Régen sokkal kevesebbet tanultunk - mégis a fontos dolgokat biztosabban tudtunk...
Persze akkoriban is szörnyülködtek, főleg a nagyszülők: "Szegény gyereknek mennyi mindent kell már elsőben a táskában vinni.
És mennyi mindent tanulnak ezek a kicsik... Tán tanácselnököt akarnak belőle nevelni...?"
Hát igen, ők még a palatáblához voltak szokva, egy hatvanas évekbeli táska tartalma pedig több kiló volt, tagadhatatlan.
Régen
nem volt olyan, hogy egy gyerek már előre írt-olvasott, ami ma igencsak
gyakran előfordul. Nem azért, mert nem tudták volna megtanulni,
felszedni a kicsik.
A szülők voltak úgy vele, hogy nem jó dolog előre okítani, mert akkor az iskolában unatkozni fog. És bizony van benne valami.
Egy átlag elsősnek 3-4 órája volt. Ha tagozatra járt, mert bizony azért az is volt, akkor minimum 1 órával több.
Általában kisfelmenő rendszerben tanultak, ami azt jelentette, hogy az első két évben ugyanaz a tanító tanította őket.
Ma van olyan iskola, ahol már az elsősöket is szaktanár tanítja..., és idegen nyelvvel kezdenek.
Annak
idején azt ajánlották, hogy idegen nyelvet csak akkor tanuljon a
gyerek, ha a magyarral, anyanyelvével már tökéletesen tisztában van.
Néhány tantárgy volt: Számtan, Olvasás, Írás, Gyakorlati, Testnevelés, Rajz, Ének. Ha minden igaz, ennyi.
Számtanból elsőben csak az alapműveleteket tanultuk. Összeadás, kivonás, és azt is csak alapfokon.
Volt nyitott mondat, csak úgy hívták, hogy kacsacsőr.
Megoldottunk
egyszerű szöveges feladatokat. Az volt a lényeg, hogy év végére értsük
az összeadás, kivonás rejtelmeit. És ez általában ment is.
Olvasásból hónapokon keresztül a betűket vettük, fokozatosan vele együtt persze olvastunk is.
Szótagolva. Hangosan. Együtt.
És láss csodát januárra a gyerekek nagy része szótagolva ugyan, de olvasott.
Írásból
az első egy-két hónap még nem füzetbe ment. Újságpapírra, levegőbe,
írólapra... Először ceruzával, majd mikor már tűrhetően ment, akkor
tollal.
Mártogatóssal.
Mártogatóssal.
Hordtuk a tintát, sokszor le is csöppent, kellett az itatós, ami persze nem oldott meg semmit.
Hatalmas könnyebbség volt, mikor második év második félévében már engedték a töltőtollat is.
Ekkor még a tanítók nem örültek a golyóstollnak, azt mondták: Nem lehet vele szépen írni.
Akkoriban, ha kék kézzel mentél haza egyáltalán nem számított különlegességnek.
A
tollszárban a hegyet szinte naponta kellett cserélni, mert ahogy
nyomtad kétfele indult a hegye, és kaparta a papírt rendesen....
Azt is meg kellett tanulni, hogy lazán tartsd a tollat, épp, hogy hozzáérjen a papírhoz.
Aki
ilyen tollszárral tanulta az írást, egy életre beléje rögződött, hogy
az íróeszközt nem nyomjuk a papírra, lazán tartva kanyarítjuk a betűket.
Egy
biztos. Egyszerűbb volt az életünk - még ha problémásabbak is voltak az
eszközök - hagytak bennünket gyereknek lenni, játszani - és közben
tanultunk is.
Aztán az alapokat úgy megtanították, hogy arra később valóban építeni lehetett.
Felsőre az alapműveleteket már kívülről fújtuk, olvasni az osztály nagy része tudott, tartalmat pillanat alatt összehoztuk.
Magyarul: szövegértésünk jó volt...
Forrás:
&
A mai gyerekeknek mindenük van, telefonjuk, laptopjuk, csak gyerekkoruk nincs!
Nézem a gyermekeinket és nem értem, mi történik a világgal.
Meg van
mindenük, sokkal több, mint amiről mi gyerekkorunkban álmodhattunk
volna, egy valamijük még sincs: gyermekkoruk.
Mikor az apjuk azt mondja, menjetek ki játszani, rögtön jön a válasz:
tél van, kint hideg van. Nyáron? Meleg van, minden barátunk otthon van,
a telefonon, laptopon játszanak.
– Vakáció! Irány a vidéki nagyihoz.
– De ott nincs internet és térerő is csak alig, hangzik el a válasz.
– Nem baj, akkor legalább megtanuljátok, milyen az igazi gyerekkor.
– Mit csináljunk mi ott?
– Az a ti dolgotok, azt tudom, mi mit csináltunk gyerekkorunkban!
Reggelente felkeltünk és finom puha kalácsot reggeliztünk, amit a mama
sütött, mellé forró kakaót ittunk, ami abból a tejből készült, amit a
nagyiék tehene adott. Kimentünk és játszottunk az udvaron, az utcán, a
többi gyerekkel. Kikkel? Mindenkivel, aki a környéken volt. Nem volt
fontos, hogy régóta ismerjük egymást. Nekünk elég volt egy labda, hogy
jól szórakozzunk.
Alig vártuk, hogy reggeli után kimenjünk játszani, estig jóformán
haza se mentünk. Mit csináltunk? Labdáztunk, bújócskáztunk,
fogócskáztunk, virágokat gyűjtöttünk, figyeltük a madarakat, kergettük a
kisnyulakat. Mikor megéheztünk, beszaladtunk egy szelet zsíros
kenyérért, amit piszkos kézzel, örömmel elfogyasztottunk. Igen
gyermekeim, zsíros kenyérért, nem válogattunk, mint mostanában. Nem volt
akkor még hamburger, hot dog, meg hasonlók.
Nem írtunk üzenetet a szomszéd gyereknek, ha játszani akartunk vele,
felálltunk a kerítésre és bekiabáltunk neki. Az se volt fontos, milyen
ruha van rajtunk, estére úgyis mind piszkosak voltunk.
Nem villogtunk az új telefonunkkal, az sem tudtuk, hogy egyszer majd
lesz mobil. Ha kaptunk egy új labdát, autót, vagy babát, örültünk neki
és már vittük is ki, hogy a többi gyerekkel játszunk vele.
Amikor eljött a vacsora ideje, megettük a tejbedarát, vagy éppen ami az asztalra került. Nem mondtuk mindenre, hogy nem kérem.
A gyümölcsfák tele voltak minden finomsággal, onnan szedtük az almát,
meggyet, körtét, barackot, mikor mi volt éppen. Az volt a mi
desszertünk. Kergettük a tyúkokat és jót nevettünk rajta, ha a dühös
kakas utánunk eredt.
Az gyerekkor volt, nekünk van mire emlékeznünk.
Mikor gyerekeitek
lesznek, ti mit meséltek majd nekik?
Milyen jót játszottatok a
többiekkel, a laptopon?
Forrás:
***
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése