MAGYAR ADORJÁN TANÍTÓ LEVELÉBŐL
Néhány bekezdő megjegyzés
(Tomory Zsuzsa)
Székelykapuink egyik kedvelt alakja a kapu íve fölé épített galambház. Ez az alak a Székelyföldtől távoli magyar részeken már feledésbe ment, vagy ha emléke él is, értelmét már ritkán tudjuk. Mint őseink minden műveltségi terméke a teremtés anyag-erő kapcsolatának szerves és művészi megjelenítése. Magyar Adorján alábbi megjegyzései erre vonatkoznak, s itt Magyar Adorján magyarázatával folytatom:
Őseinknél minden kapu, ajtó, ház, vár vagy város (a tornyot kivéve) nőiségi jelkép volt. A kapu, mint nyílás, a nőiségnek anyagi jelképe volt, a rajta lévő galambok ellenben a lélek jelképei voltak; a kapuval kapcsolatban is pedig a szerető és gyöngéd női lelket jelentették. Őseinknél nagyonis a röpülő állatok, különösen pedig a galamb és a lepke, a lélek jelképei voltak. Mindezeket tudván, fogja Ön is megérteni a diadalívek igazi jelképes értelmét, amit azonban már a rómaiak sem értettek, akik pedig a diadalívet a szikuloktól, már az Itáliába szakadt székely törzsektől örökölték, vették át. ― A diadalmasan hazatérő győzedelmes, hatalmas férfit, azaz fejedelmet, királyt, hadvezért a kapu, a város azaz a szerető nő (a férfi legnagyobb jutalma) várja és fogadja. Népmeséinkben a mesebeli vár kapuja „nyitatlan nyílik meg”, azaz magától, szívesen tárul fel a dicsőségesen hazatérő szeretett férfi előtt. Holott a gyűlölt ellenség előtt bezárul s csak durva erőszak (a kaput betörő „kos”, azaz óriási gerenda, fatörzs, amelynek végén rézből öntött kosfej, vagy hegyes ék volt) törheti be; amikoris azonban a lélek nincsen ottan vagyis az erőszakos ellenség zaja és kapudöngetése elől a galambok ijedten szállanak tova. Holott a szeretett és kedves érkezőnek még csapongva elébe is szállanak, aminthogy szokás volt ilyenkor nekik szemet is szórni. A galambokat (azaz a szerető lelket) szokás volt még fehér ruhába öltözött és az érkező elébe menő leányokkal is jelképezni, akik őt illatos virágokkal fogadták, azért mert őseinknél az illat is a lelket jelentette, jelképezte. Ősnyelvünkben lili, lila, lilla, lél, illa, ili, ele, hele, héla, hella, lehe, lihe szavaknak élet, lélek, lehellet, levegő, szél, illat és virág értelmük volt. (Il-ona vagy Hel-ena, a finneknél Il-ma = élet-anya.)
Úgy a zsidók mint a kereszténység a „Szentlélek”-nek galamb jelképét a mi őseinktől örökölték illetve az ősidőkben Magyarországból palócok (pelazgok), kanaaniták (kunok), szemerék (szemareusok) és volt Szolima (Hiero-szolima: Jeruzsálem) városát. Nyelvükben szellem, szallam, szallamb volt a galamb neve (amely szó a száll igéből származik) míg ugyanezt a palócok azaz pelazgok pallam-, pallamb-nak nevezték, amiből a mai dél-olasz palomba, palomma = galamb szó származik. A kalán vagy kalota (másként galota, galla, kalota, kelata) őstörzsünk ellenben a galambot hallam, hallambó néven nevezte s innen származott a latin-olasz és mai magyar columba, colombo, galamb szó. Valamint innen származik a latin halitus =lehellet, illat, szellő szó is. Ősnyelvünkben ugyanis a szél, szellet, szellem (sz-es kiejtésű) szavakkal törvényszerű párhuzamban állítása hell, hellet, hellem (h-s kiejtésű) szavak, amelyeknek mélyhangzós hal, halít megfelelője valamint megfordított leh, lah alakjai is voltak. A szellem vagy szallam ősszavaink tehát a szél főnevünkkel és szál vagy száll = repül, lebeg, száll szavainkkal vannak a legszorosabb összefüggésben.
A szolim-besenyőknél azaz a szarmaták ezen törzsénél ugyanis Tündér Ilonának (a nőiség, szerelem és föld istennője azaz Vénusz-Szemiramisz-Istar) neve Szolima, Szaloma, Szalana, Szolina, Szalamba = Galamb-nő, Szelid-nő, volt s a szolimek, mint nőelvi törzs, magukat ő utána nevezték szolimeknek.
A biblia is megemlékezik még a jeruzsálemi templom, azaz Salamon temploma galambjairól, valamint neheztel Salamonra amiért ápolta a „pogány” szokásokat is. A zord Mózes-vallás ugyanis hiába irtotta ezeket mert ezek költői szépségei az emberek lelkéből sohasem voltak teljesen kiirthatók. Tündér Ilona galambjai a jeruzsálemi templomban is megmaradtak még azután is amidőn a szolimek aranyhajú Napistene Aba Sallon [(Absolon, Abszolon) azaz Ragyogó Apa, Fénylő Apa; mert ősnyelvünkben sallon, salgon = fénylő, ragyogó; ami később salló-, salgó-nak ejtett s a mai magyar paraszt nyelvén már salygó vagy sajgó arany = fénylő arany. E szótőből származik a latin sol = nap szó is)] és aranyhajú Földistennője Szalloma vagy Szolima temploma leromboltatván, helyébe a Mózes-vallás temploma épült már. Csak ezen galambok jelképes értelmét nem tudja ma már senki, holott a velük kapcsolatos szokás épen a magyar népnél él ma is még. Vásárokon szokás énekes madarakat, galambokat kalitkában kiállítani, hogy jószívű emberek, különösen nők, gyermekek, nehány fillér ellenében azokat szabadon bocsáthassák. Így volt ez Tündér Ilona, azaz Szolima, galambistennő templomában is s a begyűjtött pénz a templom javára fordíttatott. Ennek mélyebb értelmét azonban vagyis a fogvatartott és felszabadított lélek teljes jelképes magyarázatába itt már igazán bele sem kezdhetek.
Szemere törzsünknél (szintén nőelvi törzs) azonban a galamb neve szemere, szemele volt, s ez állatot például az asszírok is szimi-nek nevezték, amiértis szemere törzsünk Tündér Ilonája azaz Szemere istennője (Szemiramisz) az assziroknál Szimi néven szintén neveztetett. De voltak szemere istennő nevének még Szemira, Szemírem, Szamura-mat változatai is. A szemere szó ősnyelvünkben jelentett búzát, gabonát de volt még szerény, szemérmetes és szende (szem, szemere szavainkat régen szen, szenere-nek is ejtettük) értelme is. Innen származnak az árja semen, Same és Scham (mag és szemérmetesség, szégyenkezés) szavak, valamint az említett Szemiramisz azaz Szemira-mat (=Galamb-nő, Szelíd-nő, Galamb-anya, Szerény-nő, Galamb-nő, Búza-nő) istennő nevek is.
Míg a kereszténységben is (a zsidóktól átvéve) a hamu a szerénység és alázatosság jelképe; csak azt nem tudja már senki, hogy a kún-magyar hamú és homok szavak a szemere törzsek kiejtése szerint szamú, samú; szemer, szomor, szömör-nek ejtettek. Márpedig a finnben is hemere = szükség, szürke; holott a hamú és a szerénység színe a szürke! Nos nem jut-e Önnek is eszébe népmeséink hamuban ülő, szürkeruhás, szerény Hamupipőkéje vagy Hamvas Jutkája? Ugye Ön is, mint tudósaink ― ezen mesénket is német eredetűnek tartotta? Holott a mi népmeséink Hamvas Jutkájában még sokkal világosabban ráismerni Szemiramos Istennőre mint sokkal romlottabb német meseváltozatokban!
Ugye hiszen Hamvas Jutkának is búzaszemet kell szemelgetnie és őt is kedves, szelíd galambjai veszik körül és segítenek neki. Nem érti-e mármost a „három nővér” motívumának mély értelmét? E három egymással azonos: a nő, a női lélek három fő megnyilvánulása, ahogyan ezeket a magyar népmesék változatai a három testvérben meg is nevezik: Kevélység, Hiúság és Szerénység. Ama kettő rossz, irigy; emez pedig szelíd, szerény, gyöngéd és szerető szívű.
Ha mármost a föntieket Ön mind tudja és megértette, akkor tudni fogja, hogy a latin-olasz cenere = hamu szó is az ősmagyar szenere vagy szemere és a finn hemere szavakból származott, valamint tudni fogja azt is, hogy a német Aschenputtel és olasz Cenerentola is csak a mi Szemere istennőnk, azaz szemere őstörzsünk Tündér Ilonájának leszármazottjai.
De tudni fogja ezekután azt is, hogy miféle népek voltak a bibliai szamariták, szemareusok valamint hogy miért nevezi a biblia Babilon földét azaz a szumirok egykori hazáját Szennar országának is.
Kedves Vérem! Vége, hossza nincsen mindezen dolgoknak, de mindezt a magyar nyelv és a magyar ősvallás mély ismerete nélkül felfedezni, megérteni lehetetlen. Kedves Vérem! A világ minden műveltségének alapjait ősrégi időkben a mi őseink vetették meg. Hetekig, hónapokig kellene tanulnia Önnek is, másoknak is, hogy őseink fenséges műveltségét, ősvallását, bölcsességét csak annyira is megismerje amennyire én ismerem már, de ennek jutalma végtelen boldogság, büszke öntudat és a mai kicsinyes, hazugságokkal teli, idegen világ fölé való emelkedés tudata lenne.
Kedves Barátom! Őseink értékéből az ha Ázsiából jöttek volna, semmit sem vonna le, sem ez szégyen nem volna. Csak épen hogy ez nem igaz. Csak épen a dolog megfordítva igaz: összes rokonnépeink innen, a Magyar Medencéből vándoroltak szét a világba. A magyar nemzet vagy 20-30000 évvel ezelőtt, vagy még régebben, Magyarország területén keletkezett, még ha az emberiség őshazája talán valóban ázsiában volt is. Itt, a Csallóköz szigetein virágzott egykor őseink azon csodálatos szellemi műveltsége, amely minden szellemi (nem technikai) műveltség alapjait e földön megvetette.
( Legutóbbi levele néhány szava, amely kedves Neje Őnagyságát az Aranymadár meséjével kapcsolatban említi, azon következtetést engedi meg, hogy írásaim neki is megtetszettek, amiértis kérem neki is üdvözletem átadni. Ha dolgaim érdeklik, szívesen állok mindazokkal amit eddig megtudhattam, rendelkezésére.)
Vajon nem lehet-e a kaput ugyanolyan alakúra mint a rajzon, de betonból megcsinálni? Így nemcsak sokkal olcsóbb de tartósabb is lenne. Különösen a földbe kerülő lábrészek ugyanis hamar rohadnak. Viszont Erdélyben a nép készít kőkapukat is. Ilyeneket a brassóvidéki csángóknál valamint Udvarhely székben magam is láttam.
A kapu tetején látható csúpok (nyársak, póznák) valóban a hold és hajnalcsillag jelei így, de a kifaraghatás technikájának megfelelően alakítva.
Őseink az év 4 fő-ünnepét (téli és nyári napforduló, tavaszi és őszi napéjegyenlőség.) kapukkal jelölték volt meg olyképen, hogy a nap ezen ünnepek reggelén épen ezen kapuk nyílásában kelt volt fel, vagyis az ünnep megtartására ez adta meg a jelet, illetve már egy-két nappal előre be lett jelentve, hogy, mondjuk, holnap vagy holnapután lesz az ünnep napja. Ezen kapuk legősibb alakjai két leásott cölöp, e célra ültetett két élőfácska vagy két felállított kőszál volt.
Ezekre az ünnepek alkalmával azután ágakból vagy fonott koszorúból képeztek ívet, úgyhogy az oltártól nézve az illető ünnep reggelén a Nap épen az ív közepében jelent meg, úgy ahogyan a székely kapuk ívébe ma is odaábrázolják. A napnak a kapuban való megjelenése lép be a Szent Kertbe (később Nap házába) azaz érkezik meg az őt szeretettel váró gyermekei, az emberek közé, illetve lép be neje, Tündér Ilona várába. Ez volt a diadalívek gondolatának is legelső eredete.
http://tomoryzsuzsa.weebly.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése