2015 –től kezdve, mióta masszívan érik egymást a nagy világválságok, egyre markánsabb szerep jut az úgynevezett „szakértőknek”. Éjt nappallá téve szakértenek, elemeznek, képernyőn vannak, és mindig készen állnak rá, hogy itt – ott fellebbentsenek egy-egy szeletet a valóság igen bonyolult misztériumából, helyre téve a világ ügyes – bajos dolgait számunkra, földi halandók számára. Mindezt sokszor önzetlenül, mindenféle ellenszolgáltatás nélkül, pusztán azért, hogy a kisember, a tévénéző, a felhasználó ne maradjon magára furábbnál furább gondolataival, hiedelmeivel, ne adj isten összeesküvés – elméleteivel; ne a barátaival vagy a családjával bocsátkozzon meddő kontárkodásba a világ történéseit illetően, hanem bízza azt a szakavatottakra. Még mielőtt megtörténne a baj, a szakértő ott terem és kézen ragad minket, hogy azonnal a helyes útra vezessen.
Ez a diadalmenet a covid abszurdításaival és irracionális jelenségeivel nemhogy alábbhagyott volna, hanem még fel is erősödött, miután Putyin a „különleges katonai hadművelettel” kiütötte a covidot, a biztonságpolitikai szakértők pedig a virológuscelebeket, akik nem igazán adtak rá (erre se) magyarázatot, hogy a KGB cárnak mégis milyen úton-módon sikerült ez. De az is kétséges, hogy a természet titkait fürkésző tudósembereink erre kíváncsiak voltak –e egyáltalán, vagy csak visszavonultak a sötét laboratóriumaikba, szürke hétköznapjaikba. Mindenestre elég sokan lepattantak a süllyedő „covidhajóról” és kiszálltak a bizniszből, még olyan nagyágyúk is, mint Fauci, az amerikai járványkezelés teljhatalmú ura, a mindenkori kormány sok évtizedes tanácsadója. Nálunk Magyarországon 10 évre titkosították azt, hogy mi alapján hozta meg a döntéseit a járványkezelésért felelős Operatív Törzs.
Tömeghatás ide vagy oda, még a gyengébb szellemi képességű embereknek is feltűnik és egyre több mindenkinek szúr szemet, hogy az úgynevezett szakértők sokszor össze-vissza beszélnek, még a laikusok számára is égbekiáltó szamárságokat írnak, mondanak, nyilatkoznak, de az is megesik, hogy egyenesen megátalkodott agresszív hülyeségekkel állnak elő egy-egy adott jelenséggel vagy folyamattal kapcsolatban. Szakmai véleményük – legyen az háború, járvány stb – finoman szólva sincsen korrelációban az eseményekkel és azok jövőbeni kimenetelével. Természetesen az adott szaktudománynak megvannak a maga szabályai, megbízható módszerei és törvényszerűségei, amiből le lehet vonni a legvalószínűbb következtetéseket. Éppen csak annyi a bökkenő, hogy felkent szakértőink nem a valóságot, nem megbízható információkat elemeznek, hanem egy fiktív valóságot: a médiát. A tömegmédia egy globálisan összehangolt Hollywood, egy gigantikus valóságshow, amit az avatottak gondosan megszerkesztenek a számunkra.
A ma embere számára a valóságot már nem a primer tapasztalata jelenti, hanem a média. A kollektív valóságunk nem a házban, az udvaron, az utcán, a téren, a piacon, a munkahelyen jön létre, hanem a tömegmédia hozza létre számunkra. Többszörös áttétellel jutunk ismeretlen eredetű, részünkről teljességgel ellenőrizhetetlen információkhoz. Ezért van az, hogy a járvány természetét nem lehet tudományosan elemezni, a háború kimenetelét nem lehet megjósolni, a következő hadmozdulatot nem lehet kitalálni, mert ezek egy fiktív valóságban vannak lejátszva a saját törvényeik – vagy mondhatjuk inkább forgatókönyvük szerint. A valóságos valóság alapjuk paradox módon csak annyi, hogy alátámasszák a fiktív történetet, amit elakarnak nekünk „mondani”. Amit kollektívan 8 milliárdan nézünk az egy folytatásos teleregény, ami adott esetben arcul is csap minket. Nem egyszerű médiamanipulációról van szó. Nem arról van szó, hogy valamit megmutatnak, valamit nem, hogy valamit elfednek, valamit felnagyítanak, hanem arról, hogy egy kollektív valóságot hoznak számunkra létre, olyan emberek és szervezetek, akikről és amikről fogalmunk sincsen.
Nemcsak az átlagember él ebben a kollektív valóságban, hanem a szakértők, politikusok, cégvezetők, tudósok, celebek, médiamunkások stb. Mindenki. És aki nem igazodik ehhez a kollektív álvalósághoz, azt őrültnek nyilvánítják. A szakértők nem tudnak azzal elbukni, hogy nem helytálló az elemzésük. Ők csak azzal tudnának elbukni, ha kibeszélnének a kollektív álvalóságból. Ők ugyanúgy, mint a politikusok, a kollektív álvalóság szorgos kis építőmunkásai.
Honnan tudná az epidemiológus, hogy hány járványhullám lesz még, ha ő nem látja a forgatókönyvet? Ő nem az orvosi tudományos tényeket elemzi ki, mielőtt bemegy és nyilatkozik a televízióba, hanem átolvassa a sajtót, hogy mit kell mondania, mit várnak tőle, mit erősítsen meg. A szakértőket egyáltalán nem szükséges figyelmeztetni, lefizetni, megfenyegetni, ők maguktól is tudják, hogy az uralkodó narratívához kell igazítaniuk a szakvéleményüket, ha szalonképesek akarnak maradni. Mi pedig bármit is állítsunk magunkról: a tekintélyek rabjai vagyunk, leginkább az áltekintélyeké. A fehérköpeny, a katedra, a sok csillagos vállap, a rangok és címek mind a tekintély szimbólumai, amik előtt öntudatlanuk hódolunk. Annyira rábízzuk magunkat a véleményükre, hogy képesek vagyunk a józan ésszel, az elemi logikával, a saját érdekeinkkel homlokegyenest ellenkező meggyőződésre „jutni”.
A média (ál)tekintélye pedig a szakértőkét is felülmúlja. Nemegyszer láttuk, hogy a járvány alatt mikor az adott műsorba invitált szakember nem azt mondta, amit elvárt a narratíva, rögtön kiigazították a műsorvezetők(!), az általuk hívott vendég szakvéleményét, amit részükről még gúnyos megjegyzések is követhettek. A másik fontos szempont, hogy bár mindegyik médiumnak megvannak a házi „kedvencei”, akik sokszor ellentmondanak a „konkurens” csatorna megmondóinak, azért a narratíva fő irányát egyik sem kérdőjelezi meg.
Itt kell megemlíteni, hogy valóban vannak olyan szakemberek, akik nagyon értik a dolgukat, de azok leginkább agytrösztöknek dolgoznak, és stratégiai terveket készítenek a nagy „valóságshow” következő epizódjához. És ne feledkezzünk meg azokról a szaktekintélyekről, – még ha nagyon kevesen is vannak – akik valóban elkötelezettjei az igazságkeresésnek és gyakran az életükkel, a karrierjükkel, az egzisztenciájukkal fizetnek ezért.
Vajon a politikusok tényleg komoly és megbízható adatokat elemeznek hosszasan mielőtt nyilatkoznak vagy döntenek valamiről? Nem. A politikusok újságot olvasnak, tévét néznek és interneteznek. Onnan tudják, hogy éppen mivel kell foglalkozni, a „szakmai” döntéseket pedig készen eléjük rakják. A politikusok még inkább a tömegillúzió termékei, és nemcsak most, hanem visszamenőleg is. Mert a média mondja meg számunkra, hogy miről mit gondoljunk, kiről mit higgyünk, hogyan értékeljünk múltbéli eseményeket. A média által visszamenőleg is lehet teremteni nagy történelmi személyiségeket, nagy csatákat, sorsfordító pillanatokat, akik/amik nem is léteztek.
Ha a tömegmédia kellő intenzitással és elég hosszan értelmezné át Hitler vagy Sztálin történelmi szerepét hamarosan pozitívan tekintene rájuk a többség, majd kifejezetten rajonganának értük. Cikkek tanulmányok, dokumentumfilmek sokasága jelenne meg Sztálin emberbarátságáról, népe iránt érzett aggódó szeretetéről, nemes cselekedeteiről és az emberek többsége minden további nélkül elhinné, mint ahogy elhiszi, hogy Ukrajna Dávid, aki szembeszáll Góliáttal és halált megvető bátorsággal egy nemzetként küzd a megszálló orosz hordákkal szemben; elhiszi, hogy nem egy harmadosztályú CIA pórázon rángatott ripacs vezeti az országot, hanem egy államférfi. Egy szervkereskedő latorállamból, a gyermekkereskedelem fellegvárából, a kisebbségeket elnyomó és oligarchák játszótereként szolgáló Ukrajnából a média létrehozta a legkeletibb nyugati demokratikus Paradicsomot. A másik oldalról pedig megvannak győződve arról, hogy a tradicionális Orosz Birodalom élet – halál harcot vív a sátáni Nyugattal szemben, ami a tények tükrében szintén egy nonszensz.
Ugyanígy lehetett elhitetni azt, hogy éjfél után fertőz csak igazán a vírus, hogy rongymaszk nélkül meghalunk, vagy adott esetben azt, hogy Afrikában mindenkinek egyszerre jut eszébe, hogy el kellene indulni Európába.
Igaza lett Brzezinskinek. Eljött az az idő, hogy a média gondolkodik az emberek helyett. A média mondja meg, hogy min kell felháborodni, mit kell elfogadni, hogyan kell viselkedni, hogyan kell érezni, mi az erkölcsös és mi nem az.
A tömegek képesek a legalávalóbb eszméket, nézetek, ideológiákat a magukévá tenni, mert annyira nincsen benső integritásuk.
A modern kor abszolút megkérdőjelezhetetlen tekintélye a média. Nem a negyedik hatalmi ág, hanem az első és az egyetlen. Törvénykezik, büntet és végrehajt. Felemel vagy eltaszít, kisemmiz és felfal, bárkit, bárhol, bármikor. Élet és halál ura.
A média a tematizáló és az értelmező hatalom; akinél pedig ott ez a hatalom, azé a valóság.
Amit tehetünk - és ezt mindenképp meg kell tennünk: visszaszerezni saját benső világunk, gondolataink felett az uralmat.
Minden dolgot vizsgáljunk meg sok szempontból és mindig tegyük fel a kérdést az adott jelenséggel, eseménnyel, folyamattal kapcsolatban, hogy ez kinek lehet az érdeke? Olvassunk, vitatkozzunk, vizsgáljunk meg nézeteket és szervezkedjünk. Felejtsük el a kényelmet és az instant válaszokat. Rágjuk meg a dolgokat, keressünk és kutassunk. Tanulmányozzunk hiteles doktrínákat, hozzunk létre közösségeket, ápoljunk kapcsolatot húsvér emberekkel és legyünk minél többet a valóságos valóságban.
Foglalkozzunk minél többet az Élettel.
2023
Forrás:
Mors Triumphalis
https://www.facebook.com/photo/?fbid=268508225826602&set=a.161303646547061
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése