Minden korszak embere meg van győződve arról, hogy elérte a civilizáció csúcsát. A középkorban az emberek úgy hitték, hogy Isten minden tudást megadott már nekik, a tizenkilencedik században a gőzgép volt az isteni ajándék, a huszadikban pedig a televízió és az atomenergia. Ma? Ma a mesterséges intelligenciát imádjuk, mint az új prófétát. És persze közben azt gondoljuk: mi vagyunk az eddigi legokosabbak.
Ez a gőg mindig ugyanaz. Az emberiség kollektív önimádata, amelyet minden korszak újra feltalál magának. A mostani generáció az okostelefon kijelzőjén keresztül nézi a világot, és azt hiszi, ettől lát messzebb. Pedig valójában csak egyre szűkebb a látómezeje. A tudásunk nő, az értelem zsugorodik. A hozzáférés mindenhez adott, de a megértés szinte semmihez sincs.
A huszonegyedik század embere gúnyosan mosolyog elődein: „Nézd csak, milyen buták voltak, még a Földet is laposnak hitték!” – mondja, miközben ő maga azt hiszi, hogy a valóság a saját hírfolyama. Az információt isteníti, de az igazságtól irtózik. Azt hiszi, hogy szabad, miközben az algoritmusok írják a gondolatait.
És közben megveti az utána jövőket is. „Ezek a fiatalok már semmit nem tudnak” – mondja az, aki maga is már régóta csak a képernyő tükrében létezik. Minden nemzedék kineveti az előtte járót, és sajnálja az utána következőt. Így épül a modern ember tragikomédiája: mindenki a legokosabb, miközben senki sem tanul semmiből.
Ha pedig őszintén ránézünk magunkra, azt látjuk: mi már nem a jövőt építjük, hanem a múlt illúzióját vetítjük újra és újra. Csakhogy most már nem a falra vetítjük, hanem a kijelzőre.
Úgy tűnik, a huszonegyedik század emberének van egy különös szokása: háttal ül a moziban. A film megy, a világ halad, az idő forog, mi pedig okosan bólogatunk, miközben észre sem vesszük, hogy a vászon nem előttünk van, hanem mögöttünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése