A magyar ősörténet alapjai III.

3. A pártusok és a történelmi magyarság kialakulása

Léteznek a nyugati történetírásban oly népek (sumérok, szkíták, pártusok, hunok stb.), akik bár az emberi civilizáció kibontakozásában alapvető, meghatározó és tagadhatatlan érdemekkel rendelkeznek, mégis áldozatául esnek egy olyan felettébb megkérdőjelezendő törekvésnek, mely e nem indoeurópai nemzeteket a dicsőség megkaparintása érdekében minden áron indoeurópaizálni igyekszik, vagy egyszerűen kijelentik róluk, hogy eredetük homályba vész és nyelvük ismeretlen.

A pártusok eklatáns példái ennek a csalafinta jelenségnek. Az antik szerzők (Strabon, Justinus, Xenophon, Ptolomaeus stb.) arcátlan ignorálásával azt hirdetik róluk, hogy egyike a hellenizált népeknek vagy azt írják velük összefüggésben, hogy a pártus nemzet egy „a perzsa népek” (?!) közül.

J. Pijoan10, a kiváló művészettörténész nem tartozik ezek közé. Ő a következőképpen mutatja be a pártusokat: „Dáriusz és Sándor utódainak igen sok fáradságába és erőlködésébe került Ázsiában az aquemenida királyok hatalmát fenntartani. ... Az utolsó aquemenida királyok már képtelenek voltak az uralkodásra. Az Antiocos és Szeleukida uralkodók valamivel jobbaknak mutatkoztak, de ahelyett, hogy igyekeztek volna „ázsiaiakká” válni Susa és Babylon székhelyekkel – mint Sándor utódai – Antiochiában laktak és semmi más ambíciójuk nem volt, mint hogy Szíria uralkodói legyenek.

Az első elkülönülésre való törekvés Bactriában mutatkozott. A két hatalom között – Szíria és Bactria közé – mint egy ék csúszott be a pártus hatalom a Káspi-tenger keleti oldalán fekvő hegyekből.

A Pártus Birodalom határául Augusztusz római császár ismerte el véglegesen az Euphráteszt, és ugyanő ajánlotta utódainak, hogy ezt a vonalat ne lépjék át. ... Költők, mint Horacius, amikor valami iszonyú nagy veszélyt akartak bemutatni, a pártusokat említik. De mindenkor elismerték a pártusok lovagiasságát. ... Minden kétséget kizáróan mondhatjuk, hogy a pártusok keleti lovagok voltak. A sivatag lovagjai. ... Turáni nép voltak. ... A pártus lovasok félelmetes nyilazók voltak. Vágtató lovakon körbevágtattak a római légiók körül és vágtatva nyilaztak.” (Csontmerevítős visszacsapó reflexíjaikkal egyébként könnyűszerrel átütötték a rómaiak páncélzatát. LP) „Pártus alapítású helység Hatra, az erődített város. A legújabb ásatások azonban napvilágra hozták Kish, Asszúr, Uruk és Babylon pártus építkezéseit és palotáit, és a dél-mezopotámiai ásatásokban a pártus építmények megkapták a megérdemelt figyelmet.

A pártus művészet termékei egy egészen új stílust mutatnak. A kish-i frízek különleges egyéniségről és fiatal lelkiségről árulkodnak. A gránátalmák, a szőlőfürt- és napraforgóábrázolások művésziek és díszítő komolyságuk csodálatraméltó.

Asszúr pártus palotájának homlokzatán a hosszú oszlopok egyáltalán nem igyekeznek görögösnek látszani. ... A pártusok öntudatlanul egy teljesen egyéni szépségnek adtak kifejezést, és művészetük megnyilatkozásai hatalmas elképzelések. Domborműveik teljesen laposak, ... és előhírnökei a nagy bizánci díszítőművészetnek.”

E szövegből is kiderül, hogy a pártus nép a turáni népek nagy fájának egy hajtása volt. Semmiképpen sem lehet őket ravasz csúsztatással az ún. perzsa népek egyikének tekinteni, mégha a perzsák sokáig pártus fennhatóság alatt éltek is.

Nem árt, ha tudjuk, hogy a pártusok alapító és vezető dinasztiája, az I. Nagy Arszák (Ország, azaz birodalom) alapította Arszakida Dinasztia, mely majdnem 500 éven át biztosította a birodalom élén a koronás főket, nem csak a pártusoknak, hanem az örményeknek, nyugati hunoknak is szakrális uralkodókat adott országaik élére. Ezenkívül a Kelet-Római Birodalom császárai között is szép számmal akadtak olyanok, akik az Arszakida-ház leszármazottai voltak. A legjelentősebbek közülük: VI. Leó, VII. Bíborbanszületett (Porphyrogenitos) Konstantin, a történészcsászár, II. Romanus, II. Basilius, VIII. Konstantin. Így már érthető, hogy a pártus művészet ilyen hatalmas mecénások támogatásával könnyűszerrel talált messzeható visszhangra a bizánci egyház kebelén, és továbbfejlődhetett.

E szöveg szerint is tehát a pártusok nemzetsége – és ezt nem győzzük hangsúlyozni – a turáni szkíta népek hatalmas fájának törzséből nőtt vastag ág, akárcsak a sumérok, hunok, avarok s végül mi, magyarok.

Akár korai rokonaik, a vízözön utáni sumérok, a pártusok is északról, szkíta területről vándoroltak be a Folyamközbe.

Saját, eredeti építészeti és művészeti stílussal rendelkező nép voltak, aki magas hőfokú érzékenységgel rendelkezvén újat és eredetit volt képes létrehozni, anélkül azonban, hogy magukkal hozott életstílusát elveszítette volna.

Az ősszkíta népeket ugyancsak összekötő jellegzetesség, hogy a pártusok is saját írásbeliséggel rendelkeztek. Elsősorban kicserzett állatbőrre írtak, de ismerték a pergament is. Sajnos csak nagyon kevés ilyen írásemlék maradt fenn. Az indoeurópai-árja-szemita utókor alapos munkát végzett a turáni kultúra írásos emlékeinek pusztításában mind Mezopotámiában, mind a hunok birodalmaiban, mind hazánkban. Gondoljunk csak Szent István király idevágó rendeletére, melyet a római egyház nyomására foganatosított, miszerint a szkíta (szittya) írással följegyzett írott emlékeinket meg kell semmisíteni. Remélhetőleg résen voltak táltos papjaink, és a legfontosabbakat olyan búvóhelyekre vitték, ahol átvészelhették történelmünk vérzivatarait. A sumér agyagtáblácskáknak, és így velük együtt végső soron nekünk is, nagyobb szerencséjük volt. A puskaporszáraz sivatagi homok konzerválta őket, ezeket a magas hőmérsékletet jól viselő, magas hőfokon kiégetett agyagtáblácskákat. Ha eredeti rovásírásos emlékeink a megfelelő időben felbukkannak majd, a kultúrsokk legalább akkora lesz, mint amekkora a sumér Proto-Biblia megtalálása és megfejtése idején a zsidókeresztény világ számára volt, bár a tények elhallgatásának taktikáját ez esetben is nagy sikerrel alkalmazzák. Igyekeznek a zsidó iratok nem eredeti, hanem más kultúrákból történt eltulajdonított voltát nem tudomásul venni. Hogy ez csak ideig-óráig működő, túlhaladott és értelmetlen struccpolitika, igyekszem ezzel az írással is nyilvánvalóvá tenni.

A pártus uralom alatt több sumér városállam új virágzásnak indul. Az új urak nagyszabású építkezésekbe fognak a régi sumér területen is, és az ősi vallási kultusz újraéled.

Föltűnő, hogy a korabeli szemtanúk által följegyzett, pártusokról szóló beszámolók majdnem szó szerint megegyeznek a magyarokkal kapcsolatos, későbbi tudósításokkal.

Ezek közé tartozik a kortárs Justinusnak azon megállapítása, hogy a pártusok szinte sohasem szálltak le a lóról. Legfontosabb megbeszéléseiket, tanácskozásaikat nyeregben ülve tartották. Szinte szóról-szóra ugyanezt a magyarokról is följegyezték néhány évszázaddal később.

A pártusok, akárcsak honvisszaszerző eleink, rettegett nyilasok voltak, mint az íjfeszítő népek (szkíták, egyesek szerint ez a sagitta = íj szóból ered; sgitta – szgita – szkíta) általában. Hadi taktikájuk a harcmezőn azonos a későbbi magyarságéval. A X. században Nyugat-Európában fölvették a mise könyörgései közé a következő esdeklést: „De sagittis Hungarorum libera nos, Domine!”, ami magyarul annyit tesz, mint: „A magyarok nyilaitól szabadíts meg minket, Uram!” Nem véletlenül áll nemzetünk a Nyilas (Sagittarius) állatövi csillagkép védelme és hatása alatt, mely galaxisunk, a Tejútrendszer középpontjában foglal helyet. Az ógörög képzetek a hátrafelé nyilazó kentaur képében jelenítették meg e csillagképet.

A vérszerződés szokása is mindkét nép, a pártusok és a magyarok körében szélesen elterjedt szokás volt. Ha két vagy több szerződő fél egy rendkívül fontos ügyben a megállapodásban foglaltak kölcsönös betartására kötelező módon meg akart állapodni egymással vagy egymásnak hűséget kívánt esküdni, akár egyes személyekről, akár tözsekről, népekről volt is szó, a vérszerződéssel éltek. A vérszerződés úgy történt, hogy a szerződő felek egyik alkarjukon késsel fölvágtak egy eret, és a belőle kicsorgó vérből egy keveset egy borral teli szent kehelybe vagy ivókürtbe folyattak. Mialatt ez történt, fölolvasták a szerződés szövegét. Ezt követően a vérrel elegyített borból ittak egy keveset a szerződő felek mintegy vérrel pecsételve meg a szövetséget. Ez az aktus által nem csak kötelezve lettek résztvevő felek a szerződés tartalmának kötelező betartására, hanem testvérekké és barátokká is lettek, akár Jézus és az apostolok az Utolsó Vacsorán. Ez olyannyira ősi szokás volt a szkíta népek körében, hogy már Hérodotosz is részletesen megemlékezik a szkítáról szóló művében ekképen: „Egy nagy agyagedényt borral töltenek meg, majd kissé megszúrják magukat késsel vagy árral, vérüket a borba csepegtetik, majd egy kardot, néhány nyílvesszőt és egy harci bárdot (fokost?) mártanak a keverékbe, miközben imákat mondanak. Végül a két szerződő fél iszik egyet az edényből, ugyanezt teszik az őket követők vezetői is.”







Mindkét nép 7 vezető népcsoportból állott, akár a médek.

Mindkét nép zseniális szervezőkészséggel volt megáldva, különös tekintettel a hosszú ideig ( közel egy fél évezredig egy azonos dinasztia vezetése alatt) fennálló, központilag irányított, szakrális birodalmaik fenn- és megtartásának képességére.

Ehhez a témához kapcsolódik, amit Prof. Badiny Jós Ferenc, a buenos aires-i jezsuita egyetem sumerológiai tanszékének alapítója és hosszú ideig tanszévezetője, Pater Deimel római tanítványa írt: „A legérdekesebb történelmi tény pedig az, hogy itt, ahol ezerévek óta állandó forradalmak, háborúk és mészárlások dúltak, a pártus 500 év idejében ezen a területen nincs belső viszály, nincs belháború és nincs forradalom, hanem ennek a területnek népe együttesen visel háborút Róma ellen.” (Badiny J. F.: Káldeától Ister-Gamig I. kötet, 142. o.)

Hogy véletlenen múlott-e avagy egy általunk jelenleg még ismeretlen történelmi törvényszerűségről van-e szó, nem tudom megítélni. Egy azonban bizonyos, hogy még egy szembetűnő párhuzam ismerhető föl a két nép között: A pártus dinasztiaalapítás idejétől számítva majdnem kereken egy fél évezred (Kr. e. 256 - Kr. u. 226.) telik el úgy, hogy ez az időszak az ezredforduló által megközelítőleg – nem matematikai pontossággal – megfeleződik. Ez egy évezreddel később megismétlődik, most már a magyarnak mondott nép esetében: A IX. század második felében Álmos nagykirály alapította dinasztia, mely fiának, Árpádnak nevéről nyerte a későbbi történetírásban elnevezését (Árpád-ház), melyet helyesebben Turul- avagy Jézus-háznak kellene neveznünk, 1301-ig tartott, amikor a fiúutód nélkül maradt III. András királlyal, az Árpádok „utolsó aranyágacskájával”, ahogy egyik krónikánk beszámol erről, kihal a Turul-dinasztia férfiága. Ezt az időszakot mind a pártusok, mind népünk történetében egy ezredforduló „felezi” a félévezredes időszak derekán. A beköszöntő új évezred hajnalán mindkét nép esetében egy-egy üdvtörténeti szempontból kimagasló jelentőségű személy jelenik meg a földi téreken: A pártusoknál a vérükből született Üdvözítő, az Emberfia Jézus, akinek születése alkalmából királyi ajándékkal pártus mágusok hódoltak, míg nálunk Szent István, az Apostol-király lép trónra a II. keresztény évezred elején. Hogy a koronázás pontosan mikor történt, egyelőre vita tárgya. A legvalószínűbb 1001. Újév vagy Karácsony napja. Szent István legnagyobb érdeme, miután, hogy a nyugati államokkal való állandó konfrontálódás befejeződjék, népe hagyományos kereszténységét csupán a külsőségekben nyugati mintára átalakította, okos diplomáciai tevékenységével és a központilag irányított, az elrettentésre alapozott katonai politikájával elérte, hogy a magyar kereszténység székhelye ne egy külföldi központba helyeződjék át (Passauba, Salzburgba vagy Regensburgba), hanem a magyar középkor szakrális fővárosában, Ister-Gamban (Esztergomban) maradjon, ahol majdnem a XIII. század közepéig, amikoris IV. Béla király Budára helyezi át székhelyét, Magyarország Apostol-királyai uralkodtak.

Ezt, a világtörténelemben egyedülálló címet csak a Szent Koronával megkoronázott magyar uralkodók viselhették, akiknek e méltóságnak köszönhetően vétójoguk volt pápaválasztáskor. Magyarország koronás királyainak ezenkívül jogukban állt zsinatokat összehívni, püspököket kinevezni és a Róma fölülvizsgálata nélküli szenttéavatásokhoz is joguk volt (invesztitúra-jog). Ez a történelmi tény is jelzi, hogy személyükben élt tovább a mezopotámiai pap-király méltósága, biztosítva ezzel a nimrudi hagyományok továbbélését, folyamatosságát. Hogy az invesztitúra-jog gyakorlásának milyen fontosságot tulajdonítottak akkoriban, jól mutatja az e kérdésben a pápaság és a német császárság között dúló elkeseredett harc (ld. Canossa-járás).

Jézust a tényleges történelmi eseményekhez közel álló, korai zsidó írott források is egyértelműen pártusként azonosítják („pártus mágus”, „Nimrud fia”, stb.). Távol áll tőlem, hogy a két említett személyiséget egy szintre hozzam egymással, de az eszmei-tartalmi-időbeli párhuzamok tagadhatatlanok. A magyar krónikás hagyomány szerint a kusita Nimród (Nimrud), akit az első szótagbani hagzócserével Ménrótnak neveznek (úgy látszik, a Bibliától független, magyar hagyományban ebben a szóalakban élt!), a magyarság ősatyja volt, és királyaink az ő egyenesági leszármazottai, akit a Biblia is nagy tisztelettel a földkerekség első királyaként említ: „Kus nemzette Nimródot. Ő volt az első uralkodó a földön. Nagy vadász volt az Úr előtt. Innen a mondás: Nagy vadász az Úr előtt, mint Nimród.” (Teremtés 10./19.) Igen, nagy vadász volt, akárcsak a Csodaszarvas-mondánk szerint fiai, Hunor és Magor, a hun és a magyar testvérnépek ősatyjai. Nimród a csillagos égbolton is megtalálható

A görög mitológiából az Orion-mondakör névadójáról, Orionról kapta e csillagkép nevét, aki szintén nagy vadász volt, minden bizonnyal Nimród görög megfelelője. E csillagkép, akár egy valódi vadász, a Kis és Nagy Kutya csillagképektől kísérve a Nagy Göncöl (Göncölszekér, Nagy Medve, Ursus Maior) mellett a legismertebb csillagzat az északi égbolton. A csillagos égen Nimrud (Orion) a Bikával (Taurus) küzd, míg kutyái a Nyulat (Lepus) és az Egyszarvút (Monoceros, Unicornis) üldözik. Nimrud alakja azzal, hogy meg kell küzdenie a Bikával, összekapcsolódik az uruki papkirály, Gilgamesh (Galgamács) személyével. A róla szóló eposzban egy rész arról szól, hogy a megsértett Innana-Istár istennő egy égi bikát küld a király megsemmisítésére, akivel végülis sikerül elbánnia. Az Orion neve a sumér-akkád Uru-anna, azaz Mennyei Fény jelentésű csillagzat nevének elgörögösített változata.

Ma már kultúrtörténeti közhelynek számít, hogy a görög mitológia olyan kulcsfigurái, mint pl. Heraklész vagy Dionüszosz, de a kultúrhérosz Prométheusz és az amazonok mondája valamint Pán, az árkádiai pásztoristen is a szkíták ősemlékezetéből átvett mitológiai alakok. Pán fiáról, Krotuszról azt állítja a görög hagyomány, hogy ő találta föl az íjat, tehát személye minden bizonnyal az íjfeszítő népekkel szoros kapcsolatban kellett hogy álljon. Prométheuszt földrajzilag is a szkíta tájak közvetlen közelébe helyezi története: büntetésképpen azért, mert az embereket részesítette a mennyei tűz (értsd: tudás, bölcsesség) adományában, a Kaukázus egy sziklájához láncolták, ahol minden nap egy saskeselyű kiszakított a májából egy darabot, mely halhatatlan lényének köszönhetően mindig újranőtt, ezzel tetézve szenvedéseit. A görögök kentaurja is a partmenti hellén városlakók szemében látszólag a lóról sosem leszálló, szinte azzal egybenőtt szkíta lovas harcos alakját örökítette meg. A zsidó rabbinikus irodalom pedig igen tanulságosan imígyen ír a Nimród-csillagképről: „Az Orion Nimrud égi köteléke a Jehova elleni forradalomban.” Miképpen lehet egy csillagképről egy modern ember szemében ilyen képtelenségnek tűnőt állítani? Erre nagyonis kézenfekvő a magyarázat. Ez a kijelentés a képes beszéd szemléltető erejével ugyanis sok mindent elárul népünk és a zsidóság, illetve a szemita népek közötti viszonyulásról. E témakör nálamnál sokkal avatottabb képviselője, a pécsi Várkonyi Nándor adja meg a fenti kérdésre a választ: „Az égitestek emberfölötti, világépítő képességekkel rendelkeznek, isteni, szellemi tulajdonságok elevenülnek meg bennük, azaz isteni lényegek látható formái, szimbólumai, esetleg lakhelyei. Ezeket nevezte a régi ember a csillagok és bolygók géniuszainak, szellemeinek, kormányzóinak, védelmezőinek, őrzőinek stb. És a hatásokat, amiket a Földre bocsájtanak, kiküldötteknek, közvetítőknek, végrehajtóknak, ... kisebb isteneknek, isten fiainak, angyaloknak és még száz néven nevezett lényeknek. Felismerte, hogy az égitestek nem öncélúan és haszontalanul bolyonganak az űrben, hanem sokféle lényeknek otthonai és kiinduló helyei (sokféle erőnek csomó- és kisugárzó pontjai, mondjuk mi). Más szavakkal: minden égitest egy-egy isten temploma, az egyes istenek pedig az Isten templomai.” (Várkonyi Nándor: Az elveszett paradicsom, 559-560. o.; Széphalom Könyvműhely kiadása, 1994.)

Most, e kis kultúrtörténeti-mitológiai-csillagászati elkalandozás után azonban térjünk vissza voltaképpeni témánkhoz, a pártus-magyar nép történetéhez. Miután a római hatalomnak perzsa segítséggel sikerült a szkítatérítő apostoloknak köszönhetően már az I. században megkeresztelkedett, nem zsidókeresztény pártusokat a III. század húszas éveiben legyőznie, folytatódott a szkíta népek e térségben régóta tartó észak-déli irányú pulzálása, ez esetben északi irányba. Ekkor pusztítják el a perzsák a pártus birodalom jellegzetesen koncentrikus alaprajzú 360 szkíta-keresztény „kerek”-templomát. A pártus-szabír-kaukázusi templomépítés e típusának egyébként igen sok példáját találhatjuk meg hazánkban is (Kallósd, Szent Anna templom, Zala megye; Öskü, Veszprém megye; Székelyudvarhely, Erdély; Székesfehérvár, Fejér megye; Nagytótlak, Szent Miklós templom, egykor Zala megye, ma Szlovénia; Kissikátor, Szent Miklós templom, Borsod-Abaúj-Zemplén megye; Székelyszentlélek, Erdély stb.)


Hogy mentsék a menthetőt, a pártusok visszahúzódtak táltos-máguspapjaikkal együtt a Kaukázus hegyei közé. Badiny a következő látleletet adja az ezt közvetlenül megelőző idők vallási helyzetéről11: „Ekkor már a mágus papság két részre oszlott. Zarathusztrát nem követték a médiai mágusok, akik a babilóni vallási örökséget vitték tovább, és az Ég Királynőjének, Anahitának, valamint szent fiának, a Napistennek, MITRÁ-nak a tiszteletét tették a vallási szemlélet középpontjába.

Amikor a mi Urunk Jézus Krisztus megszületett, az Anahita-Mitrakövető mágusok és a Zend-Aveszta mazdeistái csaknem 500 éve követik saját vallásukat és ebből éppen 263 évet a pártus uralomban töltenek el. Az Anahita-Mitra vallás megtisztul a Szűzanya fiának – Jézusnak – földreszállásával s Jézus keresztrefeszítésének évszázadában már nem áldoznak Mitrának, hanem Jézusnak. Ez a vallás nem kereszténység (a szó mai értelmében LP), hanem az ősvallásnak megtisztulása a Szűzanya fiával, Jézussal, a Napistennel, aki a „napból lett és oda tért vissza”.” (Badiny Jós Ferenc: Káldeától Ister-Gamig; 159-160. o.; II. kiadás; Orient Press Kft. 1995.)

Ez volt az etnikailag több komponensből összetevődő, történelmi magyarság születésének órája. Ami azonban közös volt a későbbi magyarságot alkotó, Álmos nagykirály uralma alatt egyesült, különböző népek között, az az, hogy mindegyikük a turáni szkíta örökséget hordozták génjeikben és kultúrájukban, a föld legősibb népének, a szkítáknak örökségét. Az pedig tudvalévő, hogy mind a szkíta, mind később a hun elnevezés a hasonló kultúrával, fajisággal és hagyományvilággal rendelkező ún. íjfeszítő népek gyűjtőfogalma. Hogy pártus őseink valóban turáni eredetű nép voltak, azt az is hitelesíti, hogy míg a perzsák északi szkíta szomszédaikkal, a masszagétákkal, szakákkal, hunokkal ősidők óta állandóan (általában vesztes) háborúkat vívtak, addig a pártusok sosem indítottak hadjáratot ezen északabbra lakó népek ellen.12 Vajon miért? Mert senki sem szereti saját vérét ontani.

Római írott források (Procopius, Priscus) félreérthetetlenül megállapítják, hogy a hephtaliták már ősidők óta a perzsák szomszédai. „Nec vero vagantur Ephtalitae palanturve caeterorum more Hunnorum, sed fixas jam inde antiquitis in regione benigna sedes retinent.” (Procopius: De bello Persico)

A magyarság legnagyobb népi alkotóelemét adó szabír-szavárd Megyer (magyar) nemzetség etnikailag nézve az északi irányba visszahúzódó pártusok utódaiból és az e térségben már régóta jelenlévő fehér hunok (hephtaliták) leszármazottaiból áll. E két népesség alapította a kaukázusi Magyarországot, Szabíriát vagy Szubartut. A mai Örményország, Grúzia és a tőlük valamivel délebbre fekvő területen terült el ez az ország, melynek lakóit a különböző források tanúsága szerint subarnak, szabírnak vagy szavárdnak nevezték. Magyarországi településneveink több helyen is megőrizték ennek a magyarságon belül vezető népcsoportnak a nevét. Csak hogy egy példát említsek: szülővárosom, Mohács mellett, tőle néhány kilóméterre fekszik Szabar falucska, gyermekkorom egyik kedves biciglis kirándulóhelye, melyet a székelyek XX. századi betelepülése után kereszteltek át Székelyszabarrá. Az senkit se zavarjon, hogy a v betű helyett e falu nevében a b-t találjuk. Számtalan esetben olvadnak át egymásba e hangzók: a dentolabiális vé és a bilabiális bé. Leggyakrabban idézett példája e hangtani jelenségnek egy görög név metamorfózisa orosz-szláv irányba: az eredeti görög Bazileosz-ból az oroszoknál Vaszilij lett. Szombathely római kori neve, Savaria ugyancsak ezt a hangzóváltozást példázza, és egyben e szkíta népcsoport korai jelenlétét bizonyítja a Kárpát-medencében. A kaukázusi Magyarország valódi meglétét az a tény is alátámasztja, hogy az ottani magyar-szabír uralkodó és Róma között levélváltás történt a XIII. században annak érdekében, hogy magyarul tudó térítő papok érkezzenek az országba. Ezt létező, authentikus okmányok hitelesítik, melyek a Vatikán birtokában vannak. Árpádházi királyaink is leveleztek a keleten maradt magyarok uralkodóival.

Kr. u. 950 tájékán magyar nemesemberekből álló delegáció fordult meg a bizánci császári udvarban VII. Bíborbanszületett Konstantin császár vendégeként. Közöttük volt két kimagasló személyiség is, Bulcsú és Tormás, akiket az Arzsakida-leszármazott történész-császár, a „De administrando Imperio” („A birodalom kormányzásáról”) című jeles munka szerzője, hosszan kikérdezett népükről. Tormás többek között arról is beszámolt neki, hogy a Kaukázusban élő magyarokat szomszédaik „savartü asphalü”-ként emlegették, ami annyit jelent, mint „erős szavárdok”13.

Igen érdekfeszítő, ahogyan az egykori szemtanúk beszámolóikban egymástól teljesen függetlenül, legyenek azok nyugatról, keletről avagy délről valók, hogyan nevezik népünket. Azt ugyanis kizárhatjuk, hogy az arab kereskedő, a perzsa krónikás vagy a mór utazó összebeszéltek volna a bizánci császárral, a római püspökkel, a bajor vagy frank szerzetessel stb. népünk megnevezése terén.

Vegyünk sorra néhányat ezek közül:

II. Sylvester pápa valósággal egy kissé túl korán ujjong afölötti örömében, amikor Szent István király a dél-francia kathar és az észak-itáliai patarénus szerzetesek mellett a szkíta uralkodókra oly jellemző vallási tolerancia szellemében a római egyház papjait, szerzeteseit is beengedi országába. Így ír erről az eseményről: „Most már a szkíták hatalmas királya is a miénk.” Ezzel ugyan kissé elébe sietett őszentsége az eseményeknek, melyek e mohó birtoklási vágyra keserűen rácáfoltak, ám a fogalmazásmód: „a szkíták hatalmas királya” pontos és találó.

Későbbi pápák, mint IX. Gergely (XIII. sz.) és V. Urbán (XIV. sz.) pápai bulláikban „királyi szkítáknak” neveznek bennünket.

A perzsa, arab és bajor évkönyvekben, följegyzésekben igen gyakran egyszerűen pártusokként vagyunk említve. A X. századból származó, germán költői mű, a Modus Ottinc 14 népünkkel kapcsolatban 5-ször használja a pártus elnevezést és csak egyszer illet bennünket a hungarus névvel.

Regino, prümi apát 908-ban szkítaként azonosítja a magyarságot híres Világkrónikájában.

Dsajhani (X. sz.), perzsa krónikás följegyzéseiben ezt írja a magyarokról: „A magyarok a törökök egy fajtája.” 15

A már említett Bíborbanszületett Konstantin császár a „De administrando Imperio” című történeti művében a „turc”, azaz „török” kifejezést használja népünkkel kapcsolatban.

Ibn Ruszta arab lexiko- és geográfus így nyilatkozott rólunk: „A magyar a turkok egy fajtája, és vezérük húszezer lovassal indul harcba. ... A magyarok országa bővelkedik fákban és vizekben. Sok szántóföldjük van. ... Ezek a magyarok szemrevaló és szép külsejű emberek, nagy testűek, vagyonosak és szembetűnően gazdagok, amit kereskedelmüknek köszönhetnek. Ruhájuk selyem brokátból való. Fegyvereik ezüsttel és arannyal vannak kiverve és gyönggyel berakottak.”

A Derbenti Krónikában ez áll: „Hetven évvel Mohamed születése ( Muhammad Kr. u. 571-ben született; LP) előtt (tehát a 500 körül; LP) a Kuma folyó mellett a Magarok számtalan népei tűntek föl, kik az északi Tibettel határos vidékekről szállottak Asztrahán síkságára (valószínűleg a hunokat értik alattuk; LP). Itt ketté szakadtak. ... Utóbbiak alapították az észak-kaukázusi Madzsar (Magyar, LP) városát.”

Theophylactus (Kr. u. 735 körül) szerint: „Hunfajú szabírok laknak a Kaukázusnál.”

Korenei Mózes örmény történész már az I. évezred első negyedében, 214-ben valódi nevünkön nevezi elődeinket: „Caucasus montes propter Iberian, Albanian versus Caspium Mare pertient. Hae autem gentes plurimae Sarmatiam alteram incolunt: Chasi (Keszi, LP), Baszili, Hunni, Guda-Makari (Kuthi-Magyar, LP), Massageta.”

Konstantinos Manasses, naupaktoszi görög metropolita 1173-ban így jellemezte népünket: „Féktelenül bátor, leírhatatlan lelkű, független, nem szolga nép, emelt fejű, szabadságszerető, a maga ura. Az örvényes, bővízű Duna fölött lakik.”

Más történelmi forrásokban a magyarokat minden további nélkül, a legmagátólértetődőbb módon egyszerűen a hunokkal vagy avarokkal azonosítják, és milyen jól teszik, hiszen mind megjelenésünkben, mind sajátos kultúránkban, szokásainkban, nyelvünkben, íráskultúránkban, mind harcászati taktikánkban és fegyverarzenálunk terén mindenben megegyeztünk e két néppel úgy, ahogy az ember általában önmagával azonos szokott lenni. Abban a törekvésben is azonosság mutatható ki, hogy a Kárpát-medence fölötti, mint e népek által örökösi, ősi jogon birtokolt terület fölötti fennhatóságukat minden áron fenn akarták tartani.

A mai modern európai nyelvekben népünk megnevezésére használt nevek: Ungar, hungarian, hongrois, ungherese stb., de a latin hungarus is egy azonos elnevezésből származnak, népünk egyik jelentős összetevőjének, hun őseinknek, és nem az onoguroknak (on-ogur, tíz-nyíl) nevéből, akik bár szintén belénk olvadtak.

Jelen tanulmány ezen pontján ildomosnak tartok föltenni egy költői kérdést. Azért költői, mert magában hordja a választ.

Lehetséges lenne ép elmével föltételezni egy nemzetről, mely a középkorban egy hatalmas, virágzó, központilag irányított és jól szervezett birodalmat megalapítani, vezetni és fenntartani volt képes, és mindezt a nyugati országokban oly gyakran fellépő ún. feudális anarchia hosszantartó jelenléte nélkül, hogy ez a nemzet ezer éven keresztül semmit sem tud az őseiről, vagy amit tud róluk, az nem felel meg a valóságnak, csupán szemenszedett hazugság és nyomorult csalás!? Magyarországon – ahogy Bakay Kornél helyesen állítja – a hunoktól való részbeni leszármazás tudata töretlen és makacsul kitartó hagyomány olyan történelmi időszakokban is, amikor a nyugati országokban a hunokra való tendenciózusan meghamisított emlékezés a hunoknak egykor alárendelt népek körében lidérces, rossz emlékeket hívott elő és diszkriminatívan hatott.

A bizánci és néhány arab forrásban felbukkanó „turk” elnevezés senkit se vezessen félre. Ennek a kifejezésnek a mai oszmán-szeldzsuk-törökökhöz vajmi kevés köze van vagy csak alig valami. Badiny Jós Ferenc kezünkbe adja e problematika kulcsát, amikor Dr. Érdy Jánost idézi16: „A pártus – vagy ami ugyanaz – „török” nemzeti név a magyar népeknek másik közös és általános elnevezése.” ... A következő szövegrészlet viszont már őtőle származik: „Mások a ’turk’ névvel a pártusokat értik. Így Leunclavius János mondja: A ’török’ név héber nyelven ’pártust’ (exul) jelent. (Laoniel Chalcocondylae, Hist. Lib. X. Parisiis, 1650. 1. fol. Pag. 480.) Gilo bíboros ezért mondja tehát: „Nam modo qui Turci, veteri sunt nomine Parthi.” (Edmundi Martens et Ursini Durand: Thesaurus novus Anecdotarum. Lutetiae Parisiorum, 1717, fol. III. col. 217.)” (Badiny J. F.: Káldeától Ister-Gamig, I. kötet, 169-170. o.,)

Az előző oldalak elolvasása után már mindenkinek föl kellett hogy tűnjön, hogy a korabeli szemtanúk népünkkel kapcsolatos beszámolóiban a finn, ugor vagy finnugor kifejezések még csak véletlen folytán sem fordulnak elő. Ez persze nem csoda, mivel a „finnugor” elnevezés néhány XIX. századi, a Habsburg-ház által pénzelt és támogatott, kisstílű és magyargyűlölő nyárspolgár beteg és lázas agyacskájában született. Ezenkívül az is kiderül e hiteles idézetekből, hogy eleink se barbárok, se nomádok nem voltak, hiszen „sok szántóföldjük” volt (Ibn Ruszta), városokat alapítottak már ősidők óta (pl. Madzsar-Magyar városát; Derbenti Krónika), magasan fejlett kereskedelmi tevékenységet folytattak (Ibn Ruszta), és, amiről e szövegekben nem esik említés, fejlett saját íráskultúrával rendelkeztek (rovásírás).

E szükséges kitérő után kövessük tovább a történelmi magyarság kialakulásának fonalát.

A majdnem 500 évig fennálló Pártus Birodalom megszűnése után tehát, ahol a zsidó befolyástól mentes Jézus-hit már széles körben el volt terjedve, miután a pártusok teljesítették Isten által reájuk bízott történelmi küldetésüket, hogy a Kelet magaskultúráit egy fél évezreden át megvédelmezzék a római barbárság agresszív támadásai ellen, az északi irányba visszahúzódó pártusok a testvérnépek, mindenekelőtt a nyugati hunok segítségével, akik – mint tudjuk – már ősidők óta jelen voltak e térségben, fölkészültek a Róma elleni visszavágásra.........................