése táján,
Románvásár közelében élő "északi csángók". A
csángóság évszázadokon keresztül megmaradt a földjét túró
parasztnak, minek következtében meg tudták tartani ősi
eszközeiket és ősi földművességüket. A tanult iparosok és
kereskedők, az értelmiségiek és a birtokosok folyamatosan
elhagyták őseik földjét.
- A bukovinai eredetű csángók. Amikor Mária Terézia
elhatározta a keleti végek megerősítését, 1760-ban generálisát,
báró Buccowot (Buckow-ot) határőrség szervezésére a
Székelyföldre küldte megsértve ezzel a székelység legszentebb
jogait. A királynő tanácsosainak javaslatára Csíkmádéfalvára
gyűjtötte össze a székelyeket, hogy népgyűlésen vitassák meg
a kialakult helyzetet. A sikertelen kísérlet után a királynő
újabb szervezést rendelt el katonai kísérettel. A Mádéfalván
csoportosan összegyűlt székelyeket 1764. január 6-ról 7-ikére
virradó éjjel a császári csapatok megtámadták és sok
székely-magyart lemészároltak; a fegyvertelen emberekre ágyútüzet
nyitottak és a házakból kijövő asszonyokat és gyerekeket
lekaszabolták. E siculicidium (székelygyilkosság) hozadéka 186
halott, 34 sebesült és 400 fogoly volt. A maradék lakosság
Moldvába menekült, ahol Hadik András altábornagy a moldvai
bojároktól kapott földbirtokokra telepítette le őket, ahol
Fogadjisten, Istensegíts, Józseffalva, Hadikfalva és Andrásfalva
községeket alapították. Hivatalos visszatelepítésük az 1800-as
években kezdődött; 4000 székely-magyart az Al-Duna menti
Hertelendyfalva, Sándoregyháza és Székelykeve községekbe
telepítettek – ezek az "al-dunai székelyek", –
1883-ban további 3000 telepes költözött Krassó-Szörény
megyébe, az Arad melletti Gyorokra és Agokra, majd továbbiak
1888-1892 között Dévaványára, 1892-ben a Hunyad megyei
Vajdahunyadra, 1900-ban a Temes megyei Babsára, a Kolozs megyei
Vicére és a Beszterce-Naszód megyei Magyarnemegyére. A Moldvában
maradt bukovinai csángók élete a két világháború között
ellehetetlenedett; a II. Bécsi döntés lehetővé tette számukra,
hogy az akkori Magyarországra költözzenek. 1941 májusában mind
az öt falu népét Bácskába telepítették, ahonnan 1944-ben
mindenüket hátrahagyva menekültek a visszatérő szerbek elől.
Tengernyi szenvedés és hányattatás után 1944 tavaszán a
Völgységben, Baranya, Vas, Veszprém, Zala, Fejér és Bács-Kiskun
megyei falvaiban leltek végleges otthonra. A '60-as években sokan
települtek Budapest környékére, pl. Érdre.
- A hétfalusi csángók ("barcasági magyarok"). A
hétfalusi (Siebendörfer vagy Sapte Sate-i) csángók a XI. századi
magyar-besenyő határőrök maradékai, akik a Barcaság délkeleti
szegletében Brassó közelében Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu,
Hosszúfalva (ma: Szecsele), Brassótól távolabb Tatrang, Zajzon és
Pürkerec önálló településein laknak. E területeken közelében
ők lakják Apáca, Krizba, Barcaújfalu, Halmány és Székelyzsombor
falvakat is. Az eredetileg gyér határőr-lakosság a kora
Árpád-korban a Dél-Erdélyben lakó székelyekkel gyarapodott és
mai településeik a XIII. században alakultak ki. Az oklevelek csak
"székelyeknek" nevezik őket. A szabad jogállású
hétfalu eredetileg királyi birtok volt, amely lakosságának egy
részét a környékükre betelepített szászok jobbágysorba
süllyesztettek. Mivel kevés termőföldjük maradt, a szomszédos
szász községekben vállaltak munkát és fakitermeléssel
foglalkoztak. A múlt század második felében a jobb megélhetés
reményében sokuk a Regátba vándorolt ki, ahol a '30-as évekig a
városi személyfuvarozást nagyrészt ők látták el.
- A gyimesi csángók (a Gyimes-völgyben élő magyarok) a Csíki
havasokból a Moldvába futó Tatros folyó 30 km hosszú és
néhány-száz méter széles völgyében Gyimesfelsőlok,
Gyimesközéplok és Gyimesbükk községekben élnek. Területük
eredetileg öt szomszédos csíki székely község tulajdona volt,
amely területet a XVII. századtól kezdve először
legelőbérlőkként kezdtek benépesíteni. A Gyimesi-szoros
lakossága nagyobbrészt csíki székelyekből, kisebb részben
moldvai csángó-magyarokból és románokból tevődik össze.
Főfoglalkozásuk a havasi állattenyésztés és a fakitermelés. A
népi kultúra zárt helyzete folytán a székely paraszti műveltség
ősi rétegét őrizték meg.
A jászok.
A Jászsághoz 15 települést sorolnak; területe 185 500
kataszteri hold, lakóinak lélekszáma százezer fölötti, de a
magukat "jászoknak" tekintők száma ennél lényegesen
több, hiszen ott találjuk őket a Jászság 30-40 kilométeres
körzetében Hatvantól Kiskundorozsmáig, a Duna-Tisza közén, a
Nagykunság déli részén, Makó környékén és a dunántúli
Fejér megyében is. A XIII-XIV. században részben a kunokkal
együtt érkezett jászok nyelvükben és kultúrájukban
elmagyarosodtak, más néprétegekkel keveredtek, de ősi kultúrájuk
maradványait még őrzik.
A jászok őseiről sok korabeli adattal rendelkezünk, már
Ptolemaiosz és Ammianus Marcellinus is említi őket. A jászokat az
alánokkal együtt az iráni népek északi csoportjának kell
tekinteni, akiknek a Kaukázusban maradt részei az oszétek (ászik,
as-ok vagy adiják). Az iráni eredetű és nyelvű ászi törzsek
Kr.e. 129-ben Baktriára és Szogdianára is kiterjesztették
uralmukat, egészen a Kaukázusig jutottak el és szembe kerültek a
perzsákkal. Ottani birodalmuk végső összeomlását a Kr. utáni
350-es hun támadás idézte elő; az ászi (jász) törzsek ezután
szétszóródtak és különféle – türk, kazár, besenyő, kun –
fennhatóság alá kerültek, majd újra megerősödve
Kelet-Európában jelentős szerepet játszottak. A Kaukázus
környéki alánok a VII-X. században a Kazár Kánság kötelékébe
tartoztak, de úgy, hogy megőrizték önállóságukat. A magyarok
akkor érkeztek az alánok területére, amikor az alánok
szállásterületére a kazárok és bolgárok nyomultak be. Miután
a IX. században a Kazár Birodalom meggyengült, az alánok
visszanyerték politikai önállóságukat és a X-XI. században
önálló erős alán birodalom alakult ki. Az 1238-1239-es tatár
invázió következtében Alánia is szétzilálódott.
Az alánok – jászok – az 1230-as években, közvetlenül
magyarországi bejövetelük előtt a kunok birodalmának fenntartói
és védői voltak; nevüket Cumania területén Jasi (Jászvásárhely)
őrzi. Innen a tatárok elől menekülve 1235 körül bejöttek a
Kárpát-medencébe, de a kunokkal együtt 1243-ban és 1246-ban is
sok jász telepedett meg az országban, mint politikai hatalommal nem
rendelkező segédnép, de nemcsak a Jászságban, hanem Pilisszántó
környékén és a Kisalföldön is otthonra leltek. A kunokéhoz
hasonló kiváltságokat Károly Róbert idején kaptak; ettől
kezdve igyekeztek minden kapcsolatot megszakítani volt gazdáikkal,
a kunokkal. Etnikai különállásukat egészen Mátyás király
koráig megőrizték. 1530-ban a jászok és a kunok között
szorosra fonódott a kapcsolat; közös központjuk (Jász)Berény
lett. A török időkben maradékuk Fülek környékére gyűlt, majd
a palócföldiekkel kiegészülve visszaköltöztek ősi
szállásterületeikre. Az igazi népkeveredés a Jászságban
1745-ben következett be, amikor a jászok a kunokkal együtt ismét
visszaszerezték szabadságukat. Ettől kezdve az ország minden
részéből érkeztek ide más etnikumokkal keveredett jász
jobbágyok a szabadulás reményében.
A jászok sokáig megtartották ősi iráni nemzetségi
szervezetüket; a nagy múltú családokhoz való tartozás mindig
előnyt jelentett náluk. A nemzetségbe beletartoztak az elhalt
férfiági elődök és a ma még élő apai ághoz tartozó mindkét
nembeli személyek. A vérségi alapon nyugvó társadalmi
berendezkedésük keveredett a tízes számrendszerű katonai
szervezettel. Vezetőjük a maguk választotta kapitány volt. Ősi
vallásuk, a zoroasztianizmus nyomokban ma is megtalálható, így
pl. hiányzik náluk a török népekre jellemző táltoshit.
A kunok.
A kun belső-ázsiai török (türk) nép. A Góbi-sivatag
északkeleti peremvidéki szálláshelyeikről a kínai források
emlékeznek meg, ahol a qun, mint a legkeletebbre sodródott török
nép élt. Más kínai nevük: k'in-áa vagy k'o-fu-áa, a muszlim
forrásokban kipcsak néven szerepelnek. Mihály szír pátriárka
krónikájában komán, az orosz forrásokban pedig polovci, plauci,
plawci néven találjuk őket. A Kr.u. VIII. századi csoportjuk az
imekek és a kipcsakok. A kipcsakok a Tobol és az Isim-folyók
középső szakaszánál, az irtisi kimekektől nyugatra laktak. A
kimek-kipcsak török törzsek egy része már a VIII-IX. századokban
átkeltek az Urálon és a Káma alsó folyásáig és a Volgáig
jutottak el. Az 1030-as években a kipcsakok már a kelet-európai
sztyep uraivá váltak. A XII. században Khorezmben élt Marvazi
leírja, hogy "a kunok türkök, akik a kitajok országából
érkeztek". A kunok XI. századi történetét már jól nyomon
tudjuk követni. Ekkor, átkelve a Volgán az úzokat nyugat felé
szorítják és előcsapataik 1055-ben már eljutnak az orosz
fejedelemségek határáig; 1071-ben a kijevi fejedelemség nyugati
határán harcolnak, 1078-ban pedig már Drinápolyt ostromolják és
elérik a Duna vonalát. Terjeszkedésüknek a mongolok támadása
vetett véget. Kaukázsi csoportjaik legyőzése után Köten
vezetésével az orosz fejedelmekhez fordulnak segítségért, de
együttesen 1223-ban a Khalka folyó mellett vereséget szenvednek,
aminek következtében a Havasalföld és Moldva vidékére szorulnak
vissza; egy részük 1227-ben Bej-bars vezetésével felveszi a
keresztény hitet. 1236-ban és 1238-ban a mongolok döntő csapást
mérnek a kunokra, akik 1239-ben bekövetkezett újabb vereség után
Magyarországra menekülnek, de királyuk, Kuten (Kötöny) megölése
miatt az országot rövidesen elhagyják. A tatárjárás után IV.
Béla visszahívja őket és mintegy 40-60 000 kunt az Alföld
lakatlanul maradt vidékeire (a Temes-, Maros-, Körös folyók
vidékére, a Duna-Tisza közére és a Mezőföldre) telepítve,
hamarosan elmagyarosodnak. Utolsó csoportjukat 1473-ban Mátyás
király hívja be az országba; ők Buda környékén és a
Csepel-szigeten telepednek le. Nevük a magyar gestákban cuni
(ejtsd: kuni) néven szerepel, ahol e név először általában a
"keleti nomádokat" jelenti és csak később értik a
kunokra. A mongoloknak behódolt részük Hvárezm területén
telepedik le és részt vesz az ottani alaplakosság kialakításában.
A kunok életéről és kultúrájáról világos képet kapunk az
orosz évkönyv-irodalomból és a XIII-XIV. század fordulóján
készült Codex Cumanicus-ból. Sajátos ősi nyelvhasználatuk a
XVI. században halt ki, de a XVIII. században is még sokan tudták
a "kun Miatyánkot". Nagyállattartó belső-ázsiai nép
képe tárul elénk, akiknek emellett jelentős volt a mezőgazdasága
is. A Kárpát-medencében való megtelepedésük után már helyhez
kötött életet éltek; ősi építkezési módjuk a XVI-XVI.
században az egész Alföldön elterjedt. E kódexből nemcsak a
gabona, hanem a zöldségfélék és gyümölcsök fajtáiról is jó
képet kapunk. Ezen írás külön részt szentel a turulmadárral –
a toghrullal – való solymászatnak, de magyar alapszavaink
jelentős részét is megtaláljuk benne (ata=apa, ana=anya,
jurt=jurta, kendir=kender, tarlov=tarló, arpa=árpa, töve=teve,
jugurt=joghurt, szan=szám, bor=bor, Burcs=borz stb.). A kunok nagy
mesterei voltak a főzésnek és a sütésnek. Italaik között ott
szerepel a lótejből erjesztett kumisz, a kölesből erjesztett boza
(sör) és a bor. A méhészet és vadnövények neveit máig
ugyanabban az alakban használjuk mint a kunok. A kunoknak fejlett
volt bőr- és ércfeldolgozása, építkezése, kocsigyártása,
nyeregkészítése, íjászata, fonása, szövése, nemezgyártása,
kötélverése, varrása, edények-, ládák- és munkaeszközök
készítése. Ezeknek és az ezekkel kapcsolatos tevékenységek
török eredetű neveit máig használjuk. Haditechnikájukat az
Orosz Évkönyvekből ismerjük meg; harcmodoruk hasonló volt a
honfoglaló magyarokéhoz.
A kunok nemzetségi szervezetben éltek; a nemzetségek
alapsejtjei a nagycsaládok voltak, melyek apajogú leszármazáson
alapultak. Házasságuk szigorú egynejűség volt, a házasság
rendjét az exogámia határozta meg. A háznép – a "mansio"
– ellentétben a magyarokkal rabszolga-féle cselédeket
dolgoztatott. Az egymással apajogú leszármazás alapján
rokonságban levő nagycsaládok tették ki a nemzetséget (uruq), és
ezeknek változó egyesüléséből alakult ki a törzs, magasabb
fokon a nép ("el"). Hadseregük beosztása azonos a
belső-ázsiai lovas népekével. Ismerték az írnoki hivatalt,
írásuk a magyarokéval szinte teljesen megegyező arameus eredetű
türk rovásírás lehetett, amelyre utaló szavakat a Codex
Cumanicusban bőven találunk, bár az ujgurok írásának
használatára is vannak adataink. Paschalis de Victoria olasz
minorita szerzetes 1338-ban átutazván a Don vidéki kipcsak (kun)
területen a következőket írta: "...Isten kegyelméből
megtanultam a kun nyelvet és az ujgur írást, mely nyelvet és
írást mindezekben az országokban általánosan használják".
Vallási tekintetben a családfő és a nemzetségfő egyik fő
feladata volt az ősök tiszteletének ápolása. Elképzelésük
szerint az élet a halál után a túlvilágon folytatódik, ezért a
halottal együtt eltemették használati tárgyait és fegyvereit.
Halottaik felé kisebb halmot emeltek, amelyre kőszobrot helyeztek.
A palócok.
Palócföld a Mátrától és a Bükktől északra fekvő medence
jellegű terület, illetve az Ipoly völgye, a Mátra-hegység
környéke, amelyet régebben Felföldnek neveztek. A palócok
szállásterülete a magyarországi és szlovákiai Hont, Nógrád,
Heves, Borsod és Gömör történeti megyékre terjed ki, ahol
mintegy félszáz településen élnek. Legnagyobb városaik:
Ipolyság, Rimaszombat, Tornalja, Fülek, Eger, Miskolc és Gyöngyös.
Az orosz krónikairodalom a IX. században már ismeri a
palóc-kunokat, akiknek egy része Kijevnél a magyarokhoz csapódva
a honfoglalókkal bejött a Kárpát-medencébe. A XI-XII. században
a délorosz sztyepek felől fenyegető nomád törzsek betörése
elhárítására indított hadjáratok során a magyar hadak többször
találkoztak olyan kunokkal, akiket az oroszok poloveceknek neveztek.
A palóc nevet viselő mai népcsoport elődei a török eredetű
polovec-kunok voltak, akiknek Moldvában maradt részei a XI-XIII.
századokban – a tömeges kun beköltözés előtt – "lassanként
beszivárogtak" a Kárpát-medencébe. A "palóc"
etnikai kifejezéssel először csak 1683-ban találkozunk, ennek oka
az, hogy a történelem során a palócoknak soha nem volt
különállást élvező joga. Becsült lélekszámuk valaha
félmillió körüli lehetett, de számuk – különösen
Szlovákiában a tudatos elszlovákosítás következtében – egyre
apad.
Viseletük, szokásaik és táncaik alapján a palócok között
egy nyugati és egy keleti csoportot különböztethetünk meg. E
különbözőség oka, hogy a keleti palócság nem keveredett olyan
mértékben idegen népelemekkel, mint a nyugati, ahol a XVII-XVIII.
században erős szlovák hatás érte őket. Nyelvjárás szerint
hét csoportjuk van. Sajátos ősi elnevezésük a "had",
amely az egy községben lakó mindazon palócok elnevezése, akik
egy vezetéknevet viselnek, ha mindjárt különálló családot
képeznek is. A palócok fontos foglalkozási ága volt a méhészet,
a pálinka- és a lekvárfőzés valamint az aszalás és a
rekesztő-emelőhálós halászat. Félvad sertéseiket ridegen
tartották és makkoltatták, az igavonásra még a XX. század
elején is ökröket használtak. Növénytermesztésüknél mindig
ügyeltek a jeles- és tiltó napokra. A palócok tudatában ott
élnek az ősi hitvilági alakok, hiedelmek, babonás képzetek, a
"garabonciás gyiák", a "tüzes emberek", a
"bolygótüzek", a "nyavalya" és a "tudalmas
halottlátó asszony". Több helyen ma is tartják az
ördöglagzi, a mátkatál, a kiszehordás, a villőzés, a
májfaállítás, a Luca-nap, a betlehemezés és a karácsonyi
vesszőhordás szokását. Ezekben a népszokásokban az ősi
belső-ázsiai hitvilág maradványai a kereszténységgel
keverednek.
- A barkók Ózd környékén, a Rima-Hangony és a Hódos patakok
mentén laknak, egyesek szerint önálló magyar népcsoportnak
tekinthetők, mások szerint viszont a palócok legrégibb oldalágát
kell látnunk bennük. Mai gúnynevük először 1833-ban jelenik
meg; egyesek szakállukkal, mások a Bertalan és Bertók
keresztnevekkel hozzák összefüggésbe, de vannak, akik egy Barco
nevű gyűlölt osztrák tábornok nevét vélik nevükben
felfedezni, akinek a lovasezrede a barkók területén táborozott. A
barkók katolikusok; házaik és hétköznapi életük a Sajó menti
lakosokéhoz hasonló.
A matyók.
Matyóknak a Miskolc körzetében fekvő három község
(Matyóföld) – Mezőkövesd, Szentistván és Tard – lakosságát
nevezzük; elterjedésük régebben a mainál nagyobb volt. A palócok
mellett hazánk északi részének, a Felföldnek legismertebb,
feltehetően kun származású, a XVIII-XIX. században kialakult
katolikus népcsoportja, a polovec kunoknak egy csoportja. A "matyó"
elnevezés először az 1840-es években bukkant föl a Kassai
Szókönyvben. 1857-ben olvassuk róluk: "Mezőkövesd,
Szentistván és Tard népes községekben egy tájszólás –
viselet, szokás – jellemvonás tekintetében mintegy különvált
faját képezi a magyar népnek. Nevüket Mátyás királytól
vették, aki őket Mezőkövesd lakosait több szabadsággal
megajándékozta, sőt egy okmányt részükre Mezőkövesden adott
ki és írt alá, ahonnan "Mátyás fiainak és végre
Matyóknak" nevezték el később és nemcsak a kövesdi, hanem
a tulajdonságiakt elsajátított két szomszédbeli lakosok is. A
tardiak (saját hiedelmük szerint) ugyan a tatárjárásból itt
maradt néhány tatár ivadékának lenni mondatnak, amit a falu
felett lévő tatárhalom is hihetővé tesz". Népszokás
tekintetében átmenetet képeznek a palócok és az alföldi
magyarság között; a földműveléssel és az állattartással
összefüggő hagyományaik inkább alföldi jellegűek, míg
szellemi néprajzuk és viseletük palóc jellegű.
A besenyők.
A besenyő – pecseneg – ázsiai származású kipcsak török
nyelvű oguz-török nép, amely eredetileg az Altaj-hegység és a
Bajkál-tó közötti területen élt; központjuk feltehetően a
Szelenga völgyében lehetett. A besenyő az első történetileg
ismert kipcsak-török nyelvet beszélő nép a történelemben. Egy
kínai forrás – a Szuj-su – egy Taskent-vidéki törzset
pejzsunak nevez, egy VIII. századi tibeti nyelvű ujgur
követjelentésben pedig be-csa-nagy törzsről értesülünk, amely
már azonos a besenyők saját nevükkel a becseng/pecseng-el. A
besenyők ősei a az ujguroktól 745-ben elszenvedett vereség, majd
a Nyugati Türk Birodalom bukása – 840 után – után nyugatra, a
"tarka lovúak" földjére vonultak, akiknek törzseivel
szövetkeztek, így a besenyő törzsszövetség két nép, az
Aral-tó fölött lakó "tarkalovúak" és a besenyők
egyesüléséből úgy jött létre, hogy a besenyők átvették a
tarkalovúak szervezeti formáit. 893-ban a Talasz-vidéki karlukok,
az Aral-vidéki oguzokkal és a kimmerekkel szövetkezve legyőzték
a besenyőket, így a besenyőknek nem maradhatott más hátra, mint
a nyugatra való menekülés. Egy részük visszamaradt az oguzoknál
és beolvadtak közéjük; ezeknek utódait Kisázsiában találjuk
meg. (A besenyők e két csoportját Kásgári is leírja.) A
besenyők nagy része ezután Közép-Ázsiában és a Fekete-tenger
északi sztyepvidékén élt, majd az Urál és a Volga közötti
terültről a kazárok nyomására átkelt a Volgán és az
Etelközben telepedett le. Kelet-európai tartózkodásukról a
Bíborbanszületett Konsztantín császár tudósít. A régebbi
történészek a besenyőknek eme "első támadásához"
kapcsolták a magyarok honfoglalásának a kezdetét. A magyarok
éppen a Kárpát-medence elfoglalása előtt álltak, amikor keleti
szomszédságukban a besenyők megjelentek. A magyarok a kazárokkal
szövetkeztek a besenyők és a bolgárok ellen, akik a magyarok
helyére, a Dnyeper és az Al-Duna közötti területre költöztek.
A magyarok honfoglalása nem a besenyők támadása miatt következett
be, hanem a besenyők megjelenése csak siettette azt a folyamatot,
hogy a magyarok a Kárpát-medence elfoglalásával végső hazát
szerezzenek maguknak. A besenyők és a magyarok között a
honfoglalást követően semmiféle háborúról nincs adatunk, sőt
934-ben együtt harcolnak a bolgárok ellen. A besenyő Taksony
fejedelem 955-970 között fiával és népes kíséretével a
magyarokhoz költözött és Zolta vezér a mosoni végekre besenyő
határőröket telepített.
A magyar hagyomány úgy tudja, hogy Géza fejedelem és Szent
István uralkodása alatt más vendégnépekkel már besenyők is
érkeztek az országba. Az Etelközben tartózkodó besenyők a
kijevi orosz állam megerősödése következtében X-XI. századokban
felmorzsolódtak. Egy részük a bizánciakat szolgálta, más részük
a XI-XII. századokban (1027-ben, 1068-ban és 1071-ben)
kisebb-nagyobb csoportokban – nem mindig a legbékésebb módon –
Magyarországra menekült és itt részben határőrként, részben
más szolgálatban – a királyi sereg könnyűlovasságában –
otthonra talált. Régi etelközi szálláshelyeiket a kunok
foglalták el, akikbe maradékaik beolvadtak. A XIV. század közepéig
Magyarországon saját ispánságuk volt, amelyet 1352-ben Nagy Lajos
király szüntetett meg. Nevüket a Kárpát-medencében számos név
őrzi (Besenyőd, Besenyőtelek stb.). Magyarországon a Dunántúlon
a Fertő- és a Rába vidékén, Tolna- és Fejér megyékben a
Sárvidéken, a Balaton déli részén és a Dráva-Száva vidékén
találunk besenyő telepeket. Összefüggő besenyő terület
Biharban, a Körösök-vidékén és a középső Tisza-vidékén
voltak. A besenyők többnyire vizenyős, rétes, legelőkben gazdag
területeket foglaltak el, melyek ősi életmódjuknak jól
megfeleltek és amelyekre a letelepedett magyarság nem tartott
igényt.
Maga a "bese" szó a török nyelvben "sólymot"
jelent. A magyar besenyő név a török becseneg alaknak IX-X.
századi átvétele. A besenyők híresek voltak állatállományukról,
jómódjukról és kézművességükről, amelyben kimutatható az
iráni kangárok hatása. Gardézi írja róluk: "a besenyők
gazdagok, sok lovuk és juhuk van". Törzseik neveit és pontos
szálláshelyüket is Gardézitól ismerjük meg. A besenyő
szövetség nyolc törzsből állt, az pedig negyven részre,
törzsenként öt-öt nemzetségre tagozódott, amelyek élén kisebb
fejedelmek álltak. Ezek a nemzetségek már nem a társadalmi
vérségi alapon létrejött egységei, hanem a nemzetségi
arisztokrácia irányítása alatt álló területi szervezet csírái
voltak. A hatalom a néptől különvált nemzetségek kezében volt,
a méltóságviselők közülük kerültek ki. A IX. században a
főhatalmat a Javdi-Erdim törzs vezetője képviselte, de a X.
századra a törzsi kötelékek meglazultak; a XI. században már 13
törzsről értesítenek a híradások. Belső-ázsiai
haditechnikájuk azonos volt a magyarokéval, fő fegyverük a
visszacsapó reflexíj volt. Nagyállattartók voltak, de a sík
terepeken intenzív földművességet folytattak. Sírjaikat nehéz
megkülönböztetni a honfoglaló magyarokétól, hiszen halotti
szokásaik (pl. a részleges lótemetkezés) azokéval szinte
teljesen azonos volt. A besenyők a középkori Magyarország egyik
etnikai csoportjának maradékai 1500 táján enyésztek el, ezt
követően már csak a történetírók emlékeznek meg róluk.
A hajdúk.
Bár nem számítanak "keleti népnek" a hajdúk, a
Kárpát-medencei magyarságnak egy sajátos színét adják, ezért
indokolt velük foglalkozni. Hajdúböszörmény, Hajdúnánás,
Hajdúdorog, Hajdúhadháza, Vámospércs és Hajdúszoboszló
alföldi városok lakói azon szabad hajdú vitézek ivadékai,
akikkel Bocskai István fejedelem dicső szabadságharcát
megindította és kivívta. Az 1693-as esztendő óta a fejedelem
adományozta szabadságot sok veszedelem fenyegette, de az utódok
megtanulták őrizni 1848-ig, sőt önkormányzatuk egészen 1867-ig
megmaradt, amikor Bihar vármegye északi szélével a Hajdúkerület
Hajdú vármegye néven Debrecen székhellyel külön vármegye
alakult. Az újabb helységnevek törzskönyvezésénél ezen új
vármegyébe bekebelezett községek némelyike szintén "hajdú"
előnevet kapott, noha lakosai sohasem voltak hajdúk. Lehet, hogy a
hajdúk eredetileg szerbek voltak, akik, mikor Zsigmond király a
szerb várak fejében Debrecen vidékét átengedte a szerb
fejedelmeknek, a törököktől szorongatott szerbek közül sokan
letelepedtek a Tiszántúlra. E beköltöztetettek idővel beolvadtak
az ott élő magyarokba. A későbbi időkben ismét érkeztek rácok
a Tiszántúlra; a XVI. században Böszörmény állandóan
Rác-Böszörmény néven szerepelt okleveleinkben.
A hajdúk eredetét illetően van olyan nézet, amely szerint a
"hajdú" szóban a "hajtót" lehet felismerni és
úgy vélekedtek, hogy ezen emberek a XV. században fellendült
marhakereskedésben a hajtók szerepét látták el; ők hajtották a
szarvasmarhákat a külföldi piacokra. E veszedelmes foglalkozás
nagy erőt, ügyességet és éberséget igényelt. A
szarvasmarha-kereskedelem megcsappanása után – mivel polgári
foglalkozáshoz nem értettek – katonai szolgálatokat vállaltak a
királyi várakban, az erdélyi fejedelmeknél, és másutt. Soraikat
gyarapították a földönfutó jobbágyok. Az idők folyamán
katonai szervezetük alakult ki kapitányokkal, hadnagyokkal és
tizedesekkel. Hivatásos katonai renddé való alakulásuk a
tizenötéves háborúban (1591-1606) fejeződött be. Bocskai István
nemcsak katonáivá fogadta, hanem le is telepítette őket; több,
mint 9000 vitézt saját birtokaira szerződtetett. Szerződésük
szerint háború idején katonáskodtak, ennek fejében közösen
nemesi szabadságot kaptak és mentesültek mindennemű földesúri
szolgáltatás alól. Az erdélyi fejedelmek és a tiszántúli
földesurak számos községgel kötöttek hajdúszabadságot
biztosító szerződést. Az utolsót II. Rákóczi Ferenc 1708-ban
kötötte Tarpával. A hajdúk támaszai lettek a XVII. századi
függetlenségi harcoknak.
Végül van olyan nézet, amely szerint a hajdúk lakóhelyükről
elmenekült alföldi magyarok, főleg kunok, akik megjelenésükben
nem igen különböztek a szomszédos nagykunoktól.
Forrás:
Facebook
*
*
A Kárpát-medence tájai, néprajzi csoportjai:
A
földrajzi sajátosságok és a történelmi, kulturális hagyományok alapján a
Kárpát-medencében öt nagy tájat és számos tájegységet különböztetünk
meg, amelyrõl könyvünk földrajz-népismeret fejezetében már szóltunk.
Röviden ismételjük át a fõbb tudnivalókat néprajzi tájainkról, melyek a
következõk: (Lásd a térképen!)
1. MAGYAR ALFÖLD
Duna—Tisza köze, Tiszántúl (Bácska, Kiskunság, Jászság, Nagykunság, Hajdúság, Érmellék, Nyírség, Bodrogköz), Bánság (Temesköz, Bégaköz).
2. DUNÁNTÚL
Alpokalja—Õrség, Dunántúli-dombság (Göcsej), Mecsek és környéke (Zselic), Mezõföld, Balaton-felvidék, Dunántúli-középhegység), Kisalföld (Csallóköz, Szigetköz, Rábaköz, Hanság).
3. FELVIDÉK
Északnyugati-Felvidék (Kis-Kárpátok, Kis-Fátra, Nagy-Fátra, Alacsony-Tátra, Magas-Tátra (Sáros, Túróc, Liptó), Selmeci-érchegység, Gömöri-Szepesi-érchegység (Palócföld, Mátyusföld), Északi-középhegység (Mátra, Bükk, Cserhát, Eperjes—Tokajihegység,Matyóföld ).
Kárpátalja vagy Északkeleti-Felvidék (Zemplén, Ung, Bereg, Ugocsa).
4. ERDÉLY
(Körös-vidék, Erdélyi-medence, Mezõség, Székelyföld, Királyföld, Küküllõ mente, Hunyad, Erdélyi-szigethegység, Keleti-Kárpátok, Déli-Kárpátok). Partium (Szatmár, Máramaros, Szilágyság, Bihar, Arad).
5. DÉLVIDÉK (VAJDASÁG): Bácska, Bánság, Drávamente, Drávaszög, Mura-vidék, Muraköz, Szerémség
Ezekben a tájegységekben formálódott a nemzeten belül az a sokszínûség, amely a magyar kultúrát — az életvitelt, a hagyományokat, a népszokásokat, népzenét, a népviseletet, a mentalitást (viselkedést) — oly változatossá, gazdaggá teszi.
E tájanként kialakult néprajzi csoportoknak olyan közösségi tudatuk van, amelyet évszázados sorsközösségük formált. Például: aszékelyek, a jászok, a kunok vagy a csángók a közös eredet hite, a viselet, az összetartó hagyományok, a vallási és életviteli különbözõség révén kitûnnek, elütnek környezetükbõl. A palócokat, a hajdúságiakat, a szegedieket fõként a nyelvjárásuk különbözteti meg. A kalotaszegiek, a Zobor mentiek, a matyók díszes, gazdag, színes viseletükkel; a sárköziek, ormánságiak, beregiek különleges hímzésükkel; a szatmáriak, a mezõségiek vagy a rábaköziek táncaikkal; a torockóiak, sárrétiek, mátyusföldiek vagy a gyimesiek dalaikkal hívták fel magukra a figyelmet.
Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László, Kallós Zoltán, Martin György és még sok kiváló zenetudósunk, népdalgyûjtõnk munkássága s az új nemzedékek tevékeny érdeklõdése nyomán a magyar népzene-, népdal- és néptánckincs összegyûjtése egyre szélesebb körben hódít. A hagyományõrzés, a hagyományõrzõ népmûvészek, népmûvészeti együttesek emlékeztetnek mindnyájunkat a régi magyar közmondásra: „Ki a múltját nem ismeri, az a jövõt nem érdemli!”
1. MAGYAR ALFÖLD
Duna—Tisza köze, Tiszántúl (Bácska, Kiskunság, Jászság, Nagykunság, Hajdúság, Érmellék, Nyírség, Bodrogköz), Bánság (Temesköz, Bégaköz).
2. DUNÁNTÚL
Alpokalja—Õrség, Dunántúli-dombság (Göcsej), Mecsek és környéke (Zselic), Mezõföld, Balaton-felvidék, Dunántúli-középhegység), Kisalföld (Csallóköz, Szigetköz, Rábaköz, Hanság).
3. FELVIDÉK
Északnyugati-Felvidék (Kis-Kárpátok, Kis-Fátra, Nagy-Fátra, Alacsony-Tátra, Magas-Tátra (Sáros, Túróc, Liptó), Selmeci-érchegység, Gömöri-Szepesi-érchegység (Palócföld, Mátyusföld), Északi-középhegység (Mátra, Bükk, Cserhát, Eperjes—Tokajihegység,Matyóföld ).
Kárpátalja vagy Északkeleti-Felvidék (Zemplén, Ung, Bereg, Ugocsa).
4. ERDÉLY
(Körös-vidék, Erdélyi-medence, Mezõség, Székelyföld, Királyföld, Küküllõ mente, Hunyad, Erdélyi-szigethegység, Keleti-Kárpátok, Déli-Kárpátok). Partium (Szatmár, Máramaros, Szilágyság, Bihar, Arad).
5. DÉLVIDÉK (VAJDASÁG): Bácska, Bánság, Drávamente, Drávaszög, Mura-vidék, Muraköz, Szerémség
Ezekben a tájegységekben formálódott a nemzeten belül az a sokszínûség, amely a magyar kultúrát — az életvitelt, a hagyományokat, a népszokásokat, népzenét, a népviseletet, a mentalitást (viselkedést) — oly változatossá, gazdaggá teszi.
E tájanként kialakult néprajzi csoportoknak olyan közösségi tudatuk van, amelyet évszázados sorsközösségük formált. Például: aszékelyek, a jászok, a kunok vagy a csángók a közös eredet hite, a viselet, az összetartó hagyományok, a vallási és életviteli különbözõség révén kitûnnek, elütnek környezetükbõl. A palócokat, a hajdúságiakat, a szegedieket fõként a nyelvjárásuk különbözteti meg. A kalotaszegiek, a Zobor mentiek, a matyók díszes, gazdag, színes viseletükkel; a sárköziek, ormánságiak, beregiek különleges hímzésükkel; a szatmáriak, a mezõségiek vagy a rábaköziek táncaikkal; a torockóiak, sárrétiek, mátyusföldiek vagy a gyimesiek dalaikkal hívták fel magukra a figyelmet.
Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László, Kallós Zoltán, Martin György és még sok kiváló zenetudósunk, népdalgyûjtõnk munkássága s az új nemzedékek tevékeny érdeklõdése nyomán a magyar népzene-, népdal- és néptánckincs összegyûjtése egyre szélesebb körben hódít. A hagyományõrzés, a hagyományõrzõ népmûvészek, népmûvészeti együttesek emlékeztetnek mindnyájunkat a régi magyar közmondásra: „Ki a múltját nem ismeri, az a jövõt nem érdemli!”
Forrás:
***
Jó az összefoglaló irás! Manapság ritkán kerül szóba, pedig szükség lenne rá! ÜDVÖZLETTEL! István
VálaszTörlésIgen, valóban. Próbálok összeszedni még hasonló értékeket. :)
Törlés