Az iskoláztatás rejtett programja. / A tanítás nem eredményez tanulást. / A gyerekek úgy görcsölnek mint a felnőttek! / A mai oktatási rendszer a nullával egyenlő! / A valódi oktatás segít. / Mit nyújt számunkra az oktatás, és mi az, amit elvesz tőlünk?

Gyanítom, nem mindenki tudja a hallgatóságból, hogy ki vagyok, vagy hogy miért hívtak meg önök előtt beszédet tartani. Végül is sosem írtam könyvet az iskoláztatásról vagy az iskolamentes oktatásról (unschooling), sőt még csak cikket sem. Neveztek már sok mindennek: futuristának, bolygófilozófusnak, marsi antropológusnak. Nemrégiben kultúrakritikusként mutattak be egy közönségnek, és azt hiszem, ez a legtalálóbb kifejezés. Amint tapasztalni fogják, mai beszédemben megkísérlem kultúránk és fajunk történelmének nagyobb összefüggéseibe helyezni az iskoláztatást és az iskolamentes oktatást.

Azok kedvéért, akik nem ismerik a munkáimat, először is elmondom, hogy mit értek a „mi kultúránk” alatt. Nem terhelem önöket meghatározásokkal, hanem inkább bemutatok egy ismérvet, amelyet bárhol a világon alkalmazhatnak. Ha a világban valahol hét lakat alatt tartják a táplálékot, és az ott élő embereknek dolgozniuk kell a megszerzéséért, akkor önök a mi kultúránk emberei között vannak. Ha azonban esetleg Brazília vagy Új-Guinea belsejében vannak egy őserdőben, akkor azt fogják tapasztalni, hogy nincs hét lakat alatt a táplálék. Egyszerűen ott van szabadon, és vehet belőle bárki, aki csak akar. Egy miénktől gyökeresen eltérő kultúrához tartoznak az arrafelé élők, akiket gyakran őslakosoknak, kőkori embereknek, vagy törzsi embereknek neveznek.

Először az 1960-as évek elején kezdtem kultúránk sajátságaira figyelni, amikor elhelyezkedtem az oktatási anyagok akkori élvonalbeli kiadójánál, a Science Research Associatesnél. A húszas éveim közepén jártam, és ugyanolyan teljesen szocializálódott ember voltam, mint bármelyik szenátor, buszvezető, mozicsillag vagy orvos. A világegyetemről és benne az emberiség helyéről vallott alapvető felfogásom rendíthetetlen volt, és teljesen bevett.

Csakhogy feszültségekkel teli időket éltünk akkoriban, bizonyos módon még a mainál is feszültségekkel telibbet. Manapság sokan tudatában vannak, hogy az emberi élet könnyen veszélyben lehet, ám ez a veszély valamiféle homályosan meghatározott jövőben van, húsz, ötven vagy száz évnyire. A hidegháborúnak azokban a leghidegebb napjaiban viszont mindenki azzal a tudattal élt, hogy szó szerint bármelyik pillanatban figyelmeztetés nélkül bekövetkezhet egy atomholokauszt. Gyakorlatilag csak egy gombnyomás választott el tőle.

Az emberi élet nem hunyna ki egészen egy ilyen holokausztban. Bizonyos módon ennél is rosszabb lenne a helyzet. Néhány órán belül nemcsak a kőkorszakban találnánk magunkat, hanem a szinte teljes tehetetlenség állapotában is. Elvégre a kőkorszakban az emberek tökéletesen jól éltek élelmiszeráruházak, bevásárlóközpontok, vaskereskedések nélkül is, és mindazon bonyolult rendszerek nélkül, amelyek gondoskodnak arról, hogy ezek a helyek tele legyenek a számunkra szükséges cikkekkel. Pár óra leforgása alatt zűrzavar és anarchia törne ki városainkban, és a létszükségleti cikkek mindörökre eltűnnének az áruházak polcairól. Napokkal később mindenütt éhínség lenne.

Az életben maradtak nem ismernék a kőkorszaki ember számára magától értetődő készségeket – a saját környékükön termő ehető és ehetetlen növények megkülönböztetésének képességét, a vadállatok becserkészésének, megölésének, valamint húsuk elkészítésének és tartósításának képességét, és a legfontosabbat: a környezetükben található anyagokból való eszközkészítés képességét. Önök közül hányan tudnak irhát pácolni? Kötelet készíteni nyersanyagokból? Követ pattintani? Hát még fémet olvasztani nyers ércből. Az évezredek során kifejlődött mindennapos kőkorszaki készségek elvesznének.

Mindezt nyíltan elismerték azok az emberek, akik egy pillanatig sem kételkedtek abban, hogy olyan életet élünk, amilyet az embernek az idők kezdetétől fogva szántak; akik egy pillanatig sem kételkedtek abban, hogy a gyerekeink pontosan azt tanulják az iskolákban, amit tanulniuk is kell.

Az SRA-nál megbíztak egy új, nagy matematikai programon való munkával, amelyen már jó pár éve dolgoztak Clevelandben. A munkám első évében készültünk kiadni az óvodásoknak és az első osztályosoknak szóló programot. A második évben a másodikasoknak szóló programot, a harmadikban a harmadikasoknak szólót, és így tovább. Az óvodásoknak és első osztályosoknak szóló programon dolgozva észrevettem valami igazán figyelemre méltót. Ezekben az osztályokban a gyerekek az idejük nagy részében olyasmit tanulnak, amit senki sem tud nem megtanulni, aki kultúránkban nő fel. Például megtanulják az elsődleges színek nevét. Hűha, képzeljék csak el, hogy hiányoznak az iskolából aznap, amikor a kék színt tanulják. Életük hátralevő részében azon tűnődnének, milyen színű is az ég. Megtanulják megmondani az időt, megtanulnak számolni, összeadni és kivonni, mintha legalábbis e kultúrában bárki elmulaszthatná a megtanulásukat. És persze megkezdik az olvasás elsajátítását. Ingoványos talajra lépek ugyan, de javaslok egy kísérletet. Vegyünk 30 gyereket két osztályra bontva, tanítsuk őket egyformán, kapják ugyanazokat a tankönyveket az iskolai évek alatt, ám az egyik osztályt egyáltalán ne tanítsuk olvasásra, a másikat pedig tanítsuk a szokásos módon. Nevezzük Quinn-sejtésnek amit most mondok: a tizenkét év végén mindkét osztályban egyformán tudnak majd olvasni. Azért merek biztosan előállni ezzel a sejtéssel, mert a gyerekek végső soron ugyanúgy tanulnak meg írni, ahogy beszélni: úgy, hogy olvasó emberek társaságában vannak, és képesek akarnak lenni arra, amire ezek az emberek képesek.

Ekkoriban jutott eszembe a következő kérdés: Ahelyett, hogy két-három évig olyasmikre tanítjuk a gyerekeket, amiket amúgy is elkerülhetetlenül megtanulnak, miért nem olyasmikre tanítjuk inkább őket, amiket amúgy nem feltétlenül fognak megtanulni, és amiket abban a korban éppenséggel még élveznének is? Például a csillagok alapján való tájékozódást. A bőrcserzést. Az ehető és ehetetlen dolgok megkülönböztetését. Hajléképítést az elejétől kezdve. Szerszámkészítést nyersanyagokból. Kenukészítést. Az állatok nyomának követését – mindazokat az elfeledett ám még ma is értékes képességeket, amelyekre valójában a civilizációnk épül.

Persze senkinek sem kellett elmondanom az ötletemet, hogy tudjam, miként fogadnák. Teljesen szocializálódott emberként én magam is meg tudtam magyarázni, hogy miért egészen őrült ötlet ez. Azt az életmódot folytatjuk, amelyet az idők kezdetétől az embereknek szántak, és a gyerekeinket éppen erre az életre készítettük fel. Az előttünk élt emberek vademberek voltak, épp csak nem barmok. Akik továbbra is úgy élnek, mint őseink, azok vademberek, épp csak nem barmok. Jó, hogy a világ megszabadult tőlük, és jól tettük, hogy az utolsó szálig megszabadultunk tőlük, no meg a nevetségesen primitív képességeiktől.

Az iskolákban felkészítettük a gyerekeinket, hogy bátran lépjenek ki az egyetlen teljesen emberi életbe, amely valaha is létezett ezen a bolygón. Az iskolában szerzett képességek nemcsak sikert hoznak nekik, hanem mély személyes beteljesülést is minden szinten. Mit számított az, hogy egész életükben csupán valami agyat bénító gyári munkát végeztek? Tudtak mondatot elemezni! El tudták magyarázni a különbséget Petrarca és Shakespeare szonettjei között! Tudtak négyzetgyököt vonni! Be tudták bizonyítani, hogy miért egyenlő a derékszögű háromszög átfogójának négyzete a befogók négyzetének összegével! Tudtak verset elemezni! El tudták magyarázni, hogyan fogadja el a kongresszus a törvényjavaslatokat! Minden valószínűség szerint fel tudták vázolni az amerikai polgárháború gazdasági okait. Olvasták Melville-t és Shakespeare-t, miért ne olvasnák hát el most Dosztojevszkijt és Racine-t, Joyce-t és Beckettet, Faulknert és O'Neillt? A polgári oktatás – óvodától a 12. osztályig – persze mindenek fölött felkészítette a gyerekeket, hogy szerepüket teljesen ellátni képes résztvevői legyenek a mi nagyszerű civilizációnknak. Az érettségi-osztó ünnepséget követően készen álltak magabiztosan lépdelni bármilyen cél felé, melyet kitűztek maguk elé.

Természetesen akkoriban (ahogy most is) mindenki tudta, hogy a polgári oktatás nem vitt véghez ilyesmit. Akkoriban – ahogy most is – úgy látták, hogy valami különös baj van az iskolákkal. Csődöt mondtak e csábító ígéretek valóra váltásában – rettenetes csődöt. Hát igen, a tanárokat nem fizették meg eléggé, úgyhogy mi mást várhat az ember? Fölemeltük a tanárok fizetését – újra meg újra meg újra –, és az iskolák még mindig csődöt mondtak. Hát igen, mi mást várhat az ember? Az iskolák rozzantak voltak, világítás nélküliek és hervasztóak. Újakat építettünk – tízezernyit, százezernyit –, és az iskolák még mindig csődöt mondtak. Hát igen, mi mást várhat az ember? A tananyag ósdi volt és használhatatlan. Korszerűsítettük a tananyagot, minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy használhatóvá tegyük – és az iskolák még mindig csődöt mondtak. Akkoriban – ahogy most is – minden héten olvasni lehetett valami okos új ötletről, amely biztosan „rendbe hozza” az iskoláinkat, bármi bajuk legyen is: nyitott osztályterem, csoportban tanítás, vissza az alapokhoz, több házi feladat, kevesebb házi feladat, semennyi házi feladat – fel sem tudnám sorolni mindet. Száz meg száz ilyen okos ötletet valósítottak meg – ezernyit –, és az iskolák még mindig csődöt mondtak.

Kultúránkban minden médium azt mondja nekünk, hogy az iskolák azért vannak, hogy felkészítsék a gyerekeket a sikeres és embert beteljesítő életre a civilizációnkban (és ezért csődöt mondanak). Ez vitathatatlan, ez kétségtelen, ez kérdéses sem lehet. Az Izmaelben azt írtam, hogy Kultúra Anya hangja szól hozzánk minden cikkből az újságokban és folyóiratokban, minden filmből, minden prédikációból, minden könyvből, minden szülőből, minden tanárból, minden iskolaigazgatóból, és azt mondja az iskolákról, hogy azért vannak, hogy felkészítsék a gyerekeket a sikeres és embert beteljesítő életre a civilizációnkban (és ezért csődöt mondanak). Ha kilépünk a kultúránkból, ez a hang többé nem tölti be a fülünket, így aztán feltehetünk néhány új kérdést. Mi van akkor, ha az iskolák nem mondanak csődöt? Mi van akkor, ha pontosan azt teszik, amit valójában várunk tőlük – ám amit nem kívánunk megvizsgálni és bevallani?

Rendben van, az iskolák elég rosszul készítik fel a gyerekeket a civilizációnkbeli sikeres és embert beteljesítő életre, de miben kiválóak? Nos, először is remekül távol tartják a fiatalokat a munkaerőpiactól. Nem lesznek tizenkét vagy tizennégy évesen bérből és fizetésből élők, hanem továbbra is csak fogyasztók maradnak – és több milliárd dollár értékű árut fogyasztanak a szülők munkával megkeresett pénzén. Képzeljék csak el, mi történne a gazdaságunkkal, ha az iskolák hirtelen becsuknák kapuikat. Ötvenmillió aktív fogyasztó helyett hirtelen ötvenmillió munkanélküli fiatalunk lenne. Teljes gazdasági katasztrófa lenne ez.

Természetesen egészen más volt a helyzet kétszáz évvel ezelőtt, amikor még elsősorban agrártársadalom voltunk. A fiatalok az elvárásnak és a szükségnek megfelelően tíz-tizenkét éves korukban munkásokká váltak. A tömegek számára tökéletesen megfelelőnek tartották a négy-, öt- vagy hatosztályos oktatást. A társadalom jellegének változása miatt azonban kevesebb fiatalra lett szükség a gazdaságokban, és a gyermekmunka elleni törvények beiktatását követően hamarosan lehetetlen volt gyárakban dolgoztatni a tíz-tizenkét éveseket. Gondoskodni kellett arról, hogy ne legyenek az utcán – hol is lennének jobb helyen, mint az iskolában? Természetesen új anyagokat kellett a tananyagba illeszteni, hogy legyen mivel eltölteni az időt. Nem nagyon számított, hogy mi legyen az. Jegyezzék meg mindegyik állam fővárosának nevét. Jegyezzék meg, hogy melyik államnak mik a fő termékei. Tanulják meg, milyen lépcsőkön megy át egy törvényjavaslat a Kongresszusban. Senkit sem érdekelt, hogy a gyerekek tudni akarták-e mindezt, vagy szükséges-e tudniuk – vagy hogy valaha is szükséges lesz-e. Senki nem volt kíváncsi rá, vagy soha senki nem vette a fáradságot, hogy kiderítse, vajon a tananyaghoz adott anyagokat megjegyezték-e. Az oktatók nem akarták tudni ezt, és valójában mi különbséget jelentett volna? Nem számított, hogy amint megtanulták, rögtön el is felejtették őket. Elment vele valamennyi idő. A törvény kimondta, hogy mindenkinek nélkülözhetetlen a nyolcosztályos oktatás, így a tananyagok készítői anyagot szolgáltattak a nyolcosztályos oktatáshoz.

A gazdasági világválság alatt égetően fontos lett, hogy a fiatalokat a lehető legtovább távol tartsák a munkaerőpiactól, így aztán kiderült, hogy minden polgár számára nélkülözhetetlen a tizenkét osztályos oktatás. Ezúttal sem nagyon számított, hogy miféle anyaggal töltik el az időt, feltéve, hogy némileg elfogadható az az anyag. Tanuljanak meg verset elemezni, még akkor is, ha felnőttként soha többé nem olvasnak egyetlen verset sem. Olvassanak el egy nagyszerű klasszikus regényt, még akkor is, ha felnőttként soha többé nem olvasnak el egyet sem. Tanuljanak világtörténelmet, még akkor is, ha egyik fülükön bemegy, a másikon meg ki. Tanulják meg az euklédeszi geometriát, még akkor is, ha két évvel később egyetlen tételt sem tudnak bebizonyítani – akkor sem, ha az életük múlik rajta. Mindezt és sok-sok más dolgot persze azzal igazoltak, hogy hozzájárulnak a sikerhez és a gazdag beteljesüléshez, melyet ezek a fiatalok majd felnőttként megtapasztalnak. Kivéve persze, hogy nem így volt. Csakhogy erről senki sem akart tudni. Senkinek sem jutott volna eszébe az érettségi után öt évvel levizsgáztatni ezeket a fiatalokat, hogy kiderüljön, mennyi minden maradt meg bennük. Senkinek sem jutott volna eszébe megkérdezni tőlük, hogy valójában mennyi hasznát vették a tananyagnak, vagy hogy mennyiben járult hozzá sikerükhöz és emberi beteljesülésükhöz. Mi értelme lenne az oktatásuk értékelésére kérni őket? Végül is mit tudtak ők arról? Ők csak érettségizők voltak, nem pedig képesített nevelők.

A második világháború végén senki sem tudta, hogyan alakul majd a gazdasági helyzet. A hadiipar eltűnésével az ország vajon visszazuhan a háború előtti gazdasági válságba? Kezdte az a hír járni, hogy a polgári oktatásnak igazából magában kellene foglalnia négy évnyi egyetemet is. Mindenkinek egyetemre kellene járnia. A gazdaság további növekedése hatására azonban engedni kezdtek ebből az elvárásból. Négy év egyetem bizonyára jót tesz az embernek, ám nem volt része a polgári oktatásnak, amely végül is tizenkét osztályos maradt.

A háborút követő jó esztendőkben gyakran több álláshely volt, mint rendelkezésre álló dolgozó, s ekkoriban kezdték úgy látni, hogy az iskoláink kudarcot vallanak. Kapósak voltak az ügyes munkások, és világosan látszott, hogy az iskolából kikerülő gyerekek nem sokkal tudtak többet a száz évvel korábbi hatodikas végzősöknél. „Átvettek” mindent, amit az idő eltöltésére a tananyaghoz adtak: verseket elemeztek, mondatszerkezetet ábrázoltak, tételeket bizonyítottak, egyenleteket oldottak meg x-re, átrágták magukat sok ezer oldalnyi történelmen és irodalmon, rengeteg irodalmi dolgozatot írtak, ám többnyire szinte semmi sem maradt meg bennük mindebből – és mi hasznuk lett volna abból, ha megmarad? Üzleti szempontból ezek az érettségizők alig ütötték meg a foglalkoztatáshoz szükséges szintet.

Persze akkorra a tananyag már szentírással ért fel, és túl késő volt beismerni, hogy a programot sosem arra tervezték, hogy hasznos legyen. A nevelők a következőt válaszolták az üzleti köröknek: „Többet kell adnunk a gyerekeknek ugyanabból – több elemezendő verset, több ábrázolandó mondatot, több bizonyítandó tételt, több megoldandó egyenletet, több elolvasandó történelmet és irodalmat, több irodalmi dolgozatot, és így tovább.” Senki sem akarta bevallani, hogy a programot a fiatalok munkaerőpiactól való távol tartására hozták létre – és hogy ebben legalább átkozottul remek munkát végzett.

A fiatalok távol tartása a munkaerőpiactól azonban csak a felét teszi ki az iskolák remek munkájának. Az őslakosoknál – a törzsi társadalmakban – a gyerekek tizenhárom-tizennégy éves korukra befejezik azt, amit mi a saját nézőpontunkból „oktatásnak” neveznénk. Készen állnak az „érettségire” és a felnőtté válásra. Ezekben a társadalmakban ez azt jelenti, hogy 100%-ig képesek az életben maradásra. Az öregek egy csapásra mind eltűnhetnének, s akkor sem lenne zűrzavar, anarchia és éhínség e fiatal felnőttek között. Minden nehézség nélkül képesek lennének folytatni az életüket. A szülők képességei és technikái közül semmi sem veszne el. Ha úgy akarnák, egészen függetlenül élhetnének attól a törzsi szerkezettől, amelyben fölnevelték őket.

Tőlünk azonban mi sem áll távolabb, mint hogy a gyerekeink képesek legyenek a társadalmunktól függetlenül élni. Nem akarjuk, hogy az érettségizők 100%-ig képesek legyenek az életben maradásra, mert akkor megtehetnék, hogy kiszállnak a mi kis gondosan felépített gazdasági rendszerünkből, és azt teszik, amihez csak kedvük van. Nem akarjuk, hogy azt tegyék, amihez csak kedvük van; azt akarjuk, hogy pontosan két választásuk legyen (feltételezve, hogy nincs saját vagyonuk): Szerezzenek állást, vagy menjenek egyetemre. Nekünk mindkét választás megfelel, mert szükségünk van állandó utánpótlásra kezdő dolgozókból, emellett szükségünk van orvosokra, ügyvédekre, fizikusokra, matematikusokra, pszichológusokra, geológusokra, biológusokra, iskolai tanárokra, és így tovább. A polgári oktatás mindezt szinte maradéktalanul teljesíti. Az érettségizők kilencvenkilenc egész kilenc tized százaléka e két lehetőség közül választ.

És meg kell jegyeznünk, hogy az érettségizőink garantáltan kezdő dolgozók. Azt akarjuk, hogy a létra legalsó fokát kelljen megragadniuk. Mi értelme lenne olyasmire tanítani őket, ami lehetővé tenné, hogy a létra második vagy harmadik fokát ragadják meg? Azokra a fokokra az idősebb testvéreik kapaszkodnak fel. És ha az idei érettségizők a második vagy harmadik fokot ragadnák meg, akkor ki végezné el a munkát legalul? A dolgozókat fölvevő üzletemberek folyton arról panaszkodnak, hogy az érettségizők semmit sem tudnak, gyakorlatilag semmilyen hasznos készségre nem tettek szert. Valójában azonban hogyan is lehetne ez másként?

Amint látják, az iskoláink nem mondanak csődöt, csak éppen olyasmiben érnek el sikert, amit nem vagyunk hajlandók észrevenni. Nem hibája a rendszernek, hanem jellegzetessége, hogy olyan érettségizőket állít elő, akiknek nincsenek készségeik, akik nem képesek életben maradni, és akik kénytelenek dolgozni vagy éhezni. A rendszernek ezt kell tennie ahhoz, hogy a dolgok továbbra is úgy menjenek, ahogyan most mennek.

Az iskoláztatás szükségességét támasztja alá a kultúra két állandósult mítosza. Az első és legártalmasabb szerint a gyerekek nem hajlandók tanulni, hacsak nem kényszerítik rá őket – az iskolában. Része magának a gyerekkor mítoszának, hogy a gyerekek utálják a tanulást, és minden áron igyekszenek elkerülni. Természetesen akinek van gyereke, az tudja, micsoda képtelen hazugság ez. A gyerekek csecsemőkoruktól kezdve a világ legfantasztikusabb tanulói. Ha egy négy nyelvet beszélő családban nőnek fel, akkor három-négy éves korukra négy nyelven fognak beszélni – egyetlen iskolában töltött nap nélkül, pusztán a családtagjaik közt időzve, mert borzasztóan szeretnék, ha képesek lennének arra, amire a családtagjaik. Akinek van gyereke, az tudja, hogy milyen fáradhatatlanul kíváncsiak. Amint képesek kérdezni, szüntelenül kérdezősködnek, gyakran az őrületbe kergetve szüleiket. Kíváncsiságuk kiterjed mindenre, amit el tudnak érni, ezért van az, hogy a szülők hamarosan jó magasra tesznek – és ha lehet, hét lakat alá zárnak – mindent, ami törékeny, veszélyes, vagy nem gyerek kezébe való. Mind ismerjük a gyerekbiztos kupakokról szóló vicc igazságát: ez az a fajta, amelyet csak a gyerekek tudnak kinyitni.

Akik azt hiszik, hogy a gyerekek ellenállnak a tanulásnak, azoknak a leghalványabb fogalmuk sincs arról, hogy miként is fejlődött ki az emberi kultúra. A kultúra nem más, mint az egyik nemzedékről a következőre hagyott tanult viselkedések és információk összessége. Az evés vágyát nem a kultúra közvetíti, ám az ehető táplálék felleléséről, összegyűjtéséről és feldolgozásáról szóló tudást igen. Az írás feltalálása előtt egyszerűen elveszett minden, amit egy nemzedék nem adott tovább – lett légyen az egy módszer, egy dal, a történelem egy részlete. Az őslakosok körében – azoknál, akiket még nem pusztítottunk ki – rendkívül teljes a tudás közvetítése, de persze nem 100%-ig teljes. Mindig lesznek olyan hétköznapi személyes történetek, amelyeket az idősebb nemzedék magával visz a sírba. A létfontosságú dolgok azonban nem vesznek el.

Abból adódik ez, hogy a tanulás vágya éppen úgy bele van drótozva a gyerekekbe, ahogyan a szaporodás vágya a felnőttekbe. Genetikus dolog. Ha létezett valaha olyan emberfaj, amelynek gyerekeit természetük nem hajtotta tanulásra, akkor már rég eltűnt, mert nem lehetett kultúrahordozó.

A gyerekeket nem kell ösztönözni, hogy megtanuljanak mindent a körülöttük levő világról; a természetük már eleve hajtja őket, hogy megtanulják. Az őslakosoknál a gyerekek a serdülőkor kezdetére mindig megtanulnak mindent, amire felnőttként szükségük lesz.

Gondoljanak erre a következőképpen. Az ember biológiai óráján általánosságban két ébresztő van beállítva. Amikor születéskor megszólal az első ébresztő, az óra csörgése azt mondja: tanulj, tanulj, tanulj, tanulj, tanulj. Amikor a serdülőkor kezdetén megszólal a második ébresztő, az óra csörgése azt mondja: párosodj, párosodj, párosodj, párosodj, párosodj. A tanulj, tanulj, tanulj hang sosem tűnik el teljesen, ám viszonylag halk lesz a serdülőkor beköszöntével. Ekkor a gyerekek már nem akarják követni a szüleiket a tanulás táncában. Inkább egymást szeretnék követni a párosodás táncában.

Mi persze nagy bölcsen úgy döntöttünk, hogy a génjeink által szabályzott biológiai órát semmibe kell venni.

A legtöbb ember azért fogadja el az iskolát, mert az iskolázatlan gyerek azt tanul, amit akar, és akkor tanulja meg, amikor akarja. Ezt tűrhetetlennek tartják, mert meg vannak győződve arról, hogy a gyerekek egyáltalán semmit sem akarnak tanulni – és hogy ezt bebizonyítsák, az iskolásokra mutatnak. Nem veszik észre, hogy az iskolás kort még el nem ért gyerekek tanulási görbéje meredeken a magasba szökik – ám gyorsan a vízszinteshez közelít, amikor iskolások lesznek. A legtöbb harmadikasnál vagy negyedikesnél szinte teljesen ellaposodik. A tanulás, úgy, ahogy van, egy unalmas, fájdalmas élmény lett, melyet lehetőség szerint szeretnének elkerülni. Még egy oka van azonban annak, hogy az emberek irtóznak attól a gondolattól, hogy a gyerekek azt és akkor tanulnak, amit és amikor akarnak. Nem fogja mindenki ugyanazokat a dolgokat megtanulni! Egyesek sosem fogják megtanulni a verselemzést! Egyesek sosem fognak megtanulni mondatot elemezni vagy irodalmi dolgozatot írni! Egyesek sosem fogják elolvasni a Julius Caesart! Egyesek sosem fogják megtanulni a geometriát! Egyesek sosem fognak békát boncolni! Egyesek sosem fogják megtanulni, hogy hogyan fogadja el a Kongresszus a törvényjavaslatokat! Természetesen ezt még elképzelni is borzasztó. Az nem számít, hogy ezeknek a tanulóknak a 90%-a soha életében nem fog többé verset vagy Shakespeare-művet olvasni. Nem számít, hogy 90%-uknak életükben soha nem lesz több alkalmuk mondatot elemezni vagy irodalmi dolgozatot írni. Nem számít, hogy 90%-ukban nem marad meg semmi használható abból, amit geometriából vagy algebrából tanultak. Nem számít, hogy 90%-uk semmi hasznát nem veszi semmiféle tudásnak, amelyet a békaboncolásból nyernie kellett volna. Nem számít, hogy az érettségizők 90%-ának halvány sejtelme sincs arról, hogy a Kongresszus hogyan fogadja el a törvényjavaslatokat. Csak az számít, hogy végigcsinálták!

Akiket elborzaszt a gondolat, hogy a gyerekek azt és akkor tanulnak, amit és amikor akarnak, azok nem fogadták el azt a legelemibb pszichológiai tényt, hogy az ember (mindenki, minden korú ember) a számára fontos dolgokra emlékszik – arra, amit tudnia szükséges –, a többit pedig elfelejti. Én vagyok az élő tanú erre. Az ország egyik legjobb előkészítő iskolájába jártam, a negyedik legjobb végzős voltam, és nagyon kétlem, hogy képes lennék elégségest szerezni két-három tárgynál többől az akkori több tucatból. Két hosszú évig tanultam klasszikus görög nyelvet, és ma képtelen lennék felolvasni akár csak egyetlen mondatot is.

Utolsó érvként az emberek azt hozzák fel annak az elképzelésnek az igazolására, amely szerint a gyerekeknek szükségük van mindarra az iskolai oktatásra, amelyben részesítjük őket, hogy sokkal több tanulnivaló van ma, mint amennyi a történelem előtti időkben volt, vagy akár csak egy évszázaddal ezelőtt. Természetesen sokkal több minden van, amit meg lehet tanulni, de mindannyian jól tudjuk, hogy ezek nincsenek bent az óvodától a tizenkettedik osztályig tartó tananyagban. A tudásnak hatalmas új területei léteznek ma – olyasmik, amikről száz éve még senki nem is hallott: asztrofizika, biokémia, paleobiológia, repüléstan, részecskefizika, etológia, sejtpatológia, neurofiziológia – órákon át sorolhatnám őket. De talán ezeket a dolgokat zsúfoltuk bele az óvodától a tizenkettedik osztályig tartó tananyagba, mert hiszen mindenkinek tudnia kell őket? Természetesen nem. Képtelen egy ötlet. Képtelen ötlet az, hogy a gyerekeket azért kell sokáig iskoláztatni, mert olyan sok mindent lehet megtanulni. Ha a polgári oktatás felölelne mindent, amit meg lehet tanulni, akkor nem tizenkettedik osztályig tartana, hanem a tizenkétezredikig, és senki sem lenne képes még életében leérettségizni.

Persze jól tudom, hogy nincs senki a hallgatóság soraiban, akit meg kellene győzni az otthoni oktatás vagy az iskolamentes oktatás előnyeiről. Azonban remélem, hogy esetleg tudtam némi filozófiai, történeti, antropológiai és biológiai alapot szolgáltatni meggyőződésükhöz, miszerint az iskola nem olyan jó, mint amilyennek kikiáltják.

Forrás: Schooling: The Hidden Agenda
Daniel Quinn
Fordította: Mohari András
Forrás:http://fogpiszkal-o.blogspot.hu

_________________________________________________________________________________

 „A tanítás nem eredményez tanulást”

Fóti Péterrel, az alternatív pedagógia kutatójával Virágh Szabolcs készített interjút

„Világnézetem megváltozását egy - az Angliában 1921 óta működő summerhilli iskoláról szóló - könyvre vezetem vissza", írja magáról honlapján Fóti Péter, aki azóta az iskolát alapító A. S. Neill életművét és a nevéhez köthető demokratikus iskolákat kutatja. Fóti, aki villamosmérnökként, majd történészként végzett, mindenkori fő foglalkozása mellett az oktatás több szintjén is tanított, több évig az Országos Pedagógiai Intézet munkatársa volt, tartott kommunikációs tréningeket, jelenleg pedig programozóként dolgozik Bécsben. Pedagógiai tárgyú írásait Útmutató rebellis tanároknak címmel 2009-ben adta ki a Saxum Kiadó (lásd Simon Mária: Summerhilli útmutató, ÉS, 2009/31., júl. 31.).

- Mit jelent az ön számára a „rebellis tanár" fogalma?

- Egyfelől annak a klasszikusnak nevezhető tanárfelfogásnak az ellentétét, amely a tanári feladatot elsősorban a gyerekek közti rendteremtésben, a tananyag megtanításában, kikérdezésében és az osztályozásban látja. Aki így tanít - adott esetben akár látszólag nagyon jól -, az én szememben nem jó tanár, sőt minél fiatalabb tanulókról van szó, annál inkább a kárukra van. A rebellis szó másfelől utalás A. S. Neill angol pedagógusra, a Summerhill-iskola alapítójára, akinek életrajza Az örök lázadó (Neill of Summerhill: The Per­ma­nent Rebel) címen jelent meg. Én magam - fiam születése mellett - Neill műveit olvasva kezdtem újra érdeklődni a pedagógia iránt, s azt láttam, hogy bár itthon nem ismerik a nevét, Nyugat-Európában, Japánban és az Egyesült Államokban az 1960-as évek végén jelentős befolyása volt, természetesen nem függetlenül a kor ellenkulturális mozgalmaitól. Százszámra alakultak Amerikában iskolák, amelyek az 1921-ben alapított Summerhill mintájára jöttek létre. Neill felfogása szerint ha a gyerekeket hagyják nyugodtan játszani annyit, amennyit szeretnének, előbb-utóbb megjön a kedvük a tanuláshoz is. Később pedig nem munkanélküli lesz belőlük, hanem épp ellenkezőleg: „2007-ben minden Summerhillben végzett gyerek továbbtanult". Mindezt azt angol iskolafelügyelet állapította meg.

- Ön mit tapasztalt Summerhillben?

- Minden tanár arra vágyik, hogy a diákok aktívak legyenek. Ez a summerhilli iskolában valóság; méghozzá annak a szabad légkörnek az eredménye, amelyben a gyerekek saját maguk rendezhetik be a világukat, természetesen azok között a keretek között, amelyeket a tanárokkal közösen határoznak meg. Erre való a heti egyszer zajló iskolagyűlés, ahol a résztvevők mindegyikének - beleértve az igazgatót is - egy szavazata van, és ahol a levezető elnök is a gyerekek közül kerül ki rotációs rendszerben. Így válhatnak az itt végzettek a szó valódi értelmében aktív, önálló, felelős állampolgárokká, azaz demokratákká. Nincs évfolyamokra bontás, nincs osztályzás és kötelező óralátogatás, tehát semmi, ami a mai iskolák nagy részét - és itt most szándékosan sarkítok - bizonyos értelemben a börtönnél is rosszabbá teszi. A paternalista alapokon álló iskola ugyanis még azt is elvárja a gyerekektől, hogy hálásak legyenek, míg a rabok legalább tisztában vannak vele, hogy ők most büntetésüket töltik.

- Ha ennyire sötéten látja az iskolarendszert, akkor mit gondol az általános tankötelezettségről?

- Röviden: a tankötelezettség az állam öncélú sikerpropagandája és a tanártársadalom kollektív győzelme a gyerekek felett.

- És nem látja annak esetleges előnyét, hogy néhány - például halmozottan hátrányos helyzetű - gyereket így legalább „elrugdosnak" az érettségiig, ami mégiscsak az állásszerzés minimális feltétele?

- Egyrészt sokakat egyáltalán nem rugdos el az érettségiig, hanem útközben kiejti őket. Másrészt persze ha azt várjuk el az iskolától, hogy munkaerőt képezzen, akkor még lehetne erre hivatkozni, de sajnos ezt az ígéretét sem teljesíti. A hátrányos helyzetűeknek nemcsak hogy nem kínál valódi perspektívát, hanem gyakran maga az iskola növeli ezeket a hátrányokat, arra pedig végképp esélye sincs a gyereknek, hogy aktív állampolgárrá nevelődjön.

- Ha az emberi igényeket hierarchiába rendező Maslow-piramis legalján tengetem a napjaimat, tehát nincs mit ennem, vagy éppen a szüleim rendszeresen vernek, és inkább szipuzom a téren, minthogy otthon legyek, akkor az állampolgári aktivitás számomra nem más, mint egy jelentés nélküli, elvont idea. Míg ha - akár állami kényszer hatására - bekerülök az iskolába, talán akad egy tanár, akinek feltűnök, és ezáltal én magam, valamint a problémáim is észrevehetővé válnak.

- Miért, az iskolás gyerekek nem szoktak szipuzni? Sőt, vannak olyan gyerekek, akik épp az iskola miatt válnak deviánssá. De félre ne értsen, nem vagyok az iskola mint intézmény ellen, csak annak jelenlegi működését látom kilátástalannak. Valójában nyomás alá kell helyezni az iskolákat, hogy ez megváltozzon. Az Egyesült Államokban például körülbelül kétmillió gyereket tanítanak otthon. Egy részüket persze vallási okból, de sok olyan szülő is van, aki így fejezi ki elégedetlenségét az oktatási rendszerrel szemben. Egy másik lehetőség, hogy leépítjük a felnőttek dominanciáját, és a jeffersoni demokráciamodellnek megfelelően szervezzük újra az iskolát a decentralizációra alapozva. Ez azt jelentené, hogy lentről fölfele rendelnének jogköröket bizonyos feladatokhoz, így minden csupán a közösségre vonatkozó döntés a közösségen belül maradna. Egy ilyen rendszerben az állam által az iskolaigazgatóra ruházott hatalmat a vezető nem autokratikusan használja, hanem azt megosztva a gyerekekkel közösen dönt el számos lényeges dolgot. Ma a világon körülbelül kétszáz ilyen iskola működik, és ezek lehetnek egy globálisabb változás csírái. Én magam is dolgozom azon, hogy Magyarorszá­gon is megteremtődjön egy hasonló iskola lehetősége. Ebben, többek kö­zött, a Milton Friedman Nobel-díjas közgazdász nevéhez köthető is­ko­lacsekk-rendszer segítene, amely­ben az iskolák helyett a szülők kapják a gyermekük oktatására fordítandó fejpénzt, amit ők ezután a számuk­ra megfelelő intézménynek adnak. Így nem a gyerekeket, hanem az iskolákat kényszerítené versenyre az állam, továbbá nagyobb tér nyílna arra, hogy a szülők önszerveződésével magániskolák jöjjenek létre. Az iskola ebben a rendszerben közelebb jutna ahhoz, hogy szolgáltasson, és ne kényszerre alapozza tevékenységét, mint ahogy ezt ma teszi.

-Mindehhez azonban nyilvánvalóan törvénymódosításokra is szükség lenne. Lát politikai akaratot a mai Magyarországon egy ilyen irányú változásra?

- A Lehet Más a Politikán belül igyekszem tenni ezért; itt talán esély nyílik arra, hogy az új elképzelések hatása az oktatáspolitikában is láthatóvá váljon. Ez persze rendkívül nehéz feladat, ugyanis nagyon mélyen beleivódott az emberek agyába az a hit, hogy a tanítás tanulást eredményez. Pedig nem, a tanítás nem eredményez tanulást, sőt sok esetben megakadályozza azt. Tanulást egy dolog eredményez: a gyermeki aktivitás. Az iskolában tehát a tanításról a tanulásra kell áttenni a hangsúlyt, és el kellene ismerni, hogy számos tevékenység során az iskolában akkor is tanulás folyik, ha nincs éppen tanítás. A játék, az önkormányzás és az egyszerű beszélgetés is ilyen tevékenység. Sok úgynevezett szabad iskolában járok, és az első kérdésem mindig az, hogy bármikor kimehetnek-e a gyerekek a kertbe. Ehhez természetesen nem árt, ha van kert, tehát ha rajtam múlna, az egyik legfőbb oktatáspolitikai prioritás az iskolák „zöldesítése" lenne. Egyébként ha a válasz úgy kezdődik, hogy „hát, tulajdonképpen...", akkor az számomra egyértelmű nemet jelent. Summerhillben a tanulás valóban a gyerek döntésén múlik, beleértve azt is, hogy ő inkább a kertet választja a tanterem helyett. Tehát értelmetlen lógásról beszélni, viszont ha egy gyerek zavarja az órát, akkor a tanár - vagy éppen a többi gyerek - megkéri őt, hogy menjen ki, aminek így nincsen büntető felhangja.

De azért nehogy azt gondoljuk, hogy Summerhill maga a csoda. Neill igyekezett minél fiatalabb korban - legkésőbb tizenegy, ideális esetben hétéves kor előtt - felvenni a gyerekeket, mert szerinte az önkormányzásra való képesség is elcsökevényesedik az autokratikus rendszerben eltöltött évek során. Sok „problémás" gyerek élete vett pozitív fordulatot Summerhillben, de természetesen ez nem mindenkire igaz. Mindenesetre Neill iskolájának legnagyobb hozadéka az, hogy az ott töltött maximum tíz év alatt (Summerhillbe hattól tizenhat éves korukig járnak a diákok - V. Sz.) a gyerekek valóban felnőtté válnak, ami a legtöbb iskoláról nem mondható el. 2000-ben egyébként Tony Blair kormányzása alatt az angol oktatási minisztérium megpróbálta bezáratni Summerhillt arra hivatkozva, hogy a kötelező óralátogatás hiányában nem teljesíti oktatási feladatát. Az iskola megnyerte a pert, tehát a bürokraták igencsak elszámították magukat.

- Mintha a könyvében is érezhető lenne egyfajta mi-ők szembeállítás és az ehhez társuló harci metaforika, amikor a rebellis tanár tantestületen belüli helyzetét taglalja: „ne lepődj meg, ha egy nehéz helyzetben kiderül, sok ellenséged van! Valójában minden ember, aki képes nyitottabb és szabadabb létezésre, fenyegetést jelent a létező iskolarendszerre." Ön szerint a rebellis tanár magányos szabadságharcosként való ábrázolása nem éppen a kooperáción alapuló demokratikus ideált ássa alá?

- Valójában csupán a változásra vágyó pedagógusokat szeretném védeni. Azt gondolom, nincs értelme fejjel rohanni a falnak. De éppen most beszélgettem egy magyar iskola igazgatójával, aki az előbb említett perről készült játékfilm alapján szeretett bele Summerhillbe. Nyilvánvaló, hogy az ő intézményében nyíltabb sisakkal lehetne képviselni a demokratikus iskola értékeit, de ne felejtsük el, hogy az igazgató meg az őt kinevező önkormányzatnak van kiszolgáltatva, és itt vissza is kanyarodunk a decentralizációhoz. Tehát kettős stratégiát célszerű alkalmazni: ha a nagypolitikáról beszélünk, akkor az átfogó, radikális reformoknak van csak értelmük, az individuális tanár szintjén ugyanakkor minden lépés hasznos és üdvözlendő, ami a demokratikus iskola felé mutat. Ha pedig ellehetetlenítik emiatt, akkor el kell menni, és más helyen kell próbálkozni.

- Azt is írja egy helyen, hogy a tanterv gúzsba köti a tanárt, és ezért a gye­rekek egy része mindig unatkozik. Reális elvárni akár a gyerekektől, akár a tanártól, hogy soha senki ne unatkozzon?

- Itt valójában arra gondolok, hogy olyan tevékenységet kell kínálni a gyerekeknek, amelyben mindenki megtalálja a saját szerepét. Tehát ha újságkészítés a feladat, akkor lesz, aki cikkeket fog írni, lesz, aki képeket szerkeszt, és lesz, aki kihordja a kész újságot a többieknek. Ez utóbbi gyerek így megélheti, hogy bár nem ő írja a vezércikket, az ő hozzájárulása is nélkülözhetetlen a sikerhez. Tehát éppen az a lényeg, hogy a tanárnak nem feladata, hogy zseni legyen, sőt szórakoztatni se akarjon, arra ott van a mozi. Természetesen azzal is le kell számolni, hogy van olyan tanár, akit mindenki szeret, de mindez jelentéktelen kérdéssé válik akkor, ha a szabadságban fogant aktivitás megteremti az organikus fejlődés lehetőségét, és létrejön egy hatékony munkamegosztáson alapuló közösség. Ehhez az is hozzátartozik, hogy az értékelésre akkor és csak akkor kerüljön sor, ha azt a gyerek kéri.

- A tanár tehát ne legyen se bíró, se rendőr. Milyen fogalommal írná le a demokratikus iskolához illeszkedő tanárszerepet?

- Summerhillben például már csak azért sem kell a tanárnak magára vennie a rendőri és bírói szerepet, mert azokat az iskolagyűlés és a belső igazságszolgáltatás révén az egész közösség gyakorolja. Amikor egy berlini szabad iskolában voltam látogatóban, a közösségi gyűlés éppen egy olyan ítéletet hozott, hogy a vádlott fiú nem hozhatja magával az iskolába hordozható videojátékát. A fiú fellebbezett, amit a gyűlés végül elutasított. Az önkormányzatiság tehát spontán módon megtanítja a gyerekeket a jogállam működésére, beleértve saját jogait és kötelességeit. Ez pedig rendkívüli nevelő hatással bír. Ugyanakkor a korlátok is fontosak: a tanárok felvételének és a gyerekek eltanácsolásának jogát a summerhilli igazgató is fenntartja magának. A kérdésre visszatérve pedig az „idegenvezető" metaforát használnám; azt gondolom, ez jól összefoglalja mindazt, amit a számomra szimpatikus tanári szerepről gondolok.
http://fogpiszkal-o.blogspot.hu/2014/02/a-tanitas-nem-eredmenyez-tanulast.html
_________________________________________________________________________________

Nem normális, hogy a gyerekek úgy görcsölnek, mint a felnőttek!

Hatodikos volt az a hajdúszováti kisfiú, aki felakasztotta magát múlt héten. Búcsúlevelében azt írta, hogy romlottak az iskolai jegyei, nem látott más kiutat, ezért akasztotta fel magát. 12 évesen! Szinte majdnem minden embernek volt már olyan munkahelye, ahová gyomorgörccsel ment be dolgozni. Ez sem normális, de az, hogy egy 12 éves gyermekben már megoldhatatlan állapotot okozzon a „munkahelye”, vagyis az iskola, az teljesen felfoghatatlan. Sokszor leírtuk már, hogy túlterheltek a diákok, de ez a jelenség túlmutat ezen.
Ha a magyar megfázik, máris rohan a háziorvoshoz, hogy felírja a köptetőt, meg a Sumetrolimot, de a lelkünkkel nem foglalkozunk. Nincs idő rá? Hagyjuk már. Így vagyunk kódolva? Képtelenek vagyunk figyelni a saját pszichés állapotunkra és másokéra.
17 éves voltam, amikor folyamatosan rosszul voltam a kémiaórák előtt. Nem voltam jó kémiából, pedig jártam magántanárhoz, hajnalig magoltam, mégis alig ment az átlagom hármas fölé ebből a tantárgyból. Nem volt érzékem/tehetségem hozzá.

Minden kémiaóra előtt hányingerrel küszködtem, görcsbe rándult a gyomrom, izzadt a tenyerem, forgott a világ, és biztosra vettem, hogy kiugrik a szívem a helyéről. Görcsöltem, rettegtem, hogy kihív felelni a krétadobáló „BigPista”, és égek majd, mint a rongy, mert totálisan hülyének éreztem magam abból a tantárgyból.

Aztán ott volt a közelgő érettségi, az, hogy a harmadik év végének a jegyei már beleszámítottak a felvételipontokba. És az én szüleim nem arról voltak akkoriban híresek, hogy a lelkizzünk egy kicsit a vacsoránál. Én nem mertem volna hazamenni, ha meghúznak kémiából.  Akkor ott, nekem a világvégét, egy hatalmas családi veszekedést jelentett volna egy bukás.
Anyukám elvitt egy csomó orvoshoz, akik néztek maguk elé. Velem akkor senki nem közölt semmit. Ez mondjuk ’99 környékén volt, amikor még nem szedett minden második ember marékszámra Xanaxot, és falun laktunk, ahol a depresszióról azt gondolták, hogy egy új autósrádió. Szóval csak felnőttként jöttem rá, hogy azok a kis epizódok az életemben valószínűleg pánikrohamok lehettek. Hogy mitől múlt el nálam ez a folyamatos görcs? A nyári szünettől. Aztán a következő ősztől, amikor már nem voltak kémiaórák. Felnőttként pedig évekbe telt, míg megtanultam „leszarni” a dolgokat és „nem görcsölni” rajtuk.
De értitek?

Eljuthat odáig egy gyerek, hogy azt mondja: a világ végét jelenti egy kettes, egy bukás?

Ne jusson el. Figyeljünk arra, hogy ne jusson el.
Forrás >>>

Megjelent a titkolthirek.hu oldalon

_________________________________________________________________________

Tüntetések helyett ébredni kellene, mert a mai oktatási rendszer a nullával egyenlő! (http://napitema.blogspot.hu)

INKÁBB ÉBREDNI KELLENE EBBŐL AZ ELKÉPESZTŐ ANYAGBA SÜLLYEDT ÉRTÉKTELEN MOCSOKBÓL, AMIBE BELE NEVELTÉK AZ EGÉSZ EMBERI FAJT, TÖRTÉNELMI, VALLÁSI ÉS TÁRSADALMI SZINTEN EGYARÁNT, hogy rabszolgaként kiszolgáljon egy élősködő bandát. Először is a minden tudás bennünk van, ugyan úgy mint a gyógyítás képessége is.

Milyen sátáni szervezet az, aki ennek az ellenkezőjét tanítja? Ki az az elmebeteg, aki a 21-dik században még mindig nem képes felfogni, hogy a tudás nem azonos a lexikális információkkal, amivel szét verik az emberi agyakat?

Ki az az elmebeteg aki még mindig úgy gondolja okosabb a pusztulásra teremtett elméje ami arra sem emlékszik mit csinált 1 hónapja, mint a több ezer éves lelke ami viszont mindent tud és az örökké valóságra lett teremtve?

Milyen lebutított birkacsorda képes arra, hogy a pusztulásra teremtett anyagba fektet minden energiát?

A valóság mindig fájdalmas dolog, de a mai oktatási rendszer a nullával egyenlő. Valamilyen szinten érthetők a tüntetők mert ebből élnek de nézzük a végterméket, mert semmit nem tanítanak az életről viszont mindent arról aminek min.80%-a fölösleges.

Nem arra lettünk teremtve, hogy egymást leraboljuk, versenyezzünk és eltapossuk a majdnem 0 Ft -ból előállított fedezetlen semmiért, amiért még kamatot is szednek, hogy eltartsunk egy olyan kifosztó élősködő bandát akik nem állítanak elő semmilyen értéket, hanem a teremtésre. Erre viszont gyökeres változásra van szükség, mert ez az oktatási rendszer amit eddig kitermelt a hazugságra épülő történelem oktatásig bezárólag az egy lebutított állatcsorda, akiknek fogalmuk sincs a létezésről , fogalmuk sincs hogy minden betegség lelki eredetű amit vegyszerekkel nem lehet kezelni, fogalmuk sincs arról a betegségek tetteik következménye, és fogalmuk sincs az univerzális törvényekről. Egyébként meg erre az univerzális égi törvényekre épül a magyar jogrendszer, amit úgy hívnak Szent Korona tan, amiről kussol az egész sátáni intézmény.

És van még valami, nem a magyar jogrendszer tette tönkre ezt az országot, sem anyagi, sem erkölcsi, sem oktatási, sem egészségügyi szempontból hanem az a sátáni szervezet és szekértolói, akik éppen tüntetnek, akik mögött azok a nemzetgyalázók állnak, A KETTŐS MÉRCÉRE ÉPÜLŐ ÁLDEMOKRÁCIÁJUKKAL, akiknek semmi közük ehhez a nemzethez, akik nem felzárkóztak hanem úgy gondolják a végtelenségig lehet, hazudni, zsarolni és élősködni ezen a nemzeten, akik szétdaraboltatták, lerabolták és eladósították ezt az országot.

Jó volt itt élni egészen addig amíg a befogadott jóakaróink, egy illegitim rendszerrel és diktatúrával hatalmat nem szereztek és a megosztó gyűlöletkeltő életformájukkal szét nem vertek mindent ebben az országban. Minden tettük illegitim és érvénytelen, mert ez az ország nem a nemzetgyalázók tulajdona, hanem A SZENT KORONA TULAJDONA, aminek jogrendje örök érvényű és fölötte áll minden földi hatalomnak, beleértve a PÁPA intézményt is.

Egy diktatúrával ránk erőszakolt illegitim rendszerrel ami szöges ellentéte a magyar jogrendszernek, lehet lopni, csalni, hazudni, szavaztatni, törvényeket hozni, és nemzet gyalázókkal feltölteni a parlamentet, csak éppen minden tettük illegitim és érvénytelen, amiért előbb vagy utóbb felelni kell, még akkor is ha egy illegitim rendszerrel, legitimitást szereztek maguknak.

 

FORRÁS:  http://napitema.blogspot.hu/2016/03/tuntetesek-helyett-ebredni-kellene-mert.html

*********************************************************************************

A valódi oktatás segít, hogy kibontakozhass:

 A valódi oktatás nem más, mint bizalom önmagadban és a létben, mert lehetővé teszi, hogy ami benned rejlik, az kibontakozhasson, előhozza azt, ami benned lappang. De nézd csak meg a mai oktatást! Veled most a kutya sem törődik.

A társadalom a saját eszméivel, ideológiáival, előítéleteivel, technológiájával foglalkozik, és rád kényszeríti ezeket. Úgy véli, a te fejed üres, ezért megtölti a maga hülyeségeivel. A közönséges oktatás, vagy amit oktatás néven ma látni lehet, semmi más, minthogy megtömik az elmédet úgynevezett tudással: mert ennek a tudásnak van némi haszna. Senki nem foglalkozik veled, senki nem foglalkozik a sorsoddal.
Orvosokra, mérnökökre, tábornokokra, szakemberekre, meg vízvezeték-szerelőkre és villanyszerelőkre van szükségük. Ezekre van szükségük, ezért aztán arra kényszerítenek, hogy vízvezeték-szerelő légy, vagy arra, hogy orvos, vagy arra, hogy mérnök. Nem azt mondom, hogy baj, ha valaki mérnök vagy orvos, de az mindenképpen probléma, hogy ezt kívülről kényszerítik rá. Ha valaki abban virágzik ki, hogy orvos lesz, akkor körülötte mindenki meggyógyul. Akkor született gyógyítóvá válik. Tényleg doktor lesz, akinek már az érintése is értékes. Arra született, hogy gyógyítson.
De ha ezt kívülről erőltetik rá, és csupán a szakmájának tekinti – hiszen valamiből neki is meg kell élnie, pénzt kell keresnie -, akkor az azt jelenti, hogy jobb híján vállalta magára. Akkor azonban megnyomorodik és végül összeroppan a súly alatt. Csak vonszolja magát, majd egy napon meghal. Így életének egyetlen pillanata sem volt ünnep. Persze sok pénzt hagy a gyerekeire, hogy azok is orvosok lehessenek, és egyetemre járhassanak – lehetőleg ugyanarra, amelyik őt is tönkretette. És a gyerekei ugyanazt teszik majd a saját gyerekeikkel is, és így hagyományozódik a nyomorúság egyik generációról a másikra.

Ez nem oktatás! Ez bűn!

Tényleg kész csoda, hogy ilyen oktatás mellett egy buddha mégis kivirágozhat ezen a világon.
Ez csoda. Egyszerűen hihetetlen, hogy tud valaki függetlenedni ettől, hiszen ez a fajta oktatás módszeresen gyilkolja az embert – egyszerűen így van megszerkesztve. A kisgyerekek pedig fennakadnak ebben a mechanizmusban, nem tudják, merre menjenek, fogalmuk sincs, mit művelnek velük. Mire tudatára ébrednek, már teljesen megrontották és tönkretették őket. Mire belegondolnak, hogy mi mindent kezdhetnének az életükkel, szinte képtelenek elindulni más irányokba.
Mire valaki huszonöt vagy harminc éves, az élete fele már letelt. A változtatás ilyenkor már kockázatosnak látszik. Orvos lettél és jól megy a sorod, aztán egy nap rájössz, hogy nem ez akartál lenni. Nem ez való neked – de akkor most mi legyen? Továbbra is azt kell színlelned, hogy orvos vagy. De ha egy orvos nem boldog attól, hogy orvos, akkor nem is segít igazán a betegein.
Felírhat nekik gyógyszereket, orvosságokat, de nem lesz igazi gyógyító ereje. Amikor egy orvos valóban orvos, egy született doktor… mindenki születik valaminek. Lehet, hogy elmulasztod, és soha nem tudod meg, mi az. Van, aki született költő: költőt nem lehet csinálni senkiből. Nincs arra mód, hogy az iskolákban költőket faragjanak. Van, aki született festő, őket sem lehet legyártani.

A dolgok azonban teljesen összekeveredtek

A festő orvosként dolgozik, az orvos meg festőként.
A politikus tartja a beszédeket, pedig lehet, hogy kitűnő vízvezeték-szerelő lenne belőle – de mit lehet tenni, ha a szerencsétlenből miniszter lett! És akiből miniszter lehetett volna, az lehet, hogy most éppen vízvezeték-szerelő.

Ezért van a világban akkora káosz: mindenki rossz helyre került, senki sem ott van, ahol lennie kellene. A helyes oktatás út a meditációhoz. A rossz oktatás a meditáció gátja, mert a rossz oktatás azt tanítja meg, ami nem illik az emberhez. És amíg nem illesz össze azzal amit csinálsz, nem lehetsz egészséges és teljes. Így folyton csak szenvedni fogsz.
Ha tehát egy tanult ember érdeklődni kezd a meditáció iránt, el kell felejtenie mindent, amit addig tanult. Újra vissza kell mennie a gyerekkorába, és az ábécétől elölről kezdenie mindent. Ezért ragaszkodom bizonyos meditációkhoz, amelyekkel újra gyermekké válhattok, Amikor táncoltok, olyanok vagytok, mint a gyerekek, nem pedig olyanok, mint a felnőttek.
Azok az emberek, akik társadalmi rangot szereznek maguknak, végképp megragadnak a saját szintjükön, hiszen nem akarnak semmi olyat tenni, amivel akár egy kicsit is veszélyeztetnék a megszerzett társadalmi rangot. Félnek. Nem boldogok; nem tudják, mi az öröm; azt sem tudják pontosan, mit jelent élőnek lenni, de legalább rangjuk van. Az utolsó pillanatig kapaszkodnak a tekintélyükbe – aztán egy nap meghalnak. Soha nem éltek: meghalnak, mielőtt elkezdtek volna élni. Nagyon sokan vannak, akik meghalnak, mielőtt élnének.

Az én meditációim visszavisznek benneteket a gyerekkorba

Abba a korba, amikor még nem tisztelt benneteket senki, amikor őrültségeket lehetett tenni, amikor ártatlanok voltatok, amikor a társadalom nem rontott még meg benneteket, amikor nem tanultátok ki a világ fortélyait, amikor másvilágiak, nem evilágiak voltatok még.
Szeretném, ha visszatérnétek erre a pontra, és onnan kezdenétek újra. A tekintély és a pénz vigaszdíj, nem igazi jutalom. Ne engedd, hogy ezek becsapjanak!
A tekintélyt, a társadalmi rangot nem lehet megenni, és a pénzt, a presztízst sem lehet megenni. Azok csak játékok, értelmetlen, ostoba, középszerű játékok. Ha elég intelligens vagy, megérted, hogy a saját életedet kell élned, és nem törődhetsz mással. Más megfontolásoknak nincs jelentőségük: ez a te életed! Hitelesen, szeretettel, óriási szenvedéllyel, hatalmas könyörülettel és hatalmas energiával kell élned. Az öröm szökőárjává kell válnod. Amit meg kell ezért tenned, azt tedd meg.
A felejtés fontos kellék. A felejtés azt jelenti, hogy abbahagytad a régi, berögzült minták követését, hogy nem haladsz többé azokba az irányokba, amelyeket a társadalom kényszerített rád, vagy amelyekre épp elcsábított. A saját életedről gondoskodsz, a magad ura vagy. Ezt jelenti a szannyász. Egy igazi szannyászin nem törődik mások véleményével, eldöntötte, hogy a saját életét éli – mégpedig úgy, ahogy ő akarja.

Nem azt mondom, hogy légy felelőtlen!

Amikor felelősségteljesen élsz, nem csak magaddal törődsz, hanem másokkal is – de egészen másképpen.
Most már azon fogsz igyekezni, hogy ne avatkozz bele mások életébe – ez az igazi felelősség. Te sem engeded meg senkinek, hogy beleavatkozzon a te életedbe, és ezt természetesen te sem teszed mással. Nem akarod, hogy bárki irányítsa az életed, nem akarod, hogy az életed egy idegenvezetős kirándulás legyen. Az ilyen csoportos kirándulás soha nem igazi kirándulás.
Te magad akarsz felfedezni mindent. Térkép nélkül akarsz menni az erdőbe, hogy felfedező lehess, hogy elsőként pillanthass meg néhány helyet. Ha térképet viszel magaddal, mindig csak olyan helyeket találsz, amelyeket már sokan láttak előtted. Az nem új, nem eredeti, nem szűzföld. Már beszennyezték, megrontották. Sokan jártak arra, térképet is készítettek róla.
Már semmi nincs, ami mérhetetlen lenne! Pedig a buddhák mind azt mondták, hogy az igazság mérhetetlen; ők mind azt mondták, hogy az igazság nem csupán ismeretlen, de megismerhetetlen is. Feltérképezetlen tenger: az ember fogja a kis ladikját és kimegy az ismeretlen vizekre. Belevág a kalandba.
Kockázatos, veszélyes. De a kockázatban és a Veszélyben a lélek kivirágzik, és teljessé válik.
Az én meglátásom szerint a helyes oktatás a meditációnak csupán egy része lesz: a meditáció lesz a tetőpont. Ha az oktatás helyes, akkor az egyetemek nem lesznek az egyetemesség ellen. Sokkal inkább lesznek kiképzőhelyek, ugródeszkák az univerzumhoz. Ha az oktatás megfelelő, akkor az örömöddel, a boldogságoddal, a zenével, a szeretettel, a költészettel és a tánccal foglalkozik majd. Megtanít arra, hogyan bontakozz ki. Segít, hogy a lényed mélyéről előbújj, kivirágozz, növekedj és kiteljesedj.
Az oktatás akkor vallásos, ha olyan bátorrá tesz, hogy elfogadod önmagad, éled az életedet, és a magad egyedülálló módján válsz értékes ajándékává a létezésnek.

 Forrás: http://reiki.timba.biz/a-valodi-oktatas-segit-hogy-kibontakozhass/

 

***************************************** 

Mit nyújt számunkra az oktatás, és mi az, amit elvesz tőlünk?

 

 Az iskolának még mindig az a célja, hogy a három alapvető dolgot megtanítsa a diákoknak: az olvasást, az írást és a számtant? Amikor valaki megvizsgálja a fiatal felnőtteket, nyilvánvalóvá válik, hogy a modern iskola nem oly hatékony, mint a korábbi volt.

 A végzett diákoknak nehézségei vannak az olvasással, számolással, hibásan írnak. A diszlexia népbetegséggé vált, a szorzótábla rejtély marad a negyvenév alattiaknak. Meghökkentő, de a mai gyerekek korábban kezdenek iskolába járni, és később végeznek, mint a megelőző generációk. Számítógépekkel, internettel, tévével, videójátékokkal, filmekkel tehetséges gyermekek generációjában reménykedhetnénk. Mégis az ellenkezője igaz. Mi folyik itt?

Az iskolák az "elbutítás" eszközévé váltak!

1945 óta az UNESCO magára vállalta az oktatás, a tudomány és kultúra nemzetközi irányítását. Világszerte szabványosította a pedagógiai témakezeléseket, és erős hangsúlyt helyezett az informatikai és kommunikációs technológiákra, a környezeti felelősségre, és a társadalmi konformitásra. Az emberiség kollektív intelligenciájának hirdetésén keresztül, bolygószintű eszményt kényszerít ki - a kaptár mentalitást. Zene, mozi, divat, művészet, irodalom, rádió, tévé mind hasonló üzenetet közvetít. Minek tudható be ez a megingathatatlan eltökéltség? Az elit jól tudja, hogy az emberi lények hatalmas evolúciós ugrás előtt állnak, és ezt próbálja meg kivédeni. Kimenetele a mi kezünkben van!

Az alábbiakban részlet olvasható Ghis és Mado "Oktatás a benső tudás felé" című kötetéből.

Oktatás és a nagy kép

Születésétől kezdve a baba testei (fizikai, mentális és vitális) szivacsként szívják fel, amit eléjük tárnak. Mivel lehet magyarázni azonos család két gyermeke közötti különbözőséget, hisz génjeik és környezetük is azonos? Ez a születéskori lelkük eltérő fejlettségi fokából ered. Egy idősebb, egy fejlettebb lélek tudatosságának fejlődése sokkal gyorsabb lesz, mint egy kiforratlané.

Minden alkalommal, amikor a lélek egy új testbe költözik, a test evolúciója fehér birkaként kezdődik el, egy intelligens, engedelmes állat születése egy családnak nevezett hordában. Ez az új emberi lény megtanul alkalmazkodni, aláveti magát szülei parancsainak. Mivel testének még nincs hozzáférése lelkéhez, egy átmeneti főnököt kreál – az egót.
Ahogy a test egyre több tapasztalatot szerez, úgy válik az egó egyre individualizáltabbá. Ez azt jelenti, hogy személyisége egyre erősebbé válik, és egyre nagyobb hajlandóságot mutat, hogy kinyilvánítsa különbözőségét, még akkor is, ha emiatt kizárják a hordából. Felébredt a fekete birka! A személy függetlenné válik, és visszautasítja az engedelmességet. Közöttük találjuk az iskolából lemorzsolódottakat, a petíció-írókat, tiltakozókat, ellenálló harcosokat stb. Mind a fehér birkák, mind a feketék végül is belehalnak a félelembe és a kimerültségbe, hacsak meg nem válaszolják a következő kérdést: „Mi a fenét keresek én itt?”

A kipattanó válasz: „Azért vagyok itt, hogy kibontakoztassam magam”. Azért jöttem ide, hogy akként, aki valójában vagyok, a legfőbb teremtőként nyilvánuljak meg. Így születik meg a szuverén paripa, aki lelkének engedelmeskedik, nem pedig egójának. Pontosabban: az egó fokozatosan feloldódik, és a fizikai, vitális és mentális testek a lélek köré csoportosulnak. Csak néhány ember éri el a következő szintet – a szárnyas paripát –, mert ez megköveteli az emberi vágyakról és szükségletekről való lemondást. Az ilyen ritka lények a mindennapi életük összes teremtményével azonosulnak.

Egyéni jelleg ünneplése

Az iskolatípusok összes fajtájának – akár hivatalos akár alternatív – közös célja, hogy a lehető leghatékonyabb fehér birka eszközökkel lássák el a gyerekeket, hogy a szüleiknél is alázatosabb szolgaként – még kiformáltabb állampolgárként viselkedjenek az életben. A fajnak fejlődnie kell; az intelligens majmokat tökéletesíteni kell. Azonban a kérdés ugyanaz marad: egy elavult faj kiválóságai akarunk-e lenni vagy egy új úttörői?

Az elit célja a status quo folyamatos fenntartása a fekete birkák bármi áron való kiselejtezésével, mivel nekik nagyobb esélyük van lelkük felfedezésére. 

Megkockáztatják, hogy figyeljenek lelkük belső hangjára, szuverénné válnak, és így kontrollálhatatlanokká. Hogy ez ne következzen be, az elit a fekete birkák szűrését folyamatosan végzi. Amikor a genetikai vagy pszichológia tesztek alapján potenciális engedetlenkedőt vélnek felfedezni, akkor megkezdik a gyógyszerezést, vagy az elbutító programozást. Azokat a fekete birkákat, akik visszautasítják, hogy kifehérítsék őket, szisztematikusan mentálisan, vitálisan és fizikailag hasznavehetetlenné teszik. Ha a teljes nemzetség fekete birkaként viselkedik, akkor kiirtják őket (oltások, mérgezések, földrengések, cunamik, sugárzások).


Fekete birkaként az a nehézségem, hogy sikeresnek kell lennem egóm megszilárdításában és a különbözőség ünneplésében, konfliktusok és ellenszegülések fennállása közepette. Egy ilyen nehéz helyzet nagyobb tisztánlátást és tapintatot vár el a szülőtől. A gyereknek lehetővé kell tenni, hogy ne kelljen alkalmazkodnia, abbahagyhassa az iskolát, és kockázatos kalandokba vághasson bele. A szülő ösztönözze gyermekét arra, hogy vállalja a felelősséget tetteiért, és ennek következményeiért, de tegye a szülő ezt ítélkezés, büntetés és jutalmazás nélkül. Ha ez a szülői támogatás hiányzik, a gyermeknek titokban kell cselekednie, vagy uralkodnia kell magán, melyek következtében fejlődése kárt szenved. De a szülő ne kényeztesse el gyermekét, és ne tegye vad, tanulatlan gondolkodó állattá.

Emlékezz rá, hogy nem a fekete birka üzemmód a cél, hanem ez csak átmenet az individuális szuverenitás felé, mely állapotban nincs hatással a személyre a külső hatóság, hanem saját belső hatósága szerint viselkedik. Végül is el kell határoznia, hagyja, hogy a lelke vegye át az irányítást. Ez maga után vonja egójának feloldódását, mely vonakodva engedi el hamis identitását és hatalmát. Amikor az egó meghal, az egyén ürességet érez. Ez az üresség ijesztő és egyben elkedvetlenítő is. De elkerülhetetlen, hogy keresztülmenjünk ezen a feneketlen mélységen az átalakulás kezdete előtt.

 Emlékezz rá, hogy az emberi lények a természetnek engedelmeskednek. A tiszta, nem programozott emberi sejtek vakon engedelmeskednek bármely parancsnak. Honnan jönnek az utasítások? Ki a főnök – a lélek vagy az egó? A hiteltérdemlő oktatás nem támogatja az engedelmesség megtagadását. Ami azt eredményezheti, hogy háborúban állok az engedelmesség velem született állapotával. Helyette meghatározza, hogy ki adja meg az alaphangot. És igent mond a szuverén lélek benső hatóságára.

A megtévesztő oktatás vége

A hiteltérdemlő oktatáshoz nem tudok hozzáférni, míg abból a megtevesztő oktatásból merítek, amiben eddig részesültem. Álljon itt, hogyan tudom abbahagyni az együttműködésem az oktatási rendszerrel, annak minden formájával:

▪ felhagyok a családdal, a hordával, amelyikhez tartozom. Többé már nem azonosulok az elavult szerepekkel – apa/anya/ gyerek, fivér/nővér, férfi/nő – és az állandósult többgenerációs programokkal (9. kötet);

▪ felhagyok a vallással, spiritualitással és ateizmussal, melyek hitrendszerei mindennapi életem valamennyi részletét meghatározták. Meggyőztek arról, hogy a legfőbb külső hatóság által irányított gyarló, erőtlen teremtő vagyok. szerencsétlen birka. Mostantól szabad utat engedek belső hatóságomnak – szuverén lelkemnek;

▪ felhagyok a kultúrával, ragaszkodásaimmal: nyelvek, tradíciók, szokások, hazaszeretet, tradicionális dalok, táncok, ételek, irodalmi művek, színdarabok, ünnepek, szimbólumok, zászlók, nemzeti himnuszok, állampolgári kitüntetések. Ezek inkább máshoz, mint valós önmagamhoz való tartozásom bizonyítékai. Korlátoznak, és hamis identitást kölcsönöznek nekem;
▪ felhagyok az iskoláztatással, a szolgaság hathatós és módszeres programozásával. Elengedem az iskolai végzettségtől függő társadalmi érvényesülés illúzióját, és abbahagyom attól való rettegésemet, hogy senkivé válok. Kiveszem a gyerekeimet az iskolából, ha ők is úgy akarják. Anélkül, hogy szolgáikká válnék, segítem őket, hogy személyes vonzódásukon alapuló tanulási módokra leljenek. Abbahagyom az önfeláldozást, és az iskolával kapcsolatos hiteleket. Ha a gyerekem diplomát szeretne, szerezzen saját költségén;
▪ felhagyok a médiával, a jól kieszelt, kifinomult, a népesség bizalmával visszaélő elit propagandával. Visszautasítom valamennyi információját, kommunikációját, és bármit, ami hirdetései útján ér el hozzám. Megkülönböztető képességemre hagyatkozom az internet használata során. Bárminemű ellenvetés és panasz ellenére örökre kiteszem a tévékészülékemet a házból. Nem olvasok vagy hallgatok többé semmit, ami ingyen van – rádió, újságok, magazinok, könyvek, tévé, internet. Megfizetem az árát annak, hogy megbízható és becsületes emberek informáljanak;

▪ felhagyok a szórakozással, melynek célja, hogy segítsen elszökni egzisztenciális rémálmaim elől, és hogy bálványimádóvá tegyen. A lustaság tesz engem sztárok, guruk és bajnokok hódolójává. Kölcsönvett nagyságomat élem meg, ahelyett, hogy azzá válnék, aki valójában vagyok. Könnyebb valaki mást piedesztálra emelni, mint venni a fáradságot, hogy magam másszak fel oda. Konkrétan kikapcsolom a rádiót, tévét és a mobiltelefonomat. Cd-ket, dvd-ket, mp3-as hanganyagot, számítógépet akkor használok, és megyek moziba, ha ezek a tevékenységek segítik tudatosságom emelését. Ami a videójátékokat illeti, száműzöm őket életemből örökre.

A hiteltérdemlő oktatás kezdete

A hiteltérdemlő oktatás abból áll, hogy az alapvető igazságokról beszélünk. Kezdve azzal a kérdéssel: ki vagyok én? Míg a megtévesztő oktatás annak elérésére törekszik, hogy az emberi lény valamivé váljon, addig a hiteltérdemlő oktatás abban segít, hogy az lehessek, aki valójában vagyok – idesszai lélek egy emberi testben. Amikor az első kérdésre megszületett a válasz,, foglalkozhatok a másodikkal: mit keresek én itt a Földön? Kiteljesedést – a bennem növekvő idesszai lény teljes megnyilvánítását. A gyermeknek meg kellene mondani ezt közvetlenül a fogamzás után, majd mondogatni egy életen át.

Végül is tudatossá válok arra, hogy a homo sapiens az állatiasság és idesszaság közötti átmeneti faj, és arra, hogy a kipusztulás szélén van (1. kötet). Abba kell hagynom, hogy fenntartsam, és azt, hogy próbáljam tökéletesíteni. A túlélés hazugságokon alapszik. Itt az idő számomra, hogy magam mögött hagyjam, és belépjek az igazság világába. Hol van ez az igazság? Bennem, belül – a lelkemben. Az ilyetén átmenet az akaraton nyugszik, hogy haladhassak a tökéletesség felé – ne egy egós vágy hajtson, hanem az igazság megnyilvánítása a Földön. Minél korábban kezdődik a hiteltérdemlő oktatás, annál nagyobb a siker esélye. Bár, sosem túl késő elkezdeni. A szülők együtt tanulhatnak gyermekeikkel, de semmi sem fog igazán működni, amíg szilárdan el nem határozzuk, hogy keresztülmegyünk a halál falán.


Valamennyi emberi sejt öt részből áll: fizikai, vitális és mentális testek, lélek és szellem (7. kötet). A lélek és a szellem tökéletes. A három testem eltorzult a félelmek által, amely vastag halálfalként sűrűsödött össze, elválasztva a lelket a testtől. A hiteltérdemlő oktatás feloldhatja a félelmeket, rendet és harmóniát teremtve ezzel. Fel kell fedeznem a lelkem, és elsőbbséget kell adnom testeim felett. Ez fokozatosan tökéletességében nyilvánul meg, fizikai szépségben, vitális erőben, mentális tudásban, lelki szeretetben és spirituális (idesszai) teljességben.

A hiteltérdemlő oktatás alapos és teljes. Alapos, mivel az emberi lény gyökeréig hatol, hogy a lény felfedezhesse valódi személyazonosságát. Teljes, mivel segíti, hogy az egyén kiteljesedett idesszai lénnyé alakíthassa testeit. Ez az oktatás az egyén mind az öt részére kiterjed. Kezdetben külső nézőpontokra koncentrál, hogy az egyén megszilárdíthassa az egóját, hogy létrejöhessen az a személy, aki egyénisége tudatában van. Később belső nézőpontokra összpontosít, hogy a személy megszervezhesse a hatalomátadást az egótól a léleknek. A következő oldalakon összefoglaljuk mind az öt részt, abban a sorrendben, ahogy a gyerekeinket oktathatjuk. A felnőtt azon események mentén fog haladni, amelyeket élete folyamán feltár.

Fizikai oktatás – haladás a szépség felé

A fizika test fegyelmezése mindenekfelett való. Minél korábban kezdődik a fizikai nevelés, annál korábban tesz szert a gyermek az egészséget elősegítő szokásokra. Ez egyértelmű és határozott szülői irányítás mellett valósítható meg. Semmi sem ingatja meg jobban a gyermeket, mint a váltakozó szabályok, vagy a túlságosan engedékeny szülők. A gyermek ételeinek egyszerűnek, természetesnek, vegyszermentesnek kellene lenniük, helyben termelt élelmiszerekből kellene készülniük. Meg kellene tanulnia, hogy különbséget tudjon tenni fizikai szükségletei és vitális vágyai között. Ösztönösen azt tanulná meg, hogy az étkezési szokásait teste szükségleteihez igazítsa, távol tartva magát a merev táplálkozási elméletektől. Jóllakásig eszik, de nem többet.

A szülők buzdítsák gyermeküket, hogy tisztálkodjon, de nem a betegségekkel vagy a mikrobákkal való félelemkeltés által. És ne felejtsük el, se orvosságok, se oltások! A gyermeket ösztönözzék, hogy építsen fel egy jól formált, erős, izmos és kiegyensúlyozott testet napi edzésén keresztül – kívánatosabb, ha a szabadban történik. A gyermek felhasznált fizikai energiája hatalmas, gyorsan megújul, de minimum nyolc órai alvásra van szüksége. Meg fogja tanulni ellazítani a testét igény szerint, különösen elalvás előtt. Gyönyörű testet fog felépíteni, nem mások örömére vagy hogy népszerű legyen, hanem ideálisat a testetöltéshez. Ami a házimunkát illeti, részvételét ösztökélni érdemes, és csak akkor, amikor hajlandóságot mutat. Erőltetni sohasem szabad.

Vitális oktatás – haladás a tehetség kibontakoztatása felé

A vitális test az, ami energiával tölti fel a fizikai testet. Az oktatás legelhanyagoltabb része, és ezért úgy viselkedik, mint egy állandóan elhanyagolt zsarnok. Ha nem megfelelően képezzük, megakasztja az energiaáramlást, amikor vágyai nem teljesülnek. Ennek eredménye, hogy a fizikai test fáradttá, nyugtalanná és lehangolttá válik.

Két akadály gátolja a vitális oktatást. Az első, hogy azt hiszi jogában áll a boldogság hajszolása. A probléma az, hogy a vitális összekeveri a vágyat az örömmel. A boldogság külső okkal kapcsolatos, míg az öröm belülről fakad. Az élet valós célja nem a boldogság, hanem a tudatosságunk növekedése legbelső lényegünk irányába, és a kiteljesedés eszközeinek megszerzése, hogy azzá válhassunk, amire szánattunk. A második, hogy a vitális azt hiszi, hogy ő egy maradandó személyiség, és hogy a velünk született és szerzett viselkedési minták megváltoztathatatlanok. Valójában a vitális test teljes mértékben átalakítható. A tehetség kibontakoztatásának erős elhatározása hihetetlenül nagy teljesítményt tesz lehetővé. A hitelt érdemlő oktatás az akaraterő megerősödésén fáradozik. Ily módon a gyermek az anyagi javak iránti vágyát helyettesítheti abbeli törekvésével, hogy rendkívüli lénnyé válhasson.

Mentális oktatás – haladás a tudás felé
 
A homo sapiens, a bölcs ember, elsősorban és legfőképpen mentális lény, aki végső fokon azt tanulja, hogy hogyan tudja életét hatékonyan vezetni. A logikának a test irányítójává és a vitális impulzusok ellenőrzőjévé kell válnia. Az értelem ugyanúgy fejleszthető, mint az izmok és az akaraterő. A probléma abban rejlik, hogy a legtöbb oktatási rendszer arra korlátozza magát, hogy az agyat feltöltse hasznavehetetlen hazugságokkal, melyek gátolják a mentális fejlődést, és meggyőzik a gyermeket, hogy a vitális örömök sokkal fontosabbak, mint az okok. A hitelt érdemlő mentális oktatás összpontosít az állati ösztönök, vágyak és szenvedélyek lenyugtatására, és rendet és harmóniát teremt a testben. Először a koncepcionális elmét táplálja: összpontosítás, új fogalmak, különböző szemléletmódok, egy központi idea vagy küldetés felfedezése, ami irányítófényként fog szolgálni. Majd a formatív elmével folytatja – a központi ideát segítő gondolatok
kiválogatása, és a csend megalapozása, hogy a lélekkel és a szellemmel kapcsolat alakulhasson ki, ahol az tudás található.

Lelki oktatás – haladás a szeretet felé

A lelkek a szellem individuális megnyilvánulásai, amelyek térben és időben fejlődnek. Az emberi lény lelki központja a szív mögött fekszik, és folyamatos kapcsolatban áll az igazsággal, ami miatt a legjobb különbségtevő eszköz. A lelki oktatás megnyitja az utat a test-lélek egységhez. Ahogy a test feloldja egóját, és alárendeli magát a léleknek, felbukkan az igaz szeretet, amelynek nincs tárgya, oka vagy eredete. Az elit nem tud kontrollálni egy ilyen egységes egészet. Ezért van az, hogy a modern oktatás meghamisítja a lélekkel kapcsolatos információkat. Azt hitetik el velünk, hogy a vitális test a lelkünk. Minden ami a lelki jelenségek megnyilvánulásával kapcsolatos, az torzított: művészet, költészet, filozófia, mentális csend, vágy hiánya.

Idesszai oktatás – haladás a teljesség felé

A szellem a Legfelsőbb Lény valamennyi tevékenységében benne rejlő. Ez a tér/időn, individualitáson és az egyetemesen kívül nyilvánul meg. Amit spiritualitásnak nevezünk, az hamis. Az összekeveri az elmét a szellemmel, és a teremtő szellemet külső istennel helyettesíti. A spirituális tanítások elősegítik, hogy a nirvána egy átmeneti állapotába lépjünk be, a testből való megszökés – az anyag kizárása révén. Az idesszai oktatás a teljesség felé vezet a magába foglalás révén, mivel a szellem megtalálható az anyag legmélyén is. Mivel a tökéletesség felé haladás a tudatosság emelkedő tendenciáját eredményezi az alacsonyabb rezgésektől a magasabb felé, az idesszai oktatás továbbhalad a magasabbtól az alacsonyabb felé – egy lefelé haladó áramlat. Végül is eléri a fizikai testet, és átalakítja azt. Nemcsak a személy tudatossága alakul át, hanem maga az anyag is – a test és a környezete. A teljes fizikai átváltozásra, az egyetemes teljességbe való végleges belépésre a vitális és mentális testek megtisztulása után fog sor kerülni.

Otthon tanulás

Ahogy látható volt, nehéz a gyermek számára rosszabbat választani, mint az óvoda vagy az iskola. Még a legjobb alternatív iskolák is a kormány monopóliumának befolyása alatt állnak. A legjobb megoldásnak az otthon tanulás tűnik. Szerte a világon szülők milliói döntöttek így, legtöbbjük nem hivatalosan képzett tanár. Az otthon tanuló gyerekek öt tíz évvel járnak az iskolába járók előtt, és később sikeresek az életben is. Az ilyen gyerekekkel kapcsolatos leggyakoribb félelem, hogy antiszociálisakká válnak. De ez nem igaz! Más, otthon tanuló vagy iskolába járó társaikkal találkoznak (esténként, hétvégeken, szünetekben, sportoláskor), vagy felnőttekkel (család, szomszédok, múzeumok, könyvtárak, piacok).
Az úgynevezett demokratikus országokban a szülők dönthetnek a gyermekeik számára választandó iskolatípusról. Bár a legtöbb szülő és az iskolák vezetői nem tudják ezt. Az alkotmány biztosítja ezt a jogot. A legtöbb államban az iskoláztatás nem kötelező, de az oktatás az. A hatóságoknak jogában áll ellenőrizni, hogy megfelelő oktatásban részesülnek-e a gyermekek. Québecben ez az 5 és 16 éves kor közötti gyerekekre vonatkozik. Ez országról országra változhat. A legjobb, ha az otthon tanulást választó szülők találkoznak az iskolavezetéssel, és megállapodást kötnek, hogy eleget tehessenek ezen felhatalmazásuknak.


Az elit természetesen kedvezőtlennek tartja azt a tényt, ha a gyermek elmenekülhet a programozása alól. Ezért van az, hogy a média démonizálja az otthontanulást, és olyan messzire is elmegy, hogy a kultuszokkal hozza összefüggésbe. 2006-ban Franciaországban a MIVILUDES (35. fejezet) 1119 otthoni tanítást választó családot ellenőrzött. Csak 23 család esetében hoztak olyan rendelkezést, hogy küldjék gyermekeiket iskolába.

Az otthon tanulást választó szülők egyesülete sok országban létrejött. Ezek a szülők tanulmányozzák a törvényeket, és találkoznak, hogy megosszák a szerzett információkat. Társas összejöveteleket, oktató napokat szerveznek a gyerekek és a szülők számára. Konferenciákra járnak, ahol szakértők előadásokat tartanak e témában. Közösségek alakulnak. Számos család megoszthatja a gyerekek oktatását, így a szülők utazhatnak, kurzusokra járhatnak vagy dolgozhatnak.

Ha egyszer a szülők és gyerekek az otthon tanulás mellett döntöttek, akkor a megoldások száma korlátlan. A legrosszabb, ami történhet, hogy a hatóság követeli, hogy a gyermek iskolába járjon. Bár a gyermek dönthet úgy, hogy nem engedelmeskedik. Ha visszautasítja az együttműködést, és elég erős ahhoz, hogy nyugodt és elszánt maradjon az igen ügyes fenyegetések során, mit tudnak tenni egy ilyen eltökéltséggel szemben? Semmit!

Újratanulás

Mit tehetek, ha már a baj megtörtént – az iskolák, a társadalmi környezet és a média már eldeformált. 50 éves kor felett lehetséges egyáltalán a kiprogramozás? 60 éves kor után nincs még minden veszve. Nem csak a halálra kellene várnom, és reménykednem abban, hogy legközelebb mindent sokkal jobban csinálok majd? Az iskolában tanult dolgok arra szolgáltak, hogy megöljék az egyéniségemet, és hogy hamis képem alakuljon ki az emberiségről és az univerzumról. Akkor is ha a haladás mellett döntöttem, ha elutasítom, hogy egyhelyben topogjak, azzal kell kezdenem, hogy elfelejtek minden hasznavehetetlent, és megtanulom a hiányzó dolgokat. Fantasztikus kísérlet!

Valójában kész vagyok egyre többet és többet, jobban és jobban tanulni, mindaddig, amíg kész nem leszek, hogy idesszai lényemet megnyilvánítsam a testemben. Addig folytatni fogom saját magam oktatását, és tökéletesítem azt, amit már elsajátítottam. Sok felnőtt visszamegy az iskolába, hogy új szakmát tanuljon,
vagy hogy felfrissítse a már megszerzett szakmai ismereteit. Mások tudatosságemelő kurzusokra járnak, hogy visszaszerezzék régi formájukat, vagy új képességekre tegyenek szert. A lakosság oktatására kezdeményezések jelennek meg, mint pl. a Scoop le pavé Franciaországban, melyek a társadalmi átalakuláson munkálkodnak. Alternatív népi egyetemek sarjadtak ki Franciaországban, Quebecben, Belgiumban, Svájcban és az USA-ban. Ingyenes kurzusokat kínálnak tanulmányi követelmények nélkül, nincs vizsga, nincsenek diplomák, ahol a felnőttek, tinédzserek és a gyerekek egymás mellett ülnek, hogy különböző témákban mélyedjenek el.
Speciális „család utáni” újratanulási lehetőséget kínál a Barefoot College Indiában, már 30 éve. 50 országból, gyakran írástudatlan nagymamák mennek oda, hogy a napenergia mérnökei legyenek. Hat hónapos képzés után visszatérnek otthonaikba, hogy fénybe borítsák a falvak házait, és elkészítsék ételeiket napenergiát használó sütőikben. 

Másokat is kiképeznek és ez így megy tovább. Miért a nagymamák vesznek részt a képzésen? Bunker Roy, a Barefoot College alapítója megfigyelte, hogy a fiatalok diplomát akarnak, és amikor megszerezték azt, elhagyják a falujukat, hogy a nagyvárosba költözzenek. A férfiak nem hajlandóak új dolgokat tanulni, az anyák túlságosan elfoglaltak gyermekeikkel. Így már csak a nagymamák maradtak. Legnagyobb meglepetésére gyorsan és jól tanulnak. A hathónapos képzés után átalakulva térnek vissza otthonaikba, és készek arra, hogy környezetük segítségére legyenek. Ami minket illet, otthonainkban már van világítás. Vannak más dolgok, amiket megtanulhatunk: lényünk teljes átalakítása. Hagyjunk fel tehetetlenségünkkel, és tegyük le régi családi szerepeinket (9. kötet).

Az indiai Radzsasztánban létezik egy különleges iskola, mely által falusi nők és férfiak saját szülőfalvaikban szolármérnökökké, kézművesekké, fogászokká és orvosokká válnak. A Mezítlábas Főiskola alapítója, Bunker Roy beszél arról, hogyan is működik ez az iskola.


http://www.ted.com/talks/lang/hu/bunker_roy.html


Kvantumfizika

A 20. század elején a kvantumfizika darabokra törte a világról alkotott elképzelésünket. Az anyag szubatomi szintű tanulmányozásával a fizikusok felfedezték, hogy az atomok teljesen másként működnek, mint ahogy az érzékszerveink érzékelik. Először: a fény és az elektronok egyszerre anyagi részecskeként, és nem anyagi rezgésként is viselkednek. Másodszor: a megfigyelő befolyásolja a kísérlet eredményét – a megfigyeltet – és magát az anyag viselkedését is. Harmadszor: a kísérlet jó néhány helyre egyszerre van kihatással. Ezért a tér és idő fogalma értelmét vesztette. A növények, állatok és emberi lények biológiája a tér/idő kontinuumon kívül működik. Valamennyi törvény, amely állítólag uralkodik az életen és az anyagon, az hamis. Az univerzumról kialakított képünket teljes mértékben felül kell vizsgálnunk. Valójában minden ugyanazon a helyen, ugyanabban az időben történik, még a múlt és a jövő eseményei is.

A kvantumfizika egyik sarkalatos felfedezése az, hogy a megfigyelő hatással van a megfigyeltre. Így a környezeti valóság módosításához,

▪ ki kell bontakoztatnom tudatosságomat. Ahogy a tudatosságom időről időre fejlődik, úgy formálódik át az anyag. Minél magasabb frekvenciát érek el a tudatosságom által, annál gyorsabb és rendezettebb lesz fizikai megnyilvánulása;

▪ meg kell értenem, hogy a megfigyelő és a megfigyelt egy és ugyanaz. A megoldás nem az, hogy rákényszerítem az akaratomat az anyagra, hanem hogy elérem a tudatosságnak azt a szintjét, ahol mindkettő azonos és egy. Valójában a megfigyelő-megfigyelt egybeolvadása = a hatóság-engedelmesség egybeolvadása = lélek-test egybeolvadása = külső-benső egybeolvadása = yin-yang egybeolvadása = szellem-anyag egybeolvadása;

▪ észre kell vennem, hogy a megfigyelő hozza létre a megfigyeltet, és elrejti magában. A teremtő elsődlegességének megértése és elfogadása a teremtmény tekintetében hozza létre a rendet és egészséget a testemben addig, míg e szerint cselekszem (7. kötet).

Néhány spirituális és New Age tanító a kvantumfizika következtetéseit annak bizonyítására használja, hogy az elme képes megváltoztatni az anyagot. Bár ez működik, de ez a mentalizált teremtmény csak ingatag és korlátozott megoldásokhoz vezet. Miért oly népszerűek ezen tanítások? Az egó szereti azt az elképzelést, hogy kontrollálja az anyagot. Reménykedik, hogy pontos eredményt ér el, és valóra válthatja a hatalomról, bőségről, presztízsről, szexről, egészségről szőtt álmait.

Végül: nincs elválasztódás a teremtő és a teremtett között. Továbbá, a teremtő bennerejlő minden teremtményben. Idessza nem kívül van, hanem belül, az anyagban. A külső istentípusok hamisak. Én vagyok az univerzum teremtnője, melyet saját képemre és hasonlatosságomra teremtek. Legfőbb ideje, hogy alkalmazzam a kvantumfizika felfedezéseit a mindennapi életemben.

Holografikus élet

 

Tudományos módszer felhasználásával a tudósok kísérletet tettek arra, hogy feltárják a korlátozott, részekre szabdalt és halandó világ fizikai törvényeit. Ahhoz, hogy valami tudományosan bizonyítható legyen, a jelenségnek mérhetőnek és újból előállíthatónak kell lennie. Azonban a kvantumfizikusok szemléltették, hogy a tér és idő nem létezik. Például a távolbalátás (a tudományos asztrál-utazás) bizonyította, hogy egy tisztánlátó egy bizonyos helyre és időre képes elutazni, és leírni azt, hogy mi történik ott és akkor. Hogyan képes arra egy személy a laboratóriumi ágyon fekve, hogy megmondja, mi történt a Marson 1990-ben vagy mi lesz a Jupiteren 2015-ben?


Egy emberi lény képes utazni az időben, visszatérni a múltba vagy látni a jövőt. Valójában minden egy időben történik, de különböző frekvenciákon. Hogy másik időre váltsak, mindössze meg kell változtatnom a tudatosságom szintjét, pont úgy, ahogy a tévénéző átvált egy másik csatornára. A korszakok egyidejűek. Csak a jelen létezik. Azért tapasztalok meg egy bizonyos kort, mert az egyezik meg pillanatnyi tudatossági szintem meghatározott rezgésével. Következésképpen, a tudomány hasznavehetetlen, mivel mindig az időre alapoz. A testem öregedése is illúzió, a reinkarnációnak nincs értelme, a családi szerepek eltűnnek: nagyszülők → szülők → gyerekek → unokák.

Még érdekesebb, hogy az anyag holografikusan működik, ami arra utal, hogy a tér elképzelés is hamis. A hologram a 3D-s fényképezés különös módja. Amikor nagyítóüveget használunk, hogy megfigyeljünk egy képet, akkor egyre kisebb részét látjuk. Viszont a hologram közeli vizsgálata megmutatja, hogy mindegyik rész tartalmazza az egészet, még akkor is, ha már nagyon kicsi. Ennek jelentősége megdöbbentő.

Kísérletek bizonyították, hogy az emberi test egy hologram, valamint az összes állati, növényi és ásványi testek is. Ha az anyag hologramként működik, akkor igaz, hogy az egész univerzum bennem létezik. Az ellenkezője is igaz – én vagyok az univerzum. Minden, amit látok, megérintek, érzek, megízlelek, hallok, tanulok, az én vagyok. Amit másokkal teszek – nemi erőszak, lopás, bántalmazás –, azt magammal teszem. Én vagyok minden, és én mindenben benne létezem. Nincs – sohasem volt – semmilyen elválasztódás köztem és a környezetem között. Mindkettő, a teremtő és a teremtmény vagyok. Csak amikor teljesen tudatossá válok arra, hogy ki vagyok én, Idessza, és minden helyzetben ekként viselkedem, akkor fog az univerzum véglegesen és visszavonhatatlanul megváltozni.

A benső tudás felfedezése

Hol találhatom meg az igaz tudást, és hogyan tudok kapcsolatba lépni vele. Már létezik ez a tudás. Belül, bennem, a sejtjeimben. Ez az ahol az idesszai lény bujkál és növekszik. Ez a benső tudás sokkal több annál, mint amit könyvekből és az okkultizmusból megtanulhatok. Ez pillanatnyi, és nem materializált tudás, ami szintén erőt képvisel. A fizikai test átalakulása után teljesedik ki, amikor az idesszai lény érzékeli, hogy valamit meg kell tennie, akkor az azonnal, automatikusan be fog következni. Addig még sok minden fog történni, mert az egó visszautasítja, hogy meghaljon. Hogyan haladhatunk előre?

A benső tudás felfedezése három lépésben valósulhat meg:

▪ Az egó alapos kiprogramozásával kezdődik, annak érdekében, hogy elcsendesítsük elménket, semlegesítsük a vitális testet, hogy ne részesítsen előnyben semmit, és hogy egy mozdulatlan fizikai testet hozzunk létre. (7. kötete). Csak ekkor fogom érezni lelkem válaszát: „Igaz vagy Hamis”. A válasz a szív szintjéről érkezik. A lélek nem beszél. Ha hangot hallok, akkor az elme beszél. Ha „tudok” egyetlen szó vagy magyarázat nélkül, akkor a lelkemmel kapcsolódtam össze.

▪ Az átalakulás melletti döntésem magával hozza a hatalomátadást az egótól a lelkemnek, amely fokozatosan átveszi az irányítást a testem fölött. A lélek-test egysége csak az egó teljes megadása után következhet be. Ha ez megvalósul, akkor hozzáférek e világ igazságaihoz. Ez mindegyikünk igazsága. Ekkor válik lehetségessé több ember közötti egyhangú jóváhagyás (9. kötet). Ezen a szinten még nem értem el a valóság teljes tudását. Amikor a tudatosság visszafordítása megtörténik, akkor az igazsághoz való korlátozott hozzáférés véget ér (7. kötet).


▪ Most belülről látom a dolgokat. Úgy érzem, mintha a lelken belül lenne a test, nem pedig a test hordozza a lelket. Nem keresem az igazságot, hanem pusztán csak tudom. Fokozatosan a tudatosságom kitágul, magasabbra emelkedik, mint a spirituális elme, és eléri a szupramentális valóságot, ahol a dualitás és az egó már nem létezik. Ott fedezhetem fel a benső tudást, személyazonosságom tökéletes tudását. Ezen a ponton a sejtjeimben érzem, hogy én vagyok az univerzum. A megfigyelő és a megfigyelt egységéből születik a kegyelem. A szellem anyagba hatolásához való hozzájárulás. Az anyag átszellemítésével végül is képes leszek az idesszai lényt megnyilvánítani, az összes jellegzetes tulajdonságával együtt: halhatatlanság, mindenhatóság, legyőzhetetlenség, mindentudás – tökéletes benső tudás!

Ghis és Mado "Oktatás a benső tudás felé" című könyve az Ez Van Kiadó oldalán rendelhető meg.

 

Forrás: https://sites.google.com/site/balazsrozalia/-2014-aktulis-energik/mit-nyjt-szmunkra-az-oktats-s-mi-az-amit-elvesz-tlnk

http://www.ezvankiado.hu/ 

http://ujvilagtudat.blogspot.hu/