A Kárpát-medence a világ tudásközpontja.
(Első és második rész!)
Grandpierre Atilla
A történelem az emberiség életét megvilágító erő:
Az ember nem élhet anélkül emberi
életet, hogy tudná, mi az ember a Mindenségben, anékül, hogy ismerné
saját életének, eszmélésének történetét. Az ember lényege, hogy
öntudattal bír, tehát attól ember az ember, hogy tudja, hogy mi történt
vele élete során. Ha nem tudhatja, az nemcsak olyan, mintha
megvakítanák, hanem olyan, mintha elvennék az öntudatát, s ekkor az
ember kiszolgáltatott, tehetetlen lénnyé süllyed. Az ember természettől
fogva öntudattal bíró lény, és az emberiség öntudata a történelem. A
történelem az emberiség életének nemcsak tényszerű, adatszerű ismerete,
hanem lényegi, az emberiség gyakorlati életének irányítására alkalmas
ismerete. A történelem éppen ezért életfontosságú feladattal bír: ez a
feladat az emberiség életének észben tartása, emlékezete, eszmélésének
életrajza, az élet irányítására alkalmas tudás, az élet irányítópultja.
Ha a történelmet nem ismerjük, akkor nem kapunk lehetőséget arra, hogy
életünket az emberiség életének tükrében irányíthassuk. A történelem az
emberiség emberként megmaradásának életfeltétele. A történelem az
életünk, az elménk, nem hagyhatjuk kicsavarni a kezünkből!
A történelem mesterségesen szűk keretek
közé terelése csőlátásra vezet. A történelem meghamisítása
emberiségellenes cselekmény. A történelem maga az amberiség életének
lényege, ezért és csakis és ezért lehet az élet tanítómestere – mert a
valóban létező életet kell felfedezni, mert a valóban megtörtént
eseményekből lehet tanulni. „Az embernek ámítás nélkül szembe kell
néznie a rosszal, különben nem tudja, mi a valóság, és hogyan győzze le a
rosszat” – írta George Bernard Shaw. Hozzátehetjük: az embernek meg
kell szabadulnia minden ámítástól, hogy felfedezze az ámítás által
elrejteni, eltakarni kívánt jót, vagyis képes legyen felfedezni az élet
eredeti, igazi rendeltetését, ami az élet győzelme a halál felett,
vagyis a jó győzelme a rossz felett.
Látnunk kell a történelem eredeti
értelmét, hivatását, mert enélkül védtelenek vagyunk, enélkül az ámítás a
védtelen, öntudatlan elmét támadja. A történelem pedig csakis az élet
eredeti, vagyis Természet szerinti rendeltetésének, hivatásának fényében
értékelhető a valóságnak megfelelően. Az élet eredeti, teljes, kozmikus
fényekben ragyogó igazságának feltárása és érvényesítése minden
történelem kiinduló alapja és végső célja. Ezt a kozmikus törvényt
nevezhetjük röviden az élet igazságtörvényének, még rövidebben az élet
igazságának. Ha a történelemírás figyelmen kívül hagyja az élet kozmikus
igazságát, az élet igazságának kozmikus érvényét, egyáltalán, az
igazság egyetemes érvényét, akkor megindulhat az egyetemes igazság
felszabdalása, felbomlása, az önkényes, szűk látókörű féligazságok
gyártása, de a szűk látókörű és a félrevezetésre irányuló „történelem”
már nem a történelemíráshoz és nem a tudományhoz tartozik. A tudomány
attól tudomány, hogy egyéni- és csoportérdekeken felülemelkedő,
egyetemes igazságot érvényesít. Ezt az igazságot még a modern
történetírásnak is kötelező érvénnyel kell figyelembe vennie. És mivel
többezer éve, legalábbis az ókori Római Birodalom késői szakaszától, az
i. sz. 3.-4. századtól kezdve (lásd Grandpierre K. Endre-Grandpierre
Atilla: Atilla és a hunok. A szkíta-hun-magyar folytonosság. 2006,
NapKút Kiadó) a történetírásban a hatalmi elvárások kiszolgálása
kerekedett felül, ezért az emberiségnek ki kell vívnia, hogy a
történelem újra az emberiség életét megvilágító, éltető erővé változzon.
A történelem meghasonlását fejezi ki a hivatalos, és nem-hivatalos
történelemírás kettéválása, a hatalmi elvárásokat kiszolgáló hivatalos,
és azoktól függetlenné válásra törekvő nem-hivatalos történelemírás
megjelenése. A hatalom érdeke, hogy e kétfajta történelemírás között ne
legyen párbeszéd. Az emberiség elemi érdeke, hogy a saját élete feletti
tájékozódást, az ember eredeti lényegének megfelelő önirányítás
képességét visszaszerezze. Az emberiség nem heverhet örökké vakon,
öntudatlanul és tehetetlenül, nem adhatja fel saját elméjét, életét,
történelmét, nem válhat önként és dalolva a szűk egyéni- és
csoportérdekek érvényesítésének áldozatává.
Ez az alapigazság annyira húsbavágó,
mélyen izzó igazság, hogy ezt ezek az érdekcsoportok is felismerték, és
évezredek óta nagy erőfeszítéseket fordítanak annak érdekében, hogy
átalakítsák, meghamisítsák az őstörténelemről akotott képünket, mégpedig
vélt érdekeiknek megfelelőbbnek tűnően. Ennek érdekében kétezer év óta
kitartó munkát végeznek, amelynek hatása már a magánéletünket is
alapvetően érinti és meghamisítja, az elidegenedés önmagunktól és
egymástól, nemzetünktől, hazánktól, az emberiségtől és a Természettől
világjelenséggé vált, és modern korunkban a magatartászavarok terjedése
az atomháborúnál is nagyobb fenyegetést jelent.
S ha a történelemhamisítás iparszerűvé
válva életünket, elménket, történelmünket igyekszik az emberiség
ellenére kifordítani eredeti, természeti lényegéből, akkor szinte
elölről kell kezdenünk a történelem vizsgálatát. Történelmi tudatunkat
meg kell tisztítsuk a valótlanságoktól, a félrevezetések rendszerétől, a
csőlátástól, s ezáltal az emberiséget újra életképes, a kozmikus,
valóságos életnek megfelelő történelemalakításra képes, önirányításra
alkalmas erővé kell tennünk. A valódi történelem távlatot is ad,
amelyben kihullnak a lényegtelen, mellékes szereplők, és kiemelődnek a
történelmet jelentősen alakító tényezők. Az emberiség számára az a
lényeges, ami élete során, azaz történelmében valóban jelentős szerepet
játszott. A történelem ismerete a szűk érdekekkel szemben a hosszú távon
jelentős, életbevágó történelem-alakító erőket állítja figyelmünk
középpontjába. És az emberi történelem legalapvetőbb, leglényegesebb
tényezői az emberréválással függenek össze. Az emberiség történelmének
legalapvetőbb tényezői a Világegyetem, az élet a maga kozmikus
összefüggéseiben, az emberi öntudat a maga kozmikus összefüggéseiben, és
a Kárpát-medence, az emberi öntudat megjelenésének színtere, az emberi
öntudat kibontakozásához szükséges feltételek természetadta együttese.
A Kárpát-medence a világtörténelem kulcsa:
A világtörténelem, az emberiség életének
egyik leglényegesebb, ténylegesen sorsformáló tényezője a
Kárpát-medence. Erre a sokak számára ma még megdöbbentő, és ugyanakkor
az emberiség, a magyarság számára létfontosságú tényre a történelem sok
évtizedes vizsgálata alapján jutottunk, elsősorban Grandpierre K. Endre
munkássága alapján. A Hérodotosznál feljegyzett szkíta-magyar
eredetmonda Grandpierre K. Endre elemzésének fényében arról számol be,
hogy az emberiség első őskirálya az akkor még néptelen földön Hargita
őskirály volt. Számtalan egyéb őskrónika és ókori történelmi forrás írja
meg, hogy az emberiség legősibb és legnagyobb lélekszámú népe – ógörög
nevén – a szkíta, kínai nevén a hun, közép-ázsiai nevén a szaka, huna,
méd, saját belső népnevén pedig a székely, magyar nép volt. Grandpierre
K. Endre (1979, 1990, 1996, 2006) munkáinak nyomán ma már jóformán
köztudott, hogy a magyarság őshonos a Kárpát-medencében. Ez pedig azt
jelenti, hogy évmilliós múltra tekinthet vissza. Ez pedig messze
túlmutat a hivatalos történetírás mai, szűklátókörű, 3-5000 éves
távlatain.
A Kárpát-medence történelme
elválaszthatatlanul összefügg a magyarság sorsával. A magyarság nem
érthető meg a Kárpát-medence történetének és mibenlétének megértése
nélkül. A Kárpát-medence mibenlétének megvilágítása nem lehetséges
másként, mint a magyarság teljes történetének fényében. Ehhez pedig jól
megalapozott magyar őstörténelemre van szükségünk. De hogyan alapozható
meg a magyar őstörténelem?
Az emberiség történelme mindenekelőtt az
emberi tudás történelme. Amit az emberiség hozzátett a készen kapott
adottságokhoz, az az emberi értelemből ered, az az értelmes tevékenység
következménye, az az elsajátított tudás következménye. Tudás nélkül az
emberiség nem maradhatott volna fenn, nem is jöhetett volna létre, mert a
tudástól ember az ember. Ha a marxizmus tételének megfelelően a
munkától vált volna emberré az ember, akkor a munkagépek, futószalagok,
gyárak embernek számítanának, hiszen kétségtelenül sok munkát végeznek. A
magyarság őstörténelmének megalapozásakor tehát nem a hivatalos
történelem-írás mesterségesen leszűkített távlataihoz (még az
emberréválás korát is gyakran leszűkítik 30 000, 50 000, 100 000, 200
000 évre), hanem az emberi tudás legalábbis több évmilliós eredetéhez
kell visszanyúlnunk.
Közismert a vicc, amiben a részeg ember
keresi a lakáskulcsát egy hideg téli éjszakán az utcai lámpa alatt. Arra
megy egy ember, és kérdezi:
– Mit csinálsz itt, jóember?
– Keresem a lakáskulcsomat! – válaszolja a részeg ember.
– És itt ejtetted le, a lámpa alatt? – kérdi a járókelő.
– Nem, hanem ott, a kapu alatt!
– Hát akkor miért itt keresed?
– Mert itt van világos! – feleli a részeg.
Ehhez hasonló a hivatalos hozzáállás az őstörténelem, saját eszmélésünk mibenlétének megértéséhez: nem ott keresi a megoldást, ahol található, vagyis az emberré váláskor, hanem ott, ahol – megalapozatlan és bizonyítatlan, sőt tudományosan meg sem vizsgált feltevése, önkényes beállítása szerint – világos van, vagyis a (történelmi léptékben mért) közelmúltban, néhány ezer éves távlatokban. Ennek a történelmi léptékkel mért közelmúltnak a történelmét nevezik manapság történelemnek, mesterségesen szűk távlatokra korlátozva a történelem szemléletét. Azonban ez a kiinduló feltevés többszörösen hibás. Először is, a történelem tudományának épületét nem lehet a 20. emelettől kezdve felépíteni. A történelem alapja, a hivatalos történetírókon kívülálló okok miatt, az őstörténelem. Ráadásul, sajnos, az elmúlt 3-5 000 év történelme távolról sem nevezhető világosnak, sőt, inkább ellenkezőleg. A történelem nem az írásos dokumentumokkal kezdődött, és nem 3 000- 5000 éve ír az emberiség. Nem lehet figyelmen kvül hagyni a népi emlékezetet, a szájhagyományt, a népművészetet, az őstudást, és magát az emberi megismerőképességet, a logikát, minden tudományos gondolkodás alapját. A logika pedig képes minden valóban lényeges kérdés megoldására. Ezért semmiképpen sem alapozhatjuk az történelmet a ma hivatalos, mesterségesen leszűkített szemléletre, legalábbis akkor, ha valóban tudományt szeretnénk művelni, ha a történelmet egyetemes igazságot hordozó tudománnyá akarjuk tenni.
– Mit csinálsz itt, jóember?
– Keresem a lakáskulcsomat! – válaszolja a részeg ember.
– És itt ejtetted le, a lámpa alatt? – kérdi a járókelő.
– Nem, hanem ott, a kapu alatt!
– Hát akkor miért itt keresed?
– Mert itt van világos! – feleli a részeg.
Ehhez hasonló a hivatalos hozzáállás az őstörténelem, saját eszmélésünk mibenlétének megértéséhez: nem ott keresi a megoldást, ahol található, vagyis az emberré váláskor, hanem ott, ahol – megalapozatlan és bizonyítatlan, sőt tudományosan meg sem vizsgált feltevése, önkényes beállítása szerint – világos van, vagyis a (történelmi léptékben mért) közelmúltban, néhány ezer éves távlatokban. Ennek a történelmi léptékkel mért közelmúltnak a történelmét nevezik manapság történelemnek, mesterségesen szűk távlatokra korlátozva a történelem szemléletét. Azonban ez a kiinduló feltevés többszörösen hibás. Először is, a történelem tudományának épületét nem lehet a 20. emelettől kezdve felépíteni. A történelem alapja, a hivatalos történetírókon kívülálló okok miatt, az őstörténelem. Ráadásul, sajnos, az elmúlt 3-5 000 év történelme távolról sem nevezhető világosnak, sőt, inkább ellenkezőleg. A történelem nem az írásos dokumentumokkal kezdődött, és nem 3 000- 5000 éve ír az emberiség. Nem lehet figyelmen kvül hagyni a népi emlékezetet, a szájhagyományt, a népművészetet, az őstudást, és magát az emberi megismerőképességet, a logikát, minden tudományos gondolkodás alapját. A logika pedig képes minden valóban lényeges kérdés megoldására. Ezért semmiképpen sem alapozhatjuk az történelmet a ma hivatalos, mesterségesen leszűkített szemléletre, legalábbis akkor, ha valóban tudományt szeretnénk művelni, ha a történelmet egyetemes igazságot hordozó tudománnyá akarjuk tenni.
A magyar történelemírás rendkívüli tehertételei:
Világos, hogy ha a világtörténelem a
fent bemutatott és hivatkozott érvek tükrében a Kárpát-medencében
kezdődött, akkor a mai, világrontó erők s kiszolgálóik, a hivatalos
történetírás szemléleti kereteibe belenyugvó, a külső elvárások által
foglyul ejtett szemléletű történészek az elvárásoknak megfelelően
különös műgondot kell fordítsanak a magyarság, a Kárpát-medence ősnépe
történelmének meghamisítására. A kiemelkedően jelentős szerepű
Kárpát-medence történelmét csak egy kiemelkedő méretű hamisítás tudja
eltakarni. A szokásos mértéket messze meghaladó mértékű hamisítás a
Kárpát-medence történelmét illetően tehát már maga is jelzi, hogy a
Kárpát-medence történelme kiemelkedő jelentőségű az emberiség számára.
De így van-e ez valóban? Valóban kiemelkedő mértékű nyomás nehezedik a
magyarságra, a magyar történelem meghamisítására? Ehhez először látnunk
kell a viszonyítási alapot, a többi nép történelemírásának helyzetét.
Talán nincs manapság olyan nép a
világon, amelyik saját történelmét vagy a világtörténelmet a valójában
elsődleges alap, az emberré válás korában rejlő alapvető kérdések
megvilágítására építené. Tény, hogy a legtöbb mai nép hivatalos vezetése
szembefordult a Természettel. Az elsődleges alap hiányában viszont a
történelemírás másodlagos támaszokra szorul. Ilyen másodlagos támaszok a
fennmaradt krónikák, a korabeli és későbbi történelmi kordokumentumok,
valamint a történelem társtudományai (nyelvészet, régészet, embertan,
genetika, néprajz, vallástörténet, zenetörténet, jogtörténet). És bár a
legtöbb európai nép eredeti őstörténetét kétségbe vonták az elmúlt
századok során, így például a franciák trójai származását, vagy a gótok
szkíta-magyar eredetét, mégis a legtöbb nép nagy becsben tartja
őskrónikáit, középkori gesztáit, megbecsüli őket.
A magyar történelemírás azonban, a többi
néptől eltérő mértékben, úgy látszik, rendkívüli tehertételektől
szenved. Amíg például az angol történelem középkori krónikáit, gesztáit
legalábbis koruk viszonyait alapvetően hűen tükröző, megbecsült
kordokumentumként a legtekintélyesebb tudományos kiadók adták ki,
például a „Gesta Normannorum Ducum” az Oxford University Press-nél
jelent meg, addig a magyar történelem alapvető krónikáit nem tudományos,
hanem szépirodalmi kiadókkal adatták ki. Micsoda ellentmondás! Amíg
arra hivatkozva vágják le az (írott) történelemről az „őstörténelmet”,
hogy arról, úgymond, nem maradtak fenn írásos dokumentumok, addig a
magyar történelemről fennmaradt, illetve, pntosabban, a betiltottságból,
a süllyesztőből csodamód mégis felbukkant írásos kordokumentumokat
viszont egyszerűen a képzelet szüleményének, fikciónak nevezik (lásd
például Kézai Simon; László Veszprémy, Frank Schaer, Jenő Szűcs, 1999,
Gesta Hungarorum. Central European University Press, angolul). Anonymus
és Kézai Simon annak idején betiltott krónikái, az 1200-as években
történt megírásuk után többszáz évvel (1746-ban, illetve 1782-ben, lásd
Grandpierre K. Endre-Grandpierre Atilla: Atilla és a hunok, 2006, 142.
o.) mégiscsak felbukkanva, a Képes Krónikával együtt magyar nyelven „A
magyar középkor irodalma” című mű alfejezeteként jelent meg, mégpedig a
Szépirodalmi Könyvkiadómál, 1984-ben. A minden más ismert krónikánknál
korábbi, Árpád előtti korból származó kordokumentum, a
„Tarih-i-Üngürüsz” pedig többszáz éves hányattatás, betiltás után
szintén szépirodalmi könyvkiadónál jelent meg (Magvető Könyvkiadó,
1982). A magyarság esetében tehát, úgymond, az őstörténelem azért
kétséges, mert nincsenek róla dokumentumok, a középkori magyar
történelmi írott források pedig, úgymond, azért, mert a többi nép
hasonló krónikáival éles ellentétben nem a valóság, hanem (a
bizonyítatlan vád szerint) a képzelet szüleményei. Ennek alapján a
magyarság történelme teljes egészében bizonytalanul, a levegőben lebeg,
tisztázatlanul. Talán épp ez a célja a hivatalos „történelemirás”-nak?
Hiszen az is világos, hogy az elmúlt évszázadokban a hivatalos
történelemírás a hatalmi érdekek kiszolgálójává süllyedt.
Hivatalos történészek – a történelem meghamisításának szakértői?
S ha mindez nem lenne elég annak
érzékeltetésére, milyen különleges tehertételektől szenved a magyar
történelemírás, akkor álljon itt néhány szemelvény ezen történelmi
kútforrások szándékos meghamisításáról. Nemcsak arról van suzó, hogy a
hivatalos történelemírás veszi a bátorságot ahhoz, hogy hiteltelenséggel
vádolja meg például a 800 évvel ezelőtti magyar történelemírót,
Anonymust, vagy a több, mint 1 100 évvel ezelőtt íródott őskrónika, a
Tarih-i-Üngürüsz szerzőjét, ahhoz is veszi a bátorságot, hogy saját maga
hamisítsa meg az eredeti szöveget, vagyis egyfajta tudományellenes
cselekményt hajtson végre. Az áldozat: a magyar őskrónikák egész sora.
Az áldozatot egyrészt hiteltelennek minősítik, másrészt orozva
megcsonkítják! Tudományhoz méltatlan eljárás, hiszen a tudomány éppen
attól tudomány, hogy egyetemes értékeket szolgál, nem pedig önkényes,
egyéni- vagy csoportérdekeket! De lássuk a bizonyítékokat ezekre a
hamisításokra!
Helyszűke miatt iit csak egy pár példát
tudunk megemlíteni. De éppen eleget ahhoz, hogy lássuk, mi folyik a
hivatalos történelemírás mögött.
1. Tudtak-e írni a magyarok Árpád
bejövetele előtt? A Tarih-i-Üngürüsz eredeti kéziratában a krónika
bevezető mondata így hangzik: „A regősök és a krónikások így írták meg”
(Dr. Blaskovics József fordítása, kézirat, 3. o., lásd 1. kép.) Ez a
mondat egyértelműen azt is jelenti, hogy a magyarságnak írástudó regösei
és krónikásai voltak, és feljegyezték a magyarság történetét már Árpád
előtt is. Ez a tény viszont nem illik bele az árpádi magyarságot
barbárnak, műveletlennek beállító hatalmi történetírásba. S hogy
mennyire nem illik bele a hivatalos képbe, azt jelzi, hogy ezt a
mondatot – bizonyíthatóan hatalmi nyomásra, lásd Grandpierre Atilla:
Grandpierre K. Endre emlékezete, Magyarságtudományi Füzetek, 9 szám,
2011 – a következőképpen hamisították meg: „Az évszázadok hírnökei és a
hírek elmondói ilyenképpen adták elő.” A bizonyíték erre a hamisításra
az eredmény, a hivatalos kiadásban szereplő változat, megtekinthető „A
magyarok története. Tarih-i-Üngürüsz”, Magvető Könyvkiadó, Bp., (1982)
36. oldalán.
Nyilvánvaló: ha egy hídmérnök meghamisít
egy adatot, azzal kockáztatja a híd biztonságát, és ezért felelősséggel
tartozik. A mai magyar történetírásban, úgy tűnik, nem érvényesítik a
tudományra egyetemesen kötelező normát, a valóság, a tények tiszteletét.
S ha egy történelemírás önkényesen hamisítja meg a tényeket, akkor
saját tudományterületét nem tiszteli tudóshoz elvárható módon.
2. Király volt-e Atilla, a hun? A
magyargyűlölő, Atilla utáni évszázadban élt Jordanesnél Atilla a
„királyok királya”. Az Encyclopedia Britannicában Atilla „király”.
Kristó Gyula (Képes Krónika, jegyzetek) szerint viszont Atilla nem
király, csakis kisebb rangú lehet, fejedelem. Indokot, érvet,
alátámasztást Kristó Gyula elmulaszt megadni. Pedig minden állítás
csakis annyit ér a tudományban, amennyit bizonyítani tud. A
történelemtudomány azonban a korabeli forrásokat nagyobb becsben tartja,
mint a későbbieket. S ha ezt elfogadjuk, akkor Atilla a királyok
királya volt. Ez a cím egyébként a közép-ázsiai szkíták-szakák
nagykirályainak is jellemzője volt. Kétségtelen az is, hogy Atilla
Keletről érkezett Nyugat-Európába, abból a körzetből, ahol a hun-szaka
nagykirályok, a királyok királyai uralkodtak.
3. Igaz-e, hogy a bronzkori Európa
műveltségi központja Erdély volt? A különlegesen megmunkált erdélyi
arany- és bronz-fokosok hivatalos történetírás szerint nem helyi, hanem
idegen, külföldi eredetűnek, mükénéi eredetűnek minősítése a legújabban
feltárt tények szerint (Kristiansen, K. and Larsson, T. B. 2005, The
Rise of Bronze Age Society. Cambridge University Press, Cambridge;
Grandpierre Atilla: Utószó, Orbán Dezső-Grandpierre Atilla: Fejezetek a
székelység őstörténetéből, 2009) tévedés, a Kárpát-medencei nép
rovására. A legújabb régészeti szakirodalom viszont már nem mükénéi,
hanem Apa-Hajdúsámsoni fokosoknak nevezi, és már nemcsak angol
nyelvterületen, a régebben mükénéinek nevezett erdélyi, bronzkori
fokosokat, és megállapította, hogy ezek nem Mükénéből jutottak Erdélybe,
hanem fordítva, Erdélyből terjedtek Mükénébe. S ha az ókori Mükéné a
korabeli ismert világ egyik legmagasabban fejlett műveltségi központja
volt, akkor a korabeli, vagyisn bronzkori Erdély még magasabb műveltségi
szinten kellett álljon.
Hasonló hamisításokat tárok fel a
Fejezetek a székelység őstörténetéből” című könyvben, hozzá kell tennem,
a teljesség igénye nélkül, hiszen erről külön könyveket lehetne írni.
Hivatalos történészek – a történelem meghamisításának szakértői?
Az első három pontra vonatkozó hamisításokat sorozatunk előző részében jeleztük.
4. Erdély népességének az „Erdély
Története” című, nagy horderejű könyv magyarországi szerzői általi
37-szeres „lecserélése” 6500 év alatt, 180 évente népcsere (Grandpierre
Atilla: Utószó, Orbán Dezső-Grandpierre Atilla: Fejezetek a székelység
őstörténetéből, 2009, Kárpátia Könyvműhely). Tökéletes képtelenség egy –
ókori adatok alapján többmilliósra becsült népességet – 180 évente
tökéletesen lecserélni, nem 37-szer, de egyetlen esetben sem, amikor
erre még a modern tömegpusztító fegyverek és hadviselési módsuerek sem
adtak példát.
5. Azonos nemzetből két fokozatban „rokon népfajtát” faragtak
Az eredeti szövegben az áll: Sogdiani,
Dahae, Massagetae, Sacae, Indi sui iuris sunt. 10 Omnes hi, simul terga
nostra viderint, illos sequentur:º illi enim eiusdem nationis sunt, nos
alienigenae et externi.
Ennek a Curtius Rufus szövegnek az angol fordítását Yardley és Heckel 1984-es könyvükben (pontos hivatkozások megtalálhatók a fent idézett Orbán Dezső-Grandpierre Atilla 2009-es könyvében) adták meg a következő alakban: „the Sogdians, Dahae, Massagetae, Sacae and Indians remain independent. The moment they see our backs turned they will be after us; [10] for they are all of the same stock, while we are foreigners and racially different.”
Az eredeti latin szöveg szó szerinti, valamint az angol és magyar fordításának összevetése a következő érdekes eredményre vezet: amíg a szogdok, dákok, masszagéták, szakák és indusok a latin eredetiben még azonos nemzetet alkotnak, addig az angolra ferdített változatban már kapcsolatuk lazább, azonos fajtához tartoznak. Hogy az eredeti latin „natio” szóból hogy lett „fajta”, rejtély, és a ferdítési szándékon kívül, úgy tűnik, más nem magyarázza. A magyar változatban a ferdítés még nagyobb fokú, mert az angolban még „azonos fajta” népek a magyarban még távolabb kerültek egymástól, már csak „rokon népfaj” lett belőlük. Érthetetlen és megengedhetetlen, hogyan válhatott az „azonos” jelentésű latin „eiusdem” szóból egy lazább, távolibb kapcsolatot jelentő „rokon” szó, hogy a „natio”, azaz ma is köztudottan „nemzet” jelentésű szó hogyan ferdülhetett lazább, távolibb kapcsolatot is megengedő „népfaj”-já.
Ennek a Curtius Rufus szövegnek az angol fordítását Yardley és Heckel 1984-es könyvükben (pontos hivatkozások megtalálhatók a fent idézett Orbán Dezső-Grandpierre Atilla 2009-es könyvében) adták meg a következő alakban: „the Sogdians, Dahae, Massagetae, Sacae and Indians remain independent. The moment they see our backs turned they will be after us; [10] for they are all of the same stock, while we are foreigners and racially different.”
Az eredeti latin szöveg szó szerinti, valamint az angol és magyar fordításának összevetése a következő érdekes eredményre vezet: amíg a szogdok, dákok, masszagéták, szakák és indusok a latin eredetiben még azonos nemzetet alkotnak, addig az angolra ferdített változatban már kapcsolatuk lazább, azonos fajtához tartoznak. Hogy az eredeti latin „natio” szóból hogy lett „fajta”, rejtély, és a ferdítési szándékon kívül, úgy tűnik, más nem magyarázza. A magyar változatban a ferdítés még nagyobb fokú, mert az angolban még „azonos fajta” népek a magyarban még távolabb kerültek egymástól, már csak „rokon népfaj” lett belőlük. Érthetetlen és megengedhetetlen, hogyan válhatott az „azonos” jelentésű latin „eiusdem” szóból egy lazább, távolibb kapcsolatot jelentő „rokon” szó, hogy a „natio”, azaz ma is köztudottan „nemzet” jelentésű szó hogyan ferdülhetett lazább, távolibb kapcsolatot is megengedő „népfaj”-já.
Ezek fényében kirajzolódik, hogy a
magyar őstörténelem tudományos megalapozása elmaradt. A magyar nép és az
egyetemes történetírás halaszthatatlan érdeke, hogy az elmaradt,
valóban tudományos megalapozás mielőbb megtörténjen. De lehetséges-e ez?
Nem túl nagy célt jelent-e ez ma, az adott tudásszint tükrében?
Hogyan alapozható meg a magyar őstörténelem?
A magyar történelemírás éppúgy, mint a
magyar őstörténelem-írás mindaddig nem alapozható meg tudományosan, amíg
meg nem tisztítja magát minden ezzel a kérdéssel foglalkozó kutató az
évszázadok alatt ránk rakódó magyar-ellenes szempontok nyomasztóan
széleskörű és szervezettségében szinte hatalmas akadályt jelentő
rendszerétől. Az irracionális, negatív érzések szítása (például: az
ellenfél érve „nevetséges”, „délibábos”) a tudományhoz méltatlan,
gyűlöletkeltésre, a további kutatás megakadályozására alkalmas
tudományos bűn, amiket le kell leplezni, pártatlan és előítéletmentes
vizsgálatokkal. Tárgyszerű, alapos, célravezető munkával le kell bontani
az előítéletes, rosszindulatú akadályt, a negatív érzésekből épített
falat!
A tudományos szemléletet tiszteletben
tartó legtekintélyesebb kutatóknak javasolható a Tudomány Tisztaságáért
Társaság létrehozása. Ez egy olyan, célszerűen munkálkodó szervezetnek
kell lenie, amely valódi tudományos munkával küzd a tudomány
elferdítése, egyoldalúvá tétele, gyűlölet-árkok közé temetése ellen, a
tudományos előfeltevések nyílt megfogalmazásáért, a tudomány egyetemes
normáinak érvényre juttatásáért, a tudomány nemes eszméjének
tisztázásáért és védelméért, a tudomány felszabadításáért és
megtisztításáért. Az ókori mágusok „pártatlanul és előítéletek nélkül
dolgoznak”, írta Stanley. Ragozin hozzáteszi: „eszményük az abszolút
fenség és tisztaság”. A mai magyar-ellenesség elterjedtsége és mélyen
beivódott jellege szükségessé teszi, hogy mottóként alkamazzuk
Grandpierre K. Endre felismerését: „Az igazságot még akkor is el kell
fogadni, ha az a magyarságnak kedvez”.
Ezek után látnunk kell, hogy az
őstörténelem sok szempontból még a történelem tudományánál is gyengébb
lábakon áll. Régóta időszerű kérdés a népek etnogenezisének (magyarul: a
népek kialakulásának) és etnikumjelzőinek (magyarul: népjelzőinek)
módszertani vizsgálata, kritikája és megalapozásának lehetőségei (lásd
például Siklósi Zsuzsanna, 2006; A régészeti kultúra fogalmának
változása és az etnikai identitás azonosítása az ősrégészeti
kutatásokban. Korall, 2006 június,
http://epa.oszk.hu/00400/00414/00017/pdf/073siklosi.pdf?contentID=17;
Bálint Csanád, 2006, Az ethnosz a kora középkorban. Századok, 2006/2,
277-348, www.szazadok.hu/archiv/pdf/0602bcs.pdf; Fodor István, 2006, A
régészettudomány történetisége. Archaeológiai Értesítő, 131, 89-114;
Bakay Kornél, 2005, Őstörténetünk régészeti forrásai, I-III; Szöllősy
Kálmán, 2008, Konstantin császár új ruhája. Eleink; Bálint Csanád:
Genetika és (magyar) őstörténet: a közös kutatás kezdeténél. Magyar
Tudomány, 2008/10, http://www.matud.iif.hu/08okt/01.html stb.).
A nem eléggé sokoldalú vizsgálatokra jól
ismert példa a magyarság finnugor eredetének és őshazájának elmélete
(Klima László: Őshazáink, vándorlásaink In: Finnugor Kalauz. Szerk.:
Csepregi Márta 27-34 (2001) Panoráma). Ezt az elméletet a nyelvészeti
kutatások alapján állították fel. Nem mi vagyunk az elsők (lásd pld.
Bálint Csanád, 2008, A történeti genetika és az eredetkérdés(ek), Magyar
Tudomány, 2008/10, 2.o.), akik megjegyezzük, hogy a magyarság
eredetének kérdésében nem lehet kizárólag a nyelvészet eredményeire
támaszkodni. Azonban a nyelvészet eredményeinek körültekintés nélküli
kiterjesztése, általánosítása a többi tudományra vonatkozóan nem
feltétlenül jogos. Előfordulhat ugyanis például, ahogy a történelem erre
számos esetet ismer, hogy egy nép átveszi egy másik nép nyelvét, ahogy
az például éppen a finnek szomszédjaival, a lapokkal is történt (u. ott,
9. o.). Nyelvcsere esetén a nyelvi rokonság nem jelent közös eredetet. A
népességtörténeti kutatásokban ilyenkor még nagyobb szerepet kaphatnak a
társtudományok: a néprajz, a népzenekutatás, a genetika, az embertan, a
valláskutatás és társaik. Ahogy a nyelvészet önmagában nem feltétlenül
ad helyes képet a székelyek eredetéről és őstörténelméről, úgy a
történelem többi segédtudományának is megvannak a korlátai (V.ö. Klima
László, 1985-6).
Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a
törtélemírás minden valódi nehézség ellenére mégis képes valós
eredményeket nyerni és bevilágítani a múltat eltakaró, elleplező
vélekedések mögé, ha megfelelő módszert választ. Ilyen módszerre példát
adott nemrég két kutató, akik képesek voltak összekapcsolni a régészetet
és a nyelvészetet a történelmi valóság megállapítása érdekében (Paul
Heggarty, David Beresford-Jones, 2009, Not the Incas? Weaving
Archaeology and Language into a Single New Prehistory. British Academy
Review, issue 12 (January 2009), pp. 11-15,
http://www.arch.cam.ac.uk/~pah1003/loe/Eng/Papers/Not%20the%20Incas%20-%20Heggarty%20and%20Beresford-Jones%202009.pdf).
A neves szerzők ebben megállapítják, hogy az egyes tudományágak csak
részleges ablakot nyitnak az őstörténelemre, és e szakterületek
specialistái a többi szakterület szakértőinek eredményeit rendszerint
figyelmen kívül hagyják. Ezért adódnak a látványos előrejutás számára
különösen fényes távlatok, ha a különálló történetek összeszövésével
egységes kép születik meg. Ilyen értékes, példaszerű esettanulmányt
mutatnak be az Andok körzetére vonatkozóan, egy holisztikusabb,
egységesebb kép kidolgozásával. Módszerüknek egyik kulcseleme, hogy a
régészeti és nyelvészeti adat-együttesek csakis a megfelelő körzetben,
időszakban és a megfelelő ok, indok alapján kapcsolhatók össze (ibid.,
p. 13), de akkor viszont rendkívül hatékonyak a begyökerezett mítoszok
leküzdésében! Ennek a példának a részletes tanulmányoza segítségével
felismerhetjük, hogy az adott korban felismerhető népmozgások és a nép
szintjén bekövetkező fő változások felderítése adja az igazán hatékony
kulcsot a régészet, a nyelvészet és a többi társtudomány valódi
történelmi összefüggésbe helyezéséhez.
Mit értünk a magyar őstörténelem alatt?
Az emberiség önmagáról alkotott képét a
vizsgálat tárgyából és módszeréből adódó, szükségképpen a valóságtól
arányaiban, az egyes adatok jelentőségének súlyában eltérő látszat
módosítja (lásd pld. Bednarik, 2003). Ezen túlmenően a vizsgálatot végző
alany, a kutató is lényegesen hozzájárul az eredményül kapott képhez,
amikor a kapott adatokat beilleszti elméletébe, világképébe, ennek révén
értelmezi őket, majd ennek előrejelzései alapján választja ki a
vizsgálatra érdemes adatokat a rendelkezésre álló, esetenként lényegesen
más térbeli és időbeli távlatú, értelmi összefüggésű adathalmazból.
Érdemes ezeket az alapvető szempontokat szem előtt tartani, és törekedni
tárgyunk minél teljesebb és mélyebb figyelembe vételére. Ennek jegyében
igyekeztünk a lehető legátfogóbb távlatokban összefoglalni az ember mai
emberré fejlődésének legutóbbi szakaszaira vonatkozó ismereteket. A
kiemelkedő központokat, amelyekben a leletek „fejlettsége” megelőzi a
többi körzetét, csillaggal jelöltük.
10 millió éves központok:
Kárpát-medence*, Spanyolország, Rajna-vidék, Pakisztán, Kaukázus,
Dél-Kína (Yünnan tartomány), Anatólia, Indus-völgy.
Először is megjegyezzük, hogy az ember
nem a majomtól, de nem is az állatvilágból származott, hanem ugyanonnan,
ahonnan a növények és az állatok: a Természetből, más szóval a
Világegyetemből. Az embert éppúgy a természettörvények és a természeti
feltételek tették emberré, ahogy a természettörvények és a természeti
feltételek tették növénnyé a növényt és állattá az állatot. Ahogy az
állatok nem a növénytől származnak, ugyanúgy az ember sem az állatoktól
származik. Az ember különlegessége, hogy amíg az állatvilág minden tagja
specializálódott, közvetlen környezetéhez alkalmazkodott, addig az
ember nem specializálódott, hanem megmaradt egyetemesnek. Ezért az
állatfajok tulajdonképpen úgy is tekinthetők, mint az emberré fejlődés
elágazásai, az adott környezettel egybeforró változatai. Itt most nincs
elegendő tér ennek a kérdésnek részletes alátámasztására. Legyen ezért
elegendő most annyi, hogy a 20. század egyik legkiemelkedőbb
antropológusa, embertani szakértője, Arnold Gehlen magyarul is
megjelent, „Az ember” (1976, Gondolat, Budapest) című könyvében
részletesen alátámasztja ezt az álláspontot. Most itt a Kárpát-medence
kiemelkedő szerepét szeretnénk érzékeltetni az emberiség egész
történelmében, az úgynevezett emberré válás korától kezdve (azaz attól a
kortól kezdve, amikor az emberi fejlődés során a főemlősök leváltak az
emberi fejlődés fő útjáról).
Kordos László (História, 1999/7)
megjegyzi, hogy a Kárpát-medencén kívül „Nincs még egy olyan lelőhely a
Földön, ahonnan az emberré válás korai, 35 és 8 millió évekkel ezelőtti
szakaszából ennyi emberszabású majom koponyája került volna elő!”
Hasonló észrevételt tett a Spiegel folyóirat nyomán a National
Geographic: „A magyar helyszín ugyanakkor igen fontos lelőhely, hiszen
az európai Homo erectus korából fennmaradt legteljesebb körű
maradványokat tartalmazza” (Szegő, 2004).
Ráadásul a Kárpát-medencében élő
Rudapithecus-ok sokkal fejlettebbek és emberszabásúbbak, mint a Föld
többi helyén talált Ramapithecus-ok. A Ramapithecus lemaradását,
specializálódását jelzi Pilbeam 1976-ban Indiában talált Ramapithecus
állkapcsa, ami majomszerű V-alakot mutat (Richard Leakey, 1995, Az
emberiség eredete, Kulturtrade Kiadó), szemben a Kárpát-medencei
Rudapithecus parabola alakú állkapcsával (Kordos László, 1985, Az első
ötvenmillió év, a 112. oldal utáni 4. és 8. fénykép). A Rudapithecus és a
Ramapithecus közötti különbséget abban látjuk, hogy a Rudapithecus jár
és beszél, a Ramapithecus, a jelek szerint, nem. A mérsékelt égövi
Rudapithecus leletek alapján „biztosnak látszik, hogy az emberré válás a
mérsékelt égövben is lejátszódott” (Kordos László, 1985, Az első
ötvenmillió év, 10. o.). A Rudapithecus nemcsak mássalhangzók kiejtésére
alkalmas, függőlegesen záródó, a majoménál üregesebb szájüreggel
rendelkezett (tehát beszélt – GA), hanem térdízületei tanúsága szerint
felegyenesedve járt (Kordos László, 1985, 85. o.). „A Rudapithecus
felegyenesedett tartása, két lábon járása nagyon is konkrét,
kézzelfogható leleten nyugszik. Előkerült egy bal hátsó láb
térdízületének mindkét csontvége. Ezek érintkezési felületén minden
állatnál a testtartásnak megfelelően jellegzetes felszín alakul ki. A
Rudapithecusok esetében ez a rendkívül fontos felület merőleges a
járószintre, tehát egybeesik a függőlegessel. Ez pedig csak akkor
alakulhat ki, ha viselője nem alkalmanként, hanem tartósan
felegyenesedve járt….A Rudapithecusok és elődeik nem mentek fel a fára,
hogy onnan leereszkedjenek, hanem a mai emberszabású majmok ősei
alkalmazkodtak a fán lakó életmódhoz” (u. ott, 85-86. o.). Az 1970-es
évek közepén, a magyarországi Rudapithecus-leletek előkerülésekor
Kretzoi Miklós professzor egy olyan felső állcsonttöredéket is talált,
amelyen szerencsésen megmaradt az orr alsó részéből származó, néhány
milliméteres csontrész is. Ebből kiderült, hogy a Rudapithecusoknak és
velük együtt a többi emberszabású „kortársaknak” is olyan erősen
megrövidült arca volt (a szemüregek és a felső fogsor közelebb került
egymáshoz – GA), amelyen az orr kiállt az arc síkjából. Ha ezt a
jellegzetességet keressük a mai emberszabású majom koponyáján, nem
találjuk meg.
Afrikában „a közvetlen emberősként
elkönyvelt leletek közül a 4,5 és 2,5 millió év közti időközből egyik
sem mutatja az emberréválás legfontosabb, közvetlen jellemvonásait.
Ennek lényeges elemei tudniillik a következők: a fogazat lassú
kisebbedésével párhuzamosan az arc alsó, foggyökereket hordó részének
rövidülése, ami maga után vonja az orr-rész fokozatos kiemelkedését.
Eközben a szemfogak metszőfog-méretre redukálódnak, az elülső fogak
egyre meredekebb, végül függőleges állásúvá válnak. Mindez együttesen
azt eredményezi, hogy az „állati arc” az emberi arccá alakul át”
(Kordos, 1999b). Fentebb láttuk, hogy az arckoponya megrövidülése és a
fogak függőleges záródása megvolt már 10 millió éve a kárpát-medencei
Rudapithecus-nál.
(folyt. köv.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése