MARTON VERONIKA szerző az ókortól az újkorig a középkori magyar és külföldi történeti értekezésekből, tanulmányokból összegyűjtötte a pártusokra és a birodalmukra vonatkozó írásokat, feljegyzéseket, és ebben a könyvében bemutatja a történetüket, a magyarság egyik legkiválóbb elődeinek a történetét.
Az ókorban nagyjából a mai Irán területén éltek a pártusok. A birodalmuk Kr. e. 247-től Kr. u. 228-ig földrajzilag és politikailag meghatározó világhatalom, Róma méltó ellenfele volt. Karthágó óta a hadviselésben a pártus az ókor azon népe, mely oly csapást mért Rómára (Kr. e. 53. karrhai csata), amit az soha meg nem bocsátott, és több próbálkozással sem tudott kiküszöbölni; vagyis nem sikerült elfoglalnia, és elpusztítani Párthiát.
Ennek ellenére a Pártus Birodalom mégis mostohagyermeke a történetírásnak.
Az általános történelmi munkák szinte meg sem említik; jó, ha néhány
bekezdést, oldalt írnak róla. Sem az érdemeiket, sem a történelmi
nagyságukat nem értékelik.
A Párthus Birodalomról a magyar olvasóközönség alig talál összefoglaló
magyar nyelvű dolgozatot. A XIX-XX. században az izgalmas pártus-római
csatározások és egy-két birodalomépítő nagy király történetét dolgozták
csak fel. Pedig a középkorban tudott volt, hogy a magyarság elődei a
pártusok.
A középkori német és bizánci források a magyarokat a hunokkal és az
avarokkal egyetemben a pártusokkal azonosították. A Magyarország
megszállását, a magyarok tönkretételét századok óta szorgalmazó idegen
érdekközösségek munkálkodásának az eredménye, hogy népünk a pártus elődeit elfeledte.
Kezdetben a pártusokat a médek, majd az achaimenidák (óperzsák) uralták,
végül makedóniai Nagy Sándor hódította meg őket. Kr. e. 247-ben a
Szeleukida uralom idején első királyuk Nagy Arszak megalapította a
legnagyobb és a leghosszabb ideig fennálló közel-keleti birodalmat. A
királyaik céltudatos politikával, szövetségkötésekkel, a szomszéd népek
viszályainak ügyes kihasználásával területileg és politikailag növelték
az országukat.
A Párthus Birodalom csillaga akkor kezdett hanyatlani, amikor minden
katonai erejét latba vetette a római területszerző hadjáratok
kivédésére, és közben nem ügyelt a Birodalom perzsa tartományurainak
hatalmi törekvéseire. A köztük levő ellentét nemegyszer polgárháborúvá
fajult, amely meggyengítette a nagykirály hatalmát, és perzsa
hatalomátvételhez vezetett.
Kr. u. 228-tól a Párthus Birodalom végérvényesen elenyészett. A pártushű
lakosság megöletett, vagy elismerte a perzsa főséget, vagy tömegével
menekült a szomszédos szkítafajú népekhez. Az utódaik a szkíta-magyar
nemzetségekkel együtt Dentu-Magyarián át a Kárpát-medencébe költöztek,
és a magyarság nemzetalkotóivá lettek.
"Némely nemzetségük bizonyítottan a Felvidéken telepedett le. Az utódaik a barkók, a matyók, a tahók és a gányók." Link:
A Pártus Birodalom bukása után a hun-magyarokhoz csatlakozott népcsoportok :
A Párthus Birodalom csodálatos tárgyi és szellemi műveltségét a
szkítaságnak az Arszakida királyok kiváló erkölcseivel párosult szellemi
és katonai ereje teremtette meg. Ezért egyetlen más népnek,
műveltségnek sincs joga a történelmüket elhallgatni, a pártus népet
lebecsülni és lenézni.
A kései magyar utódoknak kötelességük megismerni az életüket, a
viszontagságaikat, a történelmüket, a hazájuk megvédéséért vívott
küzdelmeiket. Okulni kell a sorsukból, hogy a magyarság ellenálljon és
felvegye a harcot a „cukroszacskóba csomagolt” idegen hódítás ellen, nehogy Magyarország csak a nevében maradjon magyar.
*
„A PÁRTUSOK A SIVATAG LOVAGJAI - A MAGYARSÁG NEMZETALKOTÓI” című ezen
kiadványt azoknak az olvasóinknak ajánljuk, akik ebből a kötetből nyomon szeretnék követni a Pártus Birodalmat,
annak végérvényes elenyészését, a pártushű lakosság megöletését,
részben behódolását, de inkább tömeges menekülését a szomszédos szkíta
fajú népekhez, Dentu-Magyarián át a Kárpát-medencébe költözésüket, ami
által a magyarság nemzetalkotó népévé lettek.
Forrás: http://www.magyarmenedek.com/products/5390/A_partusok__a_sivatag_lovagjai_-_a_magyarsag_nemzetalkotoi_-_Marton_Veronika.htm
________________________________________________________________________________
A magyar ősörténet alapjai III. / 3. A pártusok és a történelmi magyarság kialakulása:
Léteznek a nyugati történetírásban oly népek (sumérok, szkíták,
pártusok, hunok stb.), akik bár az emberi civilizáció kibontakozásában
alapvető, meghatározó és tagadhatatlan érdemekkel rendelkeznek, mégis
áldozatául esnek egy olyan felettébb megkérdőjelezendő törekvésnek, mely
e nem indoeurópai nemzeteket a dicsőség megkaparintása érdekében minden
áron indoeurópaizálni igyekszik, vagy egyszerűen kijelentik róluk, hogy
eredetük homályba vész és nyelvük ismeretlen.
A pártusok eklatáns példái ennek a csalafinta jelenségnek. Az antik
szerzők (Strabon, Justinus, Xenophon, Ptolomaeus stb.) arcátlan
ignorálásával azt hirdetik róluk, hogy egyike a hellenizált népeknek
vagy azt írják velük összefüggésben, hogy a pártus nemzet egy „a perzsa
népek” (?!) közül.
J. Pijoan10, a kiváló művészettörténész nem tartozik ezek közé. Ő a
következőképpen mutatja be a pártusokat: „Dáriusz és Sándor utódainak
igen sok fáradságába és erőlködésébe került Ázsiában az aquemenida
királyok hatalmát fenntartani. ... Az utolsó aquemenida királyok már
képtelenek voltak az uralkodásra. Az Antiocos és Szeleukida uralkodók
valamivel jobbaknak mutatkoztak, de ahelyett, hogy igyekeztek volna
„ázsiaiakká” válni Susa és Babylon székhelyekkel – mint Sándor utódai –
Antiochiában laktak és semmi más ambíciójuk nem volt, mint hogy Szíria
uralkodói legyenek.
Az első elkülönülésre való törekvés Bactriában mutatkozott. A két
hatalom között – Szíria és Bactria közé – mint egy ék csúszott be a
pártus hatalom a Káspi-tenger keleti oldalán fekvő hegyekből.
A Pártus Birodalom határául Augusztusz római császár ismerte el
véglegesen az Euphráteszt, és ugyanő ajánlotta utódainak, hogy ezt a
vonalat ne lépjék át. ... Költők, mint Horacius, amikor valami iszonyú
nagy veszélyt akartak bemutatni, a pártusokat említik. De mindenkor
elismerték a pártusok lovagiasságát. ... Minden kétséget kizáróan
mondhatjuk, hogy a pártusok keleti lovagok voltak. A sivatag lovagjai.
... Turáni nép voltak. ... A pártus lovasok félelmetes nyilazók voltak.
Vágtató lovakon körbevágtattak a római légiók körül és vágtatva
nyilaztak.” (Csontmerevítős visszacsapó reflexíjaikkal egyébként
könnyűszerrel átütötték a rómaiak páncélzatát. LP) „Pártus alapítású
helység Hatra, az erődített város. A legújabb ásatások azonban
napvilágra hozták Kish, Asszúr, Uruk és Babylon pártus építkezéseit és
palotáit, és a dél-mezopotámiai ásatásokban a pártus építmények
megkapták a megérdemelt figyelmet.
A pártus művészet termékei egy egészen új stílust mutatnak. A kish-i
frízek különleges egyéniségről és fiatal lelkiségről árulkodnak. A
gránátalmák, a szőlőfürt- és napraforgóábrázolások művésziek és díszítő
komolyságuk csodálatraméltó.
Asszúr pártus palotájának homlokzatán a hosszú oszlopok egyáltalán
nem igyekeznek görögösnek látszani. ... A pártusok öntudatlanul egy
teljesen egyéni szépségnek adtak kifejezést, és művészetük
megnyilatkozásai hatalmas elképzelések. Domborműveik teljesen laposak,
... és előhírnökei a nagy bizánci díszítőművészetnek.”
E szövegből is kiderül, hogy a pártus nép a turáni népek nagy
fájának egy hajtása volt. Semmiképpen sem lehet őket ravasz
csúsztatással az ún. perzsa népek egyikének tekinteni, mégha a perzsák
sokáig pártus fennhatóság alatt éltek is.
Nem árt, ha tudjuk, hogy a pártusok alapító és vezető dinasztiája,
az I. Nagy Arszák (Ország, azaz birodalom) alapította Arszakida
Dinasztia, mely majdnem 500 éven át biztosította a birodalom élén a
koronás főket, nem csak a pártusoknak, hanem az örményeknek, nyugati
hunoknak is szakrális uralkodókat adott országaik élére. Ezenkívül a
Kelet-Római Birodalom császárai között is szép számmal akadtak olyanok,
akik az Arszakida-ház leszármazottai voltak. A legjelentősebbek
közülük: VI. Leó, VII. Bíborbanszületett (Porphyrogenitos) Konstantin, a
történészcsászár, II. Romanus, II. Basilius, VIII. Konstantin. Így már
érthető, hogy a pártus művészet ilyen hatalmas mecénások támogatásával
könnyűszerrel talált messzeható visszhangra a bizánci egyház kebelén, és
továbbfejlődhetett.
E szöveg szerint is tehát a pártusok nemzetsége – és ezt nem győzzük
hangsúlyozni – a turáni szkíta népek hatalmas fájának törzséből nőtt
vastag ág, akárcsak a sumérok, hunok, avarok s végül mi, magyarok.
Akár korai rokonaik, a vízözön utáni sumérok, a pártusok is északról, szkíta területről vándoroltak be a Folyamközbe.
Saját, eredeti építészeti és művészeti stílussal rendelkező nép
voltak, aki magas hőfokú érzékenységgel rendelkezvén újat és eredetit
volt képes létrehozni, anélkül azonban, hogy magukkal hozott
életstílusát elveszítette volna.
Az ősszkíta népeket ugyancsak összekötő jellegzetesség, hogy a
pártusok is saját írásbeliséggel rendelkeztek. Elsősorban kicserzett
állatbőrre írtak, de ismerték a pergament is. Sajnos csak nagyon kevés
ilyen írásemlék maradt fenn. Az indoeurópai-árja-szemita utókor alapos
munkát végzett a turáni kultúra írásos emlékeinek pusztításában mind
Mezopotámiában, mind a hunok birodalmaiban, mind hazánkban. Gondoljunk
csak Szent István király idevágó rendeletére, melyet a római egyház
nyomására foganatosított, miszerint a szkíta (szittya) írással
följegyzett írott emlékeinket meg kell semmisíteni. Remélhetőleg résen
voltak táltos papjaink, és a legfontosabbakat olyan búvóhelyekre vitték,
ahol átvészelhették történelmünk vérzivatarait. A sumér
agyagtáblácskáknak, és így velük együtt végső soron nekünk is, nagyobb
szerencséjük volt. A puskaporszáraz sivatagi homok konzerválta őket,
ezeket a magas hőmérsékletet jól viselő, magas hőfokon kiégetett
agyagtáblácskákat. Ha eredeti rovásírásos emlékeink a megfelelő időben
felbukkannak majd, a kultúrsokk legalább akkora lesz, mint amekkora a
sumér Proto-Biblia megtalálása és megfejtése idején a zsidókeresztény
világ számára volt, bár a tények elhallgatásának taktikáját ez esetben
is nagy sikerrel alkalmazzák. Igyekeznek a zsidó iratok nem eredeti,
hanem más kultúrákból történt eltulajdonított voltát nem tudomásul
venni. Hogy ez csak ideig-óráig működő, túlhaladott és értelmetlen
struccpolitika, igyekszem ezzel az írással is nyilvánvalóvá tenni.
A pártus uralom alatt több sumér városállam új virágzásnak indul. Az
új urak nagyszabású építkezésekbe fognak a régi sumér területen is, és
az ősi vallási kultusz újraéled.
Föltűnő, hogy a korabeli szemtanúk által följegyzett, pártusokról
szóló beszámolók majdnem szó szerint megegyeznek a magyarokkal
kapcsolatos, későbbi tudósításokkal.
Ezek közé tartozik a kortárs Justinusnak azon megállapítása, hogy a
pártusok szinte sohasem szálltak le a lóról. Legfontosabb
megbeszéléseiket, tanácskozásaikat nyeregben ülve tartották. Szinte
szóról-szóra ugyanezt a magyarokról is följegyezték néhány évszázaddal
később.
A pártusok, akárcsak honvisszaszerző eleink, rettegett nyilasok
voltak, mint az íjfeszítő népek (szkíták, egyesek szerint ez a sagitta =
íj szóból ered; sgitta – szgita – szkíta) általában. Hadi taktikájuk a
harcmezőn azonos a későbbi magyarságéval. A X. században
Nyugat-Európában fölvették a mise könyörgései közé a következő
esdeklést: „De sagittis Hungarorum libera nos, Domine!”, ami magyarul
annyit tesz, mint: „A magyarok nyilaitól szabadíts meg minket, Uram!”
Nem véletlenül áll nemzetünk a Nyilas (Sagittarius) állatövi csillagkép
védelme és hatása alatt, mely galaxisunk, a Tejútrendszer középpontjában
foglal helyet. Az ógörög képzetek a hátrafelé nyilazó kentaur képében
jelenítették meg e csillagképet.
A vérszerződés szokása is mindkét nép, a pártusok és a magyarok
körében szélesen elterjedt szokás volt. Ha két vagy több szerződő fél
egy rendkívül fontos ügyben a megállapodásban foglaltak kölcsönös
betartására kötelező módon meg akart állapodni egymással vagy egymásnak
hűséget kívánt esküdni, akár egyes személyekről, akár tözsekről,
népekről volt is szó, a vérszerződéssel éltek. A vérszerződés úgy
történt, hogy a szerződő felek egyik alkarjukon késsel fölvágtak egy
eret, és a belőle kicsorgó vérből egy keveset egy borral teli szent
kehelybe vagy ivókürtbe folyattak. Mialatt ez történt, fölolvasták a
szerződés szövegét. Ezt követően a vérrel elegyített borból ittak egy
keveset a szerződő felek mintegy vérrel pecsételve meg a szövetséget. Ez
az aktus által nem csak kötelezve lettek résztvevő felek a szerződés
tartalmának kötelező betartására, hanem testvérekké és barátokká is
lettek, akár Jézus és az apostolok az Utolsó Vacsorán. Ez olyannyira ősi
szokás volt a szkíta népek körében, hogy már Hérodotosz is részletesen
megemlékezik a szkítáról szóló művében ekképen: „Egy nagy agyagedényt
borral töltenek meg, majd kissé megszúrják magukat késsel vagy árral,
vérüket a borba csepegtetik, majd egy kardot, néhány nyílvesszőt és egy
harci bárdot (fokost?) mártanak a keverékbe, miközben imákat mondanak.
Végül a két szerződő fél iszik egyet az edényből, ugyanezt teszik az
őket követők vezetői is.”
Mindkét nép 7 vezető népcsoportból állott, akár a médek.
Mindkét nép zseniális szervezőkészséggel volt megáldva, különös
tekintettel a hosszú ideig ( közel egy fél évezredig egy azonos
dinasztia vezetése alatt) fennálló, központilag irányított, szakrális
birodalmaik fenn- és megtartásának képességére.
Ehhez a témához kapcsolódik, amit Prof. Badiny Jós Ferenc, a buenos
aires-i jezsuita egyetem sumerológiai tanszékének alapítója és hosszú
ideig tanszévezetője, Pater Deimel római tanítványa írt: „A
legérdekesebb történelmi tény pedig az, hogy itt, ahol ezerévek óta
állandó forradalmak, háborúk és mészárlások dúltak, a pártus 500 év
idejében ezen a területen nincs belső viszály, nincs belháború és nincs
forradalom, hanem ennek a területnek népe együttesen visel háborút Róma
ellen.” (Badiny J. F.: Káldeától Ister-Gamig I. kötet, 142. o.)
Hogy véletlenen múlott-e avagy egy általunk jelenleg még ismeretlen
történelmi törvényszerűségről van-e szó, nem tudom megítélni. Egy
azonban bizonyos, hogy még egy szembetűnő párhuzam ismerhető föl a két
nép között: A pártus dinasztiaalapítás idejétől számítva majdnem kereken
egy fél évezred (Kr. e. 256 - Kr. u. 226.) telik el úgy, hogy ez az
időszak az ezredforduló által megközelítőleg – nem matematikai
pontossággal – megfeleződik. Ez egy évezreddel később megismétlődik,
most már a magyarnak mondott nép esetében: A IX. század második felében
Álmos nagykirály alapította dinasztia, mely fiának, Árpádnak nevéről
nyerte a későbbi történetírásban elnevezését (Árpád-ház), melyet
helyesebben Turul- avagy Jézus-háznak kellene neveznünk, 1301-ig
tartott, amikor a fiúutód nélkül maradt III. András királlyal, az
Árpádok „utolsó aranyágacskájával”, ahogy egyik krónikánk beszámol
erről, kihal a Turul-dinasztia férfiága. Ezt az időszakot mind a
pártusok, mind népünk történetében egy ezredforduló „felezi” a
félévezredes időszak derekán. A beköszöntő új évezred hajnalán mindkét
nép esetében egy-egy üdvtörténeti szempontból kimagasló jelentőségű
személy jelenik meg a földi téreken: A pártusoknál a vérükből született
Üdvözítő, az Emberfia Jézus, akinek születése alkalmából királyi
ajándékkal pártus mágusok hódoltak, míg nálunk Szent István, az
Apostol-király lép trónra a II. keresztény évezred elején. Hogy a
koronázás pontosan mikor történt, egyelőre vita tárgya. A legvalószínűbb
1001. Újév vagy Karácsony napja. Szent István legnagyobb érdeme,
miután, hogy a nyugati államokkal való állandó konfrontálódás
befejeződjék, népe hagyományos kereszténységét csupán a külsőségekben
nyugati mintára átalakította, okos diplomáciai tevékenységével és a
központilag irányított, az elrettentésre alapozott katonai politikájával
elérte, hogy a magyar kereszténység székhelye ne egy külföldi
központba helyeződjék át (Passauba, Salzburgba vagy Regensburgba), hanem
a magyar középkor szakrális fővárosában, Ister-Gamban (Esztergomban)
maradjon, ahol majdnem a XIII. század közepéig, amikoris IV. Béla
király Budára helyezi át székhelyét, Magyarország Apostol-királyai
uralkodtak.
Ezt, a világtörténelemben egyedülálló címet csak a Szent Koronával
megkoronázott magyar uralkodók viselhették, akiknek e méltóságnak
köszönhetően vétójoguk volt pápaválasztáskor. Magyarország koronás
királyainak ezenkívül jogukban állt zsinatokat összehívni, püspököket
kinevezni és a Róma fölülvizsgálata nélküli szenttéavatásokhoz is joguk
volt (invesztitúra-jog). Ez a történelmi tény is jelzi, hogy
személyükben élt tovább a mezopotámiai pap-király méltósága, biztosítva
ezzel a nimrudi hagyományok továbbélését, folyamatosságát. Hogy az
invesztitúra-jog gyakorlásának milyen fontosságot tulajdonítottak
akkoriban, jól mutatja az e kérdésben a pápaság és a német császárság
között dúló elkeseredett harc (ld. Canossa-járás).
Jézust a tényleges történelmi eseményekhez közel álló, korai zsidó
írott források is egyértelműen pártusként azonosítják („pártus mágus”,
„Nimrud fia”, stb.). Távol áll tőlem, hogy a két említett személyiséget
egy szintre hozzam egymással, de az eszmei-tartalmi-időbeli párhuzamok
tagadhatatlanok. A magyar krónikás hagyomány szerint a kusita Nimród
(Nimrud), akit az első szótagbani hagzócserével Ménrótnak neveznek (úgy
látszik, a Bibliától független, magyar hagyományban ebben a szóalakban
élt!), a magyarság ősatyja volt, és királyaink az ő egyenesági
leszármazottai, akit a Biblia is nagy tisztelettel a földkerekség első
királyaként említ: „Kus nemzette Nimródot. Ő volt az első uralkodó a
földön. Nagy vadász volt az Úr előtt. Innen a mondás: Nagy vadász az Úr
előtt, mint Nimród.” (Teremtés 10./19.) Igen, nagy vadász volt, akárcsak
a Csodaszarvas-mondánk szerint fiai, Hunor és Magor, a hun és a magyar
testvérnépek ősatyjai. Nimród a csillagos égbolton is megtalálható
A görög mitológiából az Orion-mondakör névadójáról, Orionról kapta e
csillagkép nevét, aki szintén nagy vadász volt, minden bizonnyal Nimród
görög megfelelője. E csillagkép, akár egy valódi vadász, a Kis és Nagy
Kutya csillagképektől kísérve a Nagy Göncöl (Göncölszekér, Nagy Medve,
Ursus Maior) mellett a legismertebb csillagzat az északi égbolton. A
csillagos égen Nimrud (Orion) a Bikával (Taurus) küzd, míg kutyái a
Nyulat (Lepus) és az Egyszarvút (Monoceros, Unicornis) üldözik. Nimrud
alakja azzal, hogy meg kell küzdenie a Bikával, összekapcsolódik az
uruki papkirály, Gilgamesh (Galgamács) személyével. A róla szóló
eposzban egy rész arról szól, hogy a megsértett Innana-Istár istennő egy
égi bikát küld a király megsemmisítésére, akivel végülis sikerül
elbánnia. Az Orion neve a sumér-akkád Uru-anna, azaz Mennyei Fény
jelentésű csillagzat nevének elgörögösített változata.
Ma már kultúrtörténeti közhelynek számít, hogy a görög mitológia
olyan kulcsfigurái, mint pl. Heraklész vagy Dionüszosz, de a
kultúrhérosz Prométheusz és az amazonok mondája valamint Pán, az
árkádiai pásztoristen is a szkíták ősemlékezetéből átvett mitológiai
alakok. Pán fiáról, Krotuszról azt állítja a görög hagyomány, hogy ő
találta föl az íjat, tehát személye minden bizonnyal az íjfeszítő
népekkel szoros kapcsolatban kellett hogy álljon. Prométheuszt
földrajzilag is a szkíta tájak közvetlen közelébe helyezi története:
büntetésképpen azért, mert az embereket részesítette a mennyei tűz
(értsd: tudás, bölcsesség) adományában, a Kaukázus egy sziklájához
láncolták, ahol minden nap egy saskeselyű kiszakított a májából egy
darabot, mely halhatatlan lényének köszönhetően mindig újranőtt, ezzel
tetézve szenvedéseit. A görögök kentaurja is a partmenti hellén
városlakók szemében látszólag a lóról sosem leszálló, szinte azzal
egybenőtt szkíta lovas harcos alakját örökítette meg. A zsidó rabbinikus
irodalom pedig igen tanulságosan imígyen ír a Nimród-csillagképről: „Az
Orion Nimrud égi köteléke a Jehova elleni forradalomban.” Miképpen
lehet egy csillagképről egy modern ember szemében ilyen képtelenségnek
tűnőt állítani? Erre nagyonis kézenfekvő a magyarázat. Ez a kijelentés a
képes beszéd szemléltető erejével ugyanis sok mindent elárul népünk és a
zsidóság, illetve a szemita népek közötti viszonyulásról. E témakör
nálamnál sokkal avatottabb képviselője, a pécsi Várkonyi Nándor adja meg
a fenti kérdésre a választ: „Az égitestek emberfölötti, világépítő
képességekkel rendelkeznek, isteni, szellemi tulajdonságok elevenülnek
meg bennük, azaz isteni lényegek látható formái, szimbólumai, esetleg
lakhelyei. Ezeket nevezte a régi ember a csillagok és bolygók
géniuszainak, szellemeinek, kormányzóinak, védelmezőinek, őrzőinek stb.
És a hatásokat, amiket a Földre bocsájtanak, kiküldötteknek,
közvetítőknek, végrehajtóknak, ... kisebb isteneknek, isten fiainak,
angyaloknak és még száz néven nevezett lényeknek. Felismerte, hogy az
égitestek nem öncélúan és haszontalanul bolyonganak az űrben, hanem
sokféle lényeknek otthonai és kiinduló helyei (sokféle erőnek csomó- és
kisugárzó pontjai, mondjuk mi). Más szavakkal: minden égitest egy-egy
isten temploma, az egyes istenek pedig az Isten templomai.” (Várkonyi
Nándor: Az elveszett paradicsom, 559-560. o.; Széphalom Könyvműhely
kiadása, 1994.)
Most, e kis kultúrtörténeti-mitológiai-csillagászati elkalandozás
után azonban térjünk vissza voltaképpeni témánkhoz, a pártus-magyar nép
történetéhez. Miután a római hatalomnak perzsa segítséggel sikerült a
szkítatérítő apostoloknak köszönhetően már az I. században
megkeresztelkedett, nem zsidókeresztény pártusokat a III. század húszas
éveiben legyőznie, folytatódott a szkíta népek e térségben régóta tartó
észak-déli irányú pulzálása, ez esetben északi irányba. Ekkor
pusztítják el a perzsák a pártus birodalom jellegzetesen koncentrikus
alaprajzú 360 szkíta-keresztény „kerek”-templomát. A
pártus-szabír-kaukázusi templomépítés e típusának egyébként igen sok
példáját találhatjuk meg hazánkban is (Kallósd, Szent Anna templom, Zala
megye; Öskü, Veszprém megye; Székelyudvarhely, Erdély; Székesfehérvár,
Fejér megye; Nagytótlak, Szent Miklós templom, egykor Zala megye, ma
Szlovénia; Kissikátor, Szent Miklós templom, Borsod-Abaúj-Zemplén megye;
Székelyszentlélek, Erdély stb.)
Hogy mentsék a menthetőt, a pártusok visszahúzódtak
táltos-máguspapjaikkal együtt a Kaukázus hegyei közé. Badiny a következő
látleletet adja az ezt közvetlenül megelőző idők vallási helyzetéről11:
„Ekkor már a mágus papság két részre oszlott. Zarathusztrát nem
követték a médiai mágusok, akik a babilóni vallási örökséget vitték
tovább, és az Ég Királynőjének, Anahitának, valamint szent fiának, a
Napistennek, MITRÁ-nak a tiszteletét tették a vallási szemlélet
középpontjába.
Amikor a mi Urunk Jézus Krisztus megszületett, az
Anahita-Mitrakövető mágusok és a Zend-Aveszta mazdeistái csaknem 500 éve
követik saját vallásukat és ebből éppen 263 évet a pártus uralomban
töltenek el. Az Anahita-Mitra vallás megtisztul a Szűzanya fiának –
Jézusnak – földreszállásával s Jézus keresztrefeszítésének évszázadában
már nem áldoznak Mitrának, hanem Jézusnak. Ez a vallás nem kereszténység
(a szó mai értelmében LP), hanem az ősvallásnak megtisztulása a
Szűzanya fiával, Jézussal, a Napistennel, aki a „napból lett és oda tért
vissza”.” (Badiny Jós Ferenc: Káldeától Ister-Gamig; 159-160. o.; II.
kiadás; Orient Press Kft. 1995.)
Ez volt az etnikailag több komponensből összetevődő, történelmi
magyarság születésének órája. Ami azonban közös volt a későbbi
magyarságot alkotó, Álmos nagykirály uralma alatt egyesült, különböző
népek között, az az, hogy mindegyikük a turáni szkíta örökséget
hordozták génjeikben és kultúrájukban, a föld legősibb népének, a
szkítáknak örökségét. Az pedig tudvalévő, hogy mind a szkíta, mind
később a hun elnevezés a hasonló kultúrával, fajisággal és
hagyományvilággal rendelkező ún. íjfeszítő népek gyűjtőfogalma. Hogy
pártus őseink valóban turáni eredetű nép voltak, azt az is hitelesíti,
hogy míg a perzsák északi szkíta szomszédaikkal, a masszagétákkal,
szakákkal, hunokkal ősidők óta állandóan (általában vesztes) háborúkat
vívtak, addig a pártusok sosem indítottak hadjáratot ezen északabbra
lakó népek ellen.12 Vajon miért? Mert senki sem szereti saját vérét
ontani.
Római írott források (Procopius, Priscus) félreérthetetlenül
megállapítják, hogy a hephtaliták már ősidők óta a perzsák szomszédai.
„Nec vero vagantur Ephtalitae palanturve caeterorum more Hunnorum, sed
fixas jam inde antiquitis in regione benigna sedes retinent.”
(Procopius: De bello Persico)
A magyarság legnagyobb népi alkotóelemét adó szabír-szavárd Megyer
(magyar) nemzetség etnikailag nézve az északi irányba visszahúzódó
pártusok utódaiból és az e térségben már régóta jelenlévő fehér hunok
(hephtaliták) leszármazottaiból áll. E két népesség alapította a
kaukázusi Magyarországot, Szabíriát vagy Szubartut. A mai Örményország,
Grúzia és a tőlük valamivel délebbre fekvő területen terült el ez az
ország, melynek lakóit a különböző források tanúsága szerint subarnak,
szabírnak vagy szavárdnak nevezték. Magyarországi településneveink több
helyen is megőrizték ennek a magyarságon belül vezető népcsoportnak a
nevét. Csak hogy egy példát említsek: szülővárosom, Mohács mellett, tőle
néhány kilóméterre fekszik Szabar falucska, gyermekkorom egyik kedves
biciglis kirándulóhelye, melyet a székelyek XX. századi betelepülése
után kereszteltek át Székelyszabarrá. Az senkit se zavarjon, hogy a v
betű helyett e falu nevében a b-t találjuk. Számtalan esetben olvadnak
át egymásba e hangzók: a dentolabiális vé és a bilabiális bé.
Leggyakrabban idézett példája e hangtani jelenségnek egy görög név
metamorfózisa orosz-szláv irányba: az eredeti görög Bazileosz-ból az
oroszoknál Vaszilij lett. Szombathely római kori neve, Savaria ugyancsak
ezt a hangzóváltozást példázza, és egyben e szkíta népcsoport korai
jelenlétét bizonyítja a Kárpát-medencében. A kaukázusi Magyarország
valódi meglétét az a tény is alátámasztja, hogy az ottani magyar-szabír
uralkodó és Róma között levélváltás történt a XIII. században annak
érdekében, hogy magyarul tudó térítő papok érkezzenek az országba. Ezt
létező, authentikus okmányok hitelesítik, melyek a Vatikán birtokában
vannak. Árpádházi királyaink is leveleztek a keleten maradt magyarok
uralkodóival.
Kr. u. 950 tájékán magyar nemesemberekből álló delegáció fordult meg
a bizánci császári udvarban VII. Bíborbanszületett Konstantin császár
vendégeként. Közöttük volt két kimagasló személyiség is, Bulcsú és
Tormás, akiket az Arzsakida-leszármazott történész-császár, a „De
administrando Imperio” („A birodalom kormányzásáról”) című jeles munka
szerzője, hosszan kikérdezett népükről. Tormás többek között arról is
beszámolt neki, hogy a Kaukázusban élő magyarokat szomszédaik „savartü
asphalü”-ként emlegették, ami annyit jelent, mint „erős szavárdok”13.
Igen érdekfeszítő, ahogyan az egykori szemtanúk beszámolóikban
egymástól teljesen függetlenül, legyenek azok nyugatról, keletről avagy
délről valók, hogyan nevezik népünket. Azt ugyanis kizárhatjuk, hogy az
arab kereskedő, a perzsa krónikás vagy a mór utazó összebeszéltek volna a
bizánci császárral, a római püspökkel, a bajor vagy frank szerzetessel
stb. népünk megnevezése terén.
Vegyünk sorra néhányat ezek közül:
II. Sylvester pápa valósággal egy kissé túl korán ujjong afölötti
örömében, amikor Szent István király a dél-francia kathar és az
észak-itáliai patarénus szerzetesek mellett a szkíta uralkodókra oly
jellemző vallási tolerancia szellemében a római egyház papjait,
szerzeteseit is beengedi országába. Így ír erről az eseményről: „Most
már a szkíták hatalmas királya is a miénk.” Ezzel ugyan kissé elébe
sietett őszentsége az eseményeknek, melyek e mohó birtoklási vágyra
keserűen rácáfoltak, ám a fogalmazásmód: „a szkíták hatalmas királya”
pontos és találó.
Későbbi pápák, mint IX. Gergely (XIII. sz.) és V. Urbán (XIV. sz.) pápai bulláikban „királyi szkítáknak” neveznek bennünket.
A perzsa, arab és bajor évkönyvekben, följegyzésekben igen gyakran
egyszerűen pártusokként vagyunk említve. A X. századból származó, germán
költői mű, a Modus Ottinc 14 népünkkel kapcsolatban 5-ször használja a
pártus elnevezést és csak egyszer illet bennünket a hungarus névvel.
Regino, prümi apát 908-ban szkítaként azonosítja a magyarságot híres Világkrónikájában.
Dsajhani (X. sz.), perzsa krónikás följegyzéseiben ezt írja a magyarokról: „A magyarok a törökök egy fajtája.” 15
A már említett Bíborbanszületett Konstantin császár a „De
administrando Imperio” című történeti művében a „turc”, azaz „török”
kifejezést használja népünkkel kapcsolatban.
Ibn Ruszta arab lexiko- és geográfus így nyilatkozott rólunk: „A
magyar a turkok egy fajtája, és vezérük húszezer lovassal indul harcba.
... A magyarok országa bővelkedik fákban és vizekben. Sok szántóföldjük
van. ... Ezek a magyarok szemrevaló és szép külsejű emberek, nagy
testűek, vagyonosak és szembetűnően gazdagok, amit kereskedelmüknek
köszönhetnek. Ruhájuk selyem brokátból való. Fegyvereik ezüsttel és
arannyal vannak kiverve és gyönggyel berakottak.”
A Derbenti Krónikában ez áll: „Hetven évvel Mohamed születése (
Muhammad Kr. u. 571-ben született; LP) előtt (tehát a 500 körül; LP) a
Kuma folyó mellett a Magarok számtalan népei tűntek föl, kik az északi
Tibettel határos vidékekről szállottak Asztrahán síkságára (valószínűleg
a hunokat értik alattuk; LP). Itt ketté szakadtak. ... Utóbbiak
alapították az észak-kaukázusi Madzsar (Magyar, LP) városát.”
Theophylactus (Kr. u. 735 körül) szerint: „Hunfajú szabírok laknak a Kaukázusnál.”
Korenei Mózes örmény történész már az I. évezred első negyedében,
214-ben valódi nevünkön nevezi elődeinket: „Caucasus montes propter
Iberian, Albanian versus Caspium Mare pertient. Hae autem gentes
plurimae Sarmatiam alteram incolunt: Chasi (Keszi, LP), Baszili, Hunni,
Guda-Makari (Kuthi-Magyar, LP), Massageta.”
Konstantinos Manasses, naupaktoszi görög metropolita 1173-ban így
jellemezte népünket: „Féktelenül bátor, leírhatatlan lelkű, független,
nem szolga nép, emelt fejű, szabadságszerető, a maga ura. Az örvényes,
bővízű Duna fölött lakik.”
Más történelmi forrásokban a magyarokat minden további nélkül, a
legmagátólértetődőbb módon egyszerűen a hunokkal vagy avarokkal
azonosítják, és milyen jól teszik, hiszen mind megjelenésünkben, mind
sajátos kultúránkban, szokásainkban, nyelvünkben, íráskultúránkban, mind
harcászati taktikánkban és fegyverarzenálunk terén mindenben
megegyeztünk e két néppel úgy, ahogy az ember általában önmagával azonos
szokott lenni. Abban a törekvésben is azonosság mutatható ki, hogy a
Kárpát-medence fölötti, mint e népek által örökösi, ősi jogon birtokolt
terület fölötti fennhatóságukat minden áron fenn akarták tartani.
A mai modern európai nyelvekben népünk megnevezésére használt nevek:
Ungar, hungarian, hongrois, ungherese stb., de a latin hungarus is egy
azonos elnevezésből származnak, népünk egyik jelentős összetevőjének,
hun őseinknek, és nem az onoguroknak (on-ogur, tíz-nyíl) nevéből, akik
bár szintén belénk olvadtak.
Jelen tanulmány ezen pontján ildomosnak tartok föltenni egy költői kérdést. Azért költői, mert magában hordja a választ.
Lehetséges lenne ép elmével föltételezni egy nemzetről, mely a
középkorban egy hatalmas, virágzó, központilag irányított és jól
szervezett birodalmat megalapítani, vezetni és fenntartani volt képes,
és mindezt a nyugati országokban oly gyakran fellépő ún. feudális
anarchia hosszantartó jelenléte nélkül, hogy ez a nemzet ezer éven
keresztül semmit sem tud az őseiről, vagy amit tud róluk, az nem felel
meg a valóságnak, csupán szemenszedett hazugság és nyomorult csalás!?
Magyarországon – ahogy Bakay Kornél helyesen állítja – a hunoktól való
részbeni leszármazás tudata töretlen és makacsul kitartó hagyomány olyan
történelmi időszakokban is, amikor a nyugati országokban a hunokra való
tendenciózusan meghamisított emlékezés a hunoknak egykor alárendelt
népek körében lidérces, rossz emlékeket hívott elő és diszkriminatívan
hatott.
A bizánci és néhány arab forrásban felbukkanó „turk” elnevezés
senkit se vezessen félre. Ennek a kifejezésnek a mai
oszmán-szeldzsuk-törökökhöz vajmi kevés köze van vagy csak alig valami.
Badiny Jós Ferenc kezünkbe adja e problematika kulcsát, amikor Dr. Érdy
Jánost idézi16: „A pártus – vagy ami ugyanaz – „török” nemzeti név a
magyar népeknek másik közös és általános elnevezése.” ... A következő
szövegrészlet viszont már őtőle származik: „Mások a ’turk’ névvel a
pártusokat értik. Így Leunclavius János mondja: A ’török’ név héber
nyelven ’pártust’ (exul) jelent. (Laoniel Chalcocondylae, Hist. Lib. X.
Parisiis, 1650. 1. fol. Pag. 480.) Gilo bíboros ezért mondja tehát: „Nam
modo qui Turci, veteri sunt nomine Parthi.” (Edmundi Martens et Ursini
Durand: Thesaurus novus Anecdotarum. Lutetiae Parisiorum, 1717, fol.
III. col. 217.)” (Badiny J. F.: Káldeától Ister-Gamig, I. kötet,
169-170. o.,)
Az előző oldalak elolvasása után már mindenkinek föl kellett hogy
tűnjön, hogy a korabeli szemtanúk népünkkel kapcsolatos beszámolóiban a
finn, ugor vagy finnugor kifejezések még csak véletlen folytán sem
fordulnak elő. Ez persze nem csoda, mivel a „finnugor” elnevezés néhány
XIX. századi, a Habsburg-ház által pénzelt és támogatott, kisstílű és
magyargyűlölő nyárspolgár beteg és lázas agyacskájában született.
Ezenkívül az is kiderül e hiteles idézetekből, hogy eleink se barbárok,
se nomádok nem voltak, hiszen „sok szántóföldjük” volt (Ibn Ruszta),
városokat alapítottak már ősidők óta (pl. Madzsar-Magyar városát;
Derbenti Krónika), magasan fejlett kereskedelmi tevékenységet folytattak
(Ibn Ruszta), és, amiről e szövegekben nem esik említés, fejlett saját
íráskultúrával rendelkeztek (rovásírás).
E szükséges kitérő után kövessük tovább a történelmi magyarság kialakulásának fonalát.
A majdnem 500 évig fennálló Pártus Birodalom megszűnése után tehát,
ahol a zsidó befolyástól mentes Jézus-hit már széles körben el volt
terjedve, miután a pártusok teljesítették Isten által reájuk bízott
történelmi küldetésüket, hogy a Kelet magaskultúráit egy fél évezreden
át megvédelmezzék a római barbárság agresszív támadásai ellen, az
északi irányba visszahúzódó pártusok a testvérnépek, mindenekelőtt a
nyugati hunok segítségével, akik – mint tudjuk – már ősidők óta jelen
voltak e térségben, fölkészültek a Róma elleni visszavágásra.
Forrás: http://tenyekerodje.blogspot.hu/2013/05/a-magyar-osortenet-alapjai-iii.html (2013. május 23.)
Kapcsolódó anyag: http://magyarmegmaradasert.hu/files/z_aktatar/badinyjf/kaldparthus.pdf
_______________________________________________________________________________
** A Sárkány Kardja (2015) - (Magyar)A Sárkány kardja - Dragon Blade - teljes film, magyar szinkronnal.
Már a nagyvilágban is vezetik közTudatba a Hunokat, akik a Békét és EgysÉget tartották fent a népek/törzsek között.
Link:
_________________________________________________________________________________
****
Rome Total War 2 Parthia Victory cinematic
*****
PÁRTUSOK és SZKÍTÁK
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése